Ballada Fannykáról

– Majd ha fagy, hó lesz nagy, – mondá a kisasszony. S ez a kisasszony ez esetben se volt senki más, mint Fannyka.

– Tudom, tudom, – felelte néki egy boldogtalan fiatalember. Azért nevezzük őt már eleve boldogtalannak, mert hisz ő maga is így szólongatta magát s különösen mióta minden délután ott ácsorgott, vagy üldögélt Fannyka mellett. Mert lemenet tőle bizony meg-megállt olykor a lépcsőn, hogy így beszéljen önmagához: – oh te boldogtalan Sztazimír. – Így nevezte magát megvetése jeléül, holott hát a valódi neve voltakép János volt e szegénynek.

– Tudom, tudom, – felelte néki most is a kellő borúlattal.

– És maga mindezek ellenére szeret?

– Ez, sajnos, nem akaratomon múlik.

– Oh de fájlalom. De ha egyszer nem kenyerem a tegeződés, sem pedig a karonfogva-ülés, mit tegyek? Hát hallott már valaki olyat? – itt üljek magával a szobában karonfogva? Még ha vasúti kocsin volnánk nászúton hihihi. No de komolyan. Eljön-e ma este a hangversenyünkre, vagy sem? Ha hoz nekem zsemlében fagylaltot, kap talán egy csókot is.

– Eh ugyan maga, – felelte neki a fent nevezett Sztazimír s morogni kezdett, mint rendesen ilyenkor. – Eh mit, – gondolta magában. – És mi volna, ha csakugyan egy csókot adna, megőrülnék tőle, azt képzeli talán? El se fogadnám ma már, úgy állunk szívem. – Ilyesmit forgatott a fejében s már-már azzal az elszántsággal, hogy kimondja ő a szót és bármi lesz is… Ám ekkor bejött a mama. És éppen sugárzott is, – mert ez volt aztán a diadal! Ott díszelgett ugyanis az óriási libamáj petrezselymek közt a parádés tálon, – ezt hozta nekik, hogy nézzék csak meg: ma milyen szerencséje volt néki ezzel a libával! S mondhatni, oly jószívűen nézett szét a szobában, – részben: mintha ő csinálta volna ezt a libát, másrészt, mintha nem is létezne más dolog széles e világon. Holott hát, mint az rövidesen kiderült, bizony létezik egyéb is.

– Képzeld csak, képzeld, – kiáltotta ugyanez a Fannyka az édesanyja elébe, – egy csókot adtam ennek a fiúnak, egy csókot. – És rámutatott kézzel e bágyadozóra. (Mert hiszen: – úgyis átkozott vagyok én, – gondolta magában épp akkor az illető.) – Nézd, milyen piros vagyok, – folytatta Fannyka s mozdulatai oly hevesek voltak, a szeme csupa tűz s a hangja olyannyira meggyőző, hogy jó lett volna elájulni tőle bizony. Mert szinte rárontott ám az anyjára s megsemmisítvén őt csúfondárosságával lobogott. S szegény néni csakugyan el is képedt ennyi szemtelenségtől.

– Mit beszélsz te? – kérdezte előbb s szemei remegni kezdtek izgalmában. – Mi a fenéket beszélsz te itt össze-vissza? – S majd kiejtette kezéből a drága libamájat s erre, valljuk meg, már jóelőre is megvolt minden oka, mert hisz ugyane pillanatban még nagyobb szörnyűségeket kellett tapasztalnia.

Fannyka ugyanis odaugrott az ablakhoz, mivelhogy, úgy látszik, különös ötlete támadt.

– Halló, halló, – kiáltott le a nyitott ablakon át. Jőjjön csak fel, kommen Sie herauf. – És integetett le valakinek.

E nevezett Sztazimír pedig nyomban a másik ablakhoz lépett természetszerűen, (tengerészkapitányok módján nyomban élesen figyelve a tájat,) bárha fogalma se lehetett egyelőre, mire kéne figyelni neki. – Hát ennyire jutottunk? Most mit akar evvel? Vagy csakis azt akarja megint kimutatni, mennyire megvet minket? – ilyesmi forgott a fejében, szokása szerint túlságosan komolyan mérlegelvén e világ mindennemű dolgát, tünékeny változatait.

Odakint éppen remekül alkonyodott. Olyan szép lila volt az égalja s ehhez még zöld sugárzás is tört magának utat a felhők füstös tömkelegeiből, továbbá oly bűvösen gomolygott is az egész, hogy aki nézte, kedve lett volna arkangyalként odarepülni s megmerítvén fényes kardját e zöld zuhatagokban nyomban lekiáltani Fannykának: – szebb világok vonzanak engem, elmegyek innét… no de hiába.

Mert idelenn viszont… szerencsére az utca elég néptelen volt éppen. E furcsa felszólításra, a Fannykáéra mindössze egy idősebb, munkáskülsejű férfi kapta fel a fejét, de oly hevesen, mintha lóval találkozott volna szembe az átellenes járdán. S hogy mitől ijedt meg úgy e szegény? Hogy tulajdon lánya jutott-e eszébe hirtelenül? Nem tudjuk. Annyi kétségtelen, hogy nagyon elröstellte magát, mikor ez az ismeretlen, fiatal hölgy még rá is nevetett az ablakból, aztán vérpirosan nyomban visszavonúlt. S hát még, mikor a másik ablakban egy tűnődő, bízvást szomorúnak is nevezhető ifjú tekintetével találkozott szeme s mondani se kell, hogy ez senki más nem volt, mint e bágyatag Sztazimír.

– Ismerlek szép maszk, – kiáltott fel tehát az ablakok felé. – Hogy az ördög vigyen el benneteket. – Így szólván megrázta esernyőjét s megcsúfolva, lehajtott fejjel ment odébb.

Sztazimír pedig úgy belepirult ebbe, mint talán soha még. – Oh micsoda szélvihart kavar ez mindig, – gondolta magában e pillanatok alján.

De Fannyka is toporzékolni kezdett. Kacagva, vacogva vetette bele magát a függöny mögötti bal sarokba s ott egyre hahotázva egészen bebugyolálta magát.

– Mit csinálsz? Egészen megőrültél? – kérdezte tőle derék, szelíd, testes mamája, aki eddig szinte megbénulva-babonázva hallgatott. – Mi van veled te lány, kinek kiáltottál te le az utcára? – kezdte bűnét számonkérni tőle. De oly szomorú jóindulattal igazán, képes volt még a májat is letenni kezéből.

– Mért, azt nem szabad? – kérdezi a kisasszony. – És mért nem szabad?

– No de igazán! – buzdítja hallgatóit minden csúfondáros erejével.

– Nem mondjátok? Hát megmondom én, – kiáltja diadallal. – Mert így csinálnak a micsodák, – az utcalányok hihihi, – kacagott utána megintcsak tökéletesen bebugyolálva magát. Mert meg nem állta, hogy ki ne mondja, amit gondol, ez olyan volt.

– No akkor megyek én innen, nekem itt már semmi dolgom, – mondá az öregasszony nagy méltósággal. De mégse ment. Megintcsak lehajtotta fejét.

– Hogy honnan veszi magát mindez, azt kérdezem öntől? – fordúlt a fiatalemberhez zavarában. – Amért én mindent megteszek, megengedek neki, ez a mi bajunk, a végzetünk. És így megyünk mi ketten a végromlás felé… – kezdett volna bele régi mondókájába, no de Fannyka volt az, aki legkevésbé tűrte az ilyet.

– Sie schöner junger Mann, kommen Sie herauf, – sivított le megint teli torokkal az utcára. Az ifjú pedig megint odalépett csendesen az ablakhoz. S most már többen is megálltak odalenn: ez már tehát valóságos botrány volt bizony. A kisasszony pedig macskamód ugyanúgy ugrott erődítményeibe, a függönyökbe vissza s ott ugyanúgy hahotázott. Majd megfulladt belé.

– Most pedig kapsz egy pofont, – határozott végül is a jó mama s elszántan lépett egész a függönyökig. – Nem bánom, van itt valaki, nincs itt valaki…

– Nagyon jól teszi édes asszonyom, – buzdította őt a boldogtalan ifjú.

– Oh mamám, – sikoltott azonban Fannyka kisasszony.

– Csak nem nyúlsz libazsíros kézzel lilaszín függönyeinkhez? – S valóságos kis szónoknak bizonyúlt egy pillanat alatt.

– Emlékezzél, apa parancsa ellenére csináltuk titokban mi ketten, te meg én. Húsvét volt, emlékezzél, szent húsvét s mi az ünnepre csináltuk és meg akarod most szentségteleníteni? Mi lesz velünk? – hadarta nagy készséggel, mint valami kis ügyvéd s ami magától értetődik: a fürtös feje is eltűnt újra, csak egyik keze látszott ki fekete karkötőjével, amint görcsösen fogózott a selyembe.

– Nem bírok én vele, – nyögte tehát a mama, majd így folytatta szomorúan: – mit csináljak én vele Zoltán úr?

Csak mit lehetett tanácsolni neki, hogy mit csináljon vele? – Ölje meg helyettem oh nagyságos asszonyom, legyen oly kegyes, – nyilván ilyesmit szeretett volna felelni e sötét-tekintetű és nagyon udvarias fiatalember, aki e pillanatban úgy érezte, hogy furcsa módon éppen ő ennek a lénynek, lánynak, ennek a különös teremtménynek, – akiért oly szívesen odadobná akár az életét is azonnal, – hogy ennek igen ő, voltakép ő most legnagyobb ellensége a világon.

(Ami pedig a „Zoltán úr” elnevezését illeti: jegyezzük csak meg hamar erről is a magunkét, – hogy e tehetetlen fiatalember egy könnyelmű pillanatában azt hazudta itt egyszer, hogy voltakép nem János, hanem Zoltán az ő igazi, titkos neve otthon… annyira nem szerette ő az igazi nevét. Igaz, hogy az arcát se, épp ezért sose nézte meg magát a tükörben. Voltakép, úgy látszik, ki szerette volna cserélni önmagát mindenestül, ez ebben az igazság.)

– Hogy te mit csinálsz, azzal én nem sokat törődöm ma már igazán, – mondá az öregasszony s valósággal könnyesek lettek szemei zavarában. – De hogy én, – hogy az én házamban többé nem tűrök ilyet, – nem, nem, erre akár a szent kereszt előtt is megesküszöm önnek. Vagy megváltozik, vagy alászolgája, fel is út, le is út… – így folytatta valahogy. De talán észbe is vehette szegény, hogy mily nagy zagyvaságokba bonyolódik s azt is nyilván régen tudta már, hogy két ilyen pár kritikus és ifjú szem kereszttüzében állni mily nagy veszedelem… fogta tehát a libamájas tálat és csendesen kiment.

 

*

 

– No most mi következik? – gondolta magában e Zoltán úr, vagy minek is nevezzük? – miután elszánta magát, hogy meg se mozdúl ő már s akár estig is ül így egyfolytában.

Ennélfogva cigarettát sodórt magának, még hozzá kettőt is egymás után, minthogy ez egyszer észre se vette, mit csinál?

– No mi lesz már? – kiáltott fel ekkor hirtelen függönye mögött a kisasszony. S még toppintott is parányi lábával, majd elnevette magát.

Aztán színt változtatott hirtelen. Előlépett rejtekéből… odajött egész közel e Zoltán úrhoz, de úgy, hogy a nők szokása szerint még meg is érintette kis hasával, mellecskéivel, majd vállára is téve mutatóújját: – haragszik no? – kérdezi tőle.

Csakhogy Zoltán úr erre már semmit se felelt. Mivelhogy most már minden porcikája tüzet szórt s azt követelte a sorstól, hogy Fannyka ez egyszer mindezt meg is érezze rajta, belőle.

S mint látszott, csakugyan bűnbánóan állt ott egy ideig.

– Gyalázatos voltam, ej, ej, ez mégiscsak sok, – nem? – szólalt meg végre alázatosan, alattomosan. S a szemei gúnyos szikrákat lövelltek, mégcsak nem is őrá, valahova mögéje talán, igen, igen, a fiatalember háta mögé. Aki mégiscsak felpattant erre helyéről.

– Elég a tréfából Franciska, – szólította ekkor a törvényes nevén s máris kikelve magából. – Vagy meddig akarja még felcsigázni türelmemet? Nem elég az, amit ma művelt? – így kezdte szónoklatát, de nyomban el is akadt. Felrettenve hallgatott el azonnal, mihelyt arcába tekintett.

Ez a szép kis arc ugyanis mint a csikó bokrosodott fel atyai hangsúlyaitól. S úgy akart rácsapni, hogy egyetlen szavával dönti le, – ezt látni lehetett, mert vörös tűz csapott fel a szeméből, – csak aztán meggondolhatta magát. A fiatalembert pedig máris egész nyakáig elöntötte a szégyen hidege.

– Oh mily ostoba vagyok én, – gondolta magában. – Hát így? Az örök tüzeket akarom én bölcsességre fogni?

– Nézze csak, – kezdett bele valamiféle magyarázatokba szokása szerint.

– Én megyek el, marad itt? – vágott azonban a szavába. S tekintete most már sötét volt és rideg. Csakhogy ekkor e Zoltán úr mégiscsak megfogta ám a kezét.

– Mi vagyok én magának, mondja csak, – sziszegte beléje. – Egy nulla, vagy még rongyabb nulla, mint akárki, valaki olyas, akinek csak úgy füttyentenek az utcasarokról? – kezdett el áradni belőle az ostobaság. (Minthogy ez volt az a teremtmény, aki előtt csak a száját kellett kinyitnia s biztos lehetett: ostobaság fog kiszaladni azon.) – Mi vagyok én magának, egy senki, egy semmi? – hadonászott.

– Nem egészen, – mondá ő buzgón és röviden.

– No de szemtelen lett, – felelte a fiatalember valamely rendkívüli derűvel.

– Mit? – ámúlt a kisasszony. – Mit mondott maga most? – kérdezte mohón. Mintha először ébredt volna oly szavaira, amelyek végre némikép érdekelhetik őt.

– Most nyakonüssem-e vajon? vagy eltörjem-e valamijét? – megvalljuk, ez az udvarias fiatalember még ezen is eltűnődött vagy egy pillanatig. Mivelhogy gyűlölete most már a torkába szökött fel, – vadúl nézett tehát Fannykára s ez egyszer egyenesen a szeme közé.

– Utcalány lesz, – az lesz bizony, – hisz máris az, – mondotta neki, s majd hogy össze nem roppantotta kezét. De úgy lehet, ki se mondhatta még az egészet, máris akkora pofon érte az arcát… olyat csapott ugyanis a szeme közé szabadon levő másik kezével, hogy balszeme majd kiugrott üregéből, finom gyártmányú, drága szemüvege pedig, amelyet oly nehezen összeszerzett pénzéből sikerült vennie magának, egyetlen nagy ívben egész a falig repült, odavágódott, majd visszapattanva a kályha vasán tört el darabokká. Gyönyörű szemüvegének tehát vége volt.

– Ejnye no, de nem baj, – mondotta tehát s most már egész csendesen újra. – No Isten áldja drágám, – mosolygott feléje furcsán. Majd odaballagott ronccsá vált szemüvegéhez is s ott a kályha mellett megintcsak egész ostobán zsebkendőjébe kezdte összeszedni maradékait.

– Legalább megkapta most, ami járt magának, – hallotta még a hangját valamely nagy távolságokból csengeni. Csakhogy erőltetett volt ám ez a csengés, – de nem bírálta többé, hagyta, hogy a szó füle mellett áramoljon el… mert igenis ez volt a búcsú pillanata. No végre most igazán elváltak egymástól, – úgy érezte, hogy hál’ Istennek most végre csakugyan elszánta magát. – No lám. Milyen jó lett volna nekem már egy év előtt is ez a pofon, – jutott még az eszébe… s egy kis beszédet is tartott a lelke mélyén hozzá, ami azért furcsaság megint, mert hisz ott volt maga ő a kisasszony, tehát elmondhatta volna neki, – de nem! Ő hallgatni akart. A titkos szónoki beszéd pedig körülbelül így hangzott:

– Még csak nem is a szenvedéseimet sokallom, no látja csak, ilyen vagyok én. Sokkal inkább azt a kemény és szívtelen édességet únom, amely olykor még sivárabb, mint a folytonos keserűség…

S már útrakészen is állt ott, törött szemüvegével a kezében, hogy megy ő már, csak hadd nézi még meg ezt a szobát, minthogy úgyse látja soha többé, majd csak a gomolygó ködökön át… De aztán így folytatta még egy darabig:

– Mi az ördögöt akartok ti voltakép? Ahova majd az utam visz el engem, szíveket ugyan majd ott is hiába keresek, no de nézzetek majd meg azért, hogy hogy mosolygok én! Többé semmi bajom e világon! Egy-egy futó pillantás pedig majd csak jut nekem is a körútakon estefelé, feltéve persze, hogy homlokomba csapom majd ábrándosan a hajam. S nékem ez untig elég!

 

*

 

Így legénykedett ott a kályha mellett.

Ám zokogására riadt fel. Ott feküdt ő már az asztalra borulva s hogy hogy került oda, hiába kérdeznők, – ki tudná ezt ma már kihámozni az idők végtelenéből? Felbomlott, súlyosan csillogó haja pedig, mint a szőttes, nehéz arany, hevert el mellette kétoldalt. Mint mindent: ezt is ádáz szenvedéllyel cselekedte, mindjobban belerágva magát az elkeseredésbe.

Ő pedig, e fentnevezett Zoltán úr, szegény Sztazimír, vagy minek is nevezzük… ő még állt ott egy ideig, nézte ugyan, csakhogy úgy vette észre magán, hogy bizony megszűnt a varázslat! mintha ma már a mellecskéi se csábítanák annyira többé… amelyekhez így-úgy, suttyomban mégiscsak hozzá lehetett férni valahogy, különösen ilyenkor, mikor erőt vett Fannykán a sötétség… – Nem, nem, a szívem jéghideg, a szívem ehhez már semmit se szól, – gondolta magában, hirtelen lendülettel fordult hát egyet és kiment a szobából. S Fannyka persze utána.

– Elmegy? – kérdezi tőle a nagyszoba küszöbén.

– És mindörökre? – kérdezi tőle.

– Ne menjen, ne menjen, én szeretem magát, – kezd el esdekelni neki s az arca most már sápadt is persze és csupa könny.

– Nem érdekel, – felelte barátunk s a szíve minden erőfeszítésével, mert valljuk meg, e szónál mégiscsak megingott egy kicsit. Mert ilyen szót, hogy „szeretem” ő Fannykától még sohase hallott.

– Akkor mi lesz énvelem? – kérdezi Fannyka szomorún. S mint valami alázatos kis angyal áll ott a nagyszoba alkonyi világításában, a derengésben, e szoba küszöbén.

– Az sem érdekel többé, – felelte barátunk nagyon szilárdan és nagy-nehezen.

– Csakhogy akkor én igazán elzüllök ám, – emelte fel egyik ujjacskáját.

– Álljon össze a Hönnig Richárddal, – felelte barátunk hirtelenül.

– Épp akkor züllök el egészen, – csapott rá Fannyka s közelebb lépett e szánandó s egykor oly szerelmes alakhoz.

 

*

 

S mármost ki volt ez a Hönnig Richárd? Hadd mondjuk el hamar ezt is, hogy ki volt ő ebben a sokféle nevezetben. Mert el ne feledjük: Fannykát voltakép Franciskának hívták s hogy e sokféle alakról mit mondjunk? Semmit, – elmondtuk már a magunkét. Mindenesetre ki kell azonban jelentenünk, hogy e Richárdot végre csakugyan Richárdnak is hívták és féltestvérnek is bízvást volna mondható, minthogy e János-Zoltán-Sztazimír nevű igen derék ember legalább is nyolc évig egy ágyban aludt vele holmi árvaház-félében a madarak utcájában. Nos ez a Richárd, hogy rátérjünk, cirmos-természetű fiú volt, ezenfelül pedig még gyönyörű is! Ennek hulltak csak igazán hullámosan homlokába fürtjei, ha pedig hunyorgott a szemével: mintha hideg és gonosz vizek villannának valami patakban, hogy nincs az a kislány, aki azt ne gondolta volna magában: – mi csillan úgy, mi csillan úgy? jó volna megtudni bizony.

S ez is itt lakott most ebben az átkozott városban, még hozzá nem is valami messzire ide! S ehhez már két hét előtt felment e fájdalmas, ifjú barátunk… illetve mégse vágjunk talán a dolgok elébe, mert még valamit ehhez okvetlen tudni kell nekünk:

Fannyka ugyanis a következő rendkívüli dolgokat mondta neki egy késő délután közvetlen alkonyat előtt:

– Oh itt a tavasz, – kiáltott fel és dalolta is, – itt a tavasz, igen, igen – s az ember szíve, mint a tárt kapu…

– Hogy-hogy? – kérdezte Sztazimír.

– Áll nyitva kín és kéj előtt, – folytatta Fannyka pontosan ilyen merészen és nagyszerűen. Nem természetes-e tehát, ha Sztazimír magyarázatot kért erre, még hozzá feltétlen és végleges magyarázatokat.

– Mit kíváncsiskodik annyit? – kérdezi Fannyka. – Azt ajánlom, ne igyekezzék megismerni a női keblek zárt kedélyét, mert attól maga megintcsak boldogtalan lesz, amilyen érzékeny…

De Sztazimír azt állította, hogy igenis, ő nem lesz ettől boldogtalan, ő végre is szembe akar nézni a dolgokkal, mert ő ezt már régen el is határozta magában, hogy igen, ő mindenkép meg szeretné most már ismerni a női kedélyt.

– Rendben van, hallja tehát, legyen a kedve szerint, – sóhajtotta Fannyka. – Tudja meg tehát, kedvelt barátom, hogy mi az ördög teremtményei vagyunk, mivelhogy:

 

mihelyt itt a tavasz, akkor van az, hogy a női lélek vár és felvirul…

 

– Oh igen, – felelte Sztazimír – és meddig tart ez a várakozása?

– Késő őszig, – felelte egész határozottan Fannyka. Majd így folytatta:

– Ennyi az egész, a többi hazugság. Vagyis tehát: a női lélek remeg ilyenkor, tudja meg. Mert a baj ebben az, hogy igenis vannak ifjak, akik mint a villámcsapás hatnak egyes női kedélyre, – nem állítom, hogy az enyémre, no de mégis.

– No ne mondja szívem.

– De bizony mondom én. Vegye tehát tudomásul kedvelt barátom, hogy egyes női lelkek igenis megbabonázva megállnak az ilyen előtt és reszketnek a félelemtől. Mivelhogy magukban így beszélnek ezekhez: – ki vagy te vadonatúj lovag? Nem vagy te csirkefogó? – Viszont azonban, sajnos, az ilyenek rendesen azok, bátran kimondhatom a szót, miért is ne mondanám, hisz úgysem rólam van szó, – no nem igaz?

– Úgy, úgy, – felelte Sztazimír. – Rendben van tehát, – gondolta magában, – ha csak az kell? Van nekem raktáron egy olyan jó csirkefogóm, – még sokkal olyanabb, mint gondolod. Felmegyek tehát Hönnig Richárdhoz. – És fel is ment hozzá késedelem nélkül még aznap este s azt mondta neki:

– Különös kérésem van féltestvérem. Csábítsd el kérlek a Fannykát. – Így beszélt hozzá, pontosan ilyen nyíltan és vakmerőn, ahogy voltakép soha még. Mert ilyesmiről, nőkről, szerelemről sohase beszélgettek még ezek együtt.

Most viszont éppen ellenkezőleg sokat pusmogtak e dologról az asztalra hajolva.

Barátunk ugyanis ilyesmit magyarázott e Richárdnak:

– Nézd csak Richárd, nem szégyellem én ma már magamat. Belátom én: a nőkhöz is épp olyan tehetség kell, mint, mondjuk, a zenéhez – s egyiknek van tehetsége, másiknak nincs, ki tehet arról? Nékem például egyikhez sincs, – vallotta be meglehetősen mulyán. – Neked viszont mind a kettőhöz van, az a szerencséd, – csellista is vagy, tetejébe még orvostanhallgató is, – mi kell egyéb? Mert milyen nagyszerű a nőknél mind a kettő! Tudjuk. S ami már sok: amellett még szép is vagy, tehát fölényes is, vigyen el az ördög, – folytatta meglehetős keserűn. – No elcsábítod-e a kedvemért?

– A kedvedért? – kérdezte Richárd.

– Igen, igen a kedvemért, – felelte szilárdan. – Ha akarod, szívesen belátom, hogy meglehetős erkölcstelen szerződés az ilyesmi, de baj is az neked? Mikor úgyis olyan erkölcstelen vagy, – mondta Richárdnak. – És nincs-e elégtételed is ebben? Legyőztél engem, rendben van, láthatod, ma már erkölcstelen vagyok magam is. Csak most emeld fel esküre is az ujjad, tegyünk ez egyszer szent szerződést a gonosz akaratba: – esküdj meg, hogy nem szeretsz belé, hanem megbosszúlsz engem és kirúgod. Beláthatod: semmi különöset nem kérek, – amilyen szívtelen úgyis vagy, ugyanolyan légy most is, ez a kívánságom. És meg is teheted nekem, – nem együtt aludtunk-e annyi éven át?

– No és te? – kérdezi Richárd.

– Nekem úgyis végem van, – felelte sötéten. – A szívemnek van mindörökre vége, – magyarázta s a szívére tette kezét. – Nem is igen tudom, hogy fogok élni tovább.

– Egy kis elégtétel azonban nekem is kell ehhez a rongy életemhez. Hadd járjon rosszúl ez egyszer végre és általam, – tette még hozzá és egész belepirult.

S addig-addig, míg ez a gonosz Richárd csakugyan megsajnálta, még ő is elkomorodott.

– Szemtelen dög. Megcsináljuk, – mondta mérgesen. S evett ehhez egy kis csokoládét.

– Látod, látod, – esdekelt a másik s majdhogy sírva nem fakadt. – Jó ember vagy, – súgta feléje.

– Megcsináljuk, – ismételte Richárd. – Igazad van, meg kell tanítani az ilyen büdös kis dögöket. Mert ezek becstelenek. – Majd hozzátette:

– Ez különben is nekemvaló feladat. – S ez már baj volt bizony. Mert a szeme kandúr-szem lett újra s oly fura módon változott át, oly hirtelenül, hogy meg kellett döbbenni tőle. Aminthogy emberünk is azt gondolta erre azonnal: – no lám, mi lesz itt Uram Isten? Mert mit jelent ez a szó? Nem önmagára gondol ez megint s talán még nevet is rajtam?

Mert, ismételjük, rejtélyes fiú volt ez a Richárd. Minthogy szemében mindenkor aludt valami titok, úgy, ahogy mondtuk: akár a kandúrokéban, mikor csendesen pislognak az árnyékban.

Csakhogy ez esetben mégsem a kandúr győzött s épp ezt akarjuk bizonyítani most. Mert mit tesz a véletlen? Sétálnak a Szarvas-kert előtt Fannykával s szembejön velük épp ez a Richárd. S jóságos Isten! ezt látta volna valaki! Barátunk azonnal el is sápadt, de még a szemüvege is azonnal párás lett, annyira elöntötte rögtön a veríték. De minden vére is a szívébe todúlt s azt is mondta magának azonnal: – most pedig vége mindennek.

S az az érzése volt, hogy most pedig elindul és megy-megy akárhova is… És addig-addig, amíg bele nem vész valami fergetegekbe.

Vagyishát: ritkán van az, hogy valami ennyire beváljon, – mármint a Fannykát illetőleg s ez eddig rendben lett volna, mert hisz így remélte ő ezt, pontosan így, – csak épp hogy a fiú is… s ez volt ebben a baj. S a baj akkora volt, – még rettenetesnek is látszott e pillanatokban.

Ezek ugyanis azonnal elkezdték imádni egymást – s hogy ez így van, szemmellátható volt. Mivelhogy Richárd, ahelyett, hogy pislogni kezdett volna, azúttal enyhén bandzsítani kezdett s ez nagy szó, mert hogy ez mi mindent jelent nála, barátunk régen tudta. Mert hisz nem volt, de nem is lehetett még egy ember a világon, akit annyira ismerhetett volna, mint éppen ezt a megismerhetetlent, – (s hogy rajta is mennyit törte ő már a fejét!) – s hogy ez a bandzsítás a ragadozó játékos és titkos izgalmait mutatta nála minden időben, tapasztalhatta elégszer. Mikor például kártyázni kezdett, ugyanilyen volt. – No mindjárt megjelenik a kis nyálgömböc is a szája szögleteiben, – jövendölte magának. És íme, – csakugyan megjelent.

– Sokat hallottam én már önről. Hogy tetszik lenni? – csipogta és olyan gyönyörű-csendesen, mint a turbékoló hímgalambok a tetőn. Ez volt Richárd.

Hogy pedig Fannyka el van ájúlva, ez is kétségtelennek látszott. Mert ő is csipogni kezdett a lelkem, ezenfelül pedig olyan szentecske is volt, mintha repülni akarna, mert szelíd volt és oly finom is, égi tisztaságú és csupa jóság, sőt Uram bocsáss, még butaság is, mert hisz azt is mutatta persze, mintha kettőt se tudna számolni az aranyos.

– Oh dögöljetek meg, – gondolta tehát e szelídségre oly igen hajlamos fiatalember. S csodálatos módon mind a kettőnek ugyanazt szerette volna szíve minden melegével mondani hamar, – vagyishát semmi mást, mint ezt a kicsi szót: – mért nem mutatod ki most is a fogad fehérjét, te bitang?

No de nem, ezek nem mutatták ki. Minthogy, ismételjük, meg voltak egymástól babonázva, – néma és mégis szemérmetlen elragadtatás ült a szemükben, – ő pedig el volt ejtve-felejtve s mint látszott, véglegesen. – No de csakugyan: én talán nem is vagyok már a világon, – gondolta magában. Mert mit is mondhatunk még többet róluk? ezek andalogtak. A szemük fényébe pedig ez volt beleírva, mikor hol szikrákat szórt, hol lágyra vált: – mit akarsz még itt? eredj a fenébe. Mi egymásra találtunk.

 

*

 

– No lám az erkölcstelen szerződések, – gondolta magában hazamenet. Otthon viszont, mikor hasmánt az ágyra vetette magát, ezt gondolta:

Felmentem magamat. Mert vajon lehet-e ezzel a nővel egyáltalán másként boldogulni, mint rendkívüli útakon? (Először nevezte nőnek, – ilyen egyszerűen.) És visszagondolt egy gyönyörű délutánjára. Boldogok voltak, – ő legalább is! Mert Fannyka megkérdezte tőle: – hogy van az öreg mama-féle? (Ő is így nevezte az anyját: „mamaféle”.) – S no bizony már ettől az egyetlen kérdéstől is felmagasztosult. Mintha a szívét tenné a tenyerére, ezt mondta neki tehát:

– Maga az édesanyám iránt érdeklődik? Ez szép magától. (S mintha máris egy könnyet izzadna ki szeme tanárjelölti ókuláréja mögött.) – És most mit csináljak? – kérdezte utóbb. – Térdeljek le, vagy haljak meg magáért Fannyka?

Csakhogy Fannyka kegyes volt, nem kívánt effélét, sőt csodálatoskép még ezt is felelte neki:

– Jaj dehogy is. Inkább éljen értem. – S a hangja csengett, elég vidám is volt, – igaz, hogy nem annyira, mint ahogy szerette volna. De volt a zsebében történetesen egy gyönyörű alma is becsomagolva. Ezt most elővette tehát és így szólt hozzá: – Ezt hoztam magának Fannyka. (És megintcsak: mintha lelkének minden birtokát akarná eléje letenni az almában.)

– Ezt pedig most megsütjük, – mondta Fannyka. – Hogy egy ilyen drágát, gyönyörűt, illatosat megsütni, – nem volna kár? – szerette volna pedig megkérdezni tőle. – És nem szebb az, amikor maga beleharap üde fogával s az ajka habos lesz s az alma gyöngyözik és maga is? – Ilyesmi járt az eszében. De semmit se szólt.

– Ilyet még nem is láttam, ilyen gyönyörű almát, tehát befűtök, – mondotta Fannyka. – Hadd érezzem egészen jól magam. – De még azt is kikötötte hamar: – magam akarom megenni titokban, hogy senki se zavarjon. Maga tehát most azonnal kimegy és csak akkor jön be, ha kopogok.

De mit is részletezzük? Sikoltás hallatszott utóbb, – spiritusszal akart begyújtani a lelkem, vagyishát majdnem tűzvész tört ki ebből az almából kifolyólag. Ez mind igaz, – csak épp, hogy milyen gyönyörű volt aztán! A kibomló haja s még inkább milyen bárány-szelídek a mellecskéi, amint pihegett!

– Bocsásson meg, – súgta fülébe. – Ugye, hogy megbocsát? – S persze, hogy megbocsátott, már hogyne bocsátott volna meg neki? – Most jó, – azt mondja neki dideregve a karjai közt. S még oda is adta neki az almát, illetve, jobban mondva: etette vele, mint a kisdedeket s közben nagyokat nevetett a harapásán.

Hát így.

– S mármost nem nagyszerű-e? – gondolta magában, még mindig hasmánt heverészve kerevetén, – nem nagyszerű-e, hogy egy almából is tűzvész támad nála? Hátmég akkor a szerelemből! Mert nem szörnyeteg-e az ilyen?

Így bizonyította maga előtt minden erejével Fannykát.

(S mármost mi is tehet boldoggá valakit igazán? A feszültségek változásai-e? – kérdezte továbbá magától ugyanakkor ugyanez a barátunk. – De hogy miből áll ez? A kutyák azt szeretik, ha vakarják őket, némely emberek, ha csípik s én, úgy látszik, ha ő kínoz engem. De hogy ő, hogy ő mit szeret? – azt viszont senki se tudja.)

 

*

 

Ez tehát elmúlt. Ezek pedig sunyítottak utána, mint a kis rókák. Igaz, hogy azért még elég becsületesek is voltak. Fannyka nagyon szerényke lett egy kis időre, Richárd pedig nem hozakodott elő még a csellójával se, sőt három nap múlva még fel is sietett hozzá s így szólt, szemmelláthatóan megerőltetve magát:

– Nem csinálom. Illetve csinálom, csak akkor nem állok jót magamért, mert gyönyörű.

– Úgy, úgy, gyönyörű? Akkor ne csináld, – felelte néki e Sztazimír kedvetlenűl. – Különben se merd most már csinálni, mert lelőlek. – Éppen az ágyán feküdt újra s Arisztotelészt olvasta s még hozzá, Isten bocsáss meg, görögül.

– Hát ennyire vagy már? – kérdezi Richárd ákombákomjaiba tekintve – görögül olvasol igazán?

– Igen ennyire vagyok. Mindennel a végsőkig, a gyilkosságig vagyok, – felelte néki barátunk. S Richárd ettől annyira elkedvetlenedett, hogy máris elszaladt.

– Te, én boldogtalan vagyok, hallod-e? – kiáltott még utána. Csakhogy Richárd erre már semmit se felelt.

De nagyon el is kalandoztunk, az a gyanunk. Mert mindez csak közbevetés s nékünk be kell fejeznünk e történetünket, már amennyire lehet. Voltaképp odajutottunk, hogy e Fannyka ott áll a nagyszoba ajtónyílásában, a fényben s ettől még jobban fénylik, majd előre jön s az előszoba kilincsére teszi kezét, de azonmód el is kezd könyörögni, hogy Sztazimír ne hagyja el őt. S Sztazimír viszont Hönnig Richárdot ajánlja neki kárpótlásul. Fannyka viszont attól fél, hogy épp ettől a kárpótlástól el kellene zülleni neki. S most folytatjuk.

– Nem akarok tovább ismerkedni ezzel a Richárddal, – azt mondja, – mert félek tőle, nem merek, mert beleszeretnék.

– És az baj volna magának?

– Baj volna, mert nem becsületes ember, – azt mondja Fannyka, – kiismerem én az ilyet pillanatok alatt. És az ilyen mellett én csak tönkremehetnék, igaza van anyámnak.

– No ne mondja.

– De igen, igen, – folytatja Fannyka. – És most adjál csak tanácsot, – azt mondja, hirtelen tegezésbe csapva át, – adjál tanácsot, hogy mit is kelljen tenni nekem? Én téged nagyon szeretlek, csak nem vagyok szerelmes beléd, ez a helyzet. No látod, most megmondtam. Én téged nem egészen úgy szeretlek, ahogy kell, hisz érted a dolgot…

– Oh hogyne érteném. Egyszerű dolog ez: így meg úgy, – feleli Sztazimír.

– Ne kicsinyeld, – azt mondja, – mert nem kis dolog ez. Én nagyon szeretlek téged igazán. És tudod-e, körülbelül hogyan? Ahogy a fiát szereti valaki, – kezdett el ujjongani e legújabb felfedezésén.

– Az igazán nagyszerű lesz nekem, – feleli Sztazimír. – És mért nem mondta maga már ezt egy év előtt is, hallja szivem?

– Oh nem akartalak szomorítani, tudod, épp azért, mert annyira szeretlek. Te oly kedves fiú vagy igazán… No de most mi a teendő? – kérdezi megint, – te add most nekem a tanácsot.

– Inkább maga adjon nekem tanácsot ez egyszer, – feleli Sztazimír, – hogy az ilyen őszinteségekkel szemben mit tegyen az ember?

– Mert tudja mit? meggondoltam ám a dolgot. Mégse legyünk ennyire őszinték egymáshoz, – mondta keményen.

– Eddig azt akartad, hogy tegeződjünk. És azt is, hogy őszinte legyek.

– Ez igaz, tökéletesen igaza van. No de mármost mit tegyek Uram Isten, nyerítsek talán? – kérdezi tőle.

– Minthogy ebben is igaza van, – rettenetes sors ám ez, gondolja csak meg – s ez volt nekem magával a legnagyobb bajom eddig, hogy éppen nekem kell magának mindenben igazat adnom. Így most is. Mivelhogy szentigaz: ítélet, az ítélet, jól mondja kisasszony, ezt Arisztotelész se mondja okosabban. Szeretlek, az épp olyan ítélet, mint nem szeretlek, igaza van. Csak épp hogy figyeljen ide. Rájöttem ám valamire ezen az éjszakán. Ha valaki azt mondja nekünk: János fiam, te rettentően ostoba vagy ám…

– Tudja jól, hogy én sohase mondtam ilyet, – vágott közbe Fannyka sötéten. (S még mindezt ugyanott, az előszoba ajtaja mellett.)

De Sztazimír nem figyelt már e közbevetésre, hanem így folytatta:

– Ha azt mondják nekem, mint megállapítást: – János én téged nem szeretlek, – vagy ezt: – haszontalan ember vagy ám, semmit sem érsz és még ostoba is vagy, – csakugyan semmi egyéb ez, nem másféle ítélet, mint ha a fordítottját mondanák. Csakhogy nem úgy van-e, hogy a fordítottjának mi mégiscsak jobban örülünk? minthogy ilyenek vagyunk mi emberek, – no nem igaz? De minden jogunk is megvan ahhoz, hogy az ilyesminek jobban örüljünk, de még ahhoz is, hogy szeressük az ilyen ítélkezőt. Viszont – és ezt is gondolja meg szívem, – nem természetes-e, ha kivetjük magunkból azt a barátot, aki értéktelenségünket hirdeti, vagy netán még azt is, hogy minket nem szeret… Mert nem kölcsönös becsülésből jön-e létre a barátság s nem kölcsönös szerelem alapján az igazi szerelem?

– A kölcsönös szerelem főnyeremény, – feleli Fannyka szerényen. Minthogy csodák csodája ez egyszer csakugyan elmerülni látszott e szavakban, mint valami fekete tengerben. S hogy nagyon megerőlteti magát, ez is meglátszott rajta.

– Maga tehát végleg kivetett engem a szívéből? – kérdezi aztán. – Természetesen, – felelte Sztazimír.

– Oh ez rettenetes, mentsen meg engem ettől, – kezd el hirtelen és újra könyörögni. – Félek, nagyon félek, – teszi hozzá és szinte didereg.

– Oh mit kell félni az ilyeneknek? Akik ennyire vakmerők! – kérdezi Sztazimír. De Fannyka nem mert erre felelni neki.

– Mit gondol, igazán el fogok én zülleni most már? – kérdezi szomorún. (És oly igen halkan is, szinte susogva.)

– Könnyen lehet, – felelte a mi emberünk gonoszul. – És meg is mondom most már, – annak még örülök is, hogy én hoztam rád ezt az átkot, ezt a bűvös csellistát, – kezdte el most már ő is tegezni bucsuzásúl s még a szive is ficánkolt boldog gyűlöletében. – Halálra kínoztál, rendben van, – de most majd én! mert rádküldöm ám ezt a Richárdot…

– Kidobom, kidobom, – sikoltott fel Fannyka és befogta fülét.

– Az se baj, majd visszajön az újra, – felelte sötéten. S mint valami távoli csillag, oly messzire érezte már magát e földi vigalomtól.

– Elküldöm neked Hönnig Richárd csirkefogót és éljetek boldogul együtt. Két ilyen pernahajder, akit valaha annyira szerettem.

 

*

 

Hazafelé menet pedig összevissza beszélt még mindenfélét, amiről viszont pontosan beszámolni már fölösleges is.

– Habarodjanak csak össze, – gondolta magában – és vegye csak el feleségül is, már azt se bánom. – És más effélét.

– Nem nagyon bánom legalább is, – javította mégis ki magát.

– Illetve hisz őszintén szólva ezt már mégse szeretném, – mondta utóbb.

– Illetve hisz mi történik itt olyas, ami kedvemrevaló volna e világon? – kérdezte magától. – Vagy álljak ki a mezőre s próbáljam útját állni az élet óriási folyamának?

S hol kitárta karjait valaki elé, hol imára kulcsolta kezét, aztán megállt s elkezdte lógázni magát, majd ugrott is egyet, hogy kikerűljön holmi képzeletbeli nagy akadályt… úgy, hogy, ha nézte volna valaki, nyílván olyasmit gondolt volna róla: – ejnye, de megcsípte ezt is a darázs.

– Eh, Amerikába megyek, – mondta ki végül is a szót, mint valami végleges határozatot, – de, úgy látszik, csakis a szó kedvéért, minthogy soha ez még eszébe se jutott, ezenfelül, valljuk be, éppen erre semmi kilátása se lehetett.

– Vagy haljak meg, azt akarod? – állt meg levett kalappal a templom előtt. – Mert így minek éljek?

S valami olyan sugalmazást is hallott a toronyból, hogy menjen csak vissza Fannykához, mert ott az ő helye. S legyen csak szerény, mert ez a sorsa. Mivelhogy mindenki törődjön bele a sorsába, bizony igen!

Csak aztán mégse ment visszafelé. Viszont még aznap este denaturált szeszt ivott, rengeteget, hogy megmérgezze magát, – de mondani se kell: megmentették. S ami még bosszantó is volt ekörül: aránylag könnyen. Szóval: még nevetségessé is vált újra önmaga előtt, – ezért tehát nekivágott gyalog a világnak s meg se állt Trierig. S most: 1912-ben Montpellier-ben tanúl, még hozzá nagyon szorgalmasan és zordonúl. (Végleg Arisztotelészre vetve magát.) Fannykáról és Richárdról pedig semmi híre, csak annyi, hogy ezek akkor csakugyan elbújtak valahol… de hogy mire jutottak egymással?

No de egyszer mi mégiscsak felkutatjuk őket a tömkelegekben, hogy megtudjuk. Mert minket is nagyon érdekel.