A Lomnici csúcs,
avagy:
A méltóságos úr a kulcslukon

Későbbi férjem akkor fehér mellényt hordott és csiptetőt, ez abban az időben nagy divat volt a férfiak között s mi tagadás, nekem is nagyon tetszett. Ifjúság, bolondság, – bele is szerettem. De nemcsak én, hiszen nem egy osztálytársnőmről tudom, hogy irigyelt, mikor a végén mégiscsak elvett feleségül. Még meg is mondták, a szemembe mondták, például az egyik szomorú mosollyal az Andrássy úton. Nekem tollas kalap volt a fejemen, neki csak afféle kis toque művirágokkal. Megállít és azt mondja nekem:

– Te boldog vagy, irigyellek. És milyen szép kalapod is van már, – teszi hozzá és máris megy tovább. Képzeljék, alázatosan végigmért tetőtől talpig és rögtön odébb is állt.

Jól tette, nem szerettem az illetőt, különben sem vagyok büszke természet. De maradjunk még a csiptetőnél. Voltakép kár is, hogy úgy leszokott róla a világ. Mert el kell ám képzelni, micsoda tekintélyes dolog volt az, mikor ott ült a katedrán, naponta frissen vasalt, hófehér mellényében, magas, álláig érő kemény gallérjában, (bizony ez is hogy kiment a divatból, – mulandóság ez a világ!) alatta egy kemény, kis, téglaalakú, fekete nyakkendő, de csinos! s előbb a kezeit dörgölgette, miközben nyájasan, de mértékletesen mosolygott. Aztán vette noteszét, leemelte zsebhasítékából a csiptetőt, – képzelhetik, ünnepi perc volt. Nem nyomta rá egészen az orrára, csak csálén, ahogy nálunk a parasztok mondják s máris mindenki reszketett. A lányok könyveik mellől édesen pislantottak feléje, kegyelemért esdekelve. S ő ez esdeklést egy fontos alkalommal egész határozottan megértette, mert nevetett és így szólt:

– Nem lesz baj kisasszonyok. Hofbauer Kamilla jön ki felelni. – S ez én voltam, így kezdődött.

Fehér linon-ruha volt rajtam gallérkával s az akkor divatos puffos ujjakkal, hajam koronás, nagy koszorúban összefonva, a fejemet hátravetettem és kimentem. S odakinn a katedrán, szemtől-szembe vele, még jobban felszegtem a fejem, mert tudtam, hogy fontos pillanat ez, mert éreztem: most aztán ki kell tenni magamért! Az Exclusi-t kérdezte, amit kitűnően tudtam. (Logikát tanított.) Én pedig azt gondoltam hamarjában:

– Vagy szeretsz, vagy nem szeretsz, harmadik dolog nem létezik. De igazán nem létezik-e? – Így feleltem tehát, csak persze sokkal részletesebben:

– Valamely dolog, tanár úr, vagy A, vagy B, – harmadik eshetőség nem létezik. Tertium non datur, ahogy mondani szokták. És ez az Exclusi. Bár attól félek, hogy az érzületek dolgában nem így vagyunk ezzel.

– Hogy érti ezt, kisasszony? – kérdezi ő.

– Példának hozom a nagynénémet, tanár úr, – feleltem én. – Ő, ha megkérdezik tőle, hogy szereti-e ezt, vagy azt a valakit, rendesen azt szokta mondani: igen is, nem is. Tehát szereti, meg nem szereti egyszerre.

A lányok máris nevettek, bár fogalmuk se lehetett egyelőre, min nevetnek. A tanár úr is mosolygott egy kicsit.

– Én nem így vagyok ezzel, – mondotta csendesen és alig egy villanásnyi ideig a szemembe nézett. Én pedig magamon kívűl a boldogságtól, így feleltem néki szikla-szilárdan.

– Én sem így vagyok ezzel. – Miközben éreztem, hogy rettenetesen elpirulok. Még egy kis könnycsepp is lehetett a szemem sarkában.

A lányok persze újra nevettek, de mit bántam én azt már.

 

*

 

Aztán hát hozzánk járt és azt állította, hogy az idő múltával egyre jobban megszeretett. Későbbi férjem akkurátus ember volt, azt is megmondta tehát, miért szeret most még jobban. Dehát ez nem tartozik ide, az ember saját előnyeiről ne beszéljen.

Igen, mindenekelőtt alapos természet volt mindenben, úgy erkölcsiekben, mint anyagiakban, ennélfogva teljes négy évig udvarolt nekem, mert, mint mondá, az ilyesmit nem szabad elsietni, ő tehát előbb egészen meg akar ismerni engem. S ez, úgy látszik, sikerült is neki, mert hisz aztán tényleg megkérte a kezemet.

Magam azonban nem dicsekedhettem ugyanezzel. Mindmáig sem állíthatom, hogy teljesen megismertem volna őt. Már azért sem… A férjem tökéletes ember volt, kétségtelenűl az, de voltak példáúl titkos területei, ahova sohase engedett be engem. Márpedig hogy ismerhetek én meg egészében valakit, mikor látom, hogy egy könyv fölött ül, elmereng rajta, sőt magában beszélget is, aztán nagyot nevet. Vajon min nevet akkorát? Kérdezem, hogy milyen könyv ez? Azt feleli: arab szó-gyökök. És ezen nevet ő olyan jóízűen?

Boldogúlt férjem ugyanis, mint tudják, híres tudós volt, még Angliában is tisztelték a nevét, kilenc nyelven jól beszélt s főként a keleti nyelvekben volt nagyszerű, amellett nem is ez volt a szakmája. Igazi szakmája a gyorsírás volt, de legfőképen az erkölcstan, ez utóbbit tanúlmányozta éjjel-nappal, a világ összes nyelvein.

– Mit tanulmányozod folyton azt az erkölcstant? – kérdeztem tőle. Erre csak nevet és azt feleli rá: – Te buksi. – És meg is koppintja kicsit a fejemet.

Lehet, hogy igaza volt, mikor szamárnak tartott ebben. Dehát meg kell őszintén mondanom, én a filozófiát, logikát, effélét, de még az erkölcstant is, hogy mai szóval éljek, halandzsa-dolognak tartottam mindig. Én gondolom-e ezt, vagy azt, vagy nem is én, mert csak képzelem, hogy én gondolom? Én akarok-e most haboskávét, vagy voltakép nem is én akarom, mert hiszen én csak kényszerítve vagyok rá, hogy akarjam? – mi haszna van ilyen kérdésekből a világnak? Egyes emberek meg ülnek és ülnek és efféle haszontalanságokon erőltetik, kínozzák össze-vissza azt a szegény kis eszüket, egyszóval csupa olyasmire használják, amire nem is való. Mindig így gondoltam ezt.

És ugyanígy voltam az erkölcstannal. Egyszer meg is kérdeztem tőle:

– Mit kell annyit tanúlni az erkölcstant? Arabúl, meg héberűl, meg szanszkritul? Az ember legyen jó és készen van. Ez az erkölcstan. – Amire ő megintcsak:

– Oh, te kis buksi. – És ujólag megkoppintja kicsit a fejemet.

– Oh, te kis buksi, – azt mondja és nagyot nevet. Ahogy a felnőttek szoktak gyerekek kérdésein nevetni.

– Nem is az itt a kérdés, hogy jó legyen-e valaki, vagy sem. Az nem is kérdés. Persze hogy jó legyen. Csak hogyan legyen jó? mikor igazán jó az ember? Itt van mindjárt valami, amin akár holtodig törheted a fejed. És ez az, amiről a keletiek szintén többet tudnak, mint mi, mert erről is nagy titkok vannak ám a keleti könyvekben. És ezeket kutatom én.

– No és mire jutottál? Mikor igazán jó valaki? – kérdezem én. Egy csöppet elborúlt az arca.

– Nem jutottam még el a végére, – azt mondja nekem.

– No de mégis, – firtatom erre.

– Egyelőre ott tartok, – azt mondja, – hogy a létezés puszta minősége már magában is erkölcsi tény. Ám ehhez te nem értesz, maradj tehát a tyúkok ültetése mellett, – tanácsolta egykor az asszonyoknak Eddin ar Rázi, a köldök-néző. – Egy csöppet megsértődtem persze.

– No és? hol tartasz? milyen legyen tehát a létezés puszta minősége? – firtatom én annál konokabbul.

– Tiszta legyen az ember úgy lelkében, mint környezetében, ez az első parancs, – feleli ő.

– S te már az vagy környezetedben is? – kérdeztem részint aggodalmasan, részint próbakép. – És sajátmagadban is? – tettem hozzá. De ő csak ez utóbbira felelt.

– Hát nem az vagyok? – kérdezi tőlem. – Te tudhatod azt legjobban. Mi kivetni valót találsz bennem? – kérdezi egyre diadalmasabban és nagyot nevet. (Ő erkölcsi ügyekben különben is olyan jókat tudott nevetni, mintha valami nagyszerű viccet hallana.) – Mi a hibám? mondd hát meg bátran, szeretem az őszinteséget, – unszol egyre és még mindíg rázza őt a nevetés.

Elkedvetlenedtem, részben mert meg voltam győzve, de le is voltam főzve. Mivelhogy semmi hibát nem találtam benne tényleg. És mit csináljon az ember akkor, ha a másiknak mindíg és mindenben igaza van?

De dühös voltam erre a szemtelen nagynénémre is, az igen-is-meg-nem-is-nagynénémre, mert most ő is eszembe jutott újra. Voltakép elég gyakran járt az eszemben, mert ő elég szemtelen és csúfondáros volt ahhoz, hogy megpróbált kételyt önteni belém a férjemre vonatkozólag. (És szégyen-szemre megvallom, ez néha majdnem sikerült is neki.) Ő afféle akkor divatos „szabad szellem” volt s amellett afféle ugyancsak divatos szókimondó asszonyság. De csak félmondatokban szerette kifejezni magát.

Egyszer egy vita-pont volt közöttünk a családi kötelezettségekről. Én férjemre hivatkoztam és így szóltam hozzá:

– Te csak légy egészen nyugodt. Az ilyen tökéletesen jellemes ember, mint Ede, mindig tudja, mit csinál.

– Hát olyan tökéletes? – kérdezi ő és bandzsít egy kicsit.

– Miért? Te nem gondolod? – kérdezem én.

– Én nem ismerhetem eléggé, – feleli ő. – De ha mondod…

– No ha nem ismerheted, akkor biztosítalak, hogy ő a maga nemében…

– A maga nemében, persze, bizonyára, – vágott szavamba Rózsi néni és még bólintott is hozzá, ez pedig már egész határozottan ingerelt engem.

– Igenis, vedd tudomásúl, – kiáltottam, – hogy Edus a maga nemében tökéletes és oly különálló, mint a Lomnici Csúcs.

– Úgy, úgy? – azt mondja. – Voltál már a Lomnici Csúcson?

– Eh, mit kérdezed. Még nem voltam.

– Én sem, – azt mondja szórakozottan. – Gondolom, ott mormoták vannak, – teszi hozzá.

De már erre felszegtem ám a fejemet, mert észrevettem a gúnyt.

– Mit akarsz ezzel mondani Rózsika? – kérdeztem szigorún.

– Semmit te kis angyal, – felelte rögtön. – Pontosan ugyanazt, amit a szavaim kifejeznek, te kis angyal, hogy ott talán mormoták is vannak, te kis angyal.

– Miért nevezel egyszerre angyalnak? Ez megint valamit jelent? – kiáltottam fel és toppintottam.

– Semmit sem jelent. Csak azért szólítlak így, mert az vagy, tökéletes vagy és angyal vagy, – feleli ő. – Te vagy a nő-angyal, a férjed pedig… hogy is kellene ezt kifejezni? – csupa gyűlölettel néztem rá.

– Te komisz majom, – mondtam én neki. És sírni akartam.

– Férfi-angyal? – kérdezi tőlem. – Nem, nem, egy jobb szót találtam erre: kan-angyal, – mondja már a küszöbön és röhög. S azzal kifordúl a szobából. S még azt meri visszakiáltani nekem: – no à Dieu, à Dieu, te kis aranyos. – Gondoltam: utána megyek és leöntöm a cipőjét egy pohár vízzel. (Bolondja volt a cipőknek.)

 

*

 

No persze az irígység beszélt belőle, mivelhogy ő lány maradt, – tíz évvel volt idősebb nálam s még mindíg nem tudott férjet fogni magának. Afféle elszánt, józan, talpraesett sport-ladynek, afféle jukker-dámának játszotta tehát ki magát, aki valójában ugyan mindig férfiak után esengett, de szeretett olyan kijelentéseket tenni, hogy ő a jó tenisz-partikat többre becsűli a világ összes szerelmi balzsamánál. Régen tudtam, hogy ilyen, nem is hagytam hát magam befolyásolni tőle.

De mindegy is, hogy ővele mi volt. A világ olyan volt, amilyen, mi pedig mások voltunk. Voltakép mint valami szigeten, úgy éltünk ott fenn a mi harmadik emeleti lakásunkban. Ha bármi bántalom ért az emberek között, arra gondoltam, hogy nemsokára úgyis hazamegyek s ott jó lesz. Sokszor szinte olybá tűnt, hogy valami csendes álomban élek itt, az oldala mellett, mert senki se tudott úgy megnyugtatni engem, mint ő az áldott, delejes nyugalmával, higgadtságával. Így teltek napjaink, így az éveink. Gyermekünk nem volt, de ez nem bántott minket. Mi egymásnak éltünk. Ő tanúlt, vagy elmélkedett, én varrogattam, ő néha felemelte fejét és példáúl így szólt hozzám kellemes, öblös hangján, amely úgy kongott a csendben, mint valami kis harang:

– Már megint káromkodtál.

– Igen, mert arra a pimasz Rózsira gondoltam, – feleltem én. – De nem nagyon káromkodtam, csak azt mondtam, hogy a fene egye meg őt.

– És még ismétled is? – korholt ilyenkor csendesen. – Igazán, ha látnád magadat, mintha kígyó csúszna ki a szádból. – Ilyen tisztalelkű volt.

Egyszóval: pap volt ő a javából, igen, az volt: a csend és mértékletesség papja. És ki értette meg őt? Senki a világon, csak én, senki más, csakis én.

De mi példát hozzak még, hogy jellemezzem vele megingathatatlan nyugalmát, higgadtságát, életbölcsességét? Egyszer a Nemzeti Színházba mentünk konflison. Ki akarunk szállni, akkor veszem észre, hogy kiesett a gyűrűmből a kő. Egy jókora briliáns solitaire, képzelhetik. Mondani se kell, felsikoltottam, jajveszékeltem. Most mit csináljunk? menjünk vissza? szent isten. Nézzük meg odahaza? Hol eshetett ki? A kocsiban nem volt.

Mire ő szokása szerint felemeli egyik ujját és így szól csendesen:

– Most mi nem keresünk solitaire-t, mi most a színházba megyünk. – És karon fogva, büszkén ment be velem a nézőtérre, nyugodt mosollyal, mintha mi se történt volna, pedig ezt a gyűrűt ő vette nekem, abból a pénzből, amelyet a török Fárábi tételeinek fordításáért kapott az Akadémiától. Ott bent többen köszöntöttek minket, sőt páholyokból is, így nem egy képviselő, meg udvari tanácsos s a férjem nagy méltósággal bólintott vissza nekik.

Azért is mesélem mindezt oly részletesen, hogy annál jobban érzékelhessék egy bár közönséges, de mégis elég kényes ügyben való rendkívüli viselkedését.

Aki akkor látta őt a nézőtéren, fekete zsakettjében, jellegzetes pepita nadrágjában, amint szokott mértékletességével jobbra-balra viszonozza még egyes főnemesek, így a tudománykedvelő Vigyázó gróf üdvözlését is, még az se képzelhette volna, hogy az élet leghétköznapibb, mondhatni, konyhai pillanataiban épp úgy megőrzi nemes higgadtságát és végtelenűl előkelő fölényét, minthacsak az egyetemen ülne hallgatói körében, mint rendkívüli tanár. (Akkor már az volt, sőt udvari tanácsos lett ő is, hisz tudják, nem rögtön, de néhány év múlva.) Volt egy barátunk, egy pénzügyi főtanácsos, aki ezt azzal magyarázta, hogy igenis ő mindenben és mindenkor tökéletesen a meggyőződése szerint élt és nem engedett abból egy hajszálnyit, egy arab kof-betűnyit, ahogy ő maga mondani szokta.

De hallgassák meg talán magát az esetet, nemcsak azért, mert elég érdekes, hanem mert világot vet arra is: hogy hova tud romlani, hogy mennyire el tud zülleni ebben a városban némely tiszta-erkölcsű személy.

Mióta egybekeltünk, ugyanaz a szolgálónk volt tizenegy évig, egy csodálatos teremtés, – ilyet még nem is láttam sem eladdig, sem azóta. Mondhatom, minta-tökéletes volt, egy igazi családi gyöngyszem minden cselekedetében és gondolatában, – Bene Izabella volt a neve. Mikor felvettük, még férjem is, aki jó emberismerő volt, azt mondta rá: – bene, vagyis jól van. És nevetett és bólintott. S ez a jóslata be is vált.

Mondom, minta-tökéletességű lány volt. Parasztlány, de szép. Olyan vidékről, ahol főnemesi kastélyok vannak, Beregben és hát törvénytelen származás, ki tudja, melyik grófnak volt a gyereke. Dús, fekete haj, finom, nemes, magyar sasorr, amilyen az ősmagyaroké lehetett – viszont ugyanolyan rideg is volt, amilyen szép. Szerelemről, férfiakról hallani sem akart. Lehet, hogy talán az anyja példája riasztotta, ezt nem tudom. Viszont, hogy vad lett, ha udvarolni próbáltak neki, ezt magam is nem egyszer láttam.

Annál buzgóbb volt a takarításban. Mondtuk is egymásnak: – vigyázz, mert Iza téged is kitakarít. – Amire a férjem hozzátette: – ráfér mindnyájunkra, úgy-e Iza? Mert mi tagadás, akármire visszük, mégiscsak tökéletlenek maradunk. – Amire Iza, aki nagyon vallásos volt: – de mért is vagyunk olyan tökéletlenek, tessék megmondani méltóságos úr, mért vagyunk annyira tökéletlenek? – Hja Iza, – felelte neki a férjem, – mert valószínűleg kettős itt a teremtés, igaza van Máninak, kettős a teremtés… – és sóhajtott hozzá.

Így aztán Iza lassanként jócskán művelődött is nálunk. Ha nem is tudta, de lassan sejteni kezdte még azt is, hogy mi a manicheizmus, mert férjem sohasem takarékoskodott a magyarázattal. Még Zoroaszter nevét is gyakran hallotta nálunk s mondják meg, melyik cselédlánynak van még ilyen nevelésben része? De aztán hozzánk is tartozott kétségtelenűl, mi pedig szinte családtagnak tekintettük őt. Még karácsonykor is behívtuk a kalácshoz. És ő? A tűzbe ment volna értünk, ezt bátran állíthatom. A mi érdekünket ő saját érdekének tekintette, erről százszor meggyőződtem. Nem volt nagy a bére és mégis nem egyszer kijelentette: – ne tessék nekem többet adni, ne tessék semmit sem adni, én akkor is itt maradok. – Mit mondjak? Soha az én jóságos szüleimnél a padló nem volt olyan ragyogó, mint minálunk, oly tiszta, de mint a gyúródeszka igazán, – nálunk aztán el lehetett húzni a szekrényeket helyükről s egy porszemet nem találhatott ott senkifia, sem a tetejükön – s a szőnyegek káposztával végigdörgölve minden hónap elején, úgy, hogy férjem néha nem is hívta őt más néven, mint Káposzta Zsófi. Egyszóval, amilyen tökéletes férjem volt az erkölcsiekben, olyan volt ő a háztartásban. S úgy spórolt értünk, nekünk, hogy még minket is összeszidott néha: – ne tessék mán hiába égetni azt a gázt, vagy villanyt, – szokott volt rámpirítani néha.

S hiába küldtem őt, hogy vasárnaponként menjen el sétálni kicsit, vagy fiatalok közé szórakozni, ő nem ment. – Mit tetszik gondolni, sok dolog van ám egy ilyen háznál, – oktatott engem s úgy, ahogy mondom: vasárnap délután leült szépen a konyhában és mindig talált magának valami munkát: vagy az ezüstöket törölgette, vagy a csipke-terítőket javítgatta, vagy, ha mást nem, kézimunkázott s azt is persze nekünk, mert remekül értett hozzá, (kapott is férjemtől ilyesmiért egy-egy piculát,) s amint így üldögélt, csendesen dalolgatott is magának s oly szép volt ilyenkor, – mit mondjak? – talán mint Szűz Mária, mikor gondolataiba merűlt, mert gyereket várt.

– Úgy? úgy? hát dalolgatsz? dalolgatsz? – kérdezte tőle nem egyszer a férjem. – És mire gondolsz ilyenkor? Haza gondolsz?

– Istenem őrízzen, – azt mondja. – Dehogy gondolok én oda. Nagyon kapkodom én a fejemet, ha haza gondolok.

– De mégis, mire gondolsz ilyenkor késő délután, vagy este, mielőtt elalszol? A jövődre, vagy mire? – tudakolta férjem, aki nagyon szerette a lélektant is.

– Tessék elhinni méltóságos úr, nem gondolok én semmire, fáradt vagyok én már estefelé, – felelte Iza. – Dalolok magamnak és elalszom, árva gyerek vagyok én, – tette hozzá. Hát ilyen rejtélyes lény volt ez is!

Hogy igazán már-már az a képtelen gondolat is járt a fejünkben, nem nyomja-e ennek a lánynak valami nagy bűn a lelkét, amelyért most vezekelni akar? Mert hisz valóban úgy élt köztünk, mint az apáca, szorgalmasan, buzgón és rendíthetetlenül, miközben ilyeneket is mondott:

– Tessék hagyni engem méltóságos asszony. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekem így a legjobb.

Hagytuk tehát, annál is inkább, minthogy számunkra voltakép hasznos is volt az, hogy ő ilyen. S Iza csakugyan tíz teljes évig, húsz éves korától harminc éves koráig nem járt soha sehova, csak vasárnap a hajnali misére, ünnepnap zenés misére és olykor vasárnaponként egy földijéhez, egy tűzoltó özvegyéhez, aki történetesen a Tűzoltó-utcában is lakott, még erre is emlékszem. S ha megkérdeztük, hogy hogy mulatott nála?

– Hogy mulattam volna? Ültünk és kávét ittunk. Néha jobban esik másutt a kávé, – feleli nékünk. Hát ilyen volt.

És persze szép kis pénzecskéje is gyűlt össze a postatakarékban e tíz év alatt, mert hisz nem költött semmire, anyjának kűldött évente vagy hatvan koronát, a ruházata meg körülbelűl kitelt abból, amit én adtam neki, egy s más viselt ruhadarabomat, amelyet ő maga szabott át magának, mert ebben is rendkívűl ügyes volt.

 

*

 

Mikor is ugyanez a derék Izabella harminc-harmincegy éves korára hirtelen megbolondult. De előbbről kell kezdenem. Úgy látszik, vannak nők, akik hirtelen öregszenek, mondhatnám, egy napról a másra megváltoznak, így ez a szegény Iza is. Nem mondhatom, még mindig csinos volt, de valami beteges vonás kezdett mutatkozni az arcán, úgy emlékszem, a szája körül – s a fonnyadásé? a kiéltségé? ami bizony furcsán hangzik, ha róla van szó, aki oly példásan élt mindeddig. És mégis: ilyen benyomást tett. Egyszóval: kezdett öreglány lenni s ezt nyílván ő maga is észrevette magán.

Most, amit eddig sohase tapasztaltam nála, kezdte magát a tükörben nézegetni. Sőt egyszer ő maga így szólt hozzám:

– Kezdek öregedni méltóságos asszony.

– Honnan gondolod?

– Látom a tükörben, – feleli erre. Lehet, hogy így kezdődött a baj.

De szédülések felől is panaszkodott. Általában, mondom, most már néha beteges benyomást is tett ez a különben erőteljes és szívós fiatal személy.

A még nagyobb baj pedig egy szőke, csinos fiatalember volt, egy emelettel feljebb, éppen szemben a mi cselédszobánkkal, a negyedik emeleten. Akkoriban egyetmást még hallottam is róla, mert Iza a nagy télben influenzát kapott, két hétig feküdt s a házmesterné járt fel Izát ápolni és nekem segíteni. S voltam olyan bolond, hogy meg is szántam ezt a fiatalembert, mert megtudtam, hogy szigorló orvos, nagyon szorgalmas és nagyon szegény. Hogy nem rég jött ide lakni, vizsgáira készűl, nézzek fel bármikor, akár a konyhánk ablakán is, feje mindig ott látható az átellenes ablakban, (mert szemben a cselédszobát bérli,) egyszóval egész nap az ablakban ül és tanúl, de még éjszaka is, egy szál gyertya mellett s ami a legkeservesebb: folyton télikabátban és sapkában, mert fűtése nincs.

De mit részletezzem? Néhányszor tényleg kinéztem és csakugyan mindig ott ült. Egyszer, mikor színházból jöttünk haza, éjjel is kinéztem s akkor is ott ült egy szál gyertyával. (Akkor nem volt általános még a petróleumlámpa sem!) S nyílván ez volt a szegény Iza veszte. Mert valahányszor az ablakhoz ment, mindig ott látta a fiatalembert.

Egyszer a házmesterné csak ennyit mondott nekem a liftajtóban:

– Bizony méltóságos asszony, az Iza meg a doktor úr… – s akkor én már semmit se kérdeztem, becsaptam a lift-ajtót, mert már mindent tudtam. De nem szóltam egy ideig még a férjemnek sem. S egy más alkalommal:

– Bizony méltóságos asszony, a doktor úr már nem ül télikabátban. – Ez viszont máris szöget ütött a fejembe.

– Hogy-hogy? hát van már fűtése?

– És milyen finom lámpája is van bizony, tessék csak fölnézni, – azt mondja a házmesterné.

És tényleg, éppen mikor konyha-ablakunkba lépek, – hát nincs ott, nem ül a szokott helyén, viszont nagy tűz lobban fel odaát a szoba mélyéből, – úgy látszik, éppen befűtött a fiatalember.

Majd azt is hallottam, hogy már nem maga kotyvaszt magának a konyhán rántottát, meg ilyesmit, hanem elmegy hazúlról ebédelni. Igaz, hogy este még mindig csak hideget eszik. És liften jár, képzeljék és meg is fizeti a liftpénzt.

És végül: hogy Iza vett neki egy nadrágot. Erre már fejembe ment a vérem. A fiú letérdelt, valami holmit akart összeszedni, a nadrágja térden felrepedt, nem tudott volna tehát kimenni a házból, erre Iza reggeli bevásárlása közben elszaladt a Kazinczy-utcába az ócskásokhoz és egy jó nadrágot adott neki át a lépcsőházban. Hogy ezt a házmesterné kitől, mikép tudhatta meg, ma sincs róla fogalmam. Mert Iza hallgatag lány volt.

De ekkor aztán be is telt a pohár. Hátmég mikor egyebet is észrevettem és egész pimasz dolgokról is értesűltem.

 

*

 

Nem volt olyan apróság, olyan csekély kis maradék, amit azelőtt Iza ne tudott volna hasznosítani számunkra. Ha májacska, abból finom krokettet csinált a reggelihez, – ezek háziasszonyi dolgok, de jelen esetben talán nem érdektelenek, – s hacsak zsemle maradt is az asztalon, vagy kelleténél szárazabb lett a kalács, azt tejbe áztatta, mézzel, vagy gyümölcsízzel összedolgozta s valami pudding, vagy más remekség lett belőle a végén.

De most már nem lett ilyesmiből semmi. A májacskákat most is félrerakta, de nem nekünk. A kalács is gyorsan fogyott s mielőtt a végére értünk volna, eltűnt. De a szivarok is tünedeztek meglepően s ugyanígy a konyak, nem sok, de mégis valamennyi.

Iza tehát még lopott is. Mondom, nem sokat, de mégis valamit. Mikor erről végleg meggyőződtünk, majd megbolondúltam belé. Megérthetik, hogy milyen keserves dolog, ha az ember elveszti bizalmát. Most mit csináljak? Tartsak most egyszerre mindent zár alatt? Vagy szóljak neki? Fenyegessem meg, hogy annyi év után egyszerűen elbocsátom?

Kezdtünk vele ridegebben, tárgyilagosabban bánni, de semmi foganatja nem volt. Mintha meghülyűlt volna, szemébe valami bárgyú elégedettség volt beleírva. Mondta is a férjem: – ez a lány mégis ostobább, mint gondoltam volna. Mert ez már állati dolog. – És úgy is volt, férjemnek mint mindig, most is igaza volt, tökéletesen igaza.

Merthogy semmi szégyenkezés, vagy lelkiismeretfurdalás ne legyen egy ilyen lányban, azt róla mégse képzeltem volna. S amellett egész kivirúlt a szentem a nagy szerelemtől. Megint nagyon csinos volt s képzeljék, még ruhát is csináltatott magának a tűzoltó özvegyénél, aki varrónő volt, tetejébe olyan ártatlanul pislogott egész nap, mint aki kettőt se tud számolni, igazán, mint egy kis állat, de olyan szomorkásan, ábrándosan mosolygott is maga elé, – mit mondjak? mindez módfelett ingerelt engem, szinte gyűlölni tudtam volna, hogy ilyen határtalanúl ostoba legyen valaki és ilyen alantas hátsó-lépcső-féle viszonyt ennyire komolyan vegyen, egy lány, aki mondhatni nálunk nevelkedett s aki eddig tisztán tartotta magát és már benőtt a feje lágya. A fiatalúr minden tekintetben ki fogja használni, aztán majd kirúgja, ha ugyan egyedűl rúgja ki és nem gyerekestűl. Hogy néha szinte aludni se tudtam mérgemben.

Egyszer aztán jól meg is néztem magamnak ezt a taknyost, ezt a tacskót, ezt a szemtelen sihedert, aki, mondani se kell, Izánál sokkal fiatalabb is volt. Együtt mentünk liften s képzeljék, ez még köszönni is mert nekem, barátságosan, mintha ismerne. Megemeli kalapját és még meg is hajol egy kicsit. Persze nem fogadtam köszönését, úgy tettem, mintha ásítanék.

El nem képzelik, milyen fiatalos kis kölyök volt, tizennyolcnak is nézhette volna valaki, egy igazi tejfeles-szájú, nagyon csinos majom. Mondom, akár egy gyermek rózsás arcocskájával, mintha most ugrott volna ki a rövid nadrágból. És ez csinál ilyeneket? Igaz, pelyhező kis bajuszkája is volt már. És ez akar orvos lenni? – gondoltam magamban. – Semmi bizalmam nem volna az ilyenhez. Gyenge, vézna persze, mint aki sokat koplal. És Iza ezt szereti? Ettől olyan ábrándos? Hisz ezt dajkálni kellene még.

Igaz, meg kell hagyni, úri gyerek, ez látszott rajta, hallottam is, hogy egy szegény tanító fia szintén Beregből, ahonnan a nagyanyám is származik, meg Iza is… – no de nemesi névvel idáig süllyedni? Férfilétére olyan becstelen és egy nővel tartatja el magát, még hozzá ilyen szegény teremtéssel, – fuj! Hogy ki szerettem volna köpni előtte. És ezt meg is mondtam Rózsinak.

Rózsi már rég nem volt nálunk, mert kijelentette, hogy útál, de az ilyen kijelentéseket nála nem kellett komolyan venni. Különben is, mihelyt egy kis pénzkölcsön kellett, az ilyen kisebb egyenetlenkedések el voltak feledve. Így most is.

Mint láthatták, nem sokra tartottam sem őt, sem a hebehurgya kijelentéseit, mégis, minden fontosabb ügyünkben kikértem a véleményét. És ő is, bár százszor kimondta, hogy ilyen nyárspolgárok közé többé be nem teszi a lábát, mégis mindíg újra eljött. Vannak ilyen kapcsolatok. Különös az ember.

Most is mondom neki az Iza ügyét. Mindíg bolondnak tartottam, de most aztán kitett magáért. Azt látták volna! Majd hogy nekem nem ugrott, – ő, a negyvenen túl levő szűz kisasszony, – mintha felpaprikázták volna, mintha ki akarná vájni a szememet. Olyan dühösen kelt a törvénytelen szerelem védelmére.

– Hátha szereti, hátha szereti, egész egyszerűen? – kiáltotta rögtön. – Ilyesmi nem is létezik talán?

– Szereti, lári-fári, – mondtam én. Megvallom, mint mindig, most is egész zavarba jöttem tőle. – És ha szereti is? – mondtam előbb, – mi lesz vele a végén?

– Ez a te gondod? – kérdezi ő.

– És ha szereti is, kell azért lopni? – javítottam ki magamat.

– Mit lop? Morzsákat? – kérdezi ő. Kezdtem kijönni a sodromból.

– De az a férfi idejár hozzá, nem érted? mikor nem vagyunk itthon, a házmesternétől tudom, – sikítottam. – És illik ez? Tisztesség ez? Egy ilyen házba! Egy professzor házába. Ez a hála a mi jóságunkért? – És majdnem sírva fakadtam.

Csakhogy Rózsi nem olyan volt! minél izgatottabb lettem én, ő annál nyugodtabb lett és annál csúfondárosabb.

– Huhh, – mondta előbb. – Hát hol találkozzanak? A fán, vagy a háztetőn, mint a madarak?

– És bizonyos higiéniai elvek? – kérdeztem én. – Vagy az ilyesmi nálad már semmit se számít? – Rózsi erre úgy elkezdett kacagni, mintha meg akarna repedni.

– Mit nevetsz? – kérdeztem kétségbeesve.

– Huhh, – mondta megint, – ne kompromittáld magad egy egész életre. – És így tovább. Mint látható, megint nem mentem semmire vele. Még a könnyem is megeredt a dühtől. Odáig ragadtatta magát: kijelentette, hogy ez egy szent dolog, hogy mi szégyelljük magunkat, nem pedig ők, hogy egy lány, aki eddig így élt és most mindenét odaadja… és ez a szegény fiú… – oh ez a szegény fiú! – kiáltotta rajongva. Exaltált, túlfokozott, beszámíthatatlan teremtés volt, aki rögtön regényt csinált mindenből, amiből csak lehetett. Minden szava csupa túlzás, mintha nem is hallott volna róla, hogy józanság is van a világon.

– Egy férfi, aki ezzel a szegény lánnyal tartatja el magát, – nevettem én csupa dühvel, – aki maradékokat hajlandó elfogadni tőle…

– Hát kitől fogadjon el valamit, te szerencsétlen lélek, ha nem attól, aki szereti, – mondotta búgva, mintha galambokat akarna csalogatni. – Az ellenségétől talán?

S akkor már bizony rám se hallgatott, mondhattam neki, amit akartam, csak a magáét darálta, egész belegabalyodva téveszméibe. Illetve hisz mi mind a ketten egymás mellett ordítoztunk, mondhatni, párhuzamosan, mintha nem is akartuk volna már egymást hallani. Szerencsére Iza nem volt itthon, mert biztosan minden kihallatszott még a konyhába is. Megint elkezdett rajongani.

– Fogadjatok fel a helyébe cselédnek, – handabandázott eszelősen s a szemei betegesen fénylettek, – bár én volnék ez a cseléd – kiáltotta szívére szorítva kezeit, – hogy én is megsegíthessem ezt a szegény kölyköt nyomorában. Hát van ennél szebb dolog a világon? van ennél szebb dolog? – S most már az ő szemei teltek meg könnyel.

– Ez egy szent dolog, mit ütöd bele azt a hülye orrodat, – ordított rám egészen kikelve magából.

– Állj meg, hallgass meg, mondd csak Rózsika, elment az eszed? – mondtam én neki elszomorodva, – eddig mi Izának semmit se szóltunk tapintatból, de most majd más dolog lesz itt. – Amire ő:

– No mi dolog lesz, szeretném hallani.

– Mert amiket te összebeszélsz, azok afféle szabad-gondolkodó ostobaságok, az új metódusok, amelyeket, nem tudom, hol szedtél fel, az utcán-e, vagy a sport-klubokban, no de mindegy. Te lány maradtál, de azért beszéljünk őszintén. Mi lesz, ha Iza másállapotba jut? Akkor mi gondoskodjunk talán, mi segítsünk?…

– Oh te dögvész, – szakított ekkor félbe. – Mit mondjak még neked? Fuj, de útállak. Te vagy a dögvész, – kiáltott rám. És elszaladt, anélkül, hogy a felajánlott kölcsönpénzt elkérte volna. És persze anélkül is, hogy erre az utolsó fontos kérdésemre megfelelt volna, – inkább felháborodást színlelt. Ismertem őt.

 

*

 

Csakhogy ezt most már elmondtam ám a férjemnek is, annyira fel voltam háborodva. S ő volt az, könnyes szemmel mondhatom, aki mindig hozzásegített engem, hogy rájöjjek az álláspontomra, illetve, hogy azt magam előtt is tisztázzam. Mert mégiscsak: ő volt az én támaszom és sziklakövem mindenben és ezt most mégjobban érzem, hogy ennyire egyedűl maradtam. Nyugodtan végighallgatott, azután így szólt:

– Igazad van, Rózsi idegrohamait nem kell komolyan venni. És abban is igazad van, hogy erkölcsileg mi felelősek vagyunk azért, ami házunkban történik. – De még ezt is hozzátette dallamos hangján:

– Bízzátok csak rám, véget vetek én ennek egy-kettőre. Én majd elintézem a dolgot és egész egyszerűen. Majd meglátjátok.

– És hogy akarod elintézni? – kérdeztem én. – El akarod küldeni Izát?

– Elbocsátani? Talán nincs is erre szükség. Nem kell elbocsátani. De majd okkal-móddal, – mondta mosolyogva, – jusson is, maradjon is. – Ez volt a kedvenc szavajárása. És megint megkoppintotta kicsit a fejemet.

És mondhatom, ettől máris visszanyertem teljes nyugalmamat.

De olyan kedves ravaszság is mutatkozott ugyanakkor mosolyában, hogy azt kellett hinnem: máris van e tekintetben valami véleménye, terve. De most se közölte velem, mi légyen az. Hisz említettem már: úgy bánt ő velem mindíg, mint valami gyerekkel, akit kényes ügyekbe kár volna beavatni.

Feltűnhet, hogy számunkra igazán ennyire fontos lehetett egy ilyen kis parasztnak, egy szamár lánynak az ügye és hogy részünkről ennyi hűhót megérdemelt. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az effajta csendes emberek életében, mint amilyenek mi voltunk mindíg, különösen fontos ám a házi békesség, rend és tisztaság. Mi mindenkor finnyás emberek voltunk tisztaság dolgában, különösen az uram.

De mégse szántuk aztán rá magunkat még jó sokáig semmire. Kitavaszodott, közeledett a nyár s férjemnek sok dolga volt a vizsgákkal, a „topla szofta”, a „sánta tanító”, (ahogy magát Vámbéry Ármin tréfásan nevezte,) nem szeretett ilyesmivel vesződni, még levelezésének jórészét is férjemnek kellett intéznie, (s ehhez is persze jó szolgálatot tett neki gyorsírás-tudománya,) – de az arab misztikusokról szóló dolgozatát is mielőbb be akarta volna fejezni s ha Izáról panaszkodtam néki, még a fejét sem emelte fel irataiból, még szivarját se vette ki szájából, csak bosszúsan legyintett. S ez meglehetősen elkeserített engem.

Mert akkor már sokminden undokságot, sőt szemtelenséget tapasztaltam Izácska részéről, silányságokat, csupa oly dolgot, ami nem nekemvaló.

Vasárnaponként persze már nem ült idehaza és nem kézimunkázott, ezt mondani se kell. Ilyesmiről már nem is beszélek. A férjem azt mondja estefelé valamire: – szólj csak Izának, vagy csöngesd be Izát. – Iza kisasszony nincs itthon, – felelem erre jelentőségteljesen. – Hát hol van? – kérdezi ő. – Mit tudom én, – felelem néki. Csönd. Férjem semmit se szól, szivarozik tovább.

Kimegyek a konyhába, felnézek egy emelettel feljebb, – hát se lámpa nincs az ablakban, sem az úrfi, – a szoba teljesen sötét, tehát befűtve sincs, amit onnan lehetett tudni, mert a lángok mindíg ott táncoltak a mennyezeten, ha be volt fűtve nála s ez olyan fiatalúr volt, odáig vitte, hogy még áprilisban is befűtött magának hűvös napokon. Tehát ő se volt otthon. De mit magyarázom? Iza azt hazudta, hogy a tűzoltónéhoz megy s Kati néni, a mosóném karonfogva látta őt sétálni a délutáni verőfényen egy fiatalemberrel. És ki volt ez a fiatalember?

Hogy egy úrifiú nem átall karonfogva járni egy ilyen cselédlánnyal, méghozzá a Stefánián, – ezt magyarázza meg nekem valaki! S persze ehhez kellett aztán az úrias öltözködés, Iza elkezdett hát mindenféléket csinálni, amin vagy nevetni kellett, vagy megpukkadni a méregtől. Keresem egyik tavaszi kalapomat, hát nincs sehol. Kérdezem, Iza irúl-pirúl, a végén kiderűl, hogy engedelmem nélkül elvitte valami utcánkbeli kis masamódhoz az én kalapomat, mert, képzeljék, ő is ugyanolyat akart. És végén mi lett belőle? Mintha valami kemény vaslábast tettek volna fel a fejére, az én álom-puha, fényes soleil-em helyett. Hát hiába! mindenáron úrinő akart lenni szegény feje. Képes volt tíz koronát kiadni egy selyemharisnyáért, a havi bére felét és nem is szégyellte magát. Tudják-e, milyen pénz volt ez akkor? Egy jó süldőmalacot, egy fél bárányt lehetett akkor ezért a pénzért kapni. De odáig vetemedett, hogy még fodrászhoz is elment egyszer, ami már nem is volt tisztességes dolog akkoriban. Mert hogy egy parasztlány a fodrászhoz menjen! képzelhetik, hogy néztek ott rá abban a fényes üzletben. Mert akkor még nem úgy volt az, mint most, – az én anyám hetven évet élt meg és fodrászhoz életében se tette be a lábát.

Egy nap füzetet találok a fiókjában, hát nem elkezdte a helyesírásban gyakorolni magát? – No, – gondoltam, – te megjárod. – Feleség akar lenni, be hagyja csapni magát ez a szamár s a fiú oly lelkiismeretlen, képes evvel a régi maszlaggal bolondítani, az eszét, lelkét megszédíteni, megmérgezni vele. Nem borzasztó? Hát ilyen ostobák a nők, hogy ebbe évezredek óta belemennek? Egy kis virág, egy kis cukor, bókok, meg a házassági ígéret hozzá és készen vagyunk. És bambán belemegy ez is mindenbe s én hiába állok itt, mintha kőből volna, nem veszi be a feje, amit mondani akarok neki. Jó szívvel, mint tapasztalt asszony, hogy: te szamár, te ostoba fej, te buta kis parasztlány, vigyázz magadra és ne menj bele mindenbe.

És persze nem egyszer virágocska is volt asztalán, szalagocskával, pohárban, finoman, meg egy kis cukorka is hébe-hóba, celluloidba csomagolva – s ez, úgy látszik, bele volt szédülve mindebbe, mert nem is rejtegette előlem, talán még dicsekedni is akart vele – s én mindezt néztem, láttam és még mindíg nem szóltam semmit. De egyszer aztán kiestem a mértékből.

Egy délután kimegyek, hát képzeljék, a nyitott konyhaablakban ott áll a fiatalember és beszél be Izához a konyhába. S mikor meglát engem, nemcsak, hogy nem köszön, de nem is zavartatja magát, hanem mondja tovább a magáét. Idáig merészkedett a pimasz.

– Fuj! – kiáltottam ekkor és becsaptam magam mögött az ajtót, visszamentem a férjemhez. És azonmód, útközben elhatároztam, hogy még ma kidobom ezt a lányt. Viszont a férjemnek mégse szóltam, mert újabb, fontos értekezésén dolgozott, – talán ismerik is, – a feltételes múlt idő, a „mi lett volna, ha lett volna” filozófiai értékéről. Dehogy zavartam volna, isten őrizz. Ez délután volt. Estefelé újra kimegyek, hogy elintézzem Izával a dolgot, de nem találom sehol, a konyha sötét, a szobája sötét. Egyszercsak megszólal valaki a fal mellől: – parancsol valamit a méltóságos asszony?

S oly alázatosan és szomorún, hogy nagyon megsajnáltam. Ott ült sámliján, a sötétben egyedűl, és semmit se csinált. Megjegyzem, én a délután folyamán már kimódoltam magamban egy kis prédikációt számára, – gondoltam, hátha lehet rá hatni s akkor mégse bocsátom el. S azt mindenesetre elhatároztam, hogy a házasság-szédelgésről semmit se szólok egyelőre, úgyse lehet ilyesmit a bódúlt fejébe beleverni, vagy ha igen, egy óra múlva ez a szemtelen, ez az élősködő úgyis kimuzsikálja megint a fejéből. Így szóltam tehát hozzá a sötétben, persze némi túlzásokkal, – minthogy az ilyenekre csak rémségekkel lehet hatni, tudom, – s a vallásos érzületét akarván mindenekelőtt megmozdítani benne, ilyesmit mondtam neki tehát:

– Látod Iza, most már, úgy látom, egészen véged van. Nem szóltam eddig semmit, gondoltam, hátha eszedre térsz, de akit egyszer megszállott a rontás… – Te szerencsétlen, – kiáltottam, – elvesztetted a lelked tisztaságát s tudd meg, ha így folytatod, egyenesen az örvénybe lépsz, egész életed tönkre lesz téve, mert minden becsületes ember elfordúl majd tőled s akinek gyereke van, akinek szűz-tiszta leánya van, kerülni fog, mint a ragályt. Egyik kézről a másikra, az lesz az ilyenekből. És vége van az ilyeneknek.

– Tudod-e te, hogy ezzel a nő legfőbb értéke, minden becsülete elveszett? Elkárhozol, ezt akarod? Hogy akarsz majd gyónni és áldozni? A nő a tisztaság edénye legyen, erre tanított engem szegény anyám. És az én becsületes férjem szintén. És most kérdezd meg tőle, ha akarod, hogy mit gondol rólad. Milyen tisztességes voltál te azelőtt. Ha megkérdezték tőlem, milyen ez az Iza? – Mint egy pohár tiszta víz, – feleltem mindenkinek habozás nélkül. És ezt mondtam volna a vőlegényednek is. De most mondhatom-e? felelj te magad. Úgy-e, hogy nem mondhatom soha többé?

– A lelked minden fényessége, gyöngye elveszett, a szűzi koronád elveszett és ha így folytatod, akkor mindennek vége van. A becsületet nem pótolja semmi. Megátalkodott, elveszett lény leszel és akármi történik is veled, igazi, szívbéli örömöd nem lehet többé az életben.

Ilyesmiket mondtam néki s a hatása szemmel láthatólag nagy volt. Egy hang se hallatszott jóideig, csak a vége felé lehetett annyit hallani, hogy végre mégiscsak sír.

Ennyit mondtam, aztán kimentem.

És tényleg: diadalom teljesnek látszott, legalábbis egy ideig. Még a férjem is megdícsért. – Jó tanítvány vagy, – azt mondja nekem, s erre büszke voltam.

– Rám, úgy látszik, ebben a házban nincs is már szükség, – tette hozzá tréfásan.

Nem bántunk már vele úgy, ahogy eddig, de mégis enyhén. És Iza lehajtotta fejét, megint szerény volt, csendes, amilyen azelőtt és, mint látszott, mindenbe beletörődött. Nem lehetett ugyan pontosan tudni, mi van, de most csend volt, olyan nagy csend, hogy bízvást azt lehetett hinni, hogy hatott a szó és Iza mégiscsak meggondolta magát. S az ipse, a ficsúr se művelődött többé az ablakban.

– Ez tehát sikerült, nagyszerű, – gondoltam én. És nem tagadom: ez egyszer nagyon büszke voltam magamra. De most mondja meg akárki: nem volt-e rá okom? A rossz felé tereltem-e, ahogy ezt a kótyagos Rózsi néném gondolta, vagy a jó felé?

S ez így tartott néhány hónapig. Itt volt a szeptember, megnyíltak a színházak s mi kezdtünk újra a Nemzetibe járni. (Ez volt egyetlen szórakozásunk.)

Éppen Lear királyt adták, a hálátlanság drámáját, az isteni Szacsvayval s mi elmentünk megnézni. S mondhatom: az ilyen előadás csak megerősíti az embert elveiben. De az ember ilyenkor filozofál is. Mikor lelkünk mélyéig megrendűlve, előadás után az előcsarnokba értünk, férjem borús szemein láttam, hogy ő is olyasmire gondol, amire én. Én azt gondoltam: – no lám. Hát érdemes gyerekeket a világra hozni? Ő pedig így szólt:

– Persze. Az ember ne menjen túl áldozatkészségben azon, amit a józan ész megkövetel. Mert józan ész is van a világon. Nincs igazam?

S meglehetősen nyomott hangulatban mentünk aztán hazafelé. Kivételesen nem mentünk konflison, jót tesz ilyenkor, ha az ember kicsit szellőzteti a fejét. Szótlanul haladtunk egymás mellett, mégcsak nem is karonfogva, – ilyen élmény után az ember a teljes szabadságot szereti, mert az élet legfontosabb kérdéseit forgatja magában. Én erre a haszontalan Rózsira gondoltam, meg a pazarló, korhely öcsémre s hogy mi áldozatot hoztunk mi értük mindíg! És mi a hála? Mit nyer az ember tőlük? Semmit, vagy még annál is rosszabbat, dúrvaságot. Rózsi például a virág-mintás teáscsészéimet még most sem adta vissza sub titulo: hogy ő haragszik rám. Köszönöm szépen. Ez csak most jutott eszembe s majd megpukkadtam mérgemben. Hát érdemes jónak lenni? Egyáltalán nem is mutatkozik többé: a sok jó, amit tőlem élvezett, el van feledve, holmi kis sérelem van előtérbe tolva, – egy kis hiba és már az összes előnyök és előzékenységek elvesztik értéküket, – ilyen az ember. Még arra sem érdemesít minket, hogy Edus nevenapján, vagy akár Kamilla napján, az én névnapomon, nem csokrot mondok, de akár csak egy sor írást is kűldene nékünk. (Amit én nála sose mulasztottam el.)

De anyámra is gondoltam ugyanekkor. Mi haszna belőlem? Megintcsak semmi. Nagy fájdalommal hozott a világra, tudom, felnevelt, feláldozta magát értem és mi vagyok én neki most? Az, hogy délután felmegyek hozzá egyszer, vagy kétszer egy héten? Milyen jól nézett ki még nem is oly rég. Kati néni azt szokta azelőtt mondani róla, hogy olyan szép kövér és mellyes, mint Mária Terézia. És milyen most? Nagyot sóhajtottam. S megvallom, ez egyszer megint nagyon örültem neki, hogy nincsenek gyermekeim.

Edus is hasonló mindenféléken törhette fejét, mert mellettem jártában magában beszélt, mintha ott se volnék. Pedig ezt csak ritkán tette. Ő főként akkor szokott magában beszélni, – megfigyeltem, – ha lépcsőn ment fölfelé.

De végre hazaértünk. Becsöngetünk s a házmesterné rögtön ezzel fogad:

– Méltóságos asszony, – súgja nekünk, – épp most van benn nála a fiatalember. (Mármint Izánál.)

– Úgy? – azt mondja Edus nagyon komoran, nagyon fenyegetőn, de többet semmit se felel. A liftben is csak ennyit mond nekem:

– Megint bemerészkedik hozzánk? No majd véget vetek én ennek, nem úgy, mint te. Most aztán igazán elég volt, ezt tovább nem csináljuk. – Majd még hozzátette:

– Az én házam nem bordélyház, az én házam szentély. – És egész sápadt lett a méltatlankodástól.

– Csak ne izgasd fel magadat, – mondtam én.

– Csak bízd rám, – mondotta ő. – Megtalálom én a módját. Nem asszonyok kezébe való a kormány. – Ezt már nekem szánta, de azért nem sértődtem meg.

Benyitunk, Edus egyenesen a cselédszoba ajtajához megy s én utána. Bekopog, semmi válasz. Lenyomja a kilincset, az ajtó zárva van. Leguggol és belenéz a kulcslukba, int nekem, hogy benne van a kulcs. Újra bekopog, aztán újra. Csupa csend. Erre hát nagyot üt az ajtón.

S ennek már megvolt a foganatja. Mégiscsak mozgolódás lett odabenn hallható, majd Iza reszkető hangja:

– Ki az?

– Úgy tesz, mintha nem tudná – mondja erre férjem egész hangosan és most már rúg is egyet az ajtón.

Újra mozgolódás, végre hát lassan csikordul a kulcs s ott áll Iza az én csipkés hálóingemben, amit én adtam neki s mondani se kell: nagyon sápadtan.

De Edus rá se hederít, megy tovább az ágyhoz, a takarót felveti, de nincs ott senki.

Edusnak kampós botja volt s ezt, mielőtt bement volna, odatámasztotta a sarokba, de most érte ment s elkezdett kampójával kotorni az ágy alatt.

Mit mondjak? Nem sokáig kellett kotornia. Egy perc és már bújt is ki a ficsúr az ágy alól, persze csupa neglizsében, szánalmasan, szánalmasan. Hogy szinte nevetni lehetett volna, ha nem lett volna oly nyomorúságos az egész.

Mert el kell képzelni, hogy néztek ezek ott ki ketten. Mint két ázott veréb. S a nyápic pernahajder, aki nékem nem köszönt, hogy lehajtotta most a fejét! S milyen reszketős volt, milyen ijedős, úgy reszketett, mintha forró hideg rázná. Majd leesett a lábáról. Még a nadrágját is kiejtette kezéből.

S amellett, szó sincs róla, mint egy kis tőrbeesett vadállaté, úgy égtek a szemei felénk. S ezt én rögtön észrevettem, sőt máris az az érzésem volt, hogy ez forgat valamit a fejében. A kis bitang. S íme, csakugyan. Fordulok egyet, hát nem felordít, és képzeljék, nekiugrik a férjemnek s a két fülét kezdi cibálni, mintha megőrült volna. Szerencsére nekem rémületemben is maradt még annyi eszem: abban a pillanatban felkaptam valamit és jól rávertem a karjára. Rögtön lekókkadt, a kezét is leejtette bizony, még fel is jajdúlt, minthogy amivel rávertem, elég súlyos valami volt, egy furulyázó pásztorfiú, Izának egy kis gipszszobra, amit valamikor tombolán nyertünk Bártfán s amit ide kitettünk neki.

Iza pedig ugyanekkor felsírt, mint a gyermekek és kiszaladt.

– Ki vele! – kiáltotta ekkor férjem az ajtóra mutatva s olyan hatalmas volt most, olyan méltóságteljes, mint az arkangyal, aki kiűzte Ádámot és Évát a paradicsomból.

 

*

 

Másnap aztán hűlt helye volt, üresen találtam szobáját és csak a visszajáró pénz volt asztalán a heti elszámolási cédulával. További sorsáról közelebbit nem tudok, csak a házmesterné mondott másnap annyit, hogy a fiatalemberrel együtt szöktek ki éjszaka, – néki fel is volt kötve a karja, – s mint értesűltem: ő se tért a házba vissza többé.

Hát ilyen ember volt szegény Edus.

Mint tudják, a kedves Holuvec doktor úr kért meg engem, hogy meséljek néki az én boldogúlt, jó uramról, az ő nagyrabecsűlt mesteréről.

Szívesen tettem. Látják, ilyen ember volt ő, Isten nyugosztalja. Élete utolsó idejében nagyon foglalkoztatta őt az isteni közbenjárás kérdése és ma is emlékszem, e két Koránban előforduló arab szónak: a „ruh”-nak és a „szakíná”-nak jelentőségét fejtegette előttem, – mint amely lelki tényezők bizonytalan pillanatokban a kételyt eloszlatják bennünk és határozottá tesznek minket. Ezt megintcsak önnek mondom Holuvec doktor úr, aki mint tudós szintén a mi szakmánkhoz tartozik. Halála előtt pedig tréfálkozva még meg is kérdezte tőlem, hogy vajon mit gondolok?…

– Mit gondolsz? – kérdezi utolsó estéjén, – vajon osztályrészűl jut-e nekem is odaát ama mennybéli selyemköpeny, a sokat emlegetett „galabéja charír”? – S még kedvesen nevetett is ehhez.

Én pedig könnyek között s a lelkem egész biztonságával azt feleltem néki, hogy igen, igen, mert mindent megérdemel, amit az isteni kegyelem a jóknak juttat osztályrészűl. S még aznap éjszaka meghalt. – –

Különben is nekem már lánykoromban az volt a véleményem, hogy kis dolgok jellemzik legjobban valakinek a nagyságát. Ezért is mondtam el éppen ezt a történetet. Mert ebből kiviláglik, hogy nem hiába tanúlmányozta ő annyit a keleti irodalmakat: a helyes megoldást mindenben és mindenkor megtalálta, kisebb és nagyobb dolgokban egyaránt. Mert voltak régi arab mesterei és voltak élet-elvei.

Mondom is mindenkinek, fogom is mondani, amíg élek, hogy ő a tisztaság, korrekt viselkedés és becsület mintaképe volt.