Karácsonyi történet

Ami azt illeti, elég rossz állapotban voltam én akkor úgyis, s ez nem is volt csoda nálam: az érzékenykedés és bizonyos zavarodottság a boldogtalan emberek gyakori állapota s viszont elégedettség nem létezik bizonyos tompulatok nélkül. S én épp akkor, nemhogy tompultságban szenvedtem volna, éppen ellenkezőleg! túlságosan is éber voltam, folyton figyelmező s bár hallgatag, de magamban csúfondáros és haragos s már ebből magából is megérthetik, hogy telt el végső kis fiatalságom ideje.

S most folytonos ingerületeimhez képzeljenek még el egy banyát is, aki kínozott engem s akire még ránézni is rossz volt, mert úgy bandzsított, akár az öngyilkosság… De hiába képzelik el, azt senki fel nem foghatja, mit szenvedtem én attól. Hogy már-már szinte azon ábrándoztam, hogy megölöm. Persze ez afféle ábránd volt csak, a képzelet kényszerű játéka, – no de én oly szívesen adtam oda magam ennek s a varázslata oly bűvös volt s oly erős, hogy szinte érezni kezdtem a bűnözés mámorát. S épp ezt akarom most elbeszélni.

Ez az öregasszony a barátom édesanyja volt s ugyanabban a lakásban lakott, ahol a készülékeim voltak elhelyezve. Akkoriban még olyan nyomorultak voltak ugyanis a lakásviszonyok, hogy ide kényszerültem be velök, egy kuckóba, drága, legmodernebb típusú terápiás és nem terápiás Röntgengépeimmel, valamint egyéb mindenféle lámpáimmal s minthogy az ő szobája az enyém után következett s annak más kijárata nem volt, csakis az én szobámon keresztül, ennélfogva az öregasszonynak folyton ki-be kellett járnia a készülékeim között. S a barátom ezen nem is segíthetett, különben is félig szívesség volt részéről még az is, hogy egyáltalán befogadott a házába. Ez volt a helyzet. S most képzelhetik, hogy éreztem én magam. Volt nálam valaki, már éppen vetkőződött, vagy már éppen vizsgáltam is, s ő nyitott be a sötétbe. (Mert hisz sötétben kellett dolgoznom.) Igaz, hogy megint becsapódott az ajtó és mondta is, hogy „bocsánat”, de képzeljék el, folyton remegnem kellett, hogy nem nyit-e be? S viszont, hogy az ajtót legalább azokban az időkben zárva tartsam, míg páciens van nálam, még ebbe sem volt hajlandó belemenni. Nem, a világért sem. Még kulcsot sem adott.

– Nem hagyom kérem bezárni magam, – rikácsolta gőgösen.

De mindez távolról sem elég a helyzet jellemzésére. Mert hisz gyötört, minden egyebekkel is úgy, hogy szinte már belehaltam. A véremet szítta, az életemet ette, minthacsak ennek élne, alig volt nap, hogy valamit ne talált volna kínzásomra.

Az ablakot például mindig nyitva találtam a legcudarabb télen is s akárhogy könyörögtem, akárhogy magyaráztam, hogy ne tegyék ezt velem, a szoba nehezen fűlik át s meghűlnek a betegeim, – minden hiábavaló volt. A személyzet vállat vont. A nagysága parancsolja ezt így s nekik azt kell tenniök, amit a nagysága parancsol. Aztán bizonyos színes ágyhuzatok is mindenkor láthatók voltak valahol, az ajtóban vagy az ablakban, vagy bizonyos székeken, továbbá fehér tolú is enyhén szálldogált olykor ide-oda a készülékeim között, mintha szelíden havazna… de mit részletezzem? E pár szóból is megérthetik, hogy nem volt rózsás az életem, olyannyira nem, hogy néha reggel már felébredni sem akartam, mert az volt az érzésem, hogy a pokol vár reám valahol, – igen, igen, egy készülékekkel zsúfolásig telirakott pokol s olykor valósággal nyögdécseltem öltözködés vagy borotválkozás közben.

– Ej, ej, ugyan, ugyan, – felelte nékem bámulatos nyugalmával a feleségem, mikor egy nap megint értésére adtam, hogy ezt én így nem bírom tovább. Oh az én feleségem! Egy életem nem is elég ahhoz, hogy kimérgelődjem magam mindenkori nyugalmán. Mintha egy hagymázas kisfiú bolondságait hallgatná, úgy tett, ha nekem valami bajom volt. Az én feleségem ugyanis, tudniok kell, igen előkelő dáma, aki nyugalmában nemigen hagyja zavartatni magát. Talán ismerik is az olyan lényeket, akikben egy szemernyi művészet sincs, – hát olyan asszony az én feleségem. De hagyjuk ezt. Szó ami szó, nem hitt nekem. Mert mi baja lehet az ilyen embernek? S ha van is valami bajom, majd elmúlik. A bajok ugyanis el szoktak múlni, az a tapasztalat.

– Ne háborgasd most apucidat, – mondotta aznap is a kislányomnak, csókolnivaló gyengédséggel, amelyben azonban egy unciára való ész vagy hozzáértés nem volt, annyi sem, mint amennyi egy tökmag. Vagyis egyszerűen múló idegességnek minősítette állapotomat s történetesen épp azon a napon, mikor a képzelet kezdett követelőzővé s a vér türelmetlenné lenni. Valamely szédület pedig így szólt bennem: – muszáj végeznem az öregasszonnyal, különben megtébolyodok.

Vagyis: még egy csekély kis mozdulatára várok s ha csordultig lesz a pohár, akkor nem okoskodom tovább, mert ezzel tartozom a véremnek. Tegnap például egy teli lábaska hideg paradicsommártást találtam a vizsgálóasztalomon s ez már mindennek a betetőzése volt. Egész nap sötét voltam tőle, de még másnap is. Mikor pedig hazulról lementem reggel a lépcsőn, még akkor is azt latolgattam, vajon mit fogok én tenni, ha egy szép napon zsírt és hagymát, vagy esetleg főzelékeket is fogok találni a szobámban, mondjuk babfőzeléket vagy tököt feltéttel, vajon akkor is hallgatni fogok-e? – Hát pipogya vagy? – kérdeztem magamtól, vagyis egész határozottan úszítottam magamat. Oh majd megrepedtem, – el nem képzelik, milyen idegállapotban voltam én már kora reggel. Igazán meg lehetett volna bolondulni bele. Zavaromban és érzékenységemben el is felejtettem, hogy ma karácsony előestéje lesz, erre csak később, ebéd közben figyelmeztetett a feleségem. S mondom, elindultam az új megpróbáltatások elébe.

 

*

 

De érzem, még jobban meg kell magyaráznom, mi volt köztünk, nehogy azt higgyék, hogy túlozok, vagy igazságtalanúl ítélem meg e szegény öregasszony dolgát. De még a magam számára is tisztáznom kellene, hogy miféle rejtélyek is voltak ezek az én vele való szenvedéseim? s hogy mely forrásból fakadtak? mert megvallom, azokat ma sem jól értem. Az például a legkisebb dolog volt, hogy mihelyt meglátott, a nyelvét öltötte ki rám, holott nem volt elmebajos, ebben biztos vagyok, erre meg is esküszöm Önöknek, csak visszaélt az öregség minden előjogával. Már nyolcvan körül volt ugyanis s egy ilyen korú asszonytól már mindenfélét el kell fogadni, mert hátha nem tökéletes, úgy értem: hátha kihagy már az esze? S ő nyilván erre számított, bátran öltögette tehát a nyelvét, magában pedig vihogott. S hogy ez így volt, erre több bizonyságom is van, mindenekelőtt az, hogy egyszer el is árúlta magát. Egy alkalommal ugyanis éppen kikönyökölt a szembenlevő ablakon, mikor én éppen betettem szobámnak ugyancsak a világítóudvarra nyíló ablakát s ekkor persze megint felhasználta az alkalmat, hogy merőn bámulván rám, a nyelvét kimutassa, – de nem ez a fontos, ez a szamárság, hanem az, hogy miután meglepően piros Mikulás-nyelvét már visszahúzta, még mindig merőn bámúlt rám s eközben az ajkai mozogtak és egész érthetően ejtették ki a következő szavakat:

– Du dummer Kerl. – (Magyarul: – Te ostoba fráter. – Osztrák nő volt s ezért néha-néha németül fejezte ki magát.)

S ezt a bírálatot nem egy eszelős személy mondta ki, ebben biztos voltam, hanem valaki, aki igenis gondolkodik, még pedig rólam is és sokat gondolkodik rólam. De minek szaporítsam a szót? hisz láttam én, hogy egyre figyel engem, hogy minden mozdulatomat számba veszi s ez volt éppen bolondító e dologban, – nem maga a nyelvöltögetés, hanem igenis az, hogy általa komoly bírálatot látszott kifejezni, kicsinylést… Hisz érezni lehetett a szemein is, hogy vizsgálgat engem s ezt azért teszi, hogy a fiát, aki szintúgy orvos volt, mint én, többre tarthassa nálam. Hiszen nem egyszer nevetett, mikor keresztülment a szobámon s netán látta, hogy csinálok valamit, ha éppen felemeltem, vagy letettem valami tárgyat, – vagyis éreztem, hogy a mozdulataimat lassúaknak ítéli s hogy minden cselekedetemet bírálja és helyteleníti, hogy mindent helytelenít, ami tőlem származik, még a zsebkendőmet is elítéli, mert az enyém. Szóval hogy megvet mindenestül, ami vagyok, tetőtől-talpig. Oh, hisz ezen is túlteheti magát az ember, tudom, csak épp ehhez az kellett volna, hogy magam roppantúl meg legyek elégedve magammal. S nálam nem ez volt az eset.

Mert csupa nyugtalanság voltam akkoriban, – boldogtalan, örökös vitában magammal, a világgal, mindennel, ami körülvett s épp ez késztetett arra, hogy még az ilyen vélemény-nyílvánításokra is felfigyeljek. Oh nagy szükségem lett volna rá, hogy megbizonyosodjam róla, hogy csakugyan valami baja van az öregasszonynak, – az önérzetemnek lett volna erre múlhatatlanúl szüksége. Mindezt azért említem, hogy megértsenek, mert nehéz érthetővé tennem magamat, s ami történt. Napokon át azon gondolkodtam néha: vajon itt nem egy tapasztalt, minden hájjal megkent öregasszonnyal van-e dolgom, aki a lelkem legmélyére is lelát s meglátja abban féltve őrzött titkomat: teljes ürességemet, vagyis azt, hogy én egy senki és semmi vagyok. S hiába teszek nagyszerű kísérleteket esténként az élettani intézetben, semmit sem ér az egész, mivelhogy én magam sem érek semmit, s valahányszor ilyesmire gondoltam, úgy hatott rám ez az öreg személy, mint egy titkos igaznéző. Hát hiába! A becsvágy élete kemény és szívtelen élet, – mindent attól tettem függővé, vagyok-e valaki, vagy sem? S ez mindaddig így volt, míg egy nap nem sikerűlt mégis egy elég jelentős felfedezést tennem, mégpedig a mellkasi mirígy hormonális működését illetően. S bár akkor is a véletlen nagy hatalmáról bizonyosodtam meg, inkább, mint a magam értékéről, – mert hisz a felfedezések dolga is nagyrészt szerencsén és a véletlen játékain múlik, – mégis legalább valamelyest megnyugodtam egy időre.

Ám akkoriban hol voltam én még a megnyugvástól? A lelkemet adtam volna érte, ha ez az öregasszony bejön hozzám, megsimogat s azt mondja nekem, hogy okos és jó vagyok. S hogy nem hiába élek. Tudniok kell, hogy nekem korán halt meg az édesanyám.

Mindezek után talán nem fogják túlságosan különösnek találni a vele való próbálkozásaimat. Én ugyanis mindenáron meg szerettem volna tudni, hányadán vagyok vele s evégből több próbát tettem. Így tavasszal, mikor végleg nyitva voltak már az ablakok nála, – olykor én is ablakot nyitottam és elkezdtem fütyölni neki. Szobámban a falhoz lapúltam és fütyöltem, vagyis elkezdtem csalogatni, ahogy a madarakat szokás. Megjegyzem, hogy ma is nagyszerűen tudok még fütyölni. De persze, ez esetben nem azért fütyöltem, hogy elbájoljam őt, – régi, kipróbált, hatékony kísérletem volt ez: jó egynéhány elmebajost riasztottam én már így fel közönyéből az idegklinikán, de a katonaságnál is. Mert ezzel próbáltam ott ki mint ellenőrző orvos, nem tettetés-e némelyik érzéketlensége? S aki igazán beteg volt, az nemigen állta ki ezt a próbát, javarészt mind zavarba jött, vagy legalább is nyugtalan lett tőle, minthogy különös módon tudok fütyölni nekik, szinte azt mondhatnám, hogy ebben értek a nyelvükön. Úgy vezetem ugyanis a dallamot, de még az ékítményeket is, mintha jeladás foglaltatna azokban, mintha különös jelentőségük volna, vagy fel akarnám hívni velök a figyelmet valamire és így tovább. Ám az öregasszonynál nem boldogúltam ezzel. A hangra felmerűlt ugyan a sötétből, majd oda is jött az ablakhoz, – ennyi tehát sikerűlt, – de még ki is könyökölt rajta, még a füléhez is tette a kezét kagylónak, úgy leselkedett, annyira kezdték érdekelni e nyájas futamok s nyílván azt is nagyon szerette volna kitudni, vajon ki az ördög kűldi feléje e barátságos igézeteket? Ez eddig rendben volt, ez eddig a betegeknél sincs máskép. Ám aztán éppen e fordítottja következett, mint náluk, akik egy bizonyos idő eltelte után nemhogy megnyugodnának, ellenkezőleg, gyanakodni kezdenek, ráncolni kezdik homlokukat és meghökkennek. Láttam már olyat is, aki erre még a haját is felborzolta kezeivel, ő azonban épp ellenkezőleg, egyre jobban felvidúlt. Arcán a feszültség engedett… egyszóval, úgy látszik, még tetszett is neki ez a helyzet, hogy íme, ő most titokban talán meg is les valakit, aki magamagának fütyöl a földszinten és nem is tudja, hogy figyelik.

Ebből is arra következtettem tehát, hogy egészséges. De megerősített ebben a véleményemben a fia is. Egy nap ugyanis feljött látogatásomra. Váratlanúl érkezett, egyszer csak becsengetett és benyitott. (Néki lenn vízgyógyintézete volt a földszinten.) Hogy mért jött, ma sem tudom. Mert úgy nézett körül saját helyiségeiben igazán, mintha először volna itt: sorra megbámúlta példáúl a várószobának használt kis cselédszoba képeit a falon, de még a különböző urnákba vagy vázákba is belenézett s közben gúnyosan mosolygott. No persze, az ilyen sikeres életű gentleman csak ritkán vetődik el lakása elrejtett zugaiba, – ez csak érthető, nemde? S még kiváncsivá is teszi, hogy vajon mit talál ott, miféle furcsaságokat? De még azt is jól megértettem én, hogy mért is volt ő annyira megelégedve mindennel, amit látott? de olyannyira, hogy még az aprópénzét is csörgetni kezdte zsebében. Hogy én, hogy én idejutottam, no lám! Én, egykori évtársa s az egyetem egykori büszkesége! Nagy diadal volt ez neki, – ismerem én az emberi szívet! Egyszercsak így szólt:

– Ez az anyám volt valaha, elhinnéd? – kérdezte váratlanul egy fiatal, szép nő képére mutatva a falon. Meg voltam rőkönyödve. Mert bizony ez egy igen szép fiatal nő képe volt és régi ismerősöm. Sokszor elnézegettem ugyanis azelőtt is ezt az édes, néma teremtést s hogy most hirtelen az öregasszonnyal kellett őt azonosítanom, ez persze rosszúl esett.

– Ne mondd, ez az anyád volt? – kérdeztem tőle mosolyogva.

– Bizony az anyám volt, mit szólsz? – kémlelte arcomat, mintha ez egyszer történetesen különöskép érdekelné véleményem. Majd így folytatta furcsa mosollyal:

– Így teszik tönkre a fiúk az anyjukat.

– No no, – mondtam én, – ez mégiscsak túlzás talán. Mert hiszen öregasszony. S a végén mindnyájan idejutunk, tudvalevő, – tettem aztán hozzá tűnődve.

– Ide, ide – felelte ő keményen. És sóhajtott.

Én pedig képzeletem természete szerint mindjárt végig is szágúldottam akkor a mama egész életén. S e kis sívár helyiség rögtön megélénkűlt táncaitól. Mert elképzeltem őt mindenféle formájában, mint gyermeket, mint táncos, fiatal lányt, de mint édes szép fiatal anyát is, tejtől duzzadó mellekkel.

– S vajon az én lányom is ilyen szipirtyó lesz-e a végén? Az én szép és táncos fiatal lányom? – gondoltam szomorúan. S valami kis könnyű undor futott át rajtam, amely az életnek szólt, de nemcsak ennek a kis részének, hanem bizony az egésznek.

– Nagyon okos asszony volt, – jegyezte még meg anyjáról e barátom.

– És ma is az? – kockáztattam meg a kérdést.

– Oh hogyne, hogyne, nagyon ravasz és okos még ma is, csak kicsit kényesebb, mint azelőtt volt, vagyis nyafkálkodó lett, – fejezte be barátom a beszélgetést. S rám e percben azt a benyomást tette személye, mintha csakis azért jött volna fel ide, hogy ezt a pár szót elejtse előttem, talán magyarázatképpen is, mintha csak sejtené, mit szenvedek én az anyjától. Ma is azt hiszem, hogy ez így volt. Mert nyomban azután ment is, hirtelen észbe kapott, hogy őt várják a vízgyógyintézetben, neki nagyon sok a dolga.

 

*

 

Mindezek előrebocsátása után folytatom az aznapi események felsorolását. Délelőtt nem történt semmi különös.

Nem jött senki. S ez ünnep előtt nem valami rendkívüli jelenség. Csakhogy, mondom, aznap én történetesen elfelejtettem, hogy ünnep előtt állunk, ennélfogva ez a dologtalanság is bizony levert. S ez nem is csoda, – mert az orvost mindig lesújtja az ilyen üresség, mikor nem jön hozzá senki.

Leültem hát íróasztalomhoz és kezdtem kicsit tanúlni a homályban. Nálam ugyanis rendesen félhomály volt akkoriban, a sötétítő függönyök mindig le voltak bocsátva. Egy kis ernyős lámpánál dolgoztam egész nap, hogy szemeim el ne szokjanak a sötéttől, illetve, hogy minél gyorsabban tudjanak alkalmazkodni a Röntgen mozgó tüzeihez… tűnődtem. Majd megint tanúltam kicsit. A közelemben nem mozdúlt semmi. Már az a gondolatom támadt, hátha valami baja van odabenn az öregasszonynak? Vagy talán meg is halt? meg kellene nézni. Mégsem mozdúltam, csak féltizenkettő tájban ugrottam fel az asztaltól, fogtam a zsebórámat és lementem, hazamentem ebédelni.

De délután is épp oly nagy némaság volt odabenn az öregasszonynál, kicsit túlnagy is, mindenképen gyanús, még a cseléd se volt sehol. Hiába csöngettem neki, nem volt szolgálatomra.

– Mi van ezekkel? – gondoltam magamban, – kihaltak? S most majd nekem kell talán még ajtót is nyitnom, ha jön valaki? – Bekopogtam tehát az öregasszonyhoz s minthogy választ nem kaptam, benyitottam hozzá. Szép, nyugalmas rend volt nála s a szobája teljesen üres.

– No lám, hisz nincs is itthon, – kaptam észbe. Talán bizony felvette végre évezredes lila selyemruháját, meg furcsa kalapját és sétálni ment? Haj de kacagtam én! S a boldogságnak valami ritka jóérzése kezdett szétáradni ereimben. S ez már nem is az öregasszony miatt volt. Szinte olyan volt, mint a részegség.

Hogy azonban megértsék, el kell Önöknek mondanom, hogy nekem életemben soha nem volt rendes lakásom. A viszonyok úgy hozták magukkal, koszos gyerekkorom, majd a háború s mindaz, ami utána következett, hogy én sohasem lehettem a kedvem szerint egyedűl, hogy sosem volt egy valamiféle rossz kis kuckóm akár, ahova véglegesen visszavonúlhattam volna, vagy hogy is mondjam már? Én mindig zsúfolva voltam készenlétben, velem mindenkor rendelkeztek, nekem folyton el kellett készűlve lennem, hogy keresnek, vagy rámnyitnak, – olyannyira, hogy ez a készűltség jóformán még álmomban, de még a mézesheteimben sem hagyott el, – nos megértenek-e végre s elképzelik-e, mennyire „szenzibilizálva” voltam tehát e mostani helyzetem ellen is? S már azért is, mert tökéletes megfelelője volt mindannak, amit eddig is mindenütt meg kellett élnem s mert azt a benyomást keltette, mintha erre a nyomorúságra volnék már mindörökre ítélve. Mindebből megérthetik azonban módfeletti nagy örömömet is, mikor azt éreztem végre, hogy senki sincs tehát itt a nyakamon, sem a közelemben, nem várakozik rám senki, nem leselkedik senki, – oh Isten… Az a pillanat volt, mikor a környező hangok és mozdulatok, mikor a sorsok nyűgöző varázslatából végre felszabadúl az ember.

Úgy érezhettem magam Istenemre, mint gyerekkoromban az uszodában talán, hogy nyújtózkodni, nevetni és hajladozni jött kedvem… el is kezdtem csakugyan mindenfélét egyszerre csinálni… rágyújtottam, tanúltam, de még dúdoltam is s egy édes-bűnös jó érzés cicázott ugyanakkor a szívemmel, mintha tiltott szerelemre készülődnék. S hogy ez meddig tartott így, nem is tudom. Ilyenkor az ember szinte elúszik az idővel. Egyszercsak csengettek. S aztán újra. Eszembe jutott, hogy hiszen ma nekem kell itt ajtót nyitnom, felvettem hát köpenyemet.

Egy kisasszony jött kék ruhában, levéllel. A levélben a szokott frázisok, tehetetlenség, üresség, – világítsam át a mellkasát, mintha bizony minden női lázacskát a tüdőre kellene visszavezetni. Ránéztem a kisasszonyra. Csinos apró kisasszonyka volt.

– Tessék csak levetkőzni, – mondottam neki nyájasan, helyet mutatván neki egy bizonyos paraván mögött, ahol a betegeknek vetkőződni kellett. S a kezeimet dörzsölgettem. Ne értsenek félre. Akkor még nem a kisasszony miatt.

Azért voltam olyan elégedett, mert történetesen ismertem azt a bizonyos kolléga urat, aki a levelet írta s nevetni tudtam volna örömömben, úgy elébem állt azonnal kerek, szép, ostoba feje. Nagyon élvezem ugyanis az effélét: a szép, fekete szakállt, a nem egészen tiszta kézelőt, meg a tudományt együttvéve. No, szóval az illető a vidéki körorvosnak és a tudósnak remek keveréke volt. Márpedig az ilyen becsvágyó lelkek, mint én is vagyok, kegyetlenek, – mi nem nagyon szíveljük a mindentudó háziorvos urakat és ha belőlük is élűnk, hasonlóképen az elzüllött orvosokat sem, akik tudománnyal kezdik és üzlettel végzik. S képzeletem megrögzött szokása szerint mindjárt magam elé is idéztem őt egész mivoltában, mindenestűl s főkép azt a nagyszerű pillanatot, mikor az ilyen szép kisasszony körűl buzgólkodik, ráfekteti szépen ostoba fejét a keblére, mint egy legfínomabb vánkosra és minden hebehurgyaságát összeszedi, hogy kitálaljon róla valamit.

– Apró lázak? Pleuritis, hiszen Ön zörög itt kisasszony, – és összevissza hadar mindenfélét, közben mindezt szerencsére el is felejti rögtön, ami nem csoda, hisz mindenféle műveletet végez egyszerre, fontoskodik, tölcsért csinál a füléhez, ráncolja kicsit a homlokát s mind e hókusz-pókusszal sok pénzt keres. Egyszercsak felriadok.

– Kész vagyok, – szólal meg mellettem a kisasszony és nevet.

Felpillantok, hát ott áll anyaszűlt meztelenűl. Már pedig arról szó sincs, hogy a betegeket nálunk figyelmeztetni kellene, mennyire vetkőzzenek le, mennyire nem. Ilyesmire nincs is szükség. De ha mégis olykor levetkőzik valaki, ezt csak nő teszi, férfi soha. S akkor is mérget lehet rá venni, hogy jó a termete. S ezé is persze az volt, hibátlan, ezt még a homályban is meg tudtam állapítani, derengéshez szokott szemeimmel.

S én ilyenkor kicsit még ridegebb vagyok, régi szokásom szerint. Minthogy ilyenkor önmagam előtt is szívesen kimutatom, hogy én most dolgozom, más egyébről tehát szó sem lehet. De nem is érzek én ilyenkor mást, mint „tudományos szomjat”, esküszöm Önöknek s ott állhat előttem a világ szépe, akkor is. A következőket érzem: hogy nekem most ennek a személynek neki kell mennem és pedig minden erőmmel és ravaszságommal, mert most túl kell tennem a természeten. A természet ugyanis ravasz, eldugja az ember elől mindenféle szándékát, titkokat csinál belőle, mintha bújósdit akarna játszani a kutatóval. S a bújósdinak ez az érzése régi dolog nálam, valóságos tradiciója van, – ezt éreztem már kölyök-orvos koromban is úgyszólván minden elém kerülő esetben.

Most annál mérgesebb voltam tehát, mert ez a kis fitos még a harisnyáit is levetette. Mit akar ez? csábítani akar engem? Amellett olyan nagyon elfogúlatlanúl viselkedett nálam, akit soha se látott, – még kicsit riszálta is magát meztelenűl, de még a cípőcskéjét is enyhén csattogtatta, mintha papucs volna rajta, egyszóval úgy viselkedett pontosan, mintha csak otthon volna s most bújt volna ki a pihés, meleg ágyból.

– Tessék ide meg oda állni, – mondtam én neki annál ridegebben. – Kiféle lehet ez? – gondoltam magamban. – Valami kis kokott talán? S az ajtóra néztem. S bizony már ez is gyanús volt nekem, mert minek is néztem oda?

De még egyéb gyanúsat is tapasztalhattam magamon már akkor rögtön. A hangom példáúl távolról sem volt oly tárgyilagos, mint szerettem volna. A hangom egész határozottan remegett egy kicsit s ezt az ilyen fitos kis nők észre szokták ám venni és vagy elmosolyodnak rajta, vagy még hangosan is nevetik. Mind a kettő nagyon izgató. Az egyik, a mosolygás azt jelenti: észrevettem ám valamit… s ebben van még egy kis szemérem is, – a másik, a nyílt nevetés már merő szemtelenség, mert azt fejezi ki, mintha a világon semmi közük sem volna az ilyen férfiúi nyughatatlanságokhoz s azt mondanák vele: jaj de furcsa dolog ez!

Ez is hangosan nevetett, egészen pimaszúl s ezenfelűl még rám is nézett, – de hogy! Mintha csak a mélyből, valami romlottsági vizekből emelné reám a sötét szemevilágát a homályban. Mert hisz a homályban nevetett s csak az én sötéthez szokott szemeim tudták megállapítani, hogy eközben is mit csinál.

– Tessék mélyen belélegezni, hasat ki meg be, – beszéltem hozzá már szinte gorombán s közben meg-megérintettem kicsit a karját, aztán a hűvös kis mellét, meg a nyakát, – no, persze, át kellett állítanom a testét az átvilágítás különböző helyzeteihez, – de minek cifrázzam? Hisz nem volt az már vizsgálat, oda se figyeltem. Azt kezdtem magyarázni magamnak, hogy én voltakép túlkorán is házasodtam, vagyis túlszomjasan, tehát hebehurgyán is és tovább. S mikor már itt tart az ember, hogy ezt kezdi megint felsorakoztatni magában, akkor úgyis meg van már bolondúlva.

Egyszóval nem tudom, mi történt velem? rámjött a bolondúlás, s ugyan még mindig úgy tettem, mintha vizsgálnám, de már mindenféle fölösleges mozdulatokat is végeztettem vele, egész más okból s ez alatt a reszketésem nem hogy alábbhagyott volna, átment még a fejemre is. Képzeljék el, egyszercsak hallom koccanni a saját fogaimat a sötétben.

– Magának nincs semmi baja, – mondtam ki végre rekedten a szentenciát, amely persze semmit sem ért s valamely rejtélyes okoknál fogva felgyújtottam ehhez a nagy villanyt is. Ott állt a teljes fényben.

– Oh tudom, – felelte szendén. És szerénysége jeléül még le is sütötte ehhez kislányos, merész szemeit.

 

*

 

Mondom, nem tudom, mi volt ez akkor? Fejembe szállt-e ez a nagy boldog egyedűllét s a sorsom is ingerkedni akart-e velem s azért kűldte épp akkor ezt az engedelmes gyermeket? Megvallom azt sem tudom, mi tetszett nekem annyira rajta, minthogy gyanítom, hogy nem is volt valami különleges szépség. Afféle dundi volt, gömbölyded kis alak, úgy emlékszem ma rá. De lehet-e azt tudni, mi őrjíti meg olykor az embert? Mi az, aminek hirtelen támadó, iszonyú vonzata van, olyan, hogy nem lehet ellenállni neki? Egy vonása ha van az arcán, valami kis fura hajlata, mondjuk a szája körűl, néha már az is elég, vagy, teszem azt, ha például úgy hordozza ennen tagjai súlyát, mint valami kedves terhet, vagyis kedvteléssel, mintha például ő maga is szeretné azt, hogy úgy ringanak a mellei járás közben… gyanítom, hogy ez az utóbbi volt ennek a lánynak esete is s talán épp ez vett le annyira a lábamról. De minek ezt kutatni? Mindegy. Elég mindebből tudomásúl venni annyit, hogy vannak ilyen véletlenek és viharok, amelyeket vajmi kevéssé lehet megmagyarázni. Mert hisz hiába magyarázom ma már magamnak is, még sem értem, mért voltam olyan bősz és ádáz? Hogy volt az lehetséges, hogy egy ilyen taknyos lány, akivel két fölös szót se szóltam, ennyire kihozott a sodromból? Mert mondhatom, olyan voltam, mint egy gyilkos. Igaz, ha már én itt tartok, akkor nincs kegyelem. Nem bántam már azt sem, ha sikolt, ha feljelentenek, ha kiszerkesztenek, ami pedig ilyenkor az utamban áll, azt elsöpröm. Amely kisasszony pedig az említett nevetgélések és szemlesütések után ellenkezni merne, azt talán össze is törném, mit tudom én?

Szerencsére nem nagyon ellenkezett. S már most: akár holmi szeretőcske volt ez a lány, akár nem, meg lehetett illetődve, mert erre aligha számíthatott, hogy ilyen komoly sikere lesz. Már akkor nem is igen kuncogott ő sem, inkább nagy ijedelmes hűség volt a szemeibe beleírva, mikor felnézett rám. Ugyanaz a hűség, mint a kutyáké.

S már éppen ott tartottam, hogy két karomba kaptam, alighanem avégből, hogy le is tegyem mindjárt valami jó puha helyre… (ez aztán meg is történt!) – mikor ködös szemeim előtt egy jókora nagy női kalap bontakozott ki, vagyis kezdett benyomúlni a szobámba. S most értsenek meg jól, mért mondom azt, hogy lassan? Mert olybá tűnt, mintha már jóideje nézném e kalapot és még se mozdúltam volna, de sőt, hiszen már akkor is felfigyeltem valami változásra, mikor nyílni kezdett az ajtó s én mégis hagytam kinyílni egészen. Csodálatos az ember! Semmit sem szóltam, semmit sem tettem ellene, talán épp azért, mert annyira hihetetlennek tűnt! – Mert hisz mondanom se kell, e látomás az öregasszony maga volt testestől-lelkestől. Minthogy azonban biztos voltam benne, abban a hitben éltem egész mostanáig, hogy ma végre nincsen idehaza, nem hihettem el tehát, hogy ez a teste is, legfeljebb a szelleme lehetet volna, s ezért nyílván azt mondtam magamnak, hogy amit látok, úgysem igaz. Hogy pedig becsapott? azt talán képtelen is voltam ilyen hamar felfogni azon állapotomban. Alighanem ilyen ámúldozások és optikai balhiedelmek mehettek végbe bennem s ezért késlekedtem, – illetve még ez sem elég pontos jellemzése akkori érzéseimnek, mert e jelenség nemcsak idegen volt, hanem álomszerű is és mert álomszerű volt, már valamelyest ismerősnek is tűnt. Ne feledjük azonban, hogy e szörnyű kalap is fokozta a rémlátást. De minek is részletezzem annyit? Elég talán, ha azt mondom, hogy mind ez az egész olyan volt, mint a lidércnyomás.

Illetve, hiszen tudom is ma már, hogy ez hogy van énvelem. Vagyis úgy van, hogy a lelkem számára nincs természetesebb dolog, mint az ilyen rendkívűliség. Egyszóval, én az ilyen különös látomásokat olykép tekintettem, mint életemnek állandóan várható jelenségeit. Még azon se csodálkoznék talán, ha egyszer csak nyílna az ajtó és ezen nem a feleségem, vagy egy barátom lépne be, hanem, mondjuk, egy dromedár. Minthogy az én életem éppen elég furcsa folyású egyéb tekintetben is! De ne csodálkozzanak mindezen, – mikor az embernek fel van ajzva minden idege, akkor annak mások is a törvényei s még hozzá, ha ilyen lidérces látomás is éri ugyanakkor.

Szavamra mondom, előbb a szemeláttára folytatni akartam a szerelem mesterségét, míg aztán eszemre nem tértem s egy iszonyút nem ordítottam. Ez az ordítás is álomszerű volt. Mert álmaimban szokott megesni velem, hogy a rémület kiáltását a rémítés kiáltásává változtatom, még pedig hihetetlen gyorsasággal, még mialatt ordítok. Amit itt elmondok, mindaz is nyílván pillanatok alatt ment végbe, vagy talán csak azok töredéke alatt, mert mindenféle történt egyszerre, ő példáúl alighanem sikoltott is, ez azonban nem fontos, fődolog, hogy nyomban ugrott be a szobájába, vissza, mert ha nem teszi, Isten irgalmazzon, – már éppen kaptam fel egy több kilós homokvánkost, hogy a fejéhez vágom.

S nosza máris torlaszoltam el az ajtót mindenféle bútorokkal, bárha ennek semmi értelme sem volt, ezt már csak a gyűlölet csináltatta velem, minthogy ezekután aligha lehetett már régi hangulatunkat visszaállítanom Sárikával. (Így hívták a kisasszonyt.) Oly mozdulatlan lett a kis lelkem, mint akit taglóval sújtottak le. Meg talán fel se fogta, mi történt itt, mert hisz ami történt, igazán oly furcsa volt. No de annál inkább elkapott engem már akkor minden indulatom. Ide-oda szaladgáltam, mint az eszeveszett. Oh már talán nem is Sárika miatt, hanem az életem minden keserve miatt.

– Eresszen ki, – kiáltotta az öregasszony a másik szobából.

– Nem, nem, innen többé ki nem jön, – lihegtem én. S ha rögtön el nem hallgat, bemegyek és agyonütöm.

Azzal fenyegetőzött ugyanis, ha nem eresztem ki, botrányt csinál, kinyitja az ablakot és segítségért kiált, hogy ő mindenkép el akar most menni hazúlról, már éppen kalap is van a fején.

– Hát csak jöjjön, ha meg akar halni, – mondtam én. És egyre több bútorral, mindenfélével torlaszoltam az ajtót.

– Ne menjen el, az Istenért ne menjen el, – suttogtam eközben lázasan Sárikának. Úgy könyörögtem, mint a gyerek. Még le is térdeltem eléje.

– Azt mondja meg legalább, hol találkozunk? – könyörögtem néki és összetettem előtte kezeimet.

Ám addigra Sárika már tudni sem akart rólam. Nyílván rájött, hogy joga van neheztelnie s mindenesetre sebesen öltözködni kezdett, miközben olyan bőszűlten nézett rám, mint a cicák, mikor hirtelen megvadúlnak játék közben és szeretnének elszaladni. Egyszóval megútált, de igaza is volt. Mert nem megvetni való-e az ilyen ember, akivel ilyesmi megeshet?

Fel és alá jártam tehát feldúlva, kétségbeesve, csupa gyűlölettel sajátmagam ellen, mert hisz nekem sejtenem kellett volna, hogy ez az öregasszony itthon van, én szerencsétlen! Mert hiába volt ma üres és olyan szép rendben a szobája. Hisz már ez is gyanús volt, ez a szép rend, de nem gondolnom kellett volna rá, hogy ez is csak huncutkodás? mikor a magam bőrén tapasztaltam, hogy az utóbbi hónapokban rohamosan öregedett, hiszen idős emberek rövid idő alatt is nagyon megváltozhatnak: aggastyánokká lesznek hirtelen. Vagyis megfigyelhettem volna, hogy az utóbbi időben nagyon szeret incselkedni, meg huncutkodni, – hát nem effélének tekinthető már a paradicsomszósz dolga is, de kétségtelen, hogy volt más egyéb is ilyesmi, hiszen a múltkor még vizet is töltött a kalapomba. És én mindezt elfelejtettem?

No, mondhatom, már majd megfulladtam az ostobaságom terhétől s a tehetetlen dühtől. Mert mit mondjak most Sárikának, hogy magyarázom el néki alávaló helyzetemet? Beszéljek neki a lakásviszonyokról?

– Ne hogy utánam jöjjön, egy tapodtat se jöjjön, – toporzékolt a lépcsőházban, mikor egész esztelenűl utána szaladtam, kitéve magam annak a veszélynek, hogy ott a feleségemmel találkozom.

– Mi az utcán különben sem ismerjük egymást, – mondta még és rejtélyesen elsuhant.

Én pedig valahogy oldalvást haladva elindúltam az alkonyatban s egy ideig ügyetlenűl ténferegtem. Ám aztán hirtelen irányt vettem, vagyis úgy tettem, mintha sietnem kellene valahová.

 

*

 

Nem volt nekem sietni valóm, csak épp a szörnyűség kergetett, az a bizonyos, amelyet az ember a szívében hord. Akkoriban én még úgy voltam vele, hogy az efféle kétes és keserves élmények után nemhogy a zavart elhagytam volna ülni a szívemben, ellenkezőleg, tovább hajszoltam, kergettem magam, mintha egész határozottan azt akartam volna, hogy megbolondúljak.

– Érhet-e vajon nagyobb szégyen valakit? – kérdeztem magamtól jó néhányszor, és most már igazán nem Sárika miatt. Némely percben annyira csóváltam a fejem, hogy jó lett volna belehalni.

Néha pedig megálltam, azt képzelvén, hogy ez a Niagara-zuhatag és én most bele akarok ugrani.

Nem volt vége az áradozásnak. Mindenféle melódiák keltek szárnyra a szívemben, hogy én elutazom, hogy veszek egy csónakot és elindúlok lefelé a Dunán akárhova… némely pillanatban pedig, – még erre is emlékszem, – az a furcsa képzelet játszott velem, hogy nekem voltakép nagy vagyonom van elrejtve valahol s azt csak elő kellene most venni és urasan élni.

Így háborogtam, képzelegtem jó ideig anélkül, hogy egyetlen érdemes gondolatom támadt volna. Ám egyszer csak megálltam az utcán.

– Eh, meg kell ölni az öregasszonyt, – mondtam magam elé. S már ebbe a kijelentésbe is szinte beleszédűltem.

Hisz sokszor mondtam én már magamnak effélét, utoljára például tegnap is, de úgy látszik, soha még ekkora erővel s ilyen meggyőzőn. Nyílván magam sem hittem eddig, hogy meg is akarom tenni, de most valami történhetett velem. Talán véglegesen beláttam, hogy meg kell tennem, különben meghalok.

Mintha tisztán állna előttem, még pedig végleges formájában az a kérdés, hogy én akarok-e élni, vagy hagyom inkább őt élni? Hogy válasszak e kettő közt. És én választottam.

Vagyis olyan perc lehetett ez is, amilyen a bibliában van elbeszélve, hogy egy lelki helyzet már olyannyira kitisztúlt valakiben, hogy végleges fogalmazása felírva megjelenik a falon, – magam is szinte felírva láttam e határozatomat a levegő-égben.

S micsoda vad lendűlet, vagy részegség lett még ebből Uram Isten! Hatalmas iramba kezdtem s majd beleszédültem a villamosok alá, majd elégtem a hőségtől. Mert a tervem is azonnal készen volt, – nyílván ez is már régen szunnyadozott bennem, s nagy készletben. Vagyis most egyelőre csendben leszek, meg se moccanok s a mai eseményeknek hasonlókép nem lesz semmi látszata rajtam. S ha már így nagy csendben néhány hét letelt, akkor egy ugyancsak békés téli délutánon egyszer csak rákapcsolom százhúszezer voltomat a kilincsre, a másik sarkát pedig valami bádogdoboz-félébe kapcsolom, valamely nagyobb fémtárgyba, amelynek okvetlenűl neki kell mennie, mikor bejön az ajtón, még pedig akkor megy neki, mikor már behúzta azt maga után. Mondhatom, valósággal megeredt a könnyem, mert azt képzeltem: ez a szabadság Uram Isten. Ezen az áron vásárolom meg Tőled a szabadságomat, – nagy ára van, de megéri!

– De minek is éljen még tovább egy ilyen szörnyeteg? – vetettem fel végérvényesen a kérdést, – kinek haszon az? mikor mindenkit csak keserít, mikor egy élőlény sincs, akinek öröme volna belőle, hogy itt van… Különben sem egy egész életet veszek el tőle Úristen, csak néhány évet, vagy néhány hónapot, amely neki kis idő, az én egész életemet viszont tönkreteszi, mert megeszi az idegeimet, a lelkemet, feltéve, hogy egyáltalán vállalom még ezt az életet így.

Ekképen magyaráztam Istennek ügyeimet.

Különben is láttam a múltkor, mikor megőlt egy kis csirkét és megette. Fogatlan ínyével mohón szétharapdálta szegényt, – csúnya látvány volt! S nem akkor is azt a kérdést vetettem-e fel magam előtt és Isten előtt, hogy ítélkezzen már végre valaki ebben a perben! Vajon melyik ér többet e kettő közt: e két teremtett lény között? egy ártatlan tekintetű csirke, vagy a sátánnak ez az öreganyja?

Ami pedig más egyebeket illet, tegyük fel a börtönt, – fölényesen mosolyogtam. Ha valaki élete minden erejével, egy élet minden kétségbeesésével visz végbe valamit, az nem kerűlhet börtönbe. Hiszen úgyis magas feszűltség van az én szobámban s ha valaki meggondolatlanúl csoszog a szabad vezetékek között, miután úgy jött be, hogy be se kopogott?… A múltkor egy doktor halt meg így, hogy rossz helyre tette a lábát a kapcsoló-szekrényen és be akarta kapcsolni a gépet, – vége volt.

Oh micsoda ringatózás támadt bennem mindettől főként a dolog egyszerűségétől, nincs az a tenger, nincs az a szelídség! Hogy én ilyen egyszerűen fogok ettől a szörnyű látomástól megszabadúlni és soha többé nem fogom látni ezt a pokoli arcot! S mintha végre altatódalt dúdolnának fülembe s azt mondanák: – nyugodjál meg, itt az ideje. – Vagyis azok a boldog értelmű, szent és jó szavak hangzottak el a szívemben, amelyeket talán a feleségemnek kellett volna kimondania, de nem is most, hanem mikor még fiatalok voltunk.

Végre pihentem tehát. De még nevettem is rajta. – Elsikkasztom ezt a kis öreget. Csakhogy akkor gazdátlan lesz és nyomtalan, mit csináljak vele? – mondtam magam elé pajkosan. Vagyis azt hittem: no most aztán igazán elintéztem mindent s nem vettem észre, hogy semmit sem intéztem el, csak a magam kínzását hagytam kicsit abba s átterelődtem a fantáziákra. Ez volt a megkönnyebbülés végre!

S miután látszólag így mindent elintéztem s mindezt el is hittem magamnak, átadtam magam egy iránytalan álmodozásnak. De végre haza is kellett volna menni. – Hisz ma Karácsony előestéje lesz, – jutott eszembe megint.

Beültem hát egy kocsiba s elvitettem magam egy űzlet elé, amely a lakásom közelében volt, hogy még se menjek üres kézzel haza ilyen nagy ünnepen. S most Önöket kérem meg, ugyan ítéljék meg, ami velem ebben az űzletben történt, vagyis magyarázzák meg, hogyan történhetett velem ilyesmi mindezek után?

 

*

 

A segédek ott ismernek engem és nagyokat köszönnek, mert nemrég ingyen röntgeneztem valamelyiküket, ugyanezen okból még a tulajdonos is rám mosolyog, még a kasszában a kisasszony is, egyszóval, e kis vizsgálatnak itt nagy a kamatja. S magam is kedvem szerint válogathatok. Bár hisz aznap nem is valami nagyszerű dolgokat jöttem ide venni, inkább igen egyszerűeket: diót, mandolát, mazsolaszőlőt, ilyesmit s azért csak e csekélységeket, mert a kislányom mindig azt szokta hangoztatni, hogy minek is sütik bele ezeket a fínom anyagokat a süteménybe, mikor a töltelék maga nyersen sokkal fínomabb. Ilyenkor, karácsonykor szoktuk hát megengedni neki, hogy kimenjen a konyhába és csínáljon magának annyi diós tölteléket, amennyit akar és egye is meg mindjárt az egészet. Illetve: ilyenkor is ezt inkább az én védnökségem alatt teszi.

Minthogy azonban az ilyen fínom csemegekereskedés árúi igen kecsegtetők, megint az lett hát a vége, hogy vettem egyebeket is, külön csomagban, így két kappant, miután biztosítottak róla, hogy ezek nem olyan kappanok, mint a többiek, mert ezek húsa, ha megsütik, rózsaszínű s nem vajsárga, mint az összes, többi, közönséges kappanokéi, amelyeket más üzletekben is árúlnak. Rámosolyogtam tehát e különlegességekre s becsomagoltattam hozzá még más mindenfélét is.

S persze sok pénzt adtam ki megint, szokásom szerint, de most legalább lelkifurdalás nélkűl. Nagy fölényt éreztem ugyanis és jó öntudatot. Ha nem fog tetszeni mai gazdálkodásom a feleségemnek, – Istenem, ez sem lesz nagy baj, – gondoltam magamban nagy nyugalommal. Vegyük tehát úgy, hogy ezt is a kislányomnak veszem. Ugyanakkor pedig egy formula jutott eszembe, amellyel nagyon meg voltam elégedve. Hiszen én úgyis mindent neki veszek, mert én már csak neki élek, – mondottam magam elé. S e szó annyira tetszett nekem, hogy könnyes lett tőle még a szemem is. Vagyis hát ilyen érzékeny voltam én ezekben az órákban. S ez az a pont, mikor arra kell Önöket kérnem, hogy ne kételkedjenek szavaim teljes őszinteségében és igazságában. Elbeszélésemben ott tartottam, hogy éppen elöntötte kicsit szemeimet a könny, mikor e könnyek ködeiből megint egy nagy, régi divatú, szalagos női kalapot láttam kibontakozni. De nem hagyom Önöket sokáig kétségben a kalap hovatartozása felől, – csakugyan az öregasszonyé volt, vagyis alatta csakugyan ott volt ő maga is. Egyszóval, ő állt ott megint előttem testestől-lelkestől. Csakhogy akkor már egy kicsit rosszúl lettem tőle: előbb a szívemhez nyúltam, aztán észrevétlenűl a fejemhez. Azt hittem, megüt a guta.

Mert hisz azt a mámoros szédelgéseim közben el is felejtettem volt, hogy hiszen ő otthon el van torlaszolva, – s ez most eszembe jutott. Tehát ezekszerint megintcsak az történt, hogy úgy bújt elő valami kis lyukon e világba, mint az egér.

– No, különös dolog ez, – morogtam magam elé.

De mégcsak nem is volt összetörve. S ezenfelűl, szavamra mondom, hogy nem is volt olyan csúnya, mint odahaza, abban a bizonyos homályban. Szépen, ügyesen, könnyedén lépett az árúasztalhoz s ott megállt lesütött szemmel.

Még az is lehet, hogy észrevett, bár ezt egy mozdulatával sem árúlta el. Nagyon szerény volt, csendes és édes, mint egy igazi fínom, öreg matróna. Illetve, furcsa hasonlat jut eszembe: mint egy illedelmes, jól nevelt kis pubi, akit a boltba küldtek vásárolni, igazán olyan volt: nesztelen, szerény és tartózkodó és ami talán a legcsodálatosabb volt az egészben, még a bandzsítása is jól állt neki, de még a régies szabású ruhája is, mintha még az is csak növelte volna gyerekes-aggastyános méltóságát és mozdulatai báját.

– No lám, hiszen én még nem is láttam őt így kinn a szabad levegőn, – mondottam magamnak. – Míly felfoghatatlan ez az élet igazán s hogy változik benne minden pillanatonként!

– S ennek a kedves, fiatal segéd úrnak is vajmi kevés fogalma lehet róla, mi lakik ezen enyhe méltóság mögött, – gondoltam magamban. – S mit tudhat ő arról a titokról is, amely kettőnk közt tombol, a szenvedés örök kapcsolatáról és tüzeiről. Milyen bájosan mosolyogtak ők egymásra! A segéd úr nyílt szívvel, mint aki e percben az édesanyjára gondol, még meg is rázta kicsit a fejét s aztán hamar félrefésűlte aranyos-szőke haját és így szólítá őt meg szíve minden melegével:

– Mit parancsol kedves Nagyságos Asszonyom? – S a hangja olyan fuvolás volt, mintha szeretné. Amire az öregasszony mosolygott, mégpedig szintén felette bájosan, csak hát persze némi tartózkodással is és azt felelte néki:

– Valami ruszli-halat szeretnék kis fiam az ünnepekre, de sok hagymával. – Egyszóval, valami kis régi jóviszony lehetett kettejük közt, úgy vettem észre.

Aztán nagyon szerényen vette elő régimódi, horgolt bugyellárisát és nagyon csendesen szedte elő hatosait, szinte már oly csendesen, mint aki mindjárt sírvafakad. S közben még bólogatott is kicsit, bizony!

Milyen hatalmas látvány egy ilyen öreg személy, a köznapiságok sok lim-lomja, vacakja között! Az embernek muszáj az édesanyjára gondolnia és muszáj sírnia.

S hogy megkapta, ami kellett, kis cókmókjával nagyon békésen és most már elégedetten kifelé tipegett. Mindenfelé köszönt, jobbra-balra bólogatott, mint egy öreg királynő, mint aki tudja, mi a tisztesség és mindenkinek meg is adja a magáét. A segédek pedig egytől-egyig alázatosan kiáltották utána üdvözleteiket. És bizony én is utána néztem, egészen megbabonázva.

– Lám, – gondoltam, – talán azért is volt neki ma olyan sürgős az elmenetel, hogy el ne mulassza valahogy a ruszlikat, talán azért is tört ő ki mindenáron az odúból, mivelhogy tudvalevő: ma korán zárják az üzleteket. Hiszen az ember sosem ismerheti elég jól a mások életét.

Aztán képzeletem természete szerint még magam elé idéztem e sürgős vásár folytatását is, tehát azt, hogy mint bújik be most kedvelt halacskáival a vackába, ama bizonyos sötétbe, ahol esténként elég kellemes meleg van, ha világosság nincs is, mert nemigen gyújt világot még ünnepen sem, mert spórol, mindig csak spórol, de kinek? A fiának. Mert minden kihalt már belőle, csak még az anyai szíve nem. Ám a fia azért nem hiszem, hogy ma elfáradna hozzá, fel az első emeletre.

És azt is gondoltam magamban még egyszer, de úgy, hogy jobban átértsem értelmét, mint eddig. Így szóltam magamhoz nagyon határozottan: – Ma karácsony-este van.

Oh, az ember határozatlan teremtmény, nagyon bizonytalan a dolgában és igen gyakran van a szeme teli könnyel. – Így szóltam a mosolygó segédekhez:

– Ezt a csomagot a két kappannal kűldjék fel ennek az öregasszonynak, aki most a ruszlit vette, – illetve, tegyenek hozzá még egy kis fínom csokoládét és mondják azt, hogy a fia kűldte néki.

Ami pedig e dologról való mai véleményemet illeti, ma már azt gondolom, hogy mindez azért történt velem így, ahogy történt, mert az ember néha túlságosan is meg van kínozva sorsától s olyankor nagyon-nagyon hajlik a szomorúságra.