Emléklapok Holdacskáról

A sors furcsa dolog ám. Ebben a történetben következő tényezőknek van szerepük: 1. hogy én is bajuszt hordtam még akkoriban – 2. s hogy ez a kis angol sehogyse tűrte a cigarettafüstöt és 3. hogy ugyanő nem szerette azt sem, ha valaki jelen van, mikor átöltözik éjszakára és ágyába fekszik. Ez, valamint még egynéhány más ilyen fatálisnak nevezhető, mert a sors cselvetéseit sejtető, de kifejezhetetlen apróság is hozzájárult ahhoz, hogy az alábbiakban elmondandó more principioque nevettető s egyben diabolikusan borús történet egyik hőse lehessek. Még azt is megjegyzem itt már jóelőre, hogy azóta hiszek én az ördög létezésében, mióta velem ez történt, mégpedig a testi létezésében is, olyannyira, hogy néha szinte tapintani tudnám magam mellett.

Magam én ügyvéd vagyok s nyilván már ennélfogva sem szeretem a kalandokat. Ami kalandos, az egyben esetleges is s ami nem kalandos, az rendesen törvényszerű is, – márpedig én a törvényszerűséget szeretem. Én olyasmit szeretek, ami fellapozható s betűszerinti pontos eligazodást mutat. Én azt szeretem, ha így szólhatok: – tekintetes királyi törvényszék! Ilyen esetekre vonatkozólag a kúria már régesrégen döntött, – erre vonatkozó határozata feltalálható a Döntvénytár hatodik kötetében ilyen meg ilyen szám alatt, nyolcadik fejezet, második bekezdés, negyedik mondat. A bírák erre persze kicsit morózusan néznek rám, de meg is vannak hökkenve szemmel láthatóan, mert azt mondják magukban: – fene egye meg ezt az ügyvédet, hát ezt már megint honnan szedi elő? – Én pedig azt gondolom magamban: – Nagytekintetű Elnök Úr! Ne légy olyan gyüge, – mert ami végleges, az végleges.

Én tehát azt szeretem, ami végleges. Nem szeretem viszont még a jogtudományokban sem az ilyen dolgokat, – például, hogy: tévedés a személyben, vagy dologban, – vagy pedig: a felfüggesztő feltétel hatásairól, – mikor egy vacak feltétel miatt nem végleges valami. Ha ilyet olvasok, Istenemre, szinte elgyöngülök tőle, nyugtalan leszek, képes vagyok rá, még abba is hagyom ilyenkor az olvasást. Márpedig, ha nem szeretem azt, ami bizonytalan, hogyne idegenkednék akkor egy ismeretlen szoknya ráncaitól. Van-e ennél bizonytalanabb dolog a világon? S hogy éppen én kerülök, én süllyedek ilyenbe nyakig, – nem különös? És éppen én leszek hőse az error in persona ingoványainak?

Mindezeknél fogva ügyet se vetettem tehát arra a rejtélyes kisasszonyra, aki könnyű-zöld, firenzei habkalapkájával fején s valami lenge fátyolocskával arca előtt Kelenföldön szállt fel a vonatra s egyenesen az én fülkémbe nyitott be hordáraival. – A kígyóbőr könnyű bőr – állapítottam meg – s útibőröndökre igen alkalmas bizony. – No, – gondoltam, – ez a hölgy igen gazdag hölgy lehet, – minthogy csupa kígyóbőr holmija van. Ezenfelül pedig azonnal az ablakhoz is sietett még egy kis búcsúhadarásra, azon a motollaszerű angol nyelven, amely csupa prüszkölés, huhogás és susogás. De én evvel se törődtem. Gondoltam magamban: én is tudok angolul, nemcsak te, minthogy nemhiába üldögéltem több mint egy évig Oxfordban a negyedik emeleten, szerénységembe burkolózva. De vajon tudod-e azt is, hogy mi az a zig-zag, no úgy-e hogy nem? S hogy milyen nálatok az aláírási formula? (S már azonnal kezdtem is hadarni magamban: as the proof of the truth és így tovább. Mert az jót tesz a fejemnek.) Hát a halálos határozatokat tudod-e? Azt a különös ítéletet, amelyben kimondatik, hogy addig kell fujtani a bűnök szegény fiát, amíg egészen meg nem halt. (Till you are quite dead.) S mint kell aztán holttetemét a börtön előterébe vetni. (S ezt is elrecitáltam újra, minthogy az ismétlés, mondom, jót tesz a koponyának. S elképzeltem, hogy ott áll a még élő bűnös, és megmondják neki előre, mint fogják megfujtani s mint dobják utóbb tetemét a börtön árkába, – nem különös? S hogy vajon ennek nem esne-e le fejéről ez a zöld kis bóbitája, ha neki mondanák? Minthogy ő is bűnös, nemde, én pedig még inkább, – különösen egy ügyvéd!)

Egyszóval: – huh, de különös nép ez az angol.

– Hát a szerelmi mókáról van-e fogalmad? – firtattam én magamban anélkül, hogy ránéztem volna. (Minthogy eközben szünet nélkül olvastam is s még hozzá egy igen érdekes könyvet. Nekem ugyanis gyerekkorom óta kettős a figyelmem, – még az is lehet, hogy kétféle lélek szorúlt egyszerre belém, ám erről nem érdemes tovább szólani.) – Tudod-e, hogy mi az a szerelmi medvecukor? És megkóstoltad-e már? – kérdeztem tőle magamban. Minthogy ebben is elég kétes emberek ám ezek valahányan! A nőik legalábbis úgy tesznek, mintha áldozatot hoznának vele, ha alkalmat adnak férjeiknek az angol nép szaporítására. Az ördög vigye el őket.

Tovább olvastam tehát könyvemet, aztán elővettem kedvenc sporthírlapomat, a Futball Kurirt és abban valamelyest elmélyedtem. Oh nyugalom te! az égi kékség édesanyja s az istenség oly ritkán s oly nehezen megszerezhető adománya! Mert micsoda áldozatok, furfang és fortélyok kellenek ahhoz, hogy az ember csak egy pillanatig birtokolhasson téged s akkor is nyomban elillansz, mint a bűvöletek! Az én egész életem csupa nyughatatlanság, – (egy agyonzaklatott ügyvédé!) – s alighanem csak akkor száll szememre némi békesség, mikor olykor-olykor a sport-eredményeket olvasom. És ő is olvasott a kisasszony. – Olvassunk tehát, – gondoltam én. Nem is adódott tehát semmiféle mozzanat. Illetve mindaddig, míg be nem jött a kalauz.

Az én szabadjegyem láttára szalutált s ez jólesett. Ám a kisasszonynál némi bajok mutatkoztak s én hagytam is őket egy darabig, hadd mulassanak egymással. Az egyik erről beszélt, a másik arról. Akárcsak ha siket hordárokkal próbál beszédbe elegyedni az ember. – Tudja-e, hol a Podmaniczky-utca? – kérdezem én. – Tegnap délután – feleli ő. Hát körülbelül így folyt le köztük is a társalgás. Nagyon élveztem a dolgot.

– Ami biztos, az biztos, – gondoltam én. – Rá kell fizetned tisztelt miss, akárhogy okoskodol is. – Végülis a kisasszony csakugyan belenyúlt a tárcájába s előhúzott onnan egy olasz bankjegyet. Csakhogy evvel a kalauz megintcsak nem tudott mit csinálni. Szó ami szó, itt volt a pillanat s én meg is szólalhattam végre s még hozzá, úgy gondolom, hibátlan angolsággal. S ennek aztán meg is volt a foganatja, minthogy aggodalmas arcocskája nyomban úgy felderült, mintha napfény simogatná.

Aztán hát kifizettem azt a pár pengőt is, amelyet a kalauz rajta követelt s ő árván-szelíden hagyta is a fülke sarkába húzódva, de nem is izgett-mozgott utána, hogy így-úgy ő ezt most meg akarja téríteni nekem, amit ki nem állhatok. Mert minek mindíg nyugtalankodni az Istenért, – hat pengőnél többet ér nekem az, ha nem kell mosolyognom, meg hajladoznom, meg riszálnom magamat, mintha kalotaszegi szoknya volna rajtam. Ahogy a vadászatban sem szeretem a riadalmat: ide egy lövés, oda is egy és vagy leesett, vagy nem, punktum. Mehetünk tovább.

Elő is vettem hát rögtön a sport-hírlapomat újra. Csakhogy ő nem. (Megint kétfelé vizsgálódtam a térben.) Szemmelláthatólag nagyon készülődött valamire a sarkában. Végülis hát tévetegen-csendesen így szólt:

– Thank you. – Nyílván azt gondolta: ez lesz a legegyszerűbb megoldás és igaza volt. Ami pedig engem illet: akkor vettem csak észre, milyen gyönyörű szeme van ennek. S ezenfelül, hogy micsoda díszes lány ez! Teringettét. Mint valami paradicsom-madárka, piros pettyekkel a kis bögye körül és halvány-zöld bóbitával a fején. Rögtön rajta is ütöttem tehát.

– Milyen csodálatos szeme van önnek, – mondtam én, – milyen csodálatos, mámoros szeme van, igazán. (Drunken eyes.) Mintha most kelt volna fel valami nagyszerű lakomától.

– No, – gondoltam, – most vagy becsengeti a kalauzt valami különös csengettyűvel és kidobat a vonatból, vagy meghúzza a vészféket, vagy legalábbis ajkat biggyeszt, végigmér fagyosan és elfordul. No de nem! Bizony, hogy nem az Istenért, sőt éppen ellenkezőleg.

– Ezt én vagy elveszem feleségül, vagy legalábbis elcsábítom, – határoztam el azonnal. (Egyelőre még ilyen frivolan.) Mert olyan édesen nevetett fel erre, mint az angyalok.

Viszont egy ilyen ügyvédnek sok mindent kell ám tudnia, például olyat is, ami módszertani szempontból voltaképp az orvosi mesterségbe vág. Magam én például, ha engem egy ismeretlen személy érdekelni kezd, mindenekelőtt próba-punkciókkal kísérletezem nála, ahogy az orvosok mondják, – apró szúrásokkal próbálkozom nála a fontos helyeken s nézzük meg, hogy reagál erre? Minthogy az emberi lények közt sok ám a lidérc – s nézzük meg mindenekelőtt, nem lidérc-e valaki?

– Oh, oh, oh, – nevetett könnyedén, édesen (de mintha csak egy habtortácska kezdene nevetni) – oh – azt mondja, – tudom én azt, of course, tudom. Mindig ilyen volt a szemem.

– És mitől? – kérdezem én komoran.

– Mert rettenetesen élvezem az életemet.

– No én nem, – feleltem erre még komorabban.

– Of course, – azt mondja, – maguk férfiak komorak. Mert sok csalódáson kell keresztülmenniök…

– Például? – kérdezem én.

– Például nálunk a hajózásban is…

– No nem a hajózásban, – vágtam a szavába. – A nők csalnak? – kérdeztem energikusan.

– Azt is, – feleli teljes nyugalommal. Erre már én estem le majdnem a kerevetről.

– Csalnak? – kiáltottam fel olyan meglepetéssel, mintha most hallanék először ilyet. – Igazán csalnak? Higgyem el, hogy ez csakugyan igaz? Példáúl maga is? – merészkedtem mind jobban előre.

– Of course, oh bizony én is, – feleli szeliden-szomorúan és nagyot sóhajt a saját keble felé.

– No én megbolondulok, – határoztam el erre. – Úristen, mi lesz, ha én ebbe belészeretek? Mert ez az örvény, érzem, hogy pontosan ez az.

De mondta is nekem valamikor az édesanyám: – Fiacskám, te örvénybe fogsz kerülni, meglátod, – szóról-szóra ezt jósolta nekem. S íme, most itt volt és milyen rohamosan! Harmincnégy esztendeig gondosan elkerültem s most íme, itt van előttem, a bécsi vonalon, egy fülkében, Torbágy közelében, – itt van lábam alatt az örvény.

No de még egy pár próba-punkció esedékes lett itt azért kétségtelenül.

– Látja, látja, – mondtam én – ezért is nem nősültem én meg, mert gyáva vagyok tudja, – őszintén megvallva, félek a nőktől. – Ez egy kicsit bambán hangzott ugyan, nem tagadom, de céljaimat mégiscsak jól szolgálta, mint kiderült.

Mert végre mégiscsak nagyon elpirult a kedves, egész a nyaka tövéig.

– Of course, – azt mondja nekem – oh nagyon köszönöm, hogy a titkait így közli velem, csak látja, én mégse vagyok elég tapasztalt ahhoz, hogy ebben valakinek tanácsot merjek adni, hogy mi a helyesebb?

– De azért mégis valamennyire tapasztalt csak vagy? – szerettem volna még megkérdezni tőle, minthogy az az érzésem támadt: ettől akármit kérdeznék, őszintén felelne nekem. Csak ezt már mégse mertem.

Gondoltam magamban, – nézzük meg más oldalról is a dolgot. Mert egy vadidegen nőt azért mégse vehetek el feleségül. Bárha, mondom, rögtön, már egy óra múlva is úgy látszott, hogy ez a kisasszony az egyetlen, aki hozzám illik e nagyvilágon. Ha furcsa is ez a dolog, akkor is így van. Furcsaságokhoz én már hozzászoktam az élet folyamán. Egyszóval: annyi mindenféle tapasztalás után úgy látszott, hogy ez az, aki végre-valahára nékem termett a nap alatt – és hol? – Angliában. És még hol? Southamptonban, – mert már azt is kitudakoltam hamar, hogy odavaló. Vegyük tehát előlről az egész esetet és pontosabban. Ő Southamptonban születik és pontosan avégből, hogy én itt a vonaton találkozzam vele, – létezik ilyesmi? Léteznek titkos összefüggések is ebben a zűrzavarban? Mért ne higgyem, mikor látom? Hallottam is ilyet és most magam is tapasztalhatom, ha úgy tetszik. Mert miből áll az ügyes és gyors élet? Habozás nélkül elhinni, amit az ember észrevesz, ez volt mindenkor titka az én eddigi csodálatos boldogulásomnak is, – mert nem csodálatos-e? Harmincnégy éves vagyok és az ország második ügyvédje, – akárhogy forgatom, legalább is a második, de az is lehet, hogy az első. És ami még egyéb is vagyok! De hagyjuk ezt. Mindenki azt gondolja, hogy ravasz ember vagyok, pedig nem is vagyok az, csak boldogtalan ember, aki gondolkodni már csak célszerűen akar e világon. De ne foglalkozzunk ezzel se sokat, mert nemigen érdemes. Mindenesetre közelebb húzódtam a misshez.

– Ismétlem: sohasem akartam megnősülni, – folytattam utóbb néminemű szünetek után és most már lassabban és nyilván meggondoltabban is, – nem pedig főként azért, mert ismerem az emberi lelket, jobban mondva épp azért, mert nem ismerem, de nem is ismerhetem és épp ez az, amit biztosan tudok róla. Tehát mit tudok róla biztosan? Hogy megismerni soha nem lehet és ha együtt ülnék valakivel négy évszázadon át ugyanegy szobába bezárva, akkor is az ötödik évszázad első napján, tehát január elsején esetleg rémülten kiáltanék fel: – no ezt már mégse hittem volna rólad, édes feleségem.

– Of course – felelte ő azonnal és egész egyszerűen. S ez már kicsit meg is vadított engem. Mert ennek minden természetes a világon? Ez nem is csodálkozik már soha semmin?

– Mi az, hogy of course? Maga ezt olyan természetesnek tartja?

– Of course, – feleli megint.

– És mért? – kérdeztem én is egész egyszerűen és dühösen. – Mert nem valami bólogatós liba ez is? – villant az eszembe.

– Mért tartja ezt oly természetesnek, ha szabad kérdenem?

– Mert amiben valami különbözik tőlem, azt a részét annak a dolognak én sohasem ismerhetem meg. Mert mihelyt valami hiányzik az érzésemből… – S itt szerencsére el is hallgatott. Azért mondom, hogy szerencsére, mert ha nem hallgatott volna el, akkor már tudós liba lett volna, szemüveges liba s az ilyet én semmikép se viselem el. Csak sajnos, persze nem annak bizonyult. De még mennyire nem annak!

– És milyen precízen fejezi ki magát, – véltem én. – Maga talán jogász? – Boldogan nevetett.

– Én csak egy egyszerű lány vagyok, – felelte vidáman.

– Maga még lány?

– Igen, még egy ideig.

– Rövid ideig?

– Bizony, csak rövid ideig.

– Kár, – mondtam. – Magának zöld szeme van, tud arról!

– No nem is egészen zöld, – feleli kicsit gunyorosan.

– Ezenfelül pedig: maga nem is olyan egyszerű lány, mint ahogy állítja. Van arról is fogalma talán?

– Én nem mindig azt állítom, amit gondolok.

– Úgy, úgy. Egyszóval: maga talán kinevet engem?

– Egy kicsit.

– Úgy, úgy, – mondtam újra. – Tehát maga is? – Még közelebb húzódtam a pamlagon.

– Pedig nekem nagy terveim voltak magával, már egy félórával ezelőtt. Van-e fogalma erről is, ha már mindent annyira tud? – mondtam én. Viszont, úgy látszik, nagyon odahajolhattam hozzá, mert hirtelen visszahúzódott.

– Csak nem akar megölni? – kérdezte. S szemmelláthatóan egészen belesápadt.

– Hogy-hogy megölni?

– Megölni és kirabolni, – kiáltott fel előbb s íme, még lihegett is egy kicsit utána.

– Hogy-hogy kirabolni? Hát ilyen szeme van magának? – kérdeztem csalódottan. – Képes rá és vasúti rablónak néz engem? Lehet az?

– Oh, mit tudom én? – felelte sötéten. – Hallottam én már ilyet épp eleget. És mit tudhatom én, mi lakik valakiben? Hát nem kétesfényű az ember? Nem olyan, mint a lidérc?

Hogy megintcsak majdnem leestem az ülésről. Mert pontosan ezzel a szóval mondta, – azt mondta; – will-o’-the-wisp. Hogy olyan, mint a lidérc.

– Hogy lehet ez? – kérdeztem tőle nagyon csendesen, miközben úgy látszik, mindegyre kerestem a szemét, hogy belenézzek. S ez megint hiba volt, mert nyomban felkiáltott újra: – maga talán hipnotizőr?

– Hát ennyire gyáva? – kérdeztem szinte szomorún.

– Vagy maga talán a testvérem nekem, valami titkos testvérem, hogy az emberektől ennyire fél? Hogy maga is lidércnek nézi az emberi lényt, ugyanúgy, ahogy én? – S aztán hát nagyon csendesen és szomorúan elmagyaráztam neki, amit e tárgyban gondolok. Szinte susogtam. – No de igazuk is van, – mondottam néki mindenekelőtt.

– Mert tudja-e ön, hogy milyen rejtélyes lény az ember? Volt példáúl egy féltestvérem, aki nagy tudós volt, képzelje csak, fiatalon elnyerte a legfőbb honorokat az oxfordi egyetemen s mindenki azt hitte róla, hogy nyolc órát alszik naponta, mindaddig, amíg ki nem derűlt, hogy csak hármat. Ez is csak tizenkét év multán derült ki egy szörnyű éjszakai botránnyal kapcsolatosan. Hát nem rejtély az, ha valakinek évtizedeken át elég három órai alvás? S ezt még el is tudja titkolni, – no de mi célból, mi célból? – kiáltottam fel hirtelenűl.

– Okos ember lehetett, – felelte édes mosollyal ez a miss.

– Hát maga megbocsát az ilyen embernek? – kérdeztem tőle nagy meglepetéssel.

– Teljes szívemből, – feleli ő. (With all my heart, – így fejezte ki magát.) – És maga mennyit alszik? – teszi hozzá.

– Én is csak hármat.

– No és maga is ilyen rejtélyes?

– Hiszen én magam vagyok ez a féltestvérem, – suttogtam feléje. S a hatás páratlan volt. Mintha felgyújtották volna arcocskáját, olyan kis tűzvész, vagy minek nevezzem, olyan foszforos tündöklés csapott fel a szemeiből. Bizony erre már ő is előrehajolt s még hozzá egész közel az arcomhoz.

– Lám, milyen érdekes, – mondta előbb. – Ön végre valóban nagyon érdekes ember, – suttogta felém.

S én úgy éreztem, hogy nem a kamarai alelnökség, még az sem, hogy a törvényelőkészítő bizottság tagja vagyok, hanem, hogy ez a szó haszontalan és hiábavaló életem legnagyobb elégtétele eddig. – Mint mézcsepp a szívre, bizony ez olyan volt.

– Imádlak, – mondtam tehát neki haladék nélkül. Lásd, van ilyen is – sose hittem volna, hogy létezik ilyesmi: – meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, – így mondták ezt azelőtt. S íme most látom, hogy mától fogva kár volna nevetnem ezen, minthogy énvelem magammal is megtörtént épp e pillanatban. Ezt pedig el ne feledjük, valamint azt se, hogy mennyire dobog most a szívem. Akarod hallani?

És megcsókoltam.

– Légy a feleségem, – könyörögtem neki utóbb. – Én kerek e világon mindenkit megcsalok ám, de téged, láthatod rajtam, sohase foglak. A klienseim gyárosok, – érted ezt? És nekivezetem őket a falnak, de úgy, hogy még meg is köszönik nekem, – van-e hát fogalmad róla, micsoda művész vagyok én! De mért nevetsz annyit ezen?

– Mert az én apám is gyáros, – felelte mindegyre nevetve. – És meg is köszönné, ha ilyen férjet vinnék haza neki. – Majd hirtelen elkomolyodott és azt mondta maga elé:

– Sajnos, ő rossz ember. – És még sóhajtott is utána.

– És milyen gyára van?

– Evőeszköz, – felelte kicsit szemérmesen.

– És mért mondod ezt így? talán szégyenled az ilyet?

– Én mindent, szégyenlek, ami fölösleges.

– Az evőeszköz fölösleges?

– Mindaddig, amíg ennivaló nincs.

– Hogy-hogy? Hát nincs?

– Némelyiknek nincs. Például az apám testvérének, aki nagybátyám.

– És mért nincs neki?

– Mert lidérc. Viszont tehet ő arról? Nem tehet róla és én talán ezért is nagyon szeretem őt. – A feleséged pedig nem lehetek, – folytatta hirtelenül (és megintcsak sóhajtott), – mert már eligérkeztem valakinek. De azért nagyon örülök, hogy találkoztunk.

– Hiába beszélsz, az én feleségem leszel, – mondtam én.

– Nem lehetek, – feleli ő.

– Majd meglátjuk mind a ketten, – mondtam én. – És most mi a terved?

– Megyek Párizsba. Ott vár valaki.

– Nem mégy, – mondtam én. – Itt maradsz Bécsben néhány napig legalább. És majd meglátjuk. Az a tervem, hogy megszeress engem és meg is mutatom neked a várost.

– Jó. Azt talán lehet, – mondotta csendesen és nagyon elmélyedve. S nekem máris felugrott a szívem talán a fejemen túl is.

– Most pedig mutasd meg a névkártyádat, – mondta ő. És megintcsak igaza volt. Előállt ugyanis az a furcsa helyzet, hogy még a nevét se tudta annak, aki megkérte a kezét. Elővettem tehát névjegyeimet. Volt ott angol is, amelyen ez állt: Daniel Tehuta, lawyer meg a címem. Ezt elvette magának, de azért megnézte a többit is. Aztán elkérte az útlevelemet. Nagyon helyeseltem a dolgot, mert így jártak el a lelki bátorság teremtményei minden időkben.

Végül megmutatta a maga útlevelét is, anélkül, hogy kértem volna. (Minthogy az én lelkem korántsem ennyire bátor.) Ezen csak ennyi állt: – Moon Skate, student of music.

– Te tehát zenész vagy?

– Igen.

– Még az is. És Holdacskának is hívnak? Akkor hát azt hiszem, kékbe kellene öltöznöd. – No maradsz-e néhány napot Bécsben? – kérdeztem utóbb.

– Elhatároztam, igen.

– És mért?

– Mert megszerettelek, – felelte csendesen és úgy látszott, hogy véglegesen is.

 

*

 

Már az első reggel odaültem az ágyához s két kezembe fogva fejét, így szóltam:

– Te itt maradsz énmellettem, különben utánad megyek és megöllek.

– Nem maradok, – felelte ő.

– De igenis, hogy itt maradsz, vagy én megyek utánad, – mindezek után jogom van ezt követelni. És azért követelem, mert most már ismerlek is, tehát nem olyan könnyelműen beszélek, mint a vonaton. Legfőképen pedig azért követelem minden erőmmel, mert ez az ismeret minden eddiginél többet érő, amit az életben szereztem.

– Nem maradok, – felelte ő.

– És mért nem maradsz? Vagy azt hiszed, lehet ilyet csinálni valakivel? Mindezek után azt mondani neki: – Kellemes voltál, szerettelek, és most Isten veled minden időkre? Nem volna szívtelenség, sőt több is annál, tiszta gonoszság?

– Nem maradhatok, mert odaigérkeztem valakinek.

– Az semmi, – mondtam én s akkor vettem csak észre, mennyire meg van gyötörve az arca.

– Én már tudok annyit, hogy ami szép, úgyse tarthat hosszú ideig, – próbálkozott végül s a szavain érezni lehetett, hogy ürügyeket keres s úgy lehet, a maga számára is.

– De valamelyes ideig mégiscsak eltarthat, – nem? – kérdeztem tehát minden erőmmel. És nem ér-e fel az is mindazzal, amit még megélhetnénk, – nekem legalább. Nem ér-e többet, mint százezer unalmas esztendő, nem százezerszer több-e annál a semminél, amelyet évről-évre magamba szedek egy olyan tömkelegből, amelyet nem is érthetek meg soha és akármeddig élek is. Ezt vedd észbe, amennyiben téged is illet. Ha pedig megúntál, hagyj ott, én akkor is azt fogom mondani: köszönöm.

– Oh, – felelte most már nagyon szomorúan, miközben halk nyöszörgésféle is tört fel a szívéből, – oh, – azt mondja, – ne keseríts. Most legalább ne keseríts. Oly boldog voltam és kezdek megint boldogtalan lenni. Én úgy szeretem a boldogságot, – mosolygott felém bocsánatkérőn és meg is csókolta kezemet.

– Voltál már boldog? – kérdeztem erre.

– Te magad tudhatod legjobban, hogy soha. Igaz ez?

– Igaz, – mondtam én és majdnem letérdeltem köszönetképen.

– Engedd meg, – azt mondja, – hogy még néhány napig gondtalan legyek. És súlytalan. Mintha olyan világban élnék, amelyben nem kell métermázsás terheket cipelnem a szívemen.

– Milyen terheket?

– Ha tudnád, mennyi mindenre kellene most gondolni nekem…

– Mi mindenre? – kérdeztem én, csak erre már nem felelt. S ez volt az a perc, mikor valamely furcsa gondolatok kezdték belém fészkelni magukat.

Mert ugyan mi mindenre kell most gondolnia néki, mikor látja, hogy talált valakit, – de minek is folytassam? Ilyesmi oly gyakori az életben? Igaz viszont, erről ő még vajmi keveset tudhatott, hogy gyakori-e, nem-e? Túlfiatal volt ő még ehhez. Viszont azért érezhetett ebből is valamit, mert hisz még aznap délelőtt így szólt hozzám az egyik körúton:

– Nézd csak, rám süt a nap, nem veszed észre? – majd hozzátette: – és te is itt vagy. – És kell-e több ennél?

És mégiscsak, mindezek ellenére itt volt már a szorongás is, meg az árnyék, vagy hogy is lehetne ezt jobban kifejezni? S mármost kinek az árnyéka? – kérdeztem én magamtól éjjelente. De ne vágjunk a dolgok elébe. Elég ebből egyelőre annyi, hogy én már ott Bécsben is elég hamar elkomolyodtam és éppen minden szerencsém kellős közepén, mondhatni: életem teljében, – felérkeztem a hegy tetejére és épp ott elkomolyodtam, – nem különös? más szóval szólva: sajnos, korántsem voltam én már olyan hetyke és könnyelmű, mint a vonaton. – Rendkívül furcsa érzések voltak ezek, – milyenek is?

Volt nekem egyszer gyerekkoromban egy nagyon jó kis barátom, aki aztán meghalt szegény kilenc éves kora körül. Különös legényke volt, mert valami gyors szentenciák voltak készen benne, a fejében, – Isten a megmondhatója, honnan? talán már az édesanyja méhében szedte fel azokat. Ha dinnyét látott, megbökte az ujjával és azt mondta rá: – ez istenítő! – És továbbment. Egyes dolgokra viszont, mihelyt meglátta, azt kiáltotta: – ez komplikált, ez komplikált. (Hogy honnan vette ezt a szót, megintcsak az Isten tudja.) És már hallani sem akart róla, ment odébb. Hogy pedig mért olyan komplikált az a valami, hiába faggattuk, sose mondta meg. – Azért, – felelte dacosan.

– Nos, nagy meglepetésemre most én is pontosan így voltam vele.

– Már megint ezek a komplikációk, – gondoltam most én is magamban panaszosan. De hogy melyek ezek? fogalmam se volt. Csak azt éreztem én, hogy valami nagyon töri a lelkemet épp most, valamint azt is, hogy az ilyesmi már nem nekem való ebben az életben. – Megintcsak komplikációk és mindenben, amihez hozzányul az ember, – hát nem kétségbeejtő-e ugyanezt állandóan tapasztalni valakinek? Viszont, mondom, ha megkérdeztek volna, miért olyan komplikált ez a dolog is, nyílván semmit se tudtam volna felelni. Nyílván én is azt feleltem volna dühösen és elkeseredve, hogy: azért!

De minek is kertelek annyit? Útálom én a lelki boncolást s ahányféle fajtája van a világon. A következő kérdéseket lehet feltenni az ilyen ügyekben, – no de semmi egyebet! a többi ellen tiltakozom! – tehát: – tetszik neked ez a kisasszony? – Igen. – És szereted is? – Alighanem, mivelhogy mit tudom én, mi az a szeretet? – És mért szereted ezt a kisasszonyt? – Íme máris helyben vagyunk, minthogy már erről se lehet számot adni, épp erről semmikép se lehet.

– Mert a világon van, – ennyi az egész, amit erre felelni tudtam volna.

Mert mondjam-e azt, hogy azért, mert könnyű volt, mint a hab? Mégcsak nem is igaz. Mert amit könnyedén odavetett, azon nekem rendszerint muszáj volt még egy ideig törnöm a fejem. Vagy mondjam azt, hogy sugaras volt, – igen ám, csak miből áll ez? hogy lehet ezt kifejezni? Ha most lehúnyom a szemem: napsütött vizek jelennek meg újra előttem, – mint már annakidején is egyszer, – majd ismét: zápor és verőfény, zápor és verőfény, – ez az, amit e tárgyban mondani tudok. Ezenfelül pedig: az emberek általában nemigen tudnak nevetni ma már, – Isten tudja, mi oka van ennek? Erőltetik ugyan és mégis, mintha elfelejtették volna, hogy kell, olyanok. Ez pedig csakugyan, mint a napsütötte patak, hogy szinte búgott-bugyogott az egész teremtmény tőle a feje búbjától a talpáig. A szeme pedig eközben csupa boldog sugárzás! – megint itt vagyunk ugyanannál a sugárzásnál! – valami okos és ügyes és buzgó és hamiskás ördögöcskék kezdték el bennük játékaikat, – igen, ez így volt. Amire én azt mondtam magamnak: – no lám, ezt most el ne felejtsd, mert most igazán boldog voltál. Ha pedig a szemébe néztem, – hogy is van az a Heine-vers? Elfelejtettem. – Zöld tenger, – mondtam én magamnak s ebben a tengerben annyi komolyság volt, hogy sírni tudtam volna tőle, mint egykor Heine. (Mert én nemcsak a nevetést, bizony, hogy a sírást is elfelejtettem egészen, – vagyishát, akár a többi: a szívemet mindenestűl, az a gyanúm.)

Úgy, hogy voltakép még ma is az a különös vágy él bennem: úgy látom, még mindig nagy kedvem volna azt az ostoba kérdést tenni valaki elé, hogy mi a benyomása? tévedtem-e akkor? nem voltam-e bolond? S nem szeretnivaló-e az ilyen csakugyan?

Voltakép szégyenlős dolog is az ilyesmiről írni. Egy szó is elég ebben s én most ahhoz a szóhoz folyamodom, amelyet egy asszonytól hallottam azóta, hogy Krisnaszvámi, vagy hogy is hívják? valamelyik furcsa nevű hindu isten egyszer kettévágott almákat hajigált le az égből, mondván a félalmának: – eredj, keresd meg a másik feledet te alma. Nos, ilyen találkozás volt ez is, – akárhogy töröm a fejem, találóbbat nem mondhatok erről. Mintha másik felemet találtam volna meg az űrben. S mármost, ami a gondjaimat illeti: – ott volt ugyan a felhő meg az árnyéka, de azt gondoltam magamban erről: majdcsak legyőzzük mi ezt a felhőt, van még arra idő. Inkább a közelfekvő dolgoknak akartam tehát szentelni a figyelmem, – viszont ez az árnyék újra meg újra megjelent.

Nem akart például a világért se zongorázni nekem s akárhogy kértem is erre. Hogy tehát rákapassam, én zongoráztam neki, – erre nevetett. De zongorázni mégse volt hajlandó, mondván, hogy ez olyan komoly dolga neki…

– Hát a komolyságodban már sehogysem akarsz részesíteni engem? – kérdeztem tőle. S egy olyan szót vártam, amely azonnal feloldotta volna ezt a helyzetet. Ha ezt a rövid szót feleli erre, hogy: – majd! – vagy azt, hogy: – itt még nem… – de ehelyett összeszorította száját és elgondolkozott.

Hátmég ami a cirkuszban történt. Vagy egy hete lehettünk már Bécsben, mikor elmentünk a cirkuszba is és volt ott egy nagyon ügyes bűvész, Manfredini nevű, még most is emlékszem a nevére. Fölényes fickó és karcsú, mint a párduc, villogószemű, szemtelen és mondom, rendkívül ügyes és bolondos. És Holdacskának is, mint észrevettem, nagyon tetszettek a mutatványai, – s hogy valóban csak a mutatványok maguk-e, hiába töröm magam ezen, ma sem tudom eldönteni magamban. Annál kevésbé, minthogy ő volt az, aki unszolt-hajszolt, hogy mindenáron meg akarja nézni a cirkuszt is. S hogy a csíkos trikó, nagyszerű mozdulatok s ama jellegzetes csillogás annyira hatottak-e rá, ki lát a lelkekbe a jelenidőben, hátmég a múltak távolságaiból? Mostanában azt mondom néha magamnak, hogy nem, de bármi megharagít, azt felelem azonnal, hogy igen. Annyi tény, hogy még a kis száját is nyitva felejtette ámulatában s alsóajkán még egy kis könnyű fény is megbuggyant, annyira figyelt, annyira belemerült. – Muszáj volt tehát kicsit alakoskodnom, bárha érzelmi ügyeimben mindig is megvetettem az ilyet.

– Annyira tetszik? – kérdeztem tőle nevetve, holotthát sírni tudtam volna istenemre, annyira beleszomorodtam én ebbe a lányba.

– Tetszik, tetszik, – azt mondja, – egész olyan, mint a Fred.

– Ki az a Fred?

– Az egy fiatalember, aki nagyon érdekel engem, – felelte a tőle megszokott teljes nyiltsággal.

– Annyira érdekel? – kérdeztem én. – És az is ilyen? – Franciaszóval felelt, azt mondta rá: – escamoteur. – És jelentősen nézett a szemembe.

– És az is érdekel benne, hogy ilyen?

– Épp ez az, amit nem szeretek benne, – feleli ő és még sóhajt is utána.

Ez a pillanat volt az, jól emlékszem rá, mikor először jelent meg előttem az előbb említett kép, – már akkor is, azonnal! – valami napsütött zuhatagok: zápor talán, amelyben az ember megújúl, – mert mintha megfürödne benne még az élete is.

– Te oly nagyon kedves vagy, – mondtam tehát neki csendesen – és nekem úgy fáj a szívem.

– No de mért fáj? – kérdezi ő megintcsak teljes nyíltsággal s mint látható volt, a bűvészre már oda se figyelt. – Mért? – unszol egyre, – mért? mért? Te talán kívülem senkit se szeretsz?

– Ha jól meggondolom, alighanem úgy van az, hogy igazában én nem szerettem soha senkit.

– És engem igen?

– Azt hiszem igen, – mondottam én.

– És miből gondolod?

– A jelek arra vallanak.

– És melyek azok a jelek?

– Azokat te magad is láthatod, hisz rám vannak írva, szivem. Hogy például minél többet vagyok veled, annál inkább kívánok veled lenni. De továbbá: hogy egy percre se jó nekem, ha te nem vagy itt.

– Például? – kérdezi ő.

– Például, ha fodrász van nálad, vagy ha leveleket írsz. Igen, főként ha leveleket írsz, ha másokkal társalogsz és én sose tudhatom, kik azok?

– Kiknek írod a leveleket? – tettem fel a kérdést. – Kinek írsz te ilyen rengeteget?

A szeme megintcsak tüzelni kezdett, csak persze most már másként, mert önmagának, sajátmaga elé vetve sugarait, vagy a semmibe talán. Viszont úgylehet: épp ezt szerettem benne legjobban.

– Azt akarod, hogy boldogtalan legyek? – kérdezi tőlem sötéten-keserűn. S a hangja megremeg. S ez már olyan szó volt, amely véghatározatot érlelt meg bennem hirtelenül. S hogy mért? Ki mint szopik, úgy hal meg, – tartja a magyar példaszó. Én ilyen voltam már a bölcsőben is valószínűleg: hirtelen határozatú. Igen és nem! – az igent én csak vajmi ritkán mondtam ugyan ki, (mármint az életem dolgaiban), – viszont a nemet annál gyakrabban és mindaddig véglegesen.

S hátmég ami ezután következett, alig néhány perc múlva.

Akkor már tigrisek voltak a porondon és átugrottak a tüzes karikán, de az egyik nem akart. Morgott egy ideig, majd szemrebbenés nélkül járt fel-alá, nem tekintve se jobbra, se balra és mégis nyílvánvalóan mindent látott, mert szinte forogtak a szemei. Egy szolga hosszú vasrúddal ütött rá kívülről, de ő meg se rezzent az ütésre. A bivalybőr-ostorra szintúgy mégcsak rá se hederített. Egyszercsak nem tudni milyen oknál fogva megállt, felemelte fejét és ránézett egyenesen az idomítóra. No de furcsa dolog ám az állatoké is: ugyanebben a pillanatban mintegy jeladásra egy kivételével valamennyi tigris lelépett a bakjáról. Viszont ugyane pillanatban az idomító is addig hátrált nagyóvatosan, amíg egy tolható vasrácsot el nem ért s azt maga elé nem húzta hirtelenűl.

A közönség soraiban akkor már sokan felálltak, néhány sikoly is elhangzott, – a többi nem fontos, a lényeg ebben annyi, hogy végülis nem történt semmi baj. Az idomító, miután mindkét revolverét zsebre tette, így kiáltott fel a rács mögűl: – Pasa, csinálj rendet. – Amire az utolsó tigris is lomhán leugrott a bakjáról, – egy óriási, öreg hímállat – s ez is szemrebbenés nélkül s anélkül, hogy rájuk nézett volna, körüljárt köztük. Csak épp a kinyújtott farkát csavargatta jobbra-balra. De, úgy látszik, mégiscsak mondott azért nekik valamit, mert egyesek morogva ugyan, de mégiscsak ugrottak vissza helyükre. S a közönség tapsban tört ki persze.

E tapsra emelte csak fel Holdacska is a fejét, mert mindeddig a páholy párkányára borúlva, még a fülét is bedugta szegényke, hogy se látnia, se hallania ne kelljen.

– Elég ebből, elég, elég. Haza akarok menni, – mondta s máris felállt a helyéről.

– Máris mehetünk, ha úgy tetszik, – feleltem én.

– No de nem úgy, nem úgy. Eleget csavarogtam, haza akarok menni Angliába, – mondta nagyon idegesen. S a szemei olyan sötétek és megviseltek voltak, mintha világokat élt volna át még e perc folyamán is; mialatt az idomító, a szolgalelkű Pasa segítségével rettenetesen megverte korbácsával a renitens tigrist s a szemünk láttára rákényszerítette, hogy ugorjon át legalább egy hideg karikán.

– Gyalázatosan sokat csavarogtam, – ismételte elkeseredve. S mondom: az arca sötét volt.

– Elkísérhetlek Angliába? – tettem fel próbaként a kérdést. (Nem mintha még mindig szándékomban lett volna ilyesmi. Csak épp, hogy végleg megindokolva lássam határozataimat.)

– Hova gondolsz? A világért se, nem akarom, – felelte szinte dühösen.

– Hát igazán semmit se szeretsz? – kérdeztem tőle.

– Ezzel köszönöd meg mindazt, amit feláldoztam érted?

– Hát áldozat volt? – kérdeztem én.

– Nemcsak áldozat volt, hiszen épp az a bajom, – feleli ő.

Mit volt mit tenni? Beültünk tehát egy kocsiba.

– És mi most a szándékod? Innen egyenesen hazamégy? – kérdezem még a kocsiban is.

– Nem, mondtam már, hogy előbb Párisba kell mennem, vár ott valaki. – S én igen halkan még azt is megkérdeztem:

– Ez a Fred vár ott?

Nem láttam akkor az arcát, mert nem mertem ránézni. Csak azt éreztem, hogy nagyon küszködik a szóval.

– Nem ő vár ott, – felelte, – nem ő. Az anyám.

S én azt éreztem, hogy: no most az egyszer, – első eset, az igaz, de hogy ez egyszer mégiscsak hazudott.

 

*

 

Mindezekután haladéktalanúl hozzáláttam tehát határozataim végrehajtásához. Semmit se kérdeztem többé, nem is éreztettem vele semmit, de mihelyt elaludt, felkeltem és elkezdtem lábujjhegyen járva csomagolni. El is készültem vele, anélkül, hogy csak egy pillanatra is megzavartam volna álmában. Mélyen aludt. Meg is néztem néhányszor s most végre-valahára, hogy semmi se siettetett, hosszasabban is. Gondoltam: legyen ez a búcsúlátás, hogy így éljen majd a szívemben. De nem volt ez se jó. Túlságosan halottas volt zöldes tüzei nélkűl, – különben is mozdulatlanúl feküdt a hátán s két karja feje fölött összekulcsolva: olyan volt, mint valami ledöntött kariatída. De még fel is takartam egy kicsit, enyhén, – s oh az ő habból szőtt könnyű kis köntöse, vagy minek nevezzem, amibe ez az egész forró kis teste-lelke bele volt csavarodva s a derekán egy kékszínű szalag, oldalt megkötve könnyű csokorra… – mondom, oly mélyen aludt, még azt sem érezte, mikor visszatakartam. S még akkor is néztem, figyeltem még egy ideig – s némi aggodalommal is, mert, ismétlem, olyan volt, mintha nem is lélegzene többé. Mondhatom, nagyon fájt a szívem érte. De még beszéltem is hozzá, azt mondtam néki: – Isten veled. – Majd: – az életem felét adnám érte, ha tudnám, mi minden van a kis fejedben, mért nem akarsz szeretni engem, ha már megkedveltél? – Majd utóbb – nem tudom, mért kell most elválnunk? – S ezt már oly panaszosan beszéltem bele a levegőbe, hogy nem tagadom, még a könnyem is kicsordúlt. S hogy mért mondtam ki mindezt, ha nem is hangosan, de susogva legalább? Nyílván abban a reményben, hogy hallja ő azért, ha alszik is és majdcsak beleszövi álmaiba. És ha felébred, majdcsak csodálkozni fog, hogy íme mégiscsak mást gondolt ő felőlem álmában, mint amit nappal elhatározott s akkor majd fájni fog értem a szíve, – megvallom, ilyen gyerekes voltam, úgy akartam: hogy igenis fájjon neki, hogy már nem vagyok itt.

Az volt ugyanis a tervem, hogy köszönés nélkül megyek el mellőle az éjszakában s egyetlen szót se hagyok itt emlékemül. Mert érzelmiekben nem szeretem a szavakat. – Fölöslegesek! Legfeljebb, ha annyit írok egy papírlapra: Isten áldjon meg mindörökre, köszönöm, hogy olyan felejthetetlen voltál. – Hogy pedig élőszóval búcsúzzam el tőle, azt már a világért se, mert abból semmi se jön ki, undok magyarázkodások, zűrzavar, tárgyalások olyan ügyekben, amelyekben semmi tárgyalásnak helye nincs. Szótlanul megyek el és szomorúan, – határoztam el véglegesen. S már a poggyászomat is sikerűlt zajtalanul kitennem a folyosóra, mikor szerencsétlen ostobaságom folytán beleütköztem a fogasba. Erre azonnal felült. És álmosan, kócosan azt mondja nekem: (Ezt a kócosságát még a sugárzásoknál is jobban szerettem én.)

– Daani, – azt mondja nekem, – (mély „a”-hanggal, képtelen volt máskép kiejteni a nevemet.) – Daani, te ébren vagy?

– Igen, el akarok utazni, – feleltem habozás nélkül. Nem azonnal válaszolt, csak összeráncolta homlokát. (S nekem ilyenkor is annyira tetszett: – no ez most a kis fejével gondolkodni akar. – És nevetni szerettem volna s még inkább, ahogy szoktam volt, nevetve letérdelni az ágya elé…)

– És hova utazol? – kérdezi aztán.

– Én is haza megyek. Ahogy te, úgy én is.

– Oh, – azt mondja, – ez még jobb is így. Isten veled akkor.

– Far thee well, – mondtam én – és Isten áldjon. – És már fordúltam is ki a szobából.

Ekkor úgy hallottam, hogy utánam szól, de nem értettem.

– Parancsolsz még valamit? – hajoltam be az ajtón.

– Ne menj még el, – mondta ekkor, imára kulcsolva két kis könnyű kezét és csendesen sírni kezdett.

Ott álltam a szoba közepén.

– Úgyse bírok én elmenni, – mondtam erre magam is. S bizony, hogy a legnagyobb szégyenemre. Mert ez aztán sohase volt még eddig, hogy nálam a kimondott „nem”-nek ne lett volna meg a kellő hatóereje.

– Csak most mi legyen? – kérdeztem tőle mindezekután és leültem a szoba sarkában valahol.

 

*

 

Felültünk hát együtt a párisi vonatra, minthogy ő azt mondta: – kísérj hát el még oda is. De ha azt mondom majd: – most el kell menned, ugy-e, hogy menni fogsz? Ugy-e, hogy megigéred?

Márpedig ez a rejtély, hogy mért küld el maga mellől mindenképen és mindenáron, kezdett már-már gyűlöletessé lenni előttem és mégse tudtam ellenállni neki. Az üzleteimet pedig döglessze meg az Isten, – semmit se végeztem Bécsben, ez pedig harminc-negyvenezer pengő körüli kár, – táviratoztam tehát Budapestre, hogy influenzás lettem és igazam volt. Minthogy ilyesmi is megeshetik az emberrel, nemde, tehát az ilyen veszteségekre is el kell készülni.

A vonaton pedig, miután így-úgy elhelyezkedtünk a hálófülkében, leültem egy kicsit és felsoroltam címeimet, vagyis azt mondtam magamban: – no lám. Dr. Tehuta Dániel, köz- és váltóügyvéd, egyetemi magántanár, a kamara alelnöke, a törvényelőkészítő bizottság tagja végleg megúnta az életét, mert elvesztette maga alól a talajt. Mert jobb volt nekem Úristen, a gonosz és undok Ninivel való első nagy csalódásom után érzéketlenűl élnem s még az akkori háromórai alvás is jobb volt nekem, tehát a mulatók is, mint ez az érzékenység, mint ez az érzelmileg rendezetlen élet, amely ezután fog rámszakadni megint. Mert hisz még az sem igaz, hogy még sose voltam örvényben, csakhogy remek úszó voltam én s épp most elvesztettem ezt a képességemet is. Előre éreztem ugyanis, hogy szó sincs róla, Párisból se megyek én el olyan egyszerűen, hanem igenis lappangani fogok: majd titkosan a közelében leszek. – Mit tudom én. – S ha majd sehogyse megy a dolog nélküle, sírdogálni fogok az utcán, amíg meg nem únom. S akkor talán fel is akasztom magamat. Mert, hogy még Angliába is utána menjek, arra nem volt semmi lehetőség, legalább is nem ilyen gyorsan: pénzem se volt elég velem, de az útlevelem se volt annyira rendben.

No de mindegy, majd meglátjuk, lesz ami lesz, – gondoltam én és át is öleltem, meg is csókoltam a kedves haját, majd belekaroltam. – Gyerünk vacsorázni, – mondtam vidáman.

Mentünk hát vacsorázni.

– Olyan jó veled lenni, – fordúl a folyosón vissza felém. És megintcsak sugárzik a szeme.

– No de mért? – kérdezem én.

– Mindenért, – feleli ő.

– A fene egyen meg, akkor mi bajod van? – szerettem volna mondani neki. De ő még egyszer visszafordúlt.

– Én irántam még senki se volt ennyire figyelmes, – azt mondja nekem. S a szeme mindegyre sugárzik.

– Még az a Fred sem? – szerettem volna megkérdezni megint. Ehelyett megállítottam s rendbe szedtem egy kicsit, mielőtt bemehettünk volna az étkezőkocsiba. Mert egy csöppet hanyag is volt ez a kedves, ez csak most jut eszembe. Letöröltem zsebkendőmmel arcáról a fölösleges púdert, aztán ruhájáról is leporoltam a púdert, aztán még meg is nyálaztam a zsebkendőmet s még füléből is kidörgöltem a fölösleges fehérségeket. (Legjobban ezt szerettem csinálni, – Isten a megmondhatója, miért? talán, mert már annyira bizalmas ez a dolog… még a szívem is hangosan dobogott.) Ő pedig lehúnyta szemét és hagyta mindezt, hogy tegyek vele, amit akarok.

– No kész vagy, most mehetsz – mondtam én.

– És ha meghalok utánad, akkor mi lesz? – kérdezi tőlem és felnéz rám. (Mert kicsi volt hozzám képest és finomépítésű, olyan, akit tenyerén táncoltathat az ember, – egyszóval nem az a tipikus angol missz, a jó ég tudja, milyen ember-keveréke… de ami a lényeg ebben, úgy látom, hatvan órán át tudnék beszélni róla, hogy voltaképen milyen is volt.)

Megfogja karomat, ráteszi az arcát és lehúnyja szemét. (Úgy látszik, megint a fejét törte valamin.) – Menjünk, – mondja nekem aztán és nagyot sóhajt.

– Menjünk tehát, – mondtam én is s az volt a benyomásom; soha még két ember nem várta annyira a sors útmutatását, mint mi ketten akkor. – No, – gondoltam, – most szólj valamit Úristen, most itt az alkalom, hogy óriási hatalmadat megmutassad. És nem is méltatlan dologról van itt szó, nem valami kicsiségről, – két rendes, valamirevaló ember élete, ha becses előtted…

S nem úgy hangzik-e ez, mint valamiféle ima? Ezt csak most veszem észre. S az is csak most kezd derengeni bennem, hogy szinte még össze is kulcsoltam kezeimet a leves előtt, mert nagyon jó érzés volt bennem. Még mindig arra gondoltam ugyanis, hogy benyálaztam a zsebkendőmet s azzal mosdattam meg ezt a hanyag kis micsodát.

– Hátha meghalna ez a Fred, ha elütné valami autóbusz, – próbáltam tanácsokat adni az Úristennek. – Ha már ezt így rendezted… – majd még azt is hozzátettem:

– Hiszen még Curie-t is elütötte. – Majd engesztelésül ennyi gonosz indulatért: – illetve hisz engem is elüthetsz, az is megoldás, csak valamiféle megoldás legyen már, tiszta helyzet, minthogy ez így csupa zűrzavar…

S akkorhát csakugyan jött is a megoldás, ha nem is olyan, hogy örülni tudna neki az ember.

Egy fiatal pár ült mellettünk meglehetősen lesütött szemmel, – a férfiben valamelyes mesterséges élénkség… s mint nyomban kiderűlt, csakugyan nászutasok, akik aznap esküdtek Bécsben s velünk együtt, most szálltak fel a vonatra. Mert alig ültünk ott egy ideig, két újabb férfialak dülöngélt be a zakatoló kocsiba.

– Haj, Júliusz, hát te itt vagy? No boldog fiatal férj, – kiáltoztak ezek azonnal össze-vissza s persze rögtön össze-vissza is ölelték ezt a Júliuszt, aki illedelmesen felállt tiszteletükre. (Úgy látszik, a fellebbvalói voltak, vagy magasabbrendű rokonok? Ez nem derűlt ki a későbbiek folyamán sem.) S aztán persze az újsütetű menyecskének is kifejezték hódolatukat. Germánok voltak, a mindenit neki, nem is bécsiek, igazi germánok, no de a zömök és duhajozó fajtából, – istenemre a Geiretings és a Handradam jutott eszembe tőlük, továbbá Ziuliu, a hadi Bann. Vérmérsékletükben a cimberek és teutonok lehettek ilyen viharosak.

Mert, hogy micsoda vihar kerekedett ebből azonnal! S miből az Istenért? Abból az egyszerű tényből, hogy ezek ma fogják először megölelni egymást, ezen az éjszakán. (Persze egykoron a cimberek is ricsajt csaptak ebből valószínűleg. Csak nem így. Ki van zárva, hogy így. Minthogy valamely tisztasága és szentsége is lehetett még akkor ennek az örömnek, úgy képzelem legalább is. Csakhogy ebbe most már beleszólt a kuplé, meg az orfeum, – vagy máris be voltak csippentve az urak? Talán éppen onnan jöttek el ők is, ugyanarról az esküvőről? Mit tudom én. Akárhogy van is, – les bourgeois sont perfides, – mondotta Flaubert s ebben tökéletesen igaza volt.)

– No fiatal kakas, hát ilyen kókkadtan? hol a bátorság? – kiáltották ezek. (Persze magyaros hangzatokra áttérve, lefordítva e dolgot.)

– Nézd milyen sápadt a fiú! – hát nem inkább pap kellene ennek, mint fiatal feleség?

– Fel a fejjel! Azt hiszed, a mennyországban aludni szokás? Vagy rádjött a tengeribetegség?

– Adjunk neki kámfort? (Egyikük orvos volt, úgy látszik.)

– Inkább talán morfiumot.

– Szamár vagy. Attól még jobban elalszik. – És így tovább.

Csupa sületlen szemtelenség volt az egész és csupa jóakaratú, biztató hahota. De igazán, mintha szél forgatná őket, úgy nekivadúltak. Nem győztem csodálni a dolgot.

– Gyerekkori szerelem, – mondották ezek. – Mióta vártok egymásra?

– Tizenkét éve, – mondotta a férjecske mosolyogva ugyan és mégis kétségtelenül szomorún. Úgy látszik, ő is azt érezte, hogy meg van most alázva nagyon, – szemmel láthatólag alig tudott pár falatot lenyelni a vacsorájából. A menyecske pedig abba is hagyta szegény az egészet, hogy egészen lehúzhassa fátylát az arca elé. Abban a pillanatban jól meg is néztem: nagyon édes kis fiatal nő lehetett, – súlyosan elpirúlt persze, – talán még az élete is. – Piros kis liliom, – gondoltam én, mert gyengécske volt nagyon, igazán afféle törékeny liliomszál, fekete, francia kalappal – s a kis férjnek angol bajuszkája, mint nekem is akkoriban s még az alakja is a sors különös szeszélye folytán hasonló az enyémhez. S elég értelmes az arca.

Holdacska pedig… csodálatos volt ám ebben is ez a Holdacska! Mert a dolgok mikéntjeiből azonnal megértette az egészet. S persze ő is elpirult egész a nyakáig. S miután susogva megkérdezte tőlem, igaza van-e, hogy valóban jól érti a dolgot? – így szólt hozzám:

– Menjünk erről a gyalázatos helyről.

Magam én azonban… voltaképen átlag-ember vagyok én is, amilyenből nyílván épp elég termett már e világon, – régen tudom én ezt, bele is nyugodtam a magam módja szerint s főképen azért, mert van egypár különleges tulajdonságom is, amilyet mégse találni úton-útfelen. Nyilván ilyen az is, hogy képes vagyok élvezetet találni abban is, amit megvetek. Úgy lehet, a kíváncsiságom is teszi, – mindig szerettem tisztába jönni vele, meddig megy el ostobaságában az emberi lény? Viszont ennyi mégsem elég, minthogy egész határozottan gyönyörök is rejlenek ebben, – kétségtelenül! méghozzá nagyok is, mikor például sistereg már a tenyerem, hogy a legszívesebben máris lekennék jobbra-balra valami pofont és íme édes Istenem, mégse teszem. Sőt éppen ellenkezőleg, addig mérséklem magam, míg beleszédülök. – Illetve hisz mindegy is ez. A lényeg ebben annyi, hogy mindezt elmondtam, elmagyaráztam Holdacskának is, miközben nem győztem figyelni a többit.

– Oh, hát te még ebben is olyan vagy, mint én? – kérdezi rajongva. És elkezd buzogni, megintcsak mint a patak. – Sose tudtam, mi vonz engem annyira ezekben. Oh, – azt mondja, – én ezt rosszul mondtam az imént, látod, látod, nélküled milyen ostoba vagyok én. Figyelj csak, – buzdít egyre – és magyarázd meg. – Hogy majd megöleltem.

Viszont nem volt tovább mit magyarázni sokat. Gyerekkori szerelem, tíz-tizenkét éves koruk óta ismerik egymást, sokáig kellett várniok egymásra s most végre összekerültek. A férj huszonkét év körüli, az asszony húsz – és ennyi volt az egész.

– Oh, a szegénykék, – mondotta Holdacska egész meghatottan és még a szeme is elborult, annyira velük érzett.

– Oly bitangok ezek, – mondta még, mikor látta, hogy a kis fátylas liliom feláll a helyéről. – Mit mondott? Mit mondott? – kérdezi tőlem izgatottan.

– Hogy ő lefekszik, aludni megy.

– Oh, jól teszi, jól teszi, – bíztatta őt Holdacska szíve minden melegével. S akkor még hosszasan rá is nézett, nagyon-nagyon melegen s mint látható volt, a menyecske szintén szelíden visszanézett rá a fátyla mögűl. Így hát meg is ösmerkedtek egymással valamelyest.

– Jól teszi, ha itt hagyja ezeket a szemteleneket, – súgta felém. – Piha! Megbecstelenítik Isten legszebb ajándékait is, – mondta dühösen. – És a férj? – kérdezi tőlem.

– Itatják, nem akarják a feleségéhez engedni a bitangok.

– És ő hagyja? Micsoda férfi lehet. Ugy-e, hogy te nem vagy ilyen?

– Oh, nem jól ismersz engem akkor, – mondtam én a Holdacska beszédmódja szerint. (Minthogy idegen nyelvekben az így van: az ember azt majmolja, akivel összeszokott.) – Nem jól ismersz még szívem édes, – ismételtem. – Mert két pofon már biztosan lepattant volna rólam jobbra-balra. – Amire Holdacska hálásan ölelte meg a karomat.

A tény az volt itt, hogy csakugyan nagy melák lehetett ez a fiú, – igaz, hogy még túlfiatal is volt a szegény s úgy látszik, hiszékeny, mint a négerek. Egyre csak mosolygott s köszöngetett jobbra-balra valami méla tévetegséggel, nyílván nem tudta még, hogy kell az ilyenekkel elbánni. Ezek meg úgy mulattak rajta, még a hasuk is rengett. Hát hogyne, mikor nem engedték el a szép kis felesége után, hát nem nagyszerű hecc az ilyesmi? – Le kell itatni a fiút, – mondták hangosan is, hogy ő maga is hallja – s ez hagyta magát. Hogy majd megvesztem a dühtől. S rendelték a rajnai vöröset, meg a pezsgőt, egyiket a másik után és a kettőt összekeverték. (Különös gusztus!) Illetve hisz még az előbb világos sört is ittak konyakkal összekeverve. (Ami nemkülönben furcsa gusztus!) Mindezt pedig még néztem egy ideig, aztán hirtelen megúntam az egészet. Mert akkor már beszélgettek is, politizáltak, csak épp a fiút nyomták le mindúntalan a helyére, ha megpróbált megszökni előlük. S ebben már nem kínálkozott semmi érdekesség.

– Gyerünk, – mondtam én Holdacskának. – Beszélgessünk inkább egymással. – Úgyse sokáig leszünk már együtt. – S arra gondoltam: hogy még elég fiatal vagyok ugyan és mégis! Az öregek arra figyelmeztetnek, hogy vigyázzak csak, mert néhány forduló az egész és íme egyszercsak itt az idő, hogy sem a holdban nem lelem többé örömömet, tehát semmiféle Holdacskában sem, de a fénylő napkorongban szintúgy s e dicső emberiségben még kevésbé. S mindezt együttvéve úgy hívják majd, hogy itt az öregség.

– Gyere te szép és kedves Holdacska, – mondtam én. – És örülj, amíg csak tudsz a fiatal életednek, ezt kívánom néked búcsúzásúl.

– És én magamnak azt, hogy téged semmi se rontson el és én még viszontláthassalak életemben. Ilyen önző vagyok én.

– Úgy látszik, csakugyan az vagy, – feleltem erre. – Minthogy nékem semmit sem kívánsz.

– Oh, azt én úgyse tudom kifejezni, – mondta ő. – S aztán hát rám mosolygott, búcsút intett s bement a hálófülkénkbe s még az ajtót is behúzta maga után.

Ismétlem: nem tűrte, hogy ott legyek, mikor átöltözik éjszakára. Gondoltam: addig cigarettázom egy kicsit, mert azt se szerette. S fel-alá jártam a folyosón.

S mikor a mi fülkénk is elsötétült, még vártam egy ideig, mert valamin törtem a fejem s azt el akartam intézni magamban. Komoly dolog volt. Jól emlékszem rá: egy árvaszéki határozat ellen lázadoztam még egy ideig. – Hát csupa láz ez az élet? – csudálkoztam el magamon. S még el is mosolyodtam ezen, de még meg is csóváltam a fejemet. Aztán benyitottam.

– Oh, ez már elaludt a kedves, – kaptam észbe, mikor egyenletes lélegzése megütötte fülemet. Jóideig figyeltem, aztán leültem a sötétben. Aztán újat gondoltam s odahajoltam föléje, hátha láthatnám arcát a vonat ablakán meg-megvillanó fények tüzeiben. S most úgy emlékszem rá, mintha láttam volna is valamelyest. Majd még újabbat gondoltam, egész közel hajoltam hozzá, – a lélegzete hadd símogassa kicsit az arcomat. És csakugyan símogatta, erre is biztosan emlékszem. S ekkor jött megint az újabb láz, no de rettenetes ám, mert a búcsúzás fájdalmának minden erejével. Megcsókoltam tehát a száját. S ekkor mind-e lázakba még egy újabb is vegyült, az iszonyaté s ez nyílván végsőkig fokozhatta fel bennem már nem is a vágyakozást, hanem a tébolyt.

– De légy kíméletes, – könyörgött ugyanis a szerelmem németűl. Úgy, hogy első pillanatban olyasvalami villanhatott belém, nekem mégiscsak kalandornővel van tehát dolgom, mert íme félálmában elárulta magát, – mert hisz remekül tud ez németül is, – ilyesmi kavaroghatott bennem, de továbbá: hogy akkor azt is csak az Isten tudja, miért akarja, hogy ne kövessem…

– Júliusz, – könyörgött a szerelmem, – csak most már könnyes búgás is vegyűlt e hangjaiba. S akkorhát felismertem helyzetemet, úgy e szóból, hogy Júliusz, mint a hangjából. Csak persze mindez már hiábavalónak bizonyúlt.

 

*

 

– No, most mit csináljak? Ugorjak ki a vonatból? Az volna bizony a legjobb.

A legkülönbözőbb tervek száguldottak bennem keresztül-kasul, mint az Isten mennydörgetős haragja. Hogy megvárom ezt a Júliuszt a folyosón és ő mondja meg, hogy mit csináljak most magammal? Aztán azt gondoltam, hegy bemegyek én ezekhez a részeg disznókhoz s a pofájukba ordítom az egészet, aztán pedig felpofozom valamennyit…

S mindezt pillanatok alatt, – haj, de elöntött engem a hőség!

– A mennykő üsse meg ezt a Júliuszt, úgy kell neki, mit olyan pipogya? – kezdtem el őrjöngeni magamban. Közvetlen ezután pedig egy újabb véghatározat kezdett el derengeni bennem.

Még sötétben előveszem a névjegyemet, felgyújtom a villanyt, megmondom az asszonynak, hogy fogja be a száját, két szóval elmagyarázom neki a dolgot, de csakis a nagyját, mert a többihez semmi köze és újból hangsúlyozom, hogy jaj neki, ha nem hallgat, viszont követeljen tőlem, amit akar. Ha úgy kívánja, akár el is veszem feleségül.

Gentry-származásom ostobaságai voltak ezek. Viszont mentségeműl szolgáljon, hogy őrjöngeni tudtam volna dühömben. S mondom: pillanatok alatt száguldott-forgott bennem mindez, mint a vihar, – vagy akkor nem is voltak talán pillanatok? Megállt az idő is?

– Nem jössz hozzám, Júliusz? – nyögdécselt ágyából ez a szegény.

– No most mit csináljak? – Lesz ami lesz! Mindenesetre úgy tettem, mintha dülöngélnék a részegségtől, – bárha erre kevés alkalom volt, minthogy két-három lépésnél alig több az ilyen kabinet s belebotladozva málhába, nyavalyába, Isten segítségével kiléptem hát hamar a fülkéből. Hogy majd ott veszem elő a névjegyemet, aztán újra benyitok s ha nyafogni fog, vagy ordítozni, agyonlövöm őt is, meg magamat is. Tűrhetetlen volt bennem a felháborodás, hogy éppen nekem kell ilyen dolgokba keverednem, úgy lázadoztam, majd a lelkem szakadt ki belé s ha jól meggondolom, ma se tudom, mi ellen? Egyszerű dolog ez, – baleset volt az egész, semmi egyéb, vasúti szerencsétlenség, – vegyük úgy, hogy a kis feleséget elütötte kicsit a vonat, – létezik ilyesmi? Persze, hogy létezik és azt is el kell viselnie az embernek.

Én akkor igazán fiatal ember voltam még s voltakép csodálkozom is magamon, hogy nem volt bennem azért egy kis öröm is, – hiszen állat az ember! Hogy nem volt semmi diadalérzés a szívemben, káröröm, vagy ilyesmi, csakis szégyenkezés, de az is elviselhetetlen, hogy majdnem lyukat mart belém, akár a sav. Viszont ha meggondolom ezt is, igazam volt. Mert micsoda diadalérzés lehetett ebben? Ilyen voltam én, mióta az eszemet tudom. Ha én egy asszonyban nem éreztem azt, hogy akar engem, akkor megverte az Isten az ilyen örömöket. S most ez itt, ez a szegény? Hiszen én itt helyettesítettem valakit, az Istenért, – nem így igaz a dolog? – És nem halálra nevetheti magát az ember ezen?

Ezért nem volt bennem semmi egyéb, mint undor az élet s főként a saját életem ostobasága miatt, amely boldogság helyett csupa megaláztatásokat tartogat számomra s még ilyenkor is. Csakhogy viszont: az élet útjai kétfélék, – szokta volt mondani tréfásan egyik társam az egyetemen. – Úgy van, Ferikém, úgy van, – beszélgettem én most vele magamban, – mindenkor kétfélék, igazad volt. Mert részben rettenetesek, másrészt csodálatosan különösek is olykor. Már a szívemet is tapogattam, már szedtem elő a névjegyemet is, – (csupa nevetségesség ilyesmi után!) mikor valamely isteni sugallatból, (nem nevezhetem másnak, csakis annak!) egy vak arc jelent meg előttem. Illetve nem is egészen vak, csak a félszeme bekötve, – az első pillanatban ugyan nem tudtam mire vélni, de aztán nagyon megörültem neki hirtelen.

Egy kedves, lassújárású, higgadt öregúr, egy öreg ügyvéd arca volt ez a jelenés. Ő egy alkalommal, mint ellenfelem ügyvédje, így szólt hozzám holmi egyezkedési tárgyalások után:

– Milyen tüzes maga kollégám. – S mikor csodálkozva néztem rá:

– Ezenfelül pedig maga mindig tiszta helyzeteket akar, hibátlan, végleges rendet, ahogy mondogatja is. De tanácsolnék én magának valamit, fogadja el egy öregembertől ezt a tanítást: néha jobb a köd.

És ennyi volt az egész. S én most azt mondtam néki magamban: köszönöm a tanácsot és Isten tartson meg, kedves öregúr. S máris visszatettem névjegyeimet és gyorsan bemenekültem a szomszéd fülkébe abban a reményben, hogy majd ez a Holdacska megvígasztal engem ezért is, minthogy nincs ennél kedvesebb a világon.

 

*

 

Csakhogy nem vígasztalt meg, éppen ellenkezőleg, még jobban elkeserített.

Persze nem meséltem el neki részletesen a dolgot, csak épp a tényállást magát, mereven és ridegen, vagyis a balesetet. Lehet, hogy ezt is rosszúl tettem, durvaság volt részemről, ostobaság, viszont nékem olyan zavarban volt akkor a lelkem, úgy éreztem, hogy muszáj e bajomat elmondanom valakinek. S nem a feleségemnek is elmondtam volna azonnal? – Ma ez a legfőbb érvem, ezzel védekezem magam előtt is. S dícséretére legyen mondva, ő egy pillanatig se kételkedett jóhiszeműségemben.

Nem evvel volt a baj. (Úgy látszik, helyesen képzelődött felőlem, mert nem tételezett fel rólam semminemű éretlen ostobaságot.)

Csak épp az eset annyira érdekelte, még fel is kelt ágyából s elmondatta magának kétszer is. Mintha nem értette volna meg azonnal, hogy miről is van itt szó, vagy képtelen lett volna elhinni a dolgot…

Tágrameredt szemmel bámúlt rám ágyán ülve s kezdett kikérdezni egészen részletesen, de olyan kedvesen is, mintha csakugyan a feleségem lett volna.

– Szóval te be akartál jönni ide hozzám? – kérdezi susogva. (Mind a ketten susogtunk természetesen.) És így tovább: – hogy mért nem szólaltam meg? És mért nem gyújtottam meg a villanyt? Hogy mért nem hőköltem vissza? – idáig ment el az édes, egész a végletekig, miközben hirtelen olyan lett, mint valami pontos kis orvos, vagy nagyszerű bíró.

S mikor pedig már mindent felfogott és megértett, akkor olyan változás történt vele, hogy azt hittem, megőrült hirtelenül.

Mert nemhogy szemrehányást tett volna nekem, féltékeny lett volna, vagy haragos, mindebből semmi se látszott rajta, de a kétségbeesésemben sem vett semmi részt és undort se mutatott. Boldognak látszott inkább, minthogy úgy el kezdett tőle ragyogni, – furcsa módon a gyónás és áldozás jutott eszembe azonnal s ma is meg vagyok elégedve ezzel az észleletemmel. Mert gyónásuk után ilyen a gyerekek arca, kétségtelenül ilyen. De még mondta is:

– Ilyen boldog talán még sohase voltam, – suttogta felém.

– És mért vagy annyira boldog, az Istenért, – kérdeztem a lelkem fenekéig belezavarodva az egészbe, – vagy kinevetsz talán, vagy megvetsz? És boldog is vagy, hogy az érzéseid elszakadnak tőlem emiatt?

Csakhogy ő már nem is hallotta talán e szavaimat.

Mintha most ébredne álmaiból, vagy most értené csak meg igazán és még joban az egészet, – nevetni kezdett és oly mértéktelenül! – egyszóval korántsem úgy, ahogy azelőtt. Hogy a saját gondolatain nevet, hogy közben gondolkodik, ezt érezni lehetett. S bizony ez megintcsak valami más. Nem volt ez vídám nevetés, inkább gúnyos és kicsapongó, mintha az ördög kergetné ki belőle.

De túlhangos is volt, kíméletlenül az. Minthacsak úgy akarná, hogy igenis, hallják csak meg a szomszédban is, hogy ő milyen jól mulat azon, ami történt.

– Csendesebben az Istenért. Mit nevetsz ezen annyit? – kérdezem újra.

– Comedy of life, – mondja végülis, – mialatt a könnyeit törli. – Hol a táskám?

Odaadtam hát a táskáját is s ő bevett valami port. Víz nélkül: megrágta, lenyelte. – Megfájdúlt a fejem, – azt mondja nekem.

– Az érzelmek komédiája, – mondja megint. – Hát ez az egész élet, csak valami technikai dolog és semmi egyéb? – kérdezi tőlem. És újra nevet s megintcsak mértéktelenül.

Nem értettem a dolgot. De ő aztán megmagyarázta.

– Ezek gyerekkoruk óta szerették egymást és híven vártak mindeddig a napig, – nem így mondtad el a történetüket? És most ez a vége?

S rettenetesen meg volt elégedve mind e dologgal. Mintha valamely elégtétele rejlene benne. Nem lehetett másról szó, kétségtelennek tűnt, hogy ez így van.

 

*

 

S épp ezért is tűntem el mellőle Münchenben olyan ügyesen. Vagyis újra köddé váltam, pontosan az öregúr tanácsa szerint. Lementem vele a peronra, aztán megcsókoltam a kis kezét, hogy egy pillanatra visszaszaladok a szivarjaimért, – odafönn odaadtam egy hordárnak a poggyászomat, két kis bőröndömet, hogy vigye a ruhatárba, s aztán egy cédulát is, hogy adja majd oda ennek meg ennek a hölgynek s aztán messzi valahol, az utolsó kocsi végén leszálltam a vonatról. A cédulán csak ennyi állt: – én nagyon szerettelek, Isten veled.

Szerencsétlenségemre még ezzel a Mikulással is összehozott a sors, ezzel a Júliusszal. Ő is épp ott sétált egyedül a vágányok között, a vonat végén s úgy látszott, mintha keresgélne valamit, – talán kiejtett valamit a zsebéből? Igen derűsnek látszott s ennek talán örültem is, de nem az életnek, még kevésbé a magaménak.

Hogy pedig ez a Holdacska mennyire fájt még évekig nekem, arról nem írok. Hogy milyen éjszakák és milyen képzeletek kínoztak mindezekután.

S hogy mért mentem el még Páris előtt? Mert ami ritkaság az élet folyamán, ez esetben biztos érzéseim voltak. Holdacska felmentvényt látott abban, ami ezzel a másik asszonnyal történt, hogy tehát járhat egy másik asszony is úgy, ahogy ő, vagyis kárörömöt is érzett kétségtelenül.

S ez még nem volna baj, mert ilyen az ember. Csak épp hogy micsoda felmentvényre volt szüksége neki? Mindazok után, amit láttam és hallottam, lehetetlen volt nem biztosan tudnom, hogy kire gondolt.

Ezért hát „köddé váltam a vak éjszakában”, – ahogy a költő mondaná. S mialatt ezt írom, persze tréfálkozom is, de sírok is.

Mert azóta bizony semmi se történt velem, – jobban kifejezve: ami történt, mindama bukdácsolások, akárhogy mérlegelem is, a semminél alig is többet érők.

S én még a címét se tudom, mert elfelejtettem megkérdezni tőle. S ezt fájlalom a legjobban.