Denevérek

Csengetésemre rekedtes hang felelt.

– Ki van odakinn? – Zavaromban egész céltalanul bemondtam a nevemet.

– Rögtön, – felelték az ajtó mögött. Aztán kulcsok csörögtek, csoszogás volt újra hallható s nemsokára egy szikár és igen elegáns Szent Péter állt a szemem elébe.

Mélyen meghajoltam. – Tessék, – mondotta kimerülten.

Amúgy is nagy tekintély volt előttem a neve s most még a megjelenése is oly szép, zordon, magános, tiszteletet követelő, hogy még nagyobb lett a zavarom. Most ennek hogy is mondom el hamar ezt az ostoba ügyemet, hogy mért is jöttem ide? De erre már időt se hagyott.

– Tessék, – mondta megint. – Elromlott a villanyom idekinn, ha úgy tetszik, menjünk be talán.

Bementünk tehát. S itt még a szemem is belekáprázott e délutáni ragyogásba s különösen az előszoba sötétségei után. Mindenekelőtt: mert mintha máglyákat gyújtott volna idebenn az alkonyat, csupa rőt lobogással borítva be a régi tükrök zöld-ezüst szineit s a bajadérok és kínai lovak bronzszínű hasát.

Egyszóval: még hozzá valami csodálatos és zsúfolt múzeumba kerültem. Mert, ahova nem sütött be a nap, ott is csupa titokzatos élet, csupa mozgalom bújt meg az árnyékban. Meztelen porcelán- és csontfigurák, vagy síkostestű és fekete ébenfa-leányok vihogtak és remegtek, vagy táncoltak a káprázatok alján.

S az öregúr nyílván észre is vehette rajtam e meglepetést, vagy meg is szokta már valószínűleg, mert ilyesmit mormogott a foga közt: – Ez az a két lyuk, ahova jutottam. (Nyílván a szobáit értette ezen.)

De a falakon is! – látványnak ez se volt mindennapi dolog. Mint valami jegek a tűz közepén: hószínű selyem-perzsák voltak itt a falakon, hogy szinte simogatták selymes hidegükkel az embert. Azt éreztem: jég és jég! – majd tűz és tűz! és mint a sikolyok, úgy váltogatta magát bennem ez a kettő. S amellett oly előkelő mindez: az öregúr komoly szemeinek uralma és fensősége alatt. Egyszóval: már maga ez is épp eléggé rendkívüli volt, de kár ennél még tovább is időzni, sok még a mondanivalóm.

Illetve mégiscsak! még egy fura csillárról is hadd teszek említést: ahol majmok és malacok voltak láthatók. Még ilyet se láttam azelőtt. Majmok malacokkal játszottak, dobálóztak velük, vagy mi az ördög. No de remekművű ez is és csupa cizellált kivitelben.

– Ugy-e furcsa képzeletek így együtt – kérdezte az öregúr is, finoman még mindig időt hagyva szemeimnek. S nyílván ő is a csillárt meg a sok mindenfélét értette ezen, illetve még inkább: e sokféle, távoli és rejtelmes sziveket, amelyek valahol létrehoznak ilyet is, meg olyat. Magam is éppen erre gondoltam s nyílván ő is, mert hozzátette sóhajtva: – Mert hogy hányféle van Uram Isten! – Majd hirtelen így szólt: – Ki vagyok én? – – – El voltam készülve e kérdésre.

Sőt azt is tudtam már, mit kell felelni neki, erre már kitanítottak. S arra is, hogy unokahugát is szóba hozza majd s nehogy ettől is megijedjek.

– Kegyelmes úr egy öreg denevér, – feleltem neki tehát szerényen meghajtva fejemet.

Csakhogy ez okos ember volt ám, azt mondani se kell, hogy rendkívülien okos.

– No lám, megtanították, hogy mit kell majd mondania nekem, – válaszolta nevetve. S valami keserűség is volt e nevetésében.

– Sokat nevetnek rajtam az emberek? – kérdezi tőlem.

– Korántsem nevettek, kegyelmes uram.

– No legyen őszinte.

– Megvallom, inkább szomorúan emlegették e sajátságát, ez az igazság.

– Ami ugyanaz. Kegyes részvéttel leplezték mulatságaikat. Szóval eszelősnek néznek, – úgyis tudom én azt. No de mindegy, a fődolog itt, hogy végre valaki, aki nem kuncog a bajusza mögött. Ön becsületes ember, – mutatott rám. – S így van-e, vagy úgy, – vegyük hát a dolgot elő. Nem idegenkedem tőle: vegyük hát sorra, tételről-tételre még egyszer az egészet. Ítélje meg ön, – mért is mondom én magam denevérnek? Ezt kellene talán megállapítani előbb, mielőtt valaki ítélkezni akarna rólam, magános öregemberről. Mert hát az embereknél bizony s különösen fiatalkorukban könnyen áll az ítélet. Lássuk tehát, megpróbálom tehát még egyszer összefoglalni a magam számára is és ön előtt, hátha meg is lehet értenie majd. Vegyük hát az első tételt: a denevér éjszakai pilléket, szárnyas rovarokat szeret kergetni, nemde, egyéb dolgok nem nekivalók. Ha azt mondanám neki tehát, hogy menjen hivatalba, legyen számtanácsos, vagy szeressen meg egy szőke kisasszonyt, – azt ő nemde nemigen teheti, mert, mondom, nem a természetének megfelelő. Ez az első tételem s most viszont – s ez a második: ha ez így igaz, hogy is lehetnének akkor neki magának hasonló erőszakos kivánságai egy másik fajtával, mondjuk, velem szemben, – hogy én meg fogjak legyeket, ahogy ő? Azt felelném: én is vagyok valamilyen, nem szeretem a legyeket. Vagy éppen nekem semmi jogom erre?

– No látja uram ennyi az egész, – mosolygott szomorún.

– Mert mit jelent ez a két tétel így együtt? Minthogy annyira különbözik egymástól az ember, bátran vehetjük tehát a denevért példának: én majdnem annyira különbözöm öntől, mintha denevér volnék. Jutna önnek eszébe például, hogy egy ilyenféle csillárt csináljon s ekkora türelemmel? Vegyük csak ezt a kicsiséget. No látja kedves uram. E tétel aktív és passzív értelmezésében tehát annyit jelent, hogy az emberi lénynek a vele való bánásmódban óvatosságra van igénye, de viszont óvatosságra is kötelezendő. Csínján kell hát vele bánni, de velem is így kell bánnia, mert mi nem erőszakoskodhatunk egymással. Ki vagyok merülve, – mondotta. – Üljünk le kicsit.

– Az emberekkel tehát csínján kell bánni s ez a tétel mindjárt megváltoztatja a velük való kapcsolatomat is: nem törődhetem velük annyit és olyan behatón, mint ahogy azt filozófiai pályám elején elképzeltem, – illetve ezt csakis elméletben és csak általában tehetem, gyakorlatilag és az egyes emberekkel szemben soha. Mert lazán kell szemlélni az egyedeket s ugyanúgy bánni velük. Mert, ami nekemvaló, az nekik, úgy lehet, idegen, nem lehet tehát boldogúlni velük. És ezzel minden meg van mondva. Nehogy tehát eligazodni próbáljunk köztük, mert az lehetetlen. Ezt jelenti az én paradigmám a denevérről. Ne ijedjen meg a filozófiai fogalmazástól, ön meg fog érteni engem. E paradigma azt jelképezi, hogy az emberekben fogalmilag és távlatból mutatkozik ugyan törvényszerűség, de konkrétabb közelségből e törvényekkel semmire se megyünk. Minthogy a konkrét szemlélet számára megismerhetetlen az emberi lény, mert áthatolhatatlan az emberi lény.

– Mert mit jelent ez a szó: konkrét? – közelséget, kedves uram, mármint a szemlélet számára. És mit jelent ez a szó: fogalmi, vagyis absztrakt? Távolságot, távlatot, kedves uram.

– Tehát és még egyszer az első tételt s még hozzá most már kivitelében: hiszen akkor ki merem mondani végül én is a szót… mert ahogy a denevérnek joga van élnie a maga módja szerint, úgy nekem is talán. Tehát: tisztelt úridáma, vagy uram, – én tisztelem önt, talán gyönyörködöm is önben a nap alatt, csak épp, hogy nem nekemvaló a személye. Ezt jelzi a denevér. S ez olyan nagy ostobaság? – tette fel a kérdést határozott hangsúllyal ugyan, mégis néminemű félénkséggel.

– Korántsem, – feleltem én.

– No látja uram. Mi más ez, mint örökös mementó, hogy ezt egy pillanatig se tévessze többé szem elől az ember. Mert könnyű ám ebből is kiesni uram, állandó ebben is a kísértés. Úgy kell tehát tenni, ahogy a hinduk teszik, kedves uram, mikor még a testük sejtjeit is megitatják eszméikkel, mivelhogy tízezerszer elmondani kevés, mert a húsunk nem veszi fel. Márpedig a húsunknak is tudomásul kell vennie az íly végleges határozatokat.

 

*

 

– Nos, tetszik látni, ez az, amire önt előkészítették, amin annyian nevetnek s amit kényszeres ideámnak nevez az egyszerű nép, – dehát ön okos ember, úgy látom s ezért is magyarázom önnek mindezt. S mármost éppen arról akarok szólani most, hogy például az én unokahúgom is ilyen. Biztos, hogy a legkedvesebb virág a nap alatt, dehát nem nekemvaló. Ez a végső mondanivalóm róla. Én ugyanis szüntelenűl róla gondolkodom uram, – tette hozzá.

– Mert én róla, vagyis a titkairól persze semmit se tudok, de hogyis tudhatnék? Hogy is tudhatna erről valaki más is?… gondolja csak meg, voltakép és alapjában véve milyen hallgatag némely dolgokban ez a fecsegő emberiség. Ha róla van szó: körülöttem hallgatnak, mint a fal. Az unokahugom azelőtt Sárospatakon élt.

– És: hogy s mint élt ott, nem tudom bizony. De úgy képzelem, hogy a kielégülések gyermeke volt. – Nagyapó, (mert így hivott engem azelőtt), én Manzoni énektanár urat szeretem. – Áldásom rátok, – mondom erre neki. – Hát most meg Virányossi Gyurit is szereted? – kérdezem tőle alig hat hónappal a házassága után. Jaj, hogy ő azt másképpen szereti.

– Mert figyeli-e ön, hogy mi mindent nevez szeretetének az emberi lény? – A férjemet szeretem, de nem úgy, Virányossi Gyurit úgy szeretem, de megvetem. Frigyes bácsiért viszont most kezdek csak mindenképpen rajongani, hallja-e kedves? minthogy pontosan olyan a hangja, mint a prófétáké, csak ne volna olyan hűvös érzésem, mikor megcsókolja a kezemet, – az a hülye Sanyi viszont, hiába gróf, jellemtelen, szóba se jöhet, annak csak a termete meg a bajusza érdekelt…

– Maga pedig versenyen kívül áll, sose féljen oh nagyapó.

 

*

 

– Így bizony, így. S azt hiszi, ezek olyan értéktelen dolgok? Téved. Aki mindent az értelme után ítél meg, az mindig téved. Csak éppen, hogy így keletkezik aztán az örvény, ebből az egyszerű szóból, hogy: szeretem. Hogy forogni kezd ez a sokféle „szeretem”, és addig forog, amíg lehúzza magával a fiatal testet, hogy már csak a csodás, szőke haja libeg a felszínen.

– S nosza fogd most meg ezt a hajat, ha bírod és tépd ki a gyermeket a halálból. Nem bírod ugy-e? mert ez az, ami lehetetlen. S ezért nevezem én magamat másodsorban denevérnek, tetszik látni. Mert nincs az a hatóerő Uram Isten… egy denevér semmit se tud változtatni holmi kis szegény fürjecske gondolatain.

– A fürjecske azt akarja mondani: pitypalatty. S a denevér hiába tanítja suhogni. S éppen erről akarok szólani most.

– Egyszer Pesten volt megint s én találkoztam vele az utcán. Nagyon sietett.

– Mondjon valamit nagyapó, – vetette rám szürke szemét.

– Azt mondom: alma, – feleltem én.

– Ez nem elég. Valami szebbet akarnék hamarosan.

– Akkor azt mondom, hogy te élsz-halsz értem.

– Ez sem elég.

– De nekem igen.

– De nekem nem igen. Szebbet találjon ki hamar.

– Micsoda csavaros, gonosz önzés, – nevettem én. – Hát mindenkit efelé hajszolsz? Hogy teérted éljen és haljon a világ? – De erre már nem felelt, nyugtalanúl a karórájára tekintett.

– Sietek, – mondta hamar és otthagyott.

S én tudtam, hova siet, véletlenül ezt ki lehetett számítani akkor. És azt gondoltam: ebbe most belepusztulsz ám te gyerek.

S ez alighanem így is lett.

S mármost: én sose szoktam pirúlni, se nagyon haragudni, mint tetszik is tudni talán: én a bölcselet, logika és ethika tanára voltam a pesti teológián, – de most, nem tagadom, ez egyszer bizony vérvörös lehettem a haragtól. Mert ismertem én ezt az úgynevezett hülye Sanyit, aki gróf volt, akinek szép fogai voltak s akinek többféle kardja volt a bőrdíványa felett felakasztva. Széles, régi kardok. S azt kívántam, nem tagadom, hogy vajha leakasztaná egyikét a falról s levágná ennek a haszontalan gyereknek a fejét.

– S már láttam is a sárga, hosszú haját, a gyönyörű haját úszni valami vizekben, – ennyire rettenetes voltam. S ezért kell most bünhődnöm uram.

– Mert azt hazudtam magamnak, hogy haszontalan, holott hát ő sajátmagának hasznos is volt, sőt másoknak is kétségtelenűl, nem kevésbé, mint ahogy én vagyok e magányommal. Mert hisz minden dolognak vannak hasznai is: olyan dolog még nem volt a világon, amelyben ne volna semmi jó, – mégpedig e fogalomnak úgy ethikai, mint egocentrikus értelmezésében, – ezenfelül pedig még káros is más területeken, minthogy minden dolog a halál csíráit is rejti magában, épp úgy, mint az életünk maga is, amelynek minden örömei az elmúlás princípiumain alapulnak, – tehát minden dolog lehet halálos is uram, akármit csinál is az ember. Megvannak a hasznai valamiből, csak az a kérdés, kitartja-e a kárait is? Én kitartom e logikus életemet, ő esetleg nem az érzelmeit uram, ennyi az egész. Tud ön héberül? – kérdezi hirtelenül.

– Nem tudok kegyelmes uram, – feleltem alázatosan.

– No persze, persze, hiszen ön nem pap, most jut eszembe. Akkor tanulja meg, hogy ez a héber szó: „mövaréh” áldást és átkot egyformán jelent az Ó-Testámentom könyveiben, misztikus okokból. E misztériumban pedig az rejlik, hogy minden dolog átkunk és áldásunk egyszerre, tanulja meg uram. De hol is hagytam abba? – Igen, igen.

– Egyszóval mindenfélét hazudtam én magamnak akkor este. Többek közt: hogy néki magának is jobb volna meghalni most mindjárt… minthogy az a gróf nemhogy hülye lett volna, – ezt aztán lehetett szeretni így is meg úgy, meg amúgy is, tetszik tudni. Viszont ez aztán senkit se szeretett még a világon, ezért jobb annak mindjárt kimúlnia e világból, aki belebolondúl. Mert ez megrendíthetetlen, mint a bivaly. S ebben talán igazam is volt, – legalább a következmények úgy mutatták.

 

*

 

– Gróf ön? – kérdezi tőlem hirtelenül.

– Sose voltam, – feleltem neki kicsit talán illetlenül is. Erre lehúnyta szemét.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte most már sokkal hűvösebben. Amire én is elég hűvösen adtam elő ügyemet, igaz, hogy nemigen mertem ránézni eközben.

– A házmestertől azt hallottam, hogy kegyelmes úrnak egy fürdőkádja van eladó, – mondtam én. – Magam ugyanis most szintén itt lakom a házban.

– Ah az a rongy kád? Itt van a balkonon, tessék. – S fel is állt. De aztán újra leült.

– Gyenge vagyok, maradjunk még egy kicsit. Foglaljon újra helyet, – mondta szelíden. Tűnődni látszott egy ideig.

– Igen, meghalt, nem él már, biztos az érzésem. Hogy halott ő már s elvitte titkait a sírjába. Hisz néha látom is őt… ma éjjel is láttam holtan az arcát. – S itt elhallgatott újra s a szeme úgy elkezdett fényleni, tüzelni, mintha másodszor is meg akarna őrülni bele.

– Igen láttam egyik oldalán már kicsit elfeketűlve. – S rámnézett nyugtalanúl. S mondhatom, még sose láttam ennyire tágulni szemeket, azt hittem, mindjárt ki akarnak ugrani üregeikből.

– Ne kínozza magát kegyelmes úr, – mondtam neki tehát és hozzáértem az asztalon kinyújtott, hosszú kezéhez. Erre hirtelen megnyugodott. – Meg kell nyugodni, – mondta csendesen.

– Talán ön is szerelmes a hugomba? – kérdezte megintcsak hirtelenül, a leshelyéről mintegy kirohanva rám.

– Nem! – feleltem én minden határozottságommal. – S annál kevésbé kegyelmes uram, minthogy nem is ismerem őt.

– Akkor hát elmondhatom a többit is, úgy látszik. Az én hugomnak akkor délután vége volt, ezt tudtam én. S ennek épp ma van két éve uram. Tessék megérteni: épp ma van ennek az évfordulója s ezért is vagyok én ennyire nyugtalan. S a következő napon feljött. Nem volt feldúlva, semmi se látszott rajta, de én ismerem a szemeit.

– Jó napot nagyapó, – mondta flangérozva, vidáman s nagyon lóbálta hozzá a kezeit. – Feljöttem, jól tettem ugy-e?

– Jól tetted persze. Csak ne nevezz engem többé nagyapónak, ezt már mondtam neked egypárszor. Hozzászoktál ehhez az ostobasághoz. Akkora mégsincs itt a korkülönbség – mondtam én.

– Ejnye, – nevetett a hugom és meghúzta kicsit a fülemet. – Hiszen maga biztatott azelőtt, maga gonosz…

– Mikor még kislány voltál.

– A fülemet, meg az orromat huzogatta, mint én most a magáét… – És hangosan elnevette magát. – Ej, ej, de ravasz, – kiáltotta szinte boldogan – Hát nem maga akarta mindig: mondd nagyapó. Amire én azt feleltem: hiszen maga pap is, hogy lehet magának unokája? Nem így volt ez a dolog?

– Hát így becsapott? – mondta még. Lehangoltan ugyan, de egy kis boldogság is lehetett akkor végzetes szomorúságai mélyén, legalább is én úgy éreztem. Mihez hasonlítsam ezt? Mint mikor egy tört virág kelyhében ott van valami kis harmatcsepp… s ha már hiába van is ott. A nap felszívja hamar s újabb nem lesz ott soha többé, – ezt gondoltam róla s majd megszakadt a szivem.

– Most aztán póruljártál nagyon te gyerek, – állapítottam meg újra meg újra s most már, sajnos véglegesen. Ő pedig a szemembe tekintett.

– Ha én mást is ilyen szépen, tisztán, boldogan tudnék szeretni, mint magát nagyapó, – mondta rajongva, minthacsak kétségeimre akarna felelni s a szivére szorította kezét.

– Szépen, tisztán, nem tisztán, hagyd már ezt a sokféle szeretetet, – mondtam én és kimentem a szobából. Fel s alá jártam odakinn, azon törve fejem, hogy mit is mondhatnék neki most? De semmit se tudtam kitalálni.

Mire visszajöttem, lenn feküdt a szőnyegen és sakkozott.

– Mit csinálsz? – kérdeztem én.

– Megmattoltam sajátmagamat, – mondta szomorún.

– Mindig azt teszed, – feleltem én.

– És maga nem?

– Én is, mások is, mindenki, úgy látszik, az egész világ azt teszi, – feleltem elkeseredve.

– Hallja nagyapó, – és felült a szőnyegen. – Maga nemde filozófiát tanított az egyetemen és sokezer hallgatója volt ugyebár? De senki annyira nem érthette magát, mint én, arról biztosítom. És ha maga Demaistre, vagy Lagrange hallgatta volna, akkor sem, elhiszi-e?

– És most megyek is, – kiáltott fel és felugrott a bábjai mellől. Két kezével pedig végigsimított a derekán, – nem tudom, ismeri-e ezt a mozdulatot? Nézze, ott van egy kis fekete szobor, ezt róla mintázta valaki, akit szintén így, vagy úgy szeretett, mit tudom én már! s az is éppen ezt leste le róla, ezt a mozdulatát, – nézze meg, ott! az a kis meztelen ébenfa-szobor a sarokban, – amint kifeszítve két tenyerét a hüvelykje s a mutatóujja közötti kis völgyével simít végig a karcsu derekán…

– Nézze meg uram. Szép ez is, ugy-e szép? Hátmég, ha magát őt látta volna fiam… – S itt bólogatott egy kicsit az öregúr.

– No szóval: elmegyek, – azt mondja nekem, – Olaszországba megyek s talán nem is látjuk egymást többé ebben az életben.

S akkor hirtelen egész vad lett, csupa lángolás a szeme meg az arca.

– Maga nem szereti a kislányomat, – fordult oda hozzám, – de azért megteheti a kedvemért, amire kérem. Én még megpróbálok valamit. De ha megtudja, hogy nem vagyok már, szóljon Albertnek, az majd idehozza. Fojtsa meg akkor ezt a gyereket.

– De Lujza, hogy éppen én tegyek ilyet?

– Igen azt akarom. Mert nem való ide az ember és ezt a maga papos méltósága ellenére mondom, igen, ezt vágom a szeme közé. Hogy nem való ide az emberi lény, ez az, amit be kellene látniok végre… ne a részleteken, a legfőbb dolgokon törjék a fejüket.

– Minthogy maguk olyanok ám valahányan: a dolgokat körüljárják, körülötte beszélnek mindenfélét, a legfőbb kérdésekre pedig egyikük se meri rászegezni a szemét. Például: hogy szabad-e az embert arra rábeszélni, hogy szapora legyen? Mikor az embernek rossz itt, tudjuk, igen, igen, a lelkének mindenképen rossz és tehet, amit akar, mert nem olyan helyre tették, amely nekivaló, mert más a lelke, mint amilyen a világ. S mikor még a saját teste is ellenére van. És ennyi az egész. S holott mindezt maga is épp úgy tudja nemde, mégis volt lelke és rábeszélt engem, hogy legyen csak meg ez a gyerek.

– Nem akarom tehát, hogy itt tengődjön, ha már én nem vagyok itt, – mondta lángoló szemekkel, egész nekivadúlva.

– Kipusztúljon hát a világ, azt jobbnak ítéled? – tettem fel a kérdést.

– Igen, igen. – És lihegett. Én viszont elmosolyodtam s úgy kezdtem el aztán beszélni vele, hozzá, mintha mesélnék.

– Mármost képzeld csak el, kedves, itt van ez a naptányér, meg a gyönyörű telihold és eljön a tavasz, vagy hideg tél van és esik a hó… és ezen a kopár földön senki sincs már, aki bámészkodva csodálja. Sem a tengert és ezernyi fényváltozásait, sem a hajnalt, vagy az eget? sem a csodás hegyláncolatokat? Nem volna kár érte, hogy senkise lássa? S ha nem volnának édesanyák, akik ölükbe rejtik gyermekük arcát, sem fiatalasszonyok, akik végigsimítanak a derekukon finom kezeikkel, sem olyan idős urak, akik fájó szívvel és mosolyogva eltünődnek ezen? Jobb volna ez így, mit gondolsz jó kis gyermekem? Ha hiába volna odafenn a naptányér?

– A naptányér? – mondá és nevetett. – Tegnap láttam ködeiben, amikor kiléptem valahonnan az utcára és azt mondtam neki: – gyilkosom! hát ezt csinálod, ez a műved? Hogy csupa vér legyen itt minden? Acsarkodás és gyűlölet, hogy a lelkem ne lelje a helyét? Hogy a teremtmények egymásból egyenek, egyik a másiknak a lábát, hogy csupa élet-halál-küzdelem legyen itt az egész s amellett még csupa nyomor is és éhezés és lelkek és művek és világok pusztulása minden időkig! Maga azt állítja, hogy a tenger… hogy milyen szép a tenger, meg a mezők is. De tudja-e, hogy mi van a mezők mélyén és tengerek alján? Hogy micsoda gyilkosságok, falás és rágás, csupa csámcsogás, hogy micsoda húscafatok esnek ott szét a fogak közt pillanatonként? Messziről igen, – onnan szép a mező, meg a tengerek is, szép zöldek csakugyan, – ezt mi nemde úgy hívjuk filozófusok: perspektivikus szépség-ideál…

– Úgy látszik, te is az vagy, – mondtam én. – Az én perspektivikus szépség-ideálom. – És megsímogattam a haját.

– Akkor közelről ne nézzen meg engem sem, az a tanácsom. Tegyen a tűzre, – mondta és kimerülten újra leült. – Még maradok egy kicsit.

– Igen, beszéljünk még egy keveset, – mondtam én. Hideg napok jártak akkoriban, nem úgy, mint az idén. Nagy fahasábokat vetettem hát a tűzre, – szabad kandallóm volt abban a szobámban – s ő odaült az alkonyodásban egész közel a tűzhöz. S ott egész jól látni lehetett, mennyire megviseltek most e szürke szemek. Biztosan sokat sírt is ezen az éjszakán. Nem gyújtottam hát fel a villanyt, teát csináltam neki hamar s holott arra kértem, hogy beszéljünk még valamit együtt, semmit se beszéltünk. S ő a tea mellé rágyújtott újra, de a cigarettát egy üvegből jól megkente előbb valamivel.

– Tudja mi ez? – kérdezi tőlem.

– Sejtem, igen. – S csendesen bólintottam.

– És helyesli az ilyesmit, vagy ellene van?

– Igen, helyeslem, – feleltem én. – Kell, hogy nyugsága is legyen az embernek.

– Oh édes, jó Guszti bácsi, – mondta nekem ekkor. S a szemei megteltek könnyel.

– Most jó nekem, – mondta egy idő után. – Most csend van a fülemben és a szívemben. Mintha az anyám ölében ülnék újra, de különös.

– Csak pihenj s pihenj, – mondtam én. Majd egy újabb ilyen cigaretta után:

– Tudja, hogy alszom én el? Oly árva vagyok! hogy bírja ki az életet ilyen egyedül? Dalolok magamnak Guszti bácsi, én magam ringatom el magamat… Mit szól hozzá? – Majd hirtelenül:

– Hogy kell hát szeretni valakit? – És a homlokát ráncolta megint.

– Most pihenj egy kicsit, – próbáltam újra hatni reá. De hiába.

– Mit tegyek én? Mit tegyek én? – kezdte megint tördelni a kezeit. – Hogy ne legyek ennyire boldogtalan, mit kell ahhoz tenni nekem?

S én nem tudtam mit felelni neki. Vagy mondjam neki azt?… nem tehetem.

Kimentem tehát s behoztam a mise-ruhámat. Úgy tettem, mintha áttenném egyik szekrényből a másikba.

– Hozza ide, – parancsolt rám. S ebbe aztán beletemette az arcát. És megcsókolta kétszer is a keresztet. S utána sírt megint s én még mindig semmit se tudtam mondani neki.

Aztán elment. És ennyi az egész. És azóta nem láttam, nem is hallottam róla, de hisz tudom is: nem fogom én őt látni soha többé. És azóta mondom én azt, hogy denevér vagyok édes uram. Talán ön is az? – kérdezi tőlem hirtelenül.

– Úgy látszik, igen, – minden, amit hallottam, oly meggyőző volt, hogy az az érzésem kegyelmes uram, – feleltem neki mosolyogva ugyan, de nem éppen igazi mosollyal.

– Fölismeri magában?

– Igen.

– Akkor fogjunk hát kezet és Isten önnel mind az örökkévalóságig – mondta szelíden.

S én még kezet is csókoltam neki, ahogy illik. S ő hagyta, csak épp, hogy bólintott rá, mintegy a magasból.