Két ballada egy édesanyáról

Akkoriban én szigorú állapotomban voltam. Szigorúan tekintettem az embereket és a világot, s abban reménykedtem, hogy egy nap karom egyetlen mozdulatával hatalmamba fogom keríteni minden ő kincseiket, gonoszságaikkal egyetemben s egyetlen nagy zsákba fogom majd belegyömöszölni, hadd keveredjen abban az egész.

Kinn viszont a szabad mezőkön – hajrá! szabad rohanásban, mint a szél! S fenn, a dombtetőn toppintva, mint a király s az alkonyatokban, valamint éjközépen, mint a szellemek legfőbb bizalmasa, aki susogva sokat kuncog ám velük holmi fura kis tréfákon, kacskaringós és különös nyelvezetet kavarva és keverve szívének boszorkányos üstjében. Egyébként pedig lehetőleg senkivel se váltottam szót. Ha kérdeztek valamit, belenevettem az emberek szemébe és tovább álltam.

Az anyám ugyanis beteg volt. S velem, nagy szerencsémre, senki se törődött. (Iskolába se jártam akkor – remek volt a dolog.) Hallottam is egyszer, mikor azt mondta rá valaki fenn a faluban, hogy haldoklik. Mármint az anyám.

– Ha haldoklik, hát haldoklik – gondoltam magamban.

A nap épp akkor volt lemenőben.

– A bicó! – kiáltottam én. Mert külön titkos nyelvem is volt, hogy ezt is el ne feledjem. Hat legfőbb dolgot neveztem én bicónak akkoriban: a napkorongot, továbbá a tanya bikáját, a fehérmellű tehenesnét, akibe szerelmes is voltam, minthogy olyan fehér volt a nyaka, keble, karja, meg a háta közepe, mint a tej… (különösen a háta közepe – meglestem egyszer, csodás módon még kékesen fénylett is, pontosan, mint az áttetsző friss tej a fazékban, mikor már megült egy kicsit…) – de továbbá bicónak neveztem én a tavi békákat is, különös okoknál fogva, mert ezekkel bizonyos összeköttetésben álltam – item: bizonyos liliomokat, mert azokba is halálosan szerelmes voltam, még jobban, mint a tehenesnébe (s mindegyikbe külön-külön) s item: a Márta nénit, meg az apámat együtt, mint egy személyt. Mert egy személynek tekintettem a kettőt.

Ma olybá tetszik, hogy tehát a fölöttem lévő felsőbb hatalmakat neveztem el így. De mindegy is az.

Mondom, kifüleltem valahol, hogy az édesanyám haldoklik, s történetesen épp akkor volt a nap is lemenőben. S ez utóbbi nagyon odahúzta minden figyelmemet maga felé.

Mert gyönyörű volt a naptányér és szemtelen.

Mert tüzes karikákat eregetett éppen kelet felé, kénye-kedve szerint, amellett lilás-szép ágytakarókba merítve acsarkodó, furcsa pofáját, amilyeneket én képzeltem magamnak minden időkben, továbbá még pihék is röpködtek körülötte, mintha valaki feltépte volna párnaciháit… belenevettem hát a napba is. Mondván, hogy milyen jó dolga van ennek odafenn, nem úgy, mint nekem.

Mert előtte jó messzire, balra még egy csodás-zöld, almazöld sík terület is volt ám az égi mezőkön – ej-haj, még ez is Istenem –, s hogy lehet abban is ringatózni valakinek!…

De még odébb balra pici felhők is voltak ám és szintén karikásak, habosak… s hogy jobban odanézek: még a szívem is elállt. Mert Úristen, nem az én nevem kezdőbetűi voltak azokban odaírva fel az égre? Úristen igaz ez? Mondani se kell, hogy minden erőmmel odanéztem s íme: Ó. J., – igen, egész határozottan Ó. J. volt odaírva. Fel az égre.

– No lám, odakerülök; hál’Istennek, biztosan oda én is. S hatalmas hála öntötte el a szívemet, nagy megkönnyebbülés. – Miniszterelnök leszek – határoztam el véglegesen.

– Haldoklik az anyánk – riasztott fel eközben az idősebb néném, ő is éppen ezzel! S oly titokzatos lassú himbálózással ment el mellettem furcsán, dühítőn: mert amellett precízen kiöltözködve, mint valami rigó. No, de nem is szerettem én őt sohasem, s akkor még meg is vetettem egy kicsit.

– Haldoklik az anyánk – mondta megint, mikor látta, hogy nem akarok odafigyelni. És szúrós szemeit rámszegezte, mintha engem okolna.

– Bánom is én! – feleltem néki, a szájamat „O”-betűre formálva. Amire persze még szúrósabbakká váltak e szemek.

De azért hazaszaladtam.

– Hogy van az anyám? – kérdeztem a tehenesnétől. (Mert én nem úgy mondtam ám azt, hogy: „anyánk”. Én mindig a saját külön anyámnak tekintettem őt. A két idősebb nővéremet csak úgy ellette, de én aztán a fia vagyok ám… Így gondoltam én ezt, minthogy merész fiú voltam.)

– Hogy van az anyám? – ordítottam rá a tehenesnére.

– Ne ordítson a fiatalúr – sietett a tehenesné. És susogott, nagyon susogott. – Egy kicsit jobban van most a szegényke.

– No látod, jobban van, te marha – mondtam én a nővéremnek, mikor hazajött.

De azért Isten tudja mért? Meghökkentett engem ez a susogás. – Hát igazán olyan beteg? – gondoltam én. Úgy látszik, ez csak akkor jutott el az eszemig.

Egy kicsit elszomorodtam tehát. De aztán fiúk mentek el a kerítésünk előtt nagy dalolással és nagy ruháskosarakkal.

– A kolompárok – gondoltam erre azonnal, mert magamban így neveztem el őket. S füttyentettem nekik.

– Mit visztek ott?

– Margarétát. – Ma szedtük. – Vasárnap visszük a patikárosnak a városba – feleltek ezek össze-vissza, gyorsan és alázatosan, mert tiszteltek is engem.

– És mit ád érte? – kérdeztem fensőséggel.

– Nagy kosár hat krajcár. Kis kosár két krajcár.

– Ejnye, ejnye – gondoltam ekkor –, mi volna, ha én is keresnék itt-ott egy kis pénzt valahol?

 

*

 

Másnap pedig ez történt:

Már kora hajnalban kinn áll Márta néni az ajtóban és magában beszél:

– Most megint ez kell neki – mondja mérgesen. – Honnan az Isten fiából veszek én most neki cseresznyét? Mindig azt, ami nincs.

És kétségbeesve néz maga elé, azt hittem, mindjárt a haját kezdi tépni. Megszólaltam tehát:

– Kérem szépen, miről van szó Márta néni?

– Mit vagy egyszerre olyan udvarias? – mordult reám. Mert rettenetesen éles szeme volt ám: mindig tudta ő, mikor mit jelent az arcom? S hogy mit akarok vele – még a titkos gondolatomat is. S ezért becsültem is valamelyest. Nem nagyon, egy kicsit.

– Márta néni – feleltem –, én már hétéves vagyok és szeretném tudni, mért haragszik édesanyámra?

– Mert cseresznyét akar, te marha, mikor tudja jól, hogy későn érők az itteni fák egytől-egyig. És most kit küldjek én be a városba cseresznyéért?

– Pedig a nagy piacon a Fáninál van is már, hallom a fiúktól, szép bokorba kötve, gyönyörű piros – mondtam én.

– Hát eredj oda, te marha. Négy kilométer. Fogassak be csak ezért, vagy mit csináljak? Folyton jajgat a cseresznye után.

Nem feleltem semmit. Megpödörtem képzeletben a bajszomat, aztán körülnéztem a nap és fellegek után, ahogy a juhászunk szokta kora reggel. Majd így beszéltem titokban önmagamhoz: – Tudok én itt olyan réteket, amelyek eszetekbe se jutnak. – És indultam a fészer felé.

– Mit akarsz ott? – rivallt rám Márta néni.

– Ne ordítson úgy Márta néni – feleltem én –, egy ruháskosarat akarok.

– Minek az neked?

– Eh, mit! – mondtam erre – mit tárgyaljak én magával annyit? – És becsaptam a fészer ajtaját. – Nem kell! – mondtam dühösen.

Annál is inkább határoztam így, mert eszembe jutott, hogy hiszen el se bírom én ezt a ruháskosarat. Hogy cipelem én ezt négy kilométerről, illetve, ha a lapost is számítom, ötről be a városba, mikor teli van? Jobbat gondoltam tehát: jó nagy iszákok voltak odafenn a padláson, kettőt a hátamra veszek s el van a dolog intézve.

S már mentem is, fölmásztam, lemásztam, aztán uccu neki, le a nedves hajlatok felé, amerre nemigen járnak emberek, csakis én, csakis én! ahol zöld fű is van, margaréta is, forrás is, káposztaföldek is, kis nyulacskák – s hátha ma megint fogok egyet?

Ma, ha fogok, rögtön eleresztem – ezt akkor nyomban elhatároztam az úton s kicsit oldalvást néztem az árok felé. Mert tudtam, hogy ott van az, akivel érdemes megalkudni ilyesmi felől… hogy tudniillik ma minden egyéb zsákmányt áldozatul szánok a fő-vállalatom sikere érdekében.

– Pénzt akarok ma keresni, hallod? – mondtam néki. Az árokparton egy kóró biccentett.

– Te vagy az? – kérdeztem tőle és megálltam az úton.

– Rendben van – mondtam én. – Viselkedj rendesen. – És mentem odébb.

S ugyanígy bántam aztán a nünükékkel, tücskökkel és minden egyéb szövetségesemmel is. Szigorú voltam.

– Eredj a dolgodra! – kiáltottam rájuk. – Szörnyűködjél és szorgoskodjál és kalapálj! A Diana-rejtvény legmélyére húzódj!

S íme, a csöppek, a porontyok csakugyan nagyon megijedtek tőlem. Egy kis sárga katica például lágyan kezdte remegtetni a szárnyfedelét, mintha berezelt volna és bocsánatot kérne mindenért a világon.

– No látod – mondtam én neki és megöleltem. – Pénzt akarok ma keresni – súgtam a kis fülébe. Erre biccentett és elröpült.

Bizony, gyönyörű volt ez a hajnal, meg a délelőtt is, meg a dél is. A rét vizes volt és zöld s olyik helyen besüppedt és szortyogott. Nagyon szerettem ezt. Sokat ugrottam tehát a margaréták után s mindig nagyokat léptem, hogy szortyogjon. S a nap lágyan sütött aznap, nem olyan barátságtalanul és gorombán, ahogy néha szokott. – Jól van pajtás – mondtam néki –, süss csak, süss, mert sietni kell. Szorgos munkával sokra menni. S trombitát fújtatni délelőtt. S dobot veretni délután.

Nagyon vidám voltam.

– Én vagyok a tépett-fülű – kiáltottam jobbra-balra. Mert csakugyan az voltam, valami balesetből kifolyólag.

A forrásból pedig ittam. Ráhajoltam s az egész arcom csupa víz lett. S ez jó volt. Így szóltam hozzá:

– Vadász vagyok én. – S a forrás bólintott. Majd így szóltam: – hideg a vized és csikorgós. – S a forrás újra bólintott.

– Nagyon jól van, pajtás. De milyen fényes is a vized – ujjongtam én. Csakugyan olyanféle volt, mint a higany s a nap hidegen sütötte, csillantotta, nagyon hidegen. Úgy ujjongtam ezen, hogy félre kellett állni kisdolgozni.

– Milyen jó nekem – mondtam én. Mindjárt teli lesz a két iszákom. Jól telidegeszelem. Aztán megyek be a városba. Nem is ebédelek ma már, – rendjén van a dolog: a vadászok nem mindig ebédelnek. Megyek egyenesen a városba, öt kilométer az egész. És a nap állása után ítélve két óra lehet. Mert gyorsan múlik ám az idő, te haszontalan – kezdtem el szidni valakit.

 

*

 

Már messziről láttam ám a Fánit, meg a szép kis cseresznyéit, amint ott csücsűltek bokrocskákba kötve a kisasztalon. Úgy nevettek rám, ahogy az iskolában a nagyocska lányok szemei szoktak. (Ezek néha megöleltek engem s lehunyták ehhez a szemüket, mert azt mondták, hogy édes vagyok én.) S most mégis elszomorodtam.

– Kicsi ám egy ilyen csomócska, mit viszek ezen? Vajon mit kér Fáni öt ilyenért? Mert ennyi volt most a legkevesebb. – Mindenesetre megkérdeztem tőle, hogy adja?

– Két krajcár egy. – Tíz krajcár kellene tehát a margarétámért, vajon megkapom-e érte?

Siettem hát a patikába. Ott volt az is a nagy piacon. S jól ismert engem ez a patikáros, sőt tisztelt is egy kicsit.

– No, no szervusz – kiáltotta rögtön elébem.

– Ah kamomilla – mondta rögtön. – De te hozol nekem ilyet eladni? – ámult el a dolgon.

– Minek neked az? Jó gazda fia? és miért nem szárítottad meg az Isten áldjon, ez így keveset ér.

Erre már szorongani kezdtem. Így szóltam:

– Hát nem jó ez a portéka? Hiszen vizes réten szedtem, nézze meg a cipőmet. Ott a láposban, tőzegesben, hiszen ismeri. Ahol nyulak is vannak – magyaráztam néki. – Nézze, milyen szép nagyok igazán.

– Csakugyan azok – mondta tűnődve. S megtörölte a pápaszemét. Ezt már megsokalltam.

– Mit ad érte? – kérdeztem türelmetlenül.

– Megbolondultál te Jóska? – kérdezi tőlem. – Mit sietsz úgy? S minek neked ez a pénz? Négy krajcár az egész.

– Négy krajcárt az egészért? – hűlt el bennem a vér.

– Hát mennyi kéne?

– Tíz, legalábbis, az a legkevesebb. Most mit csinálok? Nem adhat többet érte?

– Nem én, te Jóska, semmi esetre se, Jóska. De igazán, minek neked a pénz?

– Cseresznyét akarok venni és mindjárt bealkonyodik. Öt kilométer ide, meg vissza is négy – mit gondol a patikus úr? És én most hiába jöttem. (Csupa keserűség lett a szám.)

– Ja, ja, das hast du recht, – mondta ő. – Tudsz németül pajtás? Nem tudsz? És mért nem tudsz? Hát nektek semmi cseresznyétek odahaza?

– Nincs koraérő.

– Hát minek is az? Egyetek későn, az se baj. És kinek viszed a cseresznyét?

– Az édesanyámnak.

– Ja, ja persze, az édesanyád. Hogy van az édesanyád?

– Haldoklik – mondtam én erre csendesen. S ahogy ezt kimondtam, majdnem meghaltam magam is a patikus szemeláttára. Egy kicsit félre is dőltem, úgy emlékszem. Mert akkor éreztem én először életemben, milyen halálosan szeretem az édesanyámat.

De azért semmit se szóltam. Azt néztem, hogy másznak ki a hangyák a sok-sok margarétából. Még egy tücsök is volt ott. A patikáros pedig a következőket cselekedte:

– Hány óra van most? Négy óra. Szaladj vissza Jóska, mert késő lesz – mondta idegesen. – És cseresznyét akar az anyád?

– Igen. Azt nyögi, hogy cseresznyét akarna. És nincsen nekünk – mondtam én. S erre már mégiscsak sírni kezdtem. A patikus pedig feltépte az ajtót. Nagyon elkomolyodott.

– Fáni – kiáltott ki az asszonynak. – A legszebb cseresznyéből tíz csomót ennek a gyereknek, én fizetem. No, de gyorsan, gyorsan. Te pedig adós maradsz nekem ennyivel. Tizenhat krajcár, semmi az, tisztességes gyerek vagy, majd megadod nekem, sose félj, nem kell sietni vele. Majd lehozod margarétában, fiam. Most pedig siess nagyon, nehogy rádesteledjen az úton.

 

*

 

Csakhogy mégis rámesteledett. Fáradt is voltam, igaz, no, de szerencsétlen is. Mert részben beborult az ég, másrészt minden elkezdett engem akadályozni, marni. Teljesen néptelen is volt az út, ilyennek még nem is láttam soha máskor, egy lélek nem jött az Isten világának se Battonya felé, vagy vissza, ennélfogva elkezdtem félni nagyon. Mert ez már maga is kísérteties volt. Mert hogy lehessen azt természetes dolognak tekinteni? Hogy senki se jön a városból haza estefelé.

S mihelyt bealkonyult, egy nagy kutya csatlakozott hozzám s meg akarta enni a cseresznyémet. Még ilyet se láttam, hogy egy kutya cseresznyét akar enni? Át is harapta az egyik iszákomat, meg a nadrágomat is. Ott ugrándozott körülöttem, én meg sírva könyörögtem neki, hogy menjen el. Oly óriási volt a kutya, hogy mikor úgy neki-neki iramodott, fel is dönthetett volna bizony, de mindig elkanyarodott hirtelen. Felém kapott ugyan a fogával, de aztán elkanyarodott. S mintha egy alkalommal még ki is mondta volna ezt a szót: – Cseresznyét akarok.

De végre leráztam magamról. Azt mondtam neki:

– Kutyákkal nem tudok bánni, kutyákkal nem tudok bánni. – S a szemébe néztem hosszan. Akkor elszégyellte magát és szűkölve elinalt.

Ez volt az egyik, akkor jött a másik.

– A bicó – mondtam én és még a vérem is majd belémfagyott. Mert akkor már dörgött, villámlott is odafönt. S az út egy fordulójánál, a fák közt, a falu bikája állt előttem, két lépés választotta csak el az úttól. Most mit csináljak?

És nem legelt, nem is kérődzött, ami jó lett volna. A szeme véres volt, ő maga pedig mozdulatlan. Hatalmas, mint a hegy. S látszott, hogy valamit forgat a fejében, mert a száját nyalta s a vastag ajkáról nyál ereszkedett le a földig. Ott álltam vagy öt percig mozdulatlanná merevedve, és ő is. Csak néha vetette hátra vastag fejét a legyek ellen. S egyetlen egyszer hosszasan hátranézett, majd mintha hívna valakit, lassan elbődült. S aztán megint mindvégig engem nézett.

Most mi lesz ennek a vége?

Ha lefekszem a földre, odajön hozzám és rámtérdel, ez olyan biztos, mint ahogy élek. Hogy megtapos, akkor pedig végem is van azonnal. Ha pedig futni kezdek, még inkább, mert akkor utánamered és felöklel, ez is biztos, ismerjük mi már egymást jó ideje. Mi hát a tennivaló? Cserbenhagyott minden tudományom, ami nem csoda, hisz reggel óta nem ettem, éhes is kezdtem lenni s éppen akkor, a félelem kellős közepén, rettenetesen. S ez mentett meg valószínűleg.

Mert kezdtem úgy tenni, mintha ennék, rágni kezdtem a semmit, mindvégig a szemébe tekintve. S íme, csakugyan. Csodálkozva kezdett rámbámulni előbb, még egy ideig borúsan és szinte szemrehányón, aztán csodák csodája, ő is elkezdett rágni csendesen. Vagyis hát kérődzeni persze – nagyokat böfögött hozzá s aztán egyenletesen elkezdett darálni a szája. S akkor én már néhány lépést is tehettem, ügyesen osonva előle.

– Bimbó, héj! – hallatszott ugyanekkor a fák közt s egy karikás ostor csattant meg utána. S máris meglódult az óriási tömeg.

S én már rohantam is, no de úgy, hogy a verejték is elöntött azonnal. Megálltam tehát pihenni kicsit. Rettenetesen lihegtem már akkor, megpróbáltatásaimtól, mondani se kell. S hogy majd kiszakadt a szívem, úgy dobogott.

S hogy mi minden történt még ezek után? Egy jókora idegen fiú toppant például elébem, akit sohase láttam.

– Mit viszel? – kérdezi az.

– Cseresznyét, – mondtam én.

– Ide vele, – mondta ő. – Én vagyok a kapitány. – Csendesen bólintottam néki, erre hátrahúzódott.

– Jól van pajtás, adom mindjárt, – feleltem neki barátságosan. – Csak várj egy kicsit. – Erre szétvetettem a lábam, s az egyiket, a drága iszákot bevetettem a lábam közé s ott valahogy összeszorítottam, de úgy, hogy a cseresznyének baja ne lehessen. Aztán elővettem a késemet és így szóltam:

– Ha nem mégy a dolgodra, leszúrlak. – És belenéztem a szemébe. De ő csak röhögött.

– Nekem is van ám bicskám – mondta ő.

– Vedd csak elő – kiáltottam én, csakugyan a végsőkig elszánva rá magam. Hogy itt halok meg a cseresznyém mellett, de egy tapodtat sem engedek. Vagy pedig, hogy itt halunk meg mind a ketten, még az is lehet – csak az nem, úgy látszik, hogy én erről az útról valahogy élve szabaduljak. Egész el voltam már vadulva a szenvedéseimtől.

– Állj hát elő! No gyere már! Hozd közelebb azt a pofádat, – kiáltottam én bele a nagy alkonyodásba, viharba, no de olyan hangon ám, hogy még a hideg is végigborsódzott a hátamon tőle.

– Vagy elmégy, vagy belédvágom ezt a bicskát, – kiáltottam a pofája felé. Mikor is az történt, hogy hirtelen elkiáltotta magát.

– Jaj, ekhós-szekerek – kiáltotta és elszaladt.

– Úgyis végem van akkor – gondoltam én. És belefeküdtem az árokba. A keresztúton jöttek az ekhós-szekerek.

 

*

 

Mindenki tudta nálunk, hogy ekhós-szekereken vándorolnak a cigányok s hogy: ha országutakon gyereket lelnek, elviszik menthetetlenül. Ennélfogva nyögni kezdtem az árokban.

– Jaj, ekhós-szekerek, jaj, ekhós-szekerek, – kezdtem el jajgatni magamban. Oly ügyetlen voltam kimerültségemben, hogy hangosan sírni kezdtem s ezt biztosan meghallották ezek, csak nem akarták megmutatni azonnal – úgy látszott legalábbis, – mert elvonultak előttem csendesen.

Én pedig száguldani kezdtem most már teljes erőmből. S a cigányok az út két oldalán, a dombokon, a bokrok között, teljes sebességgel utánam. Lehetett hallani, mint törnek el az ágak rohanásukban odafönt. De még a lépteik ropogása is tisztán hallható volt, éppúgy a nevetésük. Közben szemezni kezdett az eső is s bár a villámlás-dörgés alábbhagyott, viszont teljes sötét is lett eközben. Meg-megbotlottam s ez még nem volt nagy baj, csakhogy levált egyik cipőmről a sarkam s erre már el is estem.

– Mindegy most már – gondoltam én. S ott maradtam fekve az országút közepén.

S íme: odafenn a cigányok is megálltak azonnal. Talán leselkednek? Tanácskoznak, hogy melyik köpenyüket vessék rám?

Újra rohanni kezdtem s most már bicegve a bajban. S a cigányvajda utánam társaival. De nem bírtam már sokáig az iramot.

– Megadom magam – kiáltottam feléjük teljes erőmmel s megálltam az út közepén. S íme mégsem jöttek a cigányok. Teljes lett körülöttem a csend. Csak a tücskök cirpeltek és elkésett fehér ludak röpültek át gágogva az úton. Mert közel volt már a falu.

 

*

 

S ott álltam aztán még egy ideig. S rájöttem ám e dolog nyitjára még ugyanott. Hogy mégse cigányok voltak azok; hogy a vérem zuhogott rohanásomtól a fülemben. S ezt hallottam én: a saját szívemet.

Megnyugodtam tehát, de nem voltam boldog tőle.

– Négy megpróbáltatás – mondtam én magamnak kimerülten.

S aztán lesántulva, összetörve megérkeztem hát végre haza. A ház olyan volt, mint a bontott méhkas. Csak nem késtem el a cseresznyével, csak nem halt meg közben az édesanyám? Márta néni lámpával kinn várt a kapuban.

– Te hol voltál? – kérdezi tőlem. És leteszi szép csendesen a lámpát az ablakba. Majd se szó, se beszéd, egy óriási pofont ken a képemre. Erre viszont meg is nyugodtam valamelyest.

– Kinn csavarogsz? – ordítja belém. – Nem elég az egész nap? Hogy keresni kelljen? Megbolondítod a házat, nem elég a bajunk? – S még egy óriási pofon. – Még ebédelni se jössz?

– Kerestetem a laposban, a dongafák közt, mert egyeben se jár az esze, mint a játékon. Mert olyan, mint a vadállat, mikor az édesanyja… – S itt elcsuklott, elhallgatott Márta néni, szeméhez kapta kötényét és zokogni kezdett.

– Él még az én édes jó anyám? – kérdeztem egy idő után tőle.

Márta néni felemelte rám a fejét. Olyan volt a szeme üregében, mint az aszúszőlő. Úgy látszik a sok sírástól, meg hogy sohasem aludt.

– Akkor vigye be neki ezt – mondtam én. S ő csodálkozva nézett le rám. Mert átnyújtottam neki az iszákot.

 

*

 

Tudni kell, hogy az én beteg édesanyámhoz nem engedtek be minket, gyerekeket. Ő egy nagy szobában feküdt, ahol sok levegő volt s majdnem teljes a sötétség, úgy feküdt hónapok óta: kis mécses, vagy legföljebb lámpa világa mellett, mert bántotta szegény szemeit a fény.

De most azt mondták, hogy hivat, menjek be hozzá, látni akar.

Kikeféltem hát a ruhámat, Márta néni megmosta fejemet, meg az arcomat, hogy utoljára tisztának lásson engem az édesanyám… még csokrot is kaptam a ruhámra… nagy csend vett akkor körül engem, senki se merte többé járatni a száját ellenem – persze, a cseresznye miatt. S akkor még szerettem is őket egy kicsit. Mert a két dölyfös néném is odajött hozzám, egyik megcsókolt és azt mondta:

– Hős vagy, köszönöm. – A nagyobbik pedig a keblére szorította fejemet és sokáig sírt rajtam. Úgy, hogy sokáig hallottam dobogni a szívét.

– Menj be – mondták nékem és újra megöleltek.

– Milyen jó neked – súgta felém a kisebbik nővérem.

S én aztán kopogtam és beléptem a fekete szobába.

Meg kell jegyeznem, hogy az én édesanyám nem volt azelőtt különösen szép, de most gyönyörű lett. Óriásiak voltak a szemei, mint a nagy szilvák s csakugyan szilvakékek, s ehhez a hálóinge is szilvakék, a paplana viszont pontosan olyan, mint tegnap a nap-tányéré volt, mikor aludni ment s amilyenre én is mindig vágytam.

– S a bőre is milyen áttetsző, még lámpavilágnál is, de nem olyan mint az üveg, hanem az is pontosan mint a tej, opálos is és könnyedén kékes, mint mikor megült már kicsit a lábasban. Csakhogy idegen is lett persze, csodálatosan idegen két hónap alatt, én legalább másképpen képzelődtem róla mindeddig… olyannyira, hogy nem is ismertem meg azonnal. – Ez talán nem is az én anyám, – ilyesmi volt bennem az első pillanatokban. Ő pedig így szólt:

– Ne félj tőlem, gyere közelebb fiam. – S mikor ezt a szót, az édes hangját meghallottam, mindjárt azt mondtam magamnak: – nem, nem, ez mégiscsak az én édesanyám. – Kicsit felemelkedett az ágyából.

– Segítsek? – rohantam oda. Az anyám viszont mosolygott rajtam.

– Milyen nagy lettél két hónap alatt. És milyen széles a vállad, milyen kis lurkó vagy – ujjongott rajtam. – Alig ösmerlek meg. – És megsimogatta kicsit a fejem áldott-szép, hosszú kezével.

– Talán bizony szerelmes is vagy már, mit gondolsz? – És ehhez úgy mosolygott, – oly gyönyörű szépen… hadd írok erről.

A felső fogai kicsit kíjjebb áltak, mint némely fiúké s ezáltal, ha mosolygott, huncut lett. Fiús igen és csupa huncutság, no, de annyira ám, hogy nevetni kellett az embernek. Nevettem is azonnal. Mert úgy elöntötte a fény is tőle – a saját mosolyától.

– Oh édesanyám – kezdtem el a szót, s most viszont sírva fakadtam.

– Ne sírj, ne sírj – mondta ő szelíden –, minek is annyit sírni? Inkább arra felelj… no szerelmes vagy-e, mondd? – S minthogy mi mindig bizalmasok is voltunk egymással, így feleltem neki szepegve:

– Igen édesanyám, a tehenesnébe.

– Akkor jól van, édes fiam, akkor nincsen semmi baj, igazán semmi, semmi. – És megint megsimogatta kicsit a fejem, de még nevetett is kicsit s oly igen édesen… akkor éreztem először, hogy bizony nemcsak a nevük az: mert igazán édesek, az édesanyák. Hogy jól nevezték el őket az emberek.

– Nem tudok meghalni miattad – mondta ő. – Mert mi lesz veled kicsi fiam, mi lesz belőled nélkülem, ebben a hidegben, ezen a rettenetes furcsa világon?

– Ne féljen attól, miniszterelnök leszek – mondtam én.

– Igen, igen, de addig is. Mi lesz veled? Apád nélkül. Épp most Amerikába menni – mondd, minek kell ilyet csinálni egy okos embernek? – És akkor láttam csak, hogy hiába mosolyog annyit, bizony könnyes az ő szeme is.

– Bocsáss meg nekem mindenért – mondta csendesen. És én rögtön tudtam is, mire vonatkoznak e szavai. (Valamire, amit majd elmondok utóbb.)

– Cseresznyét hoztál nekem? – kérdezi szomorúan. És látom, mosolyogni akarna megint, de sehogy se sikerül neki – sőt, sőt rettenetes sírásba kezd bele hirtelen. És hiába szorítja szájához a zsebkendőjét, csak sír és egyre sír.

Odaugrottam hamar az ágyához.

– Cseresznyét hoztam persze, ha kívánta, ezer veszélyek között, de mért nem eszi meg? – kiáltottam a fülébe. – Mikor annyira nyafogott utána, annyira követelte. És én is egész úton hoztam az iszákban… – Ma is szégyellem, hogy képes voltam ilyen ostobaságot mondani neki: hogy egész úton hoztam a cseresznyét… – de ő nem is hallotta talán.

– Mi lesz veled? – folyton csak ezen sírt. – Nem akartam már látni senkit ezen a világon, csakis téged és téged, mert te vagy az én édes, egyetlen, kicsi fiam… – És újra zokogott.

– No, látja – mondtam én a fülébe. – A kis Mártát, meg a Ludmillát csak úgy a világra hozta maga, de én vagyok a maga igazi fia, régen tudom én azt…

 

*

 

És itt még mindig nincs vége, még mindig van erről mesélnivaló.

Persze meghalt aztán rövidesen. S én, úgy látszik, nagyon megváltoztam ettől. Amilyen hetyke legényke voltam eddig, olyan kisfiú lettem ettől újra, nyafogós.

Átmentünk nagyapámékhoz lakni, a falu másik végére – illetve csakis én. Nővéreim: kis Márta, meg a Ludmilla valahová elkerültek tőlünk, nem is tudtam hova, nem is érdekelt.

Nyáron halt meg anyám s karácsony előtt valamely oknál fogva ágyba kerültem. Az a gyanúm, hogy nem is volt nekem valami különös, igazi bajom, inkább csak kényeskedtem, hazudoztam, mert feküdni akartam. Illetve, nem tudom ezt már biztosan – úgy lehet, valami kis bajom mégiscsak volt talán, de mindegy is ez. Szó, ami szó: az én jó kis nagyapámmal kerültem egy szobába, ő pedig folyton pipázott.

– Ne pipázzon már folyton, megfulladok ettől a füsttől – mondtam neki egyszer. Erre hát nem pipázott attól fogva – s ezt ma is bánom és szégyellem, hogy úgy rögtön félretette, az ágy sarkához tette szegény a pipáját. De ha egyszer így volt, mit tehetek? nyűgös és nyafogós lettem akkoriban.

S egy éjjel nagy lázam is támadt, már nem tudom, mi okozta? mondom, talán beteg is voltam csakugyan. Elkezdtem hát jajgatni magamban s főként, mert eszembe jutott ám valami rendkívüli dolog is: a patikáros – hogy majd elájultam a meglepetéstől. Hogy is lehet az? hogy én még most se fizettem ki a tartozásomat nála? hogy így elfelejtettem az egészet? Most mit gondol rólam ez a patikáros?

– A tartozásom, a tartozásom – kezdtem hát el jajgatni a sötétben. Szegény nagyapám persze felijedt a szóra.

– Mi bajod van neked, te fiú? – S meggyújtotta rögtön a lámpát, sőt a pipáját is ijedtében, azonnal.

– A tartozásom, a tartozásom – hajtogattam én mindegyre s kezdtem el aztán jajongani kétségbeesetten.

– Miféle tartozásod? – S megfogta a fejem, nyilván azt hitte, a lázamtól félrebeszélek.

– Nem tudom megfizetni a tartozásomat… óh édes nagyapám, mit kelljen most tenni nekem?

– Aludni, mit gondolsz? azt kell az ilyenféle gyereknek. Éjszaka van. És holnap karácsony estéje lesz, el ne feledd.

– Mit beszél nekem karácsonyról, meg ilyesmit – kezdtem el kalimpálni az orra előtt. – Mit bosszant engem ostobaságokkal, hogy aludjak. Mikor nekem a tartozásomat kell kifizetni.

– De mit kárálsz? Miféle tartozásodat? Mi a csuda tartozásod lehet teneked? És most akarod éjjel kifizetni?

Elhallgattam kétségbeesetten.

– No mi lesz? – kérdezi a nagyapám. – Nem akarsz inkább a bilire menni?

– Óh, de bosszant mindig – mondtam én. – Mielőtt valaki meghal, annak ki kell előbb fizetni a tartozását – nem így igaz? No látja – rivalltam rá az öregre.

– És te meg akarsz most halni, fiú?

– Igen, óh nagyapám. – És itt sírtam egy kicsit. – Édesanyámhoz akarok menni – mondtam neki szomorún.

– És miért? – Semmit se feleltem.

– Hát nem jó neked itt? Bántalak én? Nem szeretsz engem, vagy szegény jó nagyanyádat, el ne feledd.

Megint hallgattam egy kicsit.

– Hát nem szeretsz minket? Mondd meg őszintén. Hisz te olyan őszinte fiú vagy. – Susogni kezdtem néki.

– De mikor az én édesanyám olyan szép volt. – S itt újra zokogtam. – És én nem láthatom őt soha többé – nem érti ezt maga? hogy milyen rossz nekem akkor?

– De értelek én fiú, nagyon is értelek én, – felelte nagyapám és sóhajtva felállott. – Rágyújtok újra – mosolygott felém, – megengeded ezt most nekem kivételesen?

– Maga olyan szépen tud mosolyogni nagyapó, mint az édesanyám…

– No látod ugy-e? Akkor mért akarsz meghalni, te gyerek? – És megsimogatott ő is, mint akkor az anyám. S a szeme neki is kicsit könnyes volt, mint akkor az anyámé.

– Hiszen az én lányom volt az anyád, nem jut ez eszedbe neked? Persze hogy tudok akkor úgy mosolyogni. – És folyton csak simogatott.

– Nyugodj meg kisfiú, mi mind a ketten találkozunk még az édesanyáddal. – És akkor ő is sírt egy kicsit.

Aztán az ágyamhoz ülve pipázott csendesen.

S akkor reggelig beszélgettünk egymással, teljes bizalomban.

Rimánkodtam neki, hogy hagyjon engem kimenni venyigét kötözni a hegyekbe, hadd keressem meg a tizenhat krajcáromat, amivel tartozom. Elmondtam ugyanis neki a cseresznye történetét töviről hegyire.

– Elment az eszed? – kérdezi tőlem. – Most akarsz te szőlőt kötözni karácsonykor, így értesz a gazdasághoz? De ha már nem akarod elfogadni tőlem…

– Ne tegyen idegessé – mondtam én. – Az édesanyámnak én vettem a cseresznyét. Nem érti maga ezt? – Amire ötlete támadt az öregnek.

Összetett kézzel rimánkodtam ugyanis neki, hogy segítsen rajtam, találjon ki hamar valamit. Mert értse meg: én még ebben az évben akarom megkeresni, amivel tartozom. Adjon hát tanácsot, – ne menjek-e hamar napszámba fát hordani, vagy mit csináljak? S addig-addig, amíg eszébe nem jutott valami.

– Nézze meg az ember. Hisz van neked egy kis spórkasszád is – elfelejtetted a dolgot? – Felordítottam az örömtől.

– Hisz mi azt is elhoztuk neked onnan az almáriomból. – S már ment is a szekrényhez. S csakugyan csörgött benne valami.

S nagyon ügyesen, késpengével ki is szedte belőle sorra a fényes krajcárokat, gyerekkoromból maradt rám ez a kincs. Fényes, új krajcárok. S én el is felejtettem egészen. De csak tizennégy volt. Kettőt hát végre elfogadtam tőle nagynehezen. Mert azt mondta, hogy hiszen ő is akart volna cseresznyét vinni az én édesanyámnak, hiszen az ő lánya volt, gondoljam csak meg a dolgot.

Hajnalodott. S én már nagyon elálmosodtam a végén.

De előbb megeskettem őt a Szent Szűz Máriára, hogy rögtön reggel viszi be a pénzt a patikusnak a városba. S ebben aztán meg is egyeztünk. S akkor hát el is tudtam végre aludni.

 

*

 

De még másnap délben is csupa vacogás voltam. Mert nem jött az öreg, nem jött az öreg.

Pedig délre is elharangoztak már s még se híre, se hamva. Hogy ki akartam már ugrani az ágyból.

Mert mindenféle léptek hallatszottak a kapu felől, csak az övé nem.

S órák teltek el így.

– Most jön, mindjárt jön, majd meglátod – vigasztalt egyre szegény nagyanyám, mialatt tésztás kezével be-beszaladt hozzám a konyhából. De sohasem ő volt…

No de végre aztán… – Igen, ez az ő botosa – mondtam én.

– Jóska, itt az öreg – kiáltott be nagyanyám is a szobába.

– No de siessen, siessen – ordítottam én. Csakhogy nem sietett. Kényelmesen topogott előbb odakinn, verte le magáról a havat, mialatt én már majd megvesztem a várakozástól.

De végre itt volt, ő maga volt itt s arca sugárzott az örömtől.

– Szabad rágyújtani? – kérdezi előbb ravaszul.

– Ne bolondozzon az Istenért… Mit hoz itt a kezében? A Jézus áldja már meg.

– Nézd csak, mit küld itt neked a jó patikáros. – S bontja ki lassan, hogy meg kellett őrülnöm az idegességtől.

De végre hát az is kiderült, hogy mi van a csomagban. Egy gyönyörű könyvet küldött nekem a patikáros, teli képekkel.

– De nézd csak meg azt is, hogy mit írt be neked ide, nem vagy büszke reá?

Az volt beleírva: „Az én legbecsületesebb adósomnak. A patikáros.”

S ebbe aztán bele is merültem azonnal. Mert gyönyörű könyv volt. A puszták fia, díszkötés. S mindent el is felejtettem mellette, talán még az édesanyámat is egy időre. Különben most is itt van a fiókomban s bizony néha még most is a kezembe veszem.