Könnyű felhők és nagy szél

Élt itt nem is oly rég egy Sztrapka Feri nevű vívóbajnok, aki később, mikor a bajnokságból kikopott, mindenféle tréner lett, hogy milyen, azt elfelejtettem. S mármost, hogy mért nevezem még mindig Ferinek azt az embert, akinek végső öregségéről akarok szólani, annak mindjárt megvan a maga oka. A nők között tudvalevőleg vannak olyan Mariskák, akik agg korukban is Mariskák maradnak, furcsa, ha nem is teljes ellentmondásban fénytelen, de még mindig elég édes, agg szemeikkel. Hasonlóképen ez a Sztrapka Feri. Mindenki Ferinek szólította, s ezt megtehette még akkor is, mikor már kopasz is, ősz is egyszerre volt s talán ezért szerették úgy az emberek. Még lelkendeztek is, mikor meglátták. Talán, mert olyan jólesett odakiáltani neki:

– Szervusz édes Ferikém! Szervusz te borissza Feri! (Pedig nem is volt borissza.) Szervusz te keserű cimbora. (Pedig nem is volt keserű.)

Lehetett ebben valami, mert ha velük volt az ember, kétségtelenül sokszor hallhatta hogy jobbról-balról a nevén szólítják őt. Még a miniszter is így kiáltott fel egy szédítő alkalommal:

– No Feri! Hogy vagy te Feri? Már megijedtem, hogy beteg vagy Feri. – Amire Sztrapka Feri meghajolt és így felelt:

– Csak sose méltóztassék megijedni, kegyelmes uram, amíg engem méltóztatik látni, kegyelmes uram. – Mondani se kell, hogy erre mindenki nevetett, még a miniszter is.

Egyszóval: úgy látszik, mindenfelé szerették őt. Pedig tudvalevő volt róla, hogy rossz ember. Illetve talán nem is rossz, az ördög tudja, akadékoskodó? házsártos? kacafántos? vagy hogy kell nevezni az ilyet? Annyi tény, hogy különböző hírek keringtek felőle a városban.

Így például a következők: mikor Sztrapka Feri megtudta, hogy egyik barátjának, egy olimpikon gátfutónak olyan apja van… hogy ennek apja kacskalábú, hogy két bottal, továbbá valamely kopogós vascipőkben rója a Wesselényi utca kemény köveit, akkor Sztrapka Feri elment a Wesselényi utcába ezt megnézni magának. Sőt utána csakis azért sietett vissza a klubházba, hogy elmesélje ezt az egész dolgot. Sőt utánozta is az öregembert, hogy hogy kopog vascipőiben. Hát még akkor mekkorát nevetett, mikor még azt is meghallotta, hogy ugyanennek az öregnek nemcsak gátfutó fia, hanem mindezek tetejébe még egy lánya is van, s hogy ez a lánya, képzeljék! operai táncosnő.

Ám mentségére legyen mondva, nevetése ez alkalommal inkább filozófiainak volt tekinthető.

– Nem olyan egyszerű dolog ám ez! Az életet ismerni kell, – mondotta társainak. És titokzatosan hunyorgatott ehhez.

Mikor pedig még arról is értesült, hogy nem sok idő múltán ugyane balerínával egy kis baj is történt… mert nem is neki magának, nem a balerínának bénúltak meg a lábai, hanem a férjének… akkor Sztrapka Ferenc egész elámolyodott az örömtől. Legalább is így beszélik. És mint híre járta, megintcsak ugyanazt magyarázta mindenkinek:

– Hogy itt (mármint e világon) határozottan mutatkozik valami rendszer.

S valószínüleg még akkor is ezt mormolta magában, mikor egyszer a margitszigeti sportpályán látták fel-alá járva magában beszélni.

Mármost ítélje meg az olvasó, tényleg rossz-e az ilyen ember? Mi azt hisszük, hogy igen. Igaz, hogy erre vonatkozólag több adat is áll rendelkezésünkre. Így saját elbeszéléséből tudjuk a következőket: hogy halálra röhögte magát, mikor egyszer a villamoson, kifejezése szerint, „egy vén papával” találta szemben magát, akinek nyakán féloldalt hatalmas daganata volt és ennek tetejében pokoli ékszerként még egy jókora pattanás is. – Micsoda negatív főnyeremény, – újságolta ő mindenkinek új tapasztalatát.

– Határozottan van itt valami érthetetlen rendszer, – mondogatta magának ettől fogva még gyakrabban s ez a tudat őt határozottan boldogítani látszott. Sőt, ettől fogva ilyen értelemben kezdte vizsgálni az egész életet.

De az említetteken kívül még sokminden szól amellett, hogy Sztrapka Ferit bízvást rossz embernek tekintheti az olvasó. Mert, jut eszembe, hogy bánt ő például Schmidt kisasszonnyal is. Bármi történt is körülötte vele, ami kedve ellen valónak látszott, azért ő mindenesetre Schmidt kisasszonyt okolta. Ha kávéjában még nem olvadt fel a cukor, ha tolla nem akart fogni, akkor ő ilyen kifakadásokra vetemedett:

– Oh ez a tehén! Szalmából van az esze! – Persze mindez Schmidt kisasszonyra vonatkozott. – Így mikor egyszer kabátujjába nem akart belemenni a keze, akkor is éppen Schmidt kisasszonyt kezdte átkozni megint. Csakhogy ez egyszer végre mégiscsak megtorpant és észbekapott. Schmidt kisasszony, a szegény ugyanis már két nap óta haldoklott a kórházban. Hogy lehet ő tehát annak oka, hogy az ő keze nem akart belemenni a kabátujjába? Sztrapka Feri tehát keresztet vetett és minden külső intelmek nélkül elhatározta, hogy jobb lesz ezentúl. Csakhogy már késő volt. Szegény, terebélyes Schmidt kisasszony ugyanis meghalt s ő egyedül maradt egy műtermes lakásban. És itt kezdődik a tragédia.

Mert egy hétre rá még meg is bénultak a lábai, annak ellenére, hogy ő nem volt semmiféle balerínával kapcsolatban. Összezavarodott tehát benne az eddigi rendszer és főként azért, mert ez egyszer mégiscsak rája fordúlt a rúd, vagyis őt magát érte a sorozat. Új rendszert kellett hát készítenie magának, s ezt tette is.

Ötvenhét éves volt. Ott ült a szanatórium teraszán mozdulatlanúl és nézte az előtte elterülő zöld völgyek enyhe hullámait és távol a messzeségbe vesző hegyeket. Nagy szél volt és könnyű felhők. Neki pedig ceruza volt kezében, mert elmélkedni akart. Úgy látszik, ez egyszer saját élete eseményeiről és eshetőségeiről csinált számadást, mert így gondolkodott:

– Itt ülök ebben a székben, ez eddig rendben van. Szemben vannak a hegyek, ez ellen sincs kifogásom. S ahogy magamat ismerem, én ezelőtt nem maradtam volna itt ülve, hanem megszöktem volna ki a hegyekbe, – hogy miért, azt persze nemigen tudom, mert hisz rég nem vagyok már vadász, és mégis, okvetlenül kiszöktem volna, mert ilyen az ember, ha egészséges. S mármost: onnan idejében hazajönni, rohanni, hogy az ember el ne késsen az ebédtől, aztán még össze is szidják ugyebár, mindez mégse lett volna kellemes. – S felírta az első misztikus számot. Ez egy kilences volt. Majd így folytatta magában:

– Most pedig itt ülök és nincsen semmi baj. Se kirándulás nincs, se kellemetlenség. Vagyis nincsen kilengés, csak annyi itt a különbség. – S itt újra felírt egy misztikus számot és ez is kilences volt. S még nevetett is, annyira meg volt elégedve vele, hogy mindkét eshetőség egyformán zárul. – Mindegy tehát, hogy hogyan él az ember, mert minden egyformán zárul, – kiáltott fel magában a felfedezők lelkességével.

– Vagy vegyük ezt, – tűnődött el megint. – Itt sétálnak ezek a szerelmesek a kertben és falják egymást hol édesen, hol keserűn. Most hadd képzeljem el, hogy én is itt sétálok a szegény, terebélyes, szép Schmidt kisasszonnyal.

– Mért fordúlsz mindig a fiatalemberek után, – kérdezném én.

– Mert te már öregszel, – felelné nekem szokott nyíltságával, s ezért kicsit mégiscsak meghúzgálnám a fülét. Erre sírna. Erre könyörögnék és így tovább. Felírok tehát egy kilencest.

– Viszont most itt ülök és nincsenek semmiféle viszontagságok és ez megintcsak kilenc.

Így gondolkodott, még sokféle más bizonyítékkal is mulattatva magát.

Elfelejtettük megmondani, hogy mindez délelőtt történt. Délutánra azonban nagyot fordúlt az élet: többféle dolog történt ugyanis vele és bízvást megállapíthatjuk, meglepően különböző fajtájú események.

Így először is betolták őt szobájába s ebéd után egy jót aludt. S mihelyt az ember pihentebb, akkor már keserűbb. Hátha még oka is van rá! Közvetlen felébredése után egész határozottan felismerte a főorvos hangját, aki a benyilóban kétségtelenűl így szólt az ápolónőhöz:

– Alszik még ez a hülye?

S már most rá vonatkozott-e ez, vagy sem? Egész biztos, hogy igen, mivelhogy az ápolónő így felelt rá igen gyengéden:

– Ma már mégsem akart öngyilkos lenni. – Sőt aztán be is jött és az ápolónők szokása szerint csücsörgő-csicsergő szóval megkérdezte: – No hogy vagyogatunk? Nem kell egy kis kávécska, tejecske, málnácska? Cö-cö. – Ne igazítsuk meg a párnácskákat? – Úgy, hogy Sztrapka Feri azon tűnődött magában, hogy milyen jó dolguk is van a dél-amerikai láma-állatoknak. Minthogy azoknak joguk és képességük van rá, szembeokádniok azt, aki nem tetszik nekik. Ezt ő maga látta egyszer Buenos-Aires mellett egy verseny után. – Ez volt az első baj, aztán jött a második. A professzor bejött törzskarával, meghallgatta a latin referátumot és hallgatott. Semmi mást nem csinált, csak komor volt. Kérdéseire nemigen felelt, csak legyintett és kiment.

S mármost mit jelent ez a legyintés, – azt-e, hogy neki úgyis vége van, ne kérdezgessen hát annyit, vagy azt, hogy a professzor is hülyének nézi?

Legnagyobb baja azonban csak ezután érte. Tudomására hozták, hogy a szanatórium kapujában jelentkezett egy nagy, fekete kutya. Körülkérdezték a szanatóriumot és megkérdezték tőle is, nem az övé-e ez a kutya?

– Mit csináltak vele? – ordított fel erre Sztrapka Feri. Kiderűlt, hogy ez a baromi portás rögtön elzavarta s csak aztán küldte az embereket megkérdeztetni, hogy kié? Még azt is megtudta most, hogy a kutya nagyon erőszakos volt, alig lehetett elzavarni, le kellett köpdösni, a pofájába kellett verni valamit. Erre szükölni kezdett és elódalgott.

Mikor mindezt meghallotta, bizony, hogy sírva fakadt. Mert bizony hogy az övé volt ez a szegény. – –

Aztán hát újra kitolták a napfényre. Megint ott voltak a lankás völgyek és a távoli hegyek. Megint könnyű felhők voltak odafenn és nagy szél idelenn. Mégis milyen más volt már mindez, mint délelőtt. A délelőtti négy kilences szám immáron hatályát vesztette. Mert a hegyek nem hívogatták, a lenti völgy meg éppenséggel csupa gyülölettel töltötte el őt.

– Mert mire való egy ilyen völgy? – gondolta magában. – Csak arra, hogy a hegyek annál érdekesebbek legyenek általa. Humbug az egész, nem hagyom becsapni magam. Kimondom tehát, hogy nem érdekel sem a hegy, sem a völgy. Nincs is tehát szükségem semmiféle könyvelésre, vagy egyenlegekre, – adta ki magának keményen az utasítást.

De megtagadta a nőket is. – Mire valók a nők? – kérdezte magától.

A görögök megtagadták őket, a szentek megtagadták őket, az atléták is, Michelangelo is, akkor mért ne tagadhatnám meg őket én? Jogom van ehhez, – gondolta magában. – S mihelyt egész egyszerűen letagadom őket, akkor nincsenek. Akkor itt se kell nekem egyenleg.

– Különben is miből állnak? – folytatta e furcsa okfejtéseit. – Abból, amit mi rájuk kenünk. Csalás az egész.

De a kutyájáról már mégsem ez volt a véleménye most sem. Ez az ő jó kutyája… hiába okoskodott jobbra-balra, ez még mindig nagyon fájt neki.

– Mikor a szép Schmidt kisasszony meghalt és utána rögtön ide hozták őt, ő azt a hűtlen, otthoni házmestert kérte meg, hogy vigyázzon a kutyára. S íme, az a hűtlen házmester nem vigyázott rá. Így állunk, ennyi az egész. Nem sok és mégis alig lehet kitartani az embernek.

Azt számolgatta magában, hogy még egy év előtt is, milyen nagy kirándulásokat tudott ő tenni, hogy tudott sietve járni-kelni, még futni is tudott. S most egy lépés nem sok, még annyit se tud tenni ezért a kutyáért. Hát nem borzasztó ez? Épp úgy nem, mint a halott.

– A halottak vízszintes emberek, – gondolta magában, – s ha egy halott akárcsak a lábujját meg tudná mozdítani, az egész világ csodálatára járna, akár a szentekhez. S majdnem így én. Ha a lábam nagyujját meg tudnám mozdítani, az egész szanatórium idesereglene csodálatomra s a professzor kitüntetést kapna a kormánytól.

– Persze ő kapná a kitüntetést azért az érdemért, hogy engem gyógyítani tud, én pedig most se kapnék semmit, – gondolta sötéten.

De nemcsak ebben nem tud ő semmit se tenni. Ma azt mondták róla, hogy vén hülye s ezt is el kell eresztenie a füle mellett. De nemcsak hogy el kell eresztenie, még tovább is hízelegnie kell a főorvosnak, mert tehetetlen.

– Ha végre is, legalább halálom előtt kedvem szerint olyan rosszkedvű ember lehetnék nekik, amilyen vagyok, ha nem kellene semmit sem komédiáznom, az volna számomra a legnagyobb kitüntetés s a legnagyobb földi méltóság, – gondolta magában. S itt a jó Schmidt kisasszonyra gondolt újra, kétségtelenűl némi fájdalommal.

– Schmidt kisasszony hajlamos volt arra, hogy rabszolgát csináljon belőlem. És én kellőképen és zavartalanúl és teljes bátorsággal rosszkedvű voltam ehhez, ez igaz. Mégis, sok volt ott is a komédia, belefáradtam, – állapította meg véglegesen.

De visszatérve a főorvostól elszenvedett mai sérelméhez, – haj bizony, nem így volt ez azelőtt. Egykori mesterének véleménye, de a saját tapasztalata is erről az, hogy igazán nagyerős ember csak ritkán él az erejével és akkor is mértékletesen.

Így ő is. De azért kétségtelen, hogy elégtétel nélkül azért ő sose maradt. Igaz, hogy neki akkor se kellett nagyon megerőltetnie magát. Csak épp, hogy kezét felemelte s a szemtelenjei máris szétszaladtak, mint az egerek. Ő pedig nevetett s neki ez is elég volt.

Így egy nap ott űl Debrecenben a Bika szállóban és újságot olvas. Arra jön két tiszt s az egyik így szól:

– Nézd, milyen görbe orra van ennek. – És lefricskázza orráról a csiptetőt.

A Bikában akkor műmárvány asztalok voltak, olyanok, amelyeknek lába és teteje egyből volt kiöntve. A fricskára ő, mármint Sztrapka Feri egyik kezével lenyúlt az asztal lábához és egyből felemelte az egészet mindenestül a tiszt előtt. Persze fenyegetőn. Aztán szép nyugodtan letette megint és röhögött. Bele a tiszt szemeibe.

A tisztek ezután leültek valahol és nagy tanácskozásba kezdtek a pincérekkel.

– Ferikém, oh édes Ferikém, – kiáltotta nemsokára ugyanaz a tiszt és kitárt karokkal közeledett asztalához. – Nem tudtuk, hogy te vagy az, azt hittük, már bocsáss meg, hogy valami zsidó ül itt. – – S Ferike, a vívóbajnok, megintcsak a szemébe röhögött.

Igaz, egy másik elégtétele már kissé hevesebb volt. Bártfán üdült, hol is egy szép kisasszony énekelt neki fenn a hegyekben valamit, egy szép erdei úton. Ez a kisasszony történetesen énekesnő akart lenni, pedig rosszul énekelt. De Sztrapka Feri azt gondolta: – legyünk jószívűek. – Így szólt tehát e szegény kisasszonyhoz:

– Milyen szépen énekel maga.

– Maga ne mondjon nekem ilyet, – szólt a kisasszony mérgesen.

– Nem értem. Mért ne mondhatnám én azt, hogy maga szépen énekel, – kérdezte szelíden Sztrapka Feri.

– Ne folytassa. És ne próbálja ezt nekem még egyszer mondani, mert pofonütöm, – szólt a kisasszony.

– Akkor mondom én még kétszer is, hadd lássuk. Én szeretem ám az ílyet, – felelte ő. Amire kapott is egy akkora nyaklevest, csak úgy csengett belé a füle. A kisasszony ugyanis még teniszbajnoknő is volt, s az ilyeneknek erős a markuk.

– Furcsán tréfál maga, – vélte Sztrapka Feri, miközben zsebkendőjével letörölte arcát.

– Dehogy tréfáltam én. Ne értsen félre. Maga ezt a pofont egész komolyan kapta, – felelte a hölgy.

Sztrapka Feriben erre megindult valami, mint a bivaly. S ez a bivaly csöndesen, szinte dalolni kezdett a gyomrából.

– No pedig, ha komolyan adta, akkor most kérjen is bocsánatot, de rögtön, – vélekedett Sztrapka Feri.

– Hülye állat, – felelte rá a kisasszony és nevetett.

Épp egy mély szakadék szélén álltak az országúton, – amely valamely érdekes oknál fogva nagyon is ismerős volt Sztrapka Feri előtt. Se szó, se beszéd, két karjával felkapta a kisasszonyt, beletartotta a szakadékba és a következő könnyelmű kijelentést tette:

– Én is komolyan mondom tehát: vagy kér bocsánatot, vagy ha nem, akkor itt egész egyszerűen lehajítom. Értsen meg tenisz-kisasszony, itt mi egyedül vagyunk ugyebár, a fene se tudja, hogy én hajítottam le, maga itt encián-virágot keresett, mialatt én egy kicsit visszavonultam és kész.

A kisasszony moccanni próbált, de nem lehetett, Sztrapka Feri karjai ugyanis mint két vaskapocs szorították. Ezenfelül pedig ott volt még a mélység is. A kisasszony szédült, émelygett, – bocsánatot kérek, – susogta tehát.

Sztrapka Feri erre visszapottyantotta a földre. A kisasszony vérpirosan állt meg előtte, mintha mondani akart volna valamit, de meggondolhatta magát, mert hirtelen egyet fordúlt és elszaladt. – De, úgy látszik, nő létére még se volt ezt képes így kitartani tovább, mert futtában megtorpant, megfordúlt és így kiáltott vissza Sztrapka Ferinek még mindig lángoló arccal:

– Hülye állat és vad barom, – kiáltotta kétszer is.

Több se kellett Sztrapka Ferinek. Utána eredt s persze jó futó volt, – a vívóknak erős a lábuk, – nagy hajsza kezdődött tehát, mert viszont a teniszezők is jó futók, csakhogy a kisasszony aztán elcsúszott valami mohán és elesett.

– Megütötte magát? – kérdezte Sztrapka Feri.

– Nem, – felelte dacosan a kisasszony.

– Akkor hát viszem vissza a szakadékhoz.

És tényleg úgy is tett. Útközben többször megkérdezte:

– Kér még egyszer bocsánatot?

– Nem, – felelte mindannyiszor dacosan a teniszbajnok.

Sztrapka Feri tehát még egyszer odatartotta a szakadékhoz, de most már meg is lóbálta kicsit. És még egyszer megkérdezte, majd még egyszer. Nem jött semmi válasz, a kisasszony még csak nem is susogott. Erre hát fel is dobta kicsit a levegőbe és gondoljuk el, a szakadék legszélén. És bizony, majdnem elejtette a kisasszonyt, mikor visszapottyant a karjaiba.

De ekkorra már a kisasszony úgy látszik mégiscsak nagyon elkomolyodott. Most már nem piros volt, de falfehér. Hányás környékezte szegényt. – Bocsánatot kérek, – mondta tehát komoran.

Ekkor hát Sztrapka Feri megint leejtette őt a földre és így szólt hozzá:

– Mondja még ötször, hogy bocsánatot kérek.

A kisasszony erre a semmibe bámúlva tényleg ötször elismételte a szót. Sztrapka Feri pedig az ujján számolta e sorozatot.

– Egy, – mondotta, – kettő, – az ötödiknél viszont így szólt:

– Ezt nem elég hangosan mondta, – ezt ismételje el még egyszer.

Mikor pedig ez is megtörtént, így szólt hozzá derüsen:

– Most aztán elmehet.

A kisasszony el is ment, még pedig, mint hírlett, egyenesen Budapestre. Úgy látszik, ő se volt közönséges jellem. Mert itt Pesten fogta magát és feljelentette Sztrapka Ferit. Hogy ő most már tudja, ki lökte le Hafántos Károlyt négy év előtt a bártfai szakadékba. Mert hiszen őt is le akarta lökni. Ez tehát, úgy látszik, mániája neki. A Hafántos Károly merénylője tehát senki más nem lehet, csak Sztrapka Feri.

És ez igaz is volt.

Különös egy eset volt.

Négy évvel a történtek előtt megérkezik Sztrapka Feri kocsin a fürdőhelyre kora délután. S minthogy ő mindig szerette az erdőket járni, (mivelhogy ez egy fajta vágy, ki tehet róla?) – máris otthagyta tehát málháját valahol és azonmód, rögtön nekiindult a hegyeknek. Jól is esett ilyesmi a sok utazás után. Össze-vissza barangolt az erdőkben, azt se bánta, ha eltéved.

S amint az előbb említett szakadékhoz érkezik, íme, kit lát a szakadék szélén a messzeség felé merengeni? Régi barátját és egyszersmind legnagyobb ellenségét, Hafántos Károlyt. Szemmel láthatólag nagyon el volt merűlve gondolataiba, könnyen lehet, hogy új szerelme felől gondolkozott megint. Mert szerelmes természetű volt.

S mármost ki volt ez a Hafántos Károly? Mint már mondottuk: néki barátja, de, mint szintén mondottuk, nem csak ennyi. Ők valaha sűlve-főve együtt éltek, sőt volt idő, hogy együtt is laktak, talán két évig is egyfolytában. S az ilyen barátságok oly különösek. Van az úgy, hogy csak egy mozdulat kell s az ilyen felek halálos ellenségekké változnak át. Legnagyobb ellenségekké. S ez itt is így volt. De azért, szó sincs róla, nem vallották ezt be egymásnak, ha néhanap találkoztak, jó barátokként mutatkoztak egymás előtt továbbra is.

S mármost hogy történt e nagy változás a szívekben, különösen barátunk, Sztrapka Feri szívében? Ő ezt az embert alighanem sohase szerette. S hogy mért nem? azt persze nehéz volna megmondani, de nyílván azért se, mert olyan csücsöri szája volt, női-szívalakú, tépett szája, de általában is afféle édes ember volt, aki mindezek tetejébe még azt is állította magáról, hogy őt mindenki szereti, holott valószínüleg senki se szerette.

Továbbá: rekedtes hangja is volt, de valószínüleg csak azért, mert sose köhögte ki, ami a torkában rekedt, – a hangszálai különben is lankadtan működtek és ez barátunkat mindig idegessé tette. Különösen, mikor nagy higgadtsággal a következő tanításokig vetemedett:

– Minden félretett korona életet ad barátom. Kérdezd meg a franciáktól, hogy mért oly takarékosak? Tudd meg, ezért, – vágta ki, de csodálatoskép ezt se nyomatékkal, ezt is lankadtan. S barátunkat ez is idegessé tette. A pénz is, meg a rekedtség is.

Mert határozottan ki nem állhatta a félretett koronákat. Annál kevésbé e hitelv apostolait. De hát összeszoktak s a legjobb barátjuknak mondották egymást kölcsönösen. Van ez így. Ezenfelül pedig, valljuk be, szükségük is volt egymásra, minthogy Károly sport-hírlapíró volt, barátunknak tehát szüksége lehetett rá, de Károlynak is a tőle való információkra.

Ez tehát így ment, amíg az egyik barát meg nem csalta a másikat. Hiszen az emberek közt való csalás nem nagy újság, annak kiderűlte tehát nem is nevezhető csalódásnak, de a hűtlen barát, az aztán a legrosszabb. Különösen bizonyos tapasztalatlan lelkek számára.

Barátunk pedig még elég tapasztalatlan volt ahhoz, hogy ne érezze magát a lelke gyökeréig megrendűlve, mikor megbizonyosodott róla, hogy barátja, élete egyetlen szerelmét, Nellikét elcsábította. (A vezetéknevét nem írjuk ide.) Illetve még ez se lett volna a legcsúnyább. Van ilyesmi is, tudjuk. Csakhogy előbb megrágalmazta őt mindenfélével Nellike előtt, mert Nellike történetesen szintén elég nyíltszivű lány volt, s kezdetben mindent vissza is pletykált Sztrapka Ferinek. Mert hiszen dicsekedett is vele persze, hogy őt hogy csábítja mindenféle eszközökkel ez a szamár Hafántos Károly. (Ahogy kifejezte magát.) Elmondta például, hogy miként alacsonyítja őt, mármint Sztrapka Ferit mindenféle állításokkal, például azzal, hogy ő, mármint Sztrapka Feri, saját bevallása szerint senkit se tud szeretni, csak az állatokat. S mikor ezt hősünk hallotta, már ettől is elsápadt. Mert ez csakugyan igaz volt. Sőt egyszer, volt olyan könnyelmű, ezt még be is vallotta barátjának, Hafántos Károlynak. Akkoriban még együtt laktak.

Ez úgy volt, hogy egyszer ő a széken cipőjét fűzte egy ideig, majd tovább is a széken tartva lábát, ezzel a szóval fordúlt Hafántos Károlyhoz:

– Én nem szeretek senkit.

– Hogy hogy? – kiáltott Hafántos Károly. S ez az izgalma tetszett hősünknek, annál keményebbnek tette tehát magát.

– A szüleidet se szereted? – kérdezte Hafántos.

– Azokat se.

– És engem se? – tért át azonnal önmagára.

– Téged se, – felelte Ferink. – Én csak az állatokat szeretem. Mert azokat lehet szeretni.

– Ú-ú-úgy? – hát így vagyunk? – mondta erre Hafántos, mint aki most megjegyzett magának valamit.

Meg is jegyezte, s mint már mondottuk, el is pletykálta Nellikének. Amire Nellike teljes joggal kétkedni kezdett Ferije szerelmében is. És ismételjük: teljes joggal, mert hiszen Ferije nem szerette Nellikét, csak szerelmes volt bele, és az kétféle dolog. Van ilyesmi.

Sztrapka Feri tehát e kettős pletykázás után hazudozni kezdett Nellikének, hogy mennyire imádja azonfelül is, hogy szerelmes belé.

– Imádni, imádni… nem azt kérdezem én. De, hogy igazán szeretsz-e? – kérdezte a gyanakvó Nellike.

Erre hát Sztrapka Feri megintcsak elkezdett hazudozni, azt állítván, hogy mindenekfelett szereti Nellikéjét. Már tudniillik azon kívül is, hogy imádja. És hogy ő ezt azért is nem hangsúlyozta eddig, mert úgy képzelte: az ilyesmi az eddigiekből magától értetődik. (Holott tudjuk, hogy nem értetődik magától s ezt, úgy látszik, Nellike is tudta bizony.)

Tehát nem is lehetett őt ilyen hebegésekkel megnyugtatni. Ő most már azt firtatta teljes erejével, hogy volt-e már Sztrapka Feri azelőtt, vagyis ő előtte is szerelmes? Sztrapka Feri erre nem hazudott, mert azt mondta, hogy előtte ő soha életében nem volt még szerelmes. S ez igaz volt. Csakhogy Nellike épp ezt nem hitte el neki. Sőt hozzátette, intőleg felemelvén egyik ujjacskáját:

– Mert jegyezze meg magának, jóravaló emberek csak egyetlenegyszer szerelmesek az életben.

Viszont azonban ezt a kijelentést, úgy látszik, sajátmagára nem vonatkoztatta Nellike. Vagy nem tartotta volna magát jóravalónak? Lehet az? Vagy a nőket egyáltalában nem tartotta volna embereknek? Ezt nem tudhatjuk biztosan. Tény az, hogy rövidesen átpártolt Hafántos Károlyhoz.

Mentségére legyen mondva, hogy csak Hafántosnak többféle további árulásai után. Mert Hafántos azt is elmesélte Nellikének, hogy Sztrapka Feri egyszer nagy pénzt lopott a nagybátyjától. És ez is igaz volt. (Volt olyan ostoba, hogy ezt is ő maga mesélte el neki.) Igaz, hogy fiatalkorában és mit számít az ma már? – Továbbá: hogy egyszer pénzt szedett barátaitól azzal, hogy a mamája haldoklik – és ez egyáltalában nem volt igaz. A mamája nem haldoklott. Ez úgy derűlt ki, hogy egy túlbuzgó barátja kétségbeesve rohant fel az öreg néni lakására, melegítőpárnát vitt neki hamar és íme csöngetésére ki nyit ajtót? Maga a nyájas néni saját személyében, nagy mosolygások közepette, csupa bizalommal.

– Hát nem fáj a veséje néni? – kérdezi a jóbarát.

– Nem fáj nekem semmim, csak a bütyköm, ha esik az eső, édes fiam, – felelte néki az édes mámi. Hát így.

És az a baj, hogy ez is megfelelt a tényálladékoknak, viszont annál jobban gyűlölte ő a barátját. Mert van ez úgy, hogy az igazságok nagyobb sérelmekként hatnak ránk, mint a rágalmak. S most itt voltak még a továbbiak. Nellike beleszeretett Hafántos Károlyba, állítása szerint élete második szerelmébe. S Hafántos elfogadta ezt a szerelmet, nagyon is elfogadta, egy év múltával azonban otthagyta Nellikét bizonyos nyomorban, amelyet nem részletezünk és elutazott Fiumébe. Nellike pedig mit tehetett volna? alázatosan újra közeledni próbált a kisbabával együtt Sztrapka Ferihez. De ő most már szilárd volt, és hideg, mint a kő. Nőkről hallani sem akart.

Elégtételért sovárgó lelke azonban nem nyugodott. Mert Nellike részéről teljes elégtételben volt ugyan része, no de Hafántos! Csak egyszer kerüljön még eléje! Viszont nem lehetett őt azóta se látni sehol. Bizony furcsa dolog ez! Itt éltek egymás közelében ugyanegy városban, de ha egyikük Ausztráliába vándorolt volna ki, akkor még érthető lett volna, hogy hat év alatt így egyszer se hozta őket össze a véletlen. Igaz, hogy Hafántos valószínűleg bújt is előle. Olyan volt, mint a búvó patak, – mintha a föld nyelte volna el hirtelenül, ez úgy adódott. Ha Sztrapkára néha, igaz, hogy csak pillanatokra rájött a vad izgalom, hogy no most azonnal megkapom és ha a pokol fenekén van is, – ilyenkor mindenütt azt felelték, kávéházakban, mulatókban, kerítő-tanyán, hogy egy hét előtt elutazott, vagy azt hogy éppen öt perccel ezelőtt ment el. Hogy pedig a lakásán, vagy a szerkesztőségben keresse, ez sehogyse tetszett neki. Mert finnyás izlésű volt. De meg aztán, őszintén szólva, nyílván nem is igen akart ő találkozni vele. Talán még le is sütötte volna szemét, vagy belépett volna egy ház kapujába, ha valahol összeakadnak.

És mégis, néha éjszakákon át nem aludt, azon töprengve, hogy hát milyen elégtételt is kéne vennie magának. Mert ha hirtelen mégiscsak szembejön valahol, akkor is mit mondjon neki, vagy mit tegyen? ez volt az, amit nem lehetett eldöntenie sehogy.

A párbaj elől Hafántos tudvalevően kitér, mert az meggyőződése ellen van. Mármost mit kellene csinálni vele? – Agyonvágni? – jó volna, de nem volna okosság ugyebár. – Felpofozni elkésve? – ez mégúgyse volna jó, mert nem szép így utólag, sőt nevetséges is. Viszont azt mondani neki: – te bitang, – ez viszont nevetségesen kevés. Azt a pisze orrát, vagy piros szájacskáját felpeckelni, de úgy, hogy fájjon és hogy érzékeny rémületében még a klinikára is kelljen szaladnia vele, – szó sincs róla, ez már valami, de mégis kicsit tréfás elintézése annak, ami voltakép soha és sehol, még a túlvilágon se lesz jóvátehető. Mert, akárhogy vesszük is, e szamár Nellike dolga ezért, vagy azért, – ki tudja miért? – mégiscsak szörnyű sérelme maradt a szivének.

Olykor lázasan szaladt el tehát egész éjszakai álmatlansága után az ifjúsági vívóterembe, és oly indulatosan dolgozott, hogy egyszer majdnem baj történt. Akkorát ütött egy fiú maszkjára, hogy nagy kiáltozás lett: a rostély beszakadt. De szerencsére, csak a fiú szemüvegét törte el vele s csak az arca vérzett egy kicsit.

De térjünk vissza oda, ahol elhagytuk. Hat évvel e gyalázat után fenn kóborol a hegyekben, egy nyíláshoz érkezik és ott áll szemei előtt Hafántos Károly az említett szakadék felett, a messzeség felé merengve.

Mondani se kell, hogy ez a váratlan találkozás úgy hatott rá, mint a villámcsapás. Még csak gondolkoznia se kellett, de nem is lehetett. Mondjuk úgy: valami talán fellobbant benne, s ez máris meglódította őt. Vagy inkább villámszerű ötletnek kellene nevezni az effélét? Egyetlen ötletnek, amely hirtelen betölti valakinek egész lényét, minden idegét? Vagy egy nagy ihlet pillanatának?

Tény az, hogy Hafántos Károly háttal állt a hegynek s ő mihelyt meglátta, úgy rohant neki s a hátúljánál fogva úgy megtaszította, hogy ő maga is elvágódott s fejével és vállával ő maga is a szakadék felett lógott. Hafántos pedig hogy-hogynem, bukfencet vetett a levegőben, s alighanem ennek köszönhette életét. Egy bokorra zuhant ugyanis, mint egy nyeregbe, vagyis pontosan lovagló ülésbe. És mikor magához tért meglepetéséből, innen kezdett el ordítozni.

De Sztrapka Feri már nem hallotta ezt. Eszeveszett rohanásba kezdett egy másik hegy felé, – ő erről a hegyről semmit se akart tudni többé. Azon törte a fejét, hogy most ne utazzon-e azonnal vissza Pestre, vagy inkább bujdokoljon-e az erdőkben legalábbis két napig, mint aki eltévedt? Ez utóbbit választotta.

Mondani se kell, hogy nagyon zavarodott állapotában leledzett. De mint az őrült, határozottan olyan volt. Néha új düh szállta meg Hafántos ellen, mivelhogy újra meg újra felidézte maga elé Nellikét. S ilyenkor mindig azt mondta magának, hogy nagyon helyes volt az, ami történt, sőt annyira helyes, hogy nem is hitte volna, hogy valamikor még ilyen igazságos vége lehet e dolognak. Hogy tehát most, mikor megtanúlta, mit kellett okvetlenül tennie, újra megtenné.

Ez volt az egyik pillanat, a pillanatok többsége azonban mégis másmilyen volt. Állandóan az a kép járt eléje, hogy ő kávét tölt ájult barátja szájába és ezáltal sikerűl megmentenie őt.

– Mégiscsak túlnagy elégtétel ez nekem, – mormolta alkonyattájt maga elé, minthogy méltányos ember is volt, kétségtelenűl.

Ezenfelűl pedig nagyon félt, hogy ezt se feledjük. Azon az éjszakán alvásról tehát szó sem lehetett. Különben is a szabadban aludni, még hozzá éjszakai erdőben…

Mohákat tépett és arra hajtotta fejét, de hiába! Részben hangyák lepték el, aztán néha szuszogást is vélt hallani és ez mégse barátságos dolog ebben a sötétben, – de túlerős is volt a földszag, néha már olyan, mint a temetéseken.

Igaz, hogy gombaszag is volt s ez megnyugtatta. Mihelyt azonban elszenderűlt, csigák másztak az arcára, nyálas csigák, – úgy éjfél körül pedig egész pamacs moha esett rá pókhálóstól, ugyancsak az arcára. S mindez elég kisérteties dolog ugyebár, a történtek után. – Egyszer aztán rémülten ugrott fel egy gondolatára: eszébe jutott valami. Dél-Amerikában ő azt hallotta, hogy némely erdőkben a baglyok kitépik az ember szemét. De végre-valahára megvirradt és mindent elborított a nap köde.

Természetesen a második nap délutánján már nagyon éhes is volt, mert csak rizike-gombát evett, persze nyersen, s ettől émelygése is támadt. Meglehetősen nyúzottan, savanyún, átkozódva tért meg tehát a hegyekből.

De a fürdőn aztán el is oszlott mindennemű aggodalma. Bement a fővendéglőbe és olyan szerencséje volt, hogy két borfiú beszélgetéséből épp ezt a szót hallotta meg:

– Nem tudja, hogy ki taszította le.

– Akkor hát szerencsém van, életben maradt, de minden más is rendben van akkor, – gondolta magában.

Mint később kiderűlt, Hafántost Bártfa városába szállították, bizonyos sérülések miatt, amelyeket a tüskés nyeregbe való zuhanása okozott s amelyek miatt a jó Austerlitz doktor bácsi gyorsan meg is operálta. E sérülései viszont, – úgy hírlett, – bizonyos tekintetben férfiasságának is kárára lettek.

– Ennyit megérdemel, – gondolta magában Sztrapka Feri. – A szerelemben vétkezett s a szerelem körül bűnhődött. Egész tökéletes tehát az elégtételem. Sokkal jobb, mint ha meghalt volna.

És tényleg meg is nyugodott, – főként azért, mert megint kezdte sejteni, hogy itt mégis van ám valami rendszer. Csakhogy négy évvel mindezek után következett ez a hölgy a feljelentésével. Sztrapka Ferit beidézték a rendőrségre, sőt szembesítették is Hafántossal. Ez volt az első eset, hogy Nellike óta szembe találkoztak. És íme, azonnal össze is ölelkeztek zavarukban.

– Hogy téged ilyesmivel gyanúsítanak! – kiáltott fel Hafántos Károly.

– Egy túlbuzgó nőszemély! – jegyezte meg igyekvő fölénnyel Sztrapka Feri. Vagyis, mint látható, majdnem összebarátkoztak újra.

Hafántos pedig következőket jelentette ki a rendőrségen: hogy neki ellensége sohase volt, mert miféle ellensége lehet néki, mikor őt mindenki szereti? (S itt erősen csücsörítette a száját.) Az eset tehát nem képzelhető el másként, mint úgy, hogy támadója csak valami megvadúlt állat lehetett. Ő különben is, ahogy később visszagondolt oda, bizonyos fúvásokra határozottan kezdett emlékezni, mintha az orrából dühösen fújt volna valami a háta megett, ilyeténképen: – puh, puh! Tehát a merénylő állat volt, valami vad hegyi tehén, vagy bika, vagy hegyi kecske, de leginkább egy erdei legelőkre kicsapott tehén.

Sztrapkának nem lett tehát semmi baja, a feljelentő kisasszonyt viszont utóbb elítélték, megint teljes lett tehát Sztrapka Ferenc elégtétele.

Igaz, hogy mikor kimentek a rendőrségtől, Hafántos mégiscsak így szólt hozzá:

– Azért gyanús vagy ám, egymás közt vagyunk, mondd meg az igazat, mégis nem te csináltad? – kérdezte kappanhangon.

Sztrapka Feri boldogan elmosolyodott, mikor észbevette e hangot, és így felelt:

– Nem én voltam, de megérdemelted volna, hogy én legyek. – És erősen belenézett egykori barátja szemébe. S ha akkor látja őket valaki, nyílván észrevette volna, hogy teljes erejével fellobbant bennük valami olthatatlan gyűlölet. Nem is látták aztán egymást megintcsak évtizedekig.

S most, rohanó évtizedek után itt ült bénán. És mindez újra, meg újra elvonúlt előtte, azzal kapcsolatosan, hogy ma mennyire megbántotta őt a főorvos, hogy vén hülyének nevezte s ő itt ül tehetetlenűl és nem lesz elégtétele többé. – –

És még mindig könnyű felhők jártak odafenn, és nagy szél volt idelenn.

A kutyájára gondolt és arra, hogy milyen szívtelenek az emberek. Mert lám, mi lett volna, ha valaki magához veszi ezt az árva állatot? Ő hányszor tett ilyet! Igaz, meg kell vallani, hogy ő valóban csak az állatokat szerette, talán azért is, mert sose tudta szeretni az embereket. S ez most némi megbánást is okozott.

Végigvonúltak előtte tehát az állatok is. Egyszer Temúnovics sakkmatadorral sétált éjszaka az Aréna úton és ott egy elárvult macska nagyon könyörgött nekik. S bár Temúnovics (aki egy személyben sakkmatador és szavalómester is volt, a későbbi főispán,) nagyon nevetett rajta, ő felvette a téli fagyban nyomorgó állatot, bevitte egy ottani zúgkávéház konyhájába, tejet adatott neki, majd a fehérsapkás szakácsnál előfizetett ellátására tavaszig, sőt majd egy hónapon át meg-meglátogatta s ezt csak azért hagyta abba, mert a macska húzodozott tőle, sehogy sem akarta megismerni jótevőjét.

Nem így azonban a kutyák! – azok bizony mindörökre megjegyzik azt, ha valaki megmenti őket a haláltól. S milyen furcsa dolog ez is, hogy ezek a gazdátlan, elhagyatott állatok mindig hozzámenekedtek, mintha tudnák, hova kell.

Ennélfogva hányszor látták őt piszkos kis kutyákkal a hóna alatt hazamenni! Ezeket mindenekelőtt megetette, aztán megfürdette, ezek a kiskutyák pedig hálásan néztek fel rá mindezért, sőt, még meg is ugatták. Persze fölfelé tolva orrukat feléje, vagyis tréfásan. (Különösen a tacskó szereti a tréfát.)

S ő azután sokat beszélgetett velük és szerette őket.

De hagyjuk a régieket, vegyük csak ezt az utolsót, ezt a szép, nagy, bundás kutyát. Igaz, hogy ennek sok ennivaló kellett. No de milyen jó kutya volt éppen ez és mennyire hálás! Embertől sose telik ennyi.

S hogy miként esett ő evvel halálos szeretetbe!

Ott állt ő az Almásy utcában és szivarozott. A szemben levő sarkon volt egy vendéglő s annak lépcsőjén feküdt ugyanez a szép, nagy, fekete kutya. Ezt nézte ő és mosolygott, mert jól esett látnia. Nagyon megenyhűlten mosolygott rajta, elfeledve minden földi haragját.

S íme, épp akkor jött a kutyapecér. S a kutyán nem volt bélyeg. A vendéglős is kijött boltjából és csak nézte tehetetlenűl, hogy viszi el nyaklódróttal három legény a vonító állatot.

Sztrapka Feri mellett egy űzletes állott boltja ajtajában, s nevét még ma is tudja, egy Klódiák nevű bőrkereskedő, ez is nézte egy ideig ezt a förtelmes dolgot, azután így szólt:

– Ez két pár jó cipő. – És nevetett. (Mármint, hogy majd ennyi telik ki szegény állatból. Akkoriban ugyanis a kutyabőrcipők divatja volt.) Sztrapka erre hátrafordúlt és majdnem susogva azt kérdezte tőle:

– Hát a maga bőréből hány pár telne ki? – Aztán még egész közel is hajolt a füléhez, mert még azt is meg akarta kérdezni tőle:

– Akar egy jó nagy pofont? – De aztán megint eszébe jutott tanító mestere, az, akitől valaha atletikát tanúlt (mert jó vívónak még az is kell bizony,) aki őt mindig így tanította:

– Igazán erős ember sose él vissza az erejével. – Így hát megelégedett annyival, hogy a hátrahőkölő bőrkereskedőnek éppen csak megdöccentette a fülét, értésére adván ezzel, hogy meg is húzhatja, sőt ki is tépheti, ha a bőrkereskedő nagyon akarná.

Délután pedig elrohant a kutyapecérhez, lefizette a bírságot és így tovább. A kutya könyörögve nézett fel rá, ő pedig a kivitt vajaszsömlékkel mindjárt megetette s ettőlfogva, mondom, életre-halálra szóló szeretetben voltak egymással.

– Ez a szeretet olyan tiszta, mint a méz, – gondolta magában most is. – Jól tettem, jól tettem tehát, mert embert nem lehet ilyen zavartalanúl szeretni. – S ebben a dologban már csak annyi nevezetes, hogy a szép, nagy kutya soha nem ment el tőle, soha nem kereste fel régi gazdáját, a vendéglőst, s íme, ide a szanatóriumba ő utána mégis eljött, s ami a fő: anélkül, hogy bárki megmutatta volna neki az utat.

Még sokáig tűnődött magában e réteken és mezőkön, majd a távoli hegyeken legeltetve szemét. Azt gondolta:

– Legalább erről a kutyáról gondoskodhatnék, mielőtt meghalok, ha már úgy se gondoskodtam az életben senki másról, csak róla.

S úgy látszik, itt ültében rájött, hogy az emberek rosszak ugyan, de azért valakit szeretni mégiscsak érdemes lett volna. De míly különös is némely ember! Szó sincs róla, hogy a szép, terebélyes Schmidt kisasszonyra gondolt volna, vagy a szamár Nellikére, aki képes volt ilyen csúnyán megcsalni őt, hanem csodálatosképen megint a csábítóra, Hafántos Károlyra, aki képes volt ilyen csúnyán elcsábítani e szamár Nellikét. És már látta is magát, amint kemény léptekkel odamegy és így szól hozzá:

– Kár, hogy bántottalak, nagy kár. – Amire Hafántos így felelne néki:

– Gyalázatos gazember vagyok. – Megérdemeltem, amit kaptam. – És ezzel minden, de minden rendben volna.

Ilyen csodálatos az emberi lény, de bízvást rámondhatjuk, hogy a sors néha még csodálatosabb!

Mert íme mi történt közvetlen ezután?

– Ferikém, édes Ferikém, – kiáltotta valaki, kitárván mindkét karját feléje, ami bizony furcsa volt, mert egyik kezében volt egy kis kosár is, teli cseresnyével.

Hafántos Károly állt előtte.

– A Klubban hallottam, hogy beteg vagy, hát nem borzasztó ez? De hamar meg fogsz te gyógyulni, ismerlek. Hogy vagy? – ilyeneket beszélt össze Hafántos, miközben közelebb lépett, sőt, meg is ölelte őt.

Sztrapka Feri is megölelte tehát régi barátját, azután így szólt hozzá:

– Ne hidd, de ne is áltass. Én soha többé nem fogok meggyógyulni. – Ezt a mondatát részben a jóság sugallta, részben önzése. Önzése azért, mert tudta, hogy a barátai csak akkor szerethetik őt zavartalan szeretettel, ha tönkre van menve. S ő most ilyen szeretetre szomjuhozott. A jósága pedig ezt diktálta neki: a barátok kétségtelenül szánják őt, ha beteg, de mihelyt azt hallják, hogy van reménység, elégedetlenek.

Ha már sajnos beteg, akkor már ne is legyen jobban, – ez a szivük kívánsága ugyebár. Ne legyenek tehát elégedetlenek, érezzék tökéletesen jól magukat.

Mint látható, e ponton önzése és jósága körülbelül ugyanazt óhajtotta, ami, ha meggondoljuk, ritkaság. Már-már így akarta folytatni:

– A professzor ugyan ma délután azt mondta, hogy fél év múlva kutyabajom… – de ezt a hazugságot aztán elhallgatta, mert, ismételjük, az a kívánsága volt, hogy legalább most, a végén igazán szeressék őt. Vett egy szem cseresnyét.

– Mért nem mérgezted meg? – kérdezte barátjától mosolyogva. Hafántos nevetett.

– Nem szokásom, – felelte szelíden. (Most már nem is volt olyan kappanos a hangja.)

Sztrapka Feri azonban így folytatta:

– Nem is tudod, ezt mért is kérdezem. Mert ma délután, elkészülve mindarra, ami következik, azt gondoltam, hogy az orgyilkosok voltaképp a legnagyobb jótevők. Nem tudok semmiről, esetleg a szerelmem felől tűnődöm, vagy mifenéről és egy pillanat alatt végem van, – nem nagyszerű ez?

Amire Hafántos Károly így felelt neki:

– Tökéletesen igazad van, mert én is hányszor gondoltam rá, hogy milyen jó lett volna, ha akkor ottmaradok. Tudod már. A szakadékban.

Összenéztek. Mert ez bizony már szent pillanat volt. Első eset, hogy valamiben a szivük gyökeréig egyetértettek. Sztrapka Feri megrendülésében így szólt tehát:

– Hallgass ide Karcsi. Volt nekem egy kutyám… – S itt elmondta Karcsinak a kutya egész történetét elejétől végig, és arra kérte, hogy az égvilágon valahol keresse meg. Karcsi nemcsak hogy megígérte, de nem is tudta tűrtőztetni magát, hogy így ne folytassa:

– Úgy látszik, mégse ismertelek eddig. Hát te ílyen jó ember vagy?

Sztrapka Feri fájdalmasan nézett rá. Hafántos Károly pedig lehajtotta a fejét és így szólt:

– Megbántam, hogy olyan rossz voltam irántad. – Megint összenéztek. – –

– No látod. Engem, akit annyian szerettek, akit majdnem mindenki szeretett, engem csak te nem tudtál szeretni, s ennek én voltam az oka, – folytatta még borúsan. S bár már nem annyira, de még csücsörítette kicsit azt a csinos kis száját.

Hallgattak egy ideig mind a ketten.

Mikor is újabb nagy hallózás törte meg hirtelen a csendet.

– Ferikém, Ferikém, – kiáltotta megint valaki. A halálával most már teljesen megbékélt ember azonban alig ismerte meg őt.

– Ah, te vagy? – kiáltott fel végül is.

Weisz Karcsi volt, az egykori futóbajnok, az, akinek apja kacskalábú.

– Itt fekszik apám a beteg lábával és tőle hallottam, hogy te is itt vagy, – kiáltotta és össze-vissza csókolta barátját. – Milyen baj, milyen baj, – mondotta még, – de remélem, hamar meggyógyulsz. Hogyne gyógyulnál meg!

– Én nem gyógyulok már meg soha, – mondotta megint Sztrapka Feri. De erre a barátja, úgy látszik, már nemigen ügyelt, megölelte Hafántost is, azután így szólt:

– A nővérem is itt van az ajtóban, megengeded? neki egy kis dolga is van veled.

– A balerína! – ámuldozott Sztrapka Feri, de olyan révetegen, mintha álmokat látna.

S csakugyan bejött a balerína. Egy roskatag, öreg hölgy, ébenfa botra támaszkodva, az, aki valaha mint tündér libegett az opera színpadán csupa felhőkben és ezüstben.

– Bátorság, bátorság, fiatalember, – mondotta tréfásan, de aztán komolyra fordította a szót. – Hit, remény, szeretet! az éltet minket, anélkül mi élni se tudunk. Látja, az én apám kilencvenkét éves, mindig volt a lábával baja és mégis, látja, még most is jókedvű. De nem azért jöttem. Azt mondják odalenn, hogy ez a maga kutyája.

– Milyen kutya? – kérdezte révetegen Sztrapka Feri, mert most már hinni sem akart a fülének. – Egy szép, nagy, édes fekete kutya? – kérdezte még és sírt. – Megtalálta a kutyámat? – kérdezte sírva.

– Az úgy volt, – mondotta a balerína, – hogy itt volt a kutya a szanatórium kapujában, éppen azt kergették el innen, mikor én jöttem kifelé. A kutya nagyon szomorú volt és izgatott és úgy látszik, nagyon éhes is volt. Adtam hát neki valamit.

– Mit adott neki? – kérdezte Sztrapka Feri tompán.

– Ami éppen nálam volt.

– Mégis mit? – kérdezte a halálával megbékült ember izgatottan.

– Egy vajas zsemle volt nálam, – felelte az agg balerína.

– Vajas zsemle! – kiáltott fel ekkor hősünk olyan nagy hanggal, hogy még a szomszéd épületben is meghallották. – Én is pontosan ezt adtam neki, mikor elhoztam a sintértől.

No, szóval a balerína hazavitte magával az éhező állatot.

– Most hallottam csak, hogy a magáé. Ha megengedi, nálam lesz, amíg maga beteg. Én is szeretem a kutyákat, – mondotta még.

Sztrapka Feri pedig azt gondolta erre, hogy mégsem tévedett tehát. Úgy látszik, igaz volt, mikor egész életében azt gondolta, hogy itt, e világon mégiscsak van valami rendszer.

– Néha mílyen csodálatosan összejön e világon minden, – mondotta még a balerínának fájdalmasan mosolyogva.

S még sokáig tűnődött mindezeken akkor is, mikor egyedül maradt. Mert sokáig nézte még a sötétedő völgyeket és e távoli hegyvonulatot. De akkor már elállt a szél.

(1955)