Nun

Azon kell kezdeni, hogy a kis Ilse akkoriban tényleg nagyon egyedül volt. Édesapja ötéves korában meghalt, majd a bátyja, s röviddel utóbb ő maga is nagyon megbetegedett, majdnem meghalt ő is, de aztán megmentették. A baj majdnem két évig tartott, s a kis Ilsét csak elkésve irathatták be az iskolába.

Az iskolában azonban, sajnos, senki se szerette. Mert a beteg gyerekek filozófusok bizony. A kis Ilse sápadt is volt, ezenfelül néha töprengve állt meg szünetekben az osztály ajtaja előtt, jobb keze mutatóujját szokása szerint fogai közé szorítva, s azon tűnődött, kimenjen-e az udvarra, vagy sem? Rendesen úgy döntött, hogy inkább benn marad az üres osztályban.

A sok gyerek süvöltve, zajongva áramlott ki az ajtón, ő pedig így gondolkodott:

– Ha kimegyek, lökdösnek, nem tudok gondolkodni, ha pedig itt maradok, egyedül vagyok. – Itt is maradt tehát, odaállt az egyik nyitott ablakhoz, és vagy gondolkodott, vagy nem, mert néha bizony dalolgatott is magának. Ezt a dalt nagyon szerette:

 

Zöld erdő pázsitján Egy rubintos hintó, Benne szép tündérlány, Mint a rózsabimbó…

 

Csak, hogy hogy nem, egy Oskó Juli nevű lány észrevette ezt a dolgot, mert bejött a zsömléjéért, és ott látta a kis Ilsét énekelni az ablakban. Nem szólt semmit, de minthogy alamuszi volt, nagyon ravaszul elmondta ezt a dolgot a többinek is. Ezek se szóltak semmit, csak kezdtek gúnyosan tekintgetni a kis Ilsére. Egy nap aztán, mikor megint ott állt fogai közé szorított ujjával, Oskó Juli leguggolt eléje, hogy lesütött szemébe nevethessen, és így szólt hozzá:

– Mit dugod a szádba az ujjadat? Még mindig dudlizol? – És ezzel se szó, se beszéd, kicsapta ujját a szájából.

A többiek nevettek, s ezentúl, ha netán Ilse megfeledkezett magáról, ők is ugyanezt tették vele és megint csak nagyokat nevettek.

De volt itt más baj is. Az osztály nem nagyon szerette Anna nénit, a tanítónőt, legfőként azért, mert ha beszélt, közben gyakran köhécselt. Ilyeténképpen:

– Tudjátok gyerekek… kh-kh… a Kárpátok… kh-kh…

Egyszer aztán elfelejtett köhécselni, mikoris az utolsó padban ugyanez az Oskó Juli közbeköhécselt, most ő mondta azt, hogy: – kh-kh… kh-kh…

Általános lett a dermedés. Csakhogy Anna néni ezt nem vette észre, és azt kérdezte:

– Mi bajotok van, gyerekek? – Amire ez a szemtelen Juli az utolsó padban megint csak azt felelte rá: – a Kárpátok, igen… kh-kh… kh-kh…

Anna néni erre elpirult kicsit, hallgatott egy ideig, homlokát többször megsimítva, azután így szólt:

– Gyerekek, megvan az a hibám, hogy köhécselek, de azért ne űzzetek tréfát velem. Te Oskó Juli pedig ne légy olyan haszontalan, mikor nem is vagy olyan rossz, mint amilyennek mutatod magad.

A kis Ilse pedig ettől sírva fakadt.

– Kop Ilse, mért sírsz? – kérdezte ekkor a tanítónő, de a kis Ilse sokáig nem tudott mit felelni neki. Csak sírt és sírt, és végül csak ennyit mondott:

– Azért sírtam, mert szeretem a tanító nénit. – És máris leült. Nagy csend volt, a tanító néni pedig így felelt: – Én is szeretlek benneteket. – És tovább magyarázott.

Ekkor azonban Ilse nagy hibát követett el. A szünetben ugyanis odament ugyanehhez a Julihoz, fölemelte ujjacskáját és így szólt hozzá:

– Ez nem volt helyes.

Julinak eltorzult a szája és így felelt:

– Mit hencegsz? Mit páváskodol?

– És milyen gőgös! – kiáltotta valaki.

– Én gőgös vagyok? – csodálkozott magában Ilse.

A többiek pedig ezt kiáltozták nagy hangon:

– Nem helyes, nem helyes! – És két mutatóujjukat egymáshoz pöccentve nagyokat nevettek. S ettől fogva Ilsét kínozták ezzel a szóval, hogy „nem helyes”. Miközben leguggoltak eléje, hogy lesütött szemébe nevethessenek.

 

*

 

Az édesmamának nagyon sokat kellett dolgoznia, ezenfelül nagyon ideges is volt, s ha Ilse valamit mondani akart, rendesen ezt felelte néki:

– Hagyjál, kislányom! Majd holnap.

És ez így ment nap, mint nap. Épp ezért Ilsének sosem volt hova fordulnia. Úgy érezte tehát, hogy egyedül van a világon.

Sokat töprengett ő azon, hogy kinek lehetne elmondani e nagy baját, végül is Anna néni mellett döntött.

Még másnap is sokat törte a fejét, hogy szóljon-e neki, vagy sem, s izgalmában megint fogai közé vette mutatóujját. S íme, Deneflé Gizi megint kiverte a szájából. Ekkor tehát végleg elhatározta, hogy nincs tovább! Anna néninek elmond mindent. Hogy őt nem szereti senki… Délben meg is várta őt az iskola kapujában, hagyta, hogy elmenjen mellette, aztán utána szaladt, és egy ujjal megérintette a karját.

– Mit akarsz, kislányom? – kérdezte hátrafordulva Anna néni.

S Ilse csakugyan nem tudott mit felelni neki. Mondanivalója ez volt: – Nagyon egyedül vagyok, Anna néni. – De nem tudta ezt sehogyse kifejezni. Ott állt tehát, lihegve, rémülten, s csak nézett fel a tanítónő világos, kék szemeibe.

– Nem tudsz mit mondani nekem? – kérdezte a tanítónő.

– Nem tudok – suttogta Ilse.

Ekkor a tanítónő belenézett e borús szemekbe, amelyek párásak voltak az izgalomtól, aztán lehajolt hozzá és megcsókolta őt. De még meg is simogatta és azt mondta neki:

– No kis Ilse, menj ebédelni, siess.

Ilse arca ugyan megdicsőült e pillanatban, de, ha meggondoljuk, körülötte voltaképp minden maradt a régiben. Tovább is bánatosan, magányosan éldegélt, s még ezután is gyakran úgy érezte, hogy nem szereti őt senki. És ilyesmi, az efféle érzékeny virágocskának nagyon rosszul esik ám. S bár nem sírt soha, de folyton-folyvást csak töprengett. A mama egyszer rá is szólt egy szombat délután:

– Mit töprengsz olyan sokat? – De Ilse erre már semmit se felelt.

 

*

 

S ekkor történt a csoda. Kettős csoda történt. Egyrészt: ő egy bizonyos sarokban szokott ülni, ott végezte mindig házifeladatát, néha viszont abbahagyta, s mint már tudjuk, danolászott magának. Néha még játszott is, rendesen azt játszotta, hogy ő háziasszony és neki vendégei vannak uzsonnára. Ilyenkor sürgött-forgott és nagyon tevékenykedett. Ilyenkor dióhéjat tett egy könyvére, azt tortaként odatette a vendégek elé és azt mondotta nekik:

– Most csináltam, nagyon finom. Tessék parancsolni, tessék parancsolni.

Nekik ugyan sose voltak uzsonna-vendégeik, de Forró Liditől azt hallotta az iskolában, hogy nekik igenis, uzsonna-vendégeik voltak, s ez a szó nagyon felgyújtotta képzeletét. Forró Lidi azt is elmesélte, hogy mit szokás ilyenkor csinálni. Ugrálni kezdett és ide-oda szaladgált, miközben ezt kiáltozta:

– Tessék parancsolni, tessék parancsolni. De igazán. Vegyenek még ebből is, meg ebből is.

– Épp most kóstoltam, nagyon finom – tette hozzá Ilse saját találmányaként és megnyalta szájacskáját.

Egyszer, amint így buzgólkodik, térül-fordul, riadtan kiált fel. Éppen lehajolt, hogy felvegye a legurult dióhéjat, éppen meg akarta fújdosni, hogy tiszta ételt tegyen a vendég elébe, mikor a földön, a sarokban, kis tálcácskát lát, és azon csomagot selyempapírban.

S a csomag tetején egy kis cédulán nyílt levelet, amelyen ez állt: Ilsének, a kis Ilsének szeretettel a Szegény Mama. – S alatta kis betűkkel: de te magad edd meg, ne osztogasd szét a vendégeidnek.

Ilse haragosan rázta meg a fejét. Hogy mért volt olyan haragos? – ő maga nem tudta volna megmondani, de én tudom. Egyrészt: mert a mama úgy látszik, megleste őt e játéka közben, s ezt ő nem szerette, és másrészt: neki ne is adjanak csokoládét többé, mert néki nem az kell, ő játszik ugyan, csokoládét is kínál, de őt evvel kibékíteni nem lehet. Mikor a mama mindig azt mondta: „majd holnap, majd holnap”, akkor ő ezt nagyon megjegyezte magának.

És megette ugyan a felkínált csokoládét, kezdetben szomorúan, aztán dühösen eszegette, de a végén még meg is nyalta szájacskáját, majd egy nagyot ásított. S ettől nagyon józan lett hirtelenül. Az álmok eltűntek.

Furcsa dolog ez az ásítás: azonnal egy kis ténsasszony lett belőle, pontosan olyan, mint Margulits néni, a szomszédasszony.

– Halat főztem a gyerekeknek vacsorára – mondta tehát a szobában valakinek. – Majd derekára tette két kezét és így szólt:

– Megettétek szépen a vacsorát? Igen? Akkor egy-kettő, tessék minden jó gyereknek lefeküdni. Rontom-bontom. – De még válaszolt is e szigorú szóra.

– Igen mama, mi engedelmes, jó gyerekek vagyunk, és lefekszünk szépen – felelte önmagának és ezzel elkezdett vetköződni.

 

*

 

S ekkor kezdődött el csak az igazi csoda.

De tartsunk sort. Mindez keddi napon történt, s éppen a keddi nap igen fontos volt llsének. Akkor igyekezett is minél előbb ágyba kerülni, az ő titokzatos kis ágyába. Ezért is szánta ő rá magát, hogy ilyen korai órában belebújjon és vacsora nélkül.

– Sebaj – gondolta –, ez a csokoládé is olyan, mint a vacsora. És nemsokára itt lesz az édes Nun. És ha mama hazajön, álmot tettetek, akkor bemegy a másik szobába s akkor megint itt van az édes Nun. – Ezt gondolta.

Úgy látom azonban, hogy erről az ágyról is kellene még egyet-mást mondanom. Pompás kis ágy volt, kétségtelenül, még a régi jómódból maradt rájuk, s valamikor Ilse kis bátyjának ágya volt. Oszlopos volt, s az oszlopokon bűvös alakzatok, faragványok, amelyek oly érdekesek voltak, amelyeket Ilse már régen nézegetett, s mintha ezek közül az egyik az utóbbi időben kacsingatni kezdett volna rá. Ez így kezdődött.

Lassan-lassan aztán az lett ennek a vége, hogy nagyon jó volt ide lefeküdni, mert valóságos álomország lett belőle. Oda jutottunk, hogy a gyerek úgy menekült ide, mint valami várba, ahol nem zavarja meg az embert senki, gondolkodni, beszélgetni, énekelni lehet, s nem lesnek rá az emberre soha, s ami a fő: itt volt az édes Nun, aki csodák csodája, mikor a félálom fénycsóvás káprázatai már kezdtek megvillanni a kis Ilse szemei előtt, néha még le is szállt talpazatáról és meg is simogatta őt. És mint már mondottam, ma éppen kedd is volt, vagyis a várva-várt idő.

S mármost ki volt ez a Nun, s mért volt olyan jó Ilsének a keddi nap?

Ennek az ágynak ugyanis négy oszlopa volt s ezeknek mindegyikén édes-szép kisfiúk voltak kifaragva, fejükön katonasapka, amely alól kikandikáltak hullámos fürtjeik. S ezek egyike volt az, (lábtól a jobboldali) akit ő már régen Nunnak nevezett el, igaz, Laudinnak is, de aztán úgy határozott, hogy inkább Nun legyen a neve, mert ez méltóbb hozzá. S ez a Nun, ismétlem, nemcsak édes, szép kisfiú volt, talán olyan, mint amilyen az ő kis bátyja most a felhőkben, mert nemcsak szép volt, fürtös, mosolygós, de amellett égi fiú is, túlvilági lény, aki mindent tudott. Akármit kérdezett tőle, mindenre tudott felelni neki, viszont, ha nem akart felelni, akkor eltűnt. Akkor ottmaradt helyette az élettelen faragvány, amely még mindig fénylett ugyan furcsa fénnyel, de sohasem úgy, mint mikor ott volt mögötte a szellem-fiú, mert akkor még az ajka is fénylett bizony. Ilsének vigyázni kellett tehát, nehogy olyat találjon kérdezni, amit nem szabad kérdeznie. Ezenfelül Nun persze, még mesélni is tudott, mégpedig gyönyörű, álomba-bűvölő meséket. Így most is.

Ott tartunk, hogy Ilse tehát lefeküdt, jól magára húzta a takarót, azután így szólt:

– Szervusz édes Nun, szervusz édes Nun, egyedül vagyunk, mit mesélsz ma nekem? – S íme, Nun nem jelentkezett.

Ilse összeráncolta homlokát és ezt gondolta:

– Nun haragszik rám, mert ténsasszony voltam. Azt ő nem szereti. – Leglágyabb hangján kezdte szólongatni tehát: – Édes Nun, ma kedd van, mégse vagy itt, vagy nincs elég sötét? Mikor olyan aranyos vagy – hízelkedett neki, de még fel is ült és megsimogatta a fürtös kisfiút. S íme, a kis szobor mosolyogni kezdett.

– Áh, áh – tapsikált Ilse – mégis itt vagy.

– Elkéstem – azt mondja Nun –, egy kis sánta lánynál voltam, Piroska nevezetűnél – ismered Sajtos Piroskát az iskolából! – akinek mamája sincs, és annak meséltem. – Ilse szigorúra vonta szemöldeit:

– Másoknak is mesélsz? Azt nem szeretem – feddette őt és meg is fenyegette ujjacskájával. – Miről meséltél neki? Azt akarom én is hallani.

És erre hát Nun elmondott egy gyönyörű mesét egy kevély rózsáról, aki oly kevély volt, hogy még a méhekkel sem állt szóba. Épp ezért a méhek is megharagudtak rá, a kevély rózsa tehát egyedül maradt. S amint így búskodik egész egyedül, arra jön Lacika, (ez Ilsének elhalt fivére volt) és azt kérdezi a rózsától: Letépjelek, te szegény rózsa? Mert minek neked élni, ha ilyen egyedül vagy? Gyere velem inkább a túlvilágra. – Erre a rózsa elkezdett sírni és ennek hallatára ágyában a kis Ilse is. Sok mindenféle oknál fogva.

Egyrészt azért, mert Nun ezt a gyönyörű mesét előbb egy másik kislánynak mesélte el, aztán azért is, hogy ő most elmenjen a túlvilágra? Néki már nem szabad élni? Mert magára vonatkoztatta ő ezt a történetet, mondani se kell. Mert hisz mondták néki elégszer a lányok az iskolában:

– Gőgös vagy, gőgös vagy – ami nem ugyanannyit jelent-e, mint az a szó, hogy: kevély?

De még azért is sírt, mert ha most itt volna a kecskehajú, borzashajú Lacika, akkor ő nem volna ilyen egyedül, s nem kellene a túlvilágra mennie. Milyen szépen játszanának ketten: ő volna a ténsasszony, Lacika volna a hentesinas, aki tojást lop neki a boltból, ugyanúgy, mint szemben velük Margulits néni unokaöccse, egy szintén sörtehajú fiú, aki az üzletből lopja neki a tojást. Azt kérdezte tehát Nuntól:

– Mondd Nun, mért halt meg az én jó kis bátyám? Mindenkinek meg kell halnia, vagy nem mindenkinek? És én is meg fogok halni?

E kérdésre azonban Nun haragosan nézett rá, aztán azon nyomban eltünt.

 

*

 

S így éltek ők együtt Nunnal, békességgel és nagy boldogságban. Ilse mindent elmesélt neki, ami csak a szívét nyomta, s alig várta már, hogy itt legyen a kedd, s kedd éjszakájának édes homálya, (Nun csakis akkor jelentkezett) mert nála jól kisírhatta magát. Mondom: Nun néha lehajolt hozzá és meg is simogatta, különösen közvetlen elalvás előtt. De néha tanácsokat is adott neki:

– Ne légy olyan kevély – mondotta Nun.

– Óh, én kevély vagyok? – kérdezte Ilse.

– Igen, igen, csúnya vagy, kevély vagy, ezért nem szeretnek a többiek, légy alázatosabb – mondotta Nun.

– Hogy kell alázatosnak lenni? – kérdezte Ilse.

Erre hát Nun megmutatta, hogy kell alázatosnak lenni.

Görbe botot vett a kezébe, nagyon meggörnyedt, kezét kinyújtotta és még hajbókolt is, miközben azt mondotta folyton:

– Óh kérem szépen, kérem szépen…

– Jaj de csúnya vagy – kiáltott fel Ilse –, akár egy sánta koldus, olyan vagy igazán. És ilyen legyek én is, azt akarod? – Amire Nun megint csak nagyon elmosolyodott s oly édesen! Így szólt hozzá:

– Nem, nem szivecském, maradj csak szép, maradj csak olyan, amilyen vagy.

Szóval így éltek együtt boldogan. Édesanya nem tudott Nunról, és ez is jó volt. Különben is, ha Ilse elkezdett volna neki róla mesélni, nagyon elcsodálkozott volna, túlságosan is, de biztosan félbe is szakította volna, hogy szokása szerint így szóljon:

– Hagyj most, kislányom. Majd holnap, majd holnap.

 

*

 

De közeledett a karácsony, már itt volt a küszöbön, s anyának nem volt pénze, s ezt Ilse tudta. Meg is mondta hát neki, hogy ő már nagy lány, neki tehát nem kell semmiféle ajándék. Amire a mama így szólt:

– Milyen kis hős lettél te, milyen kis hős lettél. – És megsimogatta. Majd még ezt is hozzátette: – Nem hagyom, hogy ilyen hős légy, Ilse. Neked még kijár a karácsonyi ünnep, nekem már nem. – És elkomolyodva nézett rá.

Abban maradtak tehát, hogy Ilse kap egy szoknyácskát meg egy jó kis téli kesztyűt, továbbá a mama maga főzi karácsony estén a vacsorát és így aztán jól fognak boldogulni ketten.

Csakhogy a mamának, úgy látszik, még erre se volt pénze, s ebből kerekedett aztán az igazi baj. Egy nap Ilse hazajön az iskolából, ahol meg is szokott ebédelni – a mama persze nem volt otthon, hivatalában volt, – és íme, mit lát?

– Hát ez mi? Hát ez mi? – kérdezi rémülten.

– Hol az ő kis ágya? – Nem volt ott többé, eltűnt. S Ilse majd megkövült az iszonyattól. Nézegette a helyét, körüljárta és még olyan gondolatok is megfordultak fejében, hogy hátha netán Nun tréfálkozik vele így, és a kiságyat lesüllyesztette a padló alá? Ott állt tehát, maga elé bámult, majd körüljárta az egész lakást is, végül fogta magát és elrohant egyenesen a hivatalba.

Rögtön kihívatta az édesanyját, a derék Gódor bácsi kérdéseire már nem is felelt. Pedig ő is leguggolt hozzá, az arcába nevetett és azt kérdezte:

– No kis aranyos, hány hét a világ? Van-e már vőlegény? – De ő, futása után lihegve csak ennyit mondott:

– Az istenért, Gódor bácsi, anyámat, anyámat.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte a kedves hivatalsegéd elkomolyodva. És ment a mamáért.

– Hova tette a kiságyamat? – rohant Ilse kitárt karokkal anyja fehér köpenye felé. S mindjárt át is ölelte derekánál. És sírt. – Hova tette a kiságyamat? – rimánkodott néki, magánkívül a kétségbeeséstől.

– A kiságyadat? – felelte mama – (aki meglehetősen józan természetű volt) – ne légy már olyan csacsi, hiszen kinőtted, nagy lány vagy már, nem való neked már az az ágy. És tudod jól, hogy nincsen pénzem, gondoltam, minek neked az az ágy, a díványon úgyis sokkal jobban fogsz te aludni.

– Eladta? – jajdult fel, s mintha a szíve szakadt volna bele.

– Hát persze hogy eladtam, nem volt pénzem, és minek neked az?

– Jézus – kezdte Ilse tördelni a kezét. – Kinek adta el? Mondja meg, hogy kinek adta el? De gyorsan az istenért, hátha utólérem.

– Az ócskásnak? – kiáltott fel Ilse, mintha olyat hallana, hogy az ő kiságya egyenesen a pokolba került. Szörnyű fogalom volt neki az ócskás, mert ott talán még gyerekeket is vesznek.

S már rohant is el. Nehéz megpróbáltatás volt ebbe a rozsdás kályhákkal, kígyószerűen tekergő rugókkal, csövekkel, vasakkal zsúfolt, dohos világba belépnie, de megtette. Muszáj volt. Ezzel a hetyke szóval rohant le a lépcsőn.

– Jó napot kívánok, bácsi. – És megállt, mert máris elakadt.

Az ócskás azonban kedélyes kis ember volt, szerette ő, ha a délután unalmában érdekes vendégek érkeznek hozzá. És megmondhatjuk: tetszett is néki ez a pöttöm gyerek, aki megint olyan volt most elszántságában, mint egy igazi ténsasszony. Mert Ilse persze semmiképp sem akarta kimutatni félelmét ebben a vasfogú pokolban.

A kereskedőnek prémes sapka volt a fején, ezt megigazította és így szólt:

– Miben lehetek szolgálatára, kis szomszédasszony? – És nevetett.

– Oh, az én kis ágyam – mondotta Ilse és nem tudott többet mondani, mert elszorult a szíve.

– Akar egy kis ágyat venni talán? – kérdezte a boltos. – Mert van ám nekem nem is egy. – De látván a gyerek könnyeit, hirtelen hangot változtatott, ültében máris megfogta a gyerek két kezét és barátságos tekintetét arcára függesztve így szólt:

– Mi baj van, kisanyám? Csak nincs valami baj?

Erre hát Ilse mégiscsak el tudta mondani nagy baját. Nunról nem szólt semmit, de azt elmondta, hogy az ő apja már meghalt, a bátyja is, és hogy itt a karácsony és a mamának nincsen pénze. S hogy a mama ezt az ágyat eladta, mert nem tudta, hogy ő neki, ő neki… – s itt megint nem tudta folytatni sehogy.

– No kislány? – kérdezte a boltos. Amire Ilse így felelt:

– Édes bácsi, óh, az én szívem… – S itt a szívéhez szorította kezét.

– Szerezzem vissza azt az ágyat? – kérdezte a kereskedő.

– Óh, édes bácsi – zokogta Ilse és ráborult a kezére.

– Hát hogy visszaadják-e, azt nem tudom – felelte a boltos. – De megpróbáljuk, jó? Csakhogy ahhoz pénz is kell ám – mosolygott a kis ember.

– Elmegyek cselédnek – felelte Ilse még mindig zokogva, mert már nem is tudta, mit beszél.

Jó kis bácsi volt ez a boltos, kövérkés, pocakos, ezenfelül most még elő is vette hosszú szárú pipáját, s ez még barátságosabb dolog! Előkotorta a sarokból, valami vasak mellől, rágyújtott, máris nagyokat pöfékelt és úgy nézett: a bodorodó füstfelhők mögül nézett a kislányra szótlanul. Ez úgy van, hogy az ilyenfajta emberek talán csak akkor tudnak gondolkodni, ha pipáznak. Mintha pipájukból szívnák az okosságot.

Pipázott tehát egy ideig, Ilse meg nem mert szólni, de nem is volt mit mondania. Hisz már jócskán kiöntötte a szívét, tehát üresen állt ott, csak a könnyei potyogtak.

– Hát jól van, kisanyám – mondta most a kereskedő –, hát jól van. Megpróbáljuk. – És hirtelen fel is állt. Pipáját szép gondosan visszatette megint a kellő sarokba, felrántotta öreg télikabátját és máris húzta fel a lépcsőkön kis kézikocsiját. A boltot bezárta, kitette a táblácskát, hogy „rögtön jövök” és azzal, kéz a kézben elindultak ketten az utca közepén a kocsival. Közben a kis ember elmagyarázta neki a dolgot:

– Tudja, kislány – azt mondja –, szerencséje volt magának, mert véletlenül tudom, ki vette meg. Amint itt húzom ezen a kocsin a kiságyat, ott áll egy bőröndös az üzlete ajtajában és azt mondja: – Ejnye no, Weisz bácsi – azt mondja –, éppen egy ilyen kiságy kéne nekem. Mert van nekem egy fiam is, hiszen tudja maga, akit éppen most veszünk ki a bölcsőből, Marci a neve. – Nekem különben barátom is ez a bőröndös – jegyezte még meg a kis ember.

– Hát gondoltam – folytatta –, legyen ez a Marcié. Biztosan katona lesz belőle, legyen hát az övé. De már itt is vagyunk, la – kiáltott fel hirtelenül és megtapogatta sapkáját a fején.

– No kis komámasszony, menjen be itt és mondja el, hogy mit akar – tuszkolta őt előrefelé.

– Jaj, édes bácsi, azt én nem merem – ijedezett Ilse.

– Hát nekem merte?

– Jaj, az más. Mert a bácsi… – És itt Ilse megint mondani szeretett volna valamit, de nem mondta. Csak nézett és nézett a barátságos kis emberre, talán abban a reményben, hogy az úgyis kitalálja, mi az, amit elhallgat.

– Hát jó – mondta most Weisz bácsi –, akkor mesélje el nekem szépen, hogy mit mondjak odabenn, – biztatta őt az üzlet ajtaja előtt.

Erre hát Ilse elismételte, amit már a pincében is mondott, hogy az apja meghalt, a mamájának nincs pénze és így tovább. De Weisz bácsi nagy szemeket meresztett rá és egy kicsit nevetett is.

– No de a fizetség, kisanyám, a fizetség – csodálkozott egyre.

– Oh, megint a pénz – gondolta magában Ilse. – Mi az a pénz? – töprengett már magában annyiszor. És sohase tudott a végére járni, csak annyit tudott erről, hogy ez mindennek az akadálya, hogy mindig ebbe ütközik bele a mama is, de még a kislányok is az iskolában.

– Oh, ha nekem pénzem volna – kiáltja, úgy látszik, mindenki a világon, és olyan áhítattal, mintha imádkozna. Az emberek szívükhöz szorítják a kezüket, ha a pénzről beszélnek – kivéve Nunt. Az nem törődik a pénzzel. Ó, az édes Nun! Vajon láthatja-e őt még valaha? Végső erejét összeszedte tehát és így szólt: – Van nekem egy nagyon szép, szalagos vizsgaruhám, azt odaadom a bácsinak – mondta most szemlesütve. A kereskedő erre haragos képet vágott és most már tegezte Ilsét:

– Velem te ne csinálj üzleteket – ripakodott rá. – De tudod mit? Én visszaveszem pénzért a bőröndöstől a kis ágyadat, haza is viszem neked a kocsimon, ha ugyan a bőröndös visszaadja. Ezt majd meglátjuk. De te majd gondolkozz azon, hogy hogy adod vissza nekem, mert én nehezen keresem ám a pénzt, azt el ne felejtsd. Nem kell sietni vele, ráérsz – folytatta utóbb –, de ne felejtsd el, hogy nekem is van ám egy ugyanilyen kislányom, mint te vagy itt – Paulácska a neve, ugye hogy szép neve van? És én szeretem őt és mégse láthatom, csak mikor? Este, ha hazamegyek ebből a pincéből… Megértettél?

– Oh, édes bácsi, megadom a pénzét, majd meglátja – mondta most Ilse, majd hirtelen megint ráborult a kereskedő kezére és megcsókolta.

– Jól van tehát – mondta erre Weisz bácsi talán még szigorúbban. – Mi a te neved, hogy is hívnak?

– Az én nevem Ilse – felelte lehajtott fejjel, és Isten tudja mért, megint nagyon elszomorodva. Úgy látszik, fáradt volt nagyon.

 

*

 

Visszajött tehát hozzájuk a kis ágy, a bőröndös is jószívű volt, odaadta és Ilse, most már, nemde, boldog lehetett volna. Csakhogy nem volt az. Vagy vannak lelkek, akiknek boldogsága a szomorúság képét ölti? Ilse egyelőre szomorú volt és szótalan. Mikor egyedül maradt a lakásban, így szólt a kis ágyhoz:

– Hát itt vagy? hát itt vagy? – És megsimogatta szelíden, kimerült mosolyával is dédelgetve őt. Viszont éppen kedd éjszakája volt elkövetkezőben, neki tehát nagyon kellett sietnie. Még fontos dolgok voltak előtte, el kellett mennie még Laci bácsihoz is.

Laci bácsi, az édesapjának bátyja volt, idős, zordon ember, aki valamiért nagyon megharagudott a mamára, aki kijelentette, (s ezt ő is biztosan tudja) hogy nem akarja őket látni többé. A pénz, a pénz! Ez a Laci bácsi is nagyon szerette a pénzét. Gazdag ember volt.

És mégis! Ő most el fog menni hozzá, és akármi lesz is. Mert ez a kötelessége.

El is ment. Felült a villamosra, aztán egy másikra, végül egy nagy szárnyas ajtón csöngetett, s a szobalánynak azt mondta, mondja csak: a kis Ilse van itt. Mert őt biztosan beeresztik. S ez így is lett.

Kitárult a másik szárnyas ajtó és Laci bácsi állt a küszöbön. Ilse nem tudott megmozdulni.

– Te ilyen nagyra nőttél? – kérdezte Laci bácsi, s e pillanatban máris két olyan nagy könnycsepp gördült le szemeiből, amilyeneket Ilse azóta se látott.

– Igen, én már nagylány vagyok – felelte szerényen, szomorún.

– No gyere be – mondotta neki a szigorú ember.

Ilse tehát bement. Itt aztán Laci bácsi felemelte őt jó magasra, mondhatni, szinte fel az égig, aztán hirtelen letette egy nagy, puha karszékbe.

– Jó volt? – kérdezte tőle, s könnyei után hatalmasat nevetett rajta.

– Nem akarsz rágyújtani? Szivart vagy cigarettát parancsol a kisasszony? És a mamád még mindig annyit dohányzik? – kérdezősködött a bácsi szüntelenül.

– Oh, nagyon sokat, Laci bácsi.

– És mért?

– Oh, nagyon sok a gondja, Laci bácsi.

– És mért van annyi gondja? – kérdezte ugyanő, mivelhogy akkurátus ember is volt.

– Oh, azt én nem tudom, Laci bácsi. De mindig azt mondják: a pénz, a pénz. Mi van a pénzzel, Laci bácsi, hogy az oly különös dolog?

– Talán te is azért jöttél? A pénz miatt? – kérdezte Laci bácsi, aki mindezek tetejében még gyanakvó ember is volt.

– Igen, azért jöttem – felelte Ilse. – S itt újra elmondta a kiságyat. Nunt megint nem említette, de azt igenis elmondta, hogy ebben az ágyban halt meg az ő kis bátyja, akit szintén Lacikának hívtak, s hogy ezt az ágyat édesmama eladta, mert nem volt karácsonyra pénze. Egyszóval, elmondta a kiságy egész történetét, s főként azt hangsúlyozta, hogy ő tehát Weisz kereskedő úrnak száznyolcvan forintjával adósa.

– Meg fogom magának fizetni Laci bácsi, ha majd nagy leszek – mondta Ilse és esengve nézett a hosszú férfiúra.

Ez a hosszú férfiú pedig kis idő múltán leült egy másik karosszékbe, és ahogy Weisz bácsi is tette, sokáig nézte őt. Talán ő is gondolkodott eközben.

– Nagyon hasonlítasz szegény öcsémre – mondta végül.

– No gyere, menjünk hát anyádhoz – mondotta még és lehajtotta fejét.

S ekkor Ilse Nunra emlékezett, aki mindig azt hajtogatta előtte, hogy ha anyád gőgös is, légy te csak alázatos és eredj el Laci bácsihoz, eredj el Laci bácsihoz.

 

*

 

Hogy anya mennyit sírt, mikor Laci bácsi kézenfogva a kis Ilsét megjelent nála, s hogy Laci bácsi mennyit simogatta anya haját, ezt már nem mondjuk el. Csak annyi legyen itt még, hogy Ilsére nemsokára ráborult keddnek bűvös éjszakája, s hogy akkor éjjel így szólt Nunhoz:

– Boldog vagyok, édes Nun, boldog vagyok, s ezt neked köszönhetem. – S aztán sokáig susogtak még együtt, s Nun furcsa, bűvös szemeivel még jó ideig kacsingatott reá, végül Weisz bácsi hangján így szólt hozzá:

– Jól van kis Ilse, jól van. És most már többen is ismernek, szeretnek, nagy lány is leszel rövidesen, én tehát búcsút veszek nemsokára, és eltűnök az éjszakában.