Istentelen emberek

Henrik fivérem berohant a szobába: – Dudits öngyilkos lett! – kiáltotta. Apám e szóra nyomban elvágódott, elájult. (Ő azok közé a karakán emberek közé tartozott, akik bizonyos pillanatokban csodáskép gyengeszívűek.) Tudni kell, hogy Dudits Endre a hugom szeretője volt, egyébként unokatestvérünk… s, hogy hugom mindössze tizenhat és féléves, gyönyörűszép úrilány. Hogy ez a baj történt s hogy kitudódott, mindennek azt hiszem, legfőképen én voltam az oka. Együtt heverésztünk egy nap Duditscsal a cselédház közelében, egy szérűskertben, valami kis szalmán, (éppen cséplés volt nálunk) – s én így szóltam hozzá: – nézd ezt a diófánkat, ez az én diófám… hatalmas fa, mi? S épp a Lydia ablaka alatt áll… Furcsa, – mondtam. – Látod azt a hatalmas ágát? arról Lydia szobájába pontosan be lehetne ugrani. – S Dudits alighanem úgy tett, ahogy mondták néki. Hogy milyen fogadtatásban volt ott része, milyenben nem, azt persze nem tudom s nyilván senki se fogja megtudni soha, – tény az, hogy egy nap az egyik marokszedő lánytól jövök éjszaka, – nem is zajt hallok, valami kis mozgást, már nem is hallható neszezést érzek közelemben a koromsötét udvar egy sarkában. Mint a pisztolyt szegzem rá villamos zseblámpám tüzét: – ott áll unokatestvérem Dudits Endre, nagyon sápadtan és azt mondja nekem: – hagyj békén, Katinál voltam. – Ezzel sarkon fordúl és továbbáll. Aztán visszafordúl: – te, hallgass, ha jót akarsz! – mondja nekem. – Még te fenyegetsz? – válaszolom néki azonnal s a szemébe röhögök. Furcsa nevetésem lehetett ez, mert furcsa érzések is voltak bennem, biztosan nagyon sápadt voltam jó magam is. Kati az egyik cselédünk volt, harmatosszemű, könnyed, röppenékeny lány, mint a tündérek, – s hozzáférhetetlen, legalább is nékem az. S akikről én tudtam, hogy megpróbálkoztak nála, azoknak is mindnek. De mit lehessen tudni? Dudits Endre gyönyörű fiú volt. Szálas, magas, karcsú, oly hajlékony, mint a cigány, – haja is oly árnyasan, ábrándosan volt belefésülve homlokába, úgy pihent ott, mint holmi odaszállt felhő s a bajuszkája is hollófekete… mi az ördög? Ezt kifirtatom. Lydiára történetesen nem is gondoltam akkor… Ám Kati miatt attólfogva puskával lesben álltam éjszaka. Hogy mért puskával? – fene tudja. Bizonyára rá is fogtam volna, ha rajtakapom, hogy csakugyan a Katihoz jár, mert legénykedni nagyon szerettünk mi mindannyian, a mi fajtánk. Persze kegyetlen voltam attól fogva Katival is. Úgy tettem, mint aki tud valamit. Rá se hederítettem többé. Eddigi nyájasságaim: cukorkáim, amiket oda-odatóltam neki néha, suta mosolygásaim mind elmaradtak. Ha pedig mondott valamit, lehetőleg hahotában törtem ki. – Ja úgy! – mondottam neki rendesen. Az árva teremtés furcsán meggörbült erre valahogy, – másként ezt nemigen lehet kifejezni. Nagyon figyelt s a belső feszültségtől mintha meg-megrándult volna benne valami. Egy szó, mint száz: gyűlölködő szemeket kezdett vetni felém. – Mi leli az ifiurat? – kérdezi egy alkalommal végre. Ja úgy! – kacagtam én. – Dudits Endrével pedig még különbül bántam azóta. Ez árva gyerek volt, apám korán elhalt nővérének volt a fia s az apja Amerikában… ott élt nálunk egy külön kis házikóban, (saját kívánságára, mert ott akart lakni, mint mondá: „zavartalanul és egyedül”) s ezt a vityillót mi úgy hívtuk: „a konak”, – ez a név ragadt rá, már nem emlékszem, mi kapcsolatokból kifolyólag. Ő különben gimnáziumi tanuló, hetedikes, akárcsak én – és sokkal jobb tanuló nálam, sajnos. – A király születésnapja volt. A mi falunkban különös okoknál fogva mindíg nagy becsülete volt az öreg Ferenc Józsi bácsinak. Plébánosunk ugyanis rajongóan aulikus volt, de nemcsak ő, hisz apám maga is. Ez onnan adódott, hogy egyszer apám fent járt a királynál kérelmezni valamit s azóta nem tudott másként, csak könnyes szemmel beszélni „az öregúrról”. Egyszóval nálunk aznap mozsarakat sütögettek el a templom-tér sarkaiban már hajnal előtt, plébánosunk, egy totocska pedig mise után odagyűjtötte a hívőket magaköré a templom-udvarba s külön beszédet tartott nekik e napon. Hogy mért nem benn a templomban tartotta, azt hasonlókép ma sem tudom. Odagyűjtötte őket és így szólt: – „Á, felsíg, gyerekek, hívők, áz nágyszérű embir… ín ismerem. Voltám ott, káplány voltám ott, láttám mindenáp…” És így tovább. Ott állunk illendőségből mi is Dudits Endrével, – egyelőre hallgatok. Egyszercsak megcsípem őt és azt súgom néki: – Most kiállasz és azt mondod, hogy Ferenc Jóska egy kövér hentes. Ha nem mondod, mindent felfedek. – Hiszen volt mindenféle felfednivalóm egyéb is: bizonyos naptárak, amelyeket ő maga készített magának önmegtartóztatási szándékokból s amelyeket én kikotortam a könyvei alól, mikor egyszer nem volt otthon. – Mondod, vagy nem mondod? – kérdeztem tőle. Ő rámnézett. – Egykettő, – parancsolom néki s a szemem nagyon fekete lehetett. Nosza, kilép erre Endre és mondja hősiesen, amit mondani kell. Igaz, nem egészen a parancs szövege szerint, hanem kérdés-alakban s némikép alázatosan is. Hogy igaz-e vajon az a mendemonda, – nem tanúlt-e Ferenc József úr ifjúságában valami mesterséget is, ahogy a királyfiak rendesen, – mondjuk, hentesipart? – kérdezi vérpirosra válva. A kövér szót pedig egészen kihagyta volt rémületében. Dühös voltam ezért is, szó sincs róla, viszont hogy aztán a totocska mit csinált! Hogy a lelkem hasát tartottam a nagy belső nevetéstől. Mivelhogy majd megütötte a guta. Tiszta lila lett, mint a csemege-hagyma, még a szeme is majd kiugrott s az is pirosas, a nyaka pedig szinte megrepedt az ereitől.

– Hentes? – fakadt ki végre dühében. – Á mágá öreg nyányájá volt hentes! – s mondom, lila lett az udvar iránti hódolatától. S a népek kacagtak persze. – Hát ami azt illeti: velünk, kegyuraságokkal nemigen mert volna így elbánni a totocska. Ő azonban: Endre fiú afféle ágrólszakadtnak számított mindenütt, – sok becsülete nem volt neki sehol. Szó ami szó, nagyobb baj aztán mégse lett ebből, csak épp, hogy apám felpofozta Endrét, – ami viszont nem volt újság miközöttünk. Viszont pedig azt is tudom róla, hogy akkoriban revolvert vett magának, abból a pénzből, ami a marokszedésből járt neki. (Az ugyanis a mi jussunk volt, gyerekeké s ebben már egyformán osztoztunk: a húgom, ő meg én, – a negyedik gyerek: Henrik, mint felnőtt, már nem kapott ebből részt.) Csakhogy még valamit vett a bitang, amit kár volt megvennie. Egy finom tenisz-ütőt is vett magának s ez feltűnő volt, mert hiszen fogalma se volt a teniszhez, de kedve se volt hozzá, tudtam róla. – Mit vesz ez egy ilyen finom ütőt? – kérdeztem magamtól s figyeltem a dolgot. Hát csakugyan két hét múlva az ütő a húgom szobájába vándorolt, – ezt meg a szekrényéből, a ruhái közül kotortam elő. – Hát így vagyunk, Lydiácska? – kérdezem tőle. Megvetően biggyeszti a szájacskáját, nem felel. – Hát ilyen ravasz vagy? – kérdezem tőle. Nem felel, kimegy. S ahogy kiment… furcsálltam ezt a mozdulatát. Eddig ugyan semmi gyanúsat nem láttam viselkedésében, most azonban – a lábát húzta-e? vagy lomhasága lepett-e meg? Hisz ez egész olyan, mint egy viselős asszony. Tyüh, az áldóját, – hát így vagyunk? Eszerint Endre nem is Katihoz jár, – jutott eszembe… de minden egyéb is: a diófáról való megjegyzésem s ebből mind ama pokoli szövődmény, ami csak megfordúlhat az emberi agyban egy pillanat alatt. A szobában zöldesszín nyárutói délután volt, – hogy jobban körülnézhessek, kinyitottam hát a zsalukat és íme: épp apám megy át odalenn az udvaron. Nosza, gyerünk sebtiben apámhoz.

Megyek apámhoz, – mondom néki: – Apa, fontos közlendőm van. Mióta anyánk meghalt, Lidi bomlik, ezt maga is megállapította. – S nem mondtam akkor néki semmi részleteset. Csak annyit, de azt teljes határozottsággal: hogy Endre éjjel feljár a Lidihez. S ezzel ki akarok menni az irodából. Apám nagyot ordít. – Állj meg ott! – ordít reám. Visszafordulok. – Ott állj meg, ahol vagy, – kiáltja. – Honnan veszed ezt? – közeledik felém. – Honnan veszed ezt? – ordít bele az arcomba. Farkasszemet nézünk. – Ha nem lesz igaz, úgy nézd meg magad akkor, – ordítja belém. Én pedig semmit se szólok. Sarkonfordulok, megyek. – Kifirtatom! – hallottam még a hangját s azt is, hogy szörnyen lihegett.

Hát aztán csakugyan már nem is én, ők lesték Endrét. Magam kényelembe helyezkedtem, – várakoztam, mi lesz? mint akinek ebben többé semmi dolga. Egy hét elmúlik, – semmi hír. Két hét, három, – mindegyre semmi. Apám zordon volt, egy hangot se szólt soha hozzám, úgy kezelt, mint egy vadidegent. A nála megháló lovas-fináncokon szokott így átalnézni. A negyedik hét elején egy keddi nap éjszakáján, tompa, apró dörömbölésre ébredek. Közvetlen utána lövés dördül el az éjszakában. Felugrom, kiszaladok, – ott áll apám a folyosóablakban puskával. – Elhibáztam, – mondja nékem lihegve, semmi többet. Az összeszaladó népnek: cselédeknek, béreseknek pedig annyit mond, hogy zörgést hallott a szobájában… hogy vagy valaki ember próbálkozott bemászni hozzá, vagy valami „nagy állat”. Hogy mit értett ezen, nemigen tudtuk felfogni, minthogy a legnagyobb állat, amely bemászhatott hozzá, a macska lehetett, a vadak közül pedig a mi vidékünkön legfeljebb a menyétke. Öreg béresünk, aki okos ember volt, rögtön furcsállotta is ezt a kifejezést. – Nagy állat, – csóválta a fejét elmenőben. – Fogja be kend ott a pofáját! – rivallt utána hatalmasat az apám. Amire az öreg mégegyszer hátra fordult, gúnyos, bölcs arccal, – alighanem, hogy rögtön fölmondja a szolgálatot, de aztán, úgy látszik, mégiscsak jobbnak látta, ha tovább megy. De Henriket is alaposan lehordta apám. Ő sokkal idősebb bátyám volt: már huszonöt éves, maga is kényes, szivaros úr s nemigen szerette, ha hangoskodnak véle. – Te marha, – mondotta néki apám, – éppen ilyenkor döglesz? – Amire Henrik furcsán elhúzta a száját, mint akinek voltakép ez az egész ügy nincs nagyon ínyére. Lusta ember is volt s szerelmiekben éppen igen elnéző: lévén ő maga is némán kicsapongó kéjenc. Sose szólt persze arról, hogy miket művelt, de mi tudtuk: színésznőkkel a városban, béreslányokkal idekinn, ahogy jött, mindenféle nővel, – három-négy napot egyfolytában, a szakadásig. – Aztán még egész éjjel tárgyaltak is apámmal, ezt is megtudtam másnap. Magam pedig így egészítettem ki magamnak a történeteket: hogy apám megvárta, míg Dudits Endre bemászik a nővérem szobájába, hogy a crimen teljes legyen, nyílt, világos és tagadhatatlan – s akkor némán nekifeszűlt az ajtónak bivalyerejével, mégse tudta kivetni sarkaiból… aztán nyílván halkan dörömbölt is előbb és beszélt is hozzájuk, (mert dörmögését is hallottam a lövés előtt), hogy nyissák ki neki, ha jót akarnak, – minthogy azonban nem nyitották ki semmikép, vad izgalmában a puskájáért szaladt, vagy talán az ott is volt már nála… s aztán hát utána is lőtt a menekülő Endrének. – Mert hiszen vad népség vagyunk mi, szó sincs róla, – vagyis voltunk inkább, (azóta bezzeg megszelídített az élet alaposan), – kitelt tőle, hogy agyonlövi ott, a helyszínen a fiút, ha szembekerül véle, föltéve, hogy mukkan is. Mert az ellentmondás volt az, amit sehogy se bírt el az én bővérű apám.

Azon az éjszakán azonban még valami mást is megértem én. Hajnal felé, amikor már minden elcsöndesűlt, halkan kopognak nálam. Én sose zártam volt le az ajtómat. – Tessék! – mondom és meg se mozdulok. Lydia nyit be, még hozzá egész szemérmetlenül, – még csak otthonkát se vett magára, csak úgy hosszú hálóingében, egy szál gyertyával a kezében… no de mit mondjak? Így is gyönyörű volt. Sőt még annál is szebb. Fekete, mint az éjszaka s egyben sugárzó, mint a hold… S oly halovány is a nagy gyertyalobogásban. Nem is a mi fajtánknak látszott, – mintha csupa tearózsa jönne be az ajtómon két lábon. S ehhez a kisírt és mégis oly szikrázó szemei!

– Gyűlöllek benneteket, – susogja felém. – Oh, de gyűlöllek. Most megöltetek végre, – azt mondja nekem. – Addig mesterkedtetek… oh gyalázatosak! – s mindezt, mintha legbékésebb beszélgetésre jöttünk volna össze ketten: az ágyam szélén ülve mondja nekem. Majd mosolyogni kezd… abban a pillanatban azonban már ugrottam is. Szerencsémre, éppen, hogy le tudtam még fogni kezét. Ugyanúgy akart végezni magával, mint anyánk: aki tántijai szemeláttára, beszélgetés közben s kuglófok közt halt meg, sziven szúrva magát. De mondom, még sikerült lefognom a kezét s a kés pengve hullt le a földre. – Ha azt akarod, hogy végre békesség legyen, – mondom néki, – akkor most megigéred… de szavamba vágott. – Oh, tehettek most már velem, amit akartok, ti gyalázatosak! – lihegte forrón s egyenesen az arcomba, mialatt két kezét hátrafogva álltam ott, közvetlenül mellette, olyannyira, hogy az orrunk is majdnem összeért. Aztán elengedtem őt.

– Lidi, – mondtam néki, – térj eszedhez, menj vissza és feküdj le mindenekelőtt… – magam is lihegtem a nagy felindulástól. – Öngyilkosnak lenni ostobaság, – mondtam néki. – Kitartani a kutya istenit, – lángoltam feléje, – csak azért is Lidi. – Most egyszerre a pártjára állottam s csak Isten a megmondhatója, miért? sajnáltam-e talán? – Beteg nem vagy? – kérdeztem még tőle gyanakodva… s fel-le jártam a szobában. Ő a padlón ült megsemmisülve. Kérdésemre már nem is felelt, szavaimra nem látszott figyelni, – szórakozott volt, beleveszett teljes szégyenébe, szomorúságába. Aztán sírni kezdett halkan, csendesen, – de hogy ezt is míly gyönyörűn! Békésen és hosszan sírt, mint némely szép, tavaszi esőzés. Az a veszély fenyegetett, hogy egészen el találok lágyulni bele, – ez pedig a mi fajtánk megítélése szerint a legnagyobb szégyen lett volna bizony. Felkaptam tehát, bevittem a szobájába… s ott még megeskettem az elgyengültet, hogy most még kitart, nem tesz kárt magában, aztán lefeküdtem és elaludtam. Mire felébredtem, senki se volt a házban. Apám elutazott Lydiával, – mesélték nékem, – Henrik kilovagolt a pusztára, Dudits Endre pedig eltűnt. – Elbújdosott, – súgta nékem öreg béresünk. – A keservét! – most már őt is elkezdtem sajnálni. Felnyergeltettem tehát egy jó lovat és két rosszabbat két fiúnak… – Gyerünk! Hajtóvadászatra megyünk, – mondtam nékik. – Három irányból megyünk neki a bivalyos-nevezetű erdőnek, – adtam ki a parancsot – no de teljes csendben! S ha ott sincs semmi, akkor még az öreghegyi szőlőkbe is felmegyünk. (Nem volt az már akkor szőlő, de mi még úgy hívtuk.)

Mit részletezzem? Egész nap lóháton voltunk, de nyomát se leltük sehol a szegénynek. Estig pedig Katinak is se híre, se hamva. Megizente a szakácsnéval, hogy ő ilyen helyen nem szolgál tovább s gyalog bement batyujával Fehérvárra. Most menjek utána is lóháton? Henrik se jött meg éjszakára, – gondoltam: vagy kalandja van megint, vagy netán ő is megúnt minket most már véglegesen?

Csúnya éjszakát töltöttem el akkor a teljes egyedüliségben, olyannyira, hogy úgy lehet, még meg is változtam azon az éjszakán. Hogy megértessem itt magam, meg kell jegyeznem, hogy mi akkoriban új birtokosok voltunk még ott. Apám nem régen bérelte ezt a pusztát a kastéllyal és belsőségekkel. S mikor odamentünk lakni, figyelmeztettek ugyan minket, hogy egyes szobákban nem lesz tanácsos hálni, meg is mondták, melyek azok, mert neszesek, – azokban éjjel néha különös zajok hallhatók, – amire én dacból persze épp egy ilyen helyet választottam ki magamnak alvóhelyemül. Ez közvetlen a padlás alatt volt s mindaddig a napig nem is volt okom megbánni e hetvenkedő magatartást. Hallottam ugyan olykor egyes zajokat, de rá se hederítettem. Baglyok, vagy menyétkék lehetnek, – gondoltam magamban, – vagy tán bőregerek. Mindig jó alvó voltam különben is, – aznap éjszaka azonban nem tudtam elaludni, már ott kezdődött a baj. Éjfél után pedig egész különös csörömpölés lett a fejem felett hallható. Mintha valaki vasakkal sparherdet kotorna odafenn, – ilyesmi volt, de még mintha nyitogatná is, csukogatná. Jobb időkben ezt úgy mondottam volna gúnyosan, (de nemcsak én, apám is, fivérem is ugyanúgy), „vassal vacakol az öreg uzsorás”. Mondani se kell: most is megpróbálkoztam a fölénnyel: – éjjeli dáridót csinálnak odafenn, vagy mit? vacsorát főznek a kísértetek? – szellemeskedtem magamban, de nem ment a mulatság. Mégiscsak kivert a veriték. Felkeltem, újra lefeküdtem, kinyitottam az ablakot is, de hiába. Fenn halkan, kíméletesen, de apró szünetek után újra meg újra vassal vacakoltak. S ez tűrhetetlen volt, cudar állapot. Aztán végig csoszogott valaki kétszer is a padláson. – Úristen, hisz odafenn egy sírkereszt van a lom között, – jutott ekkor eszembe. Hiszen ezt már régen megmondta nekünk valaki, aki nem merte lehozni és mi is még mindig otthagytuk, haszontalan, semmivel se törődő, henye népe. Mert azok vagyunk, istentelenek. Valaki egyszer, régen sírkeresztet halászott ki a tóból s az egyik akkori barom feldobatta vele a padlásra.

No de nagynehezen végre mégiscsak elaludtam. Alig alhattam azonban néhány percet, mikor nagy lihegésre riadok fel. Egy nagy állat szaladgált ugyanis a szobámban s egészen szemtelenül, – még a leheletét is érezni véltem az arcomon, annyira közel jött. Mondom, ide-oda szaladgált és nagyon lihegett, még akkor is, mikor felébredtem rá. S ami még különösebb: a gyertyám is el volt fújva, – holott hát biztos voltam benne, hogy égve hagytam, már azért is, mert ennyire egyedül voltam s aztán úgy is aludtam el. Végre hát reszkető kezem mégiscsak elérte a gyufát. Meggyújtom: a semmiség, – szemem előtt a bizonytalan, fényben-árban mozgó, fekete üresség… – most tehát megértettem végre, miféle „nagy állatról” beszélt nekünk akkoriban éjjel az apánk.

Még reggel is csupa borzadály volt az egész bensőrészem, olyannyira, hogy, jól emlékszem rá: sem a napfény, sem a jó, meleg reggeli kalács nem tudta jóvátenni ezt az éjszakát.

– No bizony én elmegyek innen! – gondoltam magamban sötéten. S megvallom, még azt is megfogadtam, hogy jobban a szívemre hallgatok ezentúl.

Apám már otthon volt akkor. S alig hogy körüljárt kicsit az ebédlőben, berontott közénk Henrik, azzal a bizonyos szörnyű hírrel, hogy Dudits Endre öngyilkos lett, sőt, hogy már ki is vetette testét a fekete tó… (Egy kis semmi tavacska, talán két kilométerre a házunktól. Legnagyobb mélysége azonban megvolt legalább is a tíz méter.) – S aztán, hogy eltemettük, – (a totocska temette szegényt nagyon meghatottan, még ő maga is sírt, mert hisz velejében lágy ember volt ez is, a kis öreg…) s meg is gyászoltuk persze tisztességesen, – akkor apám egyszerre kivágatta remek diófámat is. Egy nap vadászatról jövök, hát ott fekszik a hatalmas fa kidöntve a Lydia ablaka alatt. S ez volt aztán a perc, mikor megundorodtam sajátmagunktól végérvényesen. Bementem hát éjjel az irodába s ami pénzt kiszedhettem a különböző kazettákból, azt összeszedtem… s egy hónap múlva már (Skandinávián át) New Yorkban voltam. – Huszonhat évig éltem itt és soha mégcsak hírt sem adtam magamról, nemhogy láttam volna egyiküket is. Akkor egy nap mégiscsak hazajöttem látogatóba – s egy csudálatos, furcsa délutánt töltöttünk el megint, mi hárman együtt… oh, bizony, mi hárman, igen… Ezt azonban máskor mondom el.