A cicisbeo

Tudnod kell, hogy én mostanában papucsban és hálókabátban töltöm napjaimat. Ezek a papucsok puhatalpúak, tehát zajtalanok, ezt is tudnod kell a továbbiak miatt. És mit még? Hogy nálam az ajtók is mindig zajtalanok, mert jól meg vannak kenve. De beszéljünk az eseményekről.

Ismét hegedűkészítésre adtam magamat az utóbbi időben, amely művészetet, mint talán emlékezel, apám akaratából tanultam meg fiatalkoromban. Egész nap pincémben, padlásomon motozok tehát s a fínom, jól kiszikkadt habos-kőris, éger és egyéb fínom faáruk hüvelyknyi vastag lemezei között válogatok, a vonókésemet élesítgetem, a legeslegfinomabb lakkokat vizsgálgatom és próbálgatom üveglemezeken, hogy egyenletesen száradnak és keményednek-e? És más ilyeneket művelek. Ha látnád, vagy hallanád, hogy éjjel mint kopácsolok a felső emelet egy kamrájában, üvegből, még hozzá bolognai kék üvegből készült lampettám, valamint egy vízzel telt üveggolyó fényszóró világossága mellett, – ha mindezt látnád, azt hinnéd, elment az eszem, vagy legalább is: hogy lelkem már nincs is, mert elszállt hozzá méltatlanná vált hüvelyéből.

Mert testem silánnyá vált, Giovanni, az utóbbi félév alatt, ezt meg kell írnom neked, – viszont a lelkem és a szívem… mit mondjak erről? Ma álmomban madarat fogtam a kertemben levő olajfa ágai közt… a madár ijedten csipogott, rémülten, félájultan csapdosott szárnyaival (álmomban, el ne feledd), – de én előbb nevettem rajta s micsoda szeretettel, el nem mondhatom! aztán szívem fölé tettem az ingem alá és azt mondtam neki:

– Nem érzed a szívemet? – és íme a madár megült rajta és elcsendesedett.

A szívemről pedig senki se tudjon semmit Giovanni, ez volt eddig a szándékom. Mert szégyenleném, hogy ennek a rozzant hajónak ilyen előkelő a kapitánya. A kapitány nevében szégyenlem magamat.

– Hatalmas vagyok ám én! – ezt szokta magának mondani e kapitány. Mert ki képes Fiamettát még úgy mulattatni e világon, mint én? És mivel? Filozófiával Giovanni, továbbá: zenével, hárfakészítéssel, izzó vasaknak még további fújtatós hevítésével, amihez szintúgy jól értek gyerekkorom óta, mint tudod… egész fehér izzásig hevítem előtte a vasat, miközben így kiabálok:

 

Fujjad, fujjad Fiametta, Nem látod-e, hogy ragyog? Kihűl az is, mint a szívem, Szítsad hát a tüzem híven Addig tedd, míg itt vagyok…

 

Ostoba vers, de milyen szépen hangzik akkor, el nem képzeled. Körülöttünk az esthajnal mély csendje s a műhelyben e világnak semmi fénye nincs, csak a fehéren izzó, dacos vasé, amely mint valami mágikus fény, mint egy titkos, második hajnal világít bele Fiametta violaszín szemeibe, koronás, lángvörös haja fölé… s Fiametta nevet s azt kiáltja vissza:

– Mester, én úgy mulatok.

– Min mulatsz, haszontalan?

– Nem tudom. De oly jó magával lenni néha.

– Néha? – kérdezem én. És ennyi az egész.

El nem képzeled, milyen rettenetes dolog az öregedés. Nincs ennél alávalóbb dolog a világon. Mikor az ember lábai kezdenek elnehezűlni s nem leli többé örömét e föld semminemű dolgaiban. Vagyis olyanná válik, mint egy kihalt város, csupa még meglevő épületekkel, csak épp, hogy nincs már, aki az ablakaiban daloljon…

Ezt most tavasszal kezdtem először észlelni magamon, már akkor, mikor az első levelemet kezdtem neked írni. Künn rügyeztek a fáim s én nem léptem ki kamrám ajtaján. Zeneestélyeket rendeztünk Fiamettával s én csodálkozva figyeltem, mennyire nem érdekel már a zene sem. Egy színész járt nálunk húsvét után a szeretőjével, ezek a legszebb táncokat mutatták be nekünk, – de semmi sem kellett nekem már ebből sem! Nem ízlett már, nem akartam, elfordult már mindentől a képzeletem.

Ezzel szemben, valamint egy átkozott mécses, amelyet egy elhagyatott szoba mélyén égve felejtett valami szamár… s ez most magános tébolyában egyszerre az égre tör és lángol és lobog eszeveszetten, mintha apró kis tűzhányóként akarná bevégezni eddigi lenge világát…

Tehát el ne feledd: egy elhagyatott várost vettünk Giovanni s abban e mécsest egy még elhagyatottabb szoba mélyén… s hogy utolsó lángolása ez, tehát halálos és csak rövid ideig tartó…

Ennyit akarok most Fiamettáról egyelőre közölni.

 

*

 

Most pedig hallgasd meg, hogy mi történt velünk mostanában.

Nemrég egy pap járt nálam, valami fontos, titkos üzenetekkel, aki régi jó-emberem is, okos is, orvos is egyben, valamint mágikus érték: egy Giovanni Sacerdote nevű zsidó származású szerzetes, ez így szólt hozzám egy este (szerdai napon történt ez, éjjel két óra körül):

– Már nem sok ideje van hátra, mester.

– Meg fogok halni, papom?

– Igen.

– Könnyű halállal? – A szerzetes bólintott.

– Nagyon köszönöm, – mondtam én és keresztet vetettem. Aztán így folytattam: – Az ember túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy él, különösen ha már az ötvenen is túl van, mint jómagam is…

Mélyet, nagyot sóhajtottam. – Az ember nehezen válik el… – S itt elhallgattam.

– Pedig hát: tovább fogok aludni, mint ahogy rendesen szoktam, ennyi az egész. – A páter haragosan rázta meg a fejét.

– Hát a lelke?

– Lelkem nincs, illetve: nem különálló. S ami azt illeti, én még nem is láttam ilyen különálló lelket sohasem.

– Nem? Nem? majd lát még, majd lát még, – mondá a titokzatos ember.

– Egyébként pedig és erre kérem, ha mindez így igaz, mondja meg ezt Fiamettának is… ne legyen tehát annyira mohó, várjon még egy kicsit ezzel a vakarccsal. Várjon addig, amíg meghalok. Akkor úgyis azt teheti majd, amit akar.

– Vakarcs? – kérdezte a páter. – Fiatalember és szép ember. Maga pedig kezd már nagyon is öregedni, drága barátom.

– Rendben van, akkor is várjon, – feleltem én komoran s a szívemre szorítottam a kezemet. Nagyon fájt akkoriban, különösen ezen az éjszakán.

Ez, mondom, szerdán történt.

Csütörtökön zenedélutánt rendeztünk. Fiametta hárfázott, én hegedűltem, aztán fuvoláztam… A cicisbeo is ott volt.

Ez a feleségem lelki barátja.

– Mit bánom én ezt a vakarcsot, – gondoltam magamban akkor is újra.

Pedig hát nagyon szép fiú, nem éppen vakarcs, ezt én tudom és mégis így nevezem. Karcsú, magas és hajlékony, tehát folyton ing, mintha fa volna és fújná kicsit a szél. A szeme nevet, a fülénél szebbet pedig sohase láttam, – mintha hegedűkészítő metszette volna legfínomabb, vékony késével. – Mit csodálsz annyira rajta? – kérdeztem egyszer Fiamettától.

– A fülét, – felelte ő nyíltszívűen. – Meg a hangját, – folytatta habozás nélkül. – Mert nem olyan-e a hangja, mint valami kellemes ütőóráé? mondja meg maga mester.

– De bizony, – feleltem én. – S látod, ezért becsültem én annyira Fiamettát, mert őszinte volt, mindig az. S ezért is bíztam benne. De mindez elmúlt.

Jól tudod, hogy nem vagyok féltékeny fajta. Csak épp, hogy Fiamettának nem szabad kimennie a házamból – ennyit csak megértesz? Egyszer ugyanis elengedtem, akkor elmaradt, elkódorgott, elidőzött a cicisbeóval, – azt hazudták, hogy a török cukrásznál töltötték el az időt, hogy kiléptek a könnyű kocsiból, amelyet magam lakkoztam ki előző nap a számukra s gyalog mentek, mert sétálni akartak a kapukon kívül… Attól fogva tehát nem engedtem ki a házból, de ha mégis! A szomszédom két szolgája ment mögötte, körülbelül kétszáz lépésnyire, titokban. Ez is csak érthető, magyaráznom csak nem kell az ilyet s épp te előtted, aki olyan okos vagy?

De folytatom a cicisbeót. A beszéde is kétségtelenül kellemes. Olyan halk és könnyed, mintha madarak röppennének ki a torkából. Én is tudtam valaha így beszélni, de ma már nem, hiába gyakorlom. S hát még a nevetése!

Kín ez és mégis leírom, hogy milyen ez a fiú. Tehát mégegyszer: csupa szőkeség. S mintha Szent György lovag maga lépne le talpazatáról, hogy minden ízéből csupa fény röppen, – ilyen ez az alak, bizony kétségtelen, hogy ilyen. S a szürke szeme csupa nap, – napivó szemek, igen, – mintha csak innák fel a fényt, hogy szinte részegek tőle, teli vannak vele végleg, agyon vannak itatva csupa fénnyel. Hát hiába! azt kell mondanom rá, hogy sugárzásos ember, igen. Mert csillog ám ehhez a foga is. S a szava röppentyűs… (Mondd, a germánok mind ilyenek? Mert ez germán eredetű.) De maradjunk csak a nevetésénél. Mondják, hogy Fiatala község közelében fenn a magasban, a naphoz közelebb, fenyők és sziklák, továbbá hóharmatos kőzuhatagok között fakad egy forrás, amely teli van csupa nappal, a napnak minden fényerejével, fogcsikorgatóan hideg a vize és mégis boldogító… S hogy, aki szomorú, menjen csak oda, mert attól meggyógyúl, ha belőle iszik.

Nos, ilyen ez a fickó is. Mert hideg, hideg… az állat mosolyog a bensőjében… de a démoni erői kedvességgé vannak átfinomulva.

S amellett a feje sem üres, nem, nem, még az eszét is becsülöm valamennyire, sajnos.

S erre bíztam én a feleségemet? Ezt tűrtem meg a közelünkben? Hát nem rettenetes ez? nem megérdemli sorsát az ilyen ember?

De folytatom történetemet, megint elkalandoztam tőle, barátom.

Egyszóval csütörtökön délután hárfáztunk, a páter is ott volt még, valamint Rodolfi úr, a cicisbeo is persze. Fiametta szép volt, nagyon szép. Végig is néztem néhányszor a termetén. Az a tengerzöld bársonyruha volt rajta, amely annyira illik a lángoló haja tüzéhez, keblén egy ibolyacsokor, pontosan olyan, mint a szeme színe s a szíve fölött egy könnyű csillag, amelynek fénye vetekedett a fogaiéval. Én, mondom, hegedűltem, majd fuvoláztam is. Fiametta énekelt, – de mindez nem esett már jól. Ettünk is valamit, mikor pedig beesteledett, felgyújtottuk a vascsillárt. Ezt még Messer Ricci, egykori mesterem csinálta szegény, annakidején (álló csillár, hiszen ismered, hatalmas talpazatú), – s erről apám azt regélte, hogy valahányszor meggyújtja gyertyáit, ő Messer Riccit magát látja mögötte a szoba mélyén pallossal a kezében. Babona, – gondoltam én mindig erről, mert magam ilyesmit sose láttam. Továbbá: mikor új gyertyákat szúrtunk bele, apám sose mulasztotta el, hogy meg ne húzza a fülemet, így szólván:

– Ez a hely pedig a tiéd, amely itt ég, az a te életed gyertyája, el ne feledd. – Ezt se vettem soha komolyan. Mondtam is nevetve, ennek a hebreónak, mármint e Sacerdote nevezetű papnak:

– Nézze csak papom, ez az én életem gyertyája. – És megint nevettem a dolgon.

– No, no, – felelte az öreg és felemelte az ujját. S íme csakugyan: alig hogy ezt kimondjuk, elalszik éppen ez a gyertya. Mármost, hogy valami léghuzattól-e? Igaz, hogy még a többi nem égett.

– No látja, – mondta nekem rögtön a pap. – Majd lát maga még szellemet is. – Ezt jósolta nekem.

S ettől a perctől fogva érzem én csakugyan nagyon betegnek magamat.

A zene úgyis rég nem szerez már örömet, abbahagytam tehát s bevettem magam egy pincekamrámba, amely egyben műhelyem is s ott leheveredtem. S azóta némi megszakításokkal itt fekszem. (Nem akartam innen kimozdulni többé, ilyen szeszélyes az ember lelke néha.) A cicisbeo este visszalovagolt a falujába, a pap is továbbállt kora reggel, miután lelkemre kötötte, hogy idejében vegyem majd fel a kenetet.

Csak ketten maradtunk tehát a házban Fiamettával, én ugyanis reggel még két szolgámat meg a feleségeiket is elküldtem volt igával a hegyekbe, hogy hozzák le a tüzelőm. Isten tudja, miért épp akkor határoztam el erre magamat?

Mondom, csütörtökre virradólag történt mindez, üres volt a ház s ez jó volt. Fiametta főzött valami ebédet, be is hozta kettőnknek, meg is ettük. Délután mindent eltakarított szépen, aztán odaült mellém és varrt. (Elég világos ez a pincekamra.) Beszélgettünk erről-arról. (Pontosan akarok leírni minden mozzanatot.)

Előadást tartottam neki a hegyekről, a bergamói fura népről és másegyebekről, amit egy hosszú férfikoron át tapasztal az ember. (Szeretek emlékezni, ebből is látszik, hogy öregszem.) S közben, hogy-hogynem megemlítettem a Fiatala forrását is, persze, a cicisbeóval való kapcsolata nélkül. Mondom néki, hogy híre szerint milyen boldogító ez a forrás. Amire ő egész hirtelenül:

– És mondja csak mester… én, tegyük fel, ott állok, vagy ülök ennél a forrásnál és nézem a vizét s most hirtelen az a vágyam támad, hogy igyam belőle egy pohárravalót… – szabad-e ezt akkor megtennem, mester?

Le nem írhatom, hogy mi történt bennem e szavai után. Mert hisz abban a pillanatban, mint a villám cikkázott belém, hogy mit jelképez ez a szó. (S ez annál rettenetesebb volt, mert ismétlem: én nem a cicisbeóval kapcsolatban említettem e forrást.)

– Inni akarsz? – kiáltottam én és felugrottam a fekhelyemről, miközben már a bőrkötényemet is letéptem a vállamról.

– Inni akarsz? – ordítottam és nekiugrottam ennek az asszonynak, hátra csavarintottam a két kezét… Oly dacosan feszítette felém a nyakát, minthacsak azt akarná kifejezni vele:

– Harapd csak át a torkomat, én azzal se törődöm.

Én pedig majdnem megtettem ezt csakugyan. De aztán valami rettenetes erő odatapasztott az ajkához s úgy zuhantam utóbb oda vele, félőrülten a vágytól és gyűlölettől, hogy majdnem igaza lett a páternek, meg az életem gyertyájának is, mert esküszöm, hogy majdnem belehaltam az ölelésébe.

– Hát igyál, – lihegtem én még akkor is, mikor már szinte darabokra téptem ezt az egész vöröshajú gubancot.

 

*

 

Félóra mulva megjött a cicisbeo. Nagyon alázatosan járult elém a pinceoduba, hogy ő engedelmet kér… engedjem meg, hogy ma éjszaka itt aludjon a házban, mert egyrészről: 1. a folyócska kiöntött náluk odahaza s a ló nem merne rajta átalmenni alkonyat után és No 2. és ez a fő: ő hajnalra bírónak van itt kijelölve két falujabéli betörő dolgában s hogy most idegentől kérjen szállást, akit ő nem is ösmer?… ridegség lett volna csakugyan, ha visszautasítom. Nyugodtan bólintottam tehát, különben is csend volt már akkor a szívemben, teljes csend.

– Fiametta, vess majd neki ágyat az emeleten, – mondottam hűvösen. (A feleségem szeme pedig álomittasan csillogott akkor, okom van rá, hogy ezt is megjegyezzem, mert valami lusta és eltelt fénnyel, – no de más is volt ebben kifejezve: a kettőnk közötti titok, vagyis az előbbi percek történetére utalt vele, arra, ami köztünk történt, s amit senki más nem tudhatott kívülünk – s ennek örültem.)

Közben odakint nyikorogni kezdtek a megérkező fásszekerek. Megjöttek hát a szolgáim is. Ez is kellemes volt most, bár a feleségem nem nagyon örült most a cselédeinek, úgy vettem észre rajta.

– Szólj Jacomónak, hogy majd vesse meg az úrnak az ágyat, – parancsoltam újra.

Aztán beszélgettünk s én meglehetősen élveztem e cicisbeo társaságát épp akkor este, nem tagadom. Mert a művészeteket vettük elő. Előbb az újfajta zenéről társalogtunk igen élénken, amely megenged magának néminemű szabadságokat, különösen a kádencia és fioritúrák, node még a basszus szabadsága terén is… aztán Paulo Uccellóról, aki kedvence neki. Egész nagy előadást tartott nékem e dologról: hogy mi minden titkokat rejtett magában már akkor ez a mester.

Nem untatlak ennek részleteivel. Elég abból annyi, azt állította, hogy a mi festőiskoláink csoportjai olyanok voltak mindig, mint valami nyáj, – ezek mindig oda mennek, ahová az idő kolompja tereli őket, ezekben tehát „a teremtő nagy erő”, ahogy ő kifejezte magát, elaprózódik, hullámokra törik… viszont ilyenekbe, mint ez az Uccello, egészen belebúvik, ugyane csodálatos erő, hogy majd szétveti a mestert s olyan kezdeményezést ád néki, amely máskor egész évszázadoknak is elég…

Nem értek ezzel egyet: mert nálam nem a kezdeményezésen múlik a dolog, hanem a szépségen. S ez a Paulo nekem nem elég szép.

No de mindegy is ez. (Hogy ilyen ostobaságokat is leírok most, s az életem utolsó óráiban, – nem különös?)

Csendesen megvacsoráztunk ugyanott lenn, Fiametta nagyon szépen megterítette egy munkaasztalomat, még vörösbort is szívatott a hordóból, aztán a fáradt szolgáknak megparancsolta, hogy feküdjenek le mielőbb.

Ő maga is hátradőlt aztán a fekhelyemen lábtól s úgy hallgatta ezt a cicisbeót, minthacsak a felesége volna. Az én ágyamon dől el s az ő feleségének érzi magát? – kérdeztem magamtól megint eliszonyodva. Mert a szeme nyugodt volt s azt fejezte ki, hogy amit ez az ember beszél, az úgyiscsak mind az övé, aminthogy az egész ember is az, akkor hát hogyne volna övé a beszéde?

(Nem tudom, ismered-e ezt a biztonságot, amely a birtoklást fejezi ki?… egy nőnek azt a nyugodalmát, mikor semmiben sem kell kételkednie, de törekednie sem kell többé semmire e világon?)

Így változott ez az asszony pillanatról pillanatra, hogy az őrület szele kezdett forogni a fejemben.

– Mi van ezek közt? Mit mondhatott ennek ez az asszony, mikor kinyitotta neki a kaput? Mikor cselédség se volt a házban s ez azzal jött, hogy itt akar aludni.

Akkor hát bizony másodszor is majdnem megtörtént velem aznap, hogy majdnem meghaltam a bőrkötényemben, Giovanni barátom. Mellemen a szorítás úgy megnövekedett, mintha siroccó nyomná, karom annyira elhalt, hogy ki is ejtettem balkezemből a sapkámat…

De semmitse szóltam, csak hátra hanyatlottam s összeszorítottam az ajkamat.

– Rosszul van? – kérdezte Fiametta.

– Nem, csak fáradt vagyok, – feleltem én, miközben még fogaimat is összecsikorgattam, annyira fájt a mellem.

– Mert összefecsegtem a fejét csupa ostobasággal – jegyezte meg a cicisbeo.

– Nem, nem, – mondtam én. – Csak fáradt vagyok az élettől és aludni akarok. Üljetek itt még öt percet, aztán menjetek ti is lefeküdni.

S ők mentek is. Felálltak, magukkal vitték egyik gyertyámat, és elköszöntek igen illedelmesen. Fiametta még meg is hajolt kicsit az ágyam előtt. Én pedig, mihelyt kitették a lábukat, új erőre kapva, felugrottam a helyemről.

 

*

 

S itt van aztán szerepe a finom papucsoknak, meg a megkent ajtóknak. (Én mindig magam kenem az ajtókat a házamban.)

Vártam vagy egy pillanatig. S ekkor csakugyan az történt, amire számítottam.

Fojtott, rekedt hangok voltak előbb a szomszéd kamrában hallhatók.

Aztán betették a másik ajtót is odakint. Még vártam vagy két percet égig érő türelemmel.

Aztán lassan, nagyon lassan, szédítő csendességgel felvettem a fekete köpenyemet, egyik jó hasító késemet bele a zsebébe, (a hegyét még ki is próbáltam előbb az asztalon), aztán elő az egyik lampettámat, meggyújtottam remegő kézzel s be gyorsan a bőséges köpenyem alá. Majd még elfújtam a gyertyát is s íme: teljes volt a sötétség körülöttem. Akkor hát köpenyem jól rejti a lámpát.

Végre is kinyitottam utánuk az első ajtót. S jól emlékezem a szavakra, amelyek eközben a számra tolultak.

– Oh boldogok! oh fiatalok! oh halálos nyomorúságom! – ez a fájdalom hördült fel a mellemből mindenekelőtt. Majd nyomban utána villámsebesen:

– No de mi a halál? Ahogy elfújtad ezt a gyertyát. No és a lélek? Fiametta? – szólongattam őt még mindig, mert még akkor is csak hozzá beszéltem, még e pillanatokban is, mint mindenkor máskor is az életünk folyamán.

– Nincs a túlvilágon lélek, Fiametta, – beszéltem hozzá szélsebesen. Ahogy a faggyú és kanóc élteti a lángot… de a láng nem külön erő.

– Persze, azért visszahat az is, mert ő lágyítja meg a faggyút… szóval a lélek is hat a testre, de korántsem külön erő, érted-e a dolgot? Mert mihelyt elfogy a faggyú…

Így beszéltem hozzá percekig.

Szóval mindenfélével foglalkoztam én ekkor, csak azzal nem, amire készültem. Mert amire készültem, sokkal több volt: – a halál most már korántsem elég nekem, szó sincs róla, mert egész mást akarok én itt, sokkal rettenetesebbet.

Körülöttem teljes volt a sötétség. E második kamarában méhészeti szerszámok voltak, létrák, kertészeti holmik, borlopók és más ilyen penészes, porosodó holmi, nagyon kellett hát vigyáznom, hogy a sötétben meg ne lökjek valamit. Csakhogy engem az Úristen maga vezetett, – igaz, hogy jól ismerem a házamat is s benne, hogy mi hol van: én a sötétben is megtalálom bárminemű szerszámomat, akkora nálam a rend. Lassan léptem puha papucsomban a kőpadlón s ami a fő: lendület nélkül s azzal az ösztönös szándékkal, hogy, ha netán mégiscsak odaérnék valamihez, az lassú nyomás legyen, sose lökés, – érted a dolgot? Meg voltam állítható bármitől, hátrálásra voltam bírható, tökéletesen puha voltam. Így egyetlen reccsenés nélkül át is jutottam öt-hat perc alatt a kamarán.

Szívemben és fülemben pedig immáron süket volt a csend. Nem figyeltem én semmi egyebet, csak a lépteimet.

A szemben levő ajtót pedig előbb lassú nyomással benyomtam (mert befelé nyílt), s csak akkor nyomtam meg hirtelen a kilincsét, majd ugyancsak a kilincsénél fogva kicsit kiemeltem sarkaiból és szintén némi lendülettel nyitottam ki utóbb, mert a gyorsabb mozgás, tapasztalat szerint, kevesebb zajt okoz az ajtóknál. A pince tágas előterébe jutottam, ahonnan falépcső vezet az emeletre. No most mi legyen? Mert a falépcső mégiscsak megreccsenne súlyom alatt.

Levetettem hát a papucsaimat is, – szerencsére a puha, piros gyapjúharisnyáim voltak éppen rajtam… s ezekkel minden foknál beleléptem a lépcső sarkaiba, vagyis oda, ahol össze van építve a korlátjával: itt ugyanis nem hajlik meg a deszka, mert nem érzi meg a súlyt… s íme még ez is sikerült. A lépcső csak olyan hangokat hallatott, mint mikor magától meg-megroppan s ezt is csak kétszer tette a huszonnyolc fokon átal… Ez is megvolt tehát. No most hova még? A Fiametta szobája felé-e? Vagy a szárnyépület irányába inkább, ahol a fiatalúr fekhelye volt kijelölve?

Ezt a szárnyat vasajtó választotta el a mi házunktól s külön parancsomra Fiamettának ezt azonnal le kellett zárnia, mihelyt a cicisbeo átalment rajta lefeküdni, sőt keresztbe is kellett állítania kulcsát, ez volt a parancsom, amelyet épp e fiatalúr előtt adtam ki teljes nyomatékkal. Odalopakodtam a kőkockákon: s íme, tárva-nyitva volt még a vasajtó, a fiatalúr tehát még ideát van. Visszalopakodtam tehát, – a lampetta még mindig a köpönyegem alatt, hogy egyetlen kis fénysugara se vetüljön ki a kőre. (Kissé előre is kellett hajolnom, hogy lebernyegem alatt a lámpa elég levegőt kapjon.)

Egyszercsak… földbegyökerezett bizony a lábam. Nekem van egy kis zeneszobám is, tudod, ahol a csembalóm is van, továbbá a hegedűim és lantjaim, magamkészítette fínom tokokban s e tokok egyikét a szófa közelében most meglökte valaki, ez biztos volt. Még azt is meg tudtam mondani a hangjáról, hogy melyik hangszeremet lökte meg az illető, – innen a biztonság, hogy közvetlen a szófa mellett történt e dolog. Az a hangszerem volt, amelyiken egykori mestere ezt a szót rakta ki gyöngyházbetűkkel: Neda. Ez pedig misztikus számrendszerem alapján valamit jelentett most a számomra (amit még neked se mondhatok el), – mindezt rögtön megállapítottam. Érd be annyival, ha közlöm, hogy, ha nem is egész pontosan, de erre a napra utalt. Mert a tizenhetes szám az én rendszeremben a vízöntőt jelenti s épp ez a szám foglaltatik a Nedában, sőt még egy másik sokkal fontosabb szám is, amely megmutatja, hogy ki az, aki hozzáért e sötétben a lanthoz… a szolgák különben is a szolgaházban aludtak, tehát nem is lehetett más, – s ezt ez a szám most még jobban is bebizonyította.

Csendesen bólintottam tehát.

Közben a szívem már majd kiszakadt a fájdalomtól és szerelemtől. Érts meg, még mindig nem a bosszú feszüléseitől: mélységesen sajnáltam szegény életemet, hogy így végződjön. S Fiamettát, szegényt, akivel oly jól megvoltunk tizenkét éven át… Hányszor ugrottunk kerteken, vagy patakokon átal, kéz a kézben, hányszor vittem őt országútakon a karomban, mikor elfáradt, mint a gyereket, hányszor fordítottam le neki Marcus Aureliust, olvastam fel neki Dantét, vagy nevettünk Gellius ostobaságain… s most mindennek vége van.

Tudnod kell, hogy én egy félév óta, mióta halálomat érzem magamban és körülöttem (de nem mint valami principiumot, érts meg, hanem megfogható módon, mint valami tárgyat, ahogy néhanap alkonyatokban az ördögöt is: mint körvonalasan létezőt, – ahogy az öntözőkannáját, vagy vedrét érzi az ember maga mellett), – hogy azóta gyakran könnyezem is, például reggelente mindig, no de minden fájdalom nélkül is, – egyszercsak érzem, mint folynak végig arcomon a könnyeim… Ha pedig még fájdalom is ér, ami gyakori nálam, mint a patak. Nem sírok pedig, semmitse sírok, csak a könnyeim folynak, – így most is. Markomban a késem, köpenyem alatt a lámpám, – egy leselkedő, aki a halálnál is szörnyűbb dolgokat forgat magában és olyasmit készül kicsikarni a sorstól, ami nem is létezik talán s közben csupa könny. Ilyesmit éreztem:

– Oh Fiametta, drágám, köszönöm neked az életemet. Mert nem az anyámtól kaptam én azt, de igenis tőled, ahogy a macskakölykök sem az anyjuktól kapják a napot, hanem, amikor kinyílik a szemük… – ilyesmit és ilyen biblikusan.

Viszont ez hirtelen változott is aztán. Mikor már susogást is hallani véltem, akkor kiegyenesedett a nyakam. Mikor pedig egy nyikkanás is hallható lett, előreléptem az ajtóig.

– Mi ez? Ezek nevetnek rajtam? – No de nem, még ez is tévedés volt, mert, sajnos, mást jelentett ez a hang. Nemsokára olyan újjongó lobogás volt hallható, mint a kutyáké, mikor már közel vannak a célhoz, mikor hajszájukban már-már elérik a nyulat.

A kezemet rátettem tehát a kilincsre és lehúnytam a szemem.

– Tegyem-e, ne tegyem-e, – gondoltam magamban. – Ne válasszam-e inkább a halált? S itt a küszöbön? – Mert bárhogy dobogott is a szívem, még egyre haboztam. – A képzelet mindig, vagyis újra meg újra kijavítható, – gondoltam én, – de ami már megtörtént… pedig az is alig egyéb, nem más az se, mint amilyen az álom és mégis, mégis… valamely misztikus okoknál fogva megváltozhatatlan, sőt ennélfogva jóvátehetetlen is.

– Vigyázz, vigyázz, – hangzott felém az Aquinói Doktor intelme, – mert ami megtörtént, az végleges, azt maga a Szent Úristen se tudja megmásítani többé. – (Egyszóval, ha még őszintébbek akarunk lenni: féltem attól, amit látni fogok.)

– Oh, az Isten irgalmazzon neked, – határoztam aztán el magam, minthogy e hangokra mégiscsak elöntötte fejemet a vér… s minthogy senki, de senki nem volt irántam oly embertelen, mint éppen az, akit legjobban szerettem az életben. (S mondhatom, e cicisbeo már alig-alig is jutott az eszembe.)

A következő képek jártak elém: – hogy nesztelen belépek, sötét van (mert tőlük se hatolt át egyetlen sugár sem az ajtóhasadékon), erre fölvetem lámpámat a köpenyem alól, rájukvetem a fényt – s íme: a fiú rám se hederít, minthogy nem is hederíthet, hanem folytatja, amit párduc-lelkének természete sugall és követel… De mi van Fiamettával?

Fiametta arca tüzel. Rámnéz s a szeme csillog. A szája kicsit nyitva van s az ajkai nedvesek. Felémfordúlt fejjel néz engem, minden félelem vagy ijedelem nélkül néz és nyilván lát is, de semmit se szól, csak egyenletesen tovább csillog a szeme és semmi sincs benne kifejezve, – illetve az az egy dolog talán, hogy él, hogy most végre csakugyan él, – vagyis az életnek az a misztikus láza, amely némely keleti virágon oly jól figyelhető meg, mikor vágyakozása tébolyában reszketve, remegve, erőszakosan, vagyis élete minden erejével tárja ki, kínálja fel kelyhét e világnak. Egyszóval, igen, – neki most a Fiatala-forrás vizének minden ereje s a benne rejlő minden üdvözülés kifejeződik a szemében. S ehhez nyilván ez a dacos intelem is:

– Ilyen vagyok. Élek, élek! S most már minden mindegy! – az kell nekem, ami van s amit a perc nyújt, aztán pedig legyen akármi. Csinálhatsz velem aztán, amit akarsz.

S mikor mindezt így elképzeltem, a kezemet újra rátettem a kilincsre. De most már talán vigyázatlanul is, túlhevesen, mert mozdulatomra megroppant kicsit az ajtó. S e hangra mégsem az lett, ami várható volt, nem sikoly hangzott ki a szobából. A következő történt:

Előbb azonban mégiscsak le kell írnom a helyet: hol is álltam én akkor, hogy jobban megértsed a dolgot.

A lakásom előterét ismered: körben futnak a szobáim s előttük egy ugyancsak félköralakú, üvegtetős helyiség van, innen nyílnak a szobáim. Ebben az előtérben, mint tudod, törpepálmák állnak nagy cserepekben s az üvegtetőn át éppen sütni kezdett akkor a hold is. S mikor az ajtó nyikkant, ugyanabban a pillanatban megmozdult a közelemben levő pálma, mintha léghuzat érné és meg is simogatta kicsit az arcom.

Ugyanekkor a hátam mögött is hallható lett valami jellegzetes és régi zaj… s hogy miért nevezem réginek? Mert már hallottam valamikor ilyet, sokszor hallottam, ha nem a gyerekkorom régi mélyein, akkor a születésem előtt valószínűleg. Hallgass ide rám: nem jól jellemezhető ez a hang, és mégis, – mint mikor sepernek valami pelyvát s valaki bicegve követi a seprőt, – ilyesmi lehetett.

– Oh Ricci mester, – szólítottam magamban azonnal lelkendezve s a szívem minden melegével egykori tanítómat, – nyilván azért gondoltam rá, mert, ha nem is láttam őt pelyvát seperni soha, de ő volt az, aki bicegett, amíg élt. Mert hisz sánta volt, csípőből sántított szegény mesterem. S íme csakugyan.

Azonnal elengedtem a kilincset és hátrafordultam a Fiametta szobácskája felé. S íme, zajtalan kinyílik az ajtaja felém s a hold teli fényében megjelenik Ricci mester a pallosával. Egyszóval ugyanaz, akit apám állítása szerint oly sokszor látni vélt a vaskandeláber árnyai mögött.

– Oh Ricci mester, – hebegtem volna magam elé, ha képes lettem volna kinyitni a számat.

De Ricci mester se beszélt. Nagyon komolyan nézett rám barátságos, borús, szomorú szemeivel… és nem mozdult, csak épp, hogy hosszúnyelű pallosát felemelte.

Alakját keresztül-kasul járta át a hold. Mert az üvegtetőről, ha homályosan is, de szintén átszüremlett a sugárzás, a tejszínű fény s most, hogy az ajtót kinyitotta, épp a háta mögött jelent meg a teljes telihold az egyik ablak keretében s ezáltal szinte füstöt vetett az előcsarnok e tejszínű fényesség sűrűjétől.

Tisztán ki lehetett venni s épp ezektől az elszórt sugaraktól himlőhelyes szelíd arcát. Nem volt szerencséje szerelmében a szegénynek s mintha ez az el nem csitítható fájdalom volna rajta mindörökre kifejezve.

– Két élet ment itt tönkre mester, – mesélte egyszer az apámnak. (Ennek a szónak, mint gyerek, én is tanúja voltam.)

– Két élet, mert az övé is, – tette hozzá szomorún. S most ugyanez a szomorúság volt a szemében. Ugyanaz a fájdalmas, szomjú melegség, amelyről azt érzi az ember, hogy a sírban sem érheti végét s amíg a föld föld lesz, sugározni fog a sírból is, az éteren át.

– A boldogtalanoké, drága mesterem, igen, – szerettem volna mondani neki túláradó szeretettel. – Mindazoké, akik jobban szeretnek, mint ahogy az élet azt megengedi nékik.

S így álltunk aztán egymással szemben mindaddig szótlanul, míg kétszer nem koppantott pallosa nyelével a padlón. S ezt a koppintást már erősen hallani lehetett. A zene-szobából könnyű sikoly volt rá a felelet. Aztán hörgő sóhajtás is valahonnan…

S végül hát felemelte szelíden a jobbját is (pallosát a balkeze fogta), s a kijárat, a falépcső felé mutatott egyenesen. S hogy mi volt e mozdulatában? Keserű szigorúság.

S kétféle jelentése lehetett, de hogy melyik az igazi, ma se tudom. Az egyik ez:

– Ne merészkedj el a kilincsen túl, mert nem emberszemeknek való az ilyesmi.

S a másik, amely jobb és szelídebb, tehát könyörületesebb, tehát térdelnivaló: – Ne menj el odáig, ne alázd őt meg annyira s ne tedd még ezzel is és még jobban tönkre szegény életedet.

S nyilván ez volt az igazi értelme mind e jelenésnek.

Csoda-e tehát, ha könnyes volt megint a szemem?

De már mentem is puha papucsomban. Mélyen meghajoltam előtte, de ő nem köszönt vissza nekem. Csak nézett rám merően, akár a hold maga odafenn, szelíd és szomorú mosolyával.

Most már mosolygott is a szegény.

Viszont attól a perctől mind e mai napig úgy érzem, hogy én már nem vagyok én, de nem is lehetek soha többé.

Vagyis nyomban az az érzésem támadt, hogy magam is csak levegő vagyok már, semmi egyéb. Hogy már nem is élek, tehát nem is ismerhetek meg semmit e világon… illetve talán nem is jól kifejezhető ez az állapotom. (Oh, ha feleségem tudhatná, mi változást okozott bennem a Fiatala-forrás vize, amelyre annyira vágyott…)

S úgy is mentem odébb pálmáim közt az előcsarnokon át, mintha libegnék.

– Hohó, én most levegő vagyok ám, tehát senki se láthat, és most már engem sem ismerhet meg soha senki, ahogy én se tudtam senkit megismerni, amíg itt voltam, – ilyesmi volt a szívemben. Úgy látszik, a végleges halál ígérete volt benne, azé a halálé, amelyet keleten annyira dicsőítenek, amért nincs belőle újjáébredés.

Nekem különben volt is már ilyen érzésem egyszer, ha nem is ennyire végleges, de hasonló. Egy kávéházban voltam évekkel ezelőtt, esti órán… s ahogy felállok az asztaltól, – menni akartam, – nem a magam köpenyét akasztottam le a szegről, pedig tudtam is, hogy valami nincs itt rendjén. Az enyém ugyanis fekete volt, és szintén ott lógott az orrom előtt s ez barna volt és csupa rongy. És mégis ezt választottam, a legnagyobb biztonsággal ezt vetettem a nyakamba.

– Hohó, bolond maga, mester? – kiáltotta valaki utánam.

Könnyűnek éreztem magam akkor is s hogy széthasadt az életem, vagy ilyesmit… hogy nem én vagyok az többé, nem igazán létezem, kísértet lettem, kába semmi és nézem éppen, hogy ez az ostoba testem mit csinál most és hova megy?

S most ugyanaz volt velem, csak némi boldogság is vegyült e dologba, olyan újjongás csakugyan, amilyen a szellemeké valószínűleg: hogy voltakép micsoda boldogság is ez a könnyű lét, – tudni, hogy amit valóban életnek neveznek: abból semmi, de semmi sincs bennem többé, nekem már soha többé nem kell hordanom ezt az igát.

S még azt is megjegyzem, hogy minden óvatosság nélkül mentem le aztán a falépcsőn. A deszka közepére léptem teljes súlyommal s az mégse ropogott.

Ebből tehát, gondolom, joggal arra következtethet akárki, hogy én már csakugyan nem is élek. Vagy amennyiben igen, túléltem a halálomat, Giovanni barátom.

S mármost mégis, hogy mi legyen ezentúl? Ne legyen semmi többé. Ugyanott fekszem s ha még látni akarsz, ülj lóra mihamar, mert most már végezni akarok ám igazán.

Úgy legyen irgalmas irántam AZ, aki lát.

Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, amen.

ALESSANDRO