Öröktüzek

Hogy voltaképp mit is akar, ezt néha bizony nem könnyű kifűrkészni nála. Most is mindenféléről beszélt, így arról is, hogy asszony létére mikor és mért szokta meg a szivarozást? no de olyannyira, hogy, – amint kifejezte, – nincs az a hatalom, amely képes volna még ezt is elvenni tőle.

– Barátaink mostanában féltik az egészségemet, – magyarázta a vele szemben ülő félénk fiatal nőnek s ezért mégiscsak megpróbáltak lebeszélni róla. – Micsoda szemtelenség ez? – kérdeztem tőlük. – Mit adtok helyette? Ez osztja be az életemet, sőt ez adja ma már úgyszólván minden értelmét is. De küldtek hozzám egy fiatal, tudós orvost, hogy az is vizsgáljon meg, de alig, hogy ez a csinos fiú belépett az ajtón, rögtön így szóltam hozzá:

– Látja ezt a szivart? Ha maga is ettől akar eltiltani engem, akkor máris fordúljon vissza.

Szólt s mintha dokumentálni akarná elszántságát olyan hevesen kezdett szivarozni, mondhatni életre-halálra. Különben is vésztjósló volt az egész jelenség: ezt a fiatalasszony abban a pillanatban megállapította, mihelyt belépett ide, épp ezért nyomban el is határozta, hogy megissza teáját, aztán egyszeriben feláll és máris elköszön innen. Mivelhogy annak ideje mégiscsak rég elmúlt már, hogy vele ez az asszony tetszése szerint rendelkezhessen. Megborzongott.

– Legjobb lesz, ha máris támadásba megyek át, – gondolta magában.

– Kegyelmes asszony szíves volt hivatni engem, s ennek bizonyára valamely fontos oka is volt, – kezdte tehát. Vagyis elkövetkezett az a perc, mikor mind a ketten készek voltak egymásnak nekiesni és egyik se tudta, hogy voltakép mit is akar a másiktól. Aminthogy ezt nem is lehetett tudnia. A csatának többé semmi értelme se volt: az a férfi ugyanis, akiért valaha oly nagyon érdemes volt megküzdeniök, rég halott, s a végső elszámolásnak: szemrehányásnak, vagy megbánásnak is mi értelme ma már?

S úgy látszik, az öreg hölgy mindezt régen átgondolta már maga is, mert a fiatalasszony, Zsófika kérdésére, hogy minek hivatta ide, előbb szórakozottan nézett maga elé, aztán az ablakon át a messzeségbe, majd tévetegen csak ennyit felelt:

– Hogy mért is hivattam? No persze. Jó volna tudni. Csak olyan biztosan én se tudom, illetve hisz tudom is. Mindenekelőtt látni akartam annyi idő után, minthogy maga az utóbbi években elkerűlt engem, nem tudom mért? S aztán beszélnem is kell magával egyről-másról. Muszáj Zsófika, muszáj, olyan dolgok ezek, amelyekről végre is muszáj beszélni, – mert nehogy azt higgye, hogy az idő múlásával a szenvedések is csöndesedni kezdenek az emberben, sőt, sőt: bizonyos dolgok egyre jobban marják az embert, ez az igazság. Így például vegyük csak ezt: maga férjhez ment ugy-e? S az én tanácsomra is ugy-e? No lám. Mármost csak az a kérdés, hogy igazán megbánta-e? Mért nem felel, ha kérdezem.

– Nem bántam meg kegyelmes asszony, – felelte végre meglehetősen lankadtan.

– Jó ember ugy-e?

– Igen, nagyon jó ember, – felelte a fiatal az igyekezet buzgóságával, bár még mindig leplezetlenűl fáradtan.

– Ezt is csak azért firtatom újra, – mondotta az öreg hölgy, – mert vannak, akik most annyi idő után is visszajárnak ide és csakis azért, hogy engem okoljanak a maga házasságával is.

– Pedig csakugyan nagyon jó ember, – ismételte ő még fáradtabban. És nagyot sóhajtott. De még ki is egészítette ezt a kedvetlen beszédet.

– Vagyishát valószínűleg úgy van ez, hogy némely embernek mindenkép sokat kell szenvednie kegyelmes asszony.

– Ó, ó, ó, hiszen mindenkinek Zsófikám, mindenkinek, – felelte az idős hölgy s nem tudta mért van máris úgy meghatva, – azt hiszi, nékem nem? Hisz egyet-mást tudhatott is rólam, vagy azt képzelte, hogy én érzéketlen vagyok? ó, ha én magának mesélhetnék, – mondá s már érezte is, mint indúl meg benne a panaszkodás, az örökös panasz régi, ismerős, meleg lendülete. De megtorpant hirtelenűl. Úgy látszik, ő is félt a bizalmas percek közlékenységétől. Csakugyan kezdjen el hát végre valahára beszélni? Mondjon el mindent? Könnyebb ezt elképzelni, mint megtenni.

Hevesen szivarozott, majd a szivarját forgatta ujjai közt, mintha nagyon gondosan akarná megvizsgálni tüzét.

– Hogy minek dohányzok annyit? No mit gondoltok minek? – beszélt a szivarhoz, – ha én egyszer, már egyszer megmutathatnám, ami itt bennem sustorog, akkor megtudhatna erről is egyet-mást Zsófika, – mondotta még. – De minek is beszéljek? – tette hozzá. – Elég annyi, hogy nékünk asszonyoknak kijut.

– Ó hiszen nékik is, a férfiaknak is, – felelte Zsófika s úgy látszik, nem is minden célzatosság nélkűl, mert rögtön ez után így folytatta:

– Hisz kétségtelen, hogy némely asszony épp oly nehézzé teszi a férfi életét, mint egyes férfiak az asszonyokét.

– Hogy-hogy nekik is? – kiáltott fel az öreg hölgy sértődötten, mivelhogy elértette a célzást. – Hogy-hogy nekik is? De mennyivel több nekünk? Igazán csodálom, hogy magának ezt még mondani kell. Hiszen már maguk a gyerekek is! – vegye csak ezt. Azt hiszi, hogy oly kis dolog gyerekeket a világra hozni? – A hangja megint bizalmasabbá vált.

– Tudja, hogy én mennyire gyűlöltem mindig az állapotomat? – folytatta aztán egész érthetetlenűl keserű indulattal. – Maga értelmes lény, olyan sokat ezt magának nem kell magyarázni. Nehézkes voltam, mozdúlni is alig tudtam. Se ez, se az! Se dolgozni, se emberek közé menni és mintha tisztátalan lennék! Sohase felejtem el. És még ehhez a gondok is! Ó micsoda zűrzavar, micsoda zűrzavar! És ezalatt, az urak, jól megfésűlködve a klubban kártyáztak. Én meg itt fetrengtem egyik karszékből a másikba, kócosan! Hiszen mesélhetnék én magának sokmindent, – folytatta, – de érezte, hogy ez már megint túlsok, megint kezd keservesen elkomolyodni s ezt még sem óhajtotta, még most sem. – Ami pedig azt illeti, látja: én mégsem bántam meg Zsófi, – mondotta később. – Persze, a jövedelem kicsi, némely ember, tudjuk, nem született arra, hogy pénzt keressen, az életük tehát, képzelem, elég küzdelmes lehet, no de mégis. Maga akkor megkérdezett engem, hogy mit szólok? Az ilyesmiben persze, tanácsot adni nehéz… és mégse tudnék ma se mást tenni, minthogy rábeszéljem. Szereti magát, legyen a felesége.

– Mennyit kertelsz, magyarázol, mentegetőzöl. És hogy át van finomítva, keresztűl-kasúl van hazudva minden. No de lássuk végre is, hogy mit akarsz? – gondolta magában, épp ezért csak ennyit felelt:

– Kegyelmes asszony akkoriban annyira szívén viselte sorsomat…

– Igen, igen, nagyon jól is tette, hogy hozzám fordúlt, – mondotta az öreg hölgy, – maga az utóbbi években ugyan elkerűlt engem, nem tudom mért? de nem is firtatom ma már, fő dolog, hogy most itt van. És csak jöjjön el máskor is, jöjjön mindig ide Zsófi, akármi kellene… Amíg én élek, ez a ház mindig nyitva áll maga előtt. – Szavai után csend lett, furcsa csend. S az idős hölgy hangja melegen vibrálni kezdett benne.

– Mert látja, mi mindig szerettük magát, – akarta volna még folytatni, de itt hirtelen zokogni kezdett.

– Ördög vigye, – kiáltotta zokogva, – hogy nem tudok uralkodni magamon.

A fiatalasszony pedig csak nézte s annyira csodálkozva, annyira izgatottan, hogy egészen belepirúlt.

– Oh Isten, hát még mindig itt tart? – gondolta magában. – Vagy tán öröktüzek ezek? Igazán öröktüzek?

Az idős hölgy viszont, mintha most már megadta volna magát kényszerűségeinek: – ha ennyire feltólúl szívéből a szó, hát legyen.

– Igen, mi szerettük magát, – mondotta újból. – Az uram egy nap hazajött hivatalából és azt mondta: – Lujza, egy olyan édes, drágalátos kislány dolgozik nálam… Hiszen tudod, hogy én reggel mindig álmos vagyok, de ha ezt a kislányt meglátom, mindjárt jókedvű leszek. Te, az úgy mosolyog, de úgy mosolyog! Bámúlom! És egész boldog vagyok tőle. – Tud-e még úgy mosolyogni, Zsófikám édes?

– És én akkor gondolkodtam ám ezen Zsófi. Mert ez a szó… Hiszen én tudtam már akkor, hogy az ilyen szavak mit jelentenek nála. Mit csináljak hát most? – kérdeztem magamtól. – Különben is, ő negyvenhat volt már, én negyvennégy, már nem voltam fiatal. Jól emlékszem erre a beszélgetésre, hiszen ugyanegy héten van a születésnapunk és ő a két születésnap közötti időben mesélte ezt nekem! Eh ostobaság! Féltékeny legyek most? Hányszor húnytam én már le a szemem, épp most ne? Igaz, hogy ez már nem olyasmi volt. Dehát éppen azért. És ha ő ilyen kedves és megmondja nekem… Hiszen én szerettem az uramat. Én szerettem, – mondotta még, mikoris hirtelen csoda történt. Váratlanúl felállott s miután letette szivarját:

– Maga is szerette őt? – kérdezte tőle oly nyersen, oly kiméletlenűl, mintha hirtelen megszállta volna valami vadság. – Egy-kettő, ki vele. – Amire a fiatalasszony véglegesen elszántan és bíborrá vörösödve:

– Igenis, nagyon szerettem őt kegyelmes asszony.

– Jobban, mint én? – E kérdés után a fiatal máris felállott, hogy elmegy innen, de az öreg hölgy, mint valami uralkodó démon parancsolt rá:

– Leülni. Innen maga most el nem megy. És viszonyuk is volt? – kérdezte ugyancsak keményen.

– Igen, viszonyunk is volt, – felelte a fiatal, szívének, életének minden elszántságával.

Az öreg hölgy erre nagyon elszédűlhetett, mert előbb végigsimított homlokán és lehúnyta szemeit. Illetve ennyit mondani mégcsak nem is elég, mert rögtön utána mintha taglóval sujtották volna le, úgy összeesett, szinte belezuhant karszékébe, mint akit minden ereje elhagyott.

A fiatalasszony még fel is sikoltott, mert az első pillanatban azt hitte, hogy itt hal meg most a szeme előtt, hogy vége van. Ennélfogva rögtön a kezeihez nyúlt s e kezek csakugyan hűlőben voltak. Csak most eszmélt rá, hogy milyen elviselhetetlen szenvedés lehetett ennek az asszonynak az élet. Erre nem gondolt eddig s rettenetesen megsajnálta.

– Hagyjon engem, ne törődjön velem, üljön le Zsófi, – szólalt meg végre az öreg hölgy, mikor a fiatal az egyik szekrényben kezdett izgatottan kotorászni borogatásnak való ruha után. S mikor még se jött vissza, s mikor még tovább is kotorászott, az öreg hölgy saját magával kezdett beszélni. A következő intelmeket intézte önmagához:

– Vad voltam, nagyon vad voltam, – mondotta csendesen. – De hát mért ne legyek én vad? Minek ez a magamra kényszerített ostoba nemesség? Minek hazudik az ember annyit? hogy én mennyire szeretem magát, meg az uramat is mennyire szerettem, – hát a gyűlölet hol marad? Csupa magamra kényszerített hazugságban élni, nem szörnyűség ez? Azt hazudtam magamnak, hogy maguk olyan lények, mind a ketten, akiket muszáj szeretni. Oh, csúnya, szemérmetlen, gaz népsége, legszívesebben megfojtottalak volna benneteket, – hát nem jobb a kevésbé kulturált embereknek, akik agyonverik egymást, kitépik egymás szemét. A múltkor ebben az utcában egy házmesterné a másik asszonynak, aki történetesen szintén házmesterné, egyik mellét tépte le, – persze mindenki óbégatott emiatt, csak én nem.

– De a kis unokám is, – folytatta, – nem arcomba vágott a múltkor? S vajon mért tette? Mert egyelőre még ő se hazudja le érzéseit – elégedetlen volt velem, azért tette. S hogy óbégatott emiatt is a lányom! De én nem óbégattam.

– És mért nem? – folytatta. – Megmondom azt is. Üljön ide mellém Zsófika, majd megmondom. Mert sokszor azt érzem ám, hogy már nem is vagyok itt, hogy én már nem is élek. És ezt érezni jó, sok mindenen átsegít, amit már túl nehéz volna elviselni…

Amint ezeket magyarázta, sápadtságából hirtelen vérpirossá vált az arca, de oly pirossá, hogy megint félteni kellett őt. Mintha tűz kapott volna bele, szinte lángolt valamitől, amit, úgy látszik, még mindig nem mondott meg.

De váratlanúl fel is ugrott s a düh fürgeségével szaladt az egyik szekrényhez. Kivett onnan egy régi bőrtáskát és így szólt:

– Belenyúlok a jó múltkor ebbe a bőrtáskába, hát látom, hogy a bélése fel van púposodva. Feltépem, hát ez volt benne: egy betétkönyv, amelynek címlapján ez áll: Zsófikáé. És még egy nékem címzett levél is volt benne.

– S ebből a levélből nem az derűl ki, hogy ő szeretett engem. Nem, még azt se tudom, – illetve hát, annyira semmi esetre se, mint magát. Mert hiszen azt írja, hogy én kényszerítettem bele magát ebbe a házasságba, – azt írja: – hozzá adtad, hozzá kényszerítetted Zsófikát ehhez a pipogya fráterhez, – mármint a maga férjéhez, aki sohase fogja tudni eltartani, – micsoda szemtelenség! Hogy én kényszerítettem magát! egyszóval: még a szegénységükért is engem tesz felelőssé. Azután úgy folytatja, hogy ezen a betétkönyvön, amelyet itt találok, hogy ebben tízezer aranykorona van elhelyezve s hogy ezt magának adjam át, ha ő már nem lesz. Itt van, tessék, tegye a táskájába.

– Látja, az ember halottaival is úgy van, mint az élőkkel, – mondotta még, – egy nap ölelkezik, másnap gyűlölködik velük… Különben is, minek is vagyok én ilyen vad, igazán? Mert ha most akármit teszek is, vagy mondok, nem akkor is úgy telt el az életem, mint ahogy eltelt? ki tud ma már változtatni rajta? S ha maga most itt letérdel előttem és úgy könyörög, hogy bocsássak meg, akkor is, nem úgy éltem-e, ahogy éltem, nem épp olyan szenvedések között telt el, és nem úgy volt-e tönkretéve az életem? Ki teszi ezt jóvá nekem? ki teheti jóvá? Mikor nincs több élet, csak ez az egy.

Kérdésére persze senki se felelt. Végülis a fiatalasszony megsokallta ezt a csendet, megint felállt, zsebkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát, majd így szólt:

– Most azonban tényleg elmegyek. Ezt a nagy pénzt pedig köszönöm, elfogadom, mert valóban rászorulunk a segítségre s ugyan kitől fogadhatnék el valamit, ha nem azoktól, akiket szeretek… s akik azt állították, hogy ők is szeretnek engem:

– Mielőtt azonban végkép búcsút vennék, – folytatta, – még muszáj annyit közölnöm a kegyelmes asszonnyal, hogy kedves férje nem egyszer a következőképen nyilatkozott Önről:

– Bámúlom ezt a Lujzát, – mondotta minden adódó alkalommal, – bámulom ezt a Lujzát, hogy ez mennyi mindent elvisel tőlem, mert hiszen haszontalan csirkefogó vagyok, valljuk meg az igazat. Kártyáztam no de mennyit! másokat szerettem… Másokat szerettem, ez igaz, no, de viszont az is, hogy nélküle élni ma már se nem tudnék, se nem akarnék. Mert ami ő, az mégiscsak ő s ami ő, az nem pótolható semmivel.

E szavakra megint csend lett. S ha valaki most és így látja együtt őket, talán észre se veszi, hogy mind a kettőnek könny ül a szemében. Végülis az öreg hölgy felitatta zsebkendőjével e könnyeket és így szólt:

– Ott a térdeplőm, amelyen imádkozni szoktam. Le mer maga is térdelni rá és meg mer ott esküdni, hogy amit mondott, abban minden szó igaz, hogy abban nincsen semmi kedvemre, javamra szóló hazugság…

– Boldog örömmel, – felelte a fiatal.

– A gyerekére? – kérdezte tőle. Majd: – Halott édesanyja üdvösségére is? – S ő mind a kettőre zokogva bólintott. Az öreg hölgy pedig összevonta erre szemöldeit. Úgy tetszett, mintha nagyon töprengene. Majd lassan, akadozva, nagy erőfeszítéssel csak ennyit mondott még:

– Oh istenem bizony. Akkor hát ma éjszaka talán jobban fogok végre aludni. – Aztán leverte még ruhájáról szivarja hamuját s egy ideig még bólogatott is utána.