A yorki herceg születésnapja

Madame Bruyard, francia társalkodónőm, komornám és bizalmasom egy személyben, tovább olvasta az információs levelet. A levélben minden kertelés nélkül az volt megírva, hogy udvarlóm, Sterne doktor úr, az a-i egyetem büszkesége, voltakép kettős életet él, – nappal az orvostudományok hőse, éjjel pedig közönséges jómadár. S mindezek tetejébe, Uram bocsáss meg, még szocialista is, ami a legborzasztóbb. De továbbá: három cimborája is van, – Monsieur Faculay, egy kétes származású lovag, Mankould úr, egy kétes foglalkozású bankárféle, vagy ékszerész talán és Alois Brown, – ez utóbbi a leghírhedtebb alak köztük… Különben egyikről se lehet tudni, miből él. Ezek négyen együtt még fekete-misékre is eljárogatnak éjszaka.

– Qu’est-ce que c’est? – fekete misék? – kérdeztem társalkodónőmtől, e szóval figyelmeztetve őt kötelességére is, hogy franciául magyarázzon nekem, ne pedig magyarúl. (Nagyon megszokta ugyanis, valósággal megszerette a magyar nyelvet nálunk kinn a pusztán.) Mire madame Bruyard lehajtott fejjel s a nála megszokott kötelességszerű alapossággal magyarázta el nekem e fogalmat franciául, majd még túlbuzgóságból Apuleius szamarát is belekeverte a dologba valahogy…

– És ennek legyek én a felesége? – A személyleírásban még az is benne volt, hogy Sterne úrnak sasorra van, amit úgyis tudtam.

– És ennek legyek én a felesége? – kérdeztem valósággal jajongva s egyre csak lovagló-pálcámmal verdesve az asztalt. Amire madame Bruyard keresztet vetett és így szólt igen ünnepélyesen: – Az Isten óvja Önt ettől gyermekem.

Hát idáig jutottam itt… ennyi az, amit el tudtam érni fondorkodásaimmal. Mert meg kell vallani, – mit szépítsem a dolgot, – egész közönséges partie-vadászatra adtuk mi ketten a fejünket madame Bruyard-ral e kies svájci üdülőhelyen, B-ben. Mikor mostohaanyám nagybeteg öcsémmel világgá bocsátott, így szólt hozzám: – nem vagyunk már a régiek, tudod, tehát aszerint gazdálkodjál. – Majd félig tréfásan, félig komolyan, vagyis fájdalmas tréfával hozzátette:

– Fogj egy jó férjet magadnak, Irmus, légy ügyes. – Ezt a fülembe súgta és megcsókolt.

S én félig tréfásan, félig komolyan hozzá is fogtam a dologhoz Madame Bruyard-ral. Nem vethettünk egymás szemére semmit, nem voltunk henyék, mi igyekeztünk. S az eredmény mindössze csak ennyi volt, – hogy nem valami fekete vár sötét tulajdonosa, nem is egy amerikai nábob, mindössze csak Sterne tanár úr bolondúlt meg értem, (ahogy ő nevezte el vonzalmát,) meg egy boglyashajú-féle fiatalember, egy szegény hóbortos… Mit tehetünk mi arról, nem igaz, Madame Bruyard?

– E második, e boglyashajú, épp akkor, néhány nappal azelőtt, havas karácsony napján küldött be hozzám ajándékul egy kalitkát: benne egy szegény kanári madár meg egy fehér rózsa, furcsa módon elhelyezve. Alighogy hozzáérek a kalitkához, valami pattan, a madár vergődik s a rózsa lassan megtelik vérrel… hát a hóbortos úr Wildenek valami meséjét ültette át a valóságba. Gumiféle rúgók voltak a kalitkába beleszerelve s érintésemre a szegény madárka szívét tövis járta át…

– Maga hóbortos! – mondtam néki másnap köszönetül e szamár figyelemért. E szótól azonban, úgy látszik, még szerelmesebb lett, mert voltakép tán büszke is volt rá, hogy ő hóbortos.

Hát ez volt minden eredmény… s ezzel szemben viszont szerelmes lettem épp akkor, – de nagyon. Még ezt is!

Egy napbarnított, csudás magyar úr, egy szép, komoly fiatal férfi költözött át ugyanis pár hét múlva a szanatóriumba beteg anyuskájával… hogy is mondom el? Ahogy megláttam őt, – nem is! – ahogy napról-napra anyjával való bánásmódját, gyengéd figyelmét, igen finom mozdulatait figyeltem messziről, ügyesen, – de komoly szemeit is és bitang mosolyát… egy érzés költözött a szívembe, egy biztos, ellentmondást nem tűrő érzés, vagy dal afelől, hogy igaza van a hindú mesének: az istenek csakugyan két fél almát hajítanak le magasságukból ide… s adnak annak két lábat, mondván néki, hogy menj és siess és keresd meg odalenn a másik feledet, te alma… s hogy ő az én másik felem itt e földön és senki más.

Persze, meg is ismerkedtünk aztán egykettőre. S én megint oly nagyon buzgólkodtam, – én szegény, most igyekeztem csak igazán, bizony jobban, mint viharzó ifjú életemben bármikor eddig. Szerény voltam, csendes, csinos, – mutattam, hogy nagyon jószívű vagyok… úgy buzgólkodtam talán, ahogy csak kislány koromban, mikor a hatalmas, nagy ótatának hoztam be estelente, vacsora után a csibukját… Besegítettem az öreg hölgyet a liftbe, – de mit is mondjak, mit is részletezzem? Mindent megtettem, hogy érzéseit magamhoz szoktassam s a szíve természetesen, szinte magamagától egyetlen fiacskája mellé helyezzen el engem.

De hiába. Az öreg hölgy éles szeme egy-kettőre átlátott a szitán és ezen felül jaj bizony: mintha egész helyzetemmel is tisztában volna azonnal. – Az én fiam csak főrangú hölgyet vehet el feleségül, – adta értésemre egy nap egész váratlanúl s mintha éppen csak saját töprengéseire felelne. S rámnézett. Szünet. – Ez a professzor Sterne voltakép egy kedves, polgári úr, – mondta később, tűnődést mímelve, hogy együtt sétáltunk a téli napsütésben. – Mit jelent az, hogy polgári úr, Nénike? – mosolyogtam rá nyúlszőr-kalapom alól. Nem felelt, bosszús volt. Vagyis, hogy menjek csak oda és kereskedjem Sterne úrnál, mert ott az én helyem, adta ezzel értésemre. – No várj csak, – gondoltam én keserűn. Mert csupa keserűség lett a szívem, mondani se kell.

Felszaladtam beteg öcsémhez és zokogva borúltam az ágyára. Ő gyönyörű, sápadt kis kezével homlokomat kereste s két lázas, ijedt szeme úgy bámult rám, mint két lövellő, lángoló telihold. – Nem, nem magát féltem én, – ijedtem fel erre, – az Istenért, hova gondol Mikikém, maga meg fog gyógyulni, ej, esküszöm… nézze csak, esküszöm erre, – emeltem fel esküre az ujjam, – oh másért sírok én…

Aztán hát meg is vallottam neki mindent úgy, ahogy volt. Nem mondtam ugyan el, hogy tönkrementünk, de azt igen, hogy férjhez kell mennem, mert nagyon küldenek… s ehhez hozzátettem nagy bajomat is. – Szerelmes vagyok, oh bocsáss meg! – mondottam s kezeimmel eltakartam arcomat. S ő, a jóságos, nemhogy haragudott volna rám emiatt, ellenkezőleg, abban a pillanatban megértette, magáévá tette egész ügyemet. A téveteg szemekben gyerekes szigor gyúlt fel… Sokat súgtunk-búgtunk aztán délutánonként. Én számot adtam néki mindenről, Sterneről, a boglyashajúról… s hogy mint dühöngenek ezek most a magyar úr miatt, – csacsiság volt mindezt elmondani, belátom, de tán megbocsátanak az égben nekem, ha másért nem, szegény tizennyolc évemért, mert annyi voltam csak. Elmondtam néki, hogy az öreg hölgy mily fennhéjázó, milyen nagyralátó, hogy mennyire uralkodik ő a fián s hogy mi néki a vagyon meg a rang. – Akárcsak minékünk Mikikém, – mondtam néki bűnbánó szóval-szívvel.

– Oh, – felelte nekem egy este az öcsém, – ha megalázhatnók őket a porig, a sírig, Irmus. – Mint valami heves fohász, úgy törtek elő melléből e szavak. S megvallottam, hogy ő, mikor egész egyedül van, olykor efelől szokott álmodozni.

Hogy kardot vesz képzeletében s ő maga fejezi le ezt az én lovagomat.

– Hova gondolsz? Őt akarod megölni az Istenért? Ne őt, az anyját, – bíztattam én a kisöcsémet. – Az anyját, – susogtam a fülébe kedvesen.

– Oh ha idejönne most egy maharadzsa, – felelte ő, a szegény – s beléd szeretne, vagy valaki más nagyszerű úr… Mért ne, mért ne? oh Irmus, – lelkendezett, – mikor olyan gyönyörű vagy! Milyen bosszú volna ez nekünk oh édesem!

– Magam is szoktam most erről álmodozni, – vallottam be neki. – S még hosszan sugdosódtunk aztán édes-boldog elégtételünkről… Ám mindez csak azzal végződött, hogy bármint adódnék is, a végén én mégiscsak az ő felesége szeretnék lenni.

Miklós ekkor szomorúan nézett fel rám. Ezt már nem szerette.

– De ha megaláztak, – kiáltotta lihegve s felült az ágyon.

– Hallgass, hallgass, szeretem őt, – feleltem neki konokul s már mentem is. Otthagytam őt.

…Egyik nap lélekszakadva szaladok fel hozzá, hogy íme, hallja hát, miről értesülök. E hölgy, mint egyik elszólásából kiveszem, információt kér be valahonnan minden úri kisasszonyról, akit közelükbe vet a sors.

– Hát így fogunk majd mi is tenni a férfiakkal, – válaszolta vézna kis bölcsem. Ki is adtuk hát nyomban a parancsot Madame Bruyardnak az információk sürgős beszerzése végett Sternet illetőleg. (Minthogy éppen nem is volt más raktáromon akkor, csakis ő, ez az egy, az árva Sterne… mivelhogy a boglyashajú úgysem számított.)

– Meghallgat ma Mikikém? – kiáltottam egy másik nap. – Tudja, mi történt? Hát hallgasson csak ide. Mikor elbúcsúzom tőlük, a kezemet nem rögtön engedi el, de sőt, a szemembe tekint… és mit mondott? Tudja-e, mit mondott? – Ne menjen még Irmus, – mondta nekem. Mit szól ehhez?

– Kedvel, hiszen látom, hogy kedvel! – súgtam néki boldogan. – S milyen jól bánik az édesanyjával, Mikikém! Milyen jó kis papucshősöm volna! – nevetgéltem én alighanem vérpirosra válva.

– Oh ha meghalna az anyja! – sóhajtottam aztán szemérmetlenül… Hát így történt.

S reggelente viszont egy zordon és durva férfihang így szólongatott nap mint nap a lelkem mélyén:

– Férjhez menni, azt ajánlom, férjhez menni, – intett engem ez a hang, – különben mindenképpen baj lesz veled, te kisasszony.

 

*

 

Az információ után mégis s e hang intelmei ellenére is csúnyán elbántam Professzor Sternevel.

– Faculay úr? – hajoltam oda hozzá, ahogy ő szokott felém épp oly ördögien. Mankould úr? – kérdeztem egyre sugárzóbban és illuminálva. – Hogy van Alois Brown? – kérdeztem kacagva, egyre kegyetlenebb kedvteléssel.

S ő úgy elgyengült ettől, alig állt meg a lábán, láttam rajta. A horgas saskeselyűből mopszli-kutya lett egy perc alatt.

– Honnan e tájékozottság? Honnan tud Ön az én jóbarátaimról? – kérdezte végre. – Örülök, hogy úgy érdeklődik irántam, – folytatta lihegve. Majd visszanyerve minden ördögi fölényét:

– Mi bizony jóbarátok vagyunk négyen, jó cimborák, – vallotta be szemtelenül, – teljes érvényű fickók, no de baj is az? Hát fantaszta vagyok, mi baj van abban? – nézett bele egyenesen a szemeim közé.

– Qu’est-ce que c’est fantaszta? – mikor lumpolásról van szó? – kérdeztem én. (Így művelődtem én mindég, apró kérdések útján és akárhol.)

– Fantaszta? Akinek képzelete van s aki ezt a képzeletét jobban kedveli, mint a valóságot.

– Akkor mit kedvel rajtam? – kérdeztem azonnal, – én valóság vagyok. (Bárha sohase szoktam volt szerelmes férfiaknál aziránt érdeklődni, hogy mért is szeretnek engem, – effélét, – mi a bajuk velem, vagy mit akarnak tőlem? – az ilyen naívoskodó kérdéseket sohase szerettem. Viszont e furcsa beszéd mégiscsak meglepett.)

– Mit kellek akkor én? – folytattam, – ha Ön csak a fantáziáit kedveli. Nem nagyon szeretem ezt.

– Firtat, kérdez? – tudakolta haragosan.

– Azt teszem.

– Szerénytelen?

– Az vagyok.

– Hátha a lakkcsizmája, szemeinek fénye, vagy ez az aranygomb a lovagló-pálcáján tetszik nekem oly nagyon, mit tudom én? – folytatta forró susogással, szokása szerint kissé oldalt hajtva fejét, olykép, mint ahogy szenvedelmes hegedűsök szokták, akik a hegedűjökre ráhajolnak.

– Szeretem… mit akar még többet? – mondta végre és majdnem sírt.

S e pár szó ugyan szép volt tőle, mégis fennhéjázón fogadtam ezt is. – Nézze csak, – mondottam. – A csizmámat nem húzhatom le a hóban, ám ezt a semmiséget itt…

S azzal térdemen azonnal három darabra törve a bokrok közé hajítottam jó lovagló-botomat. S ő persze utána szaladt, felemelte, megcsókolta, zsebretette.

– Oh, vilain, ez közönséges, – mondtam néki ajkbiggyesztve s otthagytam őt.

Négy vagy öt nap múlva ezek után pedig egy este megérkezett hozzánk a yorki herceg, – teljes inkognitóban ugyan, gróf Rambeaud néven, mégis mindenki tudott róla, mindenki várta… Öttagú kíséretével jött, ezek között két hölggyel… Egy kis zsibongás-sikongás támadt erre persze a szanatóriumban s nem tagadom, az én szívemben is.

– Mi volna, ha egyszer ebben a csúnya életben, egyetlen egyszer s akár soha többé, valami egészen úgy történne végre, ahogy megálmodtuk Mikikém, – mondottam Miklósnak, lehúnyva hozzá a szemem.

– Oh bizony, az jó volna nagyon, – felelte szegényke. – Mi volna, ha beléd szeretne? – kérdezte utóbb.

– Nem, nem, az úgy sem lehetséges, – feleltem én.

Egész sápadtak voltunk már hagymázas álmainktól. De nemcsak mi, Madame Bruyard is úgy rontott be közénk, mint akit megoperáltak.

– Ugyan rendeljen már magának egy valamirevaló ruhát, édesem, – mondotta kétségbeesve. – Hisz úgy néz már ki, mint valami cigányasszony, igazán… – A tükörbe néztem.

– No nem!… szó sincs róla! olyan csúnya mégsem vagyok én még.

És valóban: szebb már nem is lehettem voltakép, mármint a saját személyi viszonyaimat véve mértékül. Az arcom éppen tüzelt is s csupa kíváncsi láz beszélt a szememből. Az arcom körvonala pedig lágy és lágy… Oh, szerelmes lesz belém újra valaki, – de nagyon ám, mert máris érzem én… ílyféle dal nyílt a szívemben.

Gyorsan visszavonúltam tehát, – mentem megrendelni talán utolsó párisi ruhámat s egy hosszú levelet írtam szabómnak, a harmadrangú, de kitűnő és olcsó Müller Frères cégnek Párisba. Kerülhet ez egyszer többe is, – írtam néki, – a ruha sürgős, de viszont remek legyen. Öt rajzot készítettem hozzá.

– Lila legyen, vagy a kipróbált mályvavörös? – kérdeztem Bruyardtól.

– Lila?… az Istenért, egy fiatal lány, – kezdett el esengeni. S végül mégiscsak megegyeztünk a lilában.

– Bársony, vagy nehéz selyem? – kérdeztem újra.

– Selyem, persze, hogy selyem, mert hova is gondolok? És prémszegély? Az Istenért, – jajongott, mint valami síremlék, – csak semmi dísz, könyörgök, semmi dísz… – hát jó. Lepecsételtem a levelet és expressz küldtem el.

Egyszóval megérkezett ő… a nagy férfiú – s az utolsó konyhalány is reszketett belé. Az élet képe s minden értelme pedig megváltozott itt. A többi vendéget kezdték számba se venni, enyhén elfeledték, könnyedén átsuhantak felettük… minden csak róla susogott. A portásnak mélyebb lett még a hangja is, valami dohos bányahangot vett fel a szegény s oly gondtelt ábrázatú lett, mintha öt gyereke született volna egyszerre. A vendégek pedig élénkek lettek, halkan beszélgetve álldogáltak a hallban, vagy a lift előtt, hogy hátha jön? S a nagyon-gyors mosolyra készülődtek. A boglyashajú viszont megvetése jeléül két napig nem borotválkozott, ami, azt hiszem, a megilletődésnek nem kisebb jele talán. A tanár úr sokkal harsányabbakat nevetett, mint azelőtt… s ez is csak jel, gondoltam én. Kedveltem édesanyja pedig valósággal megkergült az előkelőségtől és várandóságtól. Mindenekelőtt púderezni kezdte a haját s abba egy este még diadémot is tűzött… Egy másik este pedig kócsagtollas kis kalapot tett fel a vacsorához, hogy olyan lett tőle, mint egy temetés-ló.

A kutyafáját, ezek közé nem akarok én tartozni, – gondoltam magamban s elkedvetlenedtem. A herceg különben nem is nagyon tetszett nekem. Egyszer szemtől-szembe kerültünk egymással a hallban… Ránéztem s ő is rám: – igaz, hogy egyenesen a szemeimbe nézett bele, sőt meg is billent utánam egy kicsit… no de egy két lábra állított fekete zsák, skót szakállnak is beillő fekete bajusszal, – jó negyvenes, – Teck herceget képzeltem el ilyennek a neve után… de a yorki herceg lágyabb legyen.

Egyébként alig volt látható. Autón nagy kirándulásokat tett kíséretével. Mindig egész kora reggel mentek el s úgy látszik, fenn a szobájukban vacsoráztak… S kíséretének tagjai, főképen pedig a két csúnya és idősebb hölgyszemély néha ugyan megjelent lenn a hallban, – ezek mindig nagyon gondtelteknek látszottak, nagyon halkan rendelkeztek valami felől, – ő maga azonban szigorúan elzárkózott előlünk.

Így telt el tíz nap. Már gyönyörű ruhám is megérkezett s én egyre jobban unatkoztam, minthogy még az udvarlóimmal is összevesztem akkorig, – az ájtatos tekintetű főorvosra pedig rá se tudtam nézni, (holott hát őt a yorki herceg jelenléte se tántorította el mellőlem,) kedveltemet és édesanyját meg éppen elkerültem, úgy kiábrándítottak magukból. Az öreg hölgy ugyanis addig mesterkedett, míg össze nem ismerkedett, legalább a kíséret két hölgytagjával s velük büszkélkedett aztán, pokoli angolságával mulattatván őket. Egy este még le is ültek együtt egy kis mélyedésbe kártyázni… Többet ért el tehát, mint én, ezt be kellett vallanom magamnak. Mert én… csak ácsorogtam, üldögéltem, háborogtam, megátkozva minden bűvölet nélkül szűkölködő szépségemet… (Oh, régen tudtam én ezt e tárgyról úgyis!) S egyszer ugyan még találkoztam a herceggel, ám akkor már rám se hederített. Nem tetszettem tehát. Elkedvetlenedtem.

S ekkor virradt reám ama nagy nap.

 

*

 

– Vegyük csak elő egyszer a szép ruhámat is, – mért ne? – mondtam egy este únottan Madame Bruyard-nak. – Minek csináltattam volna különben, nem igaz? Vigye el az ördög.

– Úgy van, édes gyermekem, – felelte Madame Bruyard, mint egy apáca. Ő mindig türelmes szívvel volt ugyan irányomban, de most az egyszer mintha már-már szomorkodni kezdene miattam. Tán szégyellte is magát nyílvánvalóvá lett álmainkért.

– Azért is! – mondottam néki. – Kenjen jól ki.

S ő nekiállt buzgólkodni értem… öltöztetett, kikendőzött. Leszaladt a fodrászért ő maga. Úgy dolgoztunk, mintha sejtettük volna, mire készülődünk. Felhozattam magamnak egy különösen szép orchideát is… Erre már régen vágyakoztam. Mélyen kék, inkább ibolyaszínű volt s alakjára nézve is: mint egyetlen szál, óriás, tökéletes ibolya. Ezt kitűztem a keblemre, lila ruhámra… Miki el volt ragadtatva mindettől, de én ideges voltam. Kiszaladtam a szobából. A virágot szagolgatva álltam aztán a másik szobában, a lámpa alatt, míg Bruyard maga felöltözött hamar. De semmi szagát a virágnak nem éreztem.

– Isten veled édes gyermek, – kiáltottam még be a kisöcsémhez.

– Sok szerencsét édes! – kiáltott ő vissza nekem, mivelhogy még mindíg nem vesztette el álmai reményét.

Aztán elindultunk: elől én, mögöttem oldalt két lépésnyire a társalkodónőm, – úgy, ahogy ezt ő maga szabta ki rám már jó ideje: hogy ez így való, ez a világ rendje, nyugodjam bele tehát, hogy minél előkelőbbnek kell látszanom. (Úgy látszik, apró szélhámosságokból áll ez az egész földi világ.) S hogy leérünk az ebédlőbe… ott ül már a yorki herceg őfensége, ünnepélyes virágdíszbe borúlt asztalánál, egész kíséretével… A hölgyeken hermelin, az urakon persze frakk, – mi ez itt? Az ebédlő különben még üres…

Dugók pattannak… a fülem zúg, én pedig meg se rezzenve, megyek egyenesen a helyem felé, mögöttem komornám s leülök háttal feléjük, mitse törődve velük. S egy kenyérgalacsint gyúrok hamar, nyomban. Komornám pedig felkel, hogy az orvosságomat lehozassa. Ezt fennfeledtük. Ezalatt én még további galacsinokat gyúrok s eltűnődöm egy költeményen, amely így hangzik:

 

Oh mért kell mindíg sírnom? Mért adtál nékem könnyeket?

 

– Akik engem szeretnének, nem kellenek nekem… s akit viszont én óhajtanék, az kiállhatatlan, – gondoltam szomorún.

– Nekem minden oly rosszúl sikerül! – sóhajtottam. – S ha már el kell adnom magam, – még eladni se tudom magam valami rendes embernek? Oh keserű sors!

– Hát nagy eredményeket az életben nem értünk el, ezt be kell most már vallani. Tizennyolc éves vagyok és mire jutottam?

– Eh mit! tönkrementünk, – gondoltam aztán dühösen s lecsaptam az asztalra villámat, amellyel kínomban játszadozni kezdtem. Nagyon fekete lett előttem a világ. – Legfeljebb hát pakolunk és megyünk a másvilágra Mikikém, – szólongattam magamban az öcsémet…

– Nem, nem, gyöngyöm, nem hagylak el, ne félj, nem megyek el tőled, – kezdett el ekkor bennem lelkendezni valami. Mert ezt a kis beteget jobban szerettem, mint magamat. Hogy hagyhatnám én el ezt a fiút, mikor ez a szegénységet nem tűri, hiszen beteg is! – esedeztem valaki előtt. – Ennek nem szabad szegénységben élnie, – könyörögtem.

S hogy felpillantok e keserű révületemből, mint az árnyék, a maître d’hôtel áll előttem frakkban.

– Mit kíván? – kérdeztem tőle kissé megremegve.

Amire előlép s hozzám hajolva, susogva adja tudtomra, hogy Viscount Ch. engedelmemet kéri, hogy egy percre beszélhessen velem.

– Nem ismerem, – feleltem s hidegen néztem rá.

De ha én megengedném, akkor ő bátorságot venne magának s idevezetné asztalomhoz s bemutatná nékem.

– Minek? – kérdeztem tőle ugyanúgy. S otthagytam állni a helyén. A szívem nagyon dobogott. – Ki ez a Viscount Ch.?

– Ő Rambeaud gróf úr főudvarmestere, – felelé halkan és bizalmasan, a „Rambeaud gróf” szót különös kópésággal hangsúlyozván.

– S nem tudná Ön is megmondani talán, mit kíván tőlem a Viscount?

– Hogy azt ő előadná úgyis maga, teljes tisztelettel, felelte a maître d’hôtel.

– Ám jó, – mondottam, – legyen. Nincs kifogásom ellene.

Amire a maître d’hôtel visszament valahová a hátam mögé s ahogy a tükrökből óvatos pillantásokkal kifürkésztem: egyenesen a yorki herceg asztalához ment, súgott valamit egy úrnak… az felállt, letette a szervétáját, – mögötte két lépésnyire a maître d’hôtel… s kíséri őt egyenesen az asztalom felé.

Odaérnek hozzám, a főudvarmester meghajol, én kezemet nyújtom néki s egy szék felé bólintok… a maître d’hôtel viszont még mindíg ott ácsorog a Viscount mögött több lépésnyire. Ez kényelmetlen, hellyel megkínálni viszont semmi kedvem. Végre azonban észbekap ő maga és nagyon okosan visszavonúl.

– Madame Bruyard, a társalkodónőm, – mondom én, – mikor öreg satrapám visszaérkezett az orvossággal, amire a főudvarmester újra feláll s kölcsönösen hajbókolnak egymásnak. (Bruyard nagyon okosan nem nyújtott néki kezet.)

– Minek köszönhetem a szerencsét? – kérdezem franciául.

Az úr dadogva kezdi. Erre angolba csapok át.

Amire már boldog folyékonysággal adja elő a következőket: hogy ő a gazdája, gróf Rambeaud nevében bátorkodik engem szivességre kérni.

– Éspedig? – kérdezem én.

Hogy a hercegnek ma születésnapja van, (tehát máris elszólta magát: hercegnek nevezte) s hogy az ő hazájukban van egy szép szokás, hogy ilyenkor a ház legifjabb s legszebb hölgyét kérik fel, fogadná el az ünnep királynői tisztét.

– To be the queen of the feast – mondotta. A szívem még jobban dobogott. S hogy hát tegyem meg mindnyájuknak azt a nagy szívességet, mert hisz ő természetesen a társaság hölgyeinek nevében is szól: fogadjam el e tisztséget ma estére, hadd lehessen az az érzésük valamennyiöknek és őfenségének is, (most már fesztelenül így nevezte őt,) mintha otthon volnának londoni házukban s ott ülnék meg e nagy ünnepet.

– Azt mondd meg inkább, te tökfilkó, mit kell csinálni ahhoz, hogy a herceg engem elvegyen feleségül, – néztem reá.

– És mi volna ott a kötelességem? – kérdezem tőle.

– Nem a kötelessége, a kegye, not the duty, the kindness, – feleli ő. Hogy az asztalhoz üljek s ha iszom, őfensége felé emeljem a poharamat. Ez náluk így szokás.

– De nálunk nem, – mondottam én még s Madame Bruyard-ra néztem. Az arca mélypiros volt és sürgős beleegyezése jeléül szelíden lehajtotta fejét.

És hogy természetesen ez a meghívás a kíséretem tagjainak is szól, – tette még hozzá az udvarmester.

– A kíséretem tagjainak? Hahaha! – kacagtam én magamban, földönfutásom egyetlen kísérőjén pihentetve szemeimet, aki éppen akkor a világért se nézett volna fel reám.

– Természetes, – válaszoltam én, – a barátnőm nélkül én úgyse megyek, természetes. – S felálltam a helyemről. – Ha Önöknek kellemesebbé tehetem az estét, szívesen teszem. Vezessen Uram.

Elindultunk tehát igen ünnepélyesen. Közeledtünkre a herceg asztalánál mindenki felállt. Mikor pedig odaértem, néhány lépésnyire az asztal előtt megálltam… s ahogy azt az intézetben tanultam volt, az udvarnak kijáró nagy révérence-szal köszöntöttem őket. (Ez volt persze az első alkalom rá, hogy ennek a tudásomnak egyáltalán hasznát vehettem.)

No most itt sziporkázni gyorsan! – már amennyire egy idegennek angolul egyáltalában lehet…

– Hogy van ön fenség? – kérdeztem tőle mindenesetre mélyen nézve a szemeibe.

– Nagyon boldog vagyok, hogy Önt láthatom, – felelte ő. E pár szón így túlesvén, nem is lett aztán többé semmi baj. S ezzel meg is kezdődött akkori életem e legbűvösebb estéjének mindennemű szédülete.

Ott ültem az asztalfőn, a herceg jobbján, csakugyan mint a királynők… s nem gondoltam arra, mi lesz holnap, – nem én, semmi ilyesmire édes Istenem, csak folyton arra, hogy igazán mért is nem hoztam én el a mostohaanyám diadémját, mikor pedig annyira kínálta… S aztán kacagtam, beszéltem, pezsgőt ittam… s a szívem, mint az üstökös akart kiszakadni keblemből, – hogy messzire szálljon, onnan megelégedve szemléljen, hogy végre milyen boldog is vagyok én.

Olykor volt egy-egy pillanatom, mikor valami a lelkem mélyén pontos automata módján megállított a beszédben. – Túlsokat beszélsz! – mondotta ez az automata. Ilyenkor elhallgattam.

A fenség szeletelte a puddingot, (mert én már csak ahhoz érkeztem) s mindíg belenézett egyenesen a szemembe, mikor együtt ittunk… s én már nem is találtam őt annyira csúnyának… élvezni kezdtem inkább e régi fajtának különösségeit, nyers és rideg mozdulataiban… s mint egy régi arómát, úgy szürcsölgettem gondolkodásmódja furcsaságait is…

Hogy miről is beszélgettünk? Sportról… valami keveset a katonaságról is, – elő kellett hát vennem minden katonai tudományomat. Lovam felől is érdeklődött, vajon kaptam-e itt megfelelő állatot? ő ugyanis látott engem egyszer itt lovagolni…

Majd a magyar mágnásokról beszélt igen elismerően. Hogy milyen előkelő viselkedésű népek azok. (Elég sokat fecsegett s nem is éppen fenségesen s ez is jólesett nekem.) Elbeszélte egy esetét, valami magyar grófnővel, amelyet sohase fog elfelejteni. Ő még kisfiú volt akkor, s a grófnő bejáratos személy az udvarnál. – Akarja ezt a magyar babát ajándékba Fenség? – kérdezte tőle a parkban, közeledve feléje s egy felcicomázott magyar babát kínált oda neki. – Babát, én? Hova gondol? – felelte a kis herceg, – én fiú vagyok! – Hát mit adjak akkor mást, édes hercegem, mikor olyan gondatlan vagyok, hogy nem hoztam magammal egyebet is Magyarországról, – síránkozott kétségbeesve szegény… – Adjon egy vörös nadrágot, – mondta elszántan a herceg, – egy huszár-nadrágot szeretnék. – Hát hogy? Hisz nincs nadrágom, – válaszolta grófnőnk, – no de tudja mit? jutott eszembe valami. Van egy vörös szoknyám, azt elküldöm Önnek… – és sarkonfordulván elküldte másnap a szoknyáját neki.

– Hahaha. – A herceg nagyot kacagott tulajdon elbeszélésén s az egész kíséret vele. És persze én is. Bruyard-om ragyogott, vacogott. Ő elemében volt itt. Úgyse volt soha azelőtt se más igazi szerelme, mint a magas arisztokrácia, ő csak ott érezte jól magát – és kénytelen volt szegény köztünk élni, – kinn a pusztán, – elfeledve mindent, no de mindegy, hagyjuk is ezt.

Minden nagyon jól ment tehát, nagy feltűnést is keltettem persze… az emberek mosolyogtak… úgy tettek, mintha nem állnának meg szemléletünkre s mégis megálltak, – egy kicsit nem köszöntek, aztán nagyon is köszöntek…

Mikor nagyhajú hóbortosom meglátott engem a herceg jobbjánál tündökölni, – megállt előbb… (a vér és epe egyszerre futotta el, láttam rajta,) aztán fogta magát és köszönés nélkül, vadul elrohant.

Kedveltem és anyja pedig, – oh Istenem, ez volt csak a mulatság! Az öreg hölgy, amint odanézett, majd, hogy imára nem kulcsolta kezeit. Fekete botját gyorsan letette egy székre, lábát kicsit előre csúsztatta s mindnyájunk ámulatára, szégyenére a nagy udvari révérence-szal köszöntött engem, – (tekintve, hogy a herceget nem is ismerte.) Oh a szegény! – ez volt csak kínos és ostoba dolog. Semmi se moccant… én azonban nyíltan és nevetve biccentettem vissza neki s ugyanúgy a fiának… aki bűvöletében kétszer is meghajolt. Oh most már meg is vetettem őket igazán. (De kicsit talán magamat is.)

Mindnyájok közt legérdekesebben azonban kétségtelenül Sterne viselkedett. Ő közvetlen asztalunk mellett ment el s mikor meglátott, felemelte egyik kezét. Valamiféle „szervuszt” intett oda nekem, – meg se hajolt a szemtelen…, aztán két rövid, nyerítésszerű hangot hallatva, ami nyílván kacagás volt, továbbállt.

Ez még a legérdemesebb ember mind között, magamat is beleértve, – gondoltam én. S valósággal megszerettem akkor ezt a furcsa gavallért.

 

*

 

Pont éjfélkor felállottam. Ama titkos automata ugyanis így szólt hozzám: – elég a fecsegésből. – S én nyomban engedelmeskedtem is. Bruyard már nem volt akkor ott, őt már előbb felküldöttem volt, nézze meg, öcsém nem nyugtalan-e valami miatt? Egyszóval éjfélkor elköszöntem tőlük. Az urak kezet csókoltak, (ami furcsa volt, mert Angliában nem is szokás,) a hölgyek finoman, enyhén hajbókoltak s bárha semmi hibája-híja nem volt e dolognak és mégis: nem éreztem már köztük hibátlanul magam. (Ezért nem jó tehát túlon-túl ragyogni, – tanácsolnám most már minden ifjú hölgynek. Ama pillanat ugyanis, – a delelőn túl már csupa kiábrándulás és sanyarúság.)

– S mi lesz holnap? – kérdeztem én magamtól, a főudvarmestert a lift előtt kegyelemben elbocsátván. – Holnap meg sem akarnak ismerni talán, ki ma oly kedves voltam irántuk, – holnap már nem kellek? Hiszen még az a szó sem hangzott el, a bűvös és furcsa szó, hogy: viszontlátásra… (igaz viszont, az angolok ezt nem is igen szokták mondani.)

– És holnap én a mennyből zuhant fenség legyek itt, akivel senki se törődik? – Eh, elutazom én valahova holnap, – döntöttem a liftben. Mert a helyzet így kiállhatatlan, ezt én így nem szeretem.

A tanár úr, a fensőséges, biztosan nagyot fog nevetni rajtam. Mivelhogy ő szocialista persze, így hát nemigen élvezi a magasztos és hercegi fényt… véle tehát elrontottam minden dolgomat s épp most, hogy egy kicsit jobban kezd tetszeni nekem…

A boglyashajúról nem is szólok, – folyton a véres kanári jár az eszemben, ha látom, – a herceg pedig holnap füttyent személyzetének és kirándulásra megy… S engem itthagynak majd a szerelmemmel és a kedves anyjával, – mi dolgom még velük?

– Nem, nem akarok róluk tudni többé, – határoztam el. S ha netán lett volna még kétség bennem aziránt, hogy így lesz-e, vajon végbeviszem-e majd csakugyan e róluk szóló határozatomat… a sors is úgy akarta: hogy minden ilyen kétség eloszoljon bennem még ezen az éjszakán.

Amint a liftből kilépek, az öreg hölgy bicegve siet elém a folyosón. – Hogy hát ő nem tudott még lefeküdni semmikép, – hát muszáj volt, hogy megvárjon, hogy megszólítson, – széket állíttatott ki magának ide csak azért, hogy még ma éjjel megmondhassa nékem, milyen csodaszép is voltam én ebben a ruhámban…

– Oh, gyönyörű voltál ma este, hogy is tudtál ilyen gyönyörű lenni? – sopánkodott egyre.

– Akiknek tetszem, régen mondják, hogy csinos vagyok, – válaszoltam néki nagy-merészen. S nem is segítettem többé karszékébe visszaülnie, de nem is hívtam meg a szobámba. Megúntam őt végképp s úgy lehet, még a fiát is.

Igen, igen, ne is tiltakozzam, mert micsoda szépség vagyok én igazán… és bájos is… hisz a fiával ők épp eleget beszéltek efelől.

Kacagtam: – Oh!…

S vajon hogy, de hogy is kerültem én mégis oda, ama körbe?… „édes lelkem, – sopánkodott, – mondd meg nekem igazán, mert nagyon érdekel!”

– Hisz rokonunk, – feleltem csendesen.

– De ki?

– A yorki herceg őfensége néhai édesanyám rokona, – hazudtam rendületlenül. – S ezt megírtam neki, mikor gratuláltam a születésnapjára. Anyám nevére ő még jól emlékezett.

– Hát mi volt az édesanyád neve? – hüledezett minden erejével.

Megmondtam hát azt is. S minthogy anyámnak elég jó családi neve volt, tehát ezt is elhitte szegény. Álmélkodott, csodálkozott, úgy látszott, mintha ezentúl már mindétig csakis kotkodácsolni akarna.

– Én fázom itt, – mondottam kényesen.

– De várj csak, várj egy percig, – esedezett újra. – S vajon megtartjátok-e majd tovább is ezt az összeköttetést?

– Azt nem tudom. Ő meghívott ugyan a kastélyába Néni, de hogy elmegyek-e?

– Hát menj, csak menj, természetesen hogy menj, – kiáltott fel elkeseredve.

– Meglátjuk, – feleltem én és biccentettem. S ezzel mentem is.

S aznap éjjel persze le se húnytam a szemem. Kora reggel pedig felkeltem, sétálni mentem, hogy egy kicsit kiszellőzzek s rendbeszedjem zilált magamat, – megállapodjam, hogy vajon mi most a teendő? Utazzam-e?

S íme: a park egy fordulójánál valami rémalak ijeszt fel kínos töprengésemből. Hát ott ül ő, Professzor Sterne úr, de nem is a padon, hanem fenn a támláján s még hozzá lógázza a lábait, mint a bohócok, pipázik gondtalan s már messziről kiált:

– Hát hogy tetszik a jóbarátom és cimborám Alois Brown? – és két nagyot nyerít.

– Miféle Brown? – kérdeztem és máris elfogulatlanságra törekedve, holott hát, mit tagadjam? mint a nyilallás, olyan volt már ez az egy szó is a szívemnek.

– Miféle Brown? – kérdeztem újra.

– Hát akihez férjhez akartam adni tegnap… – és röhög és egyre röhög, no de oly határtalanul… Majd hirtelen le is ugrik a pad támlájáról s azt kiáltja bele az arcomba:

– Hát nagyravágyók vagyunk? Igazán? És szeretjük a hülyéket? jobban, mint a fantasztákat? És még pártie-vadászok is vagyunk? – S mindezt oly ördögien, mintha mindent tudna rólam, egyszóval: mintha bele tudna látni a fejembe.

– Ejnye no, de furcsán viselkedik Ön, – próbálkoztam erre s igyekeztem egyre dühösebb is lenni. – Oh, maga szociálista! – szerettem volna mondani neki s azzal máris sarkon fordulni, menni s annál is inkább, mert hisz jól éreztem én, hogy legjobb lesz, ha most gyorsan megsértődöm, különben aligha mászom ki ebből a csávából.

S ez aztán valóra is vált, mert nem másztam ki bizony s hogy mennyire nem? Soha én ilyen nevetséges nem voltam még az Úr előtt.

– Ej, mit kavar Ön itt össze-vissza mindenfélét, – próbálkoztam újra. – De ha nem rendesen felel, azonnal itt is hagyom Önt, – tettem hozzá. – Menjünk sorra tehát: ki kérte meg Önt, hogy férjhez adjon engem és ki ez a Brown? – Vagyishát, mint látható, mégiscsak ráléptem én a veszélyes területekre. Mert azt gondoltam magamban: lesz, ami lesz. – Amire ő viszont azonnal és fogát csattogtatva, mint a tigrisek:

– Hogy ki ez a Brown? Oh, Uram Jézusom, még azt se tudja? – Hát a yorki herceg őfensége, – danolta belém, – vagy őt is elfelejtette talán? A pezsgőjét, meg a történetét, a vörös nadrágról és a fekete udvarhölgyről?

– Azt kérdezi, hogy ki ez a Brown? – hánytorog újra. – Jaj Istenem, de csúnya ez Öntől! Vagy még a nevét is elfelejtette annak a férfiúnak, akiért annyira korholt? Viszont, ha igazán nem tudja, ki az, akkor mégiscsak felvilágosítom, sőt szívesen is: – Brown egy régi ripacs, – no tudja-e végre? S a yorki herceg régi szerepe néki, mivelhogy Brown egy igazi fantaszta. Hát érti-e már végre-valahára, hogy mit jelent ez a szó?

– No de jól csinálta, mi? – kérdezi tőlem egész bizalmasan és szemtelenül.

– Hát rémítő, – mondottam én s aztán hallgattam is egy kicsit.

– Hát rémítő igazán, – mondottam újra tiszta szívvel és őszintén. De még azt is hozzátettem, (mivelhogy le voltam én fegyverezve véglegesen, ezt be kellett látnom.) – még azt is hozzátettem tehát s most már bizony halkan és nagyon szelíden:

– Nagyon kompromittáltam én magamat, mit gondol Professzor Úr? – S alighanem ezzel a szóval nyertem meg akkor a csatát.

Mert ő biztosított róla, hogy előtte én soha és semmikép se kompromittálhatom magamat, minthogy ő szeret engem. S ez most már jól is esett.

De még azt is mondta, hogy hiszen taknyos vagyok én még, – ezzel a szörnyű szóval! S megvallom, nekem még ez is tetszett tőle ebben a lehetetlen állapotomban.

S hogy ő majd megtanít engem, hogy a jobbik eszemet vegyem elő és a tisztességesebb szívemet, – mert az is van nekem, ő biztosít engem erről.

Sőt egy óra múlva már bizalmasabb kérésemre megmutatta nekem még a szálloda számláját is. Kétezer frankjába került neki ez a fekete herceg, – vagyis az, hogy kinevethessen engem a kedve szerint.

S mindez mégiscsak valami.

Meg voltam hatva tehát.

S így valahogy történt aztán, hogy mégiscsak Sterne doktor felesége lettem én harminc évnek előtte.