Emlékezés egy őszi hajnalra

A legyek nagyon szeretik a kopasz fejeket, s már kora hajnalban, mikor beszüremkedik a fény, nem akarnak tágítani mellőle. Pedig a kopasz ember még aludni szeretne. Kétségbeesetten kaszál tehát a feje felett, de hiába. Mitévő legyen? Lámpát gyújt, felül, azzal az elhatározással, hogy most aztán végez a bitanggal.

Csakhogy most már, jó néhány évtizede hiába fogom meg, nem vagyok képes megölni. Néki rosszabb, amit teszek vele, de az én lelkemnek jobb. Kitépem a szárnyát és eldobom. Olyanná lettem, mint egy nyavalygós, öreg buddhista, nem tudok már állatot ölni.

Bezzeg másként volt ez azelőtt, siheder koromban.

Ősz volt, hajnali három óra, s én nyilván valamely tündérszép, égi leányokról álmodtam még – akikről ma már, sajnos, szintén nemigen álmodom, – mikor egy durva koppanás felébresztett. Mint a petárda ugrottam ki ágyamból és a tündérlányok máris feledve voltak. Most már a valóságnak még szebb álomképei rajzottak elém.

Kinn ugyanis Gódor bácsi kopogtatott ablakomon, a vityilló ablakán, a mogorva vadőr. S mikor ablakot nyitottam, így beszélt:

– Szóljon a tekintetes úrnak, mert elkésünk.

A tekintetes úr nevelőapám volt, H. bácsi. Az elkésünk pedig a következőket jelentette:

Hogy Gódor bácsi végre szavának állhat, s elvihet minket az uradalom erdejének nékünk tilos cserjésébe, az úgynevezett szakadékba, egy bizonyos sokat emlegetett vadkan után, akit mi magunk között Móricnak neveztünk el, – most már bízvást elvihet, mert az ottani vadőr, ahogy már vártuk is, végre-valahára megint berúgott valahol. S hogy ő ezt honnan tudta? Sógora volt neki az uradalmi vadőr, különben is ezek az emberek mindent tudnak a hegyeken.

Márpedig annál nincsen édesebb és felemelőbb érzés, mint mikor tilosban vadászhat az ember, és különösen vaddisznóra. Épp ezért, köztünk és a vadorzók között mindenkor nagy volt a rokonszenv. Egyszóval megint a tilosba vezet minket Gódor bácsi – hajrá és isteni! Nemcsak, mert így némiképp hatósági fedezettel megyünk, illetéktelennel ugyan, de mégis – hanem, mert ő aztán igazán tudja, hogy mikor legbiztonságosabb az ilyesmi.

Csakhogy tudta ezt más is, sajnos, mint az a végén kiderül.

Mikor H. bácsi halálfejes ezüst gyűrűje odakoppant puskája csövéhez, a kutyák majd megvesztek izgalmukban, alig tudtam őket féken tartani. De H. bácsi ezzel mit se törődött. Szép nyugodtan elővette tula cigarettatárcáját, az nagyot kattant a hegy véghetetlen csendjében, mikor becsukta. Aztán kényelmesen rágyújtott. S a gyufa tüze megvilágította ravasz orra hegyét e hajnal előtti borulatban.

– Jó, hogy borús az ég, mert az a nagy kan nagyon rosszul lát – mondotta Gódor bácsi.

– Honnan tudja? komázott már vele? – kérdezte nevelőapám.

– Én mindent tudok – felelte mogorván az öreg.

Gódor bácsi persze bosszankodott, hogy mit kényelmeskedünk és töltjük itt a drága időt. No de elindultunk végre. S akkor hát kitárult előttünk az ősz. Nem ő maga még, csak a sötétsége.

Mert eddig még, tegnap még bizonytalanul keringett a táj felett, mint egy nagy madár, de most megült rajta és kiteljesedett. Az ég borús volt és mégis üresnek látszott, csak északi sarkában mutatkozott meg időnként az álmos holdszelet, sápadt derengést és reménytelenséget árasztva a kopasz tarlókra, az egész védtelen tájra, amelyen most semmi se mozdult. – A világ már csak félig él – gondolta magában az ember. Mondom, egy hang se hallatszott sehol, de íme mégis: – pity, pity – hangzott a füvesebb tarlókról, talán egy szegény kis álmodó, egy szegény kis földi pacsirta sóhaja volt a hideg ég felé.

„Ősszel, mikor kavarog a köd”, – mondotta Ady Endre. S íme tényleg, hogy kavargott, szinte morogva, mérgesen füstölt, mikor leért az ember a laposba. Itt ült a köd, s úgy látszik, csak ránk várt, hogy elkezdjen alattomosan mozgolódni. Már eddig is nyirkosak voltunk, hát még itt. Pórázon tartott kutyáim is nyüszíteni kezdtek, bizony már reszkettek is. – Ősz van, nem értitek? – mondottam nekik.

– Bizony, hogy ősz van – sóhajtott H. bácsi, s bizonyos mélabú volt a hangjában, mint akinek eszébe jutott az elmúlás is, meg a sír éjszakája. Rá akart tehát gyújtani az itteni vaksötétben. – Fene eszi – káromkodott, mert a gyufa csak nem akart meggyulladni többé, az is megszítta magát.

– A köd olyan, mint a kígyó, tekergőzik – mondtam én.

– Bizony hogy olyan és bebújik ám az ember inge alá is – magyarázta Gódor bácsi.

 

*

 

De mikor kiértünk belőle, éppen pitymallani kezdett. S amint kapaszkodunk fölfelé, ami elénk állt: a távoli erdő széle olyan lett hirtelen, mint valami színpad, amelyről finom selyemfátylakat húzat fel az égi rendező, s ahol mindjárt azok a tündérlányok fognak táncolni, akikről álmodtam az éjjel. Az erdő széle is gomolygott, s ebből a mozgalomból egyre csodásabb színek léptek elő.

Az ősz éjszakai komorságai után most mutatta meg a világnak bűvös mosolyát.

– A világ színarany – kiáltottam én és megálltam. – Látott már ilyen aranylást H. bácsi? Rőt arany és zöld arany és micsoda sárga! – lelkendeztem egyre. – Hol van a világon még ilyen pompa, melyik királyi palotában?

– Hisz ez az egész világ egy óriási dóm! – tártam ki karjaimat. – Mit szól ehhez H. bácsi?

– Szép! – felelte kurtán, és végre sikerült rágyújtania.

– Szép, szép – morogta Gódor bácsi – csak nem hallottak egy lövést? – és befelé fénylő szemmel figyelt egy ideig, miközben H. bácsi mélyen szívta be a füstöt, majd így szólt:

– Éles levegőben esik legjobban a cigaretta.

– Alighanem elkéstünk – morogta Gódor bácsi. – Hány óra van? Fél öt? No, akkor elkéstünk. Mondtam ugy-e, hogy négyre kéne itt lenni. De ha elvacakolják az időt…

És tényleg elkéstünk.

Benn az erdő mélyén ébren voltak már a madarak, igaz, hogy még egy elkésett bagoly is elsuhant a fejem felett. No de itt volt már a gyümölcsös ősz! százféle édességgel kínálkoztak fák és bokrok s egyes cserjékről máris madár-veszekedés volt hallható. – Micsoda pompás csemegeüzletek! – gondoltam én. A kövér fácánok pedig azt mondták: – tuk! – és bólintva, leszegett fejjel futottak a bokrok alá.

Mikoris szekérnyikorgás lett hallhatóvá.

– Eh, megette a fene – mondotta Gódor bácsi, és tett egy mozdulatot. Csakhogy nem lehetett fedezéket találni se neki, se nekünk. Mert ritkás volt éppen a terep, az erdő sűrűje pedig jó messzire volt. És végül is nagyon bújni, pláne elszaladni, vagy effélére se H. bácsi, sem az öreg nemigen volt hajlandó. Megvártuk tehát a szekeret, az ott is volt egy-kettőre kocogó lovaival. Rőzsével volt púposan telirakva és két sötét paraszt ült a bakon.

– Állj! – kiáltott rájuk Gódor bácsi oly hangon, mintha ő volna itt az úr. Meg is álltak.

– Hűj, de megijeszt maga minket, – röhög az egyik fekete paraszt, – már azt hittük, maga a gróf úr van itt.

– Melyik fene hozott ide benneteket? – rivallt rájuk Gódor bácsi, aki szerette a fenét hajigálni.

– Hát magát melyik hozta ide? – kérdezte az egyik.

– Talántán a hivatala? – kérdezte a másik.

– Berúgott a sógor, igaz-e? Hát azért van maga itt – így megint az egyik, a főparaszt.

– Meg hát minket is az hozott ide, alkalmasint, igaz-e? – duplázott rá a másik.

– Rőzsét szedni csak szabad? Azt még a gróf is megengedi, igaz-e? – sandított Gódor bácsira a feketébb. S a másik megint röhögött egy kicsit.

Gódor bácsi viszont kezdett már-már nagyon kivörösödni.

Mert mindeközben még a kutyáim is majd megvesztek megint, úgy csaholtak a saroglya felé.

– Ott van az a nagy fekete kan? – kérdezte végül is Gódor bácsi, és csak úgy fújt a dühtől.

– Ott van, ott van, csak ne nagyon hirdesse – mondták a parasztok.

– Akkor dögöljetek meg, – mennydörgött rájuk az öreg.

– Megtesszük, megtesszük, csak nem olyan mindjárt – felelte neki az egyik.

– Maga is megteszi, hallja, csak hamarabb, mint mi, mert maga öreg. – Így a másik.

– No ne féljen, jó kis kan ez, és kap is belőle egy kis ropogós töpörtyűt, csak ne nagyon lármázzon. Forrón szereti? – kérdezte pimaszul és hunyorgott is hozzá. Ez megint a főparaszt volt.

– Bújj a keservedbe – felelte neki az öreg.

Erre már csak legyintett a főparaszt, mutatván előttünk, urak előtt, hogy erre már nem érdemes felelni neki. Meg is csapta hát gyeplőszárral a lovakat és azok már kocogtak is odébb.

– Szép esküvőt, Gódor bácsi – kiáltott vissza mégis barátságosan. Gódor bácsi ugyanis épp akkor adta férjhez a lányát.

Mi tagadás? le voltunk tehát főzve, így jártunk mi egy őszi vadorzáskor, s ennek bizony már ötvenöt éve. És mégis! Miután még aznap erősen beborult és egész nap esett, H. bácsi tehát otthon letett az asztalra két liter jó hegyi bort, és egész nap rendületlenül verte a blattot jó hegyi szomszédjával, Rókay úrral. Én pedig, az ifjú vadászinas, kibiceltem. Egyszercsak így kiáltottam fel: – Lám a zöld ászon puttonyos asszony van, és az van ráírva, hogy ősz. – S azóta is, ha nagy ritkán elém kerül ez a zöld ász, mindig eszembe jut róla ama régi hajnalodás, s szemeim előtt káprázik az ősznek ez a felejthetetlen glóriája.