Lehel kürtje

Voltak ott mindenféle fiúk. Ott volt Abonyi Cézár, aki őseink helyett mindig azt mondta: eleink. S ettől a szótól a gyerekek jobbra-balra dőltek, úgy nevettek. Mert ezt a szót még sohase hallották. Úgy is nevezték tehát Cézárt, hogy: Eleink. De volt ott egy másik is, akinek apja, úgy látszik, nagyon szerethette a lóversenyt, meg a pezsgőt, mert a fiú folyton egy Kincsem nevű lóról mesélt, és azt is mondta mindig a végén, ha akármit mesélt is: mumm-dzsentri-bumm. Ezt sose mulasztotta el. És ehhez lassan ingatni kezdte a fejét meg a testét, de még szemét is lehunyta hozzá. (Mert így valahogy hívták akkor a jó pezsgőket: Mumm, meg Dzsentri, a bumm meg azt jelentette, hogy így pukkan, ha nyitják.) El is nevezték őt Dzsentri Bummnak. De volt még egy harmadik is, ennek igazi nevére szintén nem emlékszem, aki e helyett a szó helyett, hogy rövid idő múltán, mindig azt mondta, hogy: kisvártatva. Mikor először mondta, a gyerekek ámulva néztek rá, aztán úgy elkezdtek nevetni, még ugráltak is örömükben, mert még ezt a szót se hallották soha. Nem is hívták ezentúl másképp, csakis így. De ez jólelkű fiú volt, s mindig nevetett, ha azt mondták neki:

– Kisvártatva, gyere ide. – Erre, mondom, nevetett, és ő is azt felelte rá: – igen, kisvártatva. – Aztán néha még azt is hozzátette: – Ez én vagyok. – És újra nevetett.

Nos, ezek a fiúk és még többen mások is elhatározták, hogy szövetséget kötnek az osztrákok ellen. Ez így adódott:

Volt ott egy Stamm Szilárd nevű fiú, akinek apja valaha trombitás volt a hadseregben, és hogy, hogy nem, egy trombitát hozott magával onnan. Viszont attól fogva, hogy nem volt többé katona, már nem nagyon trombitált. Néha még igen, de a szomszédok ezért nagyon megharagudtak rá, hát abbahagyta. A trombita tehát ott kallódott valahol a szekrény alján, s ezt Stamm Szilárd nagy büszkén elmesélte. Mit? Hogy van neki otthon egy trombitája, s ha ő akarja, ezt el is hozhatja magával megmutatni. Viszont ez nem volt egészen így igaz, mert kiderült, hogy a trombita nem is az övé, hanem apjáé. Egyszer azonban mégis elhozta. Kiderült, hogy az apja leesett valami állványról, a mamája tehát szaladgált, s ő egyedül volt otthon, kiemelte tehát a trombitát és elhozta télikabátja alatt az iskolába.

Ez tehát eddig rendben lett volna, annál is inkább, mert nagy riadalom lett ebből. Stamm Szilárd megígérte, hogy ezentúl mindennap el fogja hozni. Mások megígérték, hogy megtanulnak rajta trombitálni, mert az semmi. Egy Somoty nevű fiú pedig kijelentette, hogy evvel nagyon jól be lehetne verni az osztrák császár fejét, éppúgy, ahogy Lehel vezér is megtette valamikor.

S ebből még nagyobb ribillió lett, s ebből is jött aztán létre az osztrákok elleni szövetség terve. (Akkoriban mi mind 48-as Kossuth-pártiak voltunk, ellenzékiek, nagy hazafiak, kivéve egy Gruber Feri nevű fiút, akiről mindjárt lesz is szó.)

A következő terv alakult ki ebből: nyáron mi gyalog fel fogunk menni Bécsbe, s ott azt mondjuk, hogy vándorok vagyunk és azért jöttünk, mert szeretnők látni a császárt. A trombita pedig arra való, (fogjuk mondani), hogy mielőtt bemegyünk hozzá, és mikor kijövünk tőle, örömünkben mindjárt trombitálunk. Viszont az igazság az lesz, hogy mikor már ott vagyunk előtte, úgy csinálunk, mint Lehel vezér, mi is azt kiáltjuk majd oda neki:

– Légy szolgám a túlvilágon. – Ezt határoztuk el. És ez a dolog is tehát rendben lett volna. Csakhogy volt ott egy fiú, akinek osztrák mamája volt, ezt onnan tudtuk, mert mindig elkísérte fiát az iskolába, és ezek ketten németül beszéltek. Az ilyesmi pedig nagyon bosszantott minket, mert minek németül beszélni? Mi semmilyen más nyelven nem akartunk beszélni, mert úgy véltük, hogy úgyis magyar lesz a világnyelv ezentúl. Ezt mi majd megmutatjuk.

Nos, erre a fiúra mi eleinte nagyon gyanakodtunk, hogy nem jó magyar az ilyen. Ő viszont esküdözött, hogy de igen, ő az, és mikor mi mégis kételkedtünk benne, felemelte egyik kezét és ezt mondotta ünnepélyesen: – Majd meglátjuk. – S ettől fogva az is lett a neve. Csakhogy ez is jólelkű fiú volt, mert ez is csak nevetett, még a haját is borzolta örömében, mikor így szóltunk hozzá: – Majdmeglátjuk, gyere ide.

Most is ezt mondtuk neki. Mert tudtuk, hogy apja történelem-tanár a polgáriban, tehát van nekik otthon nagy történelmi könyvük is. A következőt parancsoltuk tehát neki:

– Elkéred apádtól a Lehel történetét, pontosan elolvasod, megtanulod, aztán pontosan elmondod.

Savanyú arcot vágott.

– Majd meglátjuk – mondta végül is.

S mint másnap elbeszélte, csakugyan baj lett ebből. Ő ugyanis délután hasmánt feküdt a szőnyegen és olvasta a Lehel vezér történetét egy nagy könyvből. És a mamája, aki harisnyát foltozott mellette a széken, azt kérdezte tőle, hogy miért sír?

– Hát hogyne sírnék? – feleli mamájának Majdmeglátjuk – mikor az a gaz Konrád császár kivégeztette a mi drága Lehel vezérünket.

– Hogy hogy drága Lehel vezéreteket? – kérdezte az osztrák mama –, mikor az egy rabló volt, és elpusztította a mi tartományainkat.

És el is magyarázta neki, hogy Lehel vezér tényleg rabló volt, mert rablóhadjáratokat indított, a mama hazájában pusztított és öldökölt, és illik-e az ilyet megsiratni? Nem inkább örülni kell-e annak, ha megbüntetik az ilyet? Amire a fiú így válaszolt:

– De mama, én hős magyar vagyok, hogy örülhetek én annak, ha egy magyar embert kivégeznek?

– Te hős vagy? – kérdezte erre az osztrák mama, és jól pofonvágta őt.

Mindezt Majdmeglátjuk hűségesen elmondta nekünk, mi pedig így szóltunk hozzá:

– Rendben van. Mától fogva tehát a szövetség tagja vagy.

 

*

 

No de itt volt ugyan a trombita nálunk, viszont itt voltak a belső ellenségek is.

A trombitával ez volt:

Otthon észre se vették, hogy a trombita hiányzik. Az apa ugyanis már sose trombitált.

Szépen megpucoltuk tehát és elhelyeztük egy nagyon finom helyen, Stowasser József lakásán, akinek fia szintén velünk járt. (Ezek hangszerészek voltak.)

Ami pedig a belső ellenségeket illeti, ezekkel így állt a helyzet:

Volt ott egy Gruber Feri nevű fiú, akinek apja kúriai bíró volt, s hogy, hogy nem, ez a fiú folytonosan csak Ausztriát dicsőítette. Féllábon ugrált, és úgy kiáltozta ki a világnak:

– Österreich, Österreich – hoch! – Folyton ezt hangoztatta.

Egyszer aztán Kisvártatva odament hozzá, erősen a szemébe nézett és azt kérdezte tőle:

– Mi 48-as honvitézek vagyunk, de te azt mondod, hogy le a magyarokkal? igen? – Amire Gruber Feri hebegni kezdett és így szólt:

– Én nem mondom, hogy le a magyarokkal, én csak azt mondom, hogy Österreich, Österreich – hoch!

– Akarsz egy jó pofont? – kérdezte ekkor a szelídlelkű Kisvártatva. Amire Gruber Feri, akinek már egy sajátkészítésű lexikonja is volt, amely Paganinivel kezdődött, – amire ez a tudós és szemüveges Gruber Feri nagyon megsértődött. Sötéten nézett rá és így szólt:

– No megállj, megmondlak téged atyámnak. – És ez a fenyegetés lett a mi vesztünk.

Ott volt ugyanis a Vágottszájú. Ez egy Bán Ferenc nevű fiú volt, aki egy másik iskolából jött a mi iskolánk elé, és nem tudni, hogyan és miért? mindennap ott állt, mikor kijöttünk, és mindennap pofonvágott egy fiút és elszaladt. A nevét onnan tudtuk, mert egyikünk ismerte. Vágottszájúnak meg azért neveztük, mert nyúlszája volt.

Sokat törtük mi ezen a fejünket, hogy mint kellene elbánni vele. Villámgyorsan csinálta a dolgot, utána szaladni meg nem lehetett, mert nagyobb fiú volt, mint mi, tehát gyorsabban is szaladt. Már egy Nyikolka Béla nevű hentesinassal is szövetkeztünk, hogy ő majd segít nekünk (amit ő készséggel meg is ígért, mert hazulról cigarettákat csentünk neki), – csak itt meg az volt a baj, hogy Nyikolka Bélának nem volt se nadrágtartója, se nadrágszíja, tehát folyton lógott a nadrágja és állandóan azt húzogatta fölfelé – miközben persze kidüllesztett mellel hetvenkedett, hogy ő majd megmutatja, hogy ő majd ellátja ennek a baját. – Csak hogy fog ez utánaszaladni lógó nadrággal? – vetettük fel a kérdést. Gyűjtést indítottunk tehát egy nadrágtartó vétele iránt. Mikoris Majdmeglátjuknak remek ötlete támadt.

– Nem kell se nadrágtartó és nem kell ide semmi sem – mondotta. – Ma délután elhozzuk Stowassertól a trombitát, ő pedig, mármint Majdmeglátjuk, holnap délben korábban elkéredződik a tanító úrtól, mondván, hogy osztrák mamája beteg, aztán kinn az iskola előtt lesben áll a trombitával és mikor Vágottszájú jön, fejbe vágja vele. Így legalább ki lehet próbálni azt is, hogy csakugyan ér-e annyit, mint a Lehel kürtje? És milyen egyszerű is ez az egész dolog. Mert ha ér annyit, akkor nyugodtan felmehetünk vele Bécsbe is.

Ezt mondta, és ezzel végleg bebizonyította hűségét. Most már semmit se gyanakodtunk rá.

– Mi az, mi az, miféle Isten-szentség? – kérdezte ekkor Gruber Feri. S én magam voltam az a nagy szamár, aki örömömben elmondtam neki, hogy a Vágottszájúval végezni fogunk. Gondoltam: ő is örülni fog neki, mert hisz nemde, ő is kapott már Vágottszájútól két nagy pofont. Csakhogy Gruber Feri meg volt tőlünk sértve egyrészről, másrészt nem szerette a 48-as honvitézeket. S erre én nem gondoltam akkor, s ebből lett aztán a nagy baj.

Gruber Feri ugyanis hazament, és elmondta mind e dolgokat édespapájának, a kúriai bíró úrnak, s ez a nyúlszívű bíró úr, mint az később kiderült, másnap reggel bement az igazgatóhoz, és elmondta neki az egészet. S ebből tört ki aztán a végső gyalázat.

 

*

 

Délben, háromnegyedtizenkettőkor Majdmeglátjuk kiment a tanító úrhoz, mondván, hogy neki korábban el kellene mennie, mert osztrák mamája beteg. A tanító úr erre így szólt:

– Nézz a szemembe. – S már ott kezdődött a mi megaláztatásunk, hogy Majdmeglátjuk nem mert a tanító úr szemébe nézni.

– Hazudsz? – kérdezte ekkor szelíden a tanító úr. S itt folytatódott a mi végleges szégyenünk.

Mert Majdmeglátjuk, aki engedelmes fiú volt, erre lehajtotta fejét, rögtön odament a fogashoz és leakasztotta télikabátja alól a trombitát.

Általános lett a rémület. Eleink (ez volt az a bizonyos Abonyi Cézár), rögtön azt súgta nekem:

– No most minket börtönbe csuknak ám. – Dzsentri-Bumm viszont, aki könnyelmű fiú volt, máris feltalálta magát. Ezt súgta neki vissza:

– Micsoda beszéd! Legföljebb kicsapnak. Annál jobb. Megyek egy másik iskolába. – Magam én pedig lesunytam a fejem és azt gondoltam:

– Jaj, jaj – hiszen Vágottszájú még meg is halhatott volna ettől a trombitától, ez csak most jut eszembe. Tehát nagy a bűn, nagy a bűn. Becsuknak minket. Apám jogász volt, és tőle gyakran hallottam efféle szókat, hogy: szándékos emberölés, második pont a) paragrafusában, meg ilyeneket. – Jaj nekem tehát – gondoltam én, mert mit szól majd ehhez az én szegény édesapám? Ha börtönben lesz a fia?

– Honnan vettétek ezt a trombitát? – kérdezte a tanító úr.

Stamm Szilárd erre, mint a hős, ugrott fel ültében és ezt kiáltotta a tanító úr felé:

– Én hoztam, én vagyok a bűnös, tanító úr. A többi ártatlan. Mert, mint ahogy Lehel vezér tette… – akarta volna folytatni, de itt mindjárt zokogni kezdett.

A tanító úr erre szája elé tette zsebkendőjét, akkor azt hittem, hogy ugyancsak zokogása miatt, de ma már úgy gondolom, hogy talántán inkább mosolygott, mert az is lehet. Mégis szigorú arcot vágott:

– Vagyis, ahogy Lehel vezér a kürttel, ti is fejbe akartatok vágni egy szegény fiút evvel a trombitával? – kérdezte, s egyetlen mély ránc jelent meg a homlokán.

– Az egy gyilkos – kiáltott valaki.

– Mért gyilkos? – kérdezte a tanító úr.

Erre hát elmondtuk neki, hogy minden nap megvár minket és titkos elhatározásból kifolyólag minden nap megpofoz egy gyereket és elszalad.

– Ejnye, ejnye – mondta ekkor a tanító úr és megint szájához emelte zsebkendőjét. – Gondoltam: megint zokog a szegény.

– Kié ez a trombita? – kérdezte végül is.

– Az én apámé, én loptam el tőle – kiáltotta sírva Stamm Szilárd.

A tanító úr még mindig száján tartotta zsebkendőjét és most úgy tett, mintha tüsszentett volna.

– Megbüntetlek benneteket, rossz fiúk – mondotta sötéten. – Ti öten, főcinkosok, le fogjátok százszor írni ezt a mondatot:

– „Én nem vagyok Lehel vezér, én egy haszontalan, rossz kisfiú vagyok.”

– És holnap itt legyen nekem a büntetési feladat – tette hozzá szigorúan.

 

*

 

Ezzel végződött az ügy. Illetve nem is ezzel. Mert délben, mikor kijöttünk az iskolából, ott állt a félszemű Sebek Józsi bácsi, pedellus, az utcai rácsnál. Ez ravasz ember volt. Mindig mondott valami tréfásat, de ő maga sohase nevetett, csak az orra mozgott hozzá. Most is úgy tett, mintha éppen csak nézelődne. S mikor Vágottszájú villogó szemmel, mint a tigris ugrott előre és rá akarta magát vetni egyikünkre (egy kicsi kis fiúra, aki nem tartozott a szövetségbe), két hatalmas pofont kapott a mennyországból. Amire előbb ámulva nézett körül, aztán ordítani kezdett. Józsi bácsi pedig leguggolt hozzá és azt kérdezte tőle, miközben megint csak nagyon mozgott az orra:

– Jó volt a pofon? No, akarsz-e még egyet, te vitéz? Olcsón adom ám.

Így végződött az eset. Mert aztán mégse mentünk fel Bécsbe.

Mindez pedig már nagyon régen volt.