Három idegen úr

Ne beszéljetek nekem a falu szegény gyerekeinek szűkölködéseiről! Mert akármilyen bajban van is az a gyermek: a szabad ég alatt van, a tág égmező nyájaskodik neki s a boldog és tiszta szél, és nem lepi el a korom és füst, a por és a bűz, mint itt a nagyvárosban. Hát még abban az időben!

Akkoriban még olyan aszfaltot használtak, amely megpuhult a nap hevétől és Kása Mihálykának délfelé még a cipője is beleragadt ebbe a sűrű lekvárba. De mért ragadt bele? Mert tornacipő volt rajta, gumicipő, amelytől forró lett a kis lába s ez a forró ebbe a másik forróba még bele is ragadt. Ám ez még nem elég. Mert, valljuk meg, ez a cipő még szűk is volt, – egy jótékony hölgytől kapta még tavaly s a lába bizony megnőtt, de a cipő nem. Ennélfogva a lába kisebesedett, mondhatni, minden lépése fájt. De azért már kora reggel kiment az utcára, mert mit is csinálhatott volna egyebet az üres lakásban?

A mamája már munkába ment, ő tehát megitta kávéját, bezárta a lakást és zsíroskenyerét majszolva kiállt az utcasarokra. (Ezzel a zsíroskenyérrel persze késő délutánig be kellett érnie, míg a mama haza nem jött s nem hozott valami egyebet is.) Még nem volt olyan rekkenő meleg. Tejeskocsik járták az utakat s a kapualjakból csengettek, még egy kis levegő is megcsapta arcát, egy kis üdeség, ám ez már nem sokáig tartott. A nap feljebb hágott az égen és tüzelni kezdett. S íme máris egy csapat utcagyerek száguldott el mellette, de mint a szél. Akár egy csomag darázs szabadultak ki valahonnan s hajrá! máris tudták, mit kell tenniök. Az egyiket ismerte is, a házukból való volt. Ez mindent összeszerzett, amire a mamájának szüksége volt: cikóriát, hagymát az üzletekből, zöldséget, főzeléket a piacokról, néha még egy-egy borjúfejet is. Persze lopta. És ez így ment már mióta! S egész jól megvoltak így együtt a két kistestvérével, igaz, hogy a mamának valami kis titkos üzlete is volt.

Mihályka kifordította trikóját és belsejébe beletörölte a zsíros kezét, a száját is megtörölte kezefejével, de úgy látszik hiába, mert arca még mindig fénylett a zsírtól.

– Te mit állsz itt, mint a faszent? – lökte meg ekkor könyökével egy híres rossz gyerek. Előbb ezt mondta, aztán nagyot villant a szeme. – Mit ácsorogsz, mint a kecske farka? – javította nagy kedvteléssel ki magát.

– Én csak nézek itt – felelte Mihályka nagyon szelíden. – (Mert nagyon szelíd gyerek volt, akár az anyja.)

– Te hány éves vagy? – kérdezte újfent a rossz fiú.

– Én csak hat éves leszek – felelte Mihályka szinte bocsánatkérőn.

– Akkor menj haza a mamádhoz cuclizni – mondja erre a másik és nagyot lök rajta. Aztán megint meggondolja magát és mégegyszer meglöki. – De most fogd ám azt a zsíros pofádat, mert én már kilenc éves vagyok – teszi hozzá és nagyot üt a saját mellére. Holott hát Mihályka egy szót se szólt. De most megszólalt s némi büszkeség is volt a hangjában.

– Az én apám katona – mondta néki egy kis fenyegetés reményével. De a másik nem hagyta magát.

– Ha katona, akkor majd ellátom én a baját, mondd meg neki. Mert nekem is van ám kardom – felelte s előbb összevissza hadonászott a levegőben elképzelt kardjával, aztán elszaladt.

 

*

 

De volt egy kis barátja is Budán, egy elkényeztetett, beteges kis úrigyerek, Bandika nevű, akivel az óvodában úgy megszerették egymást, hogy még össze is csókolóztak. Ez a Bandika attól fogva úgy kívánkozott e barátja után, hogy a mamája többször is eljött vasárnap délelőttönként és kérlelve kérte Mihályka anyját, küldené el fiacskáját az ő beteges gyerekéhez, mert az olyan jól mulat, ha ő ott van és annyira rimánkodik neki Misukáért. S persze mindig hagyott is ott kellő mennyiségű hídpénzt. (Akkoriban ugyanis még két krajcárokat kellett fizetni a hidakon, ha az ember át akart jutni Budára.)

S ez még rendben lett volna, csak épp, hogy ott lenni nem volt valami jó. Illetve részben jó is volt: a gyerekek például kaptak nagyon finom habos uzsonnát és ez jó volt, viszont az evőeszközökkel bánni is kellett volna tudni s ezekkel Mihályka elég nagy bajban volt. Olyannyira, hogy mikor egyszer ott akarták fogni vacsorára, azzal az ígérettel, hogy majd úgyis hazakísérik este, ő rémülten kívánkozott haza. S mindenfélét összehazudott, hogy mért kell épp ma idejében otthon lennie. S ebbe a hazudozásba aztán bele is pirult. De otthon meg is kérdezte az anyjától:

– Ezek olyan finom urak, hogy vacsorázni is szoktak? – (Ő ugyanis semmit se tudott az effélékről, ha volt mit enni, evett, ha nem volt, nem evett.) Egyszóval: illemtudón kellett viselkedni s ő erről se tudta biztosan, mi az? s zavarában hol egyik lábára állt, hol a másikra. Nem tudta például, hogy kelljen beszélni a mamával s akkor is mindúntalan elpirult. De a legrosszabb volt innen hazamennie. Mivelhogy itt minden olyan tiszta volt és rendes, a falakon képek, a polcokon csecsebecsék, porcelán figurácskák…

És mi volt otthon? Biz azt kár volna firtatni.

Így hát nagyokat szuszogott, meg sóhajtozott útközben hazafelé s többször elhatározta, hogy nem jön ide többé. Míg egyszer aztán az elhatározása végleges nem lett. Ez így történt:

Mikor a mama kiment a gyerekszobából, ők ketten még egy ideig csendben voltak, s csak akkor lélegzettek fel igazán, mikor hallhatóvá lett, hogy a mama még egy másik ajtót is becsukott maga mögött. S ekkor aztán elkezdődött az, amiért legérdemesebb volt idejönni.

Misu ugyanis megmutatta a beteg kisfiúnak, hogy milyenek az utcagyerekek. Nem mintha tényleg olyanok lettek volna. Mivelhogy ő nem azt mutatta, amit valóban látott, hanem amit ő maga talált ki. Egész úton, még a Lánchídon is azon törte fejét, hogy miket fog ő a barátjának mutatni s néha még meg is állt és nagyokat nevetett, ha kitalált valamit.

– Te, figyelj ide. Van egy fűszeres, Mezei bácsi, ahhoz bemegyünk és kérünk egy krajcárért szentjánoskenyeret – fogja mondani Bandikának. – Nincsen most szentjánoskenyerem – fogja nyafogni Mezei bácsi, mert nagyon nyafogós ember, ezenfelül mindig azt mondja: szö, szö, és ő-vel is beszél, mint a kacsák.

– Hogy-hogy a kacsák? – fogja kérdezni Bandika, a beteg fiú.

– Ezt csak úgy mondom – fogja felelni neki.

– No, szóval kérünk szentjánoskenyeret, de nincs szentjánoskenyér, erre én úgy teszek, mintha megbotlanék és hasraesek, erre Mezei bácsi elkezd óbégatni, hogy: jaj, te szegény fiú, megütötted magad? – és ad nekünk egy-egy szárított fügét, ami nagyon jó. Erre kimegyünk az üzletből és a hasunkat tartjuk, úgy röhögünk.

Hogy ők ezt fogják játszani. És tényleg ezt is játszották.

– Most te vagy Mezei bácsi. Mondd azt, hogy: gyerökök, nincs mos’ szentjánoskenyeröm, szö-szö. No mondd – tanította Misu a barátját és az mondta is.

Ekkor Misu hasravágódott a szobában. És már ezen is nagyokat kellett nevetni. Hát még a többin!

A betegecske gyerek akkorákat kacagott, hogy egész piros lett a sápadt kis ábrázata, mivelhogy jobbra-balra dőltek mind a ketten. Mert Misu is kétségtelenül egyre jobban belejött a hajcihőbe. Pajkos lett és kicsapongó, olyan volt ez a szelíd gyerek, mintha szélvész kapta volna el, nemsokára ő is kipirult, mert kurjantott és hörgött, rikkantott és fütyült, egyszóval vad lett, mint maga a szélvész. S ilyenkor talán még boldog is volt egy kicsit.

A betegecske gyerek pedig már-már sivított és sikoltott, már levegőhöz se jutott s egyre a kezecskéit csapkodta össze, mintha segítségért akarna könyörögni.

Néha már akkora zajt csaptak, hogy még a szomszédból is átkopogtak, néha pedig még a mama is benyitott és azt kérdezte:

– Meg vagytok ti bolondulva, gyerekek? – De azért ő is nevetett egy kicsit és azt mondta:

– Milyen mulatságos gyerek ez a Misuka.

De egyszer aztán baj történt. Előbb elgázolást játszottak, amelynél szintén hasra kellett vágódni, aztán, valljuk meg, egy másik nagyon kegyetlen játék következett. Bandika volt a koldus és Misu az utcagyerek. Bandika tehát ott sántikált egy esernyővel, mintha mankó volna és Misu azt kérdezte tőle:

– Nincs lábad? Nekem van. – És büszkén elsétált előtte. Majd azt kérdezte:

– Sánta vagy, mint a ló? – S e szónál a mama benyitott.

– Hát te ilyen kegyetlenségre tanítod az én kisfiamat? – kérdezte Misutól, akiben már ettől is meghűlt a vér.

– Te ilyen rossz gyerek vagy? – azt mondja. – Nem is tudtam. Hát így nevelnek téged? Mi a te apád? – kérdezi tőle.

– Az én apám katona – felelte Misu nagyon csendesen.

– Katona és mégse tanít rendre? – tudakolta szemrehányón, csakhogy erre már választ nem kapott. Mert Misu égő tekintettel, vérbeborulva bámult rá egy pillanatig, aztán meghajolt a kíváncsi hölgy előtt és elment.

 

*

 

Nagyon keservesen ment most innen el. Teli volt vérrel a feje s a szíve hangosan dobogott.

No lám, mért is jött ő ide? Ezzel hálálják meg az ő fáradozását. Mert hisz fáradnia is kellett, kétségtelenül. Mert hányszor volt Bandika nyűgös és kedvetlen s ő mindig jókedvre derítette.

S mikor erre gondolt, sírva fakadt ott az utcán.

Valaki még meg is szólította.

– Mért sírsz, te gyerek? – kérdezte tőle az idegen. S ő mit mondott volna neki?

Panaszolta volna, hogy lám, milyen igazságtalanok az emberek. Ez a hölgy még azt is mondta, hogy ő milyen neveletlen gyerek. Eléggé szégyelli, ha ez így van, de hát ki nevelte volna? Édesanyja soha nincs otthon, az apjára pedig már alig emlékezik. Ha azt kérdezi anyjától:

– Anyuci, hol van az én apám? – a mama mindig azt feleli néki:

– A te apád katona.

Egy dolog azonban kétségtelennek látszott ezekben az órákban. Hogy ő ezentúl senkinek se mutatja meg a szívét, mások előtt nem lesz többé se vidám, se szomorú, vagyis: ha megkérdezik, felel, ha nem kérdezik, semmit se szól.

S e gondolatnál annyira sírnia kellett szégyenében és keserűségében, hogy az akkori Fürdő utca sarkán nekidőlt a Diána-fürdő kapujának s ott hosszasan zokogott. De meg is könnyebbült ettől. S mindjárt azt is érezte, hogy ő voltaképpen nagyon éhes.

Elszántan emelte fel tehát a fejét és elhatározta, hogy a budaiakról hallani sem akar többé, még Bandikáról sem, pedig őt igazán szerette. Most pedig egyenesen hazamegy s ez egyszer ő is azt fogja mondani a mamának: – Édesanyám, kérek vacsorát.

 

*

 

Bandika mamája már kétszer is írt azóta, hogy az ő fiacskája nagyon várja Misukát, így meg úgy, hogy új játékok is vannak, hogy a gyerekeknek legyen mivel játszaniok – no lám, milyen finoman fejezte ki magát. De persze bocsánatkérésről szó se volt a levélben.

Különben se tudna már olyan jól játszani Bandikával, mint azelőtt. Hogyha hallgatóznak! És folyton az illemre vigyázni? Micsoda játék az?

Szóval nem és nem. De aztán a Bandika anyja eljött és addig-addig nyögött a Misu édesanyjának, míg végre is az így szólt Misuhoz:

– Hát voltaképpen miért is nem akarsz te ezekhez elmenni? Mikor úgy szeretted mindig ezt a kis Bandikát? Felelj hát, te konok fiú. És olyan jól is bántak ott mindig veled. – Hát mért nem akarsz?

– Ez az én titkom – felelte Misu.

– Neked vannak titkaid is?

– Én azt hiszem, mindenkinek vannak titkai, mama – felelte ugyanő.

– Ez igaz – hagyta helyben a mama, és nagyot sóhajtott.

Aztán hát kávét darált egy ideig, de mégiscsak letette a darálót, odajött és két kezébe fogta Misu arcát, jól belenézett a szemébe.

– Te ilyen okos vagy? – kérdezte tőle. – Nekem ilyen okos fiam van? Nem is tudtam. – Aztán kinézett az ablak felé, megint sóhajtott, végül rászánta magát és megcsókolta Misut a homlokán.

– Most mért csókolt meg? – kérdezte Misu.

– No, mit gondolsz, mért csókoltalak meg, te ostoba fiú, te gyanakvó gyerek? – suttogta az édesmama, és most már összevissza, agyoncsókolta őt. Aztán sírva fakadt.

– Az én anyám mindig sír – gondolta magában Misu elég rosszkedvűen.

S csak ült ott és semmit se szólt. Az anyák furcsaságain gondolkodott. Most mért akarja mindenáron, hogy ő Budára menjen? Mikor neki ehhez semmi kedve, mikor a Múzeum-kertben van egy gyerek, aki meg akarja őt tanítani cigánykereket hányni? Továbbá: egy csúzliról is szó van ott, amellyel vadászatra lehetne menni a csókák ellen, ezek ugyanis most nagy lármát csapnak a háztetőkön… milyen érdekes volna mindez! És most menjen el mindenáron Budára, akármi lesz is!

És csakugyan! A mama most se hagyta abba. Most már ruhát mosott a kisteknőben és mikor a keze teli lett habbal, lecuppantotta róla, odacsapta a teknő oldalához s mindjárt a mondókáját is újra kezdte. Hogy mért nem megy ő el hozzájuk mégiscsak, mikor ő meg is ígérte, csak egyetlenegyszer menjen még el s akkor majd meglátja, hátha megint megjön a kedve, ezek biztosan nagyon kedvesek is lesznek hozzá és így tovább. Addig-addig, amíg Misu végül is szedelőzködni kezdett. Most se beszélt, nem tartotta érdemesnek, hogy feleljen, mert hol is kezdje? Lehet egy mamának mindent elmagyarázni? Inkább azt vállalta tehát, hogy engedelmes lesz és elmegy.

– Minden kisfiúnak van gumiarábikumja és nekem nincs – gondolta magában keserűn. – És ez a fiú nagyon ígérte neki, hogy azt is hoz. Ő tehát három dolgot mulaszt most el: a cigánykereket, a csúzlit és a gumiarábikumot. De mit is tehetne? Nem volt erőszakos természet, erről biztosíthatok mindenkit, szelíd fiú volt, tehát nem akart annyit ellenkezni. Legyen úgy.

– Vagy talán megbántottak ott? – jutott anyjának eszébe és megint kétkézre fogta hallgatag fia arcát és megint nagyon belenézett a szemébe. De Misu mégse felelt.

– No, menj, menj és öltözködjél – mondta neki a mama.

– Ma vasárnap van, épp jókor mégy, jól kimulatod magad és hazajössz nekem te is részegen – mondta még és oly furcsán nevetett utána. Nagyon nagyokat nevetett, többször egymás után.

Csakhogy erre Misu szigorú arcot vágott.

– Mint kicsoda? – nézett föl ültéből anyjára és összeráncolta homlokát. Csakhogy most már anyja maradt szótlan és egyre csak bámult kifelé az ablakon át. – –

Misuka tehát kikefélte ruháját, cipőjét, még meg is fésülködött, de mielőtt elindult volna, észbe kapott: – De anyuci, hisz a néni most nem is hagyott hídpénzt, jut eszembe.

– Jézusom, látod, erről meg is feledkeztem. Nem kértem tőle. Most mit csináljunk? – sopánkodott a mama.

– Hát adjon maga anyuci két krajcárt.

– Hát hogyne hogy adnék édesem, ha volna – azt mondja neki. – Csak, őszintén szólva, épp ma egy fölösleges garasom sincs. Minden pénzem elfogyott, elherdáltam. Mis-Mis, mit szólsz ehhez? – És szégyenlősen elneveti magát.

– Édes Misu fiacskám és Mis-Mis – azt mondja –, ne vágj olyan arcokat, és ne is haragudjál a te szegény kis mamádra, de látod, nekem vasárnap is dolgoznom kell, és ma nagyon messzire kell mennem, különben mit gondolsz? nem boldogan adnék neked a villamospénzemből? De jut eszembe valami – kiált fel hirtelenül.

– Hisz kisgyerekekért nem is kell fizetni a hídon, ha kísérővel vannak, csak ha egyedül mennek, akkor kérik tőlük a pénzt. Te mondd azt, hogy szegény gyerek vagy, ami sajnos, igaz is, akkor áteresztenek ingyen.

– Ezt anyuci biztosan tudja? – kérdezte Misuka nagyon rosszkedvűen.

– Hogyne tudnám biztosan, még meg is merek esküdni rá – felelte könnyelműen az édesanya.

 

*

 

A hídnál azonban már nagyon mérges lett az édesanyákra, mert milyen könnyen beszélnek igazán. Belebeszélnek a levegőbe.

Az a másik is azt óbégatta, hogy őt, mármint Misut nem nevelik. Mért is nevelnék? És mi az a nevelés? Semmi. Thorwaldsent se nevelték és mégis micsoda szép történetet mesélt róla egy tanító úr, mikor kijöttek a gyerekek a múzeumból.

És belebeszél az ember játékaiba – mármint az a mama Budán. Semmit se tud, és mindenbe belebeszél.

Tudja-e ő azt, hogy Misu mennyire sajnálja a koldusokat, annyira, hogy néha még sír is? És hogy ő csak azt mutatta, hogy épp a rossz fiúk mit csinálnak a koldusokkal. Mindezt nem tudja, és csak beszél bele a vak levegőbe.

Nagyon rossz kedve volt, egész elborúlt előtte a világ – mert most tessék! nem eresztik át a hídon. Még ez is. Csupa szerencsétlenség az élete. A mama meg esküdözött, hogy a szegény gyerekek mehetnek ingyen is. Úgy tesz, mintha tudná, pedig fogalma sincs az egészről. Vagyis hát: nem engedik át a gyerekeket, ez a helyzet. Az a mérges őr vagy micsoda, aki az érmeket osztja, még csak nem is felelt neki, csak intett a kezével, mintha azt akarná mondani: mit akarsz itt, te rongyos.

Nagyon felizgatta őt ez a bánásmód, ez a gorombaság. Igaz, hogy akkor mégse kell tehát Budára mennie, vagyis mehet a Múzeum-kertbe, és mégis egész kipirult a háborgástól. Hogy őt utcagyereknek nézik, mert rossz a ruhája, bezzeg Bandikával nem bánnának így, mert annak matrózgalléros blúza van… s addig-addig hajszolta magát e keserűséggel, míg megint csak sírva nem fakadt…

Ő tehát megint sír az utcán, és ezen is bosszankodott. Annyira, hogy nagyot toppintott lábával dühében.

Már éppen elhatározta, hogy nem bánja, megy mégis a Múzeum-kertbe, mikor egy nagyon barátságos szempárra lett figyelmes. Egy bácsi újságot olvasott a Lánchídtól leforduló járdán, ahol nem járnak emberek, de most elfordította fejét az újságtól és őt nézte.

Misut pedig azonnal cselekvésre késztette a harag.

– Tessék mondani kérem szépen – szólította meg az idegen urat –, nem muszáj, hogy ingyen átengedjék a szegény kisgyerekeket ezen a hídon? – Az idegen úr mosolyogni kezdett s mondhatni, igen barátságosan.

– Mért? Át akarnál menni? – kérdezi tőle s a hangja is nagyon édes volt.

– Át akartam menni, – mondta Misu s még egy csöppet szipogott is utána. Aztán öklével elmaszatolta könnyeit.

– No gyere, majd átviszlek – mondta ekkor ez az úr és kézen fogta őt.

Lefizette érte is a két krajcárt, aztán mentek együtt a hídon.

– Hogy hívnak, kisfiú? – kérdezte az idegen.

Misu tehát megmondta, hogy hívják, de az idegen még más mindenfélét is kérdezett tőle.

– Mért sántikálsz kisfiam? – rögtön megkérdezte ezt is.

Misu megmondta tehát, hogy feltörte a lábát ez a gumicipő, mert szűk neki, meg borzasztó forró is, télen még elég jó volt, de most, nyáron nem. Nagyon fáj benne a lába. Néha ezt elfelejti, de most nagyot toppintott vele, tehát nagyon fáj.

– Ejnye, hát nincs más cipőd? – kérdezte az idegen.

– Most nincs – felelte Misu. És azt gondolta: – bánom is én. Most már nem is olyan nagyon fáj.

– Nem vesznek fel az iskolába, mert csak decemberben leszek hat éves – mondta hirtelenül. – A mama megtudta.

– Ki a mamád? – kérdezte az idegen.

Hát erre Misu megmondta ezt is és sok minden egyebet őszintén, mindent, amit az idegen csak kérdezett. Mert azt gondolta: – ez egy olyan barátságos úr, ennek én most mégiscsak elmondok mindent.

Elmondta tehát, hogy az apját is ugyanúgy hívják, ahogy őt és ő ezt csak hallomásból tudja, mert elment tőlük és talán csak egyszer vagy kétszer volt náluk, de ő már nem is emlékezik rá.

– És mért nem jár hozzátok? – kérdezte az idegen.

– Italos – felelte Misuka szilárdan.

– És ezt te honnan tudod? – csattant fel a bácsi. – Ha nem jár hozzátok?

– Nem tudom, csak gondolom – felelte Mihályka.

– Milyen pontos gyerek vagy te – nevette el magát a másik. – És miből gondolod? – kérdezte megint.

– Azt nem tudom, hogy miből gondolom – felelte Misu. – Csak gondolom.

Csend lett, hallgattak mind a ketten: az idegen úr tűnődni látszott.

– És mi a te apád? – kérdezte egy idő után.

– Zupás. Az én apám katona – felelte Misu.

Elmondta továbbá azt is, hogy az ő anyja dolgozik, varr, ismeretlenekhez jár varrni és bizony gyorsan kiadja a pénzt, mert elherdálja. – Ma még hídpénzre se volt neki – akarta volna mondani, de ezt már elhallgatta. Aztán ezt a mondatot forgatta elméjében:

– Egy néni azt mondta most, hogy én neveletlen fiú vagyok, igaz ez? tessék mondani. – És hogy tanácsot kér tőle, menjen-e el ide egyáltalában még egyszer?

De aztán mégse mondta.

– Eh, a felnőttek nem értik ezt – gondolta magában.

Már régen Budán jártak egy vadgesztenyés fasorban s az idegen úr még mindig kézen fogva vezette magával s egy ideig semmit se szólt. Aztán hirtelen azt kérdezte:

– Szeretnéd látni az apádat?

– Nagyon szeretném látni – felelte Mihályka szilárdan.

– Vágyakozol utána?

– Nem vágyakozom, csak nagyon szeretném, ha volna nekem is apám.

– Megint pontosan fejezted ki magad – vélte az idegen. – Akkor tehát nekem is vigyáznom kell – tette hozzá derűsen. – Vannak testvéreid?

– Oh, – azt mondja –, nagyon szeretném, ha volna kistestvérem.

– Mért szeretnéd?

– Jobb volna.

– Mért volna jobb?

– Oh, – azt mondja –, azért is, mert akkor anyám főzne nekünk. Egy kis gyereknek kell adni vacsorát.

– Honnan veszed ezt?

– Anyám mondta. Hogy a Bandika kisebb, mint én és beteges, és ezért kap vacsorát.

– Mért? Te nem kapsz?

– Nem – felelte Misuka szilárdan.

Az idegen úr ekkor megállt egy bolt előtt és azt mondja:

– Én most ide bemegyek és veszek neked valamit. Mit szeretnél? – kérdezi tőle.

Misu szíve, minek tagadnók, nagyot dobbant e szóra. Azt szerette volna mondani: hogy mért itt áll meg a bácsi, az istenért? Mért nem állt meg egy papírkereskedés előtt? Mert ott micsoda szagok vannak! Külön szaga van a noteszeknek, külön a radírgumiknak, hogy az ember majd elájul. És ott dupla radír is van: egyik fele tintának, – nem is szólva a gumiarábikumról, az istenért. Vajon mondja-e most a gumiarábikumot, hogy ő mindenekfelett azt szeretné?

Mindez egy pillanat alatt ment végbe benne és az is, hogy ilyesmit gondolt megint: – Eh, ezt a felnőttek úgysem értik. Így szólt tehát végleges határozottsággal:

– Én szeretem a szentjánoskenyeret. – De a bácsi gyanút foghatott, mert azt kérdezte:

– Ettél már?

– Még nem ettem.

– Akkor mit szeretsz rajta?

– Azért mégis szeretem – mondotta Mihályka szilárdan.

– No jó, én nem bánom – felelte az idegen úr. – De csalódni fogsz, attól félek. – És bement az üzletbe. Mondhatom, elég sokáig volt ott, s ezalatt Misu a kirakatot nézte.

Sok mindenféle volt ebben a kirakatban, amiről Mihályka nem is tudhatta, mi lehet az. És mégis, mintha csak azért lett volna ott, hogy az ilyen kisgyereknek még a szeme is kiugorjon tőle. Volt ott mindenekelőtt szép, barna sonka egészben, meg aszukolbász, szepesi, (s mintha gyöngéd, fehér harmat lepte volna) de volt ott nagy koszorúkban füge, (szintén fehér-harmatos) kis kosarakban málna, legfinomabb gellérthegyi őszibarack, (szintén harmatos) de volt ott mandula is, meg hámozott, húsos dió és még ezernyi jó dolog. Mihályka tehát nagyon megbánta, hogy nem kért inkább fügét ettől a jó bácsitól.

Csakhogy az hozott neki azt is és más mindenfélét egy nagy zacskóban. Még ki is rakta előtte egy padon.

– Itt van neked szalámi, jókora darab – itt van egy kis kolbász, de el ne rontsd a gyomrodat vele, itt van jó habos kenyér, egy koszorú füge, szentjánoskenyér jó sok és négy kemény tojás. Ez mind a tiéd. – Így szólt az idegen úr.

Mihályka pedig nézte előbb a holmit, aztán ránézett az úrra és nem tudta, mit csináljon. Végül is gondolt egy nagyot, odahajolt a kezéhez és megcsókolta.

S az idegen úr semmit se szólt, de oly furcsán kezdett fényleni a szeme.

S ekkor Mihályka még nagyobb bátorságot vett magának és így szólt:

– Tessék szíves lenni írni az én édesapámnak, hogy mért nem jön el mihozzánk? Szabadkán van, mondta édesanyám: ott zupás. És tessék megírni neki, hogy engem is éppúgy hívnak, mint őt, én is Mihály vagyok, akkor mért nem jön el mihozzánk?

Amire az idegen úr előbb megsimogatta őt, aztán így válaszolt:

– Megpróbálom, kisfiam, a kedvedért. És talán még egyebet is megpróbálok. – Ezt mondta és elment.

 

*

 

Mihályka pedig beült egy üres telekre, a szentjánoskenyeret mind megette, mert nagyon ízlett neki. Lefejtett még egy fügét is, a többit hazavitte annak a herdálós anyucinak.

Előbb úgy gondolta, hogy azt fogja mondani neki: mindezt Bandikáéktól kapta, vagyis eltitkolja előtte az idegen urat. Mert hisz anyuci is azt mondta neki múltkor, hogy igenis, mindenkinek vannak titkai. Viszont azt is mondta egyszer, hogy csakis az utcagyerekek szoktak hazudni.

Nem fog tehát hazudni, megmondja az egészet, annál is inkább, mert hisz öt koronát is kapott, ezt elfelejtettük az előbb mondani.

Le is tette tehát este az ötkoronást anyuci elé, el is mondott neki mindent, s anyja végig is hallgatta őt, de nem szólt rá semmit, csak aztán gyorsan kiment a konyhába. S mivelhogy ő már álmos volt és le akart feküdni, (a gyomra is émelygett a sok szentjánoskenyértől) tehát egy idő elteltével utána ment s íme ott találta anyát a sparhert mellett ülve, ráborulva – megint sírt.

– Maga mindig csak sír – mondta neki. – Most mért sír? Nem örül inkább az ötkoronásnak? Legalább van most pénze.

– És mért nem eszik? Egyen vacsorát. Itt a szalámi, vacsorázzon – tette hozzá. De anyuci nem evett. Mindent, amit csak hozott neki, Misunak tette félre, meg se kóstolta, nem akarta.

– Ez mind az én kisfiamé, a Mis-Misé – mondta. – Majd ha nagy leszel és én már nem leszek, majd meséld el a fiadnak, hogy hogy kerestél te öt koronát az utcán szegény kis anyucinak – mondta még egy idő után.

S ez a szó nagyon belevette magát Misu elméjébe. – Hogyha az ő anyja nem lesz már, no lám. Egy ember már meghalt, akit ő ismert, ez egy szakállas, öreg pincér-bácsi volt – de hogy az ő anyja? Nagyon elgondolkodott tehát életen és halálon. Ő majd nem fogja hagyni meghalni az anyját, ő majd kitalál valamit – határozta el. És mindig fog adni egy kis pénzt szegény anyucinak. Mindig fog adni öt koronát neki, hadd herdáljon.

A jó bácsira nem mert gondolni, de aztán mégis. Nem lehetett nem gondolni rá. S képzeletében mindenféléket mondott neki, amit akkor nem mert mondani. Beszélgetett vele, tanácsot kért tőle. Ez a jó bácsi így beszélt:

– Misu, te egy nagyon jó kisfiú vagy, jól is vagy nevelve, tehát nagy-ostoba volt ez a budai néni, én tehát most gondoltam valamit.

– Mit gondolt a bácsi? – kérdezi ő.

– De mondd csak, te Misu, szeretsz te engem? – kérdezi az idegen úr.

– Én nagyon szeretem a bácsit – feleli ő. Aztán még egyszer azt fogja mondani neki, hogy nagyon szereti. Amire ez az idegen úr lehajlik hozzá, megcsókolja őt és így szól:

– Akkor én leszek ezentúl a te édesapád, jó lesz?

– Nagyon jó lesz – feleli ő végérvényesen.

Ilyeneket képzelt. Ám ez még nem is elég. Mert várta is, hogy eljön hozzájuk, illetve valamit várt s hogy mi légyen az, nem tudta volna megmondani. Annyi tény, hogy, ha egyedül volt otthon, néha lázasan szaladt ki a konyhába, mert, mintha kopogtatást hallott volna kinn a konyha ajtaján. Továbbá:

– No, most fog jönni – gondolta magában, mikor kilépni készült a ház kapuján. – Még hármat számolok, mielőtt kimennék, – mondotta magának s aztán kilépett az utcára, bátran, boldogan. S az idegen arcokat nézte s olyan bizalommal, még mosolygott is hozzá, ajkán az eljövendő perc örömteli kiáltása… de az idegen úr csak nem jött, se most, se máskor.

S ezek az álmok aztán elvadúltak bizony. Egy éjjel azt álmodta, hogy a bácsi jönni akar, de a Lánchíd leszakadt, ő tehát nem tud átjönni Budáról. Egy egész délelőtt pedig azon képzelgett, hogy a bácsi mindjárt itt lesz, rögtön, csak előbb küld két emberrel egy nagy kosár tojást, anyucinak pedig még fagylaltot is, mert azt nagyon szereti. És sokáig-sokáig fülelt, aztán kiment a konyhába, a kulcsra tette kezét, hogy rögtön ajtót nyithasson, mihelyt jönnek a tojással…

S aztán hát ellankadt, ami természetes is és hosszú időkre szomorú lett. Mert, hogy még az igazi apja se jön el őhozzájuk, ezt most már nagyon rossznéven vette. Vagy az az édes, jó úr ne írt volna az ő apjának? Lehet az? Ezt már sehogyse tudta eldönteni magában.

 

*

 

Nem is bízott tehát többé senkiben. Még anyjának se beszélt minderről, mert benne se bízott. Egyrészt: mindjárt sír, meg elkezdi magyarázni, hogy ő még milyen csacsi, mennyire nem érti még az életet – torkig volt ő már az anyai intelmekkel. Kimenni az utcára vagy a Múzeum-kertbe se volt már kedve.

Különben is itt volt már az ősz s őt tényleg nem vették fel az iskolába s emiatt még káromkodott is, akár az utcagyerekek. Nagyon szeretett volna már iskolába járni. Ott legalább kitenne magáért, az egész osztály elcsodálkozna, hogy ő milyen jól tanul. A tanító úr pedig így szólna:

– Kása Mihály, te vagy a legjobb tanuló. Itt a kitüntetés.

Aztán még azt is mondaná:

– Mi a te apád? Ez meg ez? No jó. Akkor majd elküldjük neki is ezt a kitüntetést, hadd szégyellje magát, hogy ilyen derék fia van és nem jön el hozzá soha. – –

Aztán hát jött a tél. És Misunak nem valami jó télikabátja volt, ami főként azért volt baj, mert a zsebei rosszak voltak, és kesztyűre nekik akkortájt gondolni se lehetett. Mégis barátságot kötött barangolásai közben egy szódavizes kocsissal, igaz, hogy csak felszínre. Főként a lovacskáját szerette, egy édes, szép és okos kis fehér lovat. Ezt egész szívéből szerette, minden szeretete már csak ezé volt. A kocsis elvitte a bakon hosszú utaira, s ez jó volt. Még jobb volt a helyzet, ha a kocsis betért egy-egy kocsmába s ő sokáig lehetett egyedül a lovacskával. Ilyenkor beszélgetett vele.

– Te is szomorú vagy? – kérdezte tőle. A lovacska bólintott. Másnap azt kérdezte:

– Ma már jobbkedvű vagy? – S a lovacska kétszer is bólintott.

S ez így egészen jó is lett volna mindaddig, míg a lovacskát el nem adták a sintérnek és másikat nem vettek helyette. Ekkor Mihályka meggyűlölte a kocsist is, és nem ment el hozzá se soha többé.

Nagyon leverten ácsorgott tehát egy délután egy Múzeum körúti gesztenyesütő asszony sütődobja mellett és nézte a tüzet. Az asszony éppen leemelte a dob lyukasztott serpenyőjét s alóla a faszén tüze lilásan csapott fel és pattogva, sziszegve, sárga szikrákat eregetett. S ezt jó volt nézni ebben a fagyban. Az ember az arcát is szívesen odatartotta volna a láng fölé.

Aznap erősen fagyott. December hetedike volt, éppen Mihályka születésnapja. Anyja korán reggel lehúnyt szemmel fejére tette kezét, utána szokása szerint megint sírt egy kicsit, aztán adott neki egy egész koronát, hogy csináljon vele, amit akar, vegyen magának valamit ebédre, mert bizony ő éppen ma bárhogy szeretné is, sehogyse tud hazajönni délfelé.

Mihályka tehát, miután reggel zsíroskenyerével jóllakott, elhatározta, hogy, amint más napokon is, ma sem eszik délre semmit, hanem vár késő délutánig, amíg a mama hazajön s akkor hiánytalanul adja vissza neki az ezüstpénzt. Csakhogy könnyű azt mondani. Épp ma olyan szerencsétlen volt, hogy délután háromra már nagyon megéhezett. Gondolta, hogy úgyis megunta ő ezt az ácsorgást, járkálást, inkább hazamegy és lefekszik aludni.

Csak ez a tűz, de valljuk meg: a gesztenye is annyira megbabonázta, hogy nem tudott egyhamar megválni tőle. Az öregasszony elővett egy nagyon érdekes bicskát, amelynek púpja is volt s miután megkaparta vele a tüzet, (s még meg is fújdosta) elkezdte vagdosni a gesztenyét. S ez már valósággal bűvöletes dolog volt: igazi boszorkányos dolog. Mert a gesztenyék pattogva, nyüszítve ugráltak a serpenyőn, mikor odavetette őket. S Mihályka azt képzelte, hogy ez a néni a boszorkány, ő meg az óriás s a boszorkány azt kérdezi tőle:

– Akarsz-e ilyen kisgyerekeket enni?

– Hám-hám. Most éppen éhes vagyok. Nagyon ízlenek nekem ezek a kisgyerekek – felelné neki az óriás.

Egyszóval: ácsorgott, álldogált és nem tudta elszánni magát semmire. Mikor is egy idegen úr annyira nekiment, majdnem fellökte. Úgy látszik, nagyon dühös ember volt. Cilinder-kalap volt a fején.

– Az ördögbe, mit lebzselsz itt az ember orra előtt, nincs jobb dolgod? A teremburáját. Hogy tőled oda se fér az ember a sütőhöz, – kiáltott fel ez az úr, majd hozzátette:

– Most majdnem felborúltam. Én rövidlátó vagyok.

Tényleg: a csíptetője is leesett orráról s azt keresgélte most a fagyos rögök között.

– Tessék, most még a csíptetőm is eltörött – morogta maga elé. De még a néni is közbeszólt s meglehetős ellenségesen, igazi boszorkány lehetett.

– Tényleg már egy félórája ácsorog itt, mint a cövek. Eridj haza a mamádhoz és ne akadályozd az én édes jó kuncsaftjaimat. Tessék parancsolni kegyelmes úr – fordult nagyon nyájasan a cilindereshez.

De ez a cilinderes úr olyan ember lehetett, aki hamar megbánja hevességét. Így szólt tehát a banyához: – Várjon, Jancsákné, mindjárt.

S aztán a fiúhoz:

– De tényleg, mit ácsorogsz itt, kisfiú?

– Néztem a gesztenyét – felelte Mihályka.

– Ebben a fagyban? Hát nincs más dolgod?

– Én még csak hat éves vagyok – felelte ugyanő.

– És mért nem jársz a délutáni iskolába?

– Mert nem vettek fel. Én csak ma lettem hat éves.

– Ma van a születésnapod?

– Ma van.

– És itt ácsorogsz a fagyban? No jó – mondta hirtelenül a cilinderes úr –, akarsz egy kis forró gesztenyét?

– Nem kérek – felelte nagyon keserűen Kása Mihály.

– Tyű, milyen érzékeny gyerek ez! – kiáltott fel az idegen úr. – Akárcsak én voltam valamikor. Ezer bocsánat fiú, ha megbántottalak a születésnapodon.

– Jancsákné – fordult a banyához –, adjon ennek a fiatal gentlemannek egy egész koronáért gesztenyét.

– Elfogadod tőlem? – fordult hirtelenül nagyon édes hangot váltva a fiúhoz.

Amire Mihályka biccentett és azt felelte nagyon halkan:

– Köszönöm szépen.

Kapott tehát egy nagy zacskó gesztenyét. De az idegen úrnak, miután sajátmaga számára is vásárolt, még újabb ötlete is támadt.

– Nekem eltörött a csíptetőm és rövidlátó vagyok – azt mondja. – Nem kísérnél el engem? hogy neki ne menjek a szeneskocsinak? Isten vele, Jancsákné – intett a banya felé.

– Kezit csókolom – felelt az vissza neki.

– No, most edd gyorsan ezt a forró gesztenyét és közben mesélj. Ki vagy te? – kérdezte Mihálykától, miután kéz a kézben elindultak a régi Nemzeti Színház irányában.

Hát erre a fiú elmondta, hogy őt Kása Mihálynak hívják, de ő ezt a nevét nem szereti, az édesanyja Mis-Mis-nek szólítja és sokkal jobb is volna, ha őt mindenki így nevezné és így is íratnák be az iskolába.

– És mért szeretnéd ezt jobban? – kérdezi ez a különös úr.

– Mert az én édesanyám olyan szépen mondja azt, hogy Mis-Mis.

– De más nem mondja ám olyan szépen. Ide figyelj. Más azt kiáltja, hogy: Mis-Mis! Ez is szép?

A különös úr olyan vadúl kiáltotta ezt bele a levegőbe, hogy Mihályka megborzongott.

– No, szép ez? – kiáltotta megint csak vadúl. Aztán lehajolt hozzá és nagyon gyengéden azt kérdezte tőle: – No, szép ez? te kisfiú.

– Ez nem szép – felelte Mihályka nagyon szelíden és még mosolygott is egy kicsit.

Mert úgy volt ez, hogy még a gesztenye se kellett neki annyira – ha őhozzá szépen beszéltek, az többet ért neki, mint ezer gesztenye.

– Ez egy nagyon jó úr – gondolta magában. S bár a helyzet az volt, hogy, mialatt így egy kézzel eszegette zsebéből a gesztenyét, azalatt úgy határozott, hogy akármilyen nyájas is ez a bácsi őhozzá, idegeneknek többé semmit se mesél: elég volt neki az, hogy a múltkori úr nem jött el hozzájuk – most mégis azt kérdezte:

– Tessék mondani, igazán olyan neveletlen gyerek vagyok én?

– Mért volnál te olyan neveletlen gyerek? – kérdezte a különös úr.

Hát erre elmondta neki a budai dolgot és nagyon őszintén azt is, hogy milyen durva játékot játszottak ők ketten – ez igaz –, de ő éppen azt akarta megmutatni a beteg Bandikának, hogy milyenek az utcagyerekek, – ez olyan neveletlenség.

– És mit játszottatok? – kérdezte az idegen úr. – Mondd el részletesen.

Hát erre elmondta neki a rablást, az elgázolást, a Mezei bácsit, meg a sánta koldust – s ez a cilinderes úr igazán különös ember lehetett. Mert ahelyett, hogy összeszidta volna, folyton azt kérdezte: – és aztán? és aztán? mikor pedig a Mezei bácsit mesélte neki, még a hasát is tartotta, úgy nevetett.

– Nagyon derék, nagyon derék – hajtogatta folyton s Mihályka nem tudta elgondolni, hogy mi ezen olyan nagyon derék? Ők haszontalanok voltak, ez igaz, de csak tréfából. Viszont mégiscsak haszontalanok voltak.

– No lám, szó ami szó, te kedves gyerek vagy – mondta neki ez a különös úr.

Erre hát megeredt Mihályka nyelve s miután jóllakott a gesztenyével, nagy lendületekbe kezdett, igen beszédes lett és vidám. Szinte olyan heves lett, olyan zabolátlan, mintha Bandika-gyerekkel volna együtt a budai szép lakásban. Még azt is elhatározta, hogy ennek a jó úrnak elmondja a gumiarábikumot. Hátha ez a jó úr megáll egy papírkereskedés előtt is, (egy játékbolt kirakata előtt már megállt) s hátha akkor ő kiejtené a száján ezt a szót, hogy gumiarábikum… Addig is azonban mesélt neki rendületlenül mindenfélét.

Elmondta, hogy az ő apja mint emelte őt fel a levegőbe, mikor még kicsi volt, sőt fel is dobta és elkapta s ilyenkor anyuci mindig sikoltott. S hogy apa milyen tréfás ember is volt: fogpasztával bekente a szemöldökét, fekete cipőkrémmel az arca közepét s akkor annyit kellett nevetni rajta, mert olyan arcokat vágott hozzá, mint egy bohóc. S hogy mindenféle kunsztokat is tudott. S ekkor Mihályka kezdte mutatni az idegennek a kunsztokat. Volt ott egy pad az akkori Kerepesi úton, annak éles támlájára lefeküdt és nem esett le róla. Ezt ő már begyakorolta a Múzeum-kertben. De az ő apja végig is tudott menni rajta, mint a kötéltáncosok, ezenfelül cigánykereket is tud hányni, épp ezért azt ő is nagyon szeretné megtanulni. Meg is ígérte neki egy gyerek a Múzeum-kertben, de aztán becsapta őt, szamárfület mutatott neki és elszaladt.

– Hát a te apád hol van most? – kérdezte a különös úr.

– Szabadkán zupás – felelte Mihályka. S aztán kiegészítette e szavait.

– Az én apám katona – tette hozzá.

– És nem jön most hozzátok soha?

– Soha. Elment tőlünk – felelte Mihályka szilárdan.

– És mért ment el? Nem tudod?

– Nem tudom – felelte, de aztán ezeket a szavait is kiegészítette:

– Italos – tette hozzá ugyancsak szilárdan. Miközben nagyon elkomolyodott. S ekkor történt a váratlan csoda.

Ez a különös úr megint olyan dühös lett, mint mikor leesett a csíptetője, hogy Mihályka megint nagyon megijedt. A bácsi szinte kiáltozni kezdett az utcán:

– No, majd én ellátom ennek a csirkefogónak a baját – kiáltotta vadúl.

– Ne tessék mondani, hogy csirkefogó – szeretett volna Mihályka közbeszólni, de nem mert.

– Micsoda gyalázat, így hagyni télen az utcán ténferegni a kisfiát – folytatta –, majd én kitekerem ennek a nyakát.

– Ne tessék kitekerni – esdekelt Mihályka halkan.

Ám ez egy igazán különös úr lehetett, mert egyik szélsőségből a másikba esett. Az imént még szinte habzott a dühtől, most meg hangosan elnevette magát.

– Ne tekerjem ki a nyakát? Jó. Akkor majd jól pofonverem. Mit szólsz ehhez? – És rásandított a fiúra.

– Ne tessék pofonverni – esdekelt megint Mihályka alázatosan.

– Hát húzzam meg a fülét?

– Azt lehet – döntött végül ez ügyben a fiú.

 

*

 

Így történt, hogy Mihályka aznap egy gyönyörű, új télikabátban ment haza kevélyen.

Ez a jó úr ugyanis megállt egy nagy ruhásbolt előtt a körúton és rárivallt a fiúra:

– Gyere ide be velem.

És hát ezek szerint be is mentek.

– Sáry János miniszter vagyok. És ennek a gyereknek télikabátot akarok venni – mondta a segédek egyikének büszkén.

Erre persze, mint az egerek szaladtak a segédek szerteszét.

– De a legjobb minőségűt és jó meleget! – kiáltott utánuk dühösen, hogy szinte tajtékzott megint a szája.

Hát így lett neki új télikabátja. De milyen csodaszép! Hogy anyuci majd elájult a csodálkozástól.

Előbb csodálkozott, aztán megintcsak elkezdett sírni.

– Maga folyton csak sír – mondta neki Mihályka szemrehányón. – Mit sír most? Ahelyett, hogy örülne.

– No de eggyem, pöttyöm, hagyjál sírni egy kicsit, mikor olyan jól esik nekem – rimánkodott zokogva az édesanya.

Mihályka hagyta tehát zokogni. Igaz, hogy túlsokáig is sírt megint.

– Hogy te milyen gyönyörű vagy! – emelte fel a fejét, aztán újfent sírt egy kicsit.

– Hogy nekem milyen szép kisfiam van – mesélte sajátmagának –, milyen szép szőke kisfiam Istenem. És milyen jó kisfiam is van – és erre még jobban elkezdett zokogni.

– No, hagyja már abba – mondta végül is Mihályka komoran, olyan hangon, mintha ő volna a saját édesapja.

És hát el is mondott töviről-hegyire az anyjának mindent, kivéve, hogy a különös úr pofon akarja verni az apját és azt sem, hogy miután megálltak egy nagyon szép ház előtt, az akkori Andrássy úton, a különös úr elővette jegyzőkönyvét és egy kis nagyítóüveget a mellénye zsebéből (no persze, mert rövidlátó) és egy utcai lámpa alatt, (mert akkor már erősen sötétedett) felírta az édesapa nevét noteszébe. Ezt mind nem mondta el. Mert elég, ha ő fog csalódni, nem kell az anyjának is. Mivelhogy neki nagy tapasztalatai voltak már a Lánchídról, nem tudott ő már az emberekben bízni.

S miután anyuci mindezt némi további szepegések közben meghallgatta, egész váratlanul így szólt (az asszonyoknál ugyanis sohase lehet tudni, hova kalandozik az eszük):

– Itt van mindjárt a karácsony – azt mondja – és van egy szép télikabátod is, karácsonykor tehát át fogsz menni szépen a beteg gyerekhez, Bandikához és ott töltöd az ünnepet. Légy engedelmes.

– No tessék, most megint ezt firtatja – gondolta magában Mihályka, hogy az embernek egy percnyi öröme se lehessen.

– És mért menjek én oda? – kérdezte csendesen. (Mert, ismételjük: rendkívül szelíd fiú volt.)

– Nézzed, Mis-Mis, az a néni már megint itt járt, már harmadszor és megint elmesélte nekem az egészet, ő nem akart téged megbántani és Bandika is úgy szeret téged – kezdte megint előlről az egészet, hogy az ember megbolondulhatott tőle. De végül hát ezt is kibökte:

– És én nem is tudok neked olyan szép karácsonyt csinálni, mint amilyen náluk van. – Erről van hát szó.

– Anyuci, nekem nem kell a szép karácsony. Én anyucival akarok maradni – felelte Mihályka nagyon elkomolyodva.

– No, de eggyem-pöttyöm, hiszen imádlak, jól tudod és én is csak azt szeretném, amit te, de nem jobb-e neked az, ha egy szép, kivilágított szobában vagy, gyönyörű karácsonyfa alatt, jó meleg ételt kapsz – mert mi van neked itthon és ha kiteszem a lelkemet is? Nem jobb neked az? mondd meg őszintén – kérlelte az édesanya.

– De jobb nekem – felelte Mihályka szilárdan. – De akkor jöjjön el maga is.

– Csakhogy engem nem hívtak meg, édes lelkem, Mis-Mis, most mit csináljak? Szegény asszony vagyok én, csak egy ócska varrónő, ezt tudjuk mi mind a ketten. És most sértődjek meg és fosszalak meg téged is az örömtől?

– De nem jó nekem ott – nyögött Mihályka. – Anyuci, most már nem jó nekem ott.

– Majd megszokod újra kincsem – könyörgött a mama. És addig-addig…

Az új télikabátot pedig beakasztotta szépen a szekrénybe, hogy hideg napokon majd felveszi Mihályka, meleg napokon pedig a régit – s ez megint keserűség volt. Mert hisz ő előre kiszámította, hogy micsoda ribillió lesz ebből, ha felveszi s a Múzeum-kertben megjelenik benne –, de holnap reggel biztosan azt fogja mondani a mama, hogy nincs is olyan hideg, menjen csak a régiben. Mennyi baj van az anyákkal!

És hát: úgy látszik, nincsen öröm üröm nélkül, ez a helyzet.

 

*

 

Karácsony estéje mégis várakozáson felül jól sikerült. Bandika sikoltozni kezdett örömében, mikor meglátta barátját s minthogy ő már korán délután ott volt: előbb játszottak, de most már csak szelíd, csendes játékokat, így vasutasdit, halmaekhát és őrtoronyjátékot, miközben igen finom uzsonnát kaptak, valódi habos csokoládét, kaláccsal s aztán hát következett az ünnep.

Sírni lehetett volna, ez olyan szép volt. Misu igazi karácsonyfát még sohase látott s most hangosan vert a szíve, még a lélegzete is elállt, mikor felhangzott a csengetés, amely olyan volt, mintha angyalok csengetnének s mikor végre széttárult az ajtó s ott állt előtte az erdei tündérek álma, a hóval borított, csillagfénytől szikrázó és ezüsttel-arannyal terhes, büszke fa, amely egészen a mennyezetig ért fel.

– Ah, de szép! – sóhajtotta még a beteg gyermek is, aki pedig már látott ilyet. Mihályka azonban szólni sem tudott.

– Látod, mennyi mindent kaptál – ölelte át őt a bágyadt kisfiú vékonyka karjaival. – Hát nem örülsz neki? Hát nem örülsz? – unszolta őt és még meg is csókolta, méghozzá jobbról is, balról is, hogy örüljön.

De Mihályka nem láthatta, hogy mi mindent kapott, mert arca tüzelt, fülei forróak voltak, két szemét pedig könny borította.

Valami nagy-nagy bánat lepte őt el épp most, Isten tudja miért? Talántán azért is, mert szegény anyuci, az ócska varrónő ezt mind nem láthatja, vagy egyéb dolgok is keserítették? Hogy lám, milyen szép is az élet, nem hiába meséltek tehát a gyerekek neki a karácsonyi boldogságról, ő minderről semmit se tudott s úgy állt most itt, mint az egyszeri szamár, akit egy kerge bohóc az ebédlőbe vezetett. (Anyja mesélte neki ezt a mesét.)

S mennyi mindent kapott igazán! Egy jókora mozdonyt sínekkel és kocsikkal, egy kivetős játékot, egy gyönyörű labdát, egy pár téli kesztyűt, egy pár szép kis cipőt és amire a legjobban vágyott: egy jókora üveg gumiarábikumot. (Bandika tudta, hogy ez a szíve vágya.)

– Ez mind, mind a tiéd, te jó kis fiú – mondották neki mások is és átölelték.

– És te ne haragudj, semmit se haragudj te miránk – mondotta a mama és megcsókolta őt.

– És légy tovább is jóbarátja a mi Bandikánknak – mondotta az édesapa.

S ő még mindig nem tudott szólani semmit. Se játszani nem tudott többé, se beszélni jó ideig. Mosolyogni próbált, de az se sikerült. Ki volt merülve teljesen.

Haza kívánkozott tehát, hogy ő majd eltalál haza egyedül is. S az emberek belátással voltak iránta, új télikabátját telirakták süteménnyel és valóban hazaengedték egyedül, minthogy még nem volt annyira sötét.

Ajándékait majd hazaküldik, pontosan mindent, sose féljen, így tehát csak a gumiarábikumot vitte magával, mindenkinek kezet csókolt és elindult hazafelé.

 

*

 

Az éles, fagyos levegőn aztán hamar felocsúdott, a hídon már dudorászott is, sőt már viaskodott is egy láthatatlan rablóval.

– Nem mégy innét, te gonosz? Szúrok, vágok, ölöm és pusztítom – kiáltotta ki boldogan a világnak.

Amellett, valljuk meg, félt is egy kicsit.

Nagyon szedte tehát a lábát, nagyon sietett. Annál is inkább, mert ők még egy szép téli kendőt és harminc aranydiót is csomagoltak be anyuci számára, hogy ezt most mindjárt vigye haza neki.

Hóna alatt volt a kendő, kabátja zsebében a gumiarábikum, télikabátja pedig teli karácsonyi süteménnyel.

Az utcák majdnem üresek voltak, szinte tátongtak előtte, s az utcalámpák is mintha erősebben lobognának ebben az ürességben. Csak egyes magányos emberek siettek csomagokkal megrakodva, nagy iramban hazafelé. A Bazilikának akkor még megvolt a mélyszavú nagyharangja s ez a vastag hang mintha most fel-alá áramlott volna az elnéptelenedett úttesteken. S az ilyen kisgyerek nagyon megilletődik az ilyesmitől is és hiába próbál énekelni magának. Mert mégiscsak fél.

Már a Diána-fürdőt is elhagyta, de az Erzsébet téren átvágni nem mert. A téren ugyanis ott lakott a pici házban Józsi bácsi, az őr, egy nagy, fekete ember, s attól félt. Azt is tudta róla, hogy egy lámpagyújtogató a barátja s ő a lámpagyújtogatóktól még jobban félt. A Deák tér felé fordult tehát, s a Károly körúton szaladt már. Itt azonban nagy hibát követett el, mert ahelyett, hogy a Kerepesi út felől közelítette volna meg a Szentkirályi utcát, megszokás folytán egész a Múzeum-kertig vágtatott kincseivel. S ez megint egy tér. S itt megint nincs már ilyenkor ember.

Kifulladva állt meg. – No – gondolta –, mindjárt otthon vagyok. – S megint elkezdett szaladni a Sándor utcán. Mikoris a tér másik sarkán nekiszaladt valakinek. Ez a valaki a másik utcából, a paloták irányából toppant eléje hirtelen.

– Ki vagy? Állj! – kiáltotta az illető, mintha őrtálló strázsa volna.

Misu a rémülettől majd elájult.

– Ne tovább! itt vámot kell fizetni – mondta az illető. – Megvámollak, mi van a zsebedben? add elő, ki vele.

Addigra azonban már magához tért, s a rémalak arcába bámult. S íme ki volt az útonálló? Azt is Misinek hívták, ez volt az a bizonyos tolvaj-gyerek, (egy nyurga, vörös kamasz, lehetett már vagy tizenhárom éves) aki a házukban lakott, s anyjának az üzletekben mindennap összelopkodta azt, ami éppen kellett. Ezek vasárnap még fácánt is ettek ebédre.

– Te vagy az Misi? Úgy megijesztettél – mondotta neki.

– Semmi Misi, semmi haveri fájdalom, itt vámvizsgálat van – kiáltotta vadúl a másik.

– Misike hagyjál most, úgy kell nekem sietni, anyuci vár engem – próbálkozott újra. – Talán már jön is elém – tette hozzá fenyegetésképpen. Aztán újabb mentő ötlete támadt.

– Misike, adok neked egy süteményt, csak hagyjál most, mert vár a mamám – mondta neki újra, szinte könyörögve.

– Neked süteményed is van? – csapott az le rá, mint a tigris. – Ide vele!

És hát, minek is részletezzük? Végigtapogatta Mihálykát, mint a leggonoszabb rablók, elvette süteményeit, csak két kis darabot hagyott meg neki.

– Ezt meghagyom neked – mondta nagylelkűen –, hogy legyen mit zabálni nektek is. – S oly nagy lendületbe jött, hogy mikor a gumiarábikumhoz ért, így szólt:

– Mi a frász ez?

– Ne vedd el, ez gumiarábikum – könyörgött Mihályka kétségbeesetten.

– Miféle árámikum? – kérdezte, és kihámozta csodaszép, színes papírjaiból az üveget. – A nyavalya törje – kiáltotta, és máris odavágta a kerítés tövéhez. A drága-drága folyadék tehát szétfolyt a kövön.

De rögtön utána még további lendületek ragadták magukkal.

– Micsoda télikabátod van neked? – kapott észbe, és végignézett Misukán.

– Le vele! azt is elviszem. Én rabló vagyok ám! – mondta büszkén, és kezdte leráncigálni Misukáról a kabátot.

Ezt azonban Misu már sehogysem bírta tovább. Eddig, nem tudni miért? alig szólt egy szót is. Meg volt-e gémberedve? vagy tréfának vette az egészet, amelynek úgyis jó vége lesz azonnal? Hiszen ismerőse volt ez a rossz fiú, csak nem csinál vele ilyet komolyan?

Vagy illendőségből hallgatott? Mivelhogy most már, a budai eset után sehogyse tudta, mikor kell neki illendőnek lenni.

De most aztán kiszakadt belőle a kétségbeesett sikoly.

– Istenem segítsenek, istenem segítsenek – kiáltotta. – Kirabolnak, segítsenek, rabló, rabló – kiáltotta megint.

– Mi van ott? – hallatszott ekkor egy borízű hang a Múzeum-kertből. Mégpedig éppen ebből a sarkából.

 

*

 

Sárga János bácsi hangja volt, akit jól ismert és szeretett is. Ez a múzeumi térség kertésze volt, aki szintén ott lakott a kertben, egy pirinyó házban – a négyéves kisfia még barátja is volt Mihálykának.

– Rabló van itt! Kirabolnak, Jani bácsi – kiáltotta tehát esze nélkül.

Jani bácsi úgy tett, mintha jönne, valami vaslapátot kezdett veregetni, miközben azt kérdezte:

– Mit kiabálsz ott? gyilkolnak?

A gonosz gyerek azonban mégis nagyon megijedhetett ettől, mert elengedte a kabátot és azonnal elszaladt.

Minden elcsöndesedett tehát, mivelhogy Jani bácsinak esze ágában sem volt, hogy idejöjjön. Becsapták őt már elégszer a gyerekek.

Ő pedig ott állt az utcasarkon, szétdúlva, borzasan, (mivelhogy ez a rossz fiú még a sapkáját is földhözvágta) s nem akart többé hazamenni. Nem, ő nem megy haza többé, ő ittmarad állva, ő itt fog megfagyni az utcán.

– Egy kisfiú megfagyott az utcán, egy árva kisfiú – fogják mondani az emberek.

– Oh, te szegény – fogják őt sajnálni, mikor már nem fog élni. És anyuci sírni fog.

– Nem baj, sírjon. Most már hadd sírjon, amennyit akar. És Bandikának se legyen többé barátja, az se baj.

Nem lehet leírni, hogy mennyire el volt keseredve. Az egész világra haragudott. Bízvást azt mondhatjuk, hogy megunta az életét, a viszontagságokat, hogy meg akart halni.

Mégcsak nem is sírt, komoran állt ott, s a szíve sötét volt és keserű. Ez már több volt, mint amin sírni lehetett volna.

Mert, ha csak azt vesszük is: ki védi őt meg e világon? Vagy volna-e ennek a rossz fiúnak bátorsága ilyet tenni, ha ott volna valaki őmögötte, aki az ilyen gonoszokat megbünteti? Itt lakik a házban, de fog-e anyuci szólni, mer-e lármát csapni azért, hogy mit csináltak fiával az utcán? Nem meri megtenni, mert anyuci gyáva, anyuci könnyelmű és gyáva. De nem baj, most már csak hadd herdáljon. Mindennek vége van.

 

*

 

De aztán mégiscsak nagyon fázott, el kellett hát indulnia. Meg volt alázva mindenképpen, s már attól is, hogy íme, mégiscsak hazamegy.

De otthon semmit se fog szólni, akármit kérdez is anyja tőle, mindenre azt fogja mondani: – az az én titkom. – –

Ez a gonosz gyerek a mama kendőjét ottfelejtette, mikor ijedtében elszaladt, az aranydiók viszont szertegurultak és belekeveredtek a gumiarábikumba.

S mikor ezt látta, mégiscsak sírva fakadt. De nem sokáig sírt, nem akart folyton csak sírni, mint anyuci. Hiszen ő férfi.

Belerúgott tehát a diókba, a kendőt télikabátjának egyik, immáron üres zsebébe gyömöszölte, s elindult azonmód, verejtékesen, piszkosan hazafelé.

Mert ez a gonosz fiú az utolsó pillanatban még a cipője talpát is beletörölte új télikabátjába és még az orrát is meghúzta piszkos kezével. Ennyire basáskodott őfölötte.

Nem sietett, mert azt se bánta már, hogy ez a rossz gyerek visszajön. Sőt, szándékosan is lassította lépteit, mert azt gondolta: csak hadd jöjjön vissza, csak hadd vegye el tőle ezt a gyönyörű kabátját is. Annál jobb.

De végre hazaért. Fásultan fordult be a kapun, nem hatott rá az ismerős világ, mert más dolgokkal volt elfoglalva. Csupa gyűlölettel gondolt például az iskolára is. Hogy őt mért nem vették fel, – no lám, mennyi balsors, mennyi balsors! Ha felvették volna, most talán már tudna írni, s akkor ő maga írna apjának egy hosszú levelet. Igen, ezt tenné.

Viszont a lépcsőházban is nagyon lobogtak a lámpák és itt is minden üres volt. S ez megint rémülettel töltötte el. Olyan vakon sietett tehát, hogy a harmadik emelet fordulóján megint majdnem nekiment valakinek. Ez egy katona volt.

A katona éppen cigarettára gyújtott.

Misuka tovább akart menni, de aztán visszafordult.

– Tessék megmondani, kéremszépen, nem az én édesapámnak tetszik lenni? – kérdezte hirtelen a katonától.

Az erősen ránézett, aztán cigarettája tüzét nézte egy ideig. Végül is így felelt:

– Hát te ki vagy?

– Az én nevem Kása Mihály – kezdte volna mondani, de az idegen katona szavába vágott.

– Ejnye – azt mondja –, jó, hogy eszembe juttatod, épp egy ilyen kisfiút akartam én magamnak venni a piacon.

– A piacon? Milyen piacon? – szerette volna Mihályka megkérdezni tőle, de nem merte. – Csak nem ez is egy rabló? – gondolta magában.

Az ismeretlen katona pedig eldobta cigarettáját és így folytatta:

– De most látom, te megspóroltad nekem a fáradságot. Éppen a piacra akartam menni, hogy veszek karácsonyra húst, cigarettát, bort meg egy kisfiút. De fiút most nem veszek, mert te is jó leszel nekem, igaz-e? Te leszel most az én kisfiam. Mit szólsz ehhez?

Aztán hát leguggolt a fiúhoz és belenézett a szemébe.

– Te vagy a Kása Mihály? – kiáltott fel, csakúgy rengett bele a lépcsőház.

– Én vagyok – felelte remegve a fiú.

– Akkor hát kiáltsad azt, hogy éljen Kása Mihály! – És szokása szerint előbb felemelte őt jó magasra, aztán még fel is dobta feje fölé a levegőbe.

– No kiáltsad, kiáltsad – unszolta őt egyre, de a fiú még mindig nem tudta mondani.

S a katona talán ezért is rögtön megölelte őt, aztán ezt súgta a fülébe:

– Ne félj tőlem, mert én is az vagyok.