Az idegen

– Az bizony felakasztotta magát. Régi dolog ez már.

– No ne mondja Mr. Kolovrát…

– De bizony mondom! – S Kolovrát úr szemei keményen villantak, irgalmat nem ismerőn. Mintha az élet keménységének nemcsak ismerője, de prókátora is volna. Pedig hát nem is volt rossz ember.

– Az a szegény, vörös bajszú kis ördög, az a kis félszeg idegen felakasztotta magát? – lelkendeztem újra. Régen jártam e tájon s akkoriban még múltam minden kis apróságához oly görcsösen ragaszkodtam én, mint olyik ember a túlvilág rögeszméihez. Nem jól bírtam még az örök változást, s még ezt a rongy kis idegent is fájdalmasan nélkülöztem, – még akkor nem szerettem én az elmúlást.

– Ej, ej, – meghalt? meghalt? – csóváltam a fejem. Pedig hát, hogy óbégatásommal nem sok rokonszenvre számíthatok itt, azzal is tisztában voltam előre. Jeges és istentelen élet volt ez itt akkoriban a messzi és északi Dakotában. Megdögleni: ez csak annyi volt akkor miközöttünk, bányászok között, mintha valaki azt mondja: jojcakát.

– De mit is keresett az itt a kolónián? – no mit gondol? – kezdette újból Kolovrát úr, nyílván lágyszívűségemtől is ingerelve. – Valaki, aki mindentől csak nyafog, riad. – Áj-váj, – hogy sopánkodott az mindig. – Oh, hogy Mr. Kolovrát így is, meg úgy is, – szabad-e nékem ezt meg azt? Oh, hogy megengedik-e maguk, tisztelt gentlemanek ezt meg azt? – Lágy emberek nem valók ide miközénk! Maga is tudja ezt szintúgy, mint én, – fejezte be Kolovrát úr s nemigen nézett rám, amiből tudomásul vehettem, hogy úgy vigyázzak, nekem is szól az intelem.

Válaszképen csak a székemet húztam közelebb az asztalhoz s eltoltam magam elől a vörösbort. Fejemet pedig két könyökömre támasztottam s így, felkészülődve hallgattunk egy kicsit. De csata nem lett.

– Folytassa csak Kolovrát! – vetettem oda megvetőn. Ám ő ezzel se törődött. Nevetett.

– Mit akart az itt? Nem hívtuk mi őt ide miközénk. Nemigen hívunk mi senkit, ismer maga minket. No de tudja-e, hogy mit akart? Mert hát rájön ám az ember egyre-másra itt az északi államokban, ha figyel. Mért rúgja fel valaki minden atyafiságát, s furakodik be vadidegen kolóniákba, – azt hiszi, nincs annak oka? Vagy elfajzott ember az illető, vagy fegyháztöltelék, vagy valami más baja van az ilyennek. Szó, ami szó: indián-származék volt az, uram, ha nem is firtattuk, az volt-e csakugyan? De lefogadom, hogy az volt. S most nálunk kapaszkodott a magasabb fajták közé.

– Biztos ez? – kérdeztem én.

– A tenyere is fekete volt, megnéztem én magam, – csapott le rám Kolovrát úr minden erejével. – S maga is tudja jól, hogy ez a legfőbb bizonyíték.

– És baj az? – próbálkoztam újra.

– Hát, hogy volna baj? – válaszolta Kolovrát igazi méltányossággal. – Miért ne kapaszkodjon? teljességgel igaza van Önnek. Ugyanezt mondtam én is. Aki kitartja nálunk, magyar bányászok között, az megérdemli a rangot. Miért ne? Lássuk előbb, hogy boldogúl ez itt miközöttünk? Nem olyan egyszerű kolónia ez, uram.

– S látja pedig, egész jól boldogult, legalább is eleinte. Igaz, hogy alázatos is volt az ipse nagyon, – de viszont nem is volt mindenben alázatos, mint majd hallani fogja. Mentünk-jöttünk, hol itt, hol ott köszönt, ha leejtettem valamit, fölemelte, akárhová nézek, mindenütt ott volt. Ha bementem a szövetkezetbe, már tudtam is, kinn áll a Topa úr és néz minket az ablaküvegen át, hogy hogy iszunk? Ez is bosszantó, nem igaz?

– No Mr. Topa, tél van, nem kell-e a pálinka? – nógattuk pedig. Nem tagadom, ingerkedtünk véle. De ő csak a fejét ingatta, szerénykedett. Rendesen elszaladt ilyenkor, hóna alatt valami rongy kis cikóriával.

– Utóbb aztán jókedvű lett, mondhatni vidám. Gondoltuk: mit bánjuk azt mi, ha valaki jókedvű? Felvett egy új szokást is és az is bizony épp elég fura volt. Esténként kiállt az ajtaja elé, ott lebzselt, fülelt, topogott, aki pedig arra ment, neki való ember, invitálta be. Egy este, hogy éppen arra megyek, hát engem is.

– Hát hogy Mr. Kolovrát így meg úgy, – azt mondja, – mért ne jönnék én be hozzá egy kis jó teára, mikor hát úgy is este van megint.

– Én a szeme közé nézek… éppen nálam volt honi dudám is, azzal indúltam valami kézfogóra…

De aztán mást gondoltam hirtelen.

Mért ne mennék én be? Ki kérdi tőlem, ki firtatja, kinek mi köze hozzá, hol és mikor iszom én teát, vagy bort itt a messzi Dakotában? Egyszóval bementem hozzá. Letettem a dudámat. Jó estét. A felesége is ott volt: valami rongy kis asszony, – két poronty, – valami unokahúg, miegymás. Leültem. Nagyon buzgólkodtak, az igaz, hogy jól érezzem ott magamat.

De hát, nemigen ment a mulatság. Topa úr ugyan megpróbálta, elmesélte ezt is, azt is, hogy hát mennyi viszontagság, ha tudnám, mennyi baj érte őt már életében, mire eljutott ide közénk… mondtam neki, mit sír annyit? Nem tudja még, hogy az a rendje? Szenvedni kell. S megint hallgattunk. Akkor megint mesélni kezdi, hogy ő bizony nehéz munkájával, – sikerült néki, – ő már bizony össze is spórolt valahogy egy kis pénzt. – No látja? – mondom neki erre és nevetek. – És mennyi az a pénz? – kérdezem tőle. Még azt is megmondta volt szépen, engedelmesen. Végül aztán kirukkolt nagynehezen avval is, ami nyomta. Hogy hát bizony ő egy kis házat szeretne itt építtetni magának. Ő ugyanis ilyen derék gentlemanek között olyan jól érzi magát…

Mondom néki: mi kifogásunk lehetne nekünk ez ellen? Csak építtesse meg, sohase kérdje. Miért ne tenné? S ezzel mindjárt szedelőzködtem is és mentem a dolgom után.

Igaz, hogy még aznap este hírül is adtam a házépítést mindenkinek.

Mondhatom, nem nagyon örültek neki. S különböző okokból, – például: hogy ez most lefőzzön minket és még dícséretet is kapjon a vállalattól, az már nemigen megy ilyen gyorsan miközöttünk. Egyszóval: a többinek nem nagyon tetszett a dolog. S hogy ez így volt, mutatja már a következő eset is, amely közvetlenűl ezután másnap történt.

Valami kis posztókiárusítás volt épp akkor a szövetkezetben, olcsóbb áron, vagy mi, nem emlékszem erre, a lényeg ebben annyi: ketten közülünk bementek a boltba, megvették a legfinomabb posztót, ami csak volt ott, – egy ruháravalót persze, ezt odaadták egy csatakos olasznak, aki motoros-ember volt, nem közénk való és épp akkor felmondásban is volt a vállalatnál, azzal, hogy vigye el még aznap a posztót Topának s kínálja oda neki fele-áron. Mondja csak azt, hogy felmondásban van, pénze nincs, egyszóval alkalmi vétel a posztó. Másfél dollárt ajánlottak neki ezért, de megmondták azt is kereken: ha csalni próbál, nagyon megverik. Az olasz erre motyogott valamit, aztán elvitte a posztót és nem kérdezett egy szót se többet.

Tény az, hogy posztóval ment be, posztó nélkül jött ki és nyert-e valamit az üzleten? – mi nem firtattuk a többit. Az olasz aztán szépen el is köszönt mitőlünk és elvándorolt tovább Kanada felé.

Mi pedig csak azt vártuk, mikor lesz már a posztóból ruha?

Néztük, vártuk, elmúlt a tél is, még mindig nem mutatkozott semmi újság. Van itt e tájon egy olyféle madár, mint nálunk otthon a haris, vidéki ember azt jól ismeri mifelénk, – már az is javában harsogott kinn a mezőn, egyszóval tavaszra járt már itt az idő – és Topa úr még mindíg a régi rongyokat szedi magára. Egy vasárnap azonban mégiscsak meggondolhatta magát, – ott állunk a téren, egyszercsak megjelenik közöttünk a vadonatúj, barna ruhában. S még hozzá: pontosan olyanféle ruhát csináltatott magának a szamár, mint ami miközöttünk, magyar bányászok között volt a megbeszélés. Elképzelheti a dolgot.

De csak nem szóltunk egyelőre semmit. Menjünk csak be, hallgassuk meg a misét.

Aztán, hogy kijövünk, hátunk megett még szólt is az orgona, egyszercsak odalép melléje egy ember, mármint közülünk való és így szól:

– Milyen szép ruhája van magának Topa, – azt mondja neki. Topa úr boldogan mosolyog.

– No már csak, mit vesz itt maga fel, – mondja neki egy másik ember rögtön utána. – Hiszen épp ez a posztó az, amit kiloptak a szövetkezetből, pontosan az, nem tudja maga ezt? – S vállára teszi nyomban a kezét. Topa úr nagyon elsápad.

– Hogy vette ezt maga? Olcsón vette? – kérdezi tőle valaki. Topa úr hallgat. Az emberek viszont nevetnek. – Hát semmit se tud arrul? Hiszen valósággal híre ment akkor a lopásnak, – nyomorgatják egyremásra. És bizony elkomolyodva csóválják a fejüket valahányan.

– Igazán? igazán? – kérdezi ő erre jobbra-balra és úgy forgatja rá a fejét, mint a kakukk. De bizony senki se mondott akkor néki semmi jót. Ballagtunk együtt szép lassan hazafelé.

Persze, hogy lekerült a testéről a ruha még aznap, képzelheti. Ő se szólt senkinek semmit, mi se szóltunk, csak éppen, hogy ő egy kicsit alább hagyott a garral. Estefelé például nemigen hívogatott ő már senkit se magához. Látja, éppen én voltam akkor az egyetlen, aki megszántam akkor ezt a nyavalyást.

– Hogy megy a sora mostanában, szaktárs? – kérdeztem tőle egy másik vasárnapon. Erre odalépett mellém.

– Csupa szerencsétlenség az életem, – súgta felém. És rám nézett.

– Én nem tudtam, hogy lopta valaki ezt a posztót, – mondá és újra rámnézett. És megintcsak olyan siralmasan, mintha ecetet nyelt volna.

– Ugyan-ugyan… – kezdtem el vígasztalni valahogy, de ő már be se várta a végét. Elsietett mellőlem, szinte szaladt. Úgy láttam már akkor is, hogy nem sok kell ennek. Mégse kegyelmezett neki senki.

– Teszünk vele még egy kis tréfát, – mondogatták s csak azt várta valahány, mikor lesz már kész Topa úr háza az országút közelében.

Nyár elejére meglett az is. Egész jólépült kis ház volt, már az itteni viszonyokhoz képest. Topa úr is meg volt elégedve vele nagyon, a vállalattól is kapott egy jó szót, egyszóval kezdett minden a régi kerékvágásba jönni… mikor egy nap odamegy hozzá valamelyik társam (Topa úr éppen hurcolkodott, cipelte át a holmiját) – s azt mondja neki:

– Nem látja maga, hogy ennek hibája van, ennek a háznak? – S felemeli kezét a domb felé.

– Hibája? – riadoz Topa úr s nyomban le is teszi cókmókját az úton.

– Hát nem látja? vagy rossz a szeme? – kérdezi társam. – Ki fogja magát nevetni a világ. Hiszen rosszúl van ráépítve a tető. De nem is, hogy a tető, oda nézzen fel rá, a párkányzata lett annak ferde, – ugyan guggoljon már le velem az Istenért, odanézzen! – S ezzel kezdi egész szakszerűen megmagyarázni neki, hogy hát hogy is kellett volna az ilyet úgy megépíteni, hogy semmi efféle hibája ne legyen.

A dolog úgy állt, hogy egyik oldaláról nézve valahogy csakugyan ferdének látszott ez a tető. A ház domblejtőn épült s a párkányzata messzebbről nézve, Isten a megmondhatója, mi okból, csakugyan ferdét mutatott.

Megfigyeltük aztán szegény Topa urat. Jóegynéhányszor még maga ment ki az útra, leguggolt, felágaskodott, vissza is szaladt a házhoz, mérő-ónt is szerzett, – de meglátszott rajta, hogy egymaga ő nemigen fog már ezzel rendbejönni sehogy.

Egy nap aztán csakugyan sorra szólított meg bennünket embereket, – úgyszólván egynapról a másra szinte mindannyiunkat sorra vett, még a pulya gyerekeket is kikérdezte az utcán, hogy hát mit is gondolnak ők efelől? Mi baj lehet ezzel a nyomorult párkányzattal? S hogy mit kell most csinálni neki?

Mikor én kerültem sorra nála, – én, tudja, nemigen mondtam neki se jót, se rosszat. Hagytam, hadd beszéljen ő.

– Szerencsétlen ember vagyok, – súgja nekem újra. – Igen, igen. Mr. Kolovrát, higgye csak el, úgy igaz, ahogy mondom: szerencsétlen vagyok én, nekem a világon semmi se sikerül.

– Ej, ej, – mondtam erre, – ne legyen már olyan alázatos Mr. Topa, mert minek az? És ne csináljon minden kicsiségből nagy ügyet. – S általában úgy tettem, mintha mit se tudnék a dologról, vagy ha igen, kutyába se venném. De aztán, hogy, hogy nem, egy jó szót azért én is csak odavetettem a szegénynek.

– Tudja mit, úgy látszik, igaza van magának. Egy kicsit talán csakugyan ferde az a tető, – de mit bánja maga azt, ha ferde is, – no nem igaz?

Kolovrát úr itt elhallgatott.

– És ebbe halt bele egy ember? – kérdezem én.

– Úgy látszik, hogy igen, – felelte Kolovrát úr és nevetett.

– Ezért ölte meg magát?

– Úgy látszik, ezért. Vagyishát ezért is, mondjuk úgy. Mivelhogy egy dologból úgyse szokott kijönni soha semmi, mert olyan ez, mint az összeadás. Legalább két dolog kell ahhoz, hogy kijöjjön az eredmény, – no nem igaz?

– Nyílván volt ennek egyéb baja is, – mondotta utóbb és sóhajtott is utána.

Hallgattunk.

– Hát ilyen kutyák lettek maguk ebben az átkozott Dakotában? – kezdtem el lázadozni ellenük, vagy mi ellen is? Ma se tudom. (Annyit lázadoztam én már ebben az életben s javarészt hiába bizony, mégse tudtam róla leszokni soha.) – Hát ilyen kutyák lettek maguk? – kérdezem újra.

– Úgy látszik, igen, – felelte Kolovrát úr erre is, a szokásos kényelmével, de néminemű elégtételekkel is tekintetében, kétségtelenül. – A kemény harc sok mindenre megtanít, – tette még hozzá és nagyot villant a szeme.

– Megrontja magukat ez a büdös Amerika. A pénz meg a pénz, – mondtam én.

– Az is lehet, – felelte sötéten.

– Let us have a drink, – mondotta utóbb és meg is koccintotta poharamat.

De utóbb aztán, hogy végleg elhallgattunk, merev pillantásával még sokáig bámult oda… hova is? Talán a pohara mellé.