Éjjel az erdőn

Két jóbarát élt abban a hegyi faluban: egy Makuci nevű törpe növésű ember és annak ellentéte, egy tagbaszakadt óriás: Fácámádóre nevezetű, akit azért hívtak így, mert gyakran mondta románul, hogy neki fáj az arca. Makuci okos ember volt, de az óriás sajnos, ütődött ember. Nagyon szelíd és békés, de azért csínján kellett bánni vele, mert könnyen megdühödött. Mondta is gyakran: – vigyázzál, mert én ütődött ember vagyok, és könnyen méregbe jövök. – S minthogy hatalmas ereje volt, az nem is volt tréfaság, ha ő dühbe jött.

S mondom, ezek ketten, az okos meg az ütődött, jó barátságban éltek együtt. Az erdőket járták. Erdei emberek voltak. Szarvasgombát túrtak az uraságnak, rákot és pisztrángot fogtak a patakokban puszta kézzel. Benyúltak a partmenti lyukakba, mint a cigányok, és úgy fogták, s ha nagyon mély volt a víz és Makuci kiáltozni kezdett, hogy elmerül, akkor odaszaladt Fácámádóre és a hajánál fogva kihúzta őt. Fagyöngyöt, paprikavirágot, áfonyát szedtek, és ezt mind az uraságnak, illetve a szegény embereknek is, az öregebbjének is vitték a fagyöngy levelét, meg a szárát, hogy fiatalodjanak tőle, s ezeknek mindig ingyen.

– Majd ad érte rétest – mondta Makuci. (Ő nagyon szerette a rétest.) Fácámádóre pedig ezt mondta: – majd ad érte palacsintát. – (Ő a palacsintát szerette jobban.)

Mellesleg megjegyezve, ők mindenkit magáztak a faluban, mindenkit megsüvegeltek, ha lejöttek a hegyekből, a nép pedig mindig szívesen nevetett rajtuk, ha látta őket és úgy bánt velük, mint a gyerekekkel.

Az uraságnak persze nem adták ingyen sem a gyógyfüveket, sem a többit. Rákért egy krajcár járt, a pisztrángért kettő és így tovább. Ezzel szemben meg volt engedve nekik, hogy évente háromszor egy-egy nyulat fogjanak az ünnepekre és hogy tüzet gyújtsanak maguknak, de csak bizonyos meghatározott tisztások közepén. Viszont az is meg volt hagyva szigorúan, hogy ez a tűz mindenkor vörös legyen ám, nagyon vörös, hogy a vadőr éjjel jól láthassa, hol tanyáznak az erdőn. S ők csakugyan valamit beledobtak, amitől sötétvörös lett a tüzük színe. (Hogy mi volt az, amit beledobtak, nem tudom, ez ma is titok.) Tény, hogy ez a tűz mindig jól volt látható a templom mellől, a vadőr tehát mindig utánanézhetett, hogy „hol eszi őket a fene” a vad éjszakában.

A vadőr ugyanis homlokához emelte tenyerét és így szólt:

– No büdösek, hol esz a fene benneteket? Ezek még felgyújtják nekem az erdőt. – És mérgében fenyőtobozt hajított arrafelé, ahol ők tanyáztak. Aztán morogva továbbment. Mert nem szívelte ő ezeket, nem, nem, minden hiába volt, mert azt mondta rájuk, hogy ezek szarvasokkal barátkoznak odafenn a tetőkön.

No, mondom, ez a tűz mindenkor sötétvörös volt, de aztán hirtelen megváltozott a helyzet. Mert az óriásé tovább is piros maradt, Makucié ellenben világoszöld lett. Mert összevesztek és többé nem jártak együtt az erdőn. Ez így történt:

Együtt mentek a faluból kifelé, ahol egy lakodalmon zenéltek. Makuci nagyon szépen tudott furulyálni, a kövérnek meg egy nagyon szép kecskebőrdudája volt ezüst fejjel – büszkélkedett is vele kellőképpen –, s ezen brummogott ő, mikor Makuci furulyált. Makuci ezt a dalt szerette különösképpen:

 

Mért mentél el Jakobi pajtás, Mért mentél el a csatába? Látod, látod, helyedbe jött más, Helyedbe bizony, S Maricának nem fáj a szíve tája. Jaj, jaj, Forgandó e világ, dráguce, dráguce! Forgandó e világ!…

 

S mikor ezt furulyálta, a többi is vele énekelt s némelyik fiú bizony nagyon ránézett ilyenkor a szeretőjére.

Fácámádóre pedig ezt a nótát szerette:

 

Jött Buzdugan, a bányarém S jött Mamapaduri sebbel-lobbal…

 

S mikor ezt zenélték, a hallgatóság gyakran kiáltotta közbe:

– Paduri, paduri, paduri – hej!

No, szóval, Makuci ezen a lakodalmon rétest kapott, az óriásnak pedig palacsintát sütöttek, jó sokat. Nagyon meg voltak tehát elégedve. Fácámádóre a hasát ütögette és nagyokat böfögött. Az illemtudó Makuci ezt nem tette, de, mintha megbolondult volna, néhányszor megfordult a sarka körül és ezt kiáltotta: – Paduri, paduri, paduri – hej!

– Jóllaktunk, mi? – kérdezte az óriás. Makuci így felelt:

– Már a szakállam is földig fog érni, még akkor is emlékezni fogok rá, hogy milyen volt ez a rétes. – És kezével mutatta, hogy milyen lesz az ő szakálla.

– Neked nincs is szakállad – mondta most az óriás. És igaza volt, mert Makuci arca szőrtelen volt.

– De van – kiáltotta Makuci mégis pajkosságában. Ennek ugyan semmi értelme se volt s ő mégis teljes erejével belekiáltotta ezt is az égbe. S az óriás már ezen is megütődött.

– Hogy volna neked szakállad? – dörmögte maga elé. Aztán nyomban utána ezt a kérdést szegezte Makucinak:

– De ez a Tinkuca szép lány, igaz-e?

– Nem szép – kiáltotta pajkosságában Makuci. Az óriás szeme villámokat szórt.

– Nem szép? – dörmögte fenyegetőn. De azért még egy ideig békésen haladtak egymás mellett az úton.

– De ez a Tinkuca szép lány, ugye? – kérdezte a kövér egy idő után újra.

– Nem szép lány, nem szép lány, nekem nem tetszik – mondta Makuci olyan vidáman, mintha berúgott volna a rétestől. Az óriás erre megállt az úton.

– Azt mondod, hogy nem szép? – s szája máris habzani kezdett a dühtől. – Majd én megmutatom neked – mondta egész oktalanul, és meg is mutatta bizony. – Menj el tőlem – mondta előbb, aztán hajánál fogva mégis felemelte a szegény Makucit és fél kézzel bedobta a zabvetésbe.

Ezt tette, azután továbbment.

 

*

 

Makuci pedig ott feküdt a zabvetésben és sokáig nyögött. Mikor pedig feltápászkodott, elhatározta, hogy megöli Fácámádórét, mert ő tudja már a módját, hogy ezt hogy fogja csinálni.

Utána is ment az erdőn, utól is érte és nagy messziről ezt kiáltotta feléje:

– Megállj büdös, majd elbánok én veled. – És máris el akart szaladni. Csakhogy az óriás nagyon megszeppent erre, mert nagyon félt ő Makuci bűvös erejétől. Így kiáltott hát vissza neki:

– Ne haragudj rám, Makuci, ne haragudj. Én se haragszok rád, csak ezentúl nem beszélünk egymással, jó lesz?

És Makuci ebbe, úgy látszik, egy időre belenyugodott.

Külön járták tehát az erdőket és már nem is versenyeztek egymással, hogy ki fog több pisztrángot, ki szed szebb ribizkét. Már nem versenyeztek. S mondom, az óriás piros tüzeket gyújtott a tisztáson s egy másikon, nem messzire tőle a törpe zöldet.

S így ment ez egy ideig, mikoris elkövetkezett az ősz és fenyegetett a tél.

S ilyenkor az óriásnak nagyon elkezdett fájni az arca és íme, nem volt többé mellette a törpe, aki bűvös kezével enyhíteni tudta volna fájdalmait. Ám ez csak egyik baja volt neki, mert volt még más is.

Ők ugyanis nem zenéltek többé sem a lakodalmakon, sem a mulatságokon, mert nem jól tudtak egymás nélkül zenélni, együtt meg nem akartak, nem volt többé tehát se palacsinta, se rétes.

Egyszer Fácámádóre madártojásokat hozott a hegyekből és mindenkit megkért, csinálnának néki rántottát, úgy megáhította az istenért. De az asszonyok rosszak voltak, mulatós asszonyok voltak, szerették a dáridót. Így beszéltek hozzá:

– Ha nem dudálsz, nincs is mit enni. – És nem is csináltak neki rántottát semmiképp.

Mi gyerekek persze kilestük ezt is és gyorsan összeszaladtunk. De meg is kérdeztük aztán tőle, mikor a tagbaszakadt óriás átlábolt a patakon s elhaladt mellettünk az úton:

– Mit ettél Fácámádóre?

– Mit ettem? Palacsintát – felelte megvetőn és nagyot köpött az út porába. Sapkájában voltak a szegény madártojások, azokat csörgette bizony, vitte fel a hegyekbe vissza.

Egyszóval: egyikük se hozta többé öreg parasztoknak a fagyöngy kemény levelét, hogy megfiatalodjanak tőle. És nekünk se, semmit: se mókust, vagy madárfiát, vagy szarvasbogarat, amelyet kiskocsiba szoktunk befogni azelőtt. Kedvetlenek voltak mind a ketten, a törpe is, meg az óriás. Makuci így felelt a szóra:

– Ne kuruttyoljatok annyit, úgyis zúg már a fülem.

– Mi zúg a füledben? – kérdezték a gyerekek.

– Az erdő – felelte Makuci. (S tényleg még a szeme is olyan volt, akár a sűrű éjszaka.)

Fácámádóre pedig megint köpött egy nagyot az útra és így szólt hozzánk, miközben tágra nyíltak szemei a vágyakozástól:

– Bagót hozzatok, mert megveszek.

De mi nem vittünk neki bagót, mert mi is rosszak voltunk. Mert mi is nagyon megharagudtunk rájuk, főleg Fácámádóréra, mert azelőtt barátnak tekintettük őt is, most pedig ellenségnek. Tekintetének feketesége miatt. Úgy határoztunk tehát, hogy amíg nincs szarvasbogár, addig bagó se legyen. Pedig Fácámádóre nyílt szóval megmondta nekünk, hogy attól is fáj az ő arca most annyira, mert sohase bagózhat már a kedve szerint.

Viszont ez volt még mindig a kisebbik baj. Mert attól fogva, hogy ezek összeharagudtak, nagy zavarodás is lett ezen a vidéken. Mintha garabonciás szállta volna meg a világot. Nagy őszi vizek zuhantak az égből, a patakok tehát megdagadtak, kiöntöttek, egy asszonynak a faluban szőrős gyereke született, a távoli bányában pedig éppen akkor megjelent egy Mihók nevű bányarém és két bányász megzavarodott tőle.

Ezenfelül: mintha minden megállt volna: ez az egész világi üzem. A hold is mintha csak pislogni akart volna s a csillagok sem repedeztek szikrákat szórva, mint máskor olyannyira az őszi éjszakán. S mindezzel főként a bűvös erejű Makucit, de Fácámádórét is okolták.

Mikor pedig holmi bocskorosok a messzi hegyekből farkasokat is jelentettek, a nép már-már zúgolódni kezdett.

– Mi van ezzel a két keservessel? – kérdezték az emberek. – Külön-külön jobban kell tőlük félni, mint mikor együtt vannak? A mindenit a csúnya bendőjüknek! – És már nem néztek ám olyan barátságos nevetéssel rájuk, ha egyenként megjelentek a faluban. Sötéten néztek rájuk, szemrehányón. Az uraság lánya, Elizabeta kisasszony pedig így szólt Makucihoz:

– Mért nem békültök ki már egymással? Ti gonoszok! Azt akarjátok, hogy mindnyájan odavesszünk? – Amire Makuci előbb legyintett és vadul nézett rá, aztán sarkon fordult és elszaladt.

S mi gyerekek, persze megtudtuk Makucitól összeveszésük egész történetét is. Erre hát azt hazudtuk Fácámádórénak:

– Hallgass ide, Fácámádóre. Békülj ki vele, mert Makuci megbánta, amit mondott. Ő is azt gondolja most már, hogy Tinkuca igazi szép lány.

Amire Fácámádóre szintén vadul nézett le reánk és bosszúsan rántott egyet a kezén, mintha pofon akarna vágni valakit. Két nap múlva már bagót is ígértünk neki. Ekkor mintha kicsit mégis tántorodni kezdett volna, de aztán újra felkapta fejét és makacsul nemet intett, mutatván vele, hogy ez a harag bizony örökös. Nem volt mit tenni tehát, hacsak az uraság közbe nem lép. Csakhogy Fácámádóre már megmondta, hogy ő úgyis elvándorol innét s akkor bizony már nincs mit közbelépni.

De a legnagyobb zavarodás mégis Tinkuca körül volt. Mert Tinkuca csakugyan gyönyörű lány volt (nagyon tetszett nekünk) s szülei Masriu Joan úrnak, egy gazdag parasztnak szánták, ő viszont Nyikolájt szerette, a bányászt. S mi, gyerekek is beláttuk, hogy tökéletesen igaza van, mert Nyikoláj épp olyan szép fiú, mint amilyen szép lány a mi kis Tinkucánk. (Mert Tinkuca kicsi volt ugyan, de a szeme nagy s olyan zöldesfényű, mint a jánosbogarak tüzei.) Ezenfelül Nyikoláj messzi dolgozott, kinn a magas hegyek alján, egy távoli ezüstbányában, és lassan-lassan tollasodni kezdett. S ezt mi tudtuk és örültünk is neki. Így-úgy lopott egy kis ezüstöt (akkoriban ez még lehetséges volt), s ennek örültünk mi a legjobban. Joan urat viszont nem szerettük, mert dölyfös ember volt, úgy járt-kelt a világban, mint aki azt mondja: – püff! ki vagyok én! – ezenfelül lánccal verte kutyáit. S mi a kutyáit jobban szerettük, mint őt magát. Továbbá: sajátkezűleg szúrta le disznaját is a karácsonyi torra, ezt el nem engedte világért (hogy nem repedt meg a pofája belé!), pedig hát sajnálhatta volna, ha másért nem, mert hisz a disznai mindenkor épp olyan kövérek voltak, mint ő maga.

S Tinkuca persze titkos leveleket is írt Nyikolájnak a bányába, illetve írt volna, ha tudott volna írni. A leveleket most már mi, gyerekek írtuk, hol az egyik, hol a másik, titkosan, mert meg is esketett minket, hogy nem mondjuk el senkinek. Nem is tettük, mert, mondom, mi szerettük Tinkucát. Ő a barátunk volt. A levelek pedig ilyenek voltak:

„Szívem szerelme, Nyikoláj, gyöngyöm, rubintom, lejössz-e vasárnap a messzi hegyekből, mert ha nem jössz a titkos találkozóra, elepedek nélküled.” És más ilyeneket diktált Tinkuca, viszont mikor felolvastuk neki, nagyot sóhajtott rá és mindig azt mondta: – köszönöm gyerekek, de a Makuci levele… – egyszóval amit Makuci írt, az neki mégis mindig jobban tetszett, mint a mienk. Pedig hát ő diktálta: s ezen mi magunk között jókat nevettünk, de a leveleken nemkülönben, különösen az ilyen szavakon, hogy gyöngyöm, meg gyémántom, mert minek kell ilyen szavakat használni valakinek? S persze neki ezt nem mutattuk. Összeráncoltuk a homlokunkat és így szóltunk hivatalosan:

– Mi írnokok vagyunk.

Nos, szóval itt voltak a levelek, de nem volt, aki elvigye őket. Már négy levele gyűlt össze hiába s Tinkuca a szívét nyomogatta, hogy ő bizony meghal Nyikoláj nélkül, mert mi van Nyikolájjal? Hátha megnyomta őt a bánya? Istenem! Vagy megjelent ott is a bányarém.

Megjegyzem, mi voltunk most már tanácsadói úgy Makucinak, mint Tinkucának is. A vad óriással, mondom, nem tudtunk boldogulni, talán mert féltünk is tőle, de Makucit még most is inkább magunk közül valónak tekintettük. Tinkucát pedig még jobban. Azt tanácsoltuk neki tehát, hogy jöjjön fel velünk a magasba Makucihoz az erdőre és mi majd segítünk neki. Ő is sírjon, mi is jajgatni fogunk és majd meglátjuk, hogy mi lesz. Azt mondják, a törpék jó emberek. És hátha Makuci jó szíve is megenyhül és elviszi a leveleket a hegyeken túlra, ahogy azelőtt is elvitte.

 

*

 

A vadőr így szólt: – még mindig fenn eszi őt a fene? – Ezt Makucira értette, mert az ő zöld tüze még mindig fennen lobogott egy magaslati tisztáson, s Fácámádóre piros tüze már nem égett sehol.

Fácámádórénak ugyanis most már nagyon fájt az arca, ezenfelül pedig gyáva ember is volt. A bocskorosok ugyanis farkasokat jelentettek, igaz, hogy nagyon messzi vidékről, de Fácámádóre már ettől is megijedt. Korán bebújt tehát egy pajtába és a gazdának fát aprított télire. Ő látta el az állatokat és vizet is hordott, egyszóval ősz fele bizony kicsit lealjasult az ilyen erdei ember.

Makuci viszont, aki ősztől kezdve a harangozónak szokott volt segíteni (mert az köszvényes ember volt), az idén, mintha sehogyse akart volna lejönni a hegyekből. S lám ez a harangozó – név szerint Mirju Demeter – ez is ugyanazt mondta, mint a vadőr:

– Ez meg van veszve. Megeszik odafenn a farkasok.

No, szóval Makuci akkor megint jó ideig nem jött le a faluba közénk s a bocskorosok is hiába keresték – csak éjszaka lehetett megtalálni, mert zöld tüze még mindig felvillant hol itt, hol ott, a megengedett helyeken. Éjszaka kellett tehát felmenni hozzá.

Egy kosárkát megraktunk mindenféle jóval: hideg rétest tettünk bele, Tinkuca megpróbált tüzes hamuban pogácsát sütni, hogy azt mondhassuk Makucinak: – látod ugye, hamuba sült pogácsát is hoztunk neked… – Ki-ki vett egy fejszét s ezzel elindultunk mi négyen: Tinkuca, egy Joachim nevű gyerek, egy Berger Korjolán nevű gyerek, meg én.

S mondhatom, elég kalandos volt már az út maga is. Egy gyümölcsösön kellett előbb átmenni s itt Joachim úgy megijedt, még a fejszét is elejtette rémületében. Egy kövér télikörte pottyant ugyanis egyenesen a feje búbjára. Erre Joachim sírni kezdett, hogy ő haza akar menni, mert fél a farkasoktól. Mondtuk neki:

– Ne sírj Joachim. Odafenn sírj majd Makucinál.

Erre hát mindnyájan nevettünk, Joachim pedig hogy megvigasztalja magát, elővette szájharmonikáját, játszani kezdett rajta s ettől mindjárt meg is nyugodott. Mi pedig leültünk köréje és nagyon mosolyogtunk. Mert igen szépen tudott harmonikázni, s ez a kis fúvóka mindig a zsebében volt. Nagyanyja, Sztázi mám, a gonosz banya, még büszke is volt rá, szokta volt is mondani: – nagy mester az én unokám.

No, de végre nagynehezen mégis tovább cihelődtünk.

A helyzet az volt, hogy akaródzott is menni, nem is. Mi, gyerekek ugyanis éjjel még sohase voltunk az erdőn s úgy látszik, Tinkuca sem. S bár nem volt még éjszaka, de már erősen alkonyodott, mert a Nagy Bika (ez egy nagy hegy volt arra, mifelénk) már teljesen elfödte előlünk a napot. Tehát máris az esti árnyak kezdtek lengeni körülöttünk. S Tinkuca máris mormolni kezdte a mondókáját:

– Drakula, menj el tőlem, tágíts tőlem, és szakadj is meg bele.

Rákiáltottam: – Mért mondod, hogy tőlem, mért nem mondod, hogy mitőlünk? mikor mi négyen vagyunk! Szép az?

– Jaj te fiú – azt mondja – te magyar gyerek. Látod, milyen okos vagy, engem meg egészen elhágy az eszem. Csakhogy Drakula is okos ám.

– Hogy-hogy okos?

– Mert röhög. Hallom, hogy röhög. Álljatok meg, hallgassátok. Nem hallod, hogy röhög? Figyelj csak, figyelj.

Megálltunk. És tényleg, mintha valaki elég nagy messzeségben, a fekete bokrok közt röhögött volna ránk.

– Be akar csalni minket a szakadékba – súgta Joachim. Egyszóval: mit tagadjam? Féltünk mi nagyon. De az erdőben itt-ott zörren is, mozdul is valami, különösen ha már lement a nap. Mert nappal nem annyira. S az ember nem tudja, mi mozdult? Hátha kígyó, vagy hátha bizony tényleg a Drakula? De az ember farkaspofát is lát a sötétben, még azt is látni véli, hogy vicsorítja rá a fogát. S már lépne előre, de nem mer. Míg végre, no lám, az édesek, a cukrosak! Egy barátságos, zöld pontocska kezdett fényleni előttünk s egyre erősebben, mint a zöldszínű csillag. Aztán még egy és még egy. Végül röpülni kezdtek a csillagok s legvégül körültáncoltak minket, mint valami zarándok-angyalokat. Mindjárt jobb kedvünk kerekedett. Tinkuca még tapsolt is örömében.

– Ne tapsolj, – súgtam oda neki.

Berger Korjolán pedig mindjárt verset is csinált:

 

Oh jánosbogárkák, édes jánosbogárkák, De szeretlek benneteket…

 

– így valahogy szólt a vers.

– Ne beszélj olyan hangosan – mordultam rá. És igazam volt.

– Buhú-ú-, bohú-ú – hangzott épp akkor a sötétben, hogy az első pillanatban még a lélegzetem is elállt.

– Ez megint a Drakula – rebegte Tinkuca és úgy láttam a homályban, hogy keresztet vetett.

– Mit beszélsz, ez a nagy bagoly – súgtam oda neki.

– Ne féljetek, ez a nagy bagoly – súgtam a többinek is. Amire Tinkuca a fülemhez hajolt.

– Drakula bebújik a madárba és onnan fenyeget – súgta belém és mindjárt meg is ölelt. Jó meleg volt az ölelése, bizony jól esett, mert egy kicsit még fáztam is. Amellett éreztem ám, hogy Tinkuca hogy remeg. De utána még hozzá is tette:

– Psz, psz! – vagyis, hogy ezt a titkot aztán el ne áruljam senkinek.

 

*

 

No, de végre ott voltunk. Makuci tüze elhalványodott, mert épp akkor kelt fel a hold. De azért belestünk a tisztásra.

Nagyon meredek tisztás volt, olyan, hogy már fekvésénél fogva is jól lehetett látni a templom mellől. (Ott lakott a vadőr.) S körötte elég széles sávon aljabokorzat. A közepe táján valamiféle görcsös fa, amellett csőszkunyhó, jó erős fából összeróva. S ez előtt ült Makuci törökülésben és éppen zabált.

S előtte a tűz, az még meg is világította, tehát nagyon jól lehetett látni, hogy zabál.

És nem is hagyta abba, pedig biztosan látott minket közeledni. Csak mikor már vagy tíz lépésnyire voltunk, akkor emelte ránk a fejét.

– Adj’ Isten, szép Tinkuca – ezzel köszöntött minket.

– Jaj, azt mondod, hogy szép vagyok? Hiszen azt mondtad, hogy csúnya vagyok – beszéli Tinkuca egész felfrissülve, gyorsan és közelebb lép.

– De most azt mondom – feleli Makuci és tovább zabál.

– Mit?

– Hogy szép vagy. (Most már tegezte Tinkucát.)

– Akkor mért vesztetek össze?

– Mert az a szegény hülye szerelmes beléd, azt én már régen látom. És az ilyen ütődött ember sohase legyen szerelmes, már mondtam neki elégszer – feleli Makuci nagy nyugalommal.

– És te nem vagy belém szerelmes? – kérdezi Tinkuca szemlesütve, pislogva.

– De, én is az vagyok – válaszolja Makuci ugyancsak nagy nyugalommal és fölveti fejét. És ránéz a lányra.

Tinkuca arca pedig e pillanatban lángba borult a nagy büszkeségtől és még körül is nézett egy kicsit. És még rám is vetett egy pillantást és én jól láttam a szemét, amelynek a tűz fényében megint olyan zöld villanása volt, mint imént a jánosbogaraké. (De kicsit azért most vöröses is.)

– Hát akkor? – kérdezi boldogan Tinkuca.

– Semmi akkor – feleli Makuci, és megint tovább zabál. – Épp ezért nem fogom elvinni a leveleidet, csak sohase reméld. Mert abból te nem eszel.

– Hát te már tudod, hogy azért jöttem ide? – rémüldözött Tinkuca. S mi mindnyájan biztosak voltunk benne, hogy megint Drakulára gondol, mármint, hogy Makuci mégiscsak összeköttetésben van a Drakulával, különben honnan tudhatná, hogy miért jött ő ide? Tinkuca tehát gyorsan egy kis keresztet is vetett a hasán.

– Te olyan nagyon szerelmes vagy, és én vigyem a leveleidet. Megtettem, de most már nem teszem. Vagy a bolondod legyek, azt akarod? – kérdezi Makuci, de most aztán igazán úgy, mint valami bűvös ördög. Ott ültében még szinte hatalmasnak is látszott, hogy nem volt mellette az óriás.

Egyszóval: nem és nem. És hiába könyörgött Tinkuca, hiába sírt, mi is hiába jajgattunk, Berger Korjolán, a költő is minden eredmény nélkül csattogtatta fogait (amivel bizony még a falu javasasszonyát, a sváb Stázi mámot, ezt a rossz banyát, a Joachim nagyanyját is le tudta venni a lábáról) – Makuci hajthatatlan maradt. Olyannyira, hogy bár az imént kicsit mégis abbahagyta az evést, most megint nagyban kezdett falatozni az előtte levő kupacokból. Úgy, hogy Tinkuca végül is lesütötte szemét és szép arcán könnyeit törölgetve, félig zokogva mégis megkérdezte tőle: – Mondd csak, mondd csak, Makuci, mit zabálsz te annyit? Jó az neked?

– Hogy én mit? És hogy jó-e nekem? Nagyszerű – kiáltotta Makuci hatalmas hangon. – Mákot loptam a kertekben, azt zabálom mézzel. Aztán áfonyát, ugyancsak mézzel, mint a medvék. És olykor, látod, egy jó császármadárkát is fogok magamnak. Itt van, la, nézz ide, most is. – És mutatta a császármadár egy combját vagy mijét, miközben hatalmasat röhögött ehhez.

– És ezt te megsütöd? – kérdezte Berger Korjolán, a költő.

– Meg is sütöm, meg nem is – felelte Makuci.

– Nyersen eszed? – kiáltott fel rémülten Tinkuca és megint keresztet vetett a hasán.

– Attól élek én ilyen sokáig. Mert én hatszáztizenöt évig fogok élni – kiáltotta Makuci olyan vadul, hogy még a farkasok is megrémültek volna tőle.

És megint jókorát röhögött, mint az ördögök.

 

*

 

Másnap déltájt elmentünk a pajtába Fácámádóréhoz is, de bizony ott is hiába voltunk. Pedig szegény kis Tinkuca most nagyon nyomogatta már a szívét, hogy Nyikolájnak biztosan vége van, biztosan megnyomta őt a bánya, ha már itt is ilyen nyavalyásan megy minden.

– Látod, milyen kedves voltál te hozzám azelőtt – rimánkodott szegény kis Tinkuca. S itt csudák csudája, a hülye óriás nagyon okosat mondott.

– Ha én kedves voltam kegyedhez, szép Tinkuca, azért nekem nem szemrehányás jár, inkább köszönet – felelte, s e pillanatban, amint ránézett a lányra, szeme olyan szomorú és okos volt, mint papunké, Mitriu tisztelendő úré. No, de Tinkuca is feltalálta magát.

– De nem én is kedves voltam hozzád, nagyon is kedves? – kérdezte tőle. – Nem én is magam szolgáltalak ki a saját szép két kezemmel a Milica lakodalmán?

Csakhogy Fácámádóre ismét a butaságba süllyedt vissza, szeme megint csak tompán fénylett.

– Az más idő volt – azt mondja legyintve –, nekem most már nagyon fáj az arcom.

– Fáj az arcod, fáj az arcod, ezt már hallottuk elégszer – mondta Tinkuca. De ő is egy kis méregzsák volt ám, mert még ezt is hozzátette:

– Mondod, hogy fáj az arcod, de talán nem is olyan nagyon fáj. – Amire az óriásnak máris habzani kezdett a szája.

– Mit mondtál? – kiáltotta – mit mondtál? – (Most már ő is tegezte Tinkucát.) – A te szépséged miatt van az egész. Mit dühösíted az embereket a szépségeddel? – kezdett el ordítozni. S a szeme tükre úgy összevissza tört, úgy elhomályosult egy pillanat alatt, mint a tócsa, ha fújja a szél. Menjen el tőlem a kisasszony – mondta még hörögve és előre lépett.

Csakhogy ez a Tinkuca is merész gyerek volt ám. Semmit se szólt, csak ő is előre lépett és rátette kezét az óriás arcára, ott tartotta egy darabig, aztán csöndesen simogatni kezdte. Amire ez a szegény Fácámádóre morogni kezdett ugyan, de aztán lehunyta szemét és hagyta, hogy simogassák, akár az elhagyott kiskutyák. Amellett szemmelláthatólag megnyugodott. S ekkor Tinkuca nagyon lágy hangon és halkan, mintha csak a mamája volna, így szólt hozzá:

– Most már Makuci is azt mondja, hogy én nagyon szép lány vagyok. Akkor mért haragszol rá?

Az óriás arcát eközben elborították a könnyek. Nem mindjárt felelt tehát, csak lassan csóválni kezdte fejét, majd töprengő arckifejezéssel, s mintha nagyon messziről beszélne hozzá, így szólt:

– Ha Makuci kibékül velem, akkor elviszem a leveleidet.

 

*

 

Nosza, fel tehát, fel, fel megint Makucihoz a tető felé! Most már barátságosabb volt az út.

Makuci ma már nem volt olyan dölyfös, mint tegnap este és nem is zabált. Fel és alá járt a tüze mellett, hátára kulcsolt kezekkel, s látszott rajta, hogy szórakozott s talán még szomorú is.

Olyan volt így, mint egy kis államférfi, csak a szemüveg hiányzott róla.

– Egy jó kis gazdaasszony kéne nékem – azt mondja bánatosan. – Olyan, mint kegyed, szép kis Tinkuca kisasszony.

– Látod, látod, pedig én is milyen kicsi vagyok, majdnem olyan, mint te – mondta könyörögve Tinkuca.

– No, de te utálsz engem – vélte Makuci. Tinkucának erre megint megvillant a szeme.

– Mért mondod? Én az ilyen kis embereket még szeretem is – felelte határozottan, majdnem dühösen.

– Még szereted is? – tűnődött a kis ember. – No, de én olyan csúnya vagyok, te meg olyan szép vagy…

– Te nem vagy csúnya – felelte Tinkuca szilárdan.

– Nem vagyok csúnya? – tűnődött el újra Makuci. – Nem vagyok csúnya? Akkor mért utálsz? – kérdezte megint. De most már ott is állt Tinkuca előtt és egyenesen a szemébe beszélt.

– Te a Milica lakodalmán mindenkinek magad vitted a rétest a tulajdon két szép kezeddel. És Fácámádórénak is a palacsintát. Engem meg elkerültél, csakis engem. No látod. Akkor mért mondod, hogy nem utálsz? Vagy azt hiszed, én semmit se látok, nekem nincs is szívem?

– És mért jössz most ide hozzám, ha utálsz? – kérdezte Makuci. De Tinkuca nem tudott mit felelni neki.

– No de még ki is próbáltalak – folytatta Makuci most már szomorún. – Azt mondtam neked a lakodalmon: – Jöjjön, szép kisasszony, maga is elég kicsi, de olyan kedves – szóról-szóra ezt mondtam, még ma is tudom –, táncoljon hát velem is egyet, a törpével. Ott volt ugyanez a fiú a szájharmonikájával, azt mondtam neki: – Fújjál egyet, te fiú, a szájharmonikádon, hadd táncoljon a szép Tinkuca ez egyszer a törpével. – Szóról-szóra ezt mondtam. Erre a fiú fújta is, csakhogy mindenki nevetett rajtam és te is, Tinkuca. És ez nem volt szép tőled, mert hogy kiszolgáltalak én mindig. Vagy azt hiszed, hogy nekem nincsen szívem? – kérdezte megint.

– No, most mi lesz? – gondoltuk mi, mert Tinkuca még mindig nem felelt. Ravasz emberek lehetnek ezek a törpék, mert Tinkuca, úgy látszik, egész belezavarodott a beszédbe. No, de végre mégiscsak megszólalt. Lesütötte szép szemét és így szólt, megint csak olyan lágyan, ahogy anya szokott beszélni gyermekéhez:

– Te elfelejted, jó kis Makuci, hogy én senkivel se táncolhattam akkor délután, mert hisz Nyikoláj is ott volt, jól tudod, és folyton engem nézett. És ha táncoltam volna, akkor bizony megvert volna a szemével, mert hisz vele nem táncolhattam, ezt is tudod, ugye? Nevetni meg azért nevettem, hogy Nyikoláj lássa, hogy én is csak nevetek az ilyen beszédeken.

Most már Makuci volt az, aki hallgatott.

– Úgy, úgy? – tűnődött el aztán. – Akkor hát mégse vagyok én olyan csúnya? ha te azt mondod. És te nem is utálsz engem? no látod, ez szép tőled. Akkor, hát mért is vesztem én össze azzal a szegénnyel?

Makuci még mindig tűnődött. Fel-le járt a tűz mellett töprengve, és megint olyan volt, mint egy kis államtitkár, akinek sok a gondja. Csak a szemüveg hiányzott róla.

– Te fiú, itt a szájharmonikád? Hiszen te művész vagy – kiáltott rá hirtelenül Joachimra.

– Táncolj hát velem akkor egyet, légy olyan szíves – mondta Tinkucának nagyon udvariasan, szinte könyörögve s öreg szemei villogtak. – –

S csak ezt látta volna valaki! Máig is sajnálom, hogy senki más nem látta kívülünk. Mert Makuci úgy táncolt a halvány tűz körül a hold fényében Tinkucával, mint egy finom kis herceg. Tinkuca pedig úgy hajladozott ehhez, hogy az embernek még a lélegzete is elállt.

– Fújjad, fújjad, erősebben – kiáltotta Tinkuca Joachimnak, aki boldog volt, hogy az ő zenéjére Tinkuca táncol, és milyen hevesen!

Igazán olyan volt ez a tánc, oly különös, hogy az ember azt mondta rá: – no lám, milyen csodálatos hegyi lakodalom ez. S nekem legalább úgy tetszett, mintha álmodtam volna már ilyet valamikor.

Csak, sajnos, nem sokáig tartott. Mert Makuci zihálni kezdett, abba kellett hagynia, mert nagyon köhögött és elég sokáig, a tűz fölé hajolva. Joachim is abbahagyta tehát a danolászást, még fújt egyet-kettőt, aztán ő is rábámult a kis öregre.

Makuci pedig majdnem durván kiáltott rá Tinkucára:

– Itt vannak azok a levelek? Add ide. Még ma éjjel elviszem annak a bitangnak.

 

*

 

El is vitte, de meg is halt bele szegény. Ez így történt:

Tinkuca leveleit a hegyeken túl átadta Nyikolájnak, a választ bedugta belső zsebébe s hajnalban elindult visszafelé. Egy patakon kellett átmennie, amellyel tegnap még nem volt semmi baj – jókora szálfa volt keresztbe téve rajta hídnak. S ahogy visszafelé jött rajta, éppen a középen lehetett, amikor nagyot mozdult a híd, a megáradt patak magával sodorta és rajta Makucit. Parasztok dolgoztak már a mezőn, s ezek még hallották is segélykiáltásait. Ezt kiáltozta még egy ideig rémületében:

– Fácámádóre, Fácámádóre, gyere, gyere, húzzál ki. – De mire a parasztok odaértek, elmerült.

Később mégis kihúzták persze, s a levelet majdnem egészen épen megtalálták a belső zsebében.

A temetése pedig ilyen volt:

Minálunk, abban a faluban, különösek voltak e tekintetben a szokások. Elöl vezették a bíró fehér tehenét, aztán két fekete-tarka csillehúzó kutya következett, ezek húzták négykerekű talyigán a koporsót, utána pedig a molnár szürke szamara ballagott színes szalagokkal feldíszítve egész egyedül. Ő utána pedig az énekesek jöttek, akik ezt a dalt énekelték a közeli falvak dudásainak s furulyásainak kísérete mellett:

 

Mért mentél el Jakobi pajtás, Mért mentél el a csatába? Látod, látod, helyedbe jött más, Helyedbe bizony…

 

S csak aztán következtek a siratók. Elöl Tinkuca meg az óriás, de még mások is, mondhatni az egész falu, de még a szomszéd falvakból is sokan, leghátul pedig Nyikoláj. Fácámádóre előző nap elment érte s ő két ezüstcseppet is hozott magával, ezt betették Makuci zsebébe, hogy ne legyen olyan nagyon szegény a másvilágon, mint életében volt.

De hogy el ne feledjem, még madarak is jelentek meg a temetésen. Előbb hollók jártak fölöttünk körbe-körbe, gyászos károgással, s a bíró fel is kiáltott: – Nini! – s a gyászolóknak fel kellett nézniök az ég felé, hogy lássák a madarakat. Ezek aztán eltűntek. Viszont egy kánya is jött a levegő-egekből és leült egyenesen a közeli kút gémjére, ami elég ritka dolog. Mert a kánya fél ennyi paraszttól.

De a temetőben még újabb csoda történt. Délben volt a temetés s a nebulók épp akkor jöttek ki az iskolából. Szép őszi nap volt, s ezek a gyerekek nem tudni, miért? elárasztották a temetőt. Ott hancúroztak, cibálták egymást, átbukfenceztek a sírokon, mint a gonosz angyalok. De mikor a fehér tehenet meglátták s utána a csillehúzó kutyákat Makuci koporsójával, mindnyájan elhallgattak. S ezek az apró szentek aztán körülállták a Makuci sírját, és ők is segítettek énekelni ugyanazt a szomorú dalt:

 

Mért mentél el Jakobi pajtás…

 

A komoly szemű Mitriu tisztelendő úr, meg kell hagyni, nagyon szépen temette Makucit.

Fácámádóre pedig még aznap elvándorolt e vidékről.