Füst Milán összegyűjtött elbeszélései

 

Öröktüzek

 

A cicisbeo

Tudnod kell, hogy én mostanában papucsban és hálókabátban töltöm napjaimat. Ezek a papucsok puhatalpúak, tehát zajtalanok, ezt is tudnod kell a továbbiak miatt. És mit még? Hogy nálam az ajtók is mindig zajtalanok, mert jól meg vannak kenve. De beszéljünk az eseményekről.

Ismét hegedűkészítésre adtam magamat az utóbbi időben, amely művészetet, mint talán emlékezel, apám akaratából tanultam meg fiatalkoromban. Egész nap pincémben, padlásomon motozok tehát s a fínom, jól kiszikkadt habos-kőris, éger és egyéb fínom faáruk hüvelyknyi vastag lemezei között válogatok, a vonókésemet élesítgetem, a legeslegfinomabb lakkokat vizsgálgatom és próbálgatom üveglemezeken, hogy egyenletesen száradnak és keményednek-e? És más ilyeneket művelek. Ha látnád, vagy hallanád, hogy éjjel mint kopácsolok a felső emelet egy kamrájában, üvegből, még hozzá bolognai kék üvegből készült lampettám, valamint egy vízzel telt üveggolyó fényszóró világossága mellett, – ha mindezt látnád, azt hinnéd, elment az eszem, vagy legalább is: hogy lelkem már nincs is, mert elszállt hozzá méltatlanná vált hüvelyéből.

Mert testem silánnyá vált, Giovanni, az utóbbi félév alatt, ezt meg kell írnom neked, – viszont a lelkem és a szívem… mit mondjak erről? Ma álmomban madarat fogtam a kertemben levő olajfa ágai közt… a madár ijedten csipogott, rémülten, félájultan csapdosott szárnyaival (álmomban, el ne feledd), – de én előbb nevettem rajta s micsoda szeretettel, el nem mondhatom! aztán szívem fölé tettem az ingem alá és azt mondtam neki:

– Nem érzed a szívemet? – és íme a madár megült rajta és elcsendesedett.

A szívemről pedig senki se tudjon semmit Giovanni, ez volt eddig a szándékom. Mert szégyenleném, hogy ennek a rozzant hajónak ilyen előkelő a kapitánya. A kapitány nevében szégyenlem magamat.

– Hatalmas vagyok ám én! – ezt szokta magának mondani e kapitány. Mert ki képes Fiamettát még úgy mulattatni e világon, mint én? És mivel? Filozófiával Giovanni, továbbá: zenével, hárfakészítéssel, izzó vasaknak még további fújtatós hevítésével, amihez szintúgy jól értek gyerekkorom óta, mint tudod… egész fehér izzásig hevítem előtte a vasat, miközben így kiabálok:

 

Fujjad, fujjad Fiametta, Nem látod-e, hogy ragyog? Kihűl az is, mint a szívem, Szítsad hát a tüzem híven Addig tedd, míg itt vagyok…

 

Ostoba vers, de milyen szépen hangzik akkor, el nem képzeled. Körülöttünk az esthajnal mély csendje s a műhelyben e világnak semmi fénye nincs, csak a fehéren izzó, dacos vasé, amely mint valami mágikus fény, mint egy titkos, második hajnal világít bele Fiametta violaszín szemeibe, koronás, lángvörös haja fölé… s Fiametta nevet s azt kiáltja vissza:

– Mester, én úgy mulatok.

– Min mulatsz, haszontalan?

– Nem tudom. De oly jó magával lenni néha.

– Néha? – kérdezem én. És ennyi az egész.

El nem képzeled, milyen rettenetes dolog az öregedés. Nincs ennél alávalóbb dolog a világon. Mikor az ember lábai kezdenek elnehezűlni s nem leli többé örömét e föld semminemű dolgaiban. Vagyis olyanná válik, mint egy kihalt város, csupa még meglevő épületekkel, csak épp, hogy nincs már, aki az ablakaiban daloljon…

Ezt most tavasszal kezdtem először észlelni magamon, már akkor, mikor az első levelemet kezdtem neked írni. Künn rügyeztek a fáim s én nem léptem ki kamrám ajtaján. Zeneestélyeket rendeztünk Fiamettával s én csodálkozva figyeltem, mennyire nem érdekel már a zene sem. Egy színész járt nálunk húsvét után a szeretőjével, ezek a legszebb táncokat mutatták be nekünk, – de semmi sem kellett nekem már ebből sem! Nem ízlett már, nem akartam, elfordult már mindentől a képzeletem.

Ezzel szemben, valamint egy átkozott mécses, amelyet egy elhagyatott szoba mélyén égve felejtett valami szamár… s ez most magános tébolyában egyszerre az égre tör és lángol és lobog eszeveszetten, mintha apró kis tűzhányóként akarná bevégezni eddigi lenge világát…

Tehát el ne feledd: egy elhagyatott várost vettünk Giovanni s abban e mécsest egy még elhagyatottabb szoba mélyén… s hogy utolsó lángolása ez, tehát halálos és csak rövid ideig tartó…

Ennyit akarok most Fiamettáról egyelőre közölni.

 

*

 

Most pedig hallgasd meg, hogy mi történt velünk mostanában.

Nemrég egy pap járt nálam, valami fontos, titkos üzenetekkel, aki régi jó-emberem is, okos is, orvos is egyben, valamint mágikus érték: egy Giovanni Sacerdote nevű zsidó származású szerzetes, ez így szólt hozzám egy este (szerdai napon történt ez, éjjel két óra körül):

– Már nem sok ideje van hátra, mester.

– Meg fogok halni, papom?

– Igen.

– Könnyű halállal? – A szerzetes bólintott.

– Nagyon köszönöm, – mondtam én és keresztet vetettem. Aztán így folytattam: – Az ember túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy él, különösen ha már az ötvenen is túl van, mint jómagam is…

Mélyet, nagyot sóhajtottam. – Az ember nehezen válik el… – S itt elhallgattam.

– Pedig hát: tovább fogok aludni, mint ahogy rendesen szoktam, ennyi az egész. – A páter haragosan rázta meg a fejét.

– Hát a lelke?

– Lelkem nincs, illetve: nem különálló. S ami azt illeti, én még nem is láttam ilyen különálló lelket sohasem.

– Nem? Nem? majd lát még, majd lát még, – mondá a titokzatos ember.

– Egyébként pedig és erre kérem, ha mindez így igaz, mondja meg ezt Fiamettának is… ne legyen tehát annyira mohó, várjon még egy kicsit ezzel a vakarccsal. Várjon addig, amíg meghalok. Akkor úgyis azt teheti majd, amit akar.

– Vakarcs? – kérdezte a páter. – Fiatalember és szép ember. Maga pedig kezd már nagyon is öregedni, drága barátom.

– Rendben van, akkor is várjon, – feleltem én komoran s a szívemre szorítottam a kezemet. Nagyon fájt akkoriban, különösen ezen az éjszakán.

Ez, mondom, szerdán történt.

Csütörtökön zenedélutánt rendeztünk. Fiametta hárfázott, én hegedűltem, aztán fuvoláztam… A cicisbeo is ott volt.

Ez a feleségem lelki barátja.

– Mit bánom én ezt a vakarcsot, – gondoltam magamban akkor is újra.

Pedig hát nagyon szép fiú, nem éppen vakarcs, ezt én tudom és mégis így nevezem. Karcsú, magas és hajlékony, tehát folyton ing, mintha fa volna és fújná kicsit a szél. A szeme nevet, a fülénél szebbet pedig sohase láttam, – mintha hegedűkészítő metszette volna legfínomabb, vékony késével. – Mit csodálsz annyira rajta? – kérdeztem egyszer Fiamettától.

– A fülét, – felelte ő nyíltszívűen. – Meg a hangját, – folytatta habozás nélkül. – Mert nem olyan-e a hangja, mint valami kellemes ütőóráé? mondja meg maga mester.

– De bizony, – feleltem én. – S látod, ezért becsültem én annyira Fiamettát, mert őszinte volt, mindig az. S ezért is bíztam benne. De mindez elmúlt.

Jól tudod, hogy nem vagyok féltékeny fajta. Csak épp, hogy Fiamettának nem szabad kimennie a házamból – ennyit csak megértesz? Egyszer ugyanis elengedtem, akkor elmaradt, elkódorgott, elidőzött a cicisbeóval, – azt hazudták, hogy a török cukrásznál töltötték el az időt, hogy kiléptek a könnyű kocsiból, amelyet magam lakkoztam ki előző nap a számukra s gyalog mentek, mert sétálni akartak a kapukon kívül… Attól fogva tehát nem engedtem ki a házból, de ha mégis! A szomszédom két szolgája ment mögötte, körülbelül kétszáz lépésnyire, titokban. Ez is csak érthető, magyaráznom csak nem kell az ilyet s épp te előtted, aki olyan okos vagy?

De folytatom a cicisbeót. A beszéde is kétségtelenül kellemes. Olyan halk és könnyed, mintha madarak röppennének ki a torkából. Én is tudtam valaha így beszélni, de ma már nem, hiába gyakorlom. S hát még a nevetése!

Kín ez és mégis leírom, hogy milyen ez a fiú. Tehát mégegyszer: csupa szőkeség. S mintha Szent György lovag maga lépne le talpazatáról, hogy minden ízéből csupa fény röppen, – ilyen ez az alak, bizony kétségtelen, hogy ilyen. S a szürke szeme csupa nap, – napivó szemek, igen, – mintha csak innák fel a fényt, hogy szinte részegek tőle, teli vannak vele végleg, agyon vannak itatva csupa fénnyel. Hát hiába! azt kell mondanom rá, hogy sugárzásos ember, igen. Mert csillog ám ehhez a foga is. S a szava röppentyűs… (Mondd, a germánok mind ilyenek? Mert ez germán eredetű.) De maradjunk csak a nevetésénél. Mondják, hogy Fiatala község közelében fenn a magasban, a naphoz közelebb, fenyők és sziklák, továbbá hóharmatos kőzuhatagok között fakad egy forrás, amely teli van csupa nappal, a napnak minden fényerejével, fogcsikorgatóan hideg a vize és mégis boldogító… S hogy, aki szomorú, menjen csak oda, mert attól meggyógyúl, ha belőle iszik.

Nos, ilyen ez a fickó is. Mert hideg, hideg… az állat mosolyog a bensőjében… de a démoni erői kedvességgé vannak átfinomulva.

S amellett a feje sem üres, nem, nem, még az eszét is becsülöm valamennyire, sajnos.

S erre bíztam én a feleségemet? Ezt tűrtem meg a közelünkben? Hát nem rettenetes ez? nem megérdemli sorsát az ilyen ember?

De folytatom történetemet, megint elkalandoztam tőle, barátom.

Egyszóval csütörtökön délután hárfáztunk, a páter is ott volt még, valamint Rodolfi úr, a cicisbeo is persze. Fiametta szép volt, nagyon szép. Végig is néztem néhányszor a termetén. Az a tengerzöld bársonyruha volt rajta, amely annyira illik a lángoló haja tüzéhez, keblén egy ibolyacsokor, pontosan olyan, mint a szeme színe s a szíve fölött egy könnyű csillag, amelynek fénye vetekedett a fogaiéval. Én, mondom, hegedűltem, majd fuvoláztam is. Fiametta énekelt, – de mindez nem esett már jól. Ettünk is valamit, mikor pedig beesteledett, felgyújtottuk a vascsillárt. Ezt még Messer Ricci, egykori mesterem csinálta szegény, annakidején (álló csillár, hiszen ismered, hatalmas talpazatú), – s erről apám azt regélte, hogy valahányszor meggyújtja gyertyáit, ő Messer Riccit magát látja mögötte a szoba mélyén pallossal a kezében. Babona, – gondoltam én mindig erről, mert magam ilyesmit sose láttam. Továbbá: mikor új gyertyákat szúrtunk bele, apám sose mulasztotta el, hogy meg ne húzza a fülemet, így szólván:

– Ez a hely pedig a tiéd, amely itt ég, az a te életed gyertyája, el ne feledd. – Ezt se vettem soha komolyan. Mondtam is nevetve, ennek a hebreónak, mármint e Sacerdote nevezetű papnak:

– Nézze csak papom, ez az én életem gyertyája. – És megint nevettem a dolgon.

– No, no, – felelte az öreg és felemelte az ujját. S íme csakugyan: alig hogy ezt kimondjuk, elalszik éppen ez a gyertya. Mármost, hogy valami léghuzattól-e? Igaz, hogy még a többi nem égett.

– No látja, – mondta nekem rögtön a pap. – Majd lát maga még szellemet is. – Ezt jósolta nekem.

S ettől a perctől fogva érzem én csakugyan nagyon betegnek magamat.

A zene úgyis rég nem szerez már örömet, abbahagytam tehát s bevettem magam egy pincekamrámba, amely egyben műhelyem is s ott leheveredtem. S azóta némi megszakításokkal itt fekszem. (Nem akartam innen kimozdulni többé, ilyen szeszélyes az ember lelke néha.) A cicisbeo este visszalovagolt a falujába, a pap is továbbállt kora reggel, miután lelkemre kötötte, hogy idejében vegyem majd fel a kenetet.

Csak ketten maradtunk tehát a házban Fiamettával, én ugyanis reggel még két szolgámat meg a feleségeiket is elküldtem volt igával a hegyekbe, hogy hozzák le a tüzelőm. Isten tudja, miért épp akkor határoztam el erre magamat?

Mondom, csütörtökre virradólag történt mindez, üres volt a ház s ez jó volt. Fiametta főzött valami ebédet, be is hozta kettőnknek, meg is ettük. Délután mindent eltakarított szépen, aztán odaült mellém és varrt. (Elég világos ez a pincekamra.) Beszélgettünk erről-arról. (Pontosan akarok leírni minden mozzanatot.)

Előadást tartottam neki a hegyekről, a bergamói fura népről és másegyebekről, amit egy hosszú férfikoron át tapasztal az ember. (Szeretek emlékezni, ebből is látszik, hogy öregszem.) S közben, hogy-hogynem megemlítettem a Fiatala forrását is, persze, a cicisbeóval való kapcsolata nélkül. Mondom néki, hogy híre szerint milyen boldogító ez a forrás. Amire ő egész hirtelenül:

– És mondja csak mester… én, tegyük fel, ott állok, vagy ülök ennél a forrásnál és nézem a vizét s most hirtelen az a vágyam támad, hogy igyam belőle egy pohárravalót… – szabad-e ezt akkor megtennem, mester?

Le nem írhatom, hogy mi történt bennem e szavai után. Mert hisz abban a pillanatban, mint a villám cikkázott belém, hogy mit jelképez ez a szó. (S ez annál rettenetesebb volt, mert ismétlem: én nem a cicisbeóval kapcsolatban említettem e forrást.)

– Inni akarsz? – kiáltottam én és felugrottam a fekhelyemről, miközben már a bőrkötényemet is letéptem a vállamról.

– Inni akarsz? – ordítottam és nekiugrottam ennek az asszonynak, hátra csavarintottam a két kezét… Oly dacosan feszítette felém a nyakát, minthacsak azt akarná kifejezni vele:

– Harapd csak át a torkomat, én azzal se törődöm.

Én pedig majdnem megtettem ezt csakugyan. De aztán valami rettenetes erő odatapasztott az ajkához s úgy zuhantam utóbb oda vele, félőrülten a vágytól és gyűlölettől, hogy majdnem igaza lett a páternek, meg az életem gyertyájának is, mert esküszöm, hogy majdnem belehaltam az ölelésébe.

– Hát igyál, – lihegtem én még akkor is, mikor már szinte darabokra téptem ezt az egész vöröshajú gubancot.

 

*

 

Félóra mulva megjött a cicisbeo. Nagyon alázatosan járult elém a pinceoduba, hogy ő engedelmet kér… engedjem meg, hogy ma éjszaka itt aludjon a házban, mert egyrészről: 1. a folyócska kiöntött náluk odahaza s a ló nem merne rajta átalmenni alkonyat után és No 2. és ez a fő: ő hajnalra bírónak van itt kijelölve két falujabéli betörő dolgában s hogy most idegentől kérjen szállást, akit ő nem is ösmer?… ridegség lett volna csakugyan, ha visszautasítom. Nyugodtan bólintottam tehát, különben is csend volt már akkor a szívemben, teljes csend.

– Fiametta, vess majd neki ágyat az emeleten, – mondottam hűvösen. (A feleségem szeme pedig álomittasan csillogott akkor, okom van rá, hogy ezt is megjegyezzem, mert valami lusta és eltelt fénnyel, – no de más is volt ebben kifejezve: a kettőnk közötti titok, vagyis az előbbi percek történetére utalt vele, arra, ami köztünk történt, s amit senki más nem tudhatott kívülünk – s ennek örültem.)

Közben odakint nyikorogni kezdtek a megérkező fásszekerek. Megjöttek hát a szolgáim is. Ez is kellemes volt most, bár a feleségem nem nagyon örült most a cselédeinek, úgy vettem észre rajta.

– Szólj Jacomónak, hogy majd vesse meg az úrnak az ágyat, – parancsoltam újra.

Aztán beszélgettünk s én meglehetősen élveztem e cicisbeo társaságát épp akkor este, nem tagadom. Mert a művészeteket vettük elő. Előbb az újfajta zenéről társalogtunk igen élénken, amely megenged magának néminemű szabadságokat, különösen a kádencia és fioritúrák, node még a basszus szabadsága terén is… aztán Paulo Uccellóról, aki kedvence neki. Egész nagy előadást tartott nékem e dologról: hogy mi minden titkokat rejtett magában már akkor ez a mester.

Nem untatlak ennek részleteivel. Elég abból annyi, azt állította, hogy a mi festőiskoláink csoportjai olyanok voltak mindig, mint valami nyáj, – ezek mindig oda mennek, ahová az idő kolompja tereli őket, ezekben tehát „a teremtő nagy erő”, ahogy ő kifejezte magát, elaprózódik, hullámokra törik… viszont ilyenekbe, mint ez az Uccello, egészen belebúvik, ugyane csodálatos erő, hogy majd szétveti a mestert s olyan kezdeményezést ád néki, amely máskor egész évszázadoknak is elég…

Nem értek ezzel egyet: mert nálam nem a kezdeményezésen múlik a dolog, hanem a szépségen. S ez a Paulo nekem nem elég szép.

No de mindegy is ez. (Hogy ilyen ostobaságokat is leírok most, s az életem utolsó óráiban, – nem különös?)

Csendesen megvacsoráztunk ugyanott lenn, Fiametta nagyon szépen megterítette egy munkaasztalomat, még vörösbort is szívatott a hordóból, aztán a fáradt szolgáknak megparancsolta, hogy feküdjenek le mielőbb.

Ő maga is hátradőlt aztán a fekhelyemen lábtól s úgy hallgatta ezt a cicisbeót, minthacsak a felesége volna. Az én ágyamon dől el s az ő feleségének érzi magát? – kérdeztem magamtól megint eliszonyodva. Mert a szeme nyugodt volt s azt fejezte ki, hogy amit ez az ember beszél, az úgyiscsak mind az övé, aminthogy az egész ember is az, akkor hát hogyne volna övé a beszéde?

(Nem tudom, ismered-e ezt a biztonságot, amely a birtoklást fejezi ki?… egy nőnek azt a nyugodalmát, mikor semmiben sem kell kételkednie, de törekednie sem kell többé semmire e világon?)

Így változott ez az asszony pillanatról pillanatra, hogy az őrület szele kezdett forogni a fejemben.

– Mi van ezek közt? Mit mondhatott ennek ez az asszony, mikor kinyitotta neki a kaput? Mikor cselédség se volt a házban s ez azzal jött, hogy itt akar aludni.

Akkor hát bizony másodszor is majdnem megtörtént velem aznap, hogy majdnem meghaltam a bőrkötényemben, Giovanni barátom. Mellemen a szorítás úgy megnövekedett, mintha siroccó nyomná, karom annyira elhalt, hogy ki is ejtettem balkezemből a sapkámat…

De semmitse szóltam, csak hátra hanyatlottam s összeszorítottam az ajkamat.

– Rosszul van? – kérdezte Fiametta.

– Nem, csak fáradt vagyok, – feleltem én, miközben még fogaimat is összecsikorgattam, annyira fájt a mellem.

– Mert összefecsegtem a fejét csupa ostobasággal – jegyezte meg a cicisbeo.

– Nem, nem, – mondtam én. – Csak fáradt vagyok az élettől és aludni akarok. Üljetek itt még öt percet, aztán menjetek ti is lefeküdni.

S ők mentek is. Felálltak, magukkal vitték egyik gyertyámat, és elköszöntek igen illedelmesen. Fiametta még meg is hajolt kicsit az ágyam előtt. Én pedig, mihelyt kitették a lábukat, új erőre kapva, felugrottam a helyemről.

 

*

 

S itt van aztán szerepe a finom papucsoknak, meg a megkent ajtóknak. (Én mindig magam kenem az ajtókat a házamban.)

Vártam vagy egy pillanatig. S ekkor csakugyan az történt, amire számítottam.

Fojtott, rekedt hangok voltak előbb a szomszéd kamrában hallhatók.

Aztán betették a másik ajtót is odakint. Még vártam vagy két percet égig érő türelemmel.

Aztán lassan, nagyon lassan, szédítő csendességgel felvettem a fekete köpenyemet, egyik jó hasító késemet bele a zsebébe, (a hegyét még ki is próbáltam előbb az asztalon), aztán elő az egyik lampettámat, meggyújtottam remegő kézzel s be gyorsan a bőséges köpenyem alá. Majd még elfújtam a gyertyát is s íme: teljes volt a sötétség körülöttem. Akkor hát köpenyem jól rejti a lámpát.

Végre is kinyitottam utánuk az első ajtót. S jól emlékezem a szavakra, amelyek eközben a számra tolultak.

– Oh boldogok! oh fiatalok! oh halálos nyomorúságom! – ez a fájdalom hördült fel a mellemből mindenekelőtt. Majd nyomban utána villámsebesen:

– No de mi a halál? Ahogy elfújtad ezt a gyertyát. No és a lélek? Fiametta? – szólongattam őt még mindig, mert még akkor is csak hozzá beszéltem, még e pillanatokban is, mint mindenkor máskor is az életünk folyamán.

– Nincs a túlvilágon lélek, Fiametta, – beszéltem hozzá szélsebesen. Ahogy a faggyú és kanóc élteti a lángot… de a láng nem külön erő.

– Persze, azért visszahat az is, mert ő lágyítja meg a faggyút… szóval a lélek is hat a testre, de korántsem külön erő, érted-e a dolgot? Mert mihelyt elfogy a faggyú…

Így beszéltem hozzá percekig.

Szóval mindenfélével foglalkoztam én ekkor, csak azzal nem, amire készültem. Mert amire készültem, sokkal több volt: – a halál most már korántsem elég nekem, szó sincs róla, mert egész mást akarok én itt, sokkal rettenetesebbet.

Körülöttem teljes volt a sötétség. E második kamarában méhészeti szerszámok voltak, létrák, kertészeti holmik, borlopók és más ilyen penészes, porosodó holmi, nagyon kellett hát vigyáznom, hogy a sötétben meg ne lökjek valamit. Csakhogy engem az Úristen maga vezetett, – igaz, hogy jól ismerem a házamat is s benne, hogy mi hol van: én a sötétben is megtalálom bárminemű szerszámomat, akkora nálam a rend. Lassan léptem puha papucsomban a kőpadlón s ami a fő: lendület nélkül s azzal az ösztönös szándékkal, hogy, ha netán mégiscsak odaérnék valamihez, az lassú nyomás legyen, sose lökés, – érted a dolgot? Meg voltam állítható bármitől, hátrálásra voltam bírható, tökéletesen puha voltam. Így egyetlen reccsenés nélkül át is jutottam öt-hat perc alatt a kamarán.

Szívemben és fülemben pedig immáron süket volt a csend. Nem figyeltem én semmi egyebet, csak a lépteimet.

A szemben levő ajtót pedig előbb lassú nyomással benyomtam (mert befelé nyílt), s csak akkor nyomtam meg hirtelen a kilincsét, majd ugyancsak a kilincsénél fogva kicsit kiemeltem sarkaiból és szintén némi lendülettel nyitottam ki utóbb, mert a gyorsabb mozgás, tapasztalat szerint, kevesebb zajt okoz az ajtóknál. A pince tágas előterébe jutottam, ahonnan falépcső vezet az emeletre. No most mi legyen? Mert a falépcső mégiscsak megreccsenne súlyom alatt.

Levetettem hát a papucsaimat is, – szerencsére a puha, piros gyapjúharisnyáim voltak éppen rajtam… s ezekkel minden foknál beleléptem a lépcső sarkaiba, vagyis oda, ahol össze van építve a korlátjával: itt ugyanis nem hajlik meg a deszka, mert nem érzi meg a súlyt… s íme még ez is sikerült. A lépcső csak olyan hangokat hallatott, mint mikor magától meg-megroppan s ezt is csak kétszer tette a huszonnyolc fokon átal… Ez is megvolt tehát. No most hova még? A Fiametta szobája felé-e? Vagy a szárnyépület irányába inkább, ahol a fiatalúr fekhelye volt kijelölve?

Ezt a szárnyat vasajtó választotta el a mi házunktól s külön parancsomra Fiamettának ezt azonnal le kellett zárnia, mihelyt a cicisbeo átalment rajta lefeküdni, sőt keresztbe is kellett állítania kulcsát, ez volt a parancsom, amelyet épp e fiatalúr előtt adtam ki teljes nyomatékkal. Odalopakodtam a kőkockákon: s íme, tárva-nyitva volt még a vasajtó, a fiatalúr tehát még ideát van. Visszalopakodtam tehát, – a lampetta még mindig a köpönyegem alatt, hogy egyetlen kis fénysugara se vetüljön ki a kőre. (Kissé előre is kellett hajolnom, hogy lebernyegem alatt a lámpa elég levegőt kapjon.)

Egyszercsak… földbegyökerezett bizony a lábam. Nekem van egy kis zeneszobám is, tudod, ahol a csembalóm is van, továbbá a hegedűim és lantjaim, magamkészítette fínom tokokban s e tokok egyikét a szófa közelében most meglökte valaki, ez biztos volt. Még azt is meg tudtam mondani a hangjáról, hogy melyik hangszeremet lökte meg az illető, – innen a biztonság, hogy közvetlen a szófa mellett történt e dolog. Az a hangszerem volt, amelyiken egykori mestere ezt a szót rakta ki gyöngyházbetűkkel: Neda. Ez pedig misztikus számrendszerem alapján valamit jelentett most a számomra (amit még neked se mondhatok el), – mindezt rögtön megállapítottam. Érd be annyival, ha közlöm, hogy, ha nem is egész pontosan, de erre a napra utalt. Mert a tizenhetes szám az én rendszeremben a vízöntőt jelenti s épp ez a szám foglaltatik a Nedában, sőt még egy másik sokkal fontosabb szám is, amely megmutatja, hogy ki az, aki hozzáért e sötétben a lanthoz… a szolgák különben is a szolgaházban aludtak, tehát nem is lehetett más, – s ezt ez a szám most még jobban is bebizonyította.

Csendesen bólintottam tehát.

Közben a szívem már majd kiszakadt a fájdalomtól és szerelemtől. Érts meg, még mindig nem a bosszú feszüléseitől: mélységesen sajnáltam szegény életemet, hogy így végződjön. S Fiamettát, szegényt, akivel oly jól megvoltunk tizenkét éven át… Hányszor ugrottunk kerteken, vagy patakokon átal, kéz a kézben, hányszor vittem őt országútakon a karomban, mikor elfáradt, mint a gyereket, hányszor fordítottam le neki Marcus Aureliust, olvastam fel neki Dantét, vagy nevettünk Gellius ostobaságain… s most mindennek vége van.

Tudnod kell, hogy én egy félév óta, mióta halálomat érzem magamban és körülöttem (de nem mint valami principiumot, érts meg, hanem megfogható módon, mint valami tárgyat, ahogy néhanap alkonyatokban az ördögöt is: mint körvonalasan létezőt, – ahogy az öntözőkannáját, vagy vedrét érzi az ember maga mellett), – hogy azóta gyakran könnyezem is, például reggelente mindig, no de minden fájdalom nélkül is, – egyszercsak érzem, mint folynak végig arcomon a könnyeim… Ha pedig még fájdalom is ér, ami gyakori nálam, mint a patak. Nem sírok pedig, semmitse sírok, csak a könnyeim folynak, – így most is. Markomban a késem, köpenyem alatt a lámpám, – egy leselkedő, aki a halálnál is szörnyűbb dolgokat forgat magában és olyasmit készül kicsikarni a sorstól, ami nem is létezik talán s közben csupa könny. Ilyesmit éreztem:

– Oh Fiametta, drágám, köszönöm neked az életemet. Mert nem az anyámtól kaptam én azt, de igenis tőled, ahogy a macskakölykök sem az anyjuktól kapják a napot, hanem, amikor kinyílik a szemük… – ilyesmit és ilyen biblikusan.

Viszont ez hirtelen változott is aztán. Mikor már susogást is hallani véltem, akkor kiegyenesedett a nyakam. Mikor pedig egy nyikkanás is hallható lett, előreléptem az ajtóig.

– Mi ez? Ezek nevetnek rajtam? – No de nem, még ez is tévedés volt, mert, sajnos, mást jelentett ez a hang. Nemsokára olyan újjongó lobogás volt hallható, mint a kutyáké, mikor már közel vannak a célhoz, mikor hajszájukban már-már elérik a nyulat.

A kezemet rátettem tehát a kilincsre és lehúnytam a szemem.

– Tegyem-e, ne tegyem-e, – gondoltam magamban. – Ne válasszam-e inkább a halált? S itt a küszöbön? – Mert bárhogy dobogott is a szívem, még egyre haboztam. – A képzelet mindig, vagyis újra meg újra kijavítható, – gondoltam én, – de ami már megtörtént… pedig az is alig egyéb, nem más az se, mint amilyen az álom és mégis, mégis… valamely misztikus okoknál fogva megváltozhatatlan, sőt ennélfogva jóvátehetetlen is.

– Vigyázz, vigyázz, – hangzott felém az Aquinói Doktor intelme, – mert ami megtörtént, az végleges, azt maga a Szent Úristen se tudja megmásítani többé. – (Egyszóval, ha még őszintébbek akarunk lenni: féltem attól, amit látni fogok.)

– Oh, az Isten irgalmazzon neked, – határoztam aztán el magam, minthogy e hangokra mégiscsak elöntötte fejemet a vér… s minthogy senki, de senki nem volt irántam oly embertelen, mint éppen az, akit legjobban szerettem az életben. (S mondhatom, e cicisbeo már alig-alig is jutott az eszembe.)

A következő képek jártak elém: – hogy nesztelen belépek, sötét van (mert tőlük se hatolt át egyetlen sugár sem az ajtóhasadékon), erre fölvetem lámpámat a köpenyem alól, rájukvetem a fényt – s íme: a fiú rám se hederít, minthogy nem is hederíthet, hanem folytatja, amit párduc-lelkének természete sugall és követel… De mi van Fiamettával?

Fiametta arca tüzel. Rámnéz s a szeme csillog. A szája kicsit nyitva van s az ajkai nedvesek. Felémfordúlt fejjel néz engem, minden félelem vagy ijedelem nélkül néz és nyilván lát is, de semmit se szól, csak egyenletesen tovább csillog a szeme és semmi sincs benne kifejezve, – illetve az az egy dolog talán, hogy él, hogy most végre csakugyan él, – vagyis az életnek az a misztikus láza, amely némely keleti virágon oly jól figyelhető meg, mikor vágyakozása tébolyában reszketve, remegve, erőszakosan, vagyis élete minden erejével tárja ki, kínálja fel kelyhét e világnak. Egyszóval, igen, – neki most a Fiatala-forrás vizének minden ereje s a benne rejlő minden üdvözülés kifejeződik a szemében. S ehhez nyilván ez a dacos intelem is:

– Ilyen vagyok. Élek, élek! S most már minden mindegy! – az kell nekem, ami van s amit a perc nyújt, aztán pedig legyen akármi. Csinálhatsz velem aztán, amit akarsz.

S mikor mindezt így elképzeltem, a kezemet újra rátettem a kilincsre. De most már talán vigyázatlanul is, túlhevesen, mert mozdulatomra megroppant kicsit az ajtó. S e hangra mégsem az lett, ami várható volt, nem sikoly hangzott ki a szobából. A következő történt:

Előbb azonban mégiscsak le kell írnom a helyet: hol is álltam én akkor, hogy jobban megértsed a dolgot.

A lakásom előterét ismered: körben futnak a szobáim s előttük egy ugyancsak félköralakú, üvegtetős helyiség van, innen nyílnak a szobáim. Ebben az előtérben, mint tudod, törpepálmák állnak nagy cserepekben s az üvegtetőn át éppen sütni kezdett akkor a hold is. S mikor az ajtó nyikkant, ugyanabban a pillanatban megmozdult a közelemben levő pálma, mintha léghuzat érné és meg is simogatta kicsit az arcom.

Ugyanekkor a hátam mögött is hallható lett valami jellegzetes és régi zaj… s hogy miért nevezem réginek? Mert már hallottam valamikor ilyet, sokszor hallottam, ha nem a gyerekkorom régi mélyein, akkor a születésem előtt valószínűleg. Hallgass ide rám: nem jól jellemezhető ez a hang, és mégis, – mint mikor sepernek valami pelyvát s valaki bicegve követi a seprőt, – ilyesmi lehetett.

– Oh Ricci mester, – szólítottam magamban azonnal lelkendezve s a szívem minden melegével egykori tanítómat, – nyilván azért gondoltam rá, mert, ha nem is láttam őt pelyvát seperni soha, de ő volt az, aki bicegett, amíg élt. Mert hisz sánta volt, csípőből sántított szegény mesterem. S íme csakugyan.

Azonnal elengedtem a kilincset és hátrafordultam a Fiametta szobácskája felé. S íme, zajtalan kinyílik az ajtaja felém s a hold teli fényében megjelenik Ricci mester a pallosával. Egyszóval ugyanaz, akit apám állítása szerint oly sokszor látni vélt a vaskandeláber árnyai mögött.

– Oh Ricci mester, – hebegtem volna magam elé, ha képes lettem volna kinyitni a számat.

De Ricci mester se beszélt. Nagyon komolyan nézett rám barátságos, borús, szomorú szemeivel… és nem mozdult, csak épp, hogy hosszúnyelű pallosát felemelte.

Alakját keresztül-kasul járta át a hold. Mert az üvegtetőről, ha homályosan is, de szintén átszüremlett a sugárzás, a tejszínű fény s most, hogy az ajtót kinyitotta, épp a háta mögött jelent meg a teljes telihold az egyik ablak keretében s ezáltal szinte füstöt vetett az előcsarnok e tejszínű fényesség sűrűjétől.

Tisztán ki lehetett venni s épp ezektől az elszórt sugaraktól himlőhelyes szelíd arcát. Nem volt szerencséje szerelmében a szegénynek s mintha ez az el nem csitítható fájdalom volna rajta mindörökre kifejezve.

– Két élet ment itt tönkre mester, – mesélte egyszer az apámnak. (Ennek a szónak, mint gyerek, én is tanúja voltam.)

– Két élet, mert az övé is, – tette hozzá szomorún. S most ugyanez a szomorúság volt a szemében. Ugyanaz a fájdalmas, szomjú melegség, amelyről azt érzi az ember, hogy a sírban sem érheti végét s amíg a föld föld lesz, sugározni fog a sírból is, az éteren át.

– A boldogtalanoké, drága mesterem, igen, – szerettem volna mondani neki túláradó szeretettel. – Mindazoké, akik jobban szeretnek, mint ahogy az élet azt megengedi nékik.

S így álltunk aztán egymással szemben mindaddig szótlanul, míg kétszer nem koppantott pallosa nyelével a padlón. S ezt a koppintást már erősen hallani lehetett. A zene-szobából könnyű sikoly volt rá a felelet. Aztán hörgő sóhajtás is valahonnan…

S végül hát felemelte szelíden a jobbját is (pallosát a balkeze fogta), s a kijárat, a falépcső felé mutatott egyenesen. S hogy mi volt e mozdulatában? Keserű szigorúság.

S kétféle jelentése lehetett, de hogy melyik az igazi, ma se tudom. Az egyik ez:

– Ne merészkedj el a kilincsen túl, mert nem emberszemeknek való az ilyesmi.

S a másik, amely jobb és szelídebb, tehát könyörületesebb, tehát térdelnivaló: – Ne menj el odáig, ne alázd őt meg annyira s ne tedd még ezzel is és még jobban tönkre szegény életedet.

S nyilván ez volt az igazi értelme mind e jelenésnek.

Csoda-e tehát, ha könnyes volt megint a szemem?

De már mentem is puha papucsomban. Mélyen meghajoltam előtte, de ő nem köszönt vissza nekem. Csak nézett rám merően, akár a hold maga odafenn, szelíd és szomorú mosolyával.

Most már mosolygott is a szegény.

Viszont attól a perctől mind e mai napig úgy érzem, hogy én már nem vagyok én, de nem is lehetek soha többé.

Vagyis nyomban az az érzésem támadt, hogy magam is csak levegő vagyok már, semmi egyéb. Hogy már nem is élek, tehát nem is ismerhetek meg semmit e világon… illetve talán nem is jól kifejezhető ez az állapotom. (Oh, ha feleségem tudhatná, mi változást okozott bennem a Fiatala-forrás vize, amelyre annyira vágyott…)

S úgy is mentem odébb pálmáim közt az előcsarnokon át, mintha libegnék.

– Hohó, én most levegő vagyok ám, tehát senki se láthat, és most már engem sem ismerhet meg soha senki, ahogy én se tudtam senkit megismerni, amíg itt voltam, – ilyesmi volt a szívemben. Úgy látszik, a végleges halál ígérete volt benne, azé a halálé, amelyet keleten annyira dicsőítenek, amért nincs belőle újjáébredés.

Nekem különben volt is már ilyen érzésem egyszer, ha nem is ennyire végleges, de hasonló. Egy kávéházban voltam évekkel ezelőtt, esti órán… s ahogy felállok az asztaltól, – menni akartam, – nem a magam köpenyét akasztottam le a szegről, pedig tudtam is, hogy valami nincs itt rendjén. Az enyém ugyanis fekete volt, és szintén ott lógott az orrom előtt s ez barna volt és csupa rongy. És mégis ezt választottam, a legnagyobb biztonsággal ezt vetettem a nyakamba.

– Hohó, bolond maga, mester? – kiáltotta valaki utánam.

Könnyűnek éreztem magam akkor is s hogy széthasadt az életem, vagy ilyesmit… hogy nem én vagyok az többé, nem igazán létezem, kísértet lettem, kába semmi és nézem éppen, hogy ez az ostoba testem mit csinál most és hova megy?

S most ugyanaz volt velem, csak némi boldogság is vegyült e dologba, olyan újjongás csakugyan, amilyen a szellemeké valószínűleg: hogy voltakép micsoda boldogság is ez a könnyű lét, – tudni, hogy amit valóban életnek neveznek: abból semmi, de semmi sincs bennem többé, nekem már soha többé nem kell hordanom ezt az igát.

S még azt is megjegyzem, hogy minden óvatosság nélkül mentem le aztán a falépcsőn. A deszka közepére léptem teljes súlyommal s az mégse ropogott.

Ebből tehát, gondolom, joggal arra következtethet akárki, hogy én már csakugyan nem is élek. Vagy amennyiben igen, túléltem a halálomat, Giovanni barátom.

S mármost mégis, hogy mi legyen ezentúl? Ne legyen semmi többé. Ugyanott fekszem s ha még látni akarsz, ülj lóra mihamar, mert most már végezni akarok ám igazán.

Úgy legyen irgalmas irántam AZ, aki lát.

Az Atyának és Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében, amen.

ALESSANDRO

 

Két ballada egy édesanyáról

Akkoriban én szigorú állapotomban voltam. Szigorúan tekintettem az embereket és a világot, s abban reménykedtem, hogy egy nap karom egyetlen mozdulatával hatalmamba fogom keríteni minden ő kincseiket, gonoszságaikkal egyetemben s egyetlen nagy zsákba fogom majd belegyömöszölni, hadd keveredjen abban az egész.

Kinn viszont a szabad mezőkön – hajrá! szabad rohanásban, mint a szél! S fenn, a dombtetőn toppintva, mint a király s az alkonyatokban, valamint éjközépen, mint a szellemek legfőbb bizalmasa, aki susogva sokat kuncog ám velük holmi fura kis tréfákon, kacskaringós és különös nyelvezetet kavarva és keverve szívének boszorkányos üstjében. Egyébként pedig lehetőleg senkivel se váltottam szót. Ha kérdeztek valamit, belenevettem az emberek szemébe és tovább álltam.

Az anyám ugyanis beteg volt. S velem, nagy szerencsémre, senki se törődött. (Iskolába se jártam akkor – remek volt a dolog.) Hallottam is egyszer, mikor azt mondta rá valaki fenn a faluban, hogy haldoklik. Mármint az anyám.

– Ha haldoklik, hát haldoklik – gondoltam magamban.

A nap épp akkor volt lemenőben.

– A bicó! – kiáltottam én. Mert külön titkos nyelvem is volt, hogy ezt is el ne feledjem. Hat legfőbb dolgot neveztem én bicónak akkoriban: a napkorongot, továbbá a tanya bikáját, a fehérmellű tehenesnét, akibe szerelmes is voltam, minthogy olyan fehér volt a nyaka, keble, karja, meg a háta közepe, mint a tej… (különösen a háta közepe – meglestem egyszer, csodás módon még kékesen fénylett is, pontosan, mint az áttetsző friss tej a fazékban, mikor már megült egy kicsit…) – de továbbá bicónak neveztem én a tavi békákat is, különös okoknál fogva, mert ezekkel bizonyos összeköttetésben álltam – item: bizonyos liliomokat, mert azokba is halálosan szerelmes voltam, még jobban, mint a tehenesnébe (s mindegyikbe külön-külön) s item: a Márta nénit, meg az apámat együtt, mint egy személyt. Mert egy személynek tekintettem a kettőt.

Ma olybá tetszik, hogy tehát a fölöttem lévő felsőbb hatalmakat neveztem el így. De mindegy is az.

Mondom, kifüleltem valahol, hogy az édesanyám haldoklik, s történetesen épp akkor volt a nap is lemenőben. S ez utóbbi nagyon odahúzta minden figyelmemet maga felé.

Mert gyönyörű volt a naptányér és szemtelen.

Mert tüzes karikákat eregetett éppen kelet felé, kénye-kedve szerint, amellett lilás-szép ágytakarókba merítve acsarkodó, furcsa pofáját, amilyeneket én képzeltem magamnak minden időkben, továbbá még pihék is röpködtek körülötte, mintha valaki feltépte volna párnaciháit… belenevettem hát a napba is. Mondván, hogy milyen jó dolga van ennek odafenn, nem úgy, mint nekem.

Mert előtte jó messzire, balra még egy csodás-zöld, almazöld sík terület is volt ám az égi mezőkön – ej-haj, még ez is Istenem –, s hogy lehet abban is ringatózni valakinek!…

De még odébb balra pici felhők is voltak ám és szintén karikásak, habosak… s hogy jobban odanézek: még a szívem is elállt. Mert Úristen, nem az én nevem kezdőbetűi voltak azokban odaírva fel az égre? Úristen igaz ez? Mondani se kell, hogy minden erőmmel odanéztem s íme: Ó. J., – igen, egész határozottan Ó. J. volt odaírva. Fel az égre.

– No lám, odakerülök; hál’Istennek, biztosan oda én is. S hatalmas hála öntötte el a szívemet, nagy megkönnyebbülés. – Miniszterelnök leszek – határoztam el véglegesen.

– Haldoklik az anyánk – riasztott fel eközben az idősebb néném, ő is éppen ezzel! S oly titokzatos lassú himbálózással ment el mellettem furcsán, dühítőn: mert amellett precízen kiöltözködve, mint valami rigó. No, de nem is szerettem én őt sohasem, s akkor még meg is vetettem egy kicsit.

– Haldoklik az anyánk – mondta megint, mikor látta, hogy nem akarok odafigyelni. És szúrós szemeit rámszegezte, mintha engem okolna.

– Bánom is én! – feleltem néki, a szájamat „O”-betűre formálva. Amire persze még szúrósabbakká váltak e szemek.

De azért hazaszaladtam.

– Hogy van az anyám? – kérdeztem a tehenesnétől. (Mert én nem úgy mondtam ám azt, hogy: „anyánk”. Én mindig a saját külön anyámnak tekintettem őt. A két idősebb nővéremet csak úgy ellette, de én aztán a fia vagyok ám… Így gondoltam én ezt, minthogy merész fiú voltam.)

– Hogy van az anyám? – ordítottam rá a tehenesnére.

– Ne ordítson a fiatalúr – sietett a tehenesné. És susogott, nagyon susogott. – Egy kicsit jobban van most a szegényke.

– No látod, jobban van, te marha – mondtam én a nővéremnek, mikor hazajött.

De azért Isten tudja mért? Meghökkentett engem ez a susogás. – Hát igazán olyan beteg? – gondoltam én. Úgy látszik, ez csak akkor jutott el az eszemig.

Egy kicsit elszomorodtam tehát. De aztán fiúk mentek el a kerítésünk előtt nagy dalolással és nagy ruháskosarakkal.

– A kolompárok – gondoltam erre azonnal, mert magamban így neveztem el őket. S füttyentettem nekik.

– Mit visztek ott?

– Margarétát. – Ma szedtük. – Vasárnap visszük a patikárosnak a városba – feleltek ezek össze-vissza, gyorsan és alázatosan, mert tiszteltek is engem.

– És mit ád érte? – kérdeztem fensőséggel.

– Nagy kosár hat krajcár. Kis kosár két krajcár.

– Ejnye, ejnye – gondoltam ekkor –, mi volna, ha én is keresnék itt-ott egy kis pénzt valahol?

 

*

 

Másnap pedig ez történt:

Már kora hajnalban kinn áll Márta néni az ajtóban és magában beszél:

– Most megint ez kell neki – mondja mérgesen. – Honnan az Isten fiából veszek én most neki cseresznyét? Mindig azt, ami nincs.

És kétségbeesve néz maga elé, azt hittem, mindjárt a haját kezdi tépni. Megszólaltam tehát:

– Kérem szépen, miről van szó Márta néni?

– Mit vagy egyszerre olyan udvarias? – mordult reám. Mert rettenetesen éles szeme volt ám: mindig tudta ő, mikor mit jelent az arcom? S hogy mit akarok vele – még a titkos gondolatomat is. S ezért becsültem is valamelyest. Nem nagyon, egy kicsit.

– Márta néni – feleltem –, én már hétéves vagyok és szeretném tudni, mért haragszik édesanyámra?

– Mert cseresznyét akar, te marha, mikor tudja jól, hogy későn érők az itteni fák egytől-egyig. És most kit küldjek én be a városba cseresznyéért?

– Pedig a nagy piacon a Fáninál van is már, hallom a fiúktól, szép bokorba kötve, gyönyörű piros – mondtam én.

– Hát eredj oda, te marha. Négy kilométer. Fogassak be csak ezért, vagy mit csináljak? Folyton jajgat a cseresznye után.

Nem feleltem semmit. Megpödörtem képzeletben a bajszomat, aztán körülnéztem a nap és fellegek után, ahogy a juhászunk szokta kora reggel. Majd így beszéltem titokban önmagamhoz: – Tudok én itt olyan réteket, amelyek eszetekbe se jutnak. – És indultam a fészer felé.

– Mit akarsz ott? – rivallt rám Márta néni.

– Ne ordítson úgy Márta néni – feleltem én –, egy ruháskosarat akarok.

– Minek az neked?

– Eh, mit! – mondtam erre – mit tárgyaljak én magával annyit? – És becsaptam a fészer ajtaját. – Nem kell! – mondtam dühösen.

Annál is inkább határoztam így, mert eszembe jutott, hogy hiszen el se bírom én ezt a ruháskosarat. Hogy cipelem én ezt négy kilométerről, illetve, ha a lapost is számítom, ötről be a városba, mikor teli van? Jobbat gondoltam tehát: jó nagy iszákok voltak odafenn a padláson, kettőt a hátamra veszek s el van a dolog intézve.

S már mentem is, fölmásztam, lemásztam, aztán uccu neki, le a nedves hajlatok felé, amerre nemigen járnak emberek, csakis én, csakis én! ahol zöld fű is van, margaréta is, forrás is, káposztaföldek is, kis nyulacskák – s hátha ma megint fogok egyet?

Ma, ha fogok, rögtön eleresztem – ezt akkor nyomban elhatároztam az úton s kicsit oldalvást néztem az árok felé. Mert tudtam, hogy ott van az, akivel érdemes megalkudni ilyesmi felől… hogy tudniillik ma minden egyéb zsákmányt áldozatul szánok a fő-vállalatom sikere érdekében.

– Pénzt akarok ma keresni, hallod? – mondtam néki. Az árokparton egy kóró biccentett.

– Te vagy az? – kérdeztem tőle és megálltam az úton.

– Rendben van – mondtam én. – Viselkedj rendesen. – És mentem odébb.

S ugyanígy bántam aztán a nünükékkel, tücskökkel és minden egyéb szövetségesemmel is. Szigorú voltam.

– Eredj a dolgodra! – kiáltottam rájuk. – Szörnyűködjél és szorgoskodjál és kalapálj! A Diana-rejtvény legmélyére húzódj!

S íme, a csöppek, a porontyok csakugyan nagyon megijedtek tőlem. Egy kis sárga katica például lágyan kezdte remegtetni a szárnyfedelét, mintha berezelt volna és bocsánatot kérne mindenért a világon.

– No látod – mondtam én neki és megöleltem. – Pénzt akarok ma keresni – súgtam a kis fülébe. Erre biccentett és elröpült.

Bizony, gyönyörű volt ez a hajnal, meg a délelőtt is, meg a dél is. A rét vizes volt és zöld s olyik helyen besüppedt és szortyogott. Nagyon szerettem ezt. Sokat ugrottam tehát a margaréták után s mindig nagyokat léptem, hogy szortyogjon. S a nap lágyan sütött aznap, nem olyan barátságtalanul és gorombán, ahogy néha szokott. – Jól van pajtás – mondtam néki –, süss csak, süss, mert sietni kell. Szorgos munkával sokra menni. S trombitát fújtatni délelőtt. S dobot veretni délután.

Nagyon vidám voltam.

– Én vagyok a tépett-fülű – kiáltottam jobbra-balra. Mert csakugyan az voltam, valami balesetből kifolyólag.

A forrásból pedig ittam. Ráhajoltam s az egész arcom csupa víz lett. S ez jó volt. Így szóltam hozzá:

– Vadász vagyok én. – S a forrás bólintott. Majd így szóltam: – hideg a vized és csikorgós. – S a forrás újra bólintott.

– Nagyon jól van, pajtás. De milyen fényes is a vized – ujjongtam én. Csakugyan olyanféle volt, mint a higany s a nap hidegen sütötte, csillantotta, nagyon hidegen. Úgy ujjongtam ezen, hogy félre kellett állni kisdolgozni.

– Milyen jó nekem – mondtam én. Mindjárt teli lesz a két iszákom. Jól telidegeszelem. Aztán megyek be a városba. Nem is ebédelek ma már, – rendjén van a dolog: a vadászok nem mindig ebédelnek. Megyek egyenesen a városba, öt kilométer az egész. És a nap állása után ítélve két óra lehet. Mert gyorsan múlik ám az idő, te haszontalan – kezdtem el szidni valakit.

 

*

 

Már messziről láttam ám a Fánit, meg a szép kis cseresznyéit, amint ott csücsűltek bokrocskákba kötve a kisasztalon. Úgy nevettek rám, ahogy az iskolában a nagyocska lányok szemei szoktak. (Ezek néha megöleltek engem s lehunyták ehhez a szemüket, mert azt mondták, hogy édes vagyok én.) S most mégis elszomorodtam.

– Kicsi ám egy ilyen csomócska, mit viszek ezen? Vajon mit kér Fáni öt ilyenért? Mert ennyi volt most a legkevesebb. – Mindenesetre megkérdeztem tőle, hogy adja?

– Két krajcár egy. – Tíz krajcár kellene tehát a margarétámért, vajon megkapom-e érte?

Siettem hát a patikába. Ott volt az is a nagy piacon. S jól ismert engem ez a patikáros, sőt tisztelt is egy kicsit.

– No, no szervusz – kiáltotta rögtön elébem.

– Ah kamomilla – mondta rögtön. – De te hozol nekem ilyet eladni? – ámult el a dolgon.

– Minek neked az? Jó gazda fia? és miért nem szárítottad meg az Isten áldjon, ez így keveset ér.

Erre már szorongani kezdtem. Így szóltam:

– Hát nem jó ez a portéka? Hiszen vizes réten szedtem, nézze meg a cipőmet. Ott a láposban, tőzegesben, hiszen ismeri. Ahol nyulak is vannak – magyaráztam néki. – Nézze, milyen szép nagyok igazán.

– Csakugyan azok – mondta tűnődve. S megtörölte a pápaszemét. Ezt már megsokalltam.

– Mit ad érte? – kérdeztem türelmetlenül.

– Megbolondultál te Jóska? – kérdezi tőlem. – Mit sietsz úgy? S minek neked ez a pénz? Négy krajcár az egész.

– Négy krajcárt az egészért? – hűlt el bennem a vér.

– Hát mennyi kéne?

– Tíz, legalábbis, az a legkevesebb. Most mit csinálok? Nem adhat többet érte?

– Nem én, te Jóska, semmi esetre se, Jóska. De igazán, minek neked a pénz?

– Cseresznyét akarok venni és mindjárt bealkonyodik. Öt kilométer ide, meg vissza is négy – mit gondol a patikus úr? És én most hiába jöttem. (Csupa keserűség lett a szám.)

– Ja, ja, das hast du recht, – mondta ő. – Tudsz németül pajtás? Nem tudsz? És mért nem tudsz? Hát nektek semmi cseresznyétek odahaza?

– Nincs koraérő.

– Hát minek is az? Egyetek későn, az se baj. És kinek viszed a cseresznyét?

– Az édesanyámnak.

– Ja, ja persze, az édesanyád. Hogy van az édesanyád?

– Haldoklik – mondtam én erre csendesen. S ahogy ezt kimondtam, majdnem meghaltam magam is a patikus szemeláttára. Egy kicsit félre is dőltem, úgy emlékszem. Mert akkor éreztem én először életemben, milyen halálosan szeretem az édesanyámat.

De azért semmit se szóltam. Azt néztem, hogy másznak ki a hangyák a sok-sok margarétából. Még egy tücsök is volt ott. A patikáros pedig a következőket cselekedte:

– Hány óra van most? Négy óra. Szaladj vissza Jóska, mert késő lesz – mondta idegesen. – És cseresznyét akar az anyád?

– Igen. Azt nyögi, hogy cseresznyét akarna. És nincsen nekünk – mondtam én. S erre már mégiscsak sírni kezdtem. A patikus pedig feltépte az ajtót. Nagyon elkomolyodott.

– Fáni – kiáltott ki az asszonynak. – A legszebb cseresznyéből tíz csomót ennek a gyereknek, én fizetem. No, de gyorsan, gyorsan. Te pedig adós maradsz nekem ennyivel. Tizenhat krajcár, semmi az, tisztességes gyerek vagy, majd megadod nekem, sose félj, nem kell sietni vele. Majd lehozod margarétában, fiam. Most pedig siess nagyon, nehogy rádesteledjen az úton.

 

*

 

Csakhogy mégis rámesteledett. Fáradt is voltam, igaz, no, de szerencsétlen is. Mert részben beborult az ég, másrészt minden elkezdett engem akadályozni, marni. Teljesen néptelen is volt az út, ilyennek még nem is láttam soha máskor, egy lélek nem jött az Isten világának se Battonya felé, vagy vissza, ennélfogva elkezdtem félni nagyon. Mert ez már maga is kísérteties volt. Mert hogy lehessen azt természetes dolognak tekinteni? Hogy senki se jön a városból haza estefelé.

S mihelyt bealkonyult, egy nagy kutya csatlakozott hozzám s meg akarta enni a cseresznyémet. Még ilyet se láttam, hogy egy kutya cseresznyét akar enni? Át is harapta az egyik iszákomat, meg a nadrágomat is. Ott ugrándozott körülöttem, én meg sírva könyörögtem neki, hogy menjen el. Oly óriási volt a kutya, hogy mikor úgy neki-neki iramodott, fel is dönthetett volna bizony, de mindig elkanyarodott hirtelen. Felém kapott ugyan a fogával, de aztán elkanyarodott. S mintha egy alkalommal még ki is mondta volna ezt a szót: – Cseresznyét akarok.

De végre leráztam magamról. Azt mondtam neki:

– Kutyákkal nem tudok bánni, kutyákkal nem tudok bánni. – S a szemébe néztem hosszan. Akkor elszégyellte magát és szűkölve elinalt.

Ez volt az egyik, akkor jött a másik.

– A bicó – mondtam én és még a vérem is majd belémfagyott. Mert akkor már dörgött, villámlott is odafönt. S az út egy fordulójánál, a fák közt, a falu bikája állt előttem, két lépés választotta csak el az úttól. Most mit csináljak?

És nem legelt, nem is kérődzött, ami jó lett volna. A szeme véres volt, ő maga pedig mozdulatlan. Hatalmas, mint a hegy. S látszott, hogy valamit forgat a fejében, mert a száját nyalta s a vastag ajkáról nyál ereszkedett le a földig. Ott álltam vagy öt percig mozdulatlanná merevedve, és ő is. Csak néha vetette hátra vastag fejét a legyek ellen. S egyetlen egyszer hosszasan hátranézett, majd mintha hívna valakit, lassan elbődült. S aztán megint mindvégig engem nézett.

Most mi lesz ennek a vége?

Ha lefekszem a földre, odajön hozzám és rámtérdel, ez olyan biztos, mint ahogy élek. Hogy megtapos, akkor pedig végem is van azonnal. Ha pedig futni kezdek, még inkább, mert akkor utánamered és felöklel, ez is biztos, ismerjük mi már egymást jó ideje. Mi hát a tennivaló? Cserbenhagyott minden tudományom, ami nem csoda, hisz reggel óta nem ettem, éhes is kezdtem lenni s éppen akkor, a félelem kellős közepén, rettenetesen. S ez mentett meg valószínűleg.

Mert kezdtem úgy tenni, mintha ennék, rágni kezdtem a semmit, mindvégig a szemébe tekintve. S íme, csakugyan. Csodálkozva kezdett rámbámulni előbb, még egy ideig borúsan és szinte szemrehányón, aztán csodák csodája, ő is elkezdett rágni csendesen. Vagyis hát kérődzeni persze – nagyokat böfögött hozzá s aztán egyenletesen elkezdett darálni a szája. S akkor én már néhány lépést is tehettem, ügyesen osonva előle.

– Bimbó, héj! – hallatszott ugyanekkor a fák közt s egy karikás ostor csattant meg utána. S máris meglódult az óriási tömeg.

S én már rohantam is, no de úgy, hogy a verejték is elöntött azonnal. Megálltam tehát pihenni kicsit. Rettenetesen lihegtem már akkor, megpróbáltatásaimtól, mondani se kell. S hogy majd kiszakadt a szívem, úgy dobogott.

S hogy mi minden történt még ezek után? Egy jókora idegen fiú toppant például elébem, akit sohase láttam.

– Mit viszel? – kérdezi az.

– Cseresznyét, – mondtam én.

– Ide vele, – mondta ő. – Én vagyok a kapitány. – Csendesen bólintottam néki, erre hátrahúzódott.

– Jól van pajtás, adom mindjárt, – feleltem neki barátságosan. – Csak várj egy kicsit. – Erre szétvetettem a lábam, s az egyiket, a drága iszákot bevetettem a lábam közé s ott valahogy összeszorítottam, de úgy, hogy a cseresznyének baja ne lehessen. Aztán elővettem a késemet és így szóltam:

– Ha nem mégy a dolgodra, leszúrlak. – És belenéztem a szemébe. De ő csak röhögött.

– Nekem is van ám bicskám – mondta ő.

– Vedd csak elő – kiáltottam én, csakugyan a végsőkig elszánva rá magam. Hogy itt halok meg a cseresznyém mellett, de egy tapodtat sem engedek. Vagy pedig, hogy itt halunk meg mind a ketten, még az is lehet – csak az nem, úgy látszik, hogy én erről az útról valahogy élve szabaduljak. Egész el voltam már vadulva a szenvedéseimtől.

– Állj hát elő! No gyere már! Hozd közelebb azt a pofádat, – kiáltottam én bele a nagy alkonyodásba, viharba, no de olyan hangon ám, hogy még a hideg is végigborsódzott a hátamon tőle.

– Vagy elmégy, vagy belédvágom ezt a bicskát, – kiáltottam a pofája felé. Mikor is az történt, hogy hirtelen elkiáltotta magát.

– Jaj, ekhós-szekerek – kiáltotta és elszaladt.

– Úgyis végem van akkor – gondoltam én. És belefeküdtem az árokba. A keresztúton jöttek az ekhós-szekerek.

 

*

 

Mindenki tudta nálunk, hogy ekhós-szekereken vándorolnak a cigányok s hogy: ha országutakon gyereket lelnek, elviszik menthetetlenül. Ennélfogva nyögni kezdtem az árokban.

– Jaj, ekhós-szekerek, jaj, ekhós-szekerek, – kezdtem el jajgatni magamban. Oly ügyetlen voltam kimerültségemben, hogy hangosan sírni kezdtem s ezt biztosan meghallották ezek, csak nem akarták megmutatni azonnal – úgy látszott legalábbis, – mert elvonultak előttem csendesen.

Én pedig száguldani kezdtem most már teljes erőmből. S a cigányok az út két oldalán, a dombokon, a bokrok között, teljes sebességgel utánam. Lehetett hallani, mint törnek el az ágak rohanásukban odafönt. De még a lépteik ropogása is tisztán hallható volt, éppúgy a nevetésük. Közben szemezni kezdett az eső is s bár a villámlás-dörgés alábbhagyott, viszont teljes sötét is lett eközben. Meg-megbotlottam s ez még nem volt nagy baj, csakhogy levált egyik cipőmről a sarkam s erre már el is estem.

– Mindegy most már – gondoltam én. S ott maradtam fekve az országút közepén.

S íme: odafenn a cigányok is megálltak azonnal. Talán leselkednek? Tanácskoznak, hogy melyik köpenyüket vessék rám?

Újra rohanni kezdtem s most már bicegve a bajban. S a cigányvajda utánam társaival. De nem bírtam már sokáig az iramot.

– Megadom magam – kiáltottam feléjük teljes erőmmel s megálltam az út közepén. S íme mégsem jöttek a cigányok. Teljes lett körülöttem a csend. Csak a tücskök cirpeltek és elkésett fehér ludak röpültek át gágogva az úton. Mert közel volt már a falu.

 

*

 

S ott álltam aztán még egy ideig. S rájöttem ám e dolog nyitjára még ugyanott. Hogy mégse cigányok voltak azok; hogy a vérem zuhogott rohanásomtól a fülemben. S ezt hallottam én: a saját szívemet.

Megnyugodtam tehát, de nem voltam boldog tőle.

– Négy megpróbáltatás – mondtam én magamnak kimerülten.

S aztán lesántulva, összetörve megérkeztem hát végre haza. A ház olyan volt, mint a bontott méhkas. Csak nem késtem el a cseresznyével, csak nem halt meg közben az édesanyám? Márta néni lámpával kinn várt a kapuban.

– Te hol voltál? – kérdezi tőlem. És leteszi szép csendesen a lámpát az ablakba. Majd se szó, se beszéd, egy óriási pofont ken a képemre. Erre viszont meg is nyugodtam valamelyest.

– Kinn csavarogsz? – ordítja belém. – Nem elég az egész nap? Hogy keresni kelljen? Megbolondítod a házat, nem elég a bajunk? – S még egy óriási pofon. – Még ebédelni se jössz?

– Kerestetem a laposban, a dongafák közt, mert egyeben se jár az esze, mint a játékon. Mert olyan, mint a vadállat, mikor az édesanyja… – S itt elcsuklott, elhallgatott Márta néni, szeméhez kapta kötényét és zokogni kezdett.

– Él még az én édes jó anyám? – kérdeztem egy idő után tőle.

Márta néni felemelte rám a fejét. Olyan volt a szeme üregében, mint az aszúszőlő. Úgy látszik a sok sírástól, meg hogy sohasem aludt.

– Akkor vigye be neki ezt – mondtam én. S ő csodálkozva nézett le rám. Mert átnyújtottam neki az iszákot.

 

*

 

Tudni kell, hogy az én beteg édesanyámhoz nem engedtek be minket, gyerekeket. Ő egy nagy szobában feküdt, ahol sok levegő volt s majdnem teljes a sötétség, úgy feküdt hónapok óta: kis mécses, vagy legföljebb lámpa világa mellett, mert bántotta szegény szemeit a fény.

De most azt mondták, hogy hivat, menjek be hozzá, látni akar.

Kikeféltem hát a ruhámat, Márta néni megmosta fejemet, meg az arcomat, hogy utoljára tisztának lásson engem az édesanyám… még csokrot is kaptam a ruhámra… nagy csend vett akkor körül engem, senki se merte többé járatni a száját ellenem – persze, a cseresznye miatt. S akkor még szerettem is őket egy kicsit. Mert a két dölyfös néném is odajött hozzám, egyik megcsókolt és azt mondta:

– Hős vagy, köszönöm. – A nagyobbik pedig a keblére szorította fejemet és sokáig sírt rajtam. Úgy, hogy sokáig hallottam dobogni a szívét.

– Menj be – mondták nékem és újra megöleltek.

– Milyen jó neked – súgta felém a kisebbik nővérem.

S én aztán kopogtam és beléptem a fekete szobába.

Meg kell jegyeznem, hogy az én édesanyám nem volt azelőtt különösen szép, de most gyönyörű lett. Óriásiak voltak a szemei, mint a nagy szilvák s csakugyan szilvakékek, s ehhez a hálóinge is szilvakék, a paplana viszont pontosan olyan, mint tegnap a nap-tányéré volt, mikor aludni ment s amilyenre én is mindig vágytam.

– S a bőre is milyen áttetsző, még lámpavilágnál is, de nem olyan mint az üveg, hanem az is pontosan mint a tej, opálos is és könnyedén kékes, mint mikor megült már kicsit a lábasban. Csakhogy idegen is lett persze, csodálatosan idegen két hónap alatt, én legalább másképpen képzelődtem róla mindeddig… olyannyira, hogy nem is ismertem meg azonnal. – Ez talán nem is az én anyám, – ilyesmi volt bennem az első pillanatokban. Ő pedig így szólt:

– Ne félj tőlem, gyere közelebb fiam. – S mikor ezt a szót, az édes hangját meghallottam, mindjárt azt mondtam magamnak: – nem, nem, ez mégiscsak az én édesanyám. – Kicsit felemelkedett az ágyából.

– Segítsek? – rohantam oda. Az anyám viszont mosolygott rajtam.

– Milyen nagy lettél két hónap alatt. És milyen széles a vállad, milyen kis lurkó vagy – ujjongott rajtam. – Alig ösmerlek meg. – És megsimogatta kicsit a fejem áldott-szép, hosszú kezével.

– Talán bizony szerelmes is vagy már, mit gondolsz? – És ehhez úgy mosolygott, – oly gyönyörű szépen… hadd írok erről.

A felső fogai kicsit kíjjebb áltak, mint némely fiúké s ezáltal, ha mosolygott, huncut lett. Fiús igen és csupa huncutság, no, de annyira ám, hogy nevetni kellett az embernek. Nevettem is azonnal. Mert úgy elöntötte a fény is tőle – a saját mosolyától.

– Oh édesanyám – kezdtem el a szót, s most viszont sírva fakadtam.

– Ne sírj, ne sírj – mondta ő szelíden –, minek is annyit sírni? Inkább arra felelj… no szerelmes vagy-e, mondd? – S minthogy mi mindig bizalmasok is voltunk egymással, így feleltem neki szepegve:

– Igen édesanyám, a tehenesnébe.

– Akkor jól van, édes fiam, akkor nincsen semmi baj, igazán semmi, semmi. – És megint megsimogatta kicsit a fejem, de még nevetett is kicsit s oly igen édesen… akkor éreztem először, hogy bizony nemcsak a nevük az: mert igazán édesek, az édesanyák. Hogy jól nevezték el őket az emberek.

– Nem tudok meghalni miattad – mondta ő. – Mert mi lesz veled kicsi fiam, mi lesz belőled nélkülem, ebben a hidegben, ezen a rettenetes furcsa világon?

– Ne féljen attól, miniszterelnök leszek – mondtam én.

– Igen, igen, de addig is. Mi lesz veled? Apád nélkül. Épp most Amerikába menni – mondd, minek kell ilyet csinálni egy okos embernek? – És akkor láttam csak, hogy hiába mosolyog annyit, bizony könnyes az ő szeme is.

– Bocsáss meg nekem mindenért – mondta csendesen. És én rögtön tudtam is, mire vonatkoznak e szavai. (Valamire, amit majd elmondok utóbb.)

– Cseresznyét hoztál nekem? – kérdezi szomorúan. És látom, mosolyogni akarna megint, de sehogy se sikerül neki – sőt, sőt rettenetes sírásba kezd bele hirtelen. És hiába szorítja szájához a zsebkendőjét, csak sír és egyre sír.

Odaugrottam hamar az ágyához.

– Cseresznyét hoztam persze, ha kívánta, ezer veszélyek között, de mért nem eszi meg? – kiáltottam a fülébe. – Mikor annyira nyafogott utána, annyira követelte. És én is egész úton hoztam az iszákban… – Ma is szégyellem, hogy képes voltam ilyen ostobaságot mondani neki: hogy egész úton hoztam a cseresznyét… – de ő nem is hallotta talán.

– Mi lesz veled? – folyton csak ezen sírt. – Nem akartam már látni senkit ezen a világon, csakis téged és téged, mert te vagy az én édes, egyetlen, kicsi fiam… – És újra zokogott.

– No, látja – mondtam én a fülébe. – A kis Mártát, meg a Ludmillát csak úgy a világra hozta maga, de én vagyok a maga igazi fia, régen tudom én azt…

 

*

 

És itt még mindig nincs vége, még mindig van erről mesélnivaló.

Persze meghalt aztán rövidesen. S én, úgy látszik, nagyon megváltoztam ettől. Amilyen hetyke legényke voltam eddig, olyan kisfiú lettem ettől újra, nyafogós.

Átmentünk nagyapámékhoz lakni, a falu másik végére – illetve csakis én. Nővéreim: kis Márta, meg a Ludmilla valahová elkerültek tőlünk, nem is tudtam hova, nem is érdekelt.

Nyáron halt meg anyám s karácsony előtt valamely oknál fogva ágyba kerültem. Az a gyanúm, hogy nem is volt nekem valami különös, igazi bajom, inkább csak kényeskedtem, hazudoztam, mert feküdni akartam. Illetve, nem tudom ezt már biztosan – úgy lehet, valami kis bajom mégiscsak volt talán, de mindegy is ez. Szó, ami szó: az én jó kis nagyapámmal kerültem egy szobába, ő pedig folyton pipázott.

– Ne pipázzon már folyton, megfulladok ettől a füsttől – mondtam neki egyszer. Erre hát nem pipázott attól fogva – s ezt ma is bánom és szégyellem, hogy úgy rögtön félretette, az ágy sarkához tette szegény a pipáját. De ha egyszer így volt, mit tehetek? nyűgös és nyafogós lettem akkoriban.

S egy éjjel nagy lázam is támadt, már nem tudom, mi okozta? mondom, talán beteg is voltam csakugyan. Elkezdtem hát jajgatni magamban s főként, mert eszembe jutott ám valami rendkívüli dolog is: a patikáros – hogy majd elájultam a meglepetéstől. Hogy is lehet az? hogy én még most se fizettem ki a tartozásomat nála? hogy így elfelejtettem az egészet? Most mit gondol rólam ez a patikáros?

– A tartozásom, a tartozásom – kezdtem hát el jajgatni a sötétben. Szegény nagyapám persze felijedt a szóra.

– Mi bajod van neked, te fiú? – S meggyújtotta rögtön a lámpát, sőt a pipáját is ijedtében, azonnal.

– A tartozásom, a tartozásom – hajtogattam én mindegyre s kezdtem el aztán jajongani kétségbeesetten.

– Miféle tartozásod? – S megfogta a fejem, nyilván azt hitte, a lázamtól félrebeszélek.

– Nem tudom megfizetni a tartozásomat… óh édes nagyapám, mit kelljen most tenni nekem?

– Aludni, mit gondolsz? azt kell az ilyenféle gyereknek. Éjszaka van. És holnap karácsony estéje lesz, el ne feledd.

– Mit beszél nekem karácsonyról, meg ilyesmit – kezdtem el kalimpálni az orra előtt. – Mit bosszant engem ostobaságokkal, hogy aludjak. Mikor nekem a tartozásomat kell kifizetni.

– De mit kárálsz? Miféle tartozásodat? Mi a csuda tartozásod lehet teneked? És most akarod éjjel kifizetni?

Elhallgattam kétségbeesetten.

– No mi lesz? – kérdezi a nagyapám. – Nem akarsz inkább a bilire menni?

– Óh, de bosszant mindig – mondtam én. – Mielőtt valaki meghal, annak ki kell előbb fizetni a tartozását – nem így igaz? No látja – rivalltam rá az öregre.

– És te meg akarsz most halni, fiú?

– Igen, óh nagyapám. – És itt sírtam egy kicsit. – Édesanyámhoz akarok menni – mondtam neki szomorún.

– És miért? – Semmit se feleltem.

– Hát nem jó neked itt? Bántalak én? Nem szeretsz engem, vagy szegény jó nagyanyádat, el ne feledd.

Megint hallgattam egy kicsit.

– Hát nem szeretsz minket? Mondd meg őszintén. Hisz te olyan őszinte fiú vagy. – Susogni kezdtem néki.

– De mikor az én édesanyám olyan szép volt. – S itt újra zokogtam. – És én nem láthatom őt soha többé – nem érti ezt maga? hogy milyen rossz nekem akkor?

– De értelek én fiú, nagyon is értelek én, – felelte nagyapám és sóhajtva felállott. – Rágyújtok újra – mosolygott felém, – megengeded ezt most nekem kivételesen?

– Maga olyan szépen tud mosolyogni nagyapó, mint az édesanyám…

– No látod ugy-e? Akkor mért akarsz meghalni, te gyerek? – És megsimogatott ő is, mint akkor az anyám. S a szeme neki is kicsit könnyes volt, mint akkor az anyámé.

– Hiszen az én lányom volt az anyád, nem jut ez eszedbe neked? Persze hogy tudok akkor úgy mosolyogni. – És folyton csak simogatott.

– Nyugodj meg kisfiú, mi mind a ketten találkozunk még az édesanyáddal. – És akkor ő is sírt egy kicsit.

Aztán az ágyamhoz ülve pipázott csendesen.

S akkor reggelig beszélgettünk egymással, teljes bizalomban.

Rimánkodtam neki, hogy hagyjon engem kimenni venyigét kötözni a hegyekbe, hadd keressem meg a tizenhat krajcáromat, amivel tartozom. Elmondtam ugyanis neki a cseresznye történetét töviről hegyire.

– Elment az eszed? – kérdezi tőlem. – Most akarsz te szőlőt kötözni karácsonykor, így értesz a gazdasághoz? De ha már nem akarod elfogadni tőlem…

– Ne tegyen idegessé – mondtam én. – Az édesanyámnak én vettem a cseresznyét. Nem érti maga ezt? – Amire ötlete támadt az öregnek.

Összetett kézzel rimánkodtam ugyanis neki, hogy segítsen rajtam, találjon ki hamar valamit. Mert értse meg: én még ebben az évben akarom megkeresni, amivel tartozom. Adjon hát tanácsot, – ne menjek-e hamar napszámba fát hordani, vagy mit csináljak? S addig-addig, amíg eszébe nem jutott valami.

– Nézze meg az ember. Hisz van neked egy kis spórkasszád is – elfelejtetted a dolgot? – Felordítottam az örömtől.

– Hisz mi azt is elhoztuk neked onnan az almáriomból. – S már ment is a szekrényhez. S csakugyan csörgött benne valami.

S nagyon ügyesen, késpengével ki is szedte belőle sorra a fényes krajcárokat, gyerekkoromból maradt rám ez a kincs. Fényes, új krajcárok. S én el is felejtettem egészen. De csak tizennégy volt. Kettőt hát végre elfogadtam tőle nagynehezen. Mert azt mondta, hogy hiszen ő is akart volna cseresznyét vinni az én édesanyámnak, hiszen az ő lánya volt, gondoljam csak meg a dolgot.

Hajnalodott. S én már nagyon elálmosodtam a végén.

De előbb megeskettem őt a Szent Szűz Máriára, hogy rögtön reggel viszi be a pénzt a patikusnak a városba. S ebben aztán meg is egyeztünk. S akkor hát el is tudtam végre aludni.

 

*

 

De még másnap délben is csupa vacogás voltam. Mert nem jött az öreg, nem jött az öreg.

Pedig délre is elharangoztak már s még se híre, se hamva. Hogy ki akartam már ugrani az ágyból.

Mert mindenféle léptek hallatszottak a kapu felől, csak az övé nem.

S órák teltek el így.

– Most jön, mindjárt jön, majd meglátod – vigasztalt egyre szegény nagyanyám, mialatt tésztás kezével be-beszaladt hozzám a konyhából. De sohasem ő volt…

No de végre aztán… – Igen, ez az ő botosa – mondtam én.

– Jóska, itt az öreg – kiáltott be nagyanyám is a szobába.

– No de siessen, siessen – ordítottam én. Csakhogy nem sietett. Kényelmesen topogott előbb odakinn, verte le magáról a havat, mialatt én már majd megvesztem a várakozástól.

De végre itt volt, ő maga volt itt s arca sugárzott az örömtől.

– Szabad rágyújtani? – kérdezi előbb ravaszul.

– Ne bolondozzon az Istenért… Mit hoz itt a kezében? A Jézus áldja már meg.

– Nézd csak, mit küld itt neked a jó patikáros. – S bontja ki lassan, hogy meg kellett őrülnöm az idegességtől.

De végre hát az is kiderült, hogy mi van a csomagban. Egy gyönyörű könyvet küldött nekem a patikáros, teli képekkel.

– De nézd csak meg azt is, hogy mit írt be neked ide, nem vagy büszke reá?

Az volt beleírva: „Az én legbecsületesebb adósomnak. A patikáros.”

S ebbe aztán bele is merültem azonnal. Mert gyönyörű könyv volt. A puszták fia, díszkötés. S mindent el is felejtettem mellette, talán még az édesanyámat is egy időre. Különben most is itt van a fiókomban s bizony néha még most is a kezembe veszem.

 

Karácsonyi történet

Ami azt illeti, elég rossz állapotban voltam én akkor úgyis, s ez nem is volt csoda nálam: az érzékenykedés és bizonyos zavarodottság a boldogtalan emberek gyakori állapota s viszont elégedettség nem létezik bizonyos tompulatok nélkül. S én épp akkor, nemhogy tompultságban szenvedtem volna, éppen ellenkezőleg! túlságosan is éber voltam, folyton figyelmező s bár hallgatag, de magamban csúfondáros és haragos s már ebből magából is megérthetik, hogy telt el végső kis fiatalságom ideje.

S most folytonos ingerületeimhez képzeljenek még el egy banyát is, aki kínozott engem s akire még ránézni is rossz volt, mert úgy bandzsított, akár az öngyilkosság… De hiába képzelik el, azt senki fel nem foghatja, mit szenvedtem én attól. Hogy már-már szinte azon ábrándoztam, hogy megölöm. Persze ez afféle ábránd volt csak, a képzelet kényszerű játéka, – no de én oly szívesen adtam oda magam ennek s a varázslata oly bűvös volt s oly erős, hogy szinte érezni kezdtem a bűnözés mámorát. S épp ezt akarom most elbeszélni.

Ez az öregasszony a barátom édesanyja volt s ugyanabban a lakásban lakott, ahol a készülékeim voltak elhelyezve. Akkoriban még olyan nyomorultak voltak ugyanis a lakásviszonyok, hogy ide kényszerültem be velök, egy kuckóba, drága, legmodernebb típusú terápiás és nem terápiás Röntgengépeimmel, valamint egyéb mindenféle lámpáimmal s minthogy az ő szobája az enyém után következett s annak más kijárata nem volt, csakis az én szobámon keresztül, ennélfogva az öregasszonynak folyton ki-be kellett járnia a készülékeim között. S a barátom ezen nem is segíthetett, különben is félig szívesség volt részéről még az is, hogy egyáltalán befogadott a házába. Ez volt a helyzet. S most képzelhetik, hogy éreztem én magam. Volt nálam valaki, már éppen vetkőződött, vagy már éppen vizsgáltam is, s ő nyitott be a sötétbe. (Mert hisz sötétben kellett dolgoznom.) Igaz, hogy megint becsapódott az ajtó és mondta is, hogy „bocsánat”, de képzeljék el, folyton remegnem kellett, hogy nem nyit-e be? S viszont, hogy az ajtót legalább azokban az időkben zárva tartsam, míg páciens van nálam, még ebbe sem volt hajlandó belemenni. Nem, a világért sem. Még kulcsot sem adott.

– Nem hagyom kérem bezárni magam, – rikácsolta gőgösen.

De mindez távolról sem elég a helyzet jellemzésére. Mert hisz gyötört, minden egyebekkel is úgy, hogy szinte már belehaltam. A véremet szítta, az életemet ette, minthacsak ennek élne, alig volt nap, hogy valamit ne talált volna kínzásomra.

Az ablakot például mindig nyitva találtam a legcudarabb télen is s akárhogy könyörögtem, akárhogy magyaráztam, hogy ne tegyék ezt velem, a szoba nehezen fűlik át s meghűlnek a betegeim, – minden hiábavaló volt. A személyzet vállat vont. A nagysága parancsolja ezt így s nekik azt kell tenniök, amit a nagysága parancsol. Aztán bizonyos színes ágyhuzatok is mindenkor láthatók voltak valahol, az ajtóban vagy az ablakban, vagy bizonyos székeken, továbbá fehér tolú is enyhén szálldogált olykor ide-oda a készülékeim között, mintha szelíden havazna… de mit részletezzem? E pár szóból is megérthetik, hogy nem volt rózsás az életem, olyannyira nem, hogy néha reggel már felébredni sem akartam, mert az volt az érzésem, hogy a pokol vár reám valahol, – igen, igen, egy készülékekkel zsúfolásig telirakott pokol s olykor valósággal nyögdécseltem öltözködés vagy borotválkozás közben.

– Ej, ej, ugyan, ugyan, – felelte nékem bámulatos nyugalmával a feleségem, mikor egy nap megint értésére adtam, hogy ezt én így nem bírom tovább. Oh az én feleségem! Egy életem nem is elég ahhoz, hogy kimérgelődjem magam mindenkori nyugalmán. Mintha egy hagymázas kisfiú bolondságait hallgatná, úgy tett, ha nekem valami bajom volt. Az én feleségem ugyanis, tudniok kell, igen előkelő dáma, aki nyugalmában nemigen hagyja zavartatni magát. Talán ismerik is az olyan lényeket, akikben egy szemernyi művészet sincs, – hát olyan asszony az én feleségem. De hagyjuk ezt. Szó ami szó, nem hitt nekem. Mert mi baja lehet az ilyen embernek? S ha van is valami bajom, majd elmúlik. A bajok ugyanis el szoktak múlni, az a tapasztalat.

– Ne háborgasd most apucidat, – mondotta aznap is a kislányomnak, csókolnivaló gyengédséggel, amelyben azonban egy unciára való ész vagy hozzáértés nem volt, annyi sem, mint amennyi egy tökmag. Vagyis egyszerűen múló idegességnek minősítette állapotomat s történetesen épp azon a napon, mikor a képzelet kezdett követelőzővé s a vér türelmetlenné lenni. Valamely szédület pedig így szólt bennem: – muszáj végeznem az öregasszonnyal, különben megtébolyodok.

Vagyis: még egy csekély kis mozdulatára várok s ha csordultig lesz a pohár, akkor nem okoskodom tovább, mert ezzel tartozom a véremnek. Tegnap például egy teli lábaska hideg paradicsommártást találtam a vizsgálóasztalomon s ez már mindennek a betetőzése volt. Egész nap sötét voltam tőle, de még másnap is. Mikor pedig hazulról lementem reggel a lépcsőn, még akkor is azt latolgattam, vajon mit fogok én tenni, ha egy szép napon zsírt és hagymát, vagy esetleg főzelékeket is fogok találni a szobámban, mondjuk babfőzeléket vagy tököt feltéttel, vajon akkor is hallgatni fogok-e? – Hát pipogya vagy? – kérdeztem magamtól, vagyis egész határozottan úszítottam magamat. Oh majd megrepedtem, – el nem képzelik, milyen idegállapotban voltam én már kora reggel. Igazán meg lehetett volna bolondulni bele. Zavaromban és érzékenységemben el is felejtettem, hogy ma karácsony előestéje lesz, erre csak később, ebéd közben figyelmeztetett a feleségem. S mondom, elindultam az új megpróbáltatások elébe.

 

*

 

De érzem, még jobban meg kell magyaráznom, mi volt köztünk, nehogy azt higgyék, hogy túlozok, vagy igazságtalanúl ítélem meg e szegény öregasszony dolgát. De még a magam számára is tisztáznom kellene, hogy miféle rejtélyek is voltak ezek az én vele való szenvedéseim? s hogy mely forrásból fakadtak? mert megvallom, azokat ma sem jól értem. Az például a legkisebb dolog volt, hogy mihelyt meglátott, a nyelvét öltötte ki rám, holott nem volt elmebajos, ebben biztos vagyok, erre meg is esküszöm Önöknek, csak visszaélt az öregség minden előjogával. Már nyolcvan körül volt ugyanis s egy ilyen korú asszonytól már mindenfélét el kell fogadni, mert hátha nem tökéletes, úgy értem: hátha kihagy már az esze? S ő nyilván erre számított, bátran öltögette tehát a nyelvét, magában pedig vihogott. S hogy ez így volt, erre több bizonyságom is van, mindenekelőtt az, hogy egyszer el is árúlta magát. Egy alkalommal ugyanis éppen kikönyökölt a szembenlevő ablakon, mikor én éppen betettem szobámnak ugyancsak a világítóudvarra nyíló ablakát s ekkor persze megint felhasználta az alkalmat, hogy merőn bámulván rám, a nyelvét kimutassa, – de nem ez a fontos, ez a szamárság, hanem az, hogy miután meglepően piros Mikulás-nyelvét már visszahúzta, még mindig merőn bámúlt rám s eközben az ajkai mozogtak és egész érthetően ejtették ki a következő szavakat:

– Du dummer Kerl. – (Magyarul: – Te ostoba fráter. – Osztrák nő volt s ezért néha-néha németül fejezte ki magát.)

S ezt a bírálatot nem egy eszelős személy mondta ki, ebben biztos voltam, hanem valaki, aki igenis gondolkodik, még pedig rólam is és sokat gondolkodik rólam. De minek szaporítsam a szót? hisz láttam én, hogy egyre figyel engem, hogy minden mozdulatomat számba veszi s ez volt éppen bolondító e dologban, – nem maga a nyelvöltögetés, hanem igenis az, hogy általa komoly bírálatot látszott kifejezni, kicsinylést… Hisz érezni lehetett a szemein is, hogy vizsgálgat engem s ezt azért teszi, hogy a fiát, aki szintúgy orvos volt, mint én, többre tarthassa nálam. Hiszen nem egyszer nevetett, mikor keresztülment a szobámon s netán látta, hogy csinálok valamit, ha éppen felemeltem, vagy letettem valami tárgyat, – vagyis éreztem, hogy a mozdulataimat lassúaknak ítéli s hogy minden cselekedetemet bírálja és helyteleníti, hogy mindent helytelenít, ami tőlem származik, még a zsebkendőmet is elítéli, mert az enyém. Szóval hogy megvet mindenestül, ami vagyok, tetőtől-talpig. Oh, hisz ezen is túlteheti magát az ember, tudom, csak épp ehhez az kellett volna, hogy magam roppantúl meg legyek elégedve magammal. S nálam nem ez volt az eset.

Mert csupa nyugtalanság voltam akkoriban, – boldogtalan, örökös vitában magammal, a világgal, mindennel, ami körülvett s épp ez késztetett arra, hogy még az ilyen vélemény-nyílvánításokra is felfigyeljek. Oh nagy szükségem lett volna rá, hogy megbizonyosodjam róla, hogy csakugyan valami baja van az öregasszonynak, – az önérzetemnek lett volna erre múlhatatlanúl szüksége. Mindezt azért említem, hogy megértsenek, mert nehéz érthetővé tennem magamat, s ami történt. Napokon át azon gondolkodtam néha: vajon itt nem egy tapasztalt, minden hájjal megkent öregasszonnyal van-e dolgom, aki a lelkem legmélyére is lelát s meglátja abban féltve őrzött titkomat: teljes ürességemet, vagyis azt, hogy én egy senki és semmi vagyok. S hiába teszek nagyszerű kísérleteket esténként az élettani intézetben, semmit sem ér az egész, mivelhogy én magam sem érek semmit, s valahányszor ilyesmire gondoltam, úgy hatott rám ez az öreg személy, mint egy titkos igaznéző. Hát hiába! A becsvágy élete kemény és szívtelen élet, – mindent attól tettem függővé, vagyok-e valaki, vagy sem? S ez mindaddig így volt, míg egy nap nem sikerűlt mégis egy elég jelentős felfedezést tennem, mégpedig a mellkasi mirígy hormonális működését illetően. S bár akkor is a véletlen nagy hatalmáról bizonyosodtam meg, inkább, mint a magam értékéről, – mert hisz a felfedezések dolga is nagyrészt szerencsén és a véletlen játékain múlik, – mégis legalább valamelyest megnyugodtam egy időre.

Ám akkoriban hol voltam én még a megnyugvástól? A lelkemet adtam volna érte, ha ez az öregasszony bejön hozzám, megsimogat s azt mondja nekem, hogy okos és jó vagyok. S hogy nem hiába élek. Tudniok kell, hogy nekem korán halt meg az édesanyám.

Mindezek után talán nem fogják túlságosan különösnek találni a vele való próbálkozásaimat. Én ugyanis mindenáron meg szerettem volna tudni, hányadán vagyok vele s evégből több próbát tettem. Így tavasszal, mikor végleg nyitva voltak már az ablakok nála, – olykor én is ablakot nyitottam és elkezdtem fütyölni neki. Szobámban a falhoz lapúltam és fütyöltem, vagyis elkezdtem csalogatni, ahogy a madarakat szokás. Megjegyzem, hogy ma is nagyszerűen tudok még fütyölni. De persze, ez esetben nem azért fütyöltem, hogy elbájoljam őt, – régi, kipróbált, hatékony kísérletem volt ez: jó egynéhány elmebajost riasztottam én már így fel közönyéből az idegklinikán, de a katonaságnál is. Mert ezzel próbáltam ott ki mint ellenőrző orvos, nem tettetés-e némelyik érzéketlensége? S aki igazán beteg volt, az nemigen állta ki ezt a próbát, javarészt mind zavarba jött, vagy legalább is nyugtalan lett tőle, minthogy különös módon tudok fütyölni nekik, szinte azt mondhatnám, hogy ebben értek a nyelvükön. Úgy vezetem ugyanis a dallamot, de még az ékítményeket is, mintha jeladás foglaltatna azokban, mintha különös jelentőségük volna, vagy fel akarnám hívni velök a figyelmet valamire és így tovább. Ám az öregasszonynál nem boldogúltam ezzel. A hangra felmerűlt ugyan a sötétből, majd oda is jött az ablakhoz, – ennyi tehát sikerűlt, – de még ki is könyökölt rajta, még a füléhez is tette a kezét kagylónak, úgy leselkedett, annyira kezdték érdekelni e nyájas futamok s nyílván azt is nagyon szerette volna kitudni, vajon ki az ördög kűldi feléje e barátságos igézeteket? Ez eddig rendben volt, ez eddig a betegeknél sincs máskép. Ám aztán éppen e fordítottja következett, mint náluk, akik egy bizonyos idő eltelte után nemhogy megnyugodnának, ellenkezőleg, gyanakodni kezdenek, ráncolni kezdik homlokukat és meghökkennek. Láttam már olyat is, aki erre még a haját is felborzolta kezeivel, ő azonban épp ellenkezőleg, egyre jobban felvidúlt. Arcán a feszültség engedett… egyszóval, úgy látszik, még tetszett is neki ez a helyzet, hogy íme, ő most titokban talán meg is les valakit, aki magamagának fütyöl a földszinten és nem is tudja, hogy figyelik.

Ebből is arra következtettem tehát, hogy egészséges. De megerősített ebben a véleményemben a fia is. Egy nap ugyanis feljött látogatásomra. Váratlanúl érkezett, egyszer csak becsengetett és benyitott. (Néki lenn vízgyógyintézete volt a földszinten.) Hogy mért jött, ma sem tudom. Mert úgy nézett körül saját helyiségeiben igazán, mintha először volna itt: sorra megbámúlta példáúl a várószobának használt kis cselédszoba képeit a falon, de még a különböző urnákba vagy vázákba is belenézett s közben gúnyosan mosolygott. No persze, az ilyen sikeres életű gentleman csak ritkán vetődik el lakása elrejtett zugaiba, – ez csak érthető, nemde? S még kiváncsivá is teszi, hogy vajon mit talál ott, miféle furcsaságokat? De még azt is jól megértettem én, hogy mért is volt ő annyira megelégedve mindennel, amit látott? de olyannyira, hogy még az aprópénzét is csörgetni kezdte zsebében. Hogy én, hogy én idejutottam, no lám! Én, egykori évtársa s az egyetem egykori büszkesége! Nagy diadal volt ez neki, – ismerem én az emberi szívet! Egyszercsak így szólt:

– Ez az anyám volt valaha, elhinnéd? – kérdezte váratlanul egy fiatal, szép nő képére mutatva a falon. Meg voltam rőkönyödve. Mert bizony ez egy igen szép fiatal nő képe volt és régi ismerősöm. Sokszor elnézegettem ugyanis azelőtt is ezt az édes, néma teremtést s hogy most hirtelen az öregasszonnyal kellett őt azonosítanom, ez persze rosszúl esett.

– Ne mondd, ez az anyád volt? – kérdeztem tőle mosolyogva.

– Bizony az anyám volt, mit szólsz? – kémlelte arcomat, mintha ez egyszer történetesen különöskép érdekelné véleményem. Majd így folytatta furcsa mosollyal:

– Így teszik tönkre a fiúk az anyjukat.

– No no, – mondtam én, – ez mégiscsak túlzás talán. Mert hiszen öregasszony. S a végén mindnyájan idejutunk, tudvalevő, – tettem aztán hozzá tűnődve.

– Ide, ide – felelte ő keményen. És sóhajtott.

Én pedig képzeletem természete szerint mindjárt végig is szágúldottam akkor a mama egész életén. S e kis sívár helyiség rögtön megélénkűlt táncaitól. Mert elképzeltem őt mindenféle formájában, mint gyermeket, mint táncos, fiatal lányt, de mint édes szép fiatal anyát is, tejtől duzzadó mellekkel.

– S vajon az én lányom is ilyen szipirtyó lesz-e a végén? Az én szép és táncos fiatal lányom? – gondoltam szomorúan. S valami kis könnyű undor futott át rajtam, amely az életnek szólt, de nemcsak ennek a kis részének, hanem bizony az egésznek.

– Nagyon okos asszony volt, – jegyezte még meg anyjáról e barátom.

– És ma is az? – kockáztattam meg a kérdést.

– Oh hogyne, hogyne, nagyon ravasz és okos még ma is, csak kicsit kényesebb, mint azelőtt volt, vagyis nyafkálkodó lett, – fejezte be barátom a beszélgetést. S rám e percben azt a benyomást tette személye, mintha csakis azért jött volna fel ide, hogy ezt a pár szót elejtse előttem, talán magyarázatképpen is, mintha csak sejtené, mit szenvedek én az anyjától. Ma is azt hiszem, hogy ez így volt. Mert nyomban azután ment is, hirtelen észbe kapott, hogy őt várják a vízgyógyintézetben, neki nagyon sok a dolga.

 

*

 

Mindezek előrebocsátása után folytatom az aznapi események felsorolását. Délelőtt nem történt semmi különös.

Nem jött senki. S ez ünnep előtt nem valami rendkívüli jelenség. Csakhogy, mondom, aznap én történetesen elfelejtettem, hogy ünnep előtt állunk, ennélfogva ez a dologtalanság is bizony levert. S ez nem is csoda, – mert az orvost mindig lesújtja az ilyen üresség, mikor nem jön hozzá senki.

Leültem hát íróasztalomhoz és kezdtem kicsit tanúlni a homályban. Nálam ugyanis rendesen félhomály volt akkoriban, a sötétítő függönyök mindig le voltak bocsátva. Egy kis ernyős lámpánál dolgoztam egész nap, hogy szemeim el ne szokjanak a sötéttől, illetve, hogy minél gyorsabban tudjanak alkalmazkodni a Röntgen mozgó tüzeihez… tűnődtem. Majd megint tanúltam kicsit. A közelemben nem mozdúlt semmi. Már az a gondolatom támadt, hátha valami baja van odabenn az öregasszonynak? Vagy talán meg is halt? meg kellene nézni. Mégsem mozdúltam, csak féltizenkettő tájban ugrottam fel az asztaltól, fogtam a zsebórámat és lementem, hazamentem ebédelni.

De délután is épp oly nagy némaság volt odabenn az öregasszonynál, kicsit túlnagy is, mindenképen gyanús, még a cseléd se volt sehol. Hiába csöngettem neki, nem volt szolgálatomra.

– Mi van ezekkel? – gondoltam magamban, – kihaltak? S most majd nekem kell talán még ajtót is nyitnom, ha jön valaki? – Bekopogtam tehát az öregasszonyhoz s minthogy választ nem kaptam, benyitottam hozzá. Szép, nyugalmas rend volt nála s a szobája teljesen üres.

– No lám, hisz nincs is itthon, – kaptam észbe. Talán bizony felvette végre évezredes lila selyemruháját, meg furcsa kalapját és sétálni ment? Haj de kacagtam én! S a boldogságnak valami ritka jóérzése kezdett szétáradni ereimben. S ez már nem is az öregasszony miatt volt. Szinte olyan volt, mint a részegség.

Hogy azonban megértsék, el kell Önöknek mondanom, hogy nekem életemben soha nem volt rendes lakásom. A viszonyok úgy hozták magukkal, koszos gyerekkorom, majd a háború s mindaz, ami utána következett, hogy én sohasem lehettem a kedvem szerint egyedűl, hogy sosem volt egy valamiféle rossz kis kuckóm akár, ahova véglegesen visszavonúlhattam volna, vagy hogy is mondjam már? Én mindig zsúfolva voltam készenlétben, velem mindenkor rendelkeztek, nekem folyton el kellett készűlve lennem, hogy keresnek, vagy rámnyitnak, – olyannyira, hogy ez a készűltség jóformán még álmomban, de még a mézesheteimben sem hagyott el, – nos megértenek-e végre s elképzelik-e, mennyire „szenzibilizálva” voltam tehát e mostani helyzetem ellen is? S már azért is, mert tökéletes megfelelője volt mindannak, amit eddig is mindenütt meg kellett élnem s mert azt a benyomást keltette, mintha erre a nyomorúságra volnék már mindörökre ítélve. Mindebből megérthetik azonban módfeletti nagy örömömet is, mikor azt éreztem végre, hogy senki sincs tehát itt a nyakamon, sem a közelemben, nem várakozik rám senki, nem leselkedik senki, – oh Isten… Az a pillanat volt, mikor a környező hangok és mozdulatok, mikor a sorsok nyűgöző varázslatából végre felszabadúl az ember.

Úgy érezhettem magam Istenemre, mint gyerekkoromban az uszodában talán, hogy nyújtózkodni, nevetni és hajladozni jött kedvem… el is kezdtem csakugyan mindenfélét egyszerre csinálni… rágyújtottam, tanúltam, de még dúdoltam is s egy édes-bűnös jó érzés cicázott ugyanakkor a szívemmel, mintha tiltott szerelemre készülődnék. S hogy ez meddig tartott így, nem is tudom. Ilyenkor az ember szinte elúszik az idővel. Egyszercsak csengettek. S aztán újra. Eszembe jutott, hogy hiszen ma nekem kell itt ajtót nyitnom, felvettem hát köpenyemet.

Egy kisasszony jött kék ruhában, levéllel. A levélben a szokott frázisok, tehetetlenség, üresség, – világítsam át a mellkasát, mintha bizony minden női lázacskát a tüdőre kellene visszavezetni. Ránéztem a kisasszonyra. Csinos apró kisasszonyka volt.

– Tessék csak levetkőzni, – mondottam neki nyájasan, helyet mutatván neki egy bizonyos paraván mögött, ahol a betegeknek vetkőződni kellett. S a kezeimet dörzsölgettem. Ne értsenek félre. Akkor még nem a kisasszony miatt.

Azért voltam olyan elégedett, mert történetesen ismertem azt a bizonyos kolléga urat, aki a levelet írta s nevetni tudtam volna örömömben, úgy elébem állt azonnal kerek, szép, ostoba feje. Nagyon élvezem ugyanis az effélét: a szép, fekete szakállt, a nem egészen tiszta kézelőt, meg a tudományt együttvéve. No, szóval az illető a vidéki körorvosnak és a tudósnak remek keveréke volt. Márpedig az ilyen becsvágyó lelkek, mint én is vagyok, kegyetlenek, – mi nem nagyon szíveljük a mindentudó háziorvos urakat és ha belőlük is élűnk, hasonlóképen az elzüllött orvosokat sem, akik tudománnyal kezdik és üzlettel végzik. S képzeletem megrögzött szokása szerint mindjárt magam elé is idéztem őt egész mivoltában, mindenestűl s főkép azt a nagyszerű pillanatot, mikor az ilyen szép kisasszony körűl buzgólkodik, ráfekteti szépen ostoba fejét a keblére, mint egy legfínomabb vánkosra és minden hebehurgyaságát összeszedi, hogy kitálaljon róla valamit.

– Apró lázak? Pleuritis, hiszen Ön zörög itt kisasszony, – és összevissza hadar mindenfélét, közben mindezt szerencsére el is felejti rögtön, ami nem csoda, hisz mindenféle műveletet végez egyszerre, fontoskodik, tölcsért csinál a füléhez, ráncolja kicsit a homlokát s mind e hókusz-pókusszal sok pénzt keres. Egyszercsak felriadok.

– Kész vagyok, – szólal meg mellettem a kisasszony és nevet.

Felpillantok, hát ott áll anyaszűlt meztelenűl. Már pedig arról szó sincs, hogy a betegeket nálunk figyelmeztetni kellene, mennyire vetkőzzenek le, mennyire nem. Ilyesmire nincs is szükség. De ha mégis olykor levetkőzik valaki, ezt csak nő teszi, férfi soha. S akkor is mérget lehet rá venni, hogy jó a termete. S ezé is persze az volt, hibátlan, ezt még a homályban is meg tudtam állapítani, derengéshez szokott szemeimmel.

S én ilyenkor kicsit még ridegebb vagyok, régi szokásom szerint. Minthogy ilyenkor önmagam előtt is szívesen kimutatom, hogy én most dolgozom, más egyébről tehát szó sem lehet. De nem is érzek én ilyenkor mást, mint „tudományos szomjat”, esküszöm Önöknek s ott állhat előttem a világ szépe, akkor is. A következőket érzem: hogy nekem most ennek a személynek neki kell mennem és pedig minden erőmmel és ravaszságommal, mert most túl kell tennem a természeten. A természet ugyanis ravasz, eldugja az ember elől mindenféle szándékát, titkokat csinál belőle, mintha bújósdit akarna játszani a kutatóval. S a bújósdinak ez az érzése régi dolog nálam, valóságos tradiciója van, – ezt éreztem már kölyök-orvos koromban is úgyszólván minden elém kerülő esetben.

Most annál mérgesebb voltam tehát, mert ez a kis fitos még a harisnyáit is levetette. Mit akar ez? csábítani akar engem? Amellett olyan nagyon elfogúlatlanúl viselkedett nálam, akit soha se látott, – még kicsit riszálta is magát meztelenűl, de még a cípőcskéjét is enyhén csattogtatta, mintha papucs volna rajta, egyszóval úgy viselkedett pontosan, mintha csak otthon volna s most bújt volna ki a pihés, meleg ágyból.

– Tessék ide meg oda állni, – mondtam én neki annál ridegebben. – Kiféle lehet ez? – gondoltam magamban. – Valami kis kokott talán? S az ajtóra néztem. S bizony már ez is gyanús volt nekem, mert minek is néztem oda?

De még egyéb gyanúsat is tapasztalhattam magamon már akkor rögtön. A hangom példáúl távolról sem volt oly tárgyilagos, mint szerettem volna. A hangom egész határozottan remegett egy kicsit s ezt az ilyen fitos kis nők észre szokták ám venni és vagy elmosolyodnak rajta, vagy még hangosan is nevetik. Mind a kettő nagyon izgató. Az egyik, a mosolygás azt jelenti: észrevettem ám valamit… s ebben van még egy kis szemérem is, – a másik, a nyílt nevetés már merő szemtelenség, mert azt fejezi ki, mintha a világon semmi közük sem volna az ilyen férfiúi nyughatatlanságokhoz s azt mondanák vele: jaj de furcsa dolog ez!

Ez is hangosan nevetett, egészen pimaszúl s ezenfelűl még rám is nézett, – de hogy! Mintha csak a mélyből, valami romlottsági vizekből emelné reám a sötét szemevilágát a homályban. Mert hisz a homályban nevetett s csak az én sötéthez szokott szemeim tudták megállapítani, hogy eközben is mit csinál.

– Tessék mélyen belélegezni, hasat ki meg be, – beszéltem hozzá már szinte gorombán s közben meg-megérintettem kicsit a karját, aztán a hűvös kis mellét, meg a nyakát, – no, persze, át kellett állítanom a testét az átvilágítás különböző helyzeteihez, – de minek cifrázzam? Hisz nem volt az már vizsgálat, oda se figyeltem. Azt kezdtem magyarázni magamnak, hogy én voltakép túlkorán is házasodtam, vagyis túlszomjasan, tehát hebehurgyán is és tovább. S mikor már itt tart az ember, hogy ezt kezdi megint felsorakoztatni magában, akkor úgyis meg van már bolondúlva.

Egyszóval nem tudom, mi történt velem? rámjött a bolondúlás, s ugyan még mindig úgy tettem, mintha vizsgálnám, de már mindenféle fölösleges mozdulatokat is végeztettem vele, egész más okból s ez alatt a reszketésem nem hogy alábbhagyott volna, átment még a fejemre is. Képzeljék el, egyszercsak hallom koccanni a saját fogaimat a sötétben.

– Magának nincs semmi baja, – mondtam ki végre rekedten a szentenciát, amely persze semmit sem ért s valamely rejtélyes okoknál fogva felgyújtottam ehhez a nagy villanyt is. Ott állt a teljes fényben.

– Oh tudom, – felelte szendén. És szerénysége jeléül még le is sütötte ehhez kislányos, merész szemeit.

 

*

 

Mondom, nem tudom, mi volt ez akkor? Fejembe szállt-e ez a nagy boldog egyedűllét s a sorsom is ingerkedni akart-e velem s azért kűldte épp akkor ezt az engedelmes gyermeket? Megvallom azt sem tudom, mi tetszett nekem annyira rajta, minthogy gyanítom, hogy nem is volt valami különleges szépség. Afféle dundi volt, gömbölyded kis alak, úgy emlékszem ma rá. De lehet-e azt tudni, mi őrjíti meg olykor az embert? Mi az, aminek hirtelen támadó, iszonyú vonzata van, olyan, hogy nem lehet ellenállni neki? Egy vonása ha van az arcán, valami kis fura hajlata, mondjuk a szája körűl, néha már az is elég, vagy, teszem azt, ha például úgy hordozza ennen tagjai súlyát, mint valami kedves terhet, vagyis kedvteléssel, mintha például ő maga is szeretné azt, hogy úgy ringanak a mellei járás közben… gyanítom, hogy ez az utóbbi volt ennek a lánynak esete is s talán épp ez vett le annyira a lábamról. De minek ezt kutatni? Mindegy. Elég mindebből tudomásúl venni annyit, hogy vannak ilyen véletlenek és viharok, amelyeket vajmi kevéssé lehet megmagyarázni. Mert hisz hiába magyarázom ma már magamnak is, még sem értem, mért voltam olyan bősz és ádáz? Hogy volt az lehetséges, hogy egy ilyen taknyos lány, akivel két fölös szót se szóltam, ennyire kihozott a sodromból? Mert mondhatom, olyan voltam, mint egy gyilkos. Igaz, ha már én itt tartok, akkor nincs kegyelem. Nem bántam már azt sem, ha sikolt, ha feljelentenek, ha kiszerkesztenek, ami pedig ilyenkor az utamban áll, azt elsöpröm. Amely kisasszony pedig az említett nevetgélések és szemlesütések után ellenkezni merne, azt talán össze is törném, mit tudom én?

Szerencsére nem nagyon ellenkezett. S már most: akár holmi szeretőcske volt ez a lány, akár nem, meg lehetett illetődve, mert erre aligha számíthatott, hogy ilyen komoly sikere lesz. Már akkor nem is igen kuncogott ő sem, inkább nagy ijedelmes hűség volt a szemeibe beleírva, mikor felnézett rám. Ugyanaz a hűség, mint a kutyáké.

S már éppen ott tartottam, hogy két karomba kaptam, alighanem avégből, hogy le is tegyem mindjárt valami jó puha helyre… (ez aztán meg is történt!) – mikor ködös szemeim előtt egy jókora nagy női kalap bontakozott ki, vagyis kezdett benyomúlni a szobámba. S most értsenek meg jól, mért mondom azt, hogy lassan? Mert olybá tűnt, mintha már jóideje nézném e kalapot és még se mozdúltam volna, de sőt, hiszen már akkor is felfigyeltem valami változásra, mikor nyílni kezdett az ajtó s én mégis hagytam kinyílni egészen. Csodálatos az ember! Semmit sem szóltam, semmit sem tettem ellene, talán épp azért, mert annyira hihetetlennek tűnt! – Mert hisz mondanom se kell, e látomás az öregasszony maga volt testestől-lelkestől. Minthogy azonban biztos voltam benne, abban a hitben éltem egész mostanáig, hogy ma végre nincsen idehaza, nem hihettem el tehát, hogy ez a teste is, legfeljebb a szelleme lehetet volna, s ezért nyílván azt mondtam magamnak, hogy amit látok, úgysem igaz. Hogy pedig becsapott? azt talán képtelen is voltam ilyen hamar felfogni azon állapotomban. Alighanem ilyen ámúldozások és optikai balhiedelmek mehettek végbe bennem s ezért késlekedtem, – illetve még ez sem elég pontos jellemzése akkori érzéseimnek, mert e jelenség nemcsak idegen volt, hanem álomszerű is és mert álomszerű volt, már valamelyest ismerősnek is tűnt. Ne feledjük azonban, hogy e szörnyű kalap is fokozta a rémlátást. De minek is részletezzem annyit? Elég talán, ha azt mondom, hogy mind ez az egész olyan volt, mint a lidércnyomás.

Illetve, hiszen tudom is ma már, hogy ez hogy van énvelem. Vagyis úgy van, hogy a lelkem számára nincs természetesebb dolog, mint az ilyen rendkívűliség. Egyszóval, én az ilyen különös látomásokat olykép tekintettem, mint életemnek állandóan várható jelenségeit. Még azon se csodálkoznék talán, ha egyszer csak nyílna az ajtó és ezen nem a feleségem, vagy egy barátom lépne be, hanem, mondjuk, egy dromedár. Minthogy az én életem éppen elég furcsa folyású egyéb tekintetben is! De ne csodálkozzanak mindezen, – mikor az embernek fel van ajzva minden idege, akkor annak mások is a törvényei s még hozzá, ha ilyen lidérces látomás is éri ugyanakkor.

Szavamra mondom, előbb a szemeláttára folytatni akartam a szerelem mesterségét, míg aztán eszemre nem tértem s egy iszonyút nem ordítottam. Ez az ordítás is álomszerű volt. Mert álmaimban szokott megesni velem, hogy a rémület kiáltását a rémítés kiáltásává változtatom, még pedig hihetetlen gyorsasággal, még mialatt ordítok. Amit itt elmondok, mindaz is nyílván pillanatok alatt ment végbe, vagy talán csak azok töredéke alatt, mert mindenféle történt egyszerre, ő példáúl alighanem sikoltott is, ez azonban nem fontos, fődolog, hogy nyomban ugrott be a szobájába, vissza, mert ha nem teszi, Isten irgalmazzon, – már éppen kaptam fel egy több kilós homokvánkost, hogy a fejéhez vágom.

S nosza máris torlaszoltam el az ajtót mindenféle bútorokkal, bárha ennek semmi értelme sem volt, ezt már csak a gyűlölet csináltatta velem, minthogy ezekután aligha lehetett már régi hangulatunkat visszaállítanom Sárikával. (Így hívták a kisasszonyt.) Oly mozdulatlan lett a kis lelkem, mint akit taglóval sújtottak le. Meg talán fel se fogta, mi történt itt, mert hisz ami történt, igazán oly furcsa volt. No de annál inkább elkapott engem már akkor minden indulatom. Ide-oda szaladgáltam, mint az eszeveszett. Oh már talán nem is Sárika miatt, hanem az életem minden keserve miatt.

– Eresszen ki, – kiáltotta az öregasszony a másik szobából.

– Nem, nem, innen többé ki nem jön, – lihegtem én. S ha rögtön el nem hallgat, bemegyek és agyonütöm.

Azzal fenyegetőzött ugyanis, ha nem eresztem ki, botrányt csinál, kinyitja az ablakot és segítségért kiált, hogy ő mindenkép el akar most menni hazúlról, már éppen kalap is van a fején.

– Hát csak jöjjön, ha meg akar halni, – mondtam én. És egyre több bútorral, mindenfélével torlaszoltam az ajtót.

– Ne menjen el, az Istenért ne menjen el, – suttogtam eközben lázasan Sárikának. Úgy könyörögtem, mint a gyerek. Még le is térdeltem eléje.

– Azt mondja meg legalább, hol találkozunk? – könyörögtem néki és összetettem előtte kezeimet.

Ám addigra Sárika már tudni sem akart rólam. Nyílván rájött, hogy joga van neheztelnie s mindenesetre sebesen öltözködni kezdett, miközben olyan bőszűlten nézett rám, mint a cicák, mikor hirtelen megvadúlnak játék közben és szeretnének elszaladni. Egyszóval megútált, de igaza is volt. Mert nem megvetni való-e az ilyen ember, akivel ilyesmi megeshet?

Fel és alá jártam tehát feldúlva, kétségbeesve, csupa gyűlölettel sajátmagam ellen, mert hisz nekem sejtenem kellett volna, hogy ez az öregasszony itthon van, én szerencsétlen! Mert hiába volt ma üres és olyan szép rendben a szobája. Hisz már ez is gyanús volt, ez a szép rend, de nem gondolnom kellett volna rá, hogy ez is csak huncutkodás? mikor a magam bőrén tapasztaltam, hogy az utóbbi hónapokban rohamosan öregedett, hiszen idős emberek rövid idő alatt is nagyon megváltozhatnak: aggastyánokká lesznek hirtelen. Vagyis megfigyelhettem volna, hogy az utóbbi időben nagyon szeret incselkedni, meg huncutkodni, – hát nem effélének tekinthető már a paradicsomszósz dolga is, de kétségtelen, hogy volt más egyéb is ilyesmi, hiszen a múltkor még vizet is töltött a kalapomba. És én mindezt elfelejtettem?

No, mondhatom, már majd megfulladtam az ostobaságom terhétől s a tehetetlen dühtől. Mert mit mondjak most Sárikának, hogy magyarázom el néki alávaló helyzetemet? Beszéljek neki a lakásviszonyokról?

– Ne hogy utánam jöjjön, egy tapodtat se jöjjön, – toporzékolt a lépcsőházban, mikor egész esztelenűl utána szaladtam, kitéve magam annak a veszélynek, hogy ott a feleségemmel találkozom.

– Mi az utcán különben sem ismerjük egymást, – mondta még és rejtélyesen elsuhant.

Én pedig valahogy oldalvást haladva elindúltam az alkonyatban s egy ideig ügyetlenűl ténferegtem. Ám aztán hirtelen irányt vettem, vagyis úgy tettem, mintha sietnem kellene valahová.

 

*

 

Nem volt nekem sietni valóm, csak épp a szörnyűség kergetett, az a bizonyos, amelyet az ember a szívében hord. Akkoriban én még úgy voltam vele, hogy az efféle kétes és keserves élmények után nemhogy a zavart elhagytam volna ülni a szívemben, ellenkezőleg, tovább hajszoltam, kergettem magam, mintha egész határozottan azt akartam volna, hogy megbolondúljak.

– Érhet-e vajon nagyobb szégyen valakit? – kérdeztem magamtól jó néhányszor, és most már igazán nem Sárika miatt. Némely percben annyira csóváltam a fejem, hogy jó lett volna belehalni.

Néha pedig megálltam, azt képzelvén, hogy ez a Niagara-zuhatag és én most bele akarok ugrani.

Nem volt vége az áradozásnak. Mindenféle melódiák keltek szárnyra a szívemben, hogy én elutazom, hogy veszek egy csónakot és elindúlok lefelé a Dunán akárhova… némely pillanatban pedig, – még erre is emlékszem, – az a furcsa képzelet játszott velem, hogy nekem voltakép nagy vagyonom van elrejtve valahol s azt csak elő kellene most venni és urasan élni.

Így háborogtam, képzelegtem jó ideig anélkül, hogy egyetlen érdemes gondolatom támadt volna. Ám egyszer csak megálltam az utcán.

– Eh, meg kell ölni az öregasszonyt, – mondtam magam elé. S már ebbe a kijelentésbe is szinte beleszédűltem.

Hisz sokszor mondtam én már magamnak effélét, utoljára például tegnap is, de úgy látszik, soha még ekkora erővel s ilyen meggyőzőn. Nyílván magam sem hittem eddig, hogy meg is akarom tenni, de most valami történhetett velem. Talán véglegesen beláttam, hogy meg kell tennem, különben meghalok.

Mintha tisztán állna előttem, még pedig végleges formájában az a kérdés, hogy én akarok-e élni, vagy hagyom inkább őt élni? Hogy válasszak e kettő közt. És én választottam.

Vagyis olyan perc lehetett ez is, amilyen a bibliában van elbeszélve, hogy egy lelki helyzet már olyannyira kitisztúlt valakiben, hogy végleges fogalmazása felírva megjelenik a falon, – magam is szinte felírva láttam e határozatomat a levegő-égben.

S micsoda vad lendűlet, vagy részegség lett még ebből Uram Isten! Hatalmas iramba kezdtem s majd beleszédültem a villamosok alá, majd elégtem a hőségtől. Mert a tervem is azonnal készen volt, – nyílván ez is már régen szunnyadozott bennem, s nagy készletben. Vagyis most egyelőre csendben leszek, meg se moccanok s a mai eseményeknek hasonlókép nem lesz semmi látszata rajtam. S ha már így nagy csendben néhány hét letelt, akkor egy ugyancsak békés téli délutánon egyszer csak rákapcsolom százhúszezer voltomat a kilincsre, a másik sarkát pedig valami bádogdoboz-félébe kapcsolom, valamely nagyobb fémtárgyba, amelynek okvetlenűl neki kell mennie, mikor bejön az ajtón, még pedig akkor megy neki, mikor már behúzta azt maga után. Mondhatom, valósággal megeredt a könnyem, mert azt képzeltem: ez a szabadság Uram Isten. Ezen az áron vásárolom meg Tőled a szabadságomat, – nagy ára van, de megéri!

– De minek is éljen még tovább egy ilyen szörnyeteg? – vetettem fel végérvényesen a kérdést, – kinek haszon az? mikor mindenkit csak keserít, mikor egy élőlény sincs, akinek öröme volna belőle, hogy itt van… Különben sem egy egész életet veszek el tőle Úristen, csak néhány évet, vagy néhány hónapot, amely neki kis idő, az én egész életemet viszont tönkreteszi, mert megeszi az idegeimet, a lelkemet, feltéve, hogy egyáltalán vállalom még ezt az életet így.

Ekképen magyaráztam Istennek ügyeimet.

Különben is láttam a múltkor, mikor megőlt egy kis csirkét és megette. Fogatlan ínyével mohón szétharapdálta szegényt, – csúnya látvány volt! S nem akkor is azt a kérdést vetettem-e fel magam előtt és Isten előtt, hogy ítélkezzen már végre valaki ebben a perben! Vajon melyik ér többet e kettő közt: e két teremtett lény között? egy ártatlan tekintetű csirke, vagy a sátánnak ez az öreganyja?

Ami pedig más egyebeket illet, tegyük fel a börtönt, – fölényesen mosolyogtam. Ha valaki élete minden erejével, egy élet minden kétségbeesésével visz végbe valamit, az nem kerűlhet börtönbe. Hiszen úgyis magas feszűltség van az én szobámban s ha valaki meggondolatlanúl csoszog a szabad vezetékek között, miután úgy jött be, hogy be se kopogott?… A múltkor egy doktor halt meg így, hogy rossz helyre tette a lábát a kapcsoló-szekrényen és be akarta kapcsolni a gépet, – vége volt.

Oh micsoda ringatózás támadt bennem mindettől főként a dolog egyszerűségétől, nincs az a tenger, nincs az a szelídség! Hogy én ilyen egyszerűen fogok ettől a szörnyű látomástól megszabadúlni és soha többé nem fogom látni ezt a pokoli arcot! S mintha végre altatódalt dúdolnának fülembe s azt mondanák: – nyugodjál meg, itt az ideje. – Vagyis azok a boldog értelmű, szent és jó szavak hangzottak el a szívemben, amelyeket talán a feleségemnek kellett volna kimondania, de nem is most, hanem mikor még fiatalok voltunk.

Végre pihentem tehát. De még nevettem is rajta. – Elsikkasztom ezt a kis öreget. Csakhogy akkor gazdátlan lesz és nyomtalan, mit csináljak vele? – mondtam magam elé pajkosan. Vagyis azt hittem: no most aztán igazán elintéztem mindent s nem vettem észre, hogy semmit sem intéztem el, csak a magam kínzását hagytam kicsit abba s átterelődtem a fantáziákra. Ez volt a megkönnyebbülés végre!

S miután látszólag így mindent elintéztem s mindezt el is hittem magamnak, átadtam magam egy iránytalan álmodozásnak. De végre haza is kellett volna menni. – Hisz ma Karácsony előestéje lesz, – jutott eszembe megint.

Beültem hát egy kocsiba s elvitettem magam egy űzlet elé, amely a lakásom közelében volt, hogy még se menjek üres kézzel haza ilyen nagy ünnepen. S most Önöket kérem meg, ugyan ítéljék meg, ami velem ebben az űzletben történt, vagyis magyarázzák meg, hogyan történhetett velem ilyesmi mindezek után?

 

*

 

A segédek ott ismernek engem és nagyokat köszönnek, mert nemrég ingyen röntgeneztem valamelyiküket, ugyanezen okból még a tulajdonos is rám mosolyog, még a kasszában a kisasszony is, egyszóval, e kis vizsgálatnak itt nagy a kamatja. S magam is kedvem szerint válogathatok. Bár hisz aznap nem is valami nagyszerű dolgokat jöttem ide venni, inkább igen egyszerűeket: diót, mandolát, mazsolaszőlőt, ilyesmit s azért csak e csekélységeket, mert a kislányom mindig azt szokta hangoztatni, hogy minek is sütik bele ezeket a fínom anyagokat a süteménybe, mikor a töltelék maga nyersen sokkal fínomabb. Ilyenkor, karácsonykor szoktuk hát megengedni neki, hogy kimenjen a konyhába és csínáljon magának annyi diós tölteléket, amennyit akar és egye is meg mindjárt az egészet. Illetve: ilyenkor is ezt inkább az én védnökségem alatt teszi.

Minthogy azonban az ilyen fínom csemegekereskedés árúi igen kecsegtetők, megint az lett hát a vége, hogy vettem egyebeket is, külön csomagban, így két kappant, miután biztosítottak róla, hogy ezek nem olyan kappanok, mint a többiek, mert ezek húsa, ha megsütik, rózsaszínű s nem vajsárga, mint az összes, többi, közönséges kappanokéi, amelyeket más üzletekben is árúlnak. Rámosolyogtam tehát e különlegességekre s becsomagoltattam hozzá még más mindenfélét is.

S persze sok pénzt adtam ki megint, szokásom szerint, de most legalább lelkifurdalás nélkűl. Nagy fölényt éreztem ugyanis és jó öntudatot. Ha nem fog tetszeni mai gazdálkodásom a feleségemnek, – Istenem, ez sem lesz nagy baj, – gondoltam magamban nagy nyugalommal. Vegyük tehát úgy, hogy ezt is a kislányomnak veszem. Ugyanakkor pedig egy formula jutott eszembe, amellyel nagyon meg voltam elégedve. Hiszen én úgyis mindent neki veszek, mert én már csak neki élek, – mondottam magam elé. S e szó annyira tetszett nekem, hogy könnyes lett tőle még a szemem is. Vagyis hát ilyen érzékeny voltam én ezekben az órákban. S ez az a pont, mikor arra kell Önöket kérnem, hogy ne kételkedjenek szavaim teljes őszinteségében és igazságában. Elbeszélésemben ott tartottam, hogy éppen elöntötte kicsit szemeimet a könny, mikor e könnyek ködeiből megint egy nagy, régi divatú, szalagos női kalapot láttam kibontakozni. De nem hagyom Önöket sokáig kétségben a kalap hovatartozása felől, – csakugyan az öregasszonyé volt, vagyis alatta csakugyan ott volt ő maga is. Egyszóval, ő állt ott megint előttem testestől-lelkestől. Csakhogy akkor már egy kicsit rosszúl lettem tőle: előbb a szívemhez nyúltam, aztán észrevétlenűl a fejemhez. Azt hittem, megüt a guta.

Mert hisz azt a mámoros szédelgéseim közben el is felejtettem volt, hogy hiszen ő otthon el van torlaszolva, – s ez most eszembe jutott. Tehát ezekszerint megintcsak az történt, hogy úgy bújt elő valami kis lyukon e világba, mint az egér.

– No, különös dolog ez, – morogtam magam elé.

De mégcsak nem is volt összetörve. S ezenfelűl, szavamra mondom, hogy nem is volt olyan csúnya, mint odahaza, abban a bizonyos homályban. Szépen, ügyesen, könnyedén lépett az árúasztalhoz s ott megállt lesütött szemmel.

Még az is lehet, hogy észrevett, bár ezt egy mozdulatával sem árúlta el. Nagyon szerény volt, csendes és édes, mint egy igazi fínom, öreg matróna. Illetve, furcsa hasonlat jut eszembe: mint egy illedelmes, jól nevelt kis pubi, akit a boltba küldtek vásárolni, igazán olyan volt: nesztelen, szerény és tartózkodó és ami talán a legcsodálatosabb volt az egészben, még a bandzsítása is jól állt neki, de még a régies szabású ruhája is, mintha még az is csak növelte volna gyerekes-aggastyános méltóságát és mozdulatai báját.

– No lám, hiszen én még nem is láttam őt így kinn a szabad levegőn, – mondottam magamnak. – Míly felfoghatatlan ez az élet igazán s hogy változik benne minden pillanatonként!

– S ennek a kedves, fiatal segéd úrnak is vajmi kevés fogalma lehet róla, mi lakik ezen enyhe méltóság mögött, – gondoltam magamban. – S mit tudhat ő arról a titokról is, amely kettőnk közt tombol, a szenvedés örök kapcsolatáról és tüzeiről. Milyen bájosan mosolyogtak ők egymásra! A segéd úr nyílt szívvel, mint aki e percben az édesanyjára gondol, még meg is rázta kicsit a fejét s aztán hamar félrefésűlte aranyos-szőke haját és így szólítá őt meg szíve minden melegével:

– Mit parancsol kedves Nagyságos Asszonyom? – S a hangja olyan fuvolás volt, mintha szeretné. Amire az öregasszony mosolygott, mégpedig szintén felette bájosan, csak hát persze némi tartózkodással is és azt felelte néki:

– Valami ruszli-halat szeretnék kis fiam az ünnepekre, de sok hagymával. – Egyszóval, valami kis régi jóviszony lehetett kettejük közt, úgy vettem észre.

Aztán nagyon szerényen vette elő régimódi, horgolt bugyellárisát és nagyon csendesen szedte elő hatosait, szinte már oly csendesen, mint aki mindjárt sírvafakad. S közben még bólogatott is kicsit, bizony!

Milyen hatalmas látvány egy ilyen öreg személy, a köznapiságok sok lim-lomja, vacakja között! Az embernek muszáj az édesanyjára gondolnia és muszáj sírnia.

S hogy megkapta, ami kellett, kis cókmókjával nagyon békésen és most már elégedetten kifelé tipegett. Mindenfelé köszönt, jobbra-balra bólogatott, mint egy öreg királynő, mint aki tudja, mi a tisztesség és mindenkinek meg is adja a magáét. A segédek pedig egytől-egyig alázatosan kiáltották utána üdvözleteiket. És bizony én is utána néztem, egészen megbabonázva.

– Lám, – gondoltam, – talán azért is volt neki ma olyan sürgős az elmenetel, hogy el ne mulassza valahogy a ruszlikat, talán azért is tört ő ki mindenáron az odúból, mivelhogy tudvalevő: ma korán zárják az üzleteket. Hiszen az ember sosem ismerheti elég jól a mások életét.

Aztán képzeletem természete szerint még magam elé idéztem e sürgős vásár folytatását is, tehát azt, hogy mint bújik be most kedvelt halacskáival a vackába, ama bizonyos sötétbe, ahol esténként elég kellemes meleg van, ha világosság nincs is, mert nemigen gyújt világot még ünnepen sem, mert spórol, mindig csak spórol, de kinek? A fiának. Mert minden kihalt már belőle, csak még az anyai szíve nem. Ám a fia azért nem hiszem, hogy ma elfáradna hozzá, fel az első emeletre.

És azt is gondoltam magamban még egyszer, de úgy, hogy jobban átértsem értelmét, mint eddig. Így szóltam magamhoz nagyon határozottan: – Ma karácsony-este van.

Oh, az ember határozatlan teremtmény, nagyon bizonytalan a dolgában és igen gyakran van a szeme teli könnyel. – Így szóltam a mosolygó segédekhez:

– Ezt a csomagot a két kappannal kűldjék fel ennek az öregasszonynak, aki most a ruszlit vette, – illetve, tegyenek hozzá még egy kis fínom csokoládét és mondják azt, hogy a fia kűldte néki.

Ami pedig e dologról való mai véleményemet illeti, ma már azt gondolom, hogy mindez azért történt velem így, ahogy történt, mert az ember néha túlságosan is meg van kínozva sorsától s olyankor nagyon-nagyon hajlik a szomorúságra.

 

Emléklapok Holdacskáról

A sors furcsa dolog ám. Ebben a történetben következő tényezőknek van szerepük: 1. hogy én is bajuszt hordtam még akkoriban – 2. s hogy ez a kis angol sehogyse tűrte a cigarettafüstöt és 3. hogy ugyanő nem szerette azt sem, ha valaki jelen van, mikor átöltözik éjszakára és ágyába fekszik. Ez, valamint még egynéhány más ilyen fatálisnak nevezhető, mert a sors cselvetéseit sejtető, de kifejezhetetlen apróság is hozzájárult ahhoz, hogy az alábbiakban elmondandó more principioque nevettető s egyben diabolikusan borús történet egyik hőse lehessek. Még azt is megjegyzem itt már jóelőre, hogy azóta hiszek én az ördög létezésében, mióta velem ez történt, mégpedig a testi létezésében is, olyannyira, hogy néha szinte tapintani tudnám magam mellett.

Magam én ügyvéd vagyok s nyilván már ennélfogva sem szeretem a kalandokat. Ami kalandos, az egyben esetleges is s ami nem kalandos, az rendesen törvényszerű is, – márpedig én a törvényszerűséget szeretem. Én olyasmit szeretek, ami fellapozható s betűszerinti pontos eligazodást mutat. Én azt szeretem, ha így szólhatok: – tekintetes királyi törvényszék! Ilyen esetekre vonatkozólag a kúria már régesrégen döntött, – erre vonatkozó határozata feltalálható a Döntvénytár hatodik kötetében ilyen meg ilyen szám alatt, nyolcadik fejezet, második bekezdés, negyedik mondat. A bírák erre persze kicsit morózusan néznek rám, de meg is vannak hökkenve szemmel láthatóan, mert azt mondják magukban: – fene egye meg ezt az ügyvédet, hát ezt már megint honnan szedi elő? – Én pedig azt gondolom magamban: – Nagytekintetű Elnök Úr! Ne légy olyan gyüge, – mert ami végleges, az végleges.

Én tehát azt szeretem, ami végleges. Nem szeretem viszont még a jogtudományokban sem az ilyen dolgokat, – például, hogy: tévedés a személyben, vagy dologban, – vagy pedig: a felfüggesztő feltétel hatásairól, – mikor egy vacak feltétel miatt nem végleges valami. Ha ilyet olvasok, Istenemre, szinte elgyöngülök tőle, nyugtalan leszek, képes vagyok rá, még abba is hagyom ilyenkor az olvasást. Márpedig, ha nem szeretem azt, ami bizonytalan, hogyne idegenkednék akkor egy ismeretlen szoknya ráncaitól. Van-e ennél bizonytalanabb dolog a világon? S hogy éppen én kerülök, én süllyedek ilyenbe nyakig, – nem különös? És éppen én leszek hőse az error in persona ingoványainak?

Mindezeknél fogva ügyet se vetettem tehát arra a rejtélyes kisasszonyra, aki könnyű-zöld, firenzei habkalapkájával fején s valami lenge fátyolocskával arca előtt Kelenföldön szállt fel a vonatra s egyenesen az én fülkémbe nyitott be hordáraival. – A kígyóbőr könnyű bőr – állapítottam meg – s útibőröndökre igen alkalmas bizony. – No, – gondoltam, – ez a hölgy igen gazdag hölgy lehet, – minthogy csupa kígyóbőr holmija van. Ezenfelül pedig azonnal az ablakhoz is sietett még egy kis búcsúhadarásra, azon a motollaszerű angol nyelven, amely csupa prüszkölés, huhogás és susogás. De én evvel se törődtem. Gondoltam magamban: én is tudok angolul, nemcsak te, minthogy nemhiába üldögéltem több mint egy évig Oxfordban a negyedik emeleten, szerénységembe burkolózva. De vajon tudod-e azt is, hogy mi az a zig-zag, no úgy-e hogy nem? S hogy milyen nálatok az aláírási formula? (S már azonnal kezdtem is hadarni magamban: as the proof of the truth és így tovább. Mert az jót tesz a fejemnek.) Hát a halálos határozatokat tudod-e? Azt a különös ítéletet, amelyben kimondatik, hogy addig kell fujtani a bűnök szegény fiát, amíg egészen meg nem halt. (Till you are quite dead.) S mint kell aztán holttetemét a börtön előterébe vetni. (S ezt is elrecitáltam újra, minthogy az ismétlés, mondom, jót tesz a koponyának. S elképzeltem, hogy ott áll a még élő bűnös, és megmondják neki előre, mint fogják megfujtani s mint dobják utóbb tetemét a börtön árkába, – nem különös? S hogy vajon ennek nem esne-e le fejéről ez a zöld kis bóbitája, ha neki mondanák? Minthogy ő is bűnös, nemde, én pedig még inkább, – különösen egy ügyvéd!)

Egyszóval: – huh, de különös nép ez az angol.

– Hát a szerelmi mókáról van-e fogalmad? – firtattam én magamban anélkül, hogy ránéztem volna. (Minthogy eközben szünet nélkül olvastam is s még hozzá egy igen érdekes könyvet. Nekem ugyanis gyerekkorom óta kettős a figyelmem, – még az is lehet, hogy kétféle lélek szorúlt egyszerre belém, ám erről nem érdemes tovább szólani.) – Tudod-e, hogy mi az a szerelmi medvecukor? És megkóstoltad-e már? – kérdeztem tőle magamban. Minthogy ebben is elég kétes emberek ám ezek valahányan! A nőik legalábbis úgy tesznek, mintha áldozatot hoznának vele, ha alkalmat adnak férjeiknek az angol nép szaporítására. Az ördög vigye el őket.

Tovább olvastam tehát könyvemet, aztán elővettem kedvenc sporthírlapomat, a Futball Kurirt és abban valamelyest elmélyedtem. Oh nyugalom te! az égi kékség édesanyja s az istenség oly ritkán s oly nehezen megszerezhető adománya! Mert micsoda áldozatok, furfang és fortélyok kellenek ahhoz, hogy az ember csak egy pillanatig birtokolhasson téged s akkor is nyomban elillansz, mint a bűvöletek! Az én egész életem csupa nyughatatlanság, – (egy agyonzaklatott ügyvédé!) – s alighanem csak akkor száll szememre némi békesség, mikor olykor-olykor a sport-eredményeket olvasom. És ő is olvasott a kisasszony. – Olvassunk tehát, – gondoltam én. Nem is adódott tehát semmiféle mozzanat. Illetve mindaddig, míg be nem jött a kalauz.

Az én szabadjegyem láttára szalutált s ez jólesett. Ám a kisasszonynál némi bajok mutatkoztak s én hagytam is őket egy darabig, hadd mulassanak egymással. Az egyik erről beszélt, a másik arról. Akárcsak ha siket hordárokkal próbál beszédbe elegyedni az ember. – Tudja-e, hol a Podmaniczky-utca? – kérdezem én. – Tegnap délután – feleli ő. Hát körülbelül így folyt le köztük is a társalgás. Nagyon élveztem a dolgot.

– Ami biztos, az biztos, – gondoltam én. – Rá kell fizetned tisztelt miss, akárhogy okoskodol is. – Végülis a kisasszony csakugyan belenyúlt a tárcájába s előhúzott onnan egy olasz bankjegyet. Csakhogy evvel a kalauz megintcsak nem tudott mit csinálni. Szó ami szó, itt volt a pillanat s én meg is szólalhattam végre s még hozzá, úgy gondolom, hibátlan angolsággal. S ennek aztán meg is volt a foganatja, minthogy aggodalmas arcocskája nyomban úgy felderült, mintha napfény simogatná.

Aztán hát kifizettem azt a pár pengőt is, amelyet a kalauz rajta követelt s ő árván-szelíden hagyta is a fülke sarkába húzódva, de nem is izgett-mozgott utána, hogy így-úgy ő ezt most meg akarja téríteni nekem, amit ki nem állhatok. Mert minek mindíg nyugtalankodni az Istenért, – hat pengőnél többet ér nekem az, ha nem kell mosolyognom, meg hajladoznom, meg riszálnom magamat, mintha kalotaszegi szoknya volna rajtam. Ahogy a vadászatban sem szeretem a riadalmat: ide egy lövés, oda is egy és vagy leesett, vagy nem, punktum. Mehetünk tovább.

Elő is vettem hát rögtön a sport-hírlapomat újra. Csakhogy ő nem. (Megint kétfelé vizsgálódtam a térben.) Szemmelláthatólag nagyon készülődött valamire a sarkában. Végülis hát tévetegen-csendesen így szólt:

– Thank you. – Nyílván azt gondolta: ez lesz a legegyszerűbb megoldás és igaza volt. Ami pedig engem illet: akkor vettem csak észre, milyen gyönyörű szeme van ennek. S ezenfelül, hogy micsoda díszes lány ez! Teringettét. Mint valami paradicsom-madárka, piros pettyekkel a kis bögye körül és halvány-zöld bóbitával a fején. Rögtön rajta is ütöttem tehát.

– Milyen csodálatos szeme van önnek, – mondtam én, – milyen csodálatos, mámoros szeme van, igazán. (Drunken eyes.) Mintha most kelt volna fel valami nagyszerű lakomától.

– No, – gondoltam, – most vagy becsengeti a kalauzt valami különös csengettyűvel és kidobat a vonatból, vagy meghúzza a vészféket, vagy legalábbis ajkat biggyeszt, végigmér fagyosan és elfordul. No de nem! Bizony, hogy nem az Istenért, sőt éppen ellenkezőleg.

– Ezt én vagy elveszem feleségül, vagy legalábbis elcsábítom, – határoztam el azonnal. (Egyelőre még ilyen frivolan.) Mert olyan édesen nevetett fel erre, mint az angyalok.

Viszont egy ilyen ügyvédnek sok mindent kell ám tudnia, például olyat is, ami módszertani szempontból voltaképp az orvosi mesterségbe vág. Magam én például, ha engem egy ismeretlen személy érdekelni kezd, mindenekelőtt próba-punkciókkal kísérletezem nála, ahogy az orvosok mondják, – apró szúrásokkal próbálkozom nála a fontos helyeken s nézzük meg, hogy reagál erre? Minthogy az emberi lények közt sok ám a lidérc – s nézzük meg mindenekelőtt, nem lidérc-e valaki?

– Oh, oh, oh, – nevetett könnyedén, édesen (de mintha csak egy habtortácska kezdene nevetni) – oh – azt mondja, – tudom én azt, of course, tudom. Mindig ilyen volt a szemem.

– És mitől? – kérdezem én komoran.

– Mert rettenetesen élvezem az életemet.

– No én nem, – feleltem erre még komorabban.

– Of course, – azt mondja, – maguk férfiak komorak. Mert sok csalódáson kell keresztülmenniök…

– Például? – kérdezem én.

– Például nálunk a hajózásban is…

– No nem a hajózásban, – vágtam a szavába. – A nők csalnak? – kérdeztem energikusan.

– Azt is, – feleli teljes nyugalommal. Erre már én estem le majdnem a kerevetről.

– Csalnak? – kiáltottam fel olyan meglepetéssel, mintha most hallanék először ilyet. – Igazán csalnak? Higgyem el, hogy ez csakugyan igaz? Példáúl maga is? – merészkedtem mind jobban előre.

– Of course, oh bizony én is, – feleli szeliden-szomorúan és nagyot sóhajt a saját keble felé.

– No én megbolondulok, – határoztam el erre. – Úristen, mi lesz, ha én ebbe belészeretek? Mert ez az örvény, érzem, hogy pontosan ez az.

De mondta is nekem valamikor az édesanyám: – Fiacskám, te örvénybe fogsz kerülni, meglátod, – szóról-szóra ezt jósolta nekem. S íme, most itt volt és milyen rohamosan! Harmincnégy esztendeig gondosan elkerültem s most íme, itt van előttem, a bécsi vonalon, egy fülkében, Torbágy közelében, – itt van lábam alatt az örvény.

No de még egy pár próba-punkció esedékes lett itt azért kétségtelenül.

– Látja, látja, – mondtam én – ezért is nem nősültem én meg, mert gyáva vagyok tudja, – őszintén megvallva, félek a nőktől. – Ez egy kicsit bambán hangzott ugyan, nem tagadom, de céljaimat mégiscsak jól szolgálta, mint kiderült.

Mert végre mégiscsak nagyon elpirult a kedves, egész a nyaka tövéig.

– Of course, – azt mondja nekem – oh nagyon köszönöm, hogy a titkait így közli velem, csak látja, én mégse vagyok elég tapasztalt ahhoz, hogy ebben valakinek tanácsot merjek adni, hogy mi a helyesebb?

– De azért mégis valamennyire tapasztalt csak vagy? – szerettem volna még megkérdezni tőle, minthogy az az érzésem támadt: ettől akármit kérdeznék, őszintén felelne nekem. Csak ezt már mégse mertem.

Gondoltam magamban, – nézzük meg más oldalról is a dolgot. Mert egy vadidegen nőt azért mégse vehetek el feleségül. Bárha, mondom, rögtön, már egy óra múlva is úgy látszott, hogy ez a kisasszony az egyetlen, aki hozzám illik e nagyvilágon. Ha furcsa is ez a dolog, akkor is így van. Furcsaságokhoz én már hozzászoktam az élet folyamán. Egyszóval: annyi mindenféle tapasztalás után úgy látszott, hogy ez az, aki végre-valahára nékem termett a nap alatt – és hol? – Angliában. És még hol? Southamptonban, – mert már azt is kitudakoltam hamar, hogy odavaló. Vegyük tehát előlről az egész esetet és pontosabban. Ő Southamptonban születik és pontosan avégből, hogy én itt a vonaton találkozzam vele, – létezik ilyesmi? Léteznek titkos összefüggések is ebben a zűrzavarban? Mért ne higgyem, mikor látom? Hallottam is ilyet és most magam is tapasztalhatom, ha úgy tetszik. Mert miből áll az ügyes és gyors élet? Habozás nélkül elhinni, amit az ember észrevesz, ez volt mindenkor titka az én eddigi csodálatos boldogulásomnak is, – mert nem csodálatos-e? Harmincnégy éves vagyok és az ország második ügyvédje, – akárhogy forgatom, legalább is a második, de az is lehet, hogy az első. És ami még egyéb is vagyok! De hagyjuk ezt. Mindenki azt gondolja, hogy ravasz ember vagyok, pedig nem is vagyok az, csak boldogtalan ember, aki gondolkodni már csak célszerűen akar e világon. De ne foglalkozzunk ezzel se sokat, mert nemigen érdemes. Mindenesetre közelebb húzódtam a misshez.

– Ismétlem: sohasem akartam megnősülni, – folytattam utóbb néminemű szünetek után és most már lassabban és nyilván meggondoltabban is, – nem pedig főként azért, mert ismerem az emberi lelket, jobban mondva épp azért, mert nem ismerem, de nem is ismerhetem és épp ez az, amit biztosan tudok róla. Tehát mit tudok róla biztosan? Hogy megismerni soha nem lehet és ha együtt ülnék valakivel négy évszázadon át ugyanegy szobába bezárva, akkor is az ötödik évszázad első napján, tehát január elsején esetleg rémülten kiáltanék fel: – no ezt már mégse hittem volna rólad, édes feleségem.

– Of course – felelte ő azonnal és egész egyszerűen. S ez már kicsit meg is vadított engem. Mert ennek minden természetes a világon? Ez nem is csodálkozik már soha semmin?

– Mi az, hogy of course? Maga ezt olyan természetesnek tartja?

– Of course, – feleli megint.

– És mért? – kérdeztem én is egész egyszerűen és dühösen. – Mert nem valami bólogatós liba ez is? – villant az eszembe.

– Mért tartja ezt oly természetesnek, ha szabad kérdenem?

– Mert amiben valami különbözik tőlem, azt a részét annak a dolognak én sohasem ismerhetem meg. Mert mihelyt valami hiányzik az érzésemből… – S itt szerencsére el is hallgatott. Azért mondom, hogy szerencsére, mert ha nem hallgatott volna el, akkor már tudós liba lett volna, szemüveges liba s az ilyet én semmikép se viselem el. Csak sajnos, persze nem annak bizonyult. De még mennyire nem annak!

– És milyen precízen fejezi ki magát, – véltem én. – Maga talán jogász? – Boldogan nevetett.

– Én csak egy egyszerű lány vagyok, – felelte vidáman.

– Maga még lány?

– Igen, még egy ideig.

– Rövid ideig?

– Bizony, csak rövid ideig.

– Kár, – mondtam. – Magának zöld szeme van, tud arról!

– No nem is egészen zöld, – feleli kicsit gunyorosan.

– Ezenfelül pedig: maga nem is olyan egyszerű lány, mint ahogy állítja. Van arról is fogalma talán?

– Én nem mindig azt állítom, amit gondolok.

– Úgy, úgy. Egyszóval: maga talán kinevet engem?

– Egy kicsit.

– Úgy, úgy, – mondtam újra. – Tehát maga is? – Még közelebb húzódtam a pamlagon.

– Pedig nekem nagy terveim voltak magával, már egy félórával ezelőtt. Van-e fogalma erről is, ha már mindent annyira tud? – mondtam én. Viszont, úgy látszik, nagyon odahajolhattam hozzá, mert hirtelen visszahúzódott.

– Csak nem akar megölni? – kérdezte. S szemmelláthatóan egészen belesápadt.

– Hogy-hogy megölni?

– Megölni és kirabolni, – kiáltott fel előbb s íme, még lihegett is egy kicsit utána.

– Hogy-hogy kirabolni? Hát ilyen szeme van magának? – kérdeztem csalódottan. – Képes rá és vasúti rablónak néz engem? Lehet az?

– Oh, mit tudom én? – felelte sötéten. – Hallottam én már ilyet épp eleget. És mit tudhatom én, mi lakik valakiben? Hát nem kétesfényű az ember? Nem olyan, mint a lidérc?

Hogy megintcsak majdnem leestem az ülésről. Mert pontosan ezzel a szóval mondta, – azt mondta; – will-o’-the-wisp. Hogy olyan, mint a lidérc.

– Hogy lehet ez? – kérdeztem tőle nagyon csendesen, miközben úgy látszik, mindegyre kerestem a szemét, hogy belenézzek. S ez megint hiba volt, mert nyomban felkiáltott újra: – maga talán hipnotizőr?

– Hát ennyire gyáva? – kérdeztem szinte szomorún.

– Vagy maga talán a testvérem nekem, valami titkos testvérem, hogy az emberektől ennyire fél? Hogy maga is lidércnek nézi az emberi lényt, ugyanúgy, ahogy én? – S aztán hát nagyon csendesen és szomorúan elmagyaráztam neki, amit e tárgyban gondolok. Szinte susogtam. – No de igazuk is van, – mondottam néki mindenekelőtt.

– Mert tudja-e ön, hogy milyen rejtélyes lény az ember? Volt példáúl egy féltestvérem, aki nagy tudós volt, képzelje csak, fiatalon elnyerte a legfőbb honorokat az oxfordi egyetemen s mindenki azt hitte róla, hogy nyolc órát alszik naponta, mindaddig, amíg ki nem derűlt, hogy csak hármat. Ez is csak tizenkét év multán derült ki egy szörnyű éjszakai botránnyal kapcsolatosan. Hát nem rejtély az, ha valakinek évtizedeken át elég három órai alvás? S ezt még el is tudja titkolni, – no de mi célból, mi célból? – kiáltottam fel hirtelenűl.

– Okos ember lehetett, – felelte édes mosollyal ez a miss.

– Hát maga megbocsát az ilyen embernek? – kérdeztem tőle nagy meglepetéssel.

– Teljes szívemből, – feleli ő. (With all my heart, – így fejezte ki magát.) – És maga mennyit alszik? – teszi hozzá.

– Én is csak hármat.

– No és maga is ilyen rejtélyes?

– Hiszen én magam vagyok ez a féltestvérem, – suttogtam feléje. S a hatás páratlan volt. Mintha felgyújtották volna arcocskáját, olyan kis tűzvész, vagy minek nevezzem, olyan foszforos tündöklés csapott fel a szemeiből. Bizony erre már ő is előrehajolt s még hozzá egész közel az arcomhoz.

– Lám, milyen érdekes, – mondta előbb. – Ön végre valóban nagyon érdekes ember, – suttogta felém.

S én úgy éreztem, hogy nem a kamarai alelnökség, még az sem, hogy a törvényelőkészítő bizottság tagja vagyok, hanem, hogy ez a szó haszontalan és hiábavaló életem legnagyobb elégtétele eddig. – Mint mézcsepp a szívre, bizony ez olyan volt.

– Imádlak, – mondtam tehát neki haladék nélkül. Lásd, van ilyen is – sose hittem volna, hogy létezik ilyesmi: – meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, – így mondták ezt azelőtt. S íme most látom, hogy mától fogva kár volna nevetnem ezen, minthogy énvelem magammal is megtörtént épp e pillanatban. Ezt pedig el ne feledjük, valamint azt se, hogy mennyire dobog most a szívem. Akarod hallani?

És megcsókoltam.

– Légy a feleségem, – könyörögtem neki utóbb. – Én kerek e világon mindenkit megcsalok ám, de téged, láthatod rajtam, sohase foglak. A klienseim gyárosok, – érted ezt? És nekivezetem őket a falnak, de úgy, hogy még meg is köszönik nekem, – van-e hát fogalmad róla, micsoda művész vagyok én! De mért nevetsz annyit ezen?

– Mert az én apám is gyáros, – felelte mindegyre nevetve. – És meg is köszönné, ha ilyen férjet vinnék haza neki. – Majd hirtelen elkomolyodott és azt mondta maga elé:

– Sajnos, ő rossz ember. – És még sóhajtott is utána.

– És milyen gyára van?

– Evőeszköz, – felelte kicsit szemérmesen.

– És mért mondod ezt így? talán szégyenled az ilyet?

– Én mindent, szégyenlek, ami fölösleges.

– Az evőeszköz fölösleges?

– Mindaddig, amíg ennivaló nincs.

– Hogy-hogy? Hát nincs?

– Némelyiknek nincs. Például az apám testvérének, aki nagybátyám.

– És mért nincs neki?

– Mert lidérc. Viszont tehet ő arról? Nem tehet róla és én talán ezért is nagyon szeretem őt. – A feleséged pedig nem lehetek, – folytatta hirtelenül (és megintcsak sóhajtott), – mert már eligérkeztem valakinek. De azért nagyon örülök, hogy találkoztunk.

– Hiába beszélsz, az én feleségem leszel, – mondtam én.

– Nem lehetek, – feleli ő.

– Majd meglátjuk mind a ketten, – mondtam én. – És most mi a terved?

– Megyek Párizsba. Ott vár valaki.

– Nem mégy, – mondtam én. – Itt maradsz Bécsben néhány napig legalább. És majd meglátjuk. Az a tervem, hogy megszeress engem és meg is mutatom neked a várost.

– Jó. Azt talán lehet, – mondotta csendesen és nagyon elmélyedve. S nekem máris felugrott a szívem talán a fejemen túl is.

– Most pedig mutasd meg a névkártyádat, – mondta ő. És megintcsak igaza volt. Előállt ugyanis az a furcsa helyzet, hogy még a nevét se tudta annak, aki megkérte a kezét. Elővettem tehát névjegyeimet. Volt ott angol is, amelyen ez állt: Daniel Tehuta, lawyer meg a címem. Ezt elvette magának, de azért megnézte a többit is. Aztán elkérte az útlevelemet. Nagyon helyeseltem a dolgot, mert így jártak el a lelki bátorság teremtményei minden időkben.

Végül megmutatta a maga útlevelét is, anélkül, hogy kértem volna. (Minthogy az én lelkem korántsem ennyire bátor.) Ezen csak ennyi állt: – Moon Skate, student of music.

– Te tehát zenész vagy?

– Igen.

– Még az is. És Holdacskának is hívnak? Akkor hát azt hiszem, kékbe kellene öltöznöd. – No maradsz-e néhány napot Bécsben? – kérdeztem utóbb.

– Elhatároztam, igen.

– És mért?

– Mert megszerettelek, – felelte csendesen és úgy látszott, hogy véglegesen is.

 

*

 

Már az első reggel odaültem az ágyához s két kezembe fogva fejét, így szóltam:

– Te itt maradsz énmellettem, különben utánad megyek és megöllek.

– Nem maradok, – felelte ő.

– De igenis, hogy itt maradsz, vagy én megyek utánad, – mindezek után jogom van ezt követelni. És azért követelem, mert most már ismerlek is, tehát nem olyan könnyelműen beszélek, mint a vonaton. Legfőképen pedig azért követelem minden erőmmel, mert ez az ismeret minden eddiginél többet érő, amit az életben szereztem.

– Nem maradok, – felelte ő.

– És mért nem maradsz? Vagy azt hiszed, lehet ilyet csinálni valakivel? Mindezek után azt mondani neki: – Kellemes voltál, szerettelek, és most Isten veled minden időkre? Nem volna szívtelenség, sőt több is annál, tiszta gonoszság?

– Nem maradhatok, mert odaigérkeztem valakinek.

– Az semmi, – mondtam én s akkor vettem csak észre, mennyire meg van gyötörve az arca.

– Én már tudok annyit, hogy ami szép, úgyse tarthat hosszú ideig, – próbálkozott végül s a szavain érezni lehetett, hogy ürügyeket keres s úgy lehet, a maga számára is.

– De valamelyes ideig mégiscsak eltarthat, – nem? – kérdeztem tehát minden erőmmel. És nem ér-e fel az is mindazzal, amit még megélhetnénk, – nekem legalább. Nem ér-e többet, mint százezer unalmas esztendő, nem százezerszer több-e annál a semminél, amelyet évről-évre magamba szedek egy olyan tömkelegből, amelyet nem is érthetek meg soha és akármeddig élek is. Ezt vedd észbe, amennyiben téged is illet. Ha pedig megúntál, hagyj ott, én akkor is azt fogom mondani: köszönöm.

– Oh, – felelte most már nagyon szomorúan, miközben halk nyöszörgésféle is tört fel a szívéből, – oh, – azt mondja, – ne keseríts. Most legalább ne keseríts. Oly boldog voltam és kezdek megint boldogtalan lenni. Én úgy szeretem a boldogságot, – mosolygott felém bocsánatkérőn és meg is csókolta kezemet.

– Voltál már boldog? – kérdeztem erre.

– Te magad tudhatod legjobban, hogy soha. Igaz ez?

– Igaz, – mondtam én és majdnem letérdeltem köszönetképen.

– Engedd meg, – azt mondja, – hogy még néhány napig gondtalan legyek. És súlytalan. Mintha olyan világban élnék, amelyben nem kell métermázsás terheket cipelnem a szívemen.

– Milyen terheket?

– Ha tudnád, mennyi mindenre kellene most gondolni nekem…

– Mi mindenre? – kérdeztem én, csak erre már nem felelt. S ez volt az a perc, mikor valamely furcsa gondolatok kezdték belém fészkelni magukat.

Mert ugyan mi mindenre kell most gondolnia néki, mikor látja, hogy talált valakit, – de minek is folytassam? Ilyesmi oly gyakori az életben? Igaz viszont, erről ő még vajmi keveset tudhatott, hogy gyakori-e, nem-e? Túlfiatal volt ő még ehhez. Viszont azért érezhetett ebből is valamit, mert hisz még aznap délelőtt így szólt hozzám az egyik körúton:

– Nézd csak, rám süt a nap, nem veszed észre? – majd hozzátette: – és te is itt vagy. – És kell-e több ennél?

És mégiscsak, mindezek ellenére itt volt már a szorongás is, meg az árnyék, vagy hogy is lehetne ezt jobban kifejezni? S mármost kinek az árnyéka? – kérdeztem én magamtól éjjelente. De ne vágjunk a dolgok elébe. Elég ebből egyelőre annyi, hogy én már ott Bécsben is elég hamar elkomolyodtam és éppen minden szerencsém kellős közepén, mondhatni: életem teljében, – felérkeztem a hegy tetejére és épp ott elkomolyodtam, – nem különös? más szóval szólva: sajnos, korántsem voltam én már olyan hetyke és könnyelmű, mint a vonaton. – Rendkívül furcsa érzések voltak ezek, – milyenek is?

Volt nekem egyszer gyerekkoromban egy nagyon jó kis barátom, aki aztán meghalt szegény kilenc éves kora körül. Különös legényke volt, mert valami gyors szentenciák voltak készen benne, a fejében, – Isten a megmondhatója, honnan? talán már az édesanyja méhében szedte fel azokat. Ha dinnyét látott, megbökte az ujjával és azt mondta rá: – ez istenítő! – És továbbment. Egyes dolgokra viszont, mihelyt meglátta, azt kiáltotta: – ez komplikált, ez komplikált. (Hogy honnan vette ezt a szót, megintcsak az Isten tudja.) És már hallani sem akart róla, ment odébb. Hogy pedig mért olyan komplikált az a valami, hiába faggattuk, sose mondta meg. – Azért, – felelte dacosan.

– Nos, nagy meglepetésemre most én is pontosan így voltam vele.

– Már megint ezek a komplikációk, – gondoltam most én is magamban panaszosan. De hogy melyek ezek? fogalmam se volt. Csak azt éreztem én, hogy valami nagyon töri a lelkemet épp most, valamint azt is, hogy az ilyesmi már nem nekem való ebben az életben. – Megintcsak komplikációk és mindenben, amihez hozzányul az ember, – hát nem kétségbeejtő-e ugyanezt állandóan tapasztalni valakinek? Viszont, mondom, ha megkérdeztek volna, miért olyan komplikált ez a dolog is, nyílván semmit se tudtam volna felelni. Nyílván én is azt feleltem volna dühösen és elkeseredve, hogy: azért!

De minek is kertelek annyit? Útálom én a lelki boncolást s ahányféle fajtája van a világon. A következő kérdéseket lehet feltenni az ilyen ügyekben, – no de semmi egyebet! a többi ellen tiltakozom! – tehát: – tetszik neked ez a kisasszony? – Igen. – És szereted is? – Alighanem, mivelhogy mit tudom én, mi az a szeretet? – És mért szereted ezt a kisasszonyt? – Íme máris helyben vagyunk, minthogy már erről se lehet számot adni, épp erről semmikép se lehet.

– Mert a világon van, – ennyi az egész, amit erre felelni tudtam volna.

Mert mondjam-e azt, hogy azért, mert könnyű volt, mint a hab? Mégcsak nem is igaz. Mert amit könnyedén odavetett, azon nekem rendszerint muszáj volt még egy ideig törnöm a fejem. Vagy mondjam azt, hogy sugaras volt, – igen ám, csak miből áll ez? hogy lehet ezt kifejezni? Ha most lehúnyom a szemem: napsütött vizek jelennek meg újra előttem, – mint már annakidején is egyszer, – majd ismét: zápor és verőfény, zápor és verőfény, – ez az, amit e tárgyban mondani tudok. Ezenfelül pedig: az emberek általában nemigen tudnak nevetni ma már, – Isten tudja, mi oka van ennek? Erőltetik ugyan és mégis, mintha elfelejtették volna, hogy kell, olyanok. Ez pedig csakugyan, mint a napsütötte patak, hogy szinte búgott-bugyogott az egész teremtmény tőle a feje búbjától a talpáig. A szeme pedig eközben csupa boldog sugárzás! – megint itt vagyunk ugyanannál a sugárzásnál! – valami okos és ügyes és buzgó és hamiskás ördögöcskék kezdték el bennük játékaikat, – igen, ez így volt. Amire én azt mondtam magamnak: – no lám, ezt most el ne felejtsd, mert most igazán boldog voltál. Ha pedig a szemébe néztem, – hogy is van az a Heine-vers? Elfelejtettem. – Zöld tenger, – mondtam én magamnak s ebben a tengerben annyi komolyság volt, hogy sírni tudtam volna tőle, mint egykor Heine. (Mert én nemcsak a nevetést, bizony, hogy a sírást is elfelejtettem egészen, – vagyishát, akár a többi: a szívemet mindenestűl, az a gyanúm.)

Úgy, hogy voltakép még ma is az a különös vágy él bennem: úgy látom, még mindig nagy kedvem volna azt az ostoba kérdést tenni valaki elé, hogy mi a benyomása? tévedtem-e akkor? nem voltam-e bolond? S nem szeretnivaló-e az ilyen csakugyan?

Voltakép szégyenlős dolog is az ilyesmiről írni. Egy szó is elég ebben s én most ahhoz a szóhoz folyamodom, amelyet egy asszonytól hallottam azóta, hogy Krisnaszvámi, vagy hogy is hívják? valamelyik furcsa nevű hindu isten egyszer kettévágott almákat hajigált le az égből, mondván a félalmának: – eredj, keresd meg a másik feledet te alma. Nos, ilyen találkozás volt ez is, – akárhogy töröm a fejem, találóbbat nem mondhatok erről. Mintha másik felemet találtam volna meg az űrben. S mármost, ami a gondjaimat illeti: – ott volt ugyan a felhő meg az árnyéka, de azt gondoltam magamban erről: majdcsak legyőzzük mi ezt a felhőt, van még arra idő. Inkább a közelfekvő dolgoknak akartam tehát szentelni a figyelmem, – viszont ez az árnyék újra meg újra megjelent.

Nem akart például a világért se zongorázni nekem s akárhogy kértem is erre. Hogy tehát rákapassam, én zongoráztam neki, – erre nevetett. De zongorázni mégse volt hajlandó, mondván, hogy ez olyan komoly dolga neki…

– Hát a komolyságodban már sehogysem akarsz részesíteni engem? – kérdeztem tőle. S egy olyan szót vártam, amely azonnal feloldotta volna ezt a helyzetet. Ha ezt a rövid szót feleli erre, hogy: – majd! – vagy azt, hogy: – itt még nem… – de ehelyett összeszorította száját és elgondolkozott.

Hátmég ami a cirkuszban történt. Vagy egy hete lehettünk már Bécsben, mikor elmentünk a cirkuszba is és volt ott egy nagyon ügyes bűvész, Manfredini nevű, még most is emlékszem a nevére. Fölényes fickó és karcsú, mint a párduc, villogószemű, szemtelen és mondom, rendkívül ügyes és bolondos. És Holdacskának is, mint észrevettem, nagyon tetszettek a mutatványai, – s hogy valóban csak a mutatványok maguk-e, hiába töröm magam ezen, ma sem tudom eldönteni magamban. Annál kevésbé, minthogy ő volt az, aki unszolt-hajszolt, hogy mindenáron meg akarja nézni a cirkuszt is. S hogy a csíkos trikó, nagyszerű mozdulatok s ama jellegzetes csillogás annyira hatottak-e rá, ki lát a lelkekbe a jelenidőben, hátmég a múltak távolságaiból? Mostanában azt mondom néha magamnak, hogy nem, de bármi megharagít, azt felelem azonnal, hogy igen. Annyi tény, hogy még a kis száját is nyitva felejtette ámulatában s alsóajkán még egy kis könnyű fény is megbuggyant, annyira figyelt, annyira belemerült. – Muszáj volt tehát kicsit alakoskodnom, bárha érzelmi ügyeimben mindig is megvetettem az ilyet.

– Annyira tetszik? – kérdeztem tőle nevetve, holotthát sírni tudtam volna istenemre, annyira beleszomorodtam én ebbe a lányba.

– Tetszik, tetszik, – azt mondja, – egész olyan, mint a Fred.

– Ki az a Fred?

– Az egy fiatalember, aki nagyon érdekel engem, – felelte a tőle megszokott teljes nyiltsággal.

– Annyira érdekel? – kérdeztem én. – És az is ilyen? – Franciaszóval felelt, azt mondta rá: – escamoteur. – És jelentősen nézett a szemembe.

– És az is érdekel benne, hogy ilyen?

– Épp ez az, amit nem szeretek benne, – feleli ő és még sóhajt is utána.

Ez a pillanat volt az, jól emlékszem rá, mikor először jelent meg előttem az előbb említett kép, – már akkor is, azonnal! – valami napsütött zuhatagok: zápor talán, amelyben az ember megújúl, – mert mintha megfürödne benne még az élete is.

– Te oly nagyon kedves vagy, – mondtam tehát neki csendesen – és nekem úgy fáj a szívem.

– No de mért fáj? – kérdezi ő megintcsak teljes nyíltsággal s mint látható volt, a bűvészre már oda se figyelt. – Mért? – unszol egyre, – mért? mért? Te talán kívülem senkit se szeretsz?

– Ha jól meggondolom, alighanem úgy van az, hogy igazában én nem szerettem soha senkit.

– És engem igen?

– Azt hiszem igen, – mondottam én.

– És miből gondolod?

– A jelek arra vallanak.

– És melyek azok a jelek?

– Azokat te magad is láthatod, hisz rám vannak írva, szivem. Hogy például minél többet vagyok veled, annál inkább kívánok veled lenni. De továbbá: hogy egy percre se jó nekem, ha te nem vagy itt.

– Például? – kérdezi ő.

– Például, ha fodrász van nálad, vagy ha leveleket írsz. Igen, főként ha leveleket írsz, ha másokkal társalogsz és én sose tudhatom, kik azok?

– Kiknek írod a leveleket? – tettem fel a kérdést. – Kinek írsz te ilyen rengeteget?

A szeme megintcsak tüzelni kezdett, csak persze most már másként, mert önmagának, sajátmaga elé vetve sugarait, vagy a semmibe talán. Viszont úgylehet: épp ezt szerettem benne legjobban.

– Azt akarod, hogy boldogtalan legyek? – kérdezi tőlem sötéten-keserűn. S a hangja megremeg. S ez már olyan szó volt, amely véghatározatot érlelt meg bennem hirtelenül. S hogy mért? Ki mint szopik, úgy hal meg, – tartja a magyar példaszó. Én ilyen voltam már a bölcsőben is valószínűleg: hirtelen határozatú. Igen és nem! – az igent én csak vajmi ritkán mondtam ugyan ki, (mármint az életem dolgaiban), – viszont a nemet annál gyakrabban és mindaddig véglegesen.

S hátmég ami ezután következett, alig néhány perc múlva.

Akkor már tigrisek voltak a porondon és átugrottak a tüzes karikán, de az egyik nem akart. Morgott egy ideig, majd szemrebbenés nélkül járt fel-alá, nem tekintve se jobbra, se balra és mégis nyílvánvalóan mindent látott, mert szinte forogtak a szemei. Egy szolga hosszú vasrúddal ütött rá kívülről, de ő meg se rezzent az ütésre. A bivalybőr-ostorra szintúgy mégcsak rá se hederített. Egyszercsak nem tudni milyen oknál fogva megállt, felemelte fejét és ránézett egyenesen az idomítóra. No de furcsa dolog ám az állatoké is: ugyanebben a pillanatban mintegy jeladásra egy kivételével valamennyi tigris lelépett a bakjáról. Viszont ugyane pillanatban az idomító is addig hátrált nagyóvatosan, amíg egy tolható vasrácsot el nem ért s azt maga elé nem húzta hirtelenűl.

A közönség soraiban akkor már sokan felálltak, néhány sikoly is elhangzott, – a többi nem fontos, a lényeg ebben annyi, hogy végülis nem történt semmi baj. Az idomító, miután mindkét revolverét zsebre tette, így kiáltott fel a rács mögűl: – Pasa, csinálj rendet. – Amire az utolsó tigris is lomhán leugrott a bakjáról, – egy óriási, öreg hímállat – s ez is szemrebbenés nélkül s anélkül, hogy rájuk nézett volna, körüljárt köztük. Csak épp a kinyújtott farkát csavargatta jobbra-balra. De, úgy látszik, mégiscsak mondott azért nekik valamit, mert egyesek morogva ugyan, de mégiscsak ugrottak vissza helyükre. S a közönség tapsban tört ki persze.

E tapsra emelte csak fel Holdacska is a fejét, mert mindeddig a páholy párkányára borúlva, még a fülét is bedugta szegényke, hogy se látnia, se hallania ne kelljen.

– Elég ebből, elég, elég. Haza akarok menni, – mondta s máris felállt a helyéről.

– Máris mehetünk, ha úgy tetszik, – feleltem én.

– No de nem úgy, nem úgy. Eleget csavarogtam, haza akarok menni Angliába, – mondta nagyon idegesen. S a szemei olyan sötétek és megviseltek voltak, mintha világokat élt volna át még e perc folyamán is; mialatt az idomító, a szolgalelkű Pasa segítségével rettenetesen megverte korbácsával a renitens tigrist s a szemünk láttára rákényszerítette, hogy ugorjon át legalább egy hideg karikán.

– Gyalázatosan sokat csavarogtam, – ismételte elkeseredve. S mondom: az arca sötét volt.

– Elkísérhetlek Angliába? – tettem fel próbaként a kérdést. (Nem mintha még mindig szándékomban lett volna ilyesmi. Csak épp, hogy végleg megindokolva lássam határozataimat.)

– Hova gondolsz? A világért se, nem akarom, – felelte szinte dühösen.

– Hát igazán semmit se szeretsz? – kérdeztem tőle.

– Ezzel köszönöd meg mindazt, amit feláldoztam érted?

– Hát áldozat volt? – kérdeztem én.

– Nemcsak áldozat volt, hiszen épp az a bajom, – feleli ő.

Mit volt mit tenni? Beültünk tehát egy kocsiba.

– És mi most a szándékod? Innen egyenesen hazamégy? – kérdezem még a kocsiban is.

– Nem, mondtam már, hogy előbb Párisba kell mennem, vár ott valaki. – S én igen halkan még azt is megkérdeztem:

– Ez a Fred vár ott?

Nem láttam akkor az arcát, mert nem mertem ránézni. Csak azt éreztem, hogy nagyon küszködik a szóval.

– Nem ő vár ott, – felelte, – nem ő. Az anyám.

S én azt éreztem, hogy: no most az egyszer, – első eset, az igaz, de hogy ez egyszer mégiscsak hazudott.

 

*

 

Mindezekután haladéktalanúl hozzáláttam tehát határozataim végrehajtásához. Semmit se kérdeztem többé, nem is éreztettem vele semmit, de mihelyt elaludt, felkeltem és elkezdtem lábujjhegyen járva csomagolni. El is készültem vele, anélkül, hogy csak egy pillanatra is megzavartam volna álmában. Mélyen aludt. Meg is néztem néhányszor s most végre-valahára, hogy semmi se siettetett, hosszasabban is. Gondoltam: legyen ez a búcsúlátás, hogy így éljen majd a szívemben. De nem volt ez se jó. Túlságosan halottas volt zöldes tüzei nélkűl, – különben is mozdulatlanúl feküdt a hátán s két karja feje fölött összekulcsolva: olyan volt, mint valami ledöntött kariatída. De még fel is takartam egy kicsit, enyhén, – s oh az ő habból szőtt könnyű kis köntöse, vagy minek nevezzem, amibe ez az egész forró kis teste-lelke bele volt csavarodva s a derekán egy kékszínű szalag, oldalt megkötve könnyű csokorra… – mondom, oly mélyen aludt, még azt sem érezte, mikor visszatakartam. S még akkor is néztem, figyeltem még egy ideig – s némi aggodalommal is, mert, ismétlem, olyan volt, mintha nem is lélegzene többé. Mondhatom, nagyon fájt a szívem érte. De még beszéltem is hozzá, azt mondtam néki: – Isten veled. – Majd: – az életem felét adnám érte, ha tudnám, mi minden van a kis fejedben, mért nem akarsz szeretni engem, ha már megkedveltél? – Majd utóbb – nem tudom, mért kell most elválnunk? – S ezt már oly panaszosan beszéltem bele a levegőbe, hogy nem tagadom, még a könnyem is kicsordúlt. S hogy mért mondtam ki mindezt, ha nem is hangosan, de susogva legalább? Nyílván abban a reményben, hogy hallja ő azért, ha alszik is és majdcsak beleszövi álmaiba. És ha felébred, majdcsak csodálkozni fog, hogy íme mégiscsak mást gondolt ő felőlem álmában, mint amit nappal elhatározott s akkor majd fájni fog értem a szíve, – megvallom, ilyen gyerekes voltam, úgy akartam: hogy igenis fájjon neki, hogy már nem vagyok itt.

Az volt ugyanis a tervem, hogy köszönés nélkül megyek el mellőle az éjszakában s egyetlen szót se hagyok itt emlékemül. Mert érzelmiekben nem szeretem a szavakat. – Fölöslegesek! Legfeljebb, ha annyit írok egy papírlapra: Isten áldjon meg mindörökre, köszönöm, hogy olyan felejthetetlen voltál. – Hogy pedig élőszóval búcsúzzam el tőle, azt már a világért se, mert abból semmi se jön ki, undok magyarázkodások, zűrzavar, tárgyalások olyan ügyekben, amelyekben semmi tárgyalásnak helye nincs. Szótlanul megyek el és szomorúan, – határoztam el véglegesen. S már a poggyászomat is sikerűlt zajtalanul kitennem a folyosóra, mikor szerencsétlen ostobaságom folytán beleütköztem a fogasba. Erre azonnal felült. És álmosan, kócosan azt mondja nekem: (Ezt a kócosságát még a sugárzásoknál is jobban szerettem én.)

– Daani, – azt mondja nekem, – (mély „a”-hanggal, képtelen volt máskép kiejteni a nevemet.) – Daani, te ébren vagy?

– Igen, el akarok utazni, – feleltem habozás nélkül. Nem azonnal válaszolt, csak összeráncolta homlokát. (S nekem ilyenkor is annyira tetszett: – no ez most a kis fejével gondolkodni akar. – És nevetni szerettem volna s még inkább, ahogy szoktam volt, nevetve letérdelni az ágya elé…)

– És hova utazol? – kérdezi aztán.

– Én is haza megyek. Ahogy te, úgy én is.

– Oh, – azt mondja, – ez még jobb is így. Isten veled akkor.

– Far thee well, – mondtam én – és Isten áldjon. – És már fordúltam is ki a szobából.

Ekkor úgy hallottam, hogy utánam szól, de nem értettem.

– Parancsolsz még valamit? – hajoltam be az ajtón.

– Ne menj még el, – mondta ekkor, imára kulcsolva két kis könnyű kezét és csendesen sírni kezdett.

Ott álltam a szoba közepén.

– Úgyse bírok én elmenni, – mondtam erre magam is. S bizony, hogy a legnagyobb szégyenemre. Mert ez aztán sohase volt még eddig, hogy nálam a kimondott „nem”-nek ne lett volna meg a kellő hatóereje.

– Csak most mi legyen? – kérdeztem tőle mindezekután és leültem a szoba sarkában valahol.

 

*

 

Felültünk hát együtt a párisi vonatra, minthogy ő azt mondta: – kísérj hát el még oda is. De ha azt mondom majd: – most el kell menned, ugy-e, hogy menni fogsz? Ugy-e, hogy megigéred?

Márpedig ez a rejtély, hogy mért küld el maga mellől mindenképen és mindenáron, kezdett már-már gyűlöletessé lenni előttem és mégse tudtam ellenállni neki. Az üzleteimet pedig döglessze meg az Isten, – semmit se végeztem Bécsben, ez pedig harminc-negyvenezer pengő körüli kár, – táviratoztam tehát Budapestre, hogy influenzás lettem és igazam volt. Minthogy ilyesmi is megeshetik az emberrel, nemde, tehát az ilyen veszteségekre is el kell készülni.

A vonaton pedig, miután így-úgy elhelyezkedtünk a hálófülkében, leültem egy kicsit és felsoroltam címeimet, vagyis azt mondtam magamban: – no lám. Dr. Tehuta Dániel, köz- és váltóügyvéd, egyetemi magántanár, a kamara alelnöke, a törvényelőkészítő bizottság tagja végleg megúnta az életét, mert elvesztette maga alól a talajt. Mert jobb volt nekem Úristen, a gonosz és undok Ninivel való első nagy csalódásom után érzéketlenűl élnem s még az akkori háromórai alvás is jobb volt nekem, tehát a mulatók is, mint ez az érzékenység, mint ez az érzelmileg rendezetlen élet, amely ezután fog rámszakadni megint. Mert hisz még az sem igaz, hogy még sose voltam örvényben, csakhogy remek úszó voltam én s épp most elvesztettem ezt a képességemet is. Előre éreztem ugyanis, hogy szó sincs róla, Párisból se megyek én el olyan egyszerűen, hanem igenis lappangani fogok: majd titkosan a közelében leszek. – Mit tudom én. – S ha majd sehogyse megy a dolog nélküle, sírdogálni fogok az utcán, amíg meg nem únom. S akkor talán fel is akasztom magamat. Mert, hogy még Angliába is utána menjek, arra nem volt semmi lehetőség, legalább is nem ilyen gyorsan: pénzem se volt elég velem, de az útlevelem se volt annyira rendben.

No de mindegy, majd meglátjuk, lesz ami lesz, – gondoltam én és át is öleltem, meg is csókoltam a kedves haját, majd belekaroltam. – Gyerünk vacsorázni, – mondtam vidáman.

Mentünk hát vacsorázni.

– Olyan jó veled lenni, – fordúl a folyosón vissza felém. És megintcsak sugárzik a szeme.

– No de mért? – kérdezem én.

– Mindenért, – feleli ő.

– A fene egyen meg, akkor mi bajod van? – szerettem volna mondani neki. De ő még egyszer visszafordúlt.

– Én irántam még senki se volt ennyire figyelmes, – azt mondja nekem. S a szeme mindegyre sugárzik.

– Még az a Fred sem? – szerettem volna megkérdezni megint. Ehelyett megállítottam s rendbe szedtem egy kicsit, mielőtt bemehettünk volna az étkezőkocsiba. Mert egy csöppet hanyag is volt ez a kedves, ez csak most jut eszembe. Letöröltem zsebkendőmmel arcáról a fölösleges púdert, aztán ruhájáról is leporoltam a púdert, aztán még meg is nyálaztam a zsebkendőmet s még füléből is kidörgöltem a fölösleges fehérségeket. (Legjobban ezt szerettem csinálni, – Isten a megmondhatója, miért? talán, mert már annyira bizalmas ez a dolog… még a szívem is hangosan dobogott.) Ő pedig lehúnyta szemét és hagyta mindezt, hogy tegyek vele, amit akarok.

– No kész vagy, most mehetsz – mondtam én.

– És ha meghalok utánad, akkor mi lesz? – kérdezi tőlem és felnéz rám. (Mert kicsi volt hozzám képest és finomépítésű, olyan, akit tenyerén táncoltathat az ember, – egyszóval nem az a tipikus angol missz, a jó ég tudja, milyen ember-keveréke… de ami a lényeg ebben, úgy látom, hatvan órán át tudnék beszélni róla, hogy voltaképen milyen is volt.)

Megfogja karomat, ráteszi az arcát és lehúnyja szemét. (Úgy látszik, megint a fejét törte valamin.) – Menjünk, – mondja nekem aztán és nagyot sóhajt.

– Menjünk tehát, – mondtam én is s az volt a benyomásom; soha még két ember nem várta annyira a sors útmutatását, mint mi ketten akkor. – No, – gondoltam, – most szólj valamit Úristen, most itt az alkalom, hogy óriási hatalmadat megmutassad. És nem is méltatlan dologról van itt szó, nem valami kicsiségről, – két rendes, valamirevaló ember élete, ha becses előtted…

S nem úgy hangzik-e ez, mint valamiféle ima? Ezt csak most veszem észre. S az is csak most kezd derengeni bennem, hogy szinte még össze is kulcsoltam kezeimet a leves előtt, mert nagyon jó érzés volt bennem. Még mindig arra gondoltam ugyanis, hogy benyálaztam a zsebkendőmet s azzal mosdattam meg ezt a hanyag kis micsodát.

– Hátha meghalna ez a Fred, ha elütné valami autóbusz, – próbáltam tanácsokat adni az Úristennek. – Ha már ezt így rendezted… – majd még azt is hozzátettem:

– Hiszen még Curie-t is elütötte. – Majd engesztelésül ennyi gonosz indulatért: – illetve hisz engem is elüthetsz, az is megoldás, csak valamiféle megoldás legyen már, tiszta helyzet, minthogy ez így csupa zűrzavar…

S akkorhát csakugyan jött is a megoldás, ha nem is olyan, hogy örülni tudna neki az ember.

Egy fiatal pár ült mellettünk meglehetősen lesütött szemmel, – a férfiben valamelyes mesterséges élénkség… s mint nyomban kiderűlt, csakugyan nászutasok, akik aznap esküdtek Bécsben s velünk együtt, most szálltak fel a vonatra. Mert alig ültünk ott egy ideig, két újabb férfialak dülöngélt be a zakatoló kocsiba.

– Haj, Júliusz, hát te itt vagy? No boldog fiatal férj, – kiáltoztak ezek azonnal össze-vissza s persze rögtön össze-vissza is ölelték ezt a Júliuszt, aki illedelmesen felállt tiszteletükre. (Úgy látszik, a fellebbvalói voltak, vagy magasabbrendű rokonok? Ez nem derűlt ki a későbbiek folyamán sem.) S aztán persze az újsütetű menyecskének is kifejezték hódolatukat. Germánok voltak, a mindenit neki, nem is bécsiek, igazi germánok, no de a zömök és duhajozó fajtából, – istenemre a Geiretings és a Handradam jutott eszembe tőlük, továbbá Ziuliu, a hadi Bann. Vérmérsékletükben a cimberek és teutonok lehettek ilyen viharosak.

Mert, hogy micsoda vihar kerekedett ebből azonnal! S miből az Istenért? Abból az egyszerű tényből, hogy ezek ma fogják először megölelni egymást, ezen az éjszakán. (Persze egykoron a cimberek is ricsajt csaptak ebből valószínűleg. Csak nem így. Ki van zárva, hogy így. Minthogy valamely tisztasága és szentsége is lehetett még akkor ennek az örömnek, úgy képzelem legalább is. Csakhogy ebbe most már beleszólt a kuplé, meg az orfeum, – vagy máris be voltak csippentve az urak? Talán éppen onnan jöttek el ők is, ugyanarról az esküvőről? Mit tudom én. Akárhogy van is, – les bourgeois sont perfides, – mondotta Flaubert s ebben tökéletesen igaza volt.)

– No fiatal kakas, hát ilyen kókkadtan? hol a bátorság? – kiáltották ezek. (Persze magyaros hangzatokra áttérve, lefordítva e dolgot.)

– Nézd milyen sápadt a fiú! – hát nem inkább pap kellene ennek, mint fiatal feleség?

– Fel a fejjel! Azt hiszed, a mennyországban aludni szokás? Vagy rádjött a tengeribetegség?

– Adjunk neki kámfort? (Egyikük orvos volt, úgy látszik.)

– Inkább talán morfiumot.

– Szamár vagy. Attól még jobban elalszik. – És így tovább.

Csupa sületlen szemtelenség volt az egész és csupa jóakaratú, biztató hahota. De igazán, mintha szél forgatná őket, úgy nekivadúltak. Nem győztem csodálni a dolgot.

– Gyerekkori szerelem, – mondották ezek. – Mióta vártok egymásra?

– Tizenkét éve, – mondotta a férjecske mosolyogva ugyan és mégis kétségtelenül szomorún. Úgy látszik, ő is azt érezte, hogy meg van most alázva nagyon, – szemmel láthatólag alig tudott pár falatot lenyelni a vacsorájából. A menyecske pedig abba is hagyta szegény az egészet, hogy egészen lehúzhassa fátylát az arca elé. Abban a pillanatban jól meg is néztem: nagyon édes kis fiatal nő lehetett, – súlyosan elpirúlt persze, – talán még az élete is. – Piros kis liliom, – gondoltam én, mert gyengécske volt nagyon, igazán afféle törékeny liliomszál, fekete, francia kalappal – s a kis férjnek angol bajuszkája, mint nekem is akkoriban s még az alakja is a sors különös szeszélye folytán hasonló az enyémhez. S elég értelmes az arca.

Holdacska pedig… csodálatos volt ám ebben is ez a Holdacska! Mert a dolgok mikéntjeiből azonnal megértette az egészet. S persze ő is elpirult egész a nyakáig. S miután susogva megkérdezte tőlem, igaza van-e, hogy valóban jól érti a dolgot? – így szólt hozzám:

– Menjünk erről a gyalázatos helyről.

Magam én azonban… voltaképen átlag-ember vagyok én is, amilyenből nyílván épp elég termett már e világon, – régen tudom én ezt, bele is nyugodtam a magam módja szerint s főképen azért, mert van egypár különleges tulajdonságom is, amilyet mégse találni úton-útfelen. Nyilván ilyen az is, hogy képes vagyok élvezetet találni abban is, amit megvetek. Úgy lehet, a kíváncsiságom is teszi, – mindig szerettem tisztába jönni vele, meddig megy el ostobaságában az emberi lény? Viszont ennyi mégsem elég, minthogy egész határozottan gyönyörök is rejlenek ebben, – kétségtelenül! méghozzá nagyok is, mikor például sistereg már a tenyerem, hogy a legszívesebben máris lekennék jobbra-balra valami pofont és íme édes Istenem, mégse teszem. Sőt éppen ellenkezőleg, addig mérséklem magam, míg beleszédülök. – Illetve hisz mindegy is ez. A lényeg ebben annyi, hogy mindezt elmondtam, elmagyaráztam Holdacskának is, miközben nem győztem figyelni a többit.

– Oh, hát te még ebben is olyan vagy, mint én? – kérdezi rajongva. És elkezd buzogni, megintcsak mint a patak. – Sose tudtam, mi vonz engem annyira ezekben. Oh, – azt mondja, – én ezt rosszul mondtam az imént, látod, látod, nélküled milyen ostoba vagyok én. Figyelj csak, – buzdít egyre – és magyarázd meg. – Hogy majd megöleltem.

Viszont nem volt tovább mit magyarázni sokat. Gyerekkori szerelem, tíz-tizenkét éves koruk óta ismerik egymást, sokáig kellett várniok egymásra s most végre összekerültek. A férj huszonkét év körüli, az asszony húsz – és ennyi volt az egész.

– Oh, a szegénykék, – mondotta Holdacska egész meghatottan és még a szeme is elborult, annyira velük érzett.

– Oly bitangok ezek, – mondta még, mikor látta, hogy a kis fátylas liliom feláll a helyéről. – Mit mondott? Mit mondott? – kérdezi tőlem izgatottan.

– Hogy ő lefekszik, aludni megy.

– Oh, jól teszi, jól teszi, – bíztatta őt Holdacska szíve minden melegével. S akkor még hosszasan rá is nézett, nagyon-nagyon melegen s mint látható volt, a menyecske szintén szelíden visszanézett rá a fátyla mögűl. Így hát meg is ösmerkedtek egymással valamelyest.

– Jól teszi, ha itt hagyja ezeket a szemteleneket, – súgta felém. – Piha! Megbecstelenítik Isten legszebb ajándékait is, – mondta dühösen. – És a férj? – kérdezi tőlem.

– Itatják, nem akarják a feleségéhez engedni a bitangok.

– És ő hagyja? Micsoda férfi lehet. Ugy-e, hogy te nem vagy ilyen?

– Oh, nem jól ismersz engem akkor, – mondtam én a Holdacska beszédmódja szerint. (Minthogy idegen nyelvekben az így van: az ember azt majmolja, akivel összeszokott.) – Nem jól ismersz még szívem édes, – ismételtem. – Mert két pofon már biztosan lepattant volna rólam jobbra-balra. – Amire Holdacska hálásan ölelte meg a karomat.

A tény az volt itt, hogy csakugyan nagy melák lehetett ez a fiú, – igaz, hogy még túlfiatal is volt a szegény s úgy látszik, hiszékeny, mint a négerek. Egyre csak mosolygott s köszöngetett jobbra-balra valami méla tévetegséggel, nyílván nem tudta még, hogy kell az ilyenekkel elbánni. Ezek meg úgy mulattak rajta, még a hasuk is rengett. Hát hogyne, mikor nem engedték el a szép kis felesége után, hát nem nagyszerű hecc az ilyesmi? – Le kell itatni a fiút, – mondták hangosan is, hogy ő maga is hallja – s ez hagyta magát. Hogy majd megvesztem a dühtől. S rendelték a rajnai vöröset, meg a pezsgőt, egyiket a másik után és a kettőt összekeverték. (Különös gusztus!) Illetve hisz még az előbb világos sört is ittak konyakkal összekeverve. (Ami nemkülönben furcsa gusztus!) Mindezt pedig még néztem egy ideig, aztán hirtelen megúntam az egészet. Mert akkor már beszélgettek is, politizáltak, csak épp a fiút nyomták le mindúntalan a helyére, ha megpróbált megszökni előlük. S ebben már nem kínálkozott semmi érdekesség.

– Gyerünk, – mondtam én Holdacskának. – Beszélgessünk inkább egymással. – Úgyse sokáig leszünk már együtt. – S arra gondoltam: hogy még elég fiatal vagyok ugyan és mégis! Az öregek arra figyelmeztetnek, hogy vigyázzak csak, mert néhány forduló az egész és íme egyszercsak itt az idő, hogy sem a holdban nem lelem többé örömömet, tehát semmiféle Holdacskában sem, de a fénylő napkorongban szintúgy s e dicső emberiségben még kevésbé. S mindezt együttvéve úgy hívják majd, hogy itt az öregség.

– Gyere te szép és kedves Holdacska, – mondtam én. – És örülj, amíg csak tudsz a fiatal életednek, ezt kívánom néked búcsúzásúl.

– És én magamnak azt, hogy téged semmi se rontson el és én még viszontláthassalak életemben. Ilyen önző vagyok én.

– Úgy látszik, csakugyan az vagy, – feleltem erre. – Minthogy nékem semmit sem kívánsz.

– Oh, azt én úgyse tudom kifejezni, – mondta ő. – S aztán hát rám mosolygott, búcsút intett s bement a hálófülkénkbe s még az ajtót is behúzta maga után.

Ismétlem: nem tűrte, hogy ott legyek, mikor átöltözik éjszakára. Gondoltam: addig cigarettázom egy kicsit, mert azt se szerette. S fel-alá jártam a folyosón.

S mikor a mi fülkénk is elsötétült, még vártam egy ideig, mert valamin törtem a fejem s azt el akartam intézni magamban. Komoly dolog volt. Jól emlékszem rá: egy árvaszéki határozat ellen lázadoztam még egy ideig. – Hát csupa láz ez az élet? – csudálkoztam el magamon. S még el is mosolyodtam ezen, de még meg is csóváltam a fejemet. Aztán benyitottam.

– Oh, ez már elaludt a kedves, – kaptam észbe, mikor egyenletes lélegzése megütötte fülemet. Jóideig figyeltem, aztán leültem a sötétben. Aztán újat gondoltam s odahajoltam föléje, hátha láthatnám arcát a vonat ablakán meg-megvillanó fények tüzeiben. S most úgy emlékszem rá, mintha láttam volna is valamelyest. Majd még újabbat gondoltam, egész közel hajoltam hozzá, – a lélegzete hadd símogassa kicsit az arcomat. És csakugyan símogatta, erre is biztosan emlékszem. S ekkor jött megint az újabb láz, no de rettenetes ám, mert a búcsúzás fájdalmának minden erejével. Megcsókoltam tehát a száját. S ekkor mind-e lázakba még egy újabb is vegyült, az iszonyaté s ez nyílván végsőkig fokozhatta fel bennem már nem is a vágyakozást, hanem a tébolyt.

– De légy kíméletes, – könyörgött ugyanis a szerelmem németűl. Úgy, hogy első pillanatban olyasvalami villanhatott belém, nekem mégiscsak kalandornővel van tehát dolgom, mert íme félálmában elárulta magát, – mert hisz remekül tud ez németül is, – ilyesmi kavaroghatott bennem, de továbbá: hogy akkor azt is csak az Isten tudja, miért akarja, hogy ne kövessem…

– Júliusz, – könyörgött a szerelmem, – csak most már könnyes búgás is vegyűlt e hangjaiba. S akkorhát felismertem helyzetemet, úgy e szóból, hogy Júliusz, mint a hangjából. Csak persze mindez már hiábavalónak bizonyúlt.

 

*

 

– No, most mit csináljak? Ugorjak ki a vonatból? Az volna bizony a legjobb.

A legkülönbözőbb tervek száguldottak bennem keresztül-kasul, mint az Isten mennydörgetős haragja. Hogy megvárom ezt a Júliuszt a folyosón és ő mondja meg, hogy mit csináljak most magammal? Aztán azt gondoltam, hegy bemegyek én ezekhez a részeg disznókhoz s a pofájukba ordítom az egészet, aztán pedig felpofozom valamennyit…

S mindezt pillanatok alatt, – haj, de elöntött engem a hőség!

– A mennykő üsse meg ezt a Júliuszt, úgy kell neki, mit olyan pipogya? – kezdtem el őrjöngeni magamban. Közvetlen ezután pedig egy újabb véghatározat kezdett el derengeni bennem.

Még sötétben előveszem a névjegyemet, felgyújtom a villanyt, megmondom az asszonynak, hogy fogja be a száját, két szóval elmagyarázom neki a dolgot, de csakis a nagyját, mert a többihez semmi köze és újból hangsúlyozom, hogy jaj neki, ha nem hallgat, viszont követeljen tőlem, amit akar. Ha úgy kívánja, akár el is veszem feleségül.

Gentry-származásom ostobaságai voltak ezek. Viszont mentségeműl szolgáljon, hogy őrjöngeni tudtam volna dühömben. S mondom: pillanatok alatt száguldott-forgott bennem mindez, mint a vihar, – vagy akkor nem is voltak talán pillanatok? Megállt az idő is?

– Nem jössz hozzám, Júliusz? – nyögdécselt ágyából ez a szegény.

– No most mit csináljak? – Lesz ami lesz! Mindenesetre úgy tettem, mintha dülöngélnék a részegségtől, – bárha erre kevés alkalom volt, minthogy két-három lépésnél alig több az ilyen kabinet s belebotladozva málhába, nyavalyába, Isten segítségével kiléptem hát hamar a fülkéből. Hogy majd ott veszem elő a névjegyemet, aztán újra benyitok s ha nyafogni fog, vagy ordítozni, agyonlövöm őt is, meg magamat is. Tűrhetetlen volt bennem a felháborodás, hogy éppen nekem kell ilyen dolgokba keverednem, úgy lázadoztam, majd a lelkem szakadt ki belé s ha jól meggondolom, ma se tudom, mi ellen? Egyszerű dolog ez, – baleset volt az egész, semmi egyéb, vasúti szerencsétlenség, – vegyük úgy, hogy a kis feleséget elütötte kicsit a vonat, – létezik ilyesmi? Persze, hogy létezik és azt is el kell viselnie az embernek.

Én akkor igazán fiatal ember voltam még s voltakép csodálkozom is magamon, hogy nem volt bennem azért egy kis öröm is, – hiszen állat az ember! Hogy nem volt semmi diadalérzés a szívemben, káröröm, vagy ilyesmi, csakis szégyenkezés, de az is elviselhetetlen, hogy majdnem lyukat mart belém, akár a sav. Viszont ha meggondolom ezt is, igazam volt. Mert micsoda diadalérzés lehetett ebben? Ilyen voltam én, mióta az eszemet tudom. Ha én egy asszonyban nem éreztem azt, hogy akar engem, akkor megverte az Isten az ilyen örömöket. S most ez itt, ez a szegény? Hiszen én itt helyettesítettem valakit, az Istenért, – nem így igaz a dolog? – És nem halálra nevetheti magát az ember ezen?

Ezért nem volt bennem semmi egyéb, mint undor az élet s főként a saját életem ostobasága miatt, amely boldogság helyett csupa megaláztatásokat tartogat számomra s még ilyenkor is. Csakhogy viszont: az élet útjai kétfélék, – szokta volt mondani tréfásan egyik társam az egyetemen. – Úgy van, Ferikém, úgy van, – beszélgettem én most vele magamban, – mindenkor kétfélék, igazad volt. Mert részben rettenetesek, másrészt csodálatosan különösek is olykor. Már a szívemet is tapogattam, már szedtem elő a névjegyemet is, – (csupa nevetségesség ilyesmi után!) mikor valamely isteni sugallatból, (nem nevezhetem másnak, csakis annak!) egy vak arc jelent meg előttem. Illetve nem is egészen vak, csak a félszeme bekötve, – az első pillanatban ugyan nem tudtam mire vélni, de aztán nagyon megörültem neki hirtelen.

Egy kedves, lassújárású, higgadt öregúr, egy öreg ügyvéd arca volt ez a jelenés. Ő egy alkalommal, mint ellenfelem ügyvédje, így szólt hozzám holmi egyezkedési tárgyalások után:

– Milyen tüzes maga kollégám. – S mikor csodálkozva néztem rá:

– Ezenfelül pedig maga mindig tiszta helyzeteket akar, hibátlan, végleges rendet, ahogy mondogatja is. De tanácsolnék én magának valamit, fogadja el egy öregembertől ezt a tanítást: néha jobb a köd.

És ennyi volt az egész. S én most azt mondtam néki magamban: köszönöm a tanácsot és Isten tartson meg, kedves öregúr. S máris visszatettem névjegyeimet és gyorsan bemenekültem a szomszéd fülkébe abban a reményben, hogy majd ez a Holdacska megvígasztal engem ezért is, minthogy nincs ennél kedvesebb a világon.

 

*

 

Csakhogy nem vígasztalt meg, éppen ellenkezőleg, még jobban elkeserített.

Persze nem meséltem el neki részletesen a dolgot, csak épp a tényállást magát, mereven és ridegen, vagyis a balesetet. Lehet, hogy ezt is rosszúl tettem, durvaság volt részemről, ostobaság, viszont nékem olyan zavarban volt akkor a lelkem, úgy éreztem, hogy muszáj e bajomat elmondanom valakinek. S nem a feleségemnek is elmondtam volna azonnal? – Ma ez a legfőbb érvem, ezzel védekezem magam előtt is. S dícséretére legyen mondva, ő egy pillanatig se kételkedett jóhiszeműségemben.

Nem evvel volt a baj. (Úgy látszik, helyesen képzelődött felőlem, mert nem tételezett fel rólam semminemű éretlen ostobaságot.)

Csak épp az eset annyira érdekelte, még fel is kelt ágyából s elmondatta magának kétszer is. Mintha nem értette volna meg azonnal, hogy miről is van itt szó, vagy képtelen lett volna elhinni a dolgot…

Tágrameredt szemmel bámúlt rám ágyán ülve s kezdett kikérdezni egészen részletesen, de olyan kedvesen is, mintha csakugyan a feleségem lett volna.

– Szóval te be akartál jönni ide hozzám? – kérdezi susogva. (Mind a ketten susogtunk természetesen.) És így tovább: – hogy mért nem szólaltam meg? És mért nem gyújtottam meg a villanyt? Hogy mért nem hőköltem vissza? – idáig ment el az édes, egész a végletekig, miközben hirtelen olyan lett, mint valami pontos kis orvos, vagy nagyszerű bíró.

S mikor pedig már mindent felfogott és megértett, akkor olyan változás történt vele, hogy azt hittem, megőrült hirtelenül.

Mert nemhogy szemrehányást tett volna nekem, féltékeny lett volna, vagy haragos, mindebből semmi se látszott rajta, de a kétségbeesésemben sem vett semmi részt és undort se mutatott. Boldognak látszott inkább, minthogy úgy el kezdett tőle ragyogni, – furcsa módon a gyónás és áldozás jutott eszembe azonnal s ma is meg vagyok elégedve ezzel az észleletemmel. Mert gyónásuk után ilyen a gyerekek arca, kétségtelenül ilyen. De még mondta is:

– Ilyen boldog talán még sohase voltam, – suttogta felém.

– És mért vagy annyira boldog, az Istenért, – kérdeztem a lelkem fenekéig belezavarodva az egészbe, – vagy kinevetsz talán, vagy megvetsz? És boldog is vagy, hogy az érzéseid elszakadnak tőlem emiatt?

Csakhogy ő már nem is hallotta talán e szavaimat.

Mintha most ébredne álmaiból, vagy most értené csak meg igazán és még joban az egészet, – nevetni kezdett és oly mértéktelenül! – egyszóval korántsem úgy, ahogy azelőtt. Hogy a saját gondolatain nevet, hogy közben gondolkodik, ezt érezni lehetett. S bizony ez megintcsak valami más. Nem volt ez vídám nevetés, inkább gúnyos és kicsapongó, mintha az ördög kergetné ki belőle.

De túlhangos is volt, kíméletlenül az. Minthacsak úgy akarná, hogy igenis, hallják csak meg a szomszédban is, hogy ő milyen jól mulat azon, ami történt.

– Csendesebben az Istenért. Mit nevetsz ezen annyit? – kérdezem újra.

– Comedy of life, – mondja végülis, – mialatt a könnyeit törli. – Hol a táskám?

Odaadtam hát a táskáját is s ő bevett valami port. Víz nélkül: megrágta, lenyelte. – Megfájdúlt a fejem, – azt mondja nekem.

– Az érzelmek komédiája, – mondja megint. – Hát ez az egész élet, csak valami technikai dolog és semmi egyéb? – kérdezi tőlem. És újra nevet s megintcsak mértéktelenül.

Nem értettem a dolgot. De ő aztán megmagyarázta.

– Ezek gyerekkoruk óta szerették egymást és híven vártak mindeddig a napig, – nem így mondtad el a történetüket? És most ez a vége?

S rettenetesen meg volt elégedve mind e dologgal. Mintha valamely elégtétele rejlene benne. Nem lehetett másról szó, kétségtelennek tűnt, hogy ez így van.

 

*

 

S épp ezért is tűntem el mellőle Münchenben olyan ügyesen. Vagyis újra köddé váltam, pontosan az öregúr tanácsa szerint. Lementem vele a peronra, aztán megcsókoltam a kis kezét, hogy egy pillanatra visszaszaladok a szivarjaimért, – odafönn odaadtam egy hordárnak a poggyászomat, két kis bőröndömet, hogy vigye a ruhatárba, s aztán egy cédulát is, hogy adja majd oda ennek meg ennek a hölgynek s aztán messzi valahol, az utolsó kocsi végén leszálltam a vonatról. A cédulán csak ennyi állt: – én nagyon szerettelek, Isten veled.

Szerencsétlenségemre még ezzel a Mikulással is összehozott a sors, ezzel a Júliusszal. Ő is épp ott sétált egyedül a vágányok között, a vonat végén s úgy látszott, mintha keresgélne valamit, – talán kiejtett valamit a zsebéből? Igen derűsnek látszott s ennek talán örültem is, de nem az életnek, még kevésbé a magaménak.

Hogy pedig ez a Holdacska mennyire fájt még évekig nekem, arról nem írok. Hogy milyen éjszakák és milyen képzeletek kínoztak mindezekután.

S hogy mért mentem el még Páris előtt? Mert ami ritkaság az élet folyamán, ez esetben biztos érzéseim voltak. Holdacska felmentvényt látott abban, ami ezzel a másik asszonnyal történt, hogy tehát járhat egy másik asszony is úgy, ahogy ő, vagyis kárörömöt is érzett kétségtelenül.

S ez még nem volna baj, mert ilyen az ember. Csak épp hogy micsoda felmentvényre volt szüksége neki? Mindazok után, amit láttam és hallottam, lehetetlen volt nem biztosan tudnom, hogy kire gondolt.

Ezért hát „köddé váltam a vak éjszakában”, – ahogy a költő mondaná. S mialatt ezt írom, persze tréfálkozom is, de sírok is.

Mert azóta bizony semmi se történt velem, – jobban kifejezve: ami történt, mindama bukdácsolások, akárhogy mérlegelem is, a semminél alig is többet érők.

S én még a címét se tudom, mert elfelejtettem megkérdezni tőle. S ezt fájlalom a legjobban.

 

Ballada Fannykáról

– Majd ha fagy, hó lesz nagy, – mondá a kisasszony. S ez a kisasszony ez esetben se volt senki más, mint Fannyka.

– Tudom, tudom, – felelte néki egy boldogtalan fiatalember. Azért nevezzük őt már eleve boldogtalannak, mert hisz ő maga is így szólongatta magát s különösen mióta minden délután ott ácsorgott, vagy üldögélt Fannyka mellett. Mert lemenet tőle bizony meg-megállt olykor a lépcsőn, hogy így beszéljen önmagához: – oh te boldogtalan Sztazimír. – Így nevezte magát megvetése jeléül, holott hát a valódi neve voltakép János volt e szegénynek.

– Tudom, tudom, – felelte néki most is a kellő borúlattal.

– És maga mindezek ellenére szeret?

– Ez, sajnos, nem akaratomon múlik.

– Oh de fájlalom. De ha egyszer nem kenyerem a tegeződés, sem pedig a karonfogva-ülés, mit tegyek? Hát hallott már valaki olyat? – itt üljek magával a szobában karonfogva? Még ha vasúti kocsin volnánk nászúton hihihi. No de komolyan. Eljön-e ma este a hangversenyünkre, vagy sem? Ha hoz nekem zsemlében fagylaltot, kap talán egy csókot is.

– Eh ugyan maga, – felelte neki a fent nevezett Sztazimír s morogni kezdett, mint rendesen ilyenkor. – Eh mit, – gondolta magában. – És mi volna, ha csakugyan egy csókot adna, megőrülnék tőle, azt képzeli talán? El se fogadnám ma már, úgy állunk szívem. – Ilyesmit forgatott a fejében s már-már azzal az elszántsággal, hogy kimondja ő a szót és bármi lesz is… Ám ekkor bejött a mama. És éppen sugárzott is, – mert ez volt aztán a diadal! Ott díszelgett ugyanis az óriási libamáj petrezselymek közt a parádés tálon, – ezt hozta nekik, hogy nézzék csak meg: ma milyen szerencséje volt néki ezzel a libával! S mondhatni, oly jószívűen nézett szét a szobában, – részben: mintha ő csinálta volna ezt a libát, másrészt, mintha nem is létezne más dolog széles e világon. Holott hát, mint az rövidesen kiderült, bizony létezik egyéb is.

– Képzeld csak, képzeld, – kiáltotta ugyanez a Fannyka az édesanyja elébe, – egy csókot adtam ennek a fiúnak, egy csókot. – És rámutatott kézzel e bágyadozóra. (Mert hiszen: – úgyis átkozott vagyok én, – gondolta magában épp akkor az illető.) – Nézd, milyen piros vagyok, – folytatta Fannyka s mozdulatai oly hevesek voltak, a szeme csupa tűz s a hangja olyannyira meggyőző, hogy jó lett volna elájulni tőle bizony. Mert szinte rárontott ám az anyjára s megsemmisítvén őt csúfondárosságával lobogott. S szegény néni csakugyan el is képedt ennyi szemtelenségtől.

– Mit beszélsz te? – kérdezte előbb s szemei remegni kezdtek izgalmában. – Mi a fenéket beszélsz te itt össze-vissza? – S majd kiejtette kezéből a drága libamájat s erre, valljuk meg, már jóelőre is megvolt minden oka, mert hisz ugyane pillanatban még nagyobb szörnyűségeket kellett tapasztalnia.

Fannyka ugyanis odaugrott az ablakhoz, mivelhogy, úgy látszik, különös ötlete támadt.

– Halló, halló, – kiáltott le a nyitott ablakon át. Jőjjön csak fel, kommen Sie herauf. – És integetett le valakinek.

E nevezett Sztazimír pedig nyomban a másik ablakhoz lépett természetszerűen, (tengerészkapitányok módján nyomban élesen figyelve a tájat,) bárha fogalma se lehetett egyelőre, mire kéne figyelni neki. – Hát ennyire jutottunk? Most mit akar evvel? Vagy csakis azt akarja megint kimutatni, mennyire megvet minket? – ilyesmi forgott a fejében, szokása szerint túlságosan komolyan mérlegelvén e világ mindennemű dolgát, tünékeny változatait.

Odakint éppen remekül alkonyodott. Olyan szép lila volt az égalja s ehhez még zöld sugárzás is tört magának utat a felhők füstös tömkelegeiből, továbbá oly bűvösen gomolygott is az egész, hogy aki nézte, kedve lett volna arkangyalként odarepülni s megmerítvén fényes kardját e zöld zuhatagokban nyomban lekiáltani Fannykának: – szebb világok vonzanak engem, elmegyek innét… no de hiába.

Mert idelenn viszont… szerencsére az utca elég néptelen volt éppen. E furcsa felszólításra, a Fannykáéra mindössze egy idősebb, munkáskülsejű férfi kapta fel a fejét, de oly hevesen, mintha lóval találkozott volna szembe az átellenes járdán. S hogy mitől ijedt meg úgy e szegény? Hogy tulajdon lánya jutott-e eszébe hirtelenül? Nem tudjuk. Annyi kétségtelen, hogy nagyon elröstellte magát, mikor ez az ismeretlen, fiatal hölgy még rá is nevetett az ablakból, aztán vérpirosan nyomban visszavonúlt. S hát még, mikor a másik ablakban egy tűnődő, bízvást szomorúnak is nevezhető ifjú tekintetével találkozott szeme s mondani se kell, hogy ez senki más nem volt, mint e bágyatag Sztazimír.

– Ismerlek szép maszk, – kiáltott fel tehát az ablakok felé. – Hogy az ördög vigyen el benneteket. – Így szólván megrázta esernyőjét s megcsúfolva, lehajtott fejjel ment odébb.

Sztazimír pedig úgy belepirult ebbe, mint talán soha még. – Oh micsoda szélvihart kavar ez mindig, – gondolta magában e pillanatok alján.

De Fannyka is toporzékolni kezdett. Kacagva, vacogva vetette bele magát a függöny mögötti bal sarokba s ott egyre hahotázva egészen bebugyolálta magát.

– Mit csinálsz? Egészen megőrültél? – kérdezte tőle derék, szelíd, testes mamája, aki eddig szinte megbénulva-babonázva hallgatott. – Mi van veled te lány, kinek kiáltottál te le az utcára? – kezdte bűnét számonkérni tőle. De oly szomorú jóindulattal igazán, képes volt még a májat is letenni kezéből.

– Mért, azt nem szabad? – kérdezi a kisasszony. – És mért nem szabad?

– No de igazán! – buzdítja hallgatóit minden csúfondáros erejével.

– Nem mondjátok? Hát megmondom én, – kiáltja diadallal. – Mert így csinálnak a micsodák, – az utcalányok hihihi, – kacagott utána megintcsak tökéletesen bebugyolálva magát. Mert meg nem állta, hogy ki ne mondja, amit gondol, ez olyan volt.

– No akkor megyek én innen, nekem itt már semmi dolgom, – mondá az öregasszony nagy méltósággal. De mégse ment. Megintcsak lehajtotta fejét.

– Hogy honnan veszi magát mindez, azt kérdezem öntől? – fordúlt a fiatalemberhez zavarában. – Amért én mindent megteszek, megengedek neki, ez a mi bajunk, a végzetünk. És így megyünk mi ketten a végromlás felé… – kezdett volna bele régi mondókájába, no de Fannyka volt az, aki legkevésbé tűrte az ilyet.

– Sie schöner junger Mann, kommen Sie herauf, – sivított le megint teli torokkal az utcára. Az ifjú pedig megint odalépett csendesen az ablakhoz. S most már többen is megálltak odalenn: ez már tehát valóságos botrány volt bizony. A kisasszony pedig macskamód ugyanúgy ugrott erődítményeibe, a függönyökbe vissza s ott ugyanúgy hahotázott. Majd megfulladt belé.

– Most pedig kapsz egy pofont, – határozott végül is a jó mama s elszántan lépett egész a függönyökig. – Nem bánom, van itt valaki, nincs itt valaki…

– Nagyon jól teszi édes asszonyom, – buzdította őt a boldogtalan ifjú.

– Oh mamám, – sikoltott azonban Fannyka kisasszony.

– Csak nem nyúlsz libazsíros kézzel lilaszín függönyeinkhez? – S valóságos kis szónoknak bizonyúlt egy pillanat alatt.

– Emlékezzél, apa parancsa ellenére csináltuk titokban mi ketten, te meg én. Húsvét volt, emlékezzél, szent húsvét s mi az ünnepre csináltuk és meg akarod most szentségteleníteni? Mi lesz velünk? – hadarta nagy készséggel, mint valami kis ügyvéd s ami magától értetődik: a fürtös feje is eltűnt újra, csak egyik keze látszott ki fekete karkötőjével, amint görcsösen fogózott a selyembe.

– Nem bírok én vele, – nyögte tehát a mama, majd így folytatta szomorúan: – mit csináljak én vele Zoltán úr?

Csak mit lehetett tanácsolni neki, hogy mit csináljon vele? – Ölje meg helyettem oh nagyságos asszonyom, legyen oly kegyes, – nyilván ilyesmit szeretett volna felelni e sötét-tekintetű és nagyon udvarias fiatalember, aki e pillanatban úgy érezte, hogy furcsa módon éppen ő ennek a lénynek, lánynak, ennek a különös teremtménynek, – akiért oly szívesen odadobná akár az életét is azonnal, – hogy ennek igen ő, voltakép ő most legnagyobb ellensége a világon.

(Ami pedig a „Zoltán úr” elnevezését illeti: jegyezzük csak meg hamar erről is a magunkét, – hogy e tehetetlen fiatalember egy könnyelmű pillanatában azt hazudta itt egyszer, hogy voltakép nem János, hanem Zoltán az ő igazi, titkos neve otthon… annyira nem szerette ő az igazi nevét. Igaz, hogy az arcát se, épp ezért sose nézte meg magát a tükörben. Voltakép, úgy látszik, ki szerette volna cserélni önmagát mindenestül, ez ebben az igazság.)

– Hogy te mit csinálsz, azzal én nem sokat törődöm ma már igazán, – mondá az öregasszony s valósággal könnyesek lettek szemei zavarában. – De hogy én, – hogy az én házamban többé nem tűrök ilyet, – nem, nem, erre akár a szent kereszt előtt is megesküszöm önnek. Vagy megváltozik, vagy alászolgája, fel is út, le is út… – így folytatta valahogy. De talán észbe is vehette szegény, hogy mily nagy zagyvaságokba bonyolódik s azt is nyilván régen tudta már, hogy két ilyen pár kritikus és ifjú szem kereszttüzében állni mily nagy veszedelem… fogta tehát a libamájas tálat és csendesen kiment.

 

*

 

– No most mi következik? – gondolta magában e Zoltán úr, vagy minek is nevezzük? – miután elszánta magát, hogy meg se mozdúl ő már s akár estig is ül így egyfolytában.

Ennélfogva cigarettát sodórt magának, még hozzá kettőt is egymás után, minthogy ez egyszer észre se vette, mit csinál?

– No mi lesz már? – kiáltott fel ekkor hirtelen függönye mögött a kisasszony. S még toppintott is parányi lábával, majd elnevette magát.

Aztán színt változtatott hirtelen. Előlépett rejtekéből… odajött egész közel e Zoltán úrhoz, de úgy, hogy a nők szokása szerint még meg is érintette kis hasával, mellecskéivel, majd vállára is téve mutatóújját: – haragszik no? – kérdezi tőle.

Csakhogy Zoltán úr erre már semmit se felelt. Mivelhogy most már minden porcikája tüzet szórt s azt követelte a sorstól, hogy Fannyka ez egyszer mindezt meg is érezze rajta, belőle.

S mint látszott, csakugyan bűnbánóan állt ott egy ideig.

– Gyalázatos voltam, ej, ej, ez mégiscsak sok, – nem? – szólalt meg végre alázatosan, alattomosan. S a szemei gúnyos szikrákat lövelltek, mégcsak nem is őrá, valahova mögéje talán, igen, igen, a fiatalember háta mögé. Aki mégiscsak felpattant erre helyéről.

– Elég a tréfából Franciska, – szólította ekkor a törvényes nevén s máris kikelve magából. – Vagy meddig akarja még felcsigázni türelmemet? Nem elég az, amit ma művelt? – így kezdte szónoklatát, de nyomban el is akadt. Felrettenve hallgatott el azonnal, mihelyt arcába tekintett.

Ez a szép kis arc ugyanis mint a csikó bokrosodott fel atyai hangsúlyaitól. S úgy akart rácsapni, hogy egyetlen szavával dönti le, – ezt látni lehetett, mert vörös tűz csapott fel a szeméből, – csak aztán meggondolhatta magát. A fiatalembert pedig máris egész nyakáig elöntötte a szégyen hidege.

– Oh mily ostoba vagyok én, – gondolta magában. – Hát így? Az örök tüzeket akarom én bölcsességre fogni?

– Nézze csak, – kezdett bele valamiféle magyarázatokba szokása szerint.

– Én megyek el, marad itt? – vágott azonban a szavába. S tekintete most már sötét volt és rideg. Csakhogy ekkor e Zoltán úr mégiscsak megfogta ám a kezét.

– Mi vagyok én magának, mondja csak, – sziszegte beléje. – Egy nulla, vagy még rongyabb nulla, mint akárki, valaki olyas, akinek csak úgy füttyentenek az utcasarokról? – kezdett el áradni belőle az ostobaság. (Minthogy ez volt az a teremtmény, aki előtt csak a száját kellett kinyitnia s biztos lehetett: ostobaság fog kiszaladni azon.) – Mi vagyok én magának, egy senki, egy semmi? – hadonászott.

– Nem egészen, – mondá ő buzgón és röviden.

– No de szemtelen lett, – felelte a fiatalember valamely rendkívüli derűvel.

– Mit? – ámúlt a kisasszony. – Mit mondott maga most? – kérdezte mohón. Mintha először ébredt volna oly szavaira, amelyek végre némikép érdekelhetik őt.

– Most nyakonüssem-e vajon? vagy eltörjem-e valamijét? – megvalljuk, ez az udvarias fiatalember még ezen is eltűnődött vagy egy pillanatig. Mivelhogy gyűlölete most már a torkába szökött fel, – vadúl nézett tehát Fannykára s ez egyszer egyenesen a szeme közé.

– Utcalány lesz, – az lesz bizony, – hisz máris az, – mondotta neki, s majd hogy össze nem roppantotta kezét. De úgy lehet, ki se mondhatta még az egészet, máris akkora pofon érte az arcát… olyat csapott ugyanis a szeme közé szabadon levő másik kezével, hogy balszeme majd kiugrott üregéből, finom gyártmányú, drága szemüvege pedig, amelyet oly nehezen összeszerzett pénzéből sikerült vennie magának, egyetlen nagy ívben egész a falig repült, odavágódott, majd visszapattanva a kályha vasán tört el darabokká. Gyönyörű szemüvegének tehát vége volt.

– Ejnye no, de nem baj, – mondotta tehát s most már egész csendesen újra. – No Isten áldja drágám, – mosolygott feléje furcsán. Majd odaballagott ronccsá vált szemüvegéhez is s ott a kályha mellett megintcsak egész ostobán zsebkendőjébe kezdte összeszedni maradékait.

– Legalább megkapta most, ami járt magának, – hallotta még a hangját valamely nagy távolságokból csengeni. Csakhogy erőltetett volt ám ez a csengés, – de nem bírálta többé, hagyta, hogy a szó füle mellett áramoljon el… mert igenis ez volt a búcsú pillanata. No végre most igazán elváltak egymástól, – úgy érezte, hogy hál’ Istennek most végre csakugyan elszánta magát. – No lám. Milyen jó lett volna nekem már egy év előtt is ez a pofon, – jutott még az eszébe… s egy kis beszédet is tartott a lelke mélyén hozzá, ami azért furcsaság megint, mert hisz ott volt maga ő a kisasszony, tehát elmondhatta volna neki, – de nem! Ő hallgatni akart. A titkos szónoki beszéd pedig körülbelül így hangzott:

– Még csak nem is a szenvedéseimet sokallom, no látja csak, ilyen vagyok én. Sokkal inkább azt a kemény és szívtelen édességet únom, amely olykor még sivárabb, mint a folytonos keserűség…

S már útrakészen is állt ott, törött szemüvegével a kezében, hogy megy ő már, csak hadd nézi még meg ezt a szobát, minthogy úgyse látja soha többé, majd csak a gomolygó ködökön át… De aztán így folytatta még egy darabig:

– Mi az ördögöt akartok ti voltakép? Ahova majd az utam visz el engem, szíveket ugyan majd ott is hiába keresek, no de nézzetek majd meg azért, hogy hogy mosolygok én! Többé semmi bajom e világon! Egy-egy futó pillantás pedig majd csak jut nekem is a körútakon estefelé, feltéve persze, hogy homlokomba csapom majd ábrándosan a hajam. S nékem ez untig elég!

 

*

 

Így legénykedett ott a kályha mellett.

Ám zokogására riadt fel. Ott feküdt ő már az asztalra borulva s hogy hogy került oda, hiába kérdeznők, – ki tudná ezt ma már kihámozni az idők végtelenéből? Felbomlott, súlyosan csillogó haja pedig, mint a szőttes, nehéz arany, hevert el mellette kétoldalt. Mint mindent: ezt is ádáz szenvedéllyel cselekedte, mindjobban belerágva magát az elkeseredésbe.

Ő pedig, e fentnevezett Zoltán úr, szegény Sztazimír, vagy minek is nevezzük… ő még állt ott egy ideig, nézte ugyan, csakhogy úgy vette észre magán, hogy bizony megszűnt a varázslat! mintha ma már a mellecskéi se csábítanák annyira többé… amelyekhez így-úgy, suttyomban mégiscsak hozzá lehetett férni valahogy, különösen ilyenkor, mikor erőt vett Fannykán a sötétség… – Nem, nem, a szívem jéghideg, a szívem ehhez már semmit se szól, – gondolta magában, hirtelen lendülettel fordult hát egyet és kiment a szobából. S Fannyka persze utána.

– Elmegy? – kérdezi tőle a nagyszoba küszöbén.

– És mindörökre? – kérdezi tőle.

– Ne menjen, ne menjen, én szeretem magát, – kezd el esdekelni neki s az arca most már sápadt is persze és csupa könny.

– Nem érdekel, – felelte barátunk s a szíve minden erőfeszítésével, mert valljuk meg, e szónál mégiscsak megingott egy kicsit. Mert ilyen szót, hogy „szeretem” ő Fannykától még sohase hallott.

– Akkor mi lesz énvelem? – kérdezi Fannyka szomorún. S mint valami alázatos kis angyal áll ott a nagyszoba alkonyi világításában, a derengésben, e szoba küszöbén.

– Az sem érdekel többé, – felelte barátunk nagyon szilárdan és nagy-nehezen.

– Csakhogy akkor én igazán elzüllök ám, – emelte fel egyik ujjacskáját.

– Álljon össze a Hönnig Richárddal, – felelte barátunk hirtelenül.

– Épp akkor züllök el egészen, – csapott rá Fannyka s közelebb lépett e szánandó s egykor oly szerelmes alakhoz.

 

*

 

S mármost ki volt ez a Hönnig Richárd? Hadd mondjuk el hamar ezt is, hogy ki volt ő ebben a sokféle nevezetben. Mert el ne feledjük: Fannykát voltakép Franciskának hívták s hogy e sokféle alakról mit mondjunk? Semmit, – elmondtuk már a magunkét. Mindenesetre ki kell azonban jelentenünk, hogy e Richárdot végre csakugyan Richárdnak is hívták és féltestvérnek is bízvást volna mondható, minthogy e János-Zoltán-Sztazimír nevű igen derék ember legalább is nyolc évig egy ágyban aludt vele holmi árvaház-félében a madarak utcájában. Nos ez a Richárd, hogy rátérjünk, cirmos-természetű fiú volt, ezenfelül pedig még gyönyörű is! Ennek hulltak csak igazán hullámosan homlokába fürtjei, ha pedig hunyorgott a szemével: mintha hideg és gonosz vizek villannának valami patakban, hogy nincs az a kislány, aki azt ne gondolta volna magában: – mi csillan úgy, mi csillan úgy? jó volna megtudni bizony.

S ez is itt lakott most ebben az átkozott városban, még hozzá nem is valami messzire ide! S ehhez már két hét előtt felment e fájdalmas, ifjú barátunk… illetve mégse vágjunk talán a dolgok elébe, mert még valamit ehhez okvetlen tudni kell nekünk:

Fannyka ugyanis a következő rendkívüli dolgokat mondta neki egy késő délután közvetlen alkonyat előtt:

– Oh itt a tavasz, – kiáltott fel és dalolta is, – itt a tavasz, igen, igen – s az ember szíve, mint a tárt kapu…

– Hogy-hogy? – kérdezte Sztazimír.

– Áll nyitva kín és kéj előtt, – folytatta Fannyka pontosan ilyen merészen és nagyszerűen. Nem természetes-e tehát, ha Sztazimír magyarázatot kért erre, még hozzá feltétlen és végleges magyarázatokat.

– Mit kíváncsiskodik annyit? – kérdezi Fannyka. – Azt ajánlom, ne igyekezzék megismerni a női keblek zárt kedélyét, mert attól maga megintcsak boldogtalan lesz, amilyen érzékeny…

De Sztazimír azt állította, hogy igenis, ő nem lesz ettől boldogtalan, ő végre is szembe akar nézni a dolgokkal, mert ő ezt már régen el is határozta magában, hogy igen, ő mindenkép meg szeretné most már ismerni a női kedélyt.

– Rendben van, hallja tehát, legyen a kedve szerint, – sóhajtotta Fannyka. – Tudja meg tehát, kedvelt barátom, hogy mi az ördög teremtményei vagyunk, mivelhogy:

 

mihelyt itt a tavasz, akkor van az, hogy a női lélek vár és felvirul…

 

– Oh igen, – felelte Sztazimír – és meddig tart ez a várakozása?

– Késő őszig, – felelte egész határozottan Fannyka. Majd így folytatta:

– Ennyi az egész, a többi hazugság. Vagyis tehát: a női lélek remeg ilyenkor, tudja meg. Mert a baj ebben az, hogy igenis vannak ifjak, akik mint a villámcsapás hatnak egyes női kedélyre, – nem állítom, hogy az enyémre, no de mégis.

– No ne mondja szívem.

– De bizony mondom én. Vegye tehát tudomásul kedvelt barátom, hogy egyes női lelkek igenis megbabonázva megállnak az ilyen előtt és reszketnek a félelemtől. Mivelhogy magukban így beszélnek ezekhez: – ki vagy te vadonatúj lovag? Nem vagy te csirkefogó? – Viszont azonban, sajnos, az ilyenek rendesen azok, bátran kimondhatom a szót, miért is ne mondanám, hisz úgysem rólam van szó, – no nem igaz?

– Úgy, úgy, – felelte Sztazimír. – Rendben van tehát, – gondolta magában, – ha csak az kell? Van nekem raktáron egy olyan jó csirkefogóm, – még sokkal olyanabb, mint gondolod. Felmegyek tehát Hönnig Richárdhoz. – És fel is ment hozzá késedelem nélkül még aznap este s azt mondta neki:

– Különös kérésem van féltestvérem. Csábítsd el kérlek a Fannykát. – Így beszélt hozzá, pontosan ilyen nyíltan és vakmerőn, ahogy voltakép soha még. Mert ilyesmiről, nőkről, szerelemről sohase beszélgettek még ezek együtt.

Most viszont éppen ellenkezőleg sokat pusmogtak e dologról az asztalra hajolva.

Barátunk ugyanis ilyesmit magyarázott e Richárdnak:

– Nézd csak Richárd, nem szégyellem én ma már magamat. Belátom én: a nőkhöz is épp olyan tehetség kell, mint, mondjuk, a zenéhez – s egyiknek van tehetsége, másiknak nincs, ki tehet arról? Nékem például egyikhez sincs, – vallotta be meglehetősen mulyán. – Neked viszont mind a kettőhöz van, az a szerencséd, – csellista is vagy, tetejébe még orvostanhallgató is, – mi kell egyéb? Mert milyen nagyszerű a nőknél mind a kettő! Tudjuk. S ami már sok: amellett még szép is vagy, tehát fölényes is, vigyen el az ördög, – folytatta meglehetős keserűn. – No elcsábítod-e a kedvemért?

– A kedvedért? – kérdezte Richárd.

– Igen, igen a kedvemért, – felelte szilárdan. – Ha akarod, szívesen belátom, hogy meglehetős erkölcstelen szerződés az ilyesmi, de baj is az neked? Mikor úgyis olyan erkölcstelen vagy, – mondta Richárdnak. – És nincs-e elégtételed is ebben? Legyőztél engem, rendben van, láthatod, ma már erkölcstelen vagyok magam is. Csak most emeld fel esküre is az ujjad, tegyünk ez egyszer szent szerződést a gonosz akaratba: – esküdj meg, hogy nem szeretsz belé, hanem megbosszúlsz engem és kirúgod. Beláthatod: semmi különöset nem kérek, – amilyen szívtelen úgyis vagy, ugyanolyan légy most is, ez a kívánságom. És meg is teheted nekem, – nem együtt aludtunk-e annyi éven át?

– No és te? – kérdezi Richárd.

– Nekem úgyis végem van, – felelte sötéten. – A szívemnek van mindörökre vége, – magyarázta s a szívére tette kezét. – Nem is igen tudom, hogy fogok élni tovább.

– Egy kis elégtétel azonban nekem is kell ehhez a rongy életemhez. Hadd járjon rosszúl ez egyszer végre és általam, – tette még hozzá és egész belepirult.

S addig-addig, míg ez a gonosz Richárd csakugyan megsajnálta, még ő is elkomorodott.

– Szemtelen dög. Megcsináljuk, – mondta mérgesen. S evett ehhez egy kis csokoládét.

– Látod, látod, – esdekelt a másik s majdhogy sírva nem fakadt. – Jó ember vagy, – súgta feléje.

– Megcsináljuk, – ismételte Richárd. – Igazad van, meg kell tanítani az ilyen büdös kis dögöket. Mert ezek becstelenek. – Majd hozzátette:

– Ez különben is nekemvaló feladat. – S ez már baj volt bizony. Mert a szeme kandúr-szem lett újra s oly fura módon változott át, oly hirtelenül, hogy meg kellett döbbenni tőle. Aminthogy emberünk is azt gondolta erre azonnal: – no lám, mi lesz itt Uram Isten? Mert mit jelent ez a szó? Nem önmagára gondol ez megint s talán még nevet is rajtam?

Mert, ismételjük, rejtélyes fiú volt ez a Richárd. Minthogy szemében mindenkor aludt valami titok, úgy, ahogy mondtuk: akár a kandúrokéban, mikor csendesen pislognak az árnyékban.

Csakhogy ez esetben mégsem a kandúr győzött s épp ezt akarjuk bizonyítani most. Mert mit tesz a véletlen? Sétálnak a Szarvas-kert előtt Fannykával s szembejön velük épp ez a Richárd. S jóságos Isten! ezt látta volna valaki! Barátunk azonnal el is sápadt, de még a szemüvege is azonnal párás lett, annyira elöntötte rögtön a veríték. De minden vére is a szívébe todúlt s azt is mondta magának azonnal: – most pedig vége mindennek.

S az az érzése volt, hogy most pedig elindul és megy-megy akárhova is… És addig-addig, amíg bele nem vész valami fergetegekbe.

Vagyishát: ritkán van az, hogy valami ennyire beváljon, – mármint a Fannykát illetőleg s ez eddig rendben lett volna, mert hisz így remélte ő ezt, pontosan így, – csak épp hogy a fiú is… s ez volt ebben a baj. S a baj akkora volt, – még rettenetesnek is látszott e pillanatokban.

Ezek ugyanis azonnal elkezdték imádni egymást – s hogy ez így van, szemmellátható volt. Mivelhogy Richárd, ahelyett, hogy pislogni kezdett volna, azúttal enyhén bandzsítani kezdett s ez nagy szó, mert hogy ez mi mindent jelent nála, barátunk régen tudta. Mert hisz nem volt, de nem is lehetett még egy ember a világon, akit annyira ismerhetett volna, mint éppen ezt a megismerhetetlent, – (s hogy rajta is mennyit törte ő már a fejét!) – s hogy ez a bandzsítás a ragadozó játékos és titkos izgalmait mutatta nála minden időben, tapasztalhatta elégszer. Mikor például kártyázni kezdett, ugyanilyen volt. – No mindjárt megjelenik a kis nyálgömböc is a szája szögleteiben, – jövendölte magának. És íme, – csakugyan megjelent.

– Sokat hallottam én már önről. Hogy tetszik lenni? – csipogta és olyan gyönyörű-csendesen, mint a turbékoló hímgalambok a tetőn. Ez volt Richárd.

Hogy pedig Fannyka el van ájúlva, ez is kétségtelennek látszott. Mert ő is csipogni kezdett a lelkem, ezenfelül pedig olyan szentecske is volt, mintha repülni akarna, mert szelíd volt és oly finom is, égi tisztaságú és csupa jóság, sőt Uram bocsáss, még butaság is, mert hisz azt is mutatta persze, mintha kettőt se tudna számolni az aranyos.

– Oh dögöljetek meg, – gondolta tehát e szelídségre oly igen hajlamos fiatalember. S csodálatos módon mind a kettőnek ugyanazt szerette volna szíve minden melegével mondani hamar, – vagyishát semmi mást, mint ezt a kicsi szót: – mért nem mutatod ki most is a fogad fehérjét, te bitang?

No de nem, ezek nem mutatták ki. Minthogy, ismételjük, meg voltak egymástól babonázva, – néma és mégis szemérmetlen elragadtatás ült a szemükben, – ő pedig el volt ejtve-felejtve s mint látszott, véglegesen. – No de csakugyan: én talán nem is vagyok már a világon, – gondolta magában. Mert mit is mondhatunk még többet róluk? ezek andalogtak. A szemük fényébe pedig ez volt beleírva, mikor hol szikrákat szórt, hol lágyra vált: – mit akarsz még itt? eredj a fenébe. Mi egymásra találtunk.

 

*

 

– No lám az erkölcstelen szerződések, – gondolta magában hazamenet. Otthon viszont, mikor hasmánt az ágyra vetette magát, ezt gondolta:

Felmentem magamat. Mert vajon lehet-e ezzel a nővel egyáltalán másként boldogulni, mint rendkívüli útakon? (Először nevezte nőnek, – ilyen egyszerűen.) És visszagondolt egy gyönyörű délutánjára. Boldogok voltak, – ő legalább is! Mert Fannyka megkérdezte tőle: – hogy van az öreg mama-féle? (Ő is így nevezte az anyját: „mamaféle”.) – S no bizony már ettől az egyetlen kérdéstől is felmagasztosult. Mintha a szívét tenné a tenyerére, ezt mondta neki tehát:

– Maga az édesanyám iránt érdeklődik? Ez szép magától. (S mintha máris egy könnyet izzadna ki szeme tanárjelölti ókuláréja mögött.) – És most mit csináljak? – kérdezte utóbb. – Térdeljek le, vagy haljak meg magáért Fannyka?

Csakhogy Fannyka kegyes volt, nem kívánt effélét, sőt csodálatoskép még ezt is felelte neki:

– Jaj dehogy is. Inkább éljen értem. – S a hangja csengett, elég vidám is volt, – igaz, hogy nem annyira, mint ahogy szerette volna. De volt a zsebében történetesen egy gyönyörű alma is becsomagolva. Ezt most elővette tehát és így szólt hozzá: – Ezt hoztam magának Fannyka. (És megintcsak: mintha lelkének minden birtokát akarná eléje letenni az almában.)

– Ezt pedig most megsütjük, – mondta Fannyka. – Hogy egy ilyen drágát, gyönyörűt, illatosat megsütni, – nem volna kár? – szerette volna pedig megkérdezni tőle. – És nem szebb az, amikor maga beleharap üde fogával s az ajka habos lesz s az alma gyöngyözik és maga is? – Ilyesmi járt az eszében. De semmit se szólt.

– Ilyet még nem is láttam, ilyen gyönyörű almát, tehát befűtök, – mondotta Fannyka. – Hadd érezzem egészen jól magam. – De még azt is kikötötte hamar: – magam akarom megenni titokban, hogy senki se zavarjon. Maga tehát most azonnal kimegy és csak akkor jön be, ha kopogok.

De mit is részletezzük? Sikoltás hallatszott utóbb, – spiritusszal akart begyújtani a lelkem, vagyishát majdnem tűzvész tört ki ebből az almából kifolyólag. Ez mind igaz, – csak épp, hogy milyen gyönyörű volt aztán! A kibomló haja s még inkább milyen bárány-szelídek a mellecskéi, amint pihegett!

– Bocsásson meg, – súgta fülébe. – Ugye, hogy megbocsát? – S persze, hogy megbocsátott, már hogyne bocsátott volna meg neki? – Most jó, – azt mondja neki dideregve a karjai közt. S még oda is adta neki az almát, illetve, jobban mondva: etette vele, mint a kisdedeket s közben nagyokat nevetett a harapásán.

Hát így.

– S mármost nem nagyszerű-e? – gondolta magában, még mindig hasmánt heverészve kerevetén, – nem nagyszerű-e, hogy egy almából is tűzvész támad nála? Hátmég akkor a szerelemből! Mert nem szörnyeteg-e az ilyen?

Így bizonyította maga előtt minden erejével Fannykát.

(S mármost mi is tehet boldoggá valakit igazán? A feszültségek változásai-e? – kérdezte továbbá magától ugyanakkor ugyanez a barátunk. – De hogy miből áll ez? A kutyák azt szeretik, ha vakarják őket, némely emberek, ha csípik s én, úgy látszik, ha ő kínoz engem. De hogy ő, hogy ő mit szeret? – azt viszont senki se tudja.)

 

*

 

Ez tehát elmúlt. Ezek pedig sunyítottak utána, mint a kis rókák. Igaz, hogy azért még elég becsületesek is voltak. Fannyka nagyon szerényke lett egy kis időre, Richárd pedig nem hozakodott elő még a csellójával se, sőt három nap múlva még fel is sietett hozzá s így szólt, szemmelláthatóan megerőltetve magát:

– Nem csinálom. Illetve csinálom, csak akkor nem állok jót magamért, mert gyönyörű.

– Úgy, úgy, gyönyörű? Akkor ne csináld, – felelte néki e Sztazimír kedvetlenűl. – Különben se merd most már csinálni, mert lelőlek. – Éppen az ágyán feküdt újra s Arisztotelészt olvasta s még hozzá, Isten bocsáss meg, görögül.

– Hát ennyire vagy már? – kérdezi Richárd ákombákomjaiba tekintve – görögül olvasol igazán?

– Igen ennyire vagyok. Mindennel a végsőkig, a gyilkosságig vagyok, – felelte néki barátunk. S Richárd ettől annyira elkedvetlenedett, hogy máris elszaladt.

– Te, én boldogtalan vagyok, hallod-e? – kiáltott még utána. Csakhogy Richárd erre már semmit se felelt.

De nagyon el is kalandoztunk, az a gyanunk. Mert mindez csak közbevetés s nékünk be kell fejeznünk e történetünket, már amennyire lehet. Voltaképp odajutottunk, hogy e Fannyka ott áll a nagyszoba ajtónyílásában, a fényben s ettől még jobban fénylik, majd előre jön s az előszoba kilincsére teszi kezét, de azonmód el is kezd könyörögni, hogy Sztazimír ne hagyja el őt. S Sztazimír viszont Hönnig Richárdot ajánlja neki kárpótlásul. Fannyka viszont attól fél, hogy épp ettől a kárpótlástól el kellene zülleni neki. S most folytatjuk.

– Nem akarok tovább ismerkedni ezzel a Richárddal, – azt mondja, – mert félek tőle, nem merek, mert beleszeretnék.

– És az baj volna magának?

– Baj volna, mert nem becsületes ember, – azt mondja Fannyka, – kiismerem én az ilyet pillanatok alatt. És az ilyen mellett én csak tönkremehetnék, igaza van anyámnak.

– No ne mondja.

– De igen, igen, – folytatja Fannyka. – És most adjál csak tanácsot, – azt mondja, hirtelen tegezésbe csapva át, – adjál tanácsot, hogy mit is kelljen tenni nekem? Én téged nagyon szeretlek, csak nem vagyok szerelmes beléd, ez a helyzet. No látod, most megmondtam. Én téged nem egészen úgy szeretlek, ahogy kell, hisz érted a dolgot…

– Oh hogyne érteném. Egyszerű dolog ez: így meg úgy, – feleli Sztazimír.

– Ne kicsinyeld, – azt mondja, – mert nem kis dolog ez. Én nagyon szeretlek téged igazán. És tudod-e, körülbelül hogyan? Ahogy a fiát szereti valaki, – kezdett el ujjongani e legújabb felfedezésén.

– Az igazán nagyszerű lesz nekem, – feleli Sztazimír. – És mért nem mondta maga már ezt egy év előtt is, hallja szivem?

– Oh nem akartalak szomorítani, tudod, épp azért, mert annyira szeretlek. Te oly kedves fiú vagy igazán… No de most mi a teendő? – kérdezi megint, – te add most nekem a tanácsot.

– Inkább maga adjon nekem tanácsot ez egyszer, – feleli Sztazimír, – hogy az ilyen őszinteségekkel szemben mit tegyen az ember?

– Mert tudja mit? meggondoltam ám a dolgot. Mégse legyünk ennyire őszinték egymáshoz, – mondta keményen.

– Eddig azt akartad, hogy tegeződjünk. És azt is, hogy őszinte legyek.

– Ez igaz, tökéletesen igaza van. No de mármost mit tegyek Uram Isten, nyerítsek talán? – kérdezi tőle.

– Minthogy ebben is igaza van, – rettenetes sors ám ez, gondolja csak meg – s ez volt nekem magával a legnagyobb bajom eddig, hogy éppen nekem kell magának mindenben igazat adnom. Így most is. Mivelhogy szentigaz: ítélet, az ítélet, jól mondja kisasszony, ezt Arisztotelész se mondja okosabban. Szeretlek, az épp olyan ítélet, mint nem szeretlek, igaza van. Csak épp hogy figyeljen ide. Rájöttem ám valamire ezen az éjszakán. Ha valaki azt mondja nekünk: János fiam, te rettentően ostoba vagy ám…

– Tudja jól, hogy én sohase mondtam ilyet, – vágott közbe Fannyka sötéten. (S még mindezt ugyanott, az előszoba ajtaja mellett.)

De Sztazimír nem figyelt már e közbevetésre, hanem így folytatta:

– Ha azt mondják nekem, mint megállapítást: – János én téged nem szeretlek, – vagy ezt: – haszontalan ember vagy ám, semmit sem érsz és még ostoba is vagy, – csakugyan semmi egyéb ez, nem másféle ítélet, mint ha a fordítottját mondanák. Csakhogy nem úgy van-e, hogy a fordítottjának mi mégiscsak jobban örülünk? minthogy ilyenek vagyunk mi emberek, – no nem igaz? De minden jogunk is megvan ahhoz, hogy az ilyesminek jobban örüljünk, de még ahhoz is, hogy szeressük az ilyen ítélkezőt. Viszont – és ezt is gondolja meg szívem, – nem természetes-e, ha kivetjük magunkból azt a barátot, aki értéktelenségünket hirdeti, vagy netán még azt is, hogy minket nem szeret… Mert nem kölcsönös becsülésből jön-e létre a barátság s nem kölcsönös szerelem alapján az igazi szerelem?

– A kölcsönös szerelem főnyeremény, – feleli Fannyka szerényen. Minthogy csodák csodája ez egyszer csakugyan elmerülni látszott e szavakban, mint valami fekete tengerben. S hogy nagyon megerőlteti magát, ez is meglátszott rajta.

– Maga tehát végleg kivetett engem a szívéből? – kérdezi aztán. – Természetesen, – felelte Sztazimír.

– Oh ez rettenetes, mentsen meg engem ettől, – kezd el hirtelen és újra könyörögni. – Félek, nagyon félek, – teszi hozzá és szinte didereg.

– Oh mit kell félni az ilyeneknek? Akik ennyire vakmerők! – kérdezi Sztazimír. De Fannyka nem mert erre felelni neki.

– Mit gondol, igazán el fogok én zülleni most már? – kérdezi szomorún. (És oly igen halkan is, szinte susogva.)

– Könnyen lehet, – felelte a mi emberünk gonoszul. – És meg is mondom most már, – annak még örülök is, hogy én hoztam rád ezt az átkot, ezt a bűvös csellistát, – kezdte el most már ő is tegezni bucsuzásúl s még a szive is ficánkolt boldog gyűlöletében. – Halálra kínoztál, rendben van, – de most majd én! mert rádküldöm ám ezt a Richárdot…

– Kidobom, kidobom, – sikoltott fel Fannyka és befogta fülét.

– Az se baj, majd visszajön az újra, – felelte sötéten. S mint valami távoli csillag, oly messzire érezte már magát e földi vigalomtól.

– Elküldöm neked Hönnig Richárd csirkefogót és éljetek boldogul együtt. Két ilyen pernahajder, akit valaha annyira szerettem.

 

*

 

Hazafelé menet pedig összevissza beszélt még mindenfélét, amiről viszont pontosan beszámolni már fölösleges is.

– Habarodjanak csak össze, – gondolta magában – és vegye csak el feleségül is, már azt se bánom. – És más effélét.

– Nem nagyon bánom legalább is, – javította mégis ki magát.

– Illetve hisz őszintén szólva ezt már mégse szeretném, – mondta utóbb.

– Illetve hisz mi történik itt olyas, ami kedvemrevaló volna e világon? – kérdezte magától. – Vagy álljak ki a mezőre s próbáljam útját állni az élet óriási folyamának?

S hol kitárta karjait valaki elé, hol imára kulcsolta kezét, aztán megállt s elkezdte lógázni magát, majd ugrott is egyet, hogy kikerűljön holmi képzeletbeli nagy akadályt… úgy, hogy, ha nézte volna valaki, nyílván olyasmit gondolt volna róla: – ejnye, de megcsípte ezt is a darázs.

– Eh, Amerikába megyek, – mondta ki végül is a szót, mint valami végleges határozatot, – de, úgy látszik, csakis a szó kedvéért, minthogy soha ez még eszébe se jutott, ezenfelül, valljuk be, éppen erre semmi kilátása se lehetett.

– Vagy haljak meg, azt akarod? – állt meg levett kalappal a templom előtt. – Mert így minek éljek?

S valami olyan sugalmazást is hallott a toronyból, hogy menjen csak vissza Fannykához, mert ott az ő helye. S legyen csak szerény, mert ez a sorsa. Mivelhogy mindenki törődjön bele a sorsába, bizony igen!

Csak aztán mégse ment visszafelé. Viszont még aznap este denaturált szeszt ivott, rengeteget, hogy megmérgezze magát, – de mondani se kell: megmentették. S ami még bosszantó is volt ekörül: aránylag könnyen. Szóval: még nevetségessé is vált újra önmaga előtt, – ezért tehát nekivágott gyalog a világnak s meg se állt Trierig. S most: 1912-ben Montpellier-ben tanúl, még hozzá nagyon szorgalmasan és zordonúl. (Végleg Arisztotelészre vetve magát.) Fannykáról és Richárdról pedig semmi híre, csak annyi, hogy ezek akkor csakugyan elbújtak valahol… de hogy mire jutottak egymással?

No de egyszer mi mégiscsak felkutatjuk őket a tömkelegekben, hogy megtudjuk. Mert minket is nagyon érdekel.

 

A yorki herceg születésnapja

Madame Bruyard, francia társalkodónőm, komornám és bizalmasom egy személyben, tovább olvasta az információs levelet. A levélben minden kertelés nélkül az volt megírva, hogy udvarlóm, Sterne doktor úr, az a-i egyetem büszkesége, voltakép kettős életet él, – nappal az orvostudományok hőse, éjjel pedig közönséges jómadár. S mindezek tetejébe, Uram bocsáss meg, még szocialista is, ami a legborzasztóbb. De továbbá: három cimborája is van, – Monsieur Faculay, egy kétes származású lovag, Mankould úr, egy kétes foglalkozású bankárféle, vagy ékszerész talán és Alois Brown, – ez utóbbi a leghírhedtebb alak köztük… Különben egyikről se lehet tudni, miből él. Ezek négyen együtt még fekete-misékre is eljárogatnak éjszaka.

– Qu’est-ce que c’est? – fekete misék? – kérdeztem társalkodónőmtől, e szóval figyelmeztetve őt kötelességére is, hogy franciául magyarázzon nekem, ne pedig magyarúl. (Nagyon megszokta ugyanis, valósággal megszerette a magyar nyelvet nálunk kinn a pusztán.) Mire madame Bruyard lehajtott fejjel s a nála megszokott kötelességszerű alapossággal magyarázta el nekem e fogalmat franciául, majd még túlbuzgóságból Apuleius szamarát is belekeverte a dologba valahogy…

– És ennek legyek én a felesége? – A személyleírásban még az is benne volt, hogy Sterne úrnak sasorra van, amit úgyis tudtam.

– És ennek legyek én a felesége? – kérdeztem valósággal jajongva s egyre csak lovagló-pálcámmal verdesve az asztalt. Amire madame Bruyard keresztet vetett és így szólt igen ünnepélyesen: – Az Isten óvja Önt ettől gyermekem.

Hát idáig jutottam itt… ennyi az, amit el tudtam érni fondorkodásaimmal. Mert meg kell vallani, – mit szépítsem a dolgot, – egész közönséges partie-vadászatra adtuk mi ketten a fejünket madame Bruyard-ral e kies svájci üdülőhelyen, B-ben. Mikor mostohaanyám nagybeteg öcsémmel világgá bocsátott, így szólt hozzám: – nem vagyunk már a régiek, tudod, tehát aszerint gazdálkodjál. – Majd félig tréfásan, félig komolyan, vagyis fájdalmas tréfával hozzátette:

– Fogj egy jó férjet magadnak, Irmus, légy ügyes. – Ezt a fülembe súgta és megcsókolt.

S én félig tréfásan, félig komolyan hozzá is fogtam a dologhoz Madame Bruyard-ral. Nem vethettünk egymás szemére semmit, nem voltunk henyék, mi igyekeztünk. S az eredmény mindössze csak ennyi volt, – hogy nem valami fekete vár sötét tulajdonosa, nem is egy amerikai nábob, mindössze csak Sterne tanár úr bolondúlt meg értem, (ahogy ő nevezte el vonzalmát,) meg egy boglyashajú-féle fiatalember, egy szegény hóbortos… Mit tehetünk mi arról, nem igaz, Madame Bruyard?

– E második, e boglyashajú, épp akkor, néhány nappal azelőtt, havas karácsony napján küldött be hozzám ajándékul egy kalitkát: benne egy szegény kanári madár meg egy fehér rózsa, furcsa módon elhelyezve. Alighogy hozzáérek a kalitkához, valami pattan, a madár vergődik s a rózsa lassan megtelik vérrel… hát a hóbortos úr Wildenek valami meséjét ültette át a valóságba. Gumiféle rúgók voltak a kalitkába beleszerelve s érintésemre a szegény madárka szívét tövis járta át…

– Maga hóbortos! – mondtam néki másnap köszönetül e szamár figyelemért. E szótól azonban, úgy látszik, még szerelmesebb lett, mert voltakép tán büszke is volt rá, hogy ő hóbortos.

Hát ez volt minden eredmény… s ezzel szemben viszont szerelmes lettem épp akkor, – de nagyon. Még ezt is!

Egy napbarnított, csudás magyar úr, egy szép, komoly fiatal férfi költözött át ugyanis pár hét múlva a szanatóriumba beteg anyuskájával… hogy is mondom el? Ahogy megláttam őt, – nem is! – ahogy napról-napra anyjával való bánásmódját, gyengéd figyelmét, igen finom mozdulatait figyeltem messziről, ügyesen, – de komoly szemeit is és bitang mosolyát… egy érzés költözött a szívembe, egy biztos, ellentmondást nem tűrő érzés, vagy dal afelől, hogy igaza van a hindú mesének: az istenek csakugyan két fél almát hajítanak le magasságukból ide… s adnak annak két lábat, mondván néki, hogy menj és siess és keresd meg odalenn a másik feledet, te alma… s hogy ő az én másik felem itt e földön és senki más.

Persze, meg is ismerkedtünk aztán egykettőre. S én megint oly nagyon buzgólkodtam, – én szegény, most igyekeztem csak igazán, bizony jobban, mint viharzó ifjú életemben bármikor eddig. Szerény voltam, csendes, csinos, – mutattam, hogy nagyon jószívű vagyok… úgy buzgólkodtam talán, ahogy csak kislány koromban, mikor a hatalmas, nagy ótatának hoztam be estelente, vacsora után a csibukját… Besegítettem az öreg hölgyet a liftbe, – de mit is mondjak, mit is részletezzem? Mindent megtettem, hogy érzéseit magamhoz szoktassam s a szíve természetesen, szinte magamagától egyetlen fiacskája mellé helyezzen el engem.

De hiába. Az öreg hölgy éles szeme egy-kettőre átlátott a szitán és ezen felül jaj bizony: mintha egész helyzetemmel is tisztában volna azonnal. – Az én fiam csak főrangú hölgyet vehet el feleségül, – adta értésemre egy nap egész váratlanúl s mintha éppen csak saját töprengéseire felelne. S rámnézett. Szünet. – Ez a professzor Sterne voltakép egy kedves, polgári úr, – mondta később, tűnődést mímelve, hogy együtt sétáltunk a téli napsütésben. – Mit jelent az, hogy polgári úr, Nénike? – mosolyogtam rá nyúlszőr-kalapom alól. Nem felelt, bosszús volt. Vagyis, hogy menjek csak oda és kereskedjem Sterne úrnál, mert ott az én helyem, adta ezzel értésemre. – No várj csak, – gondoltam én keserűn. Mert csupa keserűség lett a szívem, mondani se kell.

Felszaladtam beteg öcsémhez és zokogva borúltam az ágyára. Ő gyönyörű, sápadt kis kezével homlokomat kereste s két lázas, ijedt szeme úgy bámult rám, mint két lövellő, lángoló telihold. – Nem, nem magát féltem én, – ijedtem fel erre, – az Istenért, hova gondol Mikikém, maga meg fog gyógyulni, ej, esküszöm… nézze csak, esküszöm erre, – emeltem fel esküre az ujjam, – oh másért sírok én…

Aztán hát meg is vallottam neki mindent úgy, ahogy volt. Nem mondtam ugyan el, hogy tönkrementünk, de azt igen, hogy férjhez kell mennem, mert nagyon küldenek… s ehhez hozzátettem nagy bajomat is. – Szerelmes vagyok, oh bocsáss meg! – mondottam s kezeimmel eltakartam arcomat. S ő, a jóságos, nemhogy haragudott volna rám emiatt, ellenkezőleg, abban a pillanatban megértette, magáévá tette egész ügyemet. A téveteg szemekben gyerekes szigor gyúlt fel… Sokat súgtunk-búgtunk aztán délutánonként. Én számot adtam néki mindenről, Sterneről, a boglyashajúról… s hogy mint dühöngenek ezek most a magyar úr miatt, – csacsiság volt mindezt elmondani, belátom, de tán megbocsátanak az égben nekem, ha másért nem, szegény tizennyolc évemért, mert annyi voltam csak. Elmondtam néki, hogy az öreg hölgy mily fennhéjázó, milyen nagyralátó, hogy mennyire uralkodik ő a fián s hogy mi néki a vagyon meg a rang. – Akárcsak minékünk Mikikém, – mondtam néki bűnbánó szóval-szívvel.

– Oh, – felelte nekem egy este az öcsém, – ha megalázhatnók őket a porig, a sírig, Irmus. – Mint valami heves fohász, úgy törtek elő melléből e szavak. S megvallottam, hogy ő, mikor egész egyedül van, olykor efelől szokott álmodozni.

Hogy kardot vesz képzeletében s ő maga fejezi le ezt az én lovagomat.

– Hova gondolsz? Őt akarod megölni az Istenért? Ne őt, az anyját, – bíztattam én a kisöcsémet. – Az anyját, – susogtam a fülébe kedvesen.

– Oh ha idejönne most egy maharadzsa, – felelte ő, a szegény – s beléd szeretne, vagy valaki más nagyszerű úr… Mért ne, mért ne? oh Irmus, – lelkendezett, – mikor olyan gyönyörű vagy! Milyen bosszú volna ez nekünk oh édesem!

– Magam is szoktam most erről álmodozni, – vallottam be neki. – S még hosszan sugdosódtunk aztán édes-boldog elégtételünkről… Ám mindez csak azzal végződött, hogy bármint adódnék is, a végén én mégiscsak az ő felesége szeretnék lenni.

Miklós ekkor szomorúan nézett fel rám. Ezt már nem szerette.

– De ha megaláztak, – kiáltotta lihegve s felült az ágyon.

– Hallgass, hallgass, szeretem őt, – feleltem neki konokul s már mentem is. Otthagytam őt.

…Egyik nap lélekszakadva szaladok fel hozzá, hogy íme, hallja hát, miről értesülök. E hölgy, mint egyik elszólásából kiveszem, információt kér be valahonnan minden úri kisasszonyról, akit közelükbe vet a sors.

– Hát így fogunk majd mi is tenni a férfiakkal, – válaszolta vézna kis bölcsem. Ki is adtuk hát nyomban a parancsot Madame Bruyardnak az információk sürgős beszerzése végett Sternet illetőleg. (Minthogy éppen nem is volt más raktáromon akkor, csakis ő, ez az egy, az árva Sterne… mivelhogy a boglyashajú úgysem számított.)

– Meghallgat ma Mikikém? – kiáltottam egy másik nap. – Tudja, mi történt? Hát hallgasson csak ide. Mikor elbúcsúzom tőlük, a kezemet nem rögtön engedi el, de sőt, a szemembe tekint… és mit mondott? Tudja-e, mit mondott? – Ne menjen még Irmus, – mondta nekem. Mit szól ehhez?

– Kedvel, hiszen látom, hogy kedvel! – súgtam néki boldogan. – S milyen jól bánik az édesanyjával, Mikikém! Milyen jó kis papucshősöm volna! – nevetgéltem én alighanem vérpirosra válva.

– Oh ha meghalna az anyja! – sóhajtottam aztán szemérmetlenül… Hát így történt.

S reggelente viszont egy zordon és durva férfihang így szólongatott nap mint nap a lelkem mélyén:

– Férjhez menni, azt ajánlom, férjhez menni, – intett engem ez a hang, – különben mindenképpen baj lesz veled, te kisasszony.

 

*

 

Az információ után mégis s e hang intelmei ellenére is csúnyán elbántam Professzor Sternevel.

– Faculay úr? – hajoltam oda hozzá, ahogy ő szokott felém épp oly ördögien. Mankould úr? – kérdeztem egyre sugárzóbban és illuminálva. – Hogy van Alois Brown? – kérdeztem kacagva, egyre kegyetlenebb kedvteléssel.

S ő úgy elgyengült ettől, alig állt meg a lábán, láttam rajta. A horgas saskeselyűből mopszli-kutya lett egy perc alatt.

– Honnan e tájékozottság? Honnan tud Ön az én jóbarátaimról? – kérdezte végre. – Örülök, hogy úgy érdeklődik irántam, – folytatta lihegve. Majd visszanyerve minden ördögi fölényét:

– Mi bizony jóbarátok vagyunk négyen, jó cimborák, – vallotta be szemtelenül, – teljes érvényű fickók, no de baj is az? Hát fantaszta vagyok, mi baj van abban? – nézett bele egyenesen a szemeim közé.

– Qu’est-ce que c’est fantaszta? – mikor lumpolásról van szó? – kérdeztem én. (Így művelődtem én mindég, apró kérdések útján és akárhol.)

– Fantaszta? Akinek képzelete van s aki ezt a képzeletét jobban kedveli, mint a valóságot.

– Akkor mit kedvel rajtam? – kérdeztem azonnal, – én valóság vagyok. (Bárha sohase szoktam volt szerelmes férfiaknál aziránt érdeklődni, hogy mért is szeretnek engem, – effélét, – mi a bajuk velem, vagy mit akarnak tőlem? – az ilyen naívoskodó kérdéseket sohase szerettem. Viszont e furcsa beszéd mégiscsak meglepett.)

– Mit kellek akkor én? – folytattam, – ha Ön csak a fantáziáit kedveli. Nem nagyon szeretem ezt.

– Firtat, kérdez? – tudakolta haragosan.

– Azt teszem.

– Szerénytelen?

– Az vagyok.

– Hátha a lakkcsizmája, szemeinek fénye, vagy ez az aranygomb a lovagló-pálcáján tetszik nekem oly nagyon, mit tudom én? – folytatta forró susogással, szokása szerint kissé oldalt hajtva fejét, olykép, mint ahogy szenvedelmes hegedűsök szokták, akik a hegedűjökre ráhajolnak.

– Szeretem… mit akar még többet? – mondta végre és majdnem sírt.

S e pár szó ugyan szép volt tőle, mégis fennhéjázón fogadtam ezt is. – Nézze csak, – mondottam. – A csizmámat nem húzhatom le a hóban, ám ezt a semmiséget itt…

S azzal térdemen azonnal három darabra törve a bokrok közé hajítottam jó lovagló-botomat. S ő persze utána szaladt, felemelte, megcsókolta, zsebretette.

– Oh, vilain, ez közönséges, – mondtam néki ajkbiggyesztve s otthagytam őt.

Négy vagy öt nap múlva ezek után pedig egy este megérkezett hozzánk a yorki herceg, – teljes inkognitóban ugyan, gróf Rambeaud néven, mégis mindenki tudott róla, mindenki várta… Öttagú kíséretével jött, ezek között két hölggyel… Egy kis zsibongás-sikongás támadt erre persze a szanatóriumban s nem tagadom, az én szívemben is.

– Mi volna, ha egyszer ebben a csúnya életben, egyetlen egyszer s akár soha többé, valami egészen úgy történne végre, ahogy megálmodtuk Mikikém, – mondottam Miklósnak, lehúnyva hozzá a szemem.

– Oh bizony, az jó volna nagyon, – felelte szegényke. – Mi volna, ha beléd szeretne? – kérdezte utóbb.

– Nem, nem, az úgy sem lehetséges, – feleltem én.

Egész sápadtak voltunk már hagymázas álmainktól. De nemcsak mi, Madame Bruyard is úgy rontott be közénk, mint akit megoperáltak.

– Ugyan rendeljen már magának egy valamirevaló ruhát, édesem, – mondotta kétségbeesve. – Hisz úgy néz már ki, mint valami cigányasszony, igazán… – A tükörbe néztem.

– No nem!… szó sincs róla! olyan csúnya mégsem vagyok én még.

És valóban: szebb már nem is lehettem voltakép, mármint a saját személyi viszonyaimat véve mértékül. Az arcom éppen tüzelt is s csupa kíváncsi láz beszélt a szememből. Az arcom körvonala pedig lágy és lágy… Oh, szerelmes lesz belém újra valaki, – de nagyon ám, mert máris érzem én… ílyféle dal nyílt a szívemben.

Gyorsan visszavonúltam tehát, – mentem megrendelni talán utolsó párisi ruhámat s egy hosszú levelet írtam szabómnak, a harmadrangú, de kitűnő és olcsó Müller Frères cégnek Párisba. Kerülhet ez egyszer többe is, – írtam néki, – a ruha sürgős, de viszont remek legyen. Öt rajzot készítettem hozzá.

– Lila legyen, vagy a kipróbált mályvavörös? – kérdeztem Bruyardtól.

– Lila?… az Istenért, egy fiatal lány, – kezdett el esengeni. S végül mégiscsak megegyeztünk a lilában.

– Bársony, vagy nehéz selyem? – kérdeztem újra.

– Selyem, persze, hogy selyem, mert hova is gondolok? És prémszegély? Az Istenért, – jajongott, mint valami síremlék, – csak semmi dísz, könyörgök, semmi dísz… – hát jó. Lepecsételtem a levelet és expressz küldtem el.

Egyszóval megérkezett ő… a nagy férfiú – s az utolsó konyhalány is reszketett belé. Az élet képe s minden értelme pedig megváltozott itt. A többi vendéget kezdték számba se venni, enyhén elfeledték, könnyedén átsuhantak felettük… minden csak róla susogott. A portásnak mélyebb lett még a hangja is, valami dohos bányahangot vett fel a szegény s oly gondtelt ábrázatú lett, mintha öt gyereke született volna egyszerre. A vendégek pedig élénkek lettek, halkan beszélgetve álldogáltak a hallban, vagy a lift előtt, hogy hátha jön? S a nagyon-gyors mosolyra készülődtek. A boglyashajú viszont megvetése jeléül két napig nem borotválkozott, ami, azt hiszem, a megilletődésnek nem kisebb jele talán. A tanár úr sokkal harsányabbakat nevetett, mint azelőtt… s ez is csak jel, gondoltam én. Kedveltem édesanyja pedig valósággal megkergült az előkelőségtől és várandóságtól. Mindenekelőtt púderezni kezdte a haját s abba egy este még diadémot is tűzött… Egy másik este pedig kócsagtollas kis kalapot tett fel a vacsorához, hogy olyan lett tőle, mint egy temetés-ló.

A kutyafáját, ezek közé nem akarok én tartozni, – gondoltam magamban s elkedvetlenedtem. A herceg különben nem is nagyon tetszett nekem. Egyszer szemtől-szembe kerültünk egymással a hallban… Ránéztem s ő is rám: – igaz, hogy egyenesen a szemeimbe nézett bele, sőt meg is billent utánam egy kicsit… no de egy két lábra állított fekete zsák, skót szakállnak is beillő fekete bajusszal, – jó negyvenes, – Teck herceget képzeltem el ilyennek a neve után… de a yorki herceg lágyabb legyen.

Egyébként alig volt látható. Autón nagy kirándulásokat tett kíséretével. Mindig egész kora reggel mentek el s úgy látszik, fenn a szobájukban vacsoráztak… S kíséretének tagjai, főképen pedig a két csúnya és idősebb hölgyszemély néha ugyan megjelent lenn a hallban, – ezek mindig nagyon gondtelteknek látszottak, nagyon halkan rendelkeztek valami felől, – ő maga azonban szigorúan elzárkózott előlünk.

Így telt el tíz nap. Már gyönyörű ruhám is megérkezett s én egyre jobban unatkoztam, minthogy még az udvarlóimmal is összevesztem akkorig, – az ájtatos tekintetű főorvosra pedig rá se tudtam nézni, (holott hát őt a yorki herceg jelenléte se tántorította el mellőlem,) kedveltemet és édesanyját meg éppen elkerültem, úgy kiábrándítottak magukból. Az öreg hölgy ugyanis addig mesterkedett, míg össze nem ismerkedett, legalább a kíséret két hölgytagjával s velük büszkélkedett aztán, pokoli angolságával mulattatván őket. Egy este még le is ültek együtt egy kis mélyedésbe kártyázni… Többet ért el tehát, mint én, ezt be kellett vallanom magamnak. Mert én… csak ácsorogtam, üldögéltem, háborogtam, megátkozva minden bűvölet nélkül szűkölködő szépségemet… (Oh, régen tudtam én ezt e tárgyról úgyis!) S egyszer ugyan még találkoztam a herceggel, ám akkor már rám se hederített. Nem tetszettem tehát. Elkedvetlenedtem.

S ekkor virradt reám ama nagy nap.

 

*

 

– Vegyük csak elő egyszer a szép ruhámat is, – mért ne? – mondtam egy este únottan Madame Bruyard-nak. – Minek csináltattam volna különben, nem igaz? Vigye el az ördög.

– Úgy van, édes gyermekem, – felelte Madame Bruyard, mint egy apáca. Ő mindig türelmes szívvel volt ugyan irányomban, de most az egyszer mintha már-már szomorkodni kezdene miattam. Tán szégyellte is magát nyílvánvalóvá lett álmainkért.

– Azért is! – mondottam néki. – Kenjen jól ki.

S ő nekiállt buzgólkodni értem… öltöztetett, kikendőzött. Leszaladt a fodrászért ő maga. Úgy dolgoztunk, mintha sejtettük volna, mire készülődünk. Felhozattam magamnak egy különösen szép orchideát is… Erre már régen vágyakoztam. Mélyen kék, inkább ibolyaszínű volt s alakjára nézve is: mint egyetlen szál, óriás, tökéletes ibolya. Ezt kitűztem a keblemre, lila ruhámra… Miki el volt ragadtatva mindettől, de én ideges voltam. Kiszaladtam a szobából. A virágot szagolgatva álltam aztán a másik szobában, a lámpa alatt, míg Bruyard maga felöltözött hamar. De semmi szagát a virágnak nem éreztem.

– Isten veled édes gyermek, – kiáltottam még be a kisöcsémhez.

– Sok szerencsét édes! – kiáltott ő vissza nekem, mivelhogy még mindíg nem vesztette el álmai reményét.

Aztán elindultunk: elől én, mögöttem oldalt két lépésnyire a társalkodónőm, – úgy, ahogy ezt ő maga szabta ki rám már jó ideje: hogy ez így való, ez a világ rendje, nyugodjam bele tehát, hogy minél előkelőbbnek kell látszanom. (Úgy látszik, apró szélhámosságokból áll ez az egész földi világ.) S hogy leérünk az ebédlőbe… ott ül már a yorki herceg őfensége, ünnepélyes virágdíszbe borúlt asztalánál, egész kíséretével… A hölgyeken hermelin, az urakon persze frakk, – mi ez itt? Az ebédlő különben még üres…

Dugók pattannak… a fülem zúg, én pedig meg se rezzenve, megyek egyenesen a helyem felé, mögöttem komornám s leülök háttal feléjük, mitse törődve velük. S egy kenyérgalacsint gyúrok hamar, nyomban. Komornám pedig felkel, hogy az orvosságomat lehozassa. Ezt fennfeledtük. Ezalatt én még további galacsinokat gyúrok s eltűnődöm egy költeményen, amely így hangzik:

 

Oh mért kell mindíg sírnom? Mért adtál nékem könnyeket?

 

– Akik engem szeretnének, nem kellenek nekem… s akit viszont én óhajtanék, az kiállhatatlan, – gondoltam szomorún.

– Nekem minden oly rosszúl sikerül! – sóhajtottam. – S ha már el kell adnom magam, – még eladni se tudom magam valami rendes embernek? Oh keserű sors!

– Hát nagy eredményeket az életben nem értünk el, ezt be kell most már vallani. Tizennyolc éves vagyok és mire jutottam?

– Eh mit! tönkrementünk, – gondoltam aztán dühösen s lecsaptam az asztalra villámat, amellyel kínomban játszadozni kezdtem. Nagyon fekete lett előttem a világ. – Legfeljebb hát pakolunk és megyünk a másvilágra Mikikém, – szólongattam magamban az öcsémet…

– Nem, nem, gyöngyöm, nem hagylak el, ne félj, nem megyek el tőled, – kezdett el ekkor bennem lelkendezni valami. Mert ezt a kis beteget jobban szerettem, mint magamat. Hogy hagyhatnám én el ezt a fiút, mikor ez a szegénységet nem tűri, hiszen beteg is! – esedeztem valaki előtt. – Ennek nem szabad szegénységben élnie, – könyörögtem.

S hogy felpillantok e keserű révületemből, mint az árnyék, a maître d’hôtel áll előttem frakkban.

– Mit kíván? – kérdeztem tőle kissé megremegve.

Amire előlép s hozzám hajolva, susogva adja tudtomra, hogy Viscount Ch. engedelmemet kéri, hogy egy percre beszélhessen velem.

– Nem ismerem, – feleltem s hidegen néztem rá.

De ha én megengedném, akkor ő bátorságot venne magának s idevezetné asztalomhoz s bemutatná nékem.

– Minek? – kérdeztem tőle ugyanúgy. S otthagytam állni a helyén. A szívem nagyon dobogott. – Ki ez a Viscount Ch.?

– Ő Rambeaud gróf úr főudvarmestere, – felelé halkan és bizalmasan, a „Rambeaud gróf” szót különös kópésággal hangsúlyozván.

– S nem tudná Ön is megmondani talán, mit kíván tőlem a Viscount?

– Hogy azt ő előadná úgyis maga, teljes tisztelettel, felelte a maître d’hôtel.

– Ám jó, – mondottam, – legyen. Nincs kifogásom ellene.

Amire a maître d’hôtel visszament valahová a hátam mögé s ahogy a tükrökből óvatos pillantásokkal kifürkésztem: egyenesen a yorki herceg asztalához ment, súgott valamit egy úrnak… az felállt, letette a szervétáját, – mögötte két lépésnyire a maître d’hôtel… s kíséri őt egyenesen az asztalom felé.

Odaérnek hozzám, a főudvarmester meghajol, én kezemet nyújtom néki s egy szék felé bólintok… a maître d’hôtel viszont még mindíg ott ácsorog a Viscount mögött több lépésnyire. Ez kényelmetlen, hellyel megkínálni viszont semmi kedvem. Végre azonban észbekap ő maga és nagyon okosan visszavonúl.

– Madame Bruyard, a társalkodónőm, – mondom én, – mikor öreg satrapám visszaérkezett az orvossággal, amire a főudvarmester újra feláll s kölcsönösen hajbókolnak egymásnak. (Bruyard nagyon okosan nem nyújtott néki kezet.)

– Minek köszönhetem a szerencsét? – kérdezem franciául.

Az úr dadogva kezdi. Erre angolba csapok át.

Amire már boldog folyékonysággal adja elő a következőket: hogy ő a gazdája, gróf Rambeaud nevében bátorkodik engem szivességre kérni.

– Éspedig? – kérdezem én.

Hogy a hercegnek ma születésnapja van, (tehát máris elszólta magát: hercegnek nevezte) s hogy az ő hazájukban van egy szép szokás, hogy ilyenkor a ház legifjabb s legszebb hölgyét kérik fel, fogadná el az ünnep királynői tisztét.

– To be the queen of the feast – mondotta. A szívem még jobban dobogott. S hogy hát tegyem meg mindnyájuknak azt a nagy szívességet, mert hisz ő természetesen a társaság hölgyeinek nevében is szól: fogadjam el e tisztséget ma estére, hadd lehessen az az érzésük valamennyiöknek és őfenségének is, (most már fesztelenül így nevezte őt,) mintha otthon volnának londoni házukban s ott ülnék meg e nagy ünnepet.

– Azt mondd meg inkább, te tökfilkó, mit kell csinálni ahhoz, hogy a herceg engem elvegyen feleségül, – néztem reá.

– És mi volna ott a kötelességem? – kérdezem tőle.

– Nem a kötelessége, a kegye, not the duty, the kindness, – feleli ő. Hogy az asztalhoz üljek s ha iszom, őfensége felé emeljem a poharamat. Ez náluk így szokás.

– De nálunk nem, – mondottam én még s Madame Bruyard-ra néztem. Az arca mélypiros volt és sürgős beleegyezése jeléül szelíden lehajtotta fejét.

És hogy természetesen ez a meghívás a kíséretem tagjainak is szól, – tette még hozzá az udvarmester.

– A kíséretem tagjainak? Hahaha! – kacagtam én magamban, földönfutásom egyetlen kísérőjén pihentetve szemeimet, aki éppen akkor a világért se nézett volna fel reám.

– Természetes, – válaszoltam én, – a barátnőm nélkül én úgyse megyek, természetes. – S felálltam a helyemről. – Ha Önöknek kellemesebbé tehetem az estét, szívesen teszem. Vezessen Uram.

Elindultunk tehát igen ünnepélyesen. Közeledtünkre a herceg asztalánál mindenki felállt. Mikor pedig odaértem, néhány lépésnyire az asztal előtt megálltam… s ahogy azt az intézetben tanultam volt, az udvarnak kijáró nagy révérence-szal köszöntöttem őket. (Ez volt persze az első alkalom rá, hogy ennek a tudásomnak egyáltalán hasznát vehettem.)

No most itt sziporkázni gyorsan! – már amennyire egy idegennek angolul egyáltalában lehet…

– Hogy van ön fenség? – kérdeztem tőle mindenesetre mélyen nézve a szemeibe.

– Nagyon boldog vagyok, hogy Önt láthatom, – felelte ő. E pár szón így túlesvén, nem is lett aztán többé semmi baj. S ezzel meg is kezdődött akkori életem e legbűvösebb estéjének mindennemű szédülete.

Ott ültem az asztalfőn, a herceg jobbján, csakugyan mint a királynők… s nem gondoltam arra, mi lesz holnap, – nem én, semmi ilyesmire édes Istenem, csak folyton arra, hogy igazán mért is nem hoztam én el a mostohaanyám diadémját, mikor pedig annyira kínálta… S aztán kacagtam, beszéltem, pezsgőt ittam… s a szívem, mint az üstökös akart kiszakadni keblemből, – hogy messzire szálljon, onnan megelégedve szemléljen, hogy végre milyen boldog is vagyok én.

Olykor volt egy-egy pillanatom, mikor valami a lelkem mélyén pontos automata módján megállított a beszédben. – Túlsokat beszélsz! – mondotta ez az automata. Ilyenkor elhallgattam.

A fenség szeletelte a puddingot, (mert én már csak ahhoz érkeztem) s mindíg belenézett egyenesen a szemembe, mikor együtt ittunk… s én már nem is találtam őt annyira csúnyának… élvezni kezdtem inkább e régi fajtának különösségeit, nyers és rideg mozdulataiban… s mint egy régi arómát, úgy szürcsölgettem gondolkodásmódja furcsaságait is…

Hogy miről is beszélgettünk? Sportról… valami keveset a katonaságról is, – elő kellett hát vennem minden katonai tudományomat. Lovam felől is érdeklődött, vajon kaptam-e itt megfelelő állatot? ő ugyanis látott engem egyszer itt lovagolni…

Majd a magyar mágnásokról beszélt igen elismerően. Hogy milyen előkelő viselkedésű népek azok. (Elég sokat fecsegett s nem is éppen fenségesen s ez is jólesett nekem.) Elbeszélte egy esetét, valami magyar grófnővel, amelyet sohase fog elfelejteni. Ő még kisfiú volt akkor, s a grófnő bejáratos személy az udvarnál. – Akarja ezt a magyar babát ajándékba Fenség? – kérdezte tőle a parkban, közeledve feléje s egy felcicomázott magyar babát kínált oda neki. – Babát, én? Hova gondol? – felelte a kis herceg, – én fiú vagyok! – Hát mit adjak akkor mást, édes hercegem, mikor olyan gondatlan vagyok, hogy nem hoztam magammal egyebet is Magyarországról, – síránkozott kétségbeesve szegény… – Adjon egy vörös nadrágot, – mondta elszántan a herceg, – egy huszár-nadrágot szeretnék. – Hát hogy? Hisz nincs nadrágom, – válaszolta grófnőnk, – no de tudja mit? jutott eszembe valami. Van egy vörös szoknyám, azt elküldöm Önnek… – és sarkonfordulván elküldte másnap a szoknyáját neki.

– Hahaha. – A herceg nagyot kacagott tulajdon elbeszélésén s az egész kíséret vele. És persze én is. Bruyard-om ragyogott, vacogott. Ő elemében volt itt. Úgyse volt soha azelőtt se más igazi szerelme, mint a magas arisztokrácia, ő csak ott érezte jól magát – és kénytelen volt szegény köztünk élni, – kinn a pusztán, – elfeledve mindent, no de mindegy, hagyjuk is ezt.

Minden nagyon jól ment tehát, nagy feltűnést is keltettem persze… az emberek mosolyogtak… úgy tettek, mintha nem állnának meg szemléletünkre s mégis megálltak, – egy kicsit nem köszöntek, aztán nagyon is köszöntek…

Mikor nagyhajú hóbortosom meglátott engem a herceg jobbjánál tündökölni, – megállt előbb… (a vér és epe egyszerre futotta el, láttam rajta,) aztán fogta magát és köszönés nélkül, vadul elrohant.

Kedveltem és anyja pedig, – oh Istenem, ez volt csak a mulatság! Az öreg hölgy, amint odanézett, majd, hogy imára nem kulcsolta kezeit. Fekete botját gyorsan letette egy székre, lábát kicsit előre csúsztatta s mindnyájunk ámulatára, szégyenére a nagy udvari révérence-szal köszöntött engem, – (tekintve, hogy a herceget nem is ismerte.) Oh a szegény! – ez volt csak kínos és ostoba dolog. Semmi se moccant… én azonban nyíltan és nevetve biccentettem vissza neki s ugyanúgy a fiának… aki bűvöletében kétszer is meghajolt. Oh most már meg is vetettem őket igazán. (De kicsit talán magamat is.)

Mindnyájok közt legérdekesebben azonban kétségtelenül Sterne viselkedett. Ő közvetlen asztalunk mellett ment el s mikor meglátott, felemelte egyik kezét. Valamiféle „szervuszt” intett oda nekem, – meg se hajolt a szemtelen…, aztán két rövid, nyerítésszerű hangot hallatva, ami nyílván kacagás volt, továbbállt.

Ez még a legérdemesebb ember mind között, magamat is beleértve, – gondoltam én. S valósággal megszerettem akkor ezt a furcsa gavallért.

 

*

 

Pont éjfélkor felállottam. Ama titkos automata ugyanis így szólt hozzám: – elég a fecsegésből. – S én nyomban engedelmeskedtem is. Bruyard már nem volt akkor ott, őt már előbb felküldöttem volt, nézze meg, öcsém nem nyugtalan-e valami miatt? Egyszóval éjfélkor elköszöntem tőlük. Az urak kezet csókoltak, (ami furcsa volt, mert Angliában nem is szokás,) a hölgyek finoman, enyhén hajbókoltak s bárha semmi hibája-híja nem volt e dolognak és mégis: nem éreztem már köztük hibátlanul magam. (Ezért nem jó tehát túlon-túl ragyogni, – tanácsolnám most már minden ifjú hölgynek. Ama pillanat ugyanis, – a delelőn túl már csupa kiábrándulás és sanyarúság.)

– S mi lesz holnap? – kérdeztem én magamtól, a főudvarmestert a lift előtt kegyelemben elbocsátván. – Holnap meg sem akarnak ismerni talán, ki ma oly kedves voltam irántuk, – holnap már nem kellek? Hiszen még az a szó sem hangzott el, a bűvös és furcsa szó, hogy: viszontlátásra… (igaz viszont, az angolok ezt nem is igen szokták mondani.)

– És holnap én a mennyből zuhant fenség legyek itt, akivel senki se törődik? – Eh, elutazom én valahova holnap, – döntöttem a liftben. Mert a helyzet így kiállhatatlan, ezt én így nem szeretem.

A tanár úr, a fensőséges, biztosan nagyot fog nevetni rajtam. Mivelhogy ő szocialista persze, így hát nemigen élvezi a magasztos és hercegi fényt… véle tehát elrontottam minden dolgomat s épp most, hogy egy kicsit jobban kezd tetszeni nekem…

A boglyashajúról nem is szólok, – folyton a véres kanári jár az eszemben, ha látom, – a herceg pedig holnap füttyent személyzetének és kirándulásra megy… S engem itthagynak majd a szerelmemmel és a kedves anyjával, – mi dolgom még velük?

– Nem, nem akarok róluk tudni többé, – határoztam el. S ha netán lett volna még kétség bennem aziránt, hogy így lesz-e, vajon végbeviszem-e majd csakugyan e róluk szóló határozatomat… a sors is úgy akarta: hogy minden ilyen kétség eloszoljon bennem még ezen az éjszakán.

Amint a liftből kilépek, az öreg hölgy bicegve siet elém a folyosón. – Hogy hát ő nem tudott még lefeküdni semmikép, – hát muszáj volt, hogy megvárjon, hogy megszólítson, – széket állíttatott ki magának ide csak azért, hogy még ma éjjel megmondhassa nékem, milyen csodaszép is voltam én ebben a ruhámban…

– Oh, gyönyörű voltál ma este, hogy is tudtál ilyen gyönyörű lenni? – sopánkodott egyre.

– Akiknek tetszem, régen mondják, hogy csinos vagyok, – válaszoltam néki nagy-merészen. S nem is segítettem többé karszékébe visszaülnie, de nem is hívtam meg a szobámba. Megúntam őt végképp s úgy lehet, még a fiát is.

Igen, igen, ne is tiltakozzam, mert micsoda szépség vagyok én igazán… és bájos is… hisz a fiával ők épp eleget beszéltek efelől.

Kacagtam: – Oh!…

S vajon hogy, de hogy is kerültem én mégis oda, ama körbe?… „édes lelkem, – sopánkodott, – mondd meg nekem igazán, mert nagyon érdekel!”

– Hisz rokonunk, – feleltem csendesen.

– De ki?

– A yorki herceg őfensége néhai édesanyám rokona, – hazudtam rendületlenül. – S ezt megírtam neki, mikor gratuláltam a születésnapjára. Anyám nevére ő még jól emlékezett.

– Hát mi volt az édesanyád neve? – hüledezett minden erejével.

Megmondtam hát azt is. S minthogy anyámnak elég jó családi neve volt, tehát ezt is elhitte szegény. Álmélkodott, csodálkozott, úgy látszott, mintha ezentúl már mindétig csakis kotkodácsolni akarna.

– Én fázom itt, – mondottam kényesen.

– De várj csak, várj egy percig, – esedezett újra. – S vajon megtartjátok-e majd tovább is ezt az összeköttetést?

– Azt nem tudom. Ő meghívott ugyan a kastélyába Néni, de hogy elmegyek-e?

– Hát menj, csak menj, természetesen hogy menj, – kiáltott fel elkeseredve.

– Meglátjuk, – feleltem én és biccentettem. S ezzel mentem is.

S aznap éjjel persze le se húnytam a szemem. Kora reggel pedig felkeltem, sétálni mentem, hogy egy kicsit kiszellőzzek s rendbeszedjem zilált magamat, – megállapodjam, hogy vajon mi most a teendő? Utazzam-e?

S íme: a park egy fordulójánál valami rémalak ijeszt fel kínos töprengésemből. Hát ott ül ő, Professzor Sterne úr, de nem is a padon, hanem fenn a támláján s még hozzá lógázza a lábait, mint a bohócok, pipázik gondtalan s már messziről kiált:

– Hát hogy tetszik a jóbarátom és cimborám Alois Brown? – és két nagyot nyerít.

– Miféle Brown? – kérdeztem és máris elfogulatlanságra törekedve, holott hát, mit tagadjam? mint a nyilallás, olyan volt már ez az egy szó is a szívemnek.

– Miféle Brown? – kérdeztem újra.

– Hát akihez férjhez akartam adni tegnap… – és röhög és egyre röhög, no de oly határtalanul… Majd hirtelen le is ugrik a pad támlájáról s azt kiáltja bele az arcomba:

– Hát nagyravágyók vagyunk? Igazán? És szeretjük a hülyéket? jobban, mint a fantasztákat? És még pártie-vadászok is vagyunk? – S mindezt oly ördögien, mintha mindent tudna rólam, egyszóval: mintha bele tudna látni a fejembe.

– Ejnye no, de furcsán viselkedik Ön, – próbálkoztam erre s igyekeztem egyre dühösebb is lenni. – Oh, maga szociálista! – szerettem volna mondani neki s azzal máris sarkon fordulni, menni s annál is inkább, mert hisz jól éreztem én, hogy legjobb lesz, ha most gyorsan megsértődöm, különben aligha mászom ki ebből a csávából.

S ez aztán valóra is vált, mert nem másztam ki bizony s hogy mennyire nem? Soha én ilyen nevetséges nem voltam még az Úr előtt.

– Ej, mit kavar Ön itt össze-vissza mindenfélét, – próbálkoztam újra. – De ha nem rendesen felel, azonnal itt is hagyom Önt, – tettem hozzá. – Menjünk sorra tehát: ki kérte meg Önt, hogy férjhez adjon engem és ki ez a Brown? – Vagyishát, mint látható, mégiscsak ráléptem én a veszélyes területekre. Mert azt gondoltam magamban: lesz, ami lesz. – Amire ő viszont azonnal és fogát csattogtatva, mint a tigrisek:

– Hogy ki ez a Brown? Oh, Uram Jézusom, még azt se tudja? – Hát a yorki herceg őfensége, – danolta belém, – vagy őt is elfelejtette talán? A pezsgőjét, meg a történetét, a vörös nadrágról és a fekete udvarhölgyről?

– Azt kérdezi, hogy ki ez a Brown? – hánytorog újra. – Jaj Istenem, de csúnya ez Öntől! Vagy még a nevét is elfelejtette annak a férfiúnak, akiért annyira korholt? Viszont, ha igazán nem tudja, ki az, akkor mégiscsak felvilágosítom, sőt szívesen is: – Brown egy régi ripacs, – no tudja-e végre? S a yorki herceg régi szerepe néki, mivelhogy Brown egy igazi fantaszta. Hát érti-e már végre-valahára, hogy mit jelent ez a szó?

– No de jól csinálta, mi? – kérdezi tőlem egész bizalmasan és szemtelenül.

– Hát rémítő, – mondottam én s aztán hallgattam is egy kicsit.

– Hát rémítő igazán, – mondottam újra tiszta szívvel és őszintén. De még azt is hozzátettem, (mivelhogy le voltam én fegyverezve véglegesen, ezt be kellett látnom.) – még azt is hozzátettem tehát s most már bizony halkan és nagyon szelíden:

– Nagyon kompromittáltam én magamat, mit gondol Professzor Úr? – S alighanem ezzel a szóval nyertem meg akkor a csatát.

Mert ő biztosított róla, hogy előtte én soha és semmikép se kompromittálhatom magamat, minthogy ő szeret engem. S ez most már jól is esett.

De még azt is mondta, hogy hiszen taknyos vagyok én még, – ezzel a szörnyű szóval! S megvallom, nekem még ez is tetszett tőle ebben a lehetetlen állapotomban.

S hogy ő majd megtanít engem, hogy a jobbik eszemet vegyem elő és a tisztességesebb szívemet, – mert az is van nekem, ő biztosít engem erről.

Sőt egy óra múlva már bizalmasabb kérésemre megmutatta nekem még a szálloda számláját is. Kétezer frankjába került neki ez a fekete herceg, – vagyis az, hogy kinevethessen engem a kedve szerint.

S mindez mégiscsak valami.

Meg voltam hatva tehát.

S így valahogy történt aztán, hogy mégiscsak Sterne doktor felesége lettem én harminc évnek előtte.

 

Istentelen emberek

Henrik fivérem berohant a szobába: – Dudits öngyilkos lett! – kiáltotta. Apám e szóra nyomban elvágódott, elájult. (Ő azok közé a karakán emberek közé tartozott, akik bizonyos pillanatokban csodáskép gyengeszívűek.) Tudni kell, hogy Dudits Endre a hugom szeretője volt, egyébként unokatestvérünk… s, hogy hugom mindössze tizenhat és féléves, gyönyörűszép úrilány. Hogy ez a baj történt s hogy kitudódott, mindennek azt hiszem, legfőképen én voltam az oka. Együtt heverésztünk egy nap Duditscsal a cselédház közelében, egy szérűskertben, valami kis szalmán, (éppen cséplés volt nálunk) – s én így szóltam hozzá: – nézd ezt a diófánkat, ez az én diófám… hatalmas fa, mi? S épp a Lydia ablaka alatt áll… Furcsa, – mondtam. – Látod azt a hatalmas ágát? arról Lydia szobájába pontosan be lehetne ugrani. – S Dudits alighanem úgy tett, ahogy mondták néki. Hogy milyen fogadtatásban volt ott része, milyenben nem, azt persze nem tudom s nyilván senki se fogja megtudni soha, – tény az, hogy egy nap az egyik marokszedő lánytól jövök éjszaka, – nem is zajt hallok, valami kis mozgást, már nem is hallható neszezést érzek közelemben a koromsötét udvar egy sarkában. Mint a pisztolyt szegzem rá villamos zseblámpám tüzét: – ott áll unokatestvérem Dudits Endre, nagyon sápadtan és azt mondja nekem: – hagyj békén, Katinál voltam. – Ezzel sarkon fordúl és továbbáll. Aztán visszafordúl: – te, hallgass, ha jót akarsz! – mondja nekem. – Még te fenyegetsz? – válaszolom néki azonnal s a szemébe röhögök. Furcsa nevetésem lehetett ez, mert furcsa érzések is voltak bennem, biztosan nagyon sápadt voltam jó magam is. Kati az egyik cselédünk volt, harmatosszemű, könnyed, röppenékeny lány, mint a tündérek, – s hozzáférhetetlen, legalább is nékem az. S akikről én tudtam, hogy megpróbálkoztak nála, azoknak is mindnek. De mit lehessen tudni? Dudits Endre gyönyörű fiú volt. Szálas, magas, karcsú, oly hajlékony, mint a cigány, – haja is oly árnyasan, ábrándosan volt belefésülve homlokába, úgy pihent ott, mint holmi odaszállt felhő s a bajuszkája is hollófekete… mi az ördög? Ezt kifirtatom. Lydiára történetesen nem is gondoltam akkor… Ám Kati miatt attólfogva puskával lesben álltam éjszaka. Hogy mért puskával? – fene tudja. Bizonyára rá is fogtam volna, ha rajtakapom, hogy csakugyan a Katihoz jár, mert legénykedni nagyon szerettünk mi mindannyian, a mi fajtánk. Persze kegyetlen voltam attól fogva Katival is. Úgy tettem, mint aki tud valamit. Rá se hederítettem többé. Eddigi nyájasságaim: cukorkáim, amiket oda-odatóltam neki néha, suta mosolygásaim mind elmaradtak. Ha pedig mondott valamit, lehetőleg hahotában törtem ki. – Ja úgy! – mondottam neki rendesen. Az árva teremtés furcsán meggörbült erre valahogy, – másként ezt nemigen lehet kifejezni. Nagyon figyelt s a belső feszültségtől mintha meg-megrándult volna benne valami. Egy szó, mint száz: gyűlölködő szemeket kezdett vetni felém. – Mi leli az ifiurat? – kérdezi egy alkalommal végre. Ja úgy! – kacagtam én. – Dudits Endrével pedig még különbül bántam azóta. Ez árva gyerek volt, apám korán elhalt nővérének volt a fia s az apja Amerikában… ott élt nálunk egy külön kis házikóban, (saját kívánságára, mert ott akart lakni, mint mondá: „zavartalanul és egyedül”) s ezt a vityillót mi úgy hívtuk: „a konak”, – ez a név ragadt rá, már nem emlékszem, mi kapcsolatokból kifolyólag. Ő különben gimnáziumi tanuló, hetedikes, akárcsak én – és sokkal jobb tanuló nálam, sajnos. – A király születésnapja volt. A mi falunkban különös okoknál fogva mindíg nagy becsülete volt az öreg Ferenc Józsi bácsinak. Plébánosunk ugyanis rajongóan aulikus volt, de nemcsak ő, hisz apám maga is. Ez onnan adódott, hogy egyszer apám fent járt a királynál kérelmezni valamit s azóta nem tudott másként, csak könnyes szemmel beszélni „az öregúrról”. Egyszóval nálunk aznap mozsarakat sütögettek el a templom-tér sarkaiban már hajnal előtt, plébánosunk, egy totocska pedig mise után odagyűjtötte a hívőket magaköré a templom-udvarba s külön beszédet tartott nekik e napon. Hogy mért nem benn a templomban tartotta, azt hasonlókép ma sem tudom. Odagyűjtötte őket és így szólt: – „Á, felsíg, gyerekek, hívők, áz nágyszérű embir… ín ismerem. Voltám ott, káplány voltám ott, láttám mindenáp…” És így tovább. Ott állunk illendőségből mi is Dudits Endrével, – egyelőre hallgatok. Egyszercsak megcsípem őt és azt súgom néki: – Most kiállasz és azt mondod, hogy Ferenc Jóska egy kövér hentes. Ha nem mondod, mindent felfedek. – Hiszen volt mindenféle felfednivalóm egyéb is: bizonyos naptárak, amelyeket ő maga készített magának önmegtartóztatási szándékokból s amelyeket én kikotortam a könyvei alól, mikor egyszer nem volt otthon. – Mondod, vagy nem mondod? – kérdeztem tőle. Ő rámnézett. – Egykettő, – parancsolom néki s a szemem nagyon fekete lehetett. Nosza, kilép erre Endre és mondja hősiesen, amit mondani kell. Igaz, nem egészen a parancs szövege szerint, hanem kérdés-alakban s némikép alázatosan is. Hogy igaz-e vajon az a mendemonda, – nem tanúlt-e Ferenc József úr ifjúságában valami mesterséget is, ahogy a királyfiak rendesen, – mondjuk, hentesipart? – kérdezi vérpirosra válva. A kövér szót pedig egészen kihagyta volt rémületében. Dühös voltam ezért is, szó sincs róla, viszont hogy aztán a totocska mit csinált! Hogy a lelkem hasát tartottam a nagy belső nevetéstől. Mivelhogy majd megütötte a guta. Tiszta lila lett, mint a csemege-hagyma, még a szeme is majd kiugrott s az is pirosas, a nyaka pedig szinte megrepedt az ereitől.

– Hentes? – fakadt ki végre dühében. – Á mágá öreg nyányájá volt hentes! – s mondom, lila lett az udvar iránti hódolatától. S a népek kacagtak persze. – Hát ami azt illeti: velünk, kegyuraságokkal nemigen mert volna így elbánni a totocska. Ő azonban: Endre fiú afféle ágrólszakadtnak számított mindenütt, – sok becsülete nem volt neki sehol. Szó ami szó, nagyobb baj aztán mégse lett ebből, csak épp, hogy apám felpofozta Endrét, – ami viszont nem volt újság miközöttünk. Viszont pedig azt is tudom róla, hogy akkoriban revolvert vett magának, abból a pénzből, ami a marokszedésből járt neki. (Az ugyanis a mi jussunk volt, gyerekeké s ebben már egyformán osztoztunk: a húgom, ő meg én, – a negyedik gyerek: Henrik, mint felnőtt, már nem kapott ebből részt.) Csakhogy még valamit vett a bitang, amit kár volt megvennie. Egy finom tenisz-ütőt is vett magának s ez feltűnő volt, mert hiszen fogalma se volt a teniszhez, de kedve se volt hozzá, tudtam róla. – Mit vesz ez egy ilyen finom ütőt? – kérdeztem magamtól s figyeltem a dolgot. Hát csakugyan két hét múlva az ütő a húgom szobájába vándorolt, – ezt meg a szekrényéből, a ruhái közül kotortam elő. – Hát így vagyunk, Lydiácska? – kérdezem tőle. Megvetően biggyeszti a szájacskáját, nem felel. – Hát ilyen ravasz vagy? – kérdezem tőle. Nem felel, kimegy. S ahogy kiment… furcsálltam ezt a mozdulatát. Eddig ugyan semmi gyanúsat nem láttam viselkedésében, most azonban – a lábát húzta-e? vagy lomhasága lepett-e meg? Hisz ez egész olyan, mint egy viselős asszony. Tyüh, az áldóját, – hát így vagyunk? Eszerint Endre nem is Katihoz jár, – jutott eszembe… de minden egyéb is: a diófáról való megjegyzésem s ebből mind ama pokoli szövődmény, ami csak megfordúlhat az emberi agyban egy pillanat alatt. A szobában zöldesszín nyárutói délután volt, – hogy jobban körülnézhessek, kinyitottam hát a zsalukat és íme: épp apám megy át odalenn az udvaron. Nosza, gyerünk sebtiben apámhoz.

Megyek apámhoz, – mondom néki: – Apa, fontos közlendőm van. Mióta anyánk meghalt, Lidi bomlik, ezt maga is megállapította. – S nem mondtam akkor néki semmi részleteset. Csak annyit, de azt teljes határozottsággal: hogy Endre éjjel feljár a Lidihez. S ezzel ki akarok menni az irodából. Apám nagyot ordít. – Állj meg ott! – ordít reám. Visszafordulok. – Ott állj meg, ahol vagy, – kiáltja. – Honnan veszed ezt? – közeledik felém. – Honnan veszed ezt? – ordít bele az arcomba. Farkasszemet nézünk. – Ha nem lesz igaz, úgy nézd meg magad akkor, – ordítja belém. Én pedig semmit se szólok. Sarkonfordulok, megyek. – Kifirtatom! – hallottam még a hangját s azt is, hogy szörnyen lihegett.

Hát aztán csakugyan már nem is én, ők lesték Endrét. Magam kényelembe helyezkedtem, – várakoztam, mi lesz? mint akinek ebben többé semmi dolga. Egy hét elmúlik, – semmi hír. Két hét, három, – mindegyre semmi. Apám zordon volt, egy hangot se szólt soha hozzám, úgy kezelt, mint egy vadidegent. A nála megháló lovas-fináncokon szokott így átalnézni. A negyedik hét elején egy keddi nap éjszakáján, tompa, apró dörömbölésre ébredek. Közvetlen utána lövés dördül el az éjszakában. Felugrom, kiszaladok, – ott áll apám a folyosóablakban puskával. – Elhibáztam, – mondja nékem lihegve, semmi többet. Az összeszaladó népnek: cselédeknek, béreseknek pedig annyit mond, hogy zörgést hallott a szobájában… hogy vagy valaki ember próbálkozott bemászni hozzá, vagy valami „nagy állat”. Hogy mit értett ezen, nemigen tudtuk felfogni, minthogy a legnagyobb állat, amely bemászhatott hozzá, a macska lehetett, a vadak közül pedig a mi vidékünkön legfeljebb a menyétke. Öreg béresünk, aki okos ember volt, rögtön furcsállotta is ezt a kifejezést. – Nagy állat, – csóválta a fejét elmenőben. – Fogja be kend ott a pofáját! – rivallt utána hatalmasat az apám. Amire az öreg mégegyszer hátra fordult, gúnyos, bölcs arccal, – alighanem, hogy rögtön fölmondja a szolgálatot, de aztán, úgy látszik, mégiscsak jobbnak látta, ha tovább megy. De Henriket is alaposan lehordta apám. Ő sokkal idősebb bátyám volt: már huszonöt éves, maga is kényes, szivaros úr s nemigen szerette, ha hangoskodnak véle. – Te marha, – mondotta néki apám, – éppen ilyenkor döglesz? – Amire Henrik furcsán elhúzta a száját, mint akinek voltakép ez az egész ügy nincs nagyon ínyére. Lusta ember is volt s szerelmiekben éppen igen elnéző: lévén ő maga is némán kicsapongó kéjenc. Sose szólt persze arról, hogy miket művelt, de mi tudtuk: színésznőkkel a városban, béreslányokkal idekinn, ahogy jött, mindenféle nővel, – három-négy napot egyfolytában, a szakadásig. – Aztán még egész éjjel tárgyaltak is apámmal, ezt is megtudtam másnap. Magam pedig így egészítettem ki magamnak a történeteket: hogy apám megvárta, míg Dudits Endre bemászik a nővérem szobájába, hogy a crimen teljes legyen, nyílt, világos és tagadhatatlan – s akkor némán nekifeszűlt az ajtónak bivalyerejével, mégse tudta kivetni sarkaiból… aztán nyílván halkan dörömbölt is előbb és beszélt is hozzájuk, (mert dörmögését is hallottam a lövés előtt), hogy nyissák ki neki, ha jót akarnak, – minthogy azonban nem nyitották ki semmikép, vad izgalmában a puskájáért szaladt, vagy talán az ott is volt már nála… s aztán hát utána is lőtt a menekülő Endrének. – Mert hiszen vad népség vagyunk mi, szó sincs róla, – vagyis voltunk inkább, (azóta bezzeg megszelídített az élet alaposan), – kitelt tőle, hogy agyonlövi ott, a helyszínen a fiút, ha szembekerül véle, föltéve, hogy mukkan is. Mert az ellentmondás volt az, amit sehogy se bírt el az én bővérű apám.

Azon az éjszakán azonban még valami mást is megértem én. Hajnal felé, amikor már minden elcsöndesűlt, halkan kopognak nálam. Én sose zártam volt le az ajtómat. – Tessék! – mondom és meg se mozdulok. Lydia nyit be, még hozzá egész szemérmetlenül, – még csak otthonkát se vett magára, csak úgy hosszú hálóingében, egy szál gyertyával a kezében… no de mit mondjak? Így is gyönyörű volt. Sőt még annál is szebb. Fekete, mint az éjszaka s egyben sugárzó, mint a hold… S oly halovány is a nagy gyertyalobogásban. Nem is a mi fajtánknak látszott, – mintha csupa tearózsa jönne be az ajtómon két lábon. S ehhez a kisírt és mégis oly szikrázó szemei!

– Gyűlöllek benneteket, – susogja felém. – Oh, de gyűlöllek. Most megöltetek végre, – azt mondja nekem. – Addig mesterkedtetek… oh gyalázatosak! – s mindezt, mintha legbékésebb beszélgetésre jöttünk volna össze ketten: az ágyam szélén ülve mondja nekem. Majd mosolyogni kezd… abban a pillanatban azonban már ugrottam is. Szerencsémre, éppen, hogy le tudtam még fogni kezét. Ugyanúgy akart végezni magával, mint anyánk: aki tántijai szemeláttára, beszélgetés közben s kuglófok közt halt meg, sziven szúrva magát. De mondom, még sikerült lefognom a kezét s a kés pengve hullt le a földre. – Ha azt akarod, hogy végre békesség legyen, – mondom néki, – akkor most megigéred… de szavamba vágott. – Oh, tehettek most már velem, amit akartok, ti gyalázatosak! – lihegte forrón s egyenesen az arcomba, mialatt két kezét hátrafogva álltam ott, közvetlenül mellette, olyannyira, hogy az orrunk is majdnem összeért. Aztán elengedtem őt.

– Lidi, – mondtam néki, – térj eszedhez, menj vissza és feküdj le mindenekelőtt… – magam is lihegtem a nagy felindulástól. – Öngyilkosnak lenni ostobaság, – mondtam néki. – Kitartani a kutya istenit, – lángoltam feléje, – csak azért is Lidi. – Most egyszerre a pártjára állottam s csak Isten a megmondhatója, miért? sajnáltam-e talán? – Beteg nem vagy? – kérdeztem még tőle gyanakodva… s fel-le jártam a szobában. Ő a padlón ült megsemmisülve. Kérdésemre már nem is felelt, szavaimra nem látszott figyelni, – szórakozott volt, beleveszett teljes szégyenébe, szomorúságába. Aztán sírni kezdett halkan, csendesen, – de hogy ezt is míly gyönyörűn! Békésen és hosszan sírt, mint némely szép, tavaszi esőzés. Az a veszély fenyegetett, hogy egészen el találok lágyulni bele, – ez pedig a mi fajtánk megítélése szerint a legnagyobb szégyen lett volna bizony. Felkaptam tehát, bevittem a szobájába… s ott még megeskettem az elgyengültet, hogy most még kitart, nem tesz kárt magában, aztán lefeküdtem és elaludtam. Mire felébredtem, senki se volt a házban. Apám elutazott Lydiával, – mesélték nékem, – Henrik kilovagolt a pusztára, Dudits Endre pedig eltűnt. – Elbújdosott, – súgta nékem öreg béresünk. – A keservét! – most már őt is elkezdtem sajnálni. Felnyergeltettem tehát egy jó lovat és két rosszabbat két fiúnak… – Gyerünk! Hajtóvadászatra megyünk, – mondtam nékik. – Három irányból megyünk neki a bivalyos-nevezetű erdőnek, – adtam ki a parancsot – no de teljes csendben! S ha ott sincs semmi, akkor még az öreghegyi szőlőkbe is felmegyünk. (Nem volt az már akkor szőlő, de mi még úgy hívtuk.)

Mit részletezzem? Egész nap lóháton voltunk, de nyomát se leltük sehol a szegénynek. Estig pedig Katinak is se híre, se hamva. Megizente a szakácsnéval, hogy ő ilyen helyen nem szolgál tovább s gyalog bement batyujával Fehérvárra. Most menjek utána is lóháton? Henrik se jött meg éjszakára, – gondoltam: vagy kalandja van megint, vagy netán ő is megúnt minket most már véglegesen?

Csúnya éjszakát töltöttem el akkor a teljes egyedüliségben, olyannyira, hogy úgy lehet, még meg is változtam azon az éjszakán. Hogy megértessem itt magam, meg kell jegyeznem, hogy mi akkoriban új birtokosok voltunk még ott. Apám nem régen bérelte ezt a pusztát a kastéllyal és belsőségekkel. S mikor odamentünk lakni, figyelmeztettek ugyan minket, hogy egyes szobákban nem lesz tanácsos hálni, meg is mondták, melyek azok, mert neszesek, – azokban éjjel néha különös zajok hallhatók, – amire én dacból persze épp egy ilyen helyet választottam ki magamnak alvóhelyemül. Ez közvetlen a padlás alatt volt s mindaddig a napig nem is volt okom megbánni e hetvenkedő magatartást. Hallottam ugyan olykor egyes zajokat, de rá se hederítettem. Baglyok, vagy menyétkék lehetnek, – gondoltam magamban, – vagy tán bőregerek. Mindig jó alvó voltam különben is, – aznap éjszaka azonban nem tudtam elaludni, már ott kezdődött a baj. Éjfél után pedig egész különös csörömpölés lett a fejem felett hallható. Mintha valaki vasakkal sparherdet kotorna odafenn, – ilyesmi volt, de még mintha nyitogatná is, csukogatná. Jobb időkben ezt úgy mondottam volna gúnyosan, (de nemcsak én, apám is, fivérem is ugyanúgy), „vassal vacakol az öreg uzsorás”. Mondani se kell: most is megpróbálkoztam a fölénnyel: – éjjeli dáridót csinálnak odafenn, vagy mit? vacsorát főznek a kísértetek? – szellemeskedtem magamban, de nem ment a mulatság. Mégiscsak kivert a veriték. Felkeltem, újra lefeküdtem, kinyitottam az ablakot is, de hiába. Fenn halkan, kíméletesen, de apró szünetek után újra meg újra vassal vacakoltak. S ez tűrhetetlen volt, cudar állapot. Aztán végig csoszogott valaki kétszer is a padláson. – Úristen, hisz odafenn egy sírkereszt van a lom között, – jutott ekkor eszembe. Hiszen ezt már régen megmondta nekünk valaki, aki nem merte lehozni és mi is még mindig otthagytuk, haszontalan, semmivel se törődő, henye népe. Mert azok vagyunk, istentelenek. Valaki egyszer, régen sírkeresztet halászott ki a tóból s az egyik akkori barom feldobatta vele a padlásra.

No de nagynehezen végre mégiscsak elaludtam. Alig alhattam azonban néhány percet, mikor nagy lihegésre riadok fel. Egy nagy állat szaladgált ugyanis a szobámban s egészen szemtelenül, – még a leheletét is érezni véltem az arcomon, annyira közel jött. Mondom, ide-oda szaladgált és nagyon lihegett, még akkor is, mikor felébredtem rá. S ami még különösebb: a gyertyám is el volt fújva, – holott hát biztos voltam benne, hogy égve hagytam, már azért is, mert ennyire egyedül voltam s aztán úgy is aludtam el. Végre hát reszkető kezem mégiscsak elérte a gyufát. Meggyújtom: a semmiség, – szemem előtt a bizonytalan, fényben-árban mozgó, fekete üresség… – most tehát megértettem végre, miféle „nagy állatról” beszélt nekünk akkoriban éjjel az apánk.

Még reggel is csupa borzadály volt az egész bensőrészem, olyannyira, hogy, jól emlékszem rá: sem a napfény, sem a jó, meleg reggeli kalács nem tudta jóvátenni ezt az éjszakát.

– No bizony én elmegyek innen! – gondoltam magamban sötéten. S megvallom, még azt is megfogadtam, hogy jobban a szívemre hallgatok ezentúl.

Apám már otthon volt akkor. S alig hogy körüljárt kicsit az ebédlőben, berontott közénk Henrik, azzal a bizonyos szörnyű hírrel, hogy Dudits Endre öngyilkos lett, sőt, hogy már ki is vetette testét a fekete tó… (Egy kis semmi tavacska, talán két kilométerre a házunktól. Legnagyobb mélysége azonban megvolt legalább is a tíz méter.) – S aztán, hogy eltemettük, – (a totocska temette szegényt nagyon meghatottan, még ő maga is sírt, mert hisz velejében lágy ember volt ez is, a kis öreg…) s meg is gyászoltuk persze tisztességesen, – akkor apám egyszerre kivágatta remek diófámat is. Egy nap vadászatról jövök, hát ott fekszik a hatalmas fa kidöntve a Lydia ablaka alatt. S ez volt aztán a perc, mikor megundorodtam sajátmagunktól végérvényesen. Bementem hát éjjel az irodába s ami pénzt kiszedhettem a különböző kazettákból, azt összeszedtem… s egy hónap múlva már (Skandinávián át) New Yorkban voltam. – Huszonhat évig éltem itt és soha mégcsak hírt sem adtam magamról, nemhogy láttam volna egyiküket is. Akkor egy nap mégiscsak hazajöttem látogatóba – s egy csudálatos, furcsa délutánt töltöttünk el megint, mi hárman együtt… oh, bizony, mi hárman, igen… Ezt azonban máskor mondom el.

 

Denevérek

Csengetésemre rekedtes hang felelt.

– Ki van odakinn? – Zavaromban egész céltalanul bemondtam a nevemet.

– Rögtön, – felelték az ajtó mögött. Aztán kulcsok csörögtek, csoszogás volt újra hallható s nemsokára egy szikár és igen elegáns Szent Péter állt a szemem elébe.

Mélyen meghajoltam. – Tessék, – mondotta kimerülten.

Amúgy is nagy tekintély volt előttem a neve s most még a megjelenése is oly szép, zordon, magános, tiszteletet követelő, hogy még nagyobb lett a zavarom. Most ennek hogy is mondom el hamar ezt az ostoba ügyemet, hogy mért is jöttem ide? De erre már időt se hagyott.

– Tessék, – mondta megint. – Elromlott a villanyom idekinn, ha úgy tetszik, menjünk be talán.

Bementünk tehát. S itt még a szemem is belekáprázott e délutáni ragyogásba s különösen az előszoba sötétségei után. Mindenekelőtt: mert mintha máglyákat gyújtott volna idebenn az alkonyat, csupa rőt lobogással borítva be a régi tükrök zöld-ezüst szineit s a bajadérok és kínai lovak bronzszínű hasát.

Egyszóval: még hozzá valami csodálatos és zsúfolt múzeumba kerültem. Mert, ahova nem sütött be a nap, ott is csupa titokzatos élet, csupa mozgalom bújt meg az árnyékban. Meztelen porcelán- és csontfigurák, vagy síkostestű és fekete ébenfa-leányok vihogtak és remegtek, vagy táncoltak a káprázatok alján.

S az öregúr nyílván észre is vehette rajtam e meglepetést, vagy meg is szokta már valószínűleg, mert ilyesmit mormogott a foga közt: – Ez az a két lyuk, ahova jutottam. (Nyílván a szobáit értette ezen.)

De a falakon is! – látványnak ez se volt mindennapi dolog. Mint valami jegek a tűz közepén: hószínű selyem-perzsák voltak itt a falakon, hogy szinte simogatták selymes hidegükkel az embert. Azt éreztem: jég és jég! – majd tűz és tűz! és mint a sikolyok, úgy váltogatta magát bennem ez a kettő. S amellett oly előkelő mindez: az öregúr komoly szemeinek uralma és fensősége alatt. Egyszóval: már maga ez is épp eléggé rendkívüli volt, de kár ennél még tovább is időzni, sok még a mondanivalóm.

Illetve mégiscsak! még egy fura csillárról is hadd teszek említést: ahol majmok és malacok voltak láthatók. Még ilyet se láttam azelőtt. Majmok malacokkal játszottak, dobálóztak velük, vagy mi az ördög. No de remekművű ez is és csupa cizellált kivitelben.

– Ugy-e furcsa képzeletek így együtt – kérdezte az öregúr is, finoman még mindig időt hagyva szemeimnek. S nyílván ő is a csillárt meg a sok mindenfélét értette ezen, illetve még inkább: e sokféle, távoli és rejtelmes sziveket, amelyek valahol létrehoznak ilyet is, meg olyat. Magam is éppen erre gondoltam s nyílván ő is, mert hozzátette sóhajtva: – Mert hogy hányféle van Uram Isten! – Majd hirtelen így szólt: – Ki vagyok én? – – – El voltam készülve e kérdésre.

Sőt azt is tudtam már, mit kell felelni neki, erre már kitanítottak. S arra is, hogy unokahugát is szóba hozza majd s nehogy ettől is megijedjek.

– Kegyelmes úr egy öreg denevér, – feleltem neki tehát szerényen meghajtva fejemet.

Csakhogy ez okos ember volt ám, azt mondani se kell, hogy rendkívülien okos.

– No lám, megtanították, hogy mit kell majd mondania nekem, – válaszolta nevetve. S valami keserűség is volt e nevetésében.

– Sokat nevetnek rajtam az emberek? – kérdezi tőlem.

– Korántsem nevettek, kegyelmes uram.

– No legyen őszinte.

– Megvallom, inkább szomorúan emlegették e sajátságát, ez az igazság.

– Ami ugyanaz. Kegyes részvéttel leplezték mulatságaikat. Szóval eszelősnek néznek, – úgyis tudom én azt. No de mindegy, a fődolog itt, hogy végre valaki, aki nem kuncog a bajusza mögött. Ön becsületes ember, – mutatott rám. – S így van-e, vagy úgy, – vegyük hát a dolgot elő. Nem idegenkedem tőle: vegyük hát sorra, tételről-tételre még egyszer az egészet. Ítélje meg ön, – mért is mondom én magam denevérnek? Ezt kellene talán megállapítani előbb, mielőtt valaki ítélkezni akarna rólam, magános öregemberről. Mert hát az embereknél bizony s különösen fiatalkorukban könnyen áll az ítélet. Lássuk tehát, megpróbálom tehát még egyszer összefoglalni a magam számára is és ön előtt, hátha meg is lehet értenie majd. Vegyük hát az első tételt: a denevér éjszakai pilléket, szárnyas rovarokat szeret kergetni, nemde, egyéb dolgok nem nekivalók. Ha azt mondanám neki tehát, hogy menjen hivatalba, legyen számtanácsos, vagy szeressen meg egy szőke kisasszonyt, – azt ő nemde nemigen teheti, mert, mondom, nem a természetének megfelelő. Ez az első tételem s most viszont – s ez a második: ha ez így igaz, hogy is lehetnének akkor neki magának hasonló erőszakos kivánságai egy másik fajtával, mondjuk, velem szemben, – hogy én meg fogjak legyeket, ahogy ő? Azt felelném: én is vagyok valamilyen, nem szeretem a legyeket. Vagy éppen nekem semmi jogom erre?

– No látja uram ennyi az egész, – mosolygott szomorún.

– Mert mit jelent ez a két tétel így együtt? Minthogy annyira különbözik egymástól az ember, bátran vehetjük tehát a denevért példának: én majdnem annyira különbözöm öntől, mintha denevér volnék. Jutna önnek eszébe például, hogy egy ilyenféle csillárt csináljon s ekkora türelemmel? Vegyük csak ezt a kicsiséget. No látja kedves uram. E tétel aktív és passzív értelmezésében tehát annyit jelent, hogy az emberi lénynek a vele való bánásmódban óvatosságra van igénye, de viszont óvatosságra is kötelezendő. Csínján kell hát vele bánni, de velem is így kell bánnia, mert mi nem erőszakoskodhatunk egymással. Ki vagyok merülve, – mondotta. – Üljünk le kicsit.

– Az emberekkel tehát csínján kell bánni s ez a tétel mindjárt megváltoztatja a velük való kapcsolatomat is: nem törődhetem velük annyit és olyan behatón, mint ahogy azt filozófiai pályám elején elképzeltem, – illetve ezt csakis elméletben és csak általában tehetem, gyakorlatilag és az egyes emberekkel szemben soha. Mert lazán kell szemlélni az egyedeket s ugyanúgy bánni velük. Mert, ami nekemvaló, az nekik, úgy lehet, idegen, nem lehet tehát boldogúlni velük. És ezzel minden meg van mondva. Nehogy tehát eligazodni próbáljunk köztük, mert az lehetetlen. Ezt jelenti az én paradigmám a denevérről. Ne ijedjen meg a filozófiai fogalmazástól, ön meg fog érteni engem. E paradigma azt jelképezi, hogy az emberekben fogalmilag és távlatból mutatkozik ugyan törvényszerűség, de konkrétabb közelségből e törvényekkel semmire se megyünk. Minthogy a konkrét szemlélet számára megismerhetetlen az emberi lény, mert áthatolhatatlan az emberi lény.

– Mert mit jelent ez a szó: konkrét? – közelséget, kedves uram, mármint a szemlélet számára. És mit jelent ez a szó: fogalmi, vagyis absztrakt? Távolságot, távlatot, kedves uram.

– Tehát és még egyszer az első tételt s még hozzá most már kivitelében: hiszen akkor ki merem mondani végül én is a szót… mert ahogy a denevérnek joga van élnie a maga módja szerint, úgy nekem is talán. Tehát: tisztelt úridáma, vagy uram, – én tisztelem önt, talán gyönyörködöm is önben a nap alatt, csak épp, hogy nem nekemvaló a személye. Ezt jelzi a denevér. S ez olyan nagy ostobaság? – tette fel a kérdést határozott hangsúllyal ugyan, mégis néminemű félénkséggel.

– Korántsem, – feleltem én.

– No látja uram. Mi más ez, mint örökös mementó, hogy ezt egy pillanatig se tévessze többé szem elől az ember. Mert könnyű ám ebből is kiesni uram, állandó ebben is a kísértés. Úgy kell tehát tenni, ahogy a hinduk teszik, kedves uram, mikor még a testük sejtjeit is megitatják eszméikkel, mivelhogy tízezerszer elmondani kevés, mert a húsunk nem veszi fel. Márpedig a húsunknak is tudomásul kell vennie az íly végleges határozatokat.

 

*

 

– Nos, tetszik látni, ez az, amire önt előkészítették, amin annyian nevetnek s amit kényszeres ideámnak nevez az egyszerű nép, – dehát ön okos ember, úgy látom s ezért is magyarázom önnek mindezt. S mármost éppen arról akarok szólani most, hogy például az én unokahúgom is ilyen. Biztos, hogy a legkedvesebb virág a nap alatt, dehát nem nekemvaló. Ez a végső mondanivalóm róla. Én ugyanis szüntelenűl róla gondolkodom uram, – tette hozzá.

– Mert én róla, vagyis a titkairól persze semmit se tudok, de hogyis tudhatnék? Hogy is tudhatna erről valaki más is?… gondolja csak meg, voltakép és alapjában véve milyen hallgatag némely dolgokban ez a fecsegő emberiség. Ha róla van szó: körülöttem hallgatnak, mint a fal. Az unokahugom azelőtt Sárospatakon élt.

– És: hogy s mint élt ott, nem tudom bizony. De úgy képzelem, hogy a kielégülések gyermeke volt. – Nagyapó, (mert így hivott engem azelőtt), én Manzoni énektanár urat szeretem. – Áldásom rátok, – mondom erre neki. – Hát most meg Virányossi Gyurit is szereted? – kérdezem tőle alig hat hónappal a házassága után. Jaj, hogy ő azt másképpen szereti.

– Mert figyeli-e ön, hogy mi mindent nevez szeretetének az emberi lény? – A férjemet szeretem, de nem úgy, Virányossi Gyurit úgy szeretem, de megvetem. Frigyes bácsiért viszont most kezdek csak mindenképpen rajongani, hallja-e kedves? minthogy pontosan olyan a hangja, mint a prófétáké, csak ne volna olyan hűvös érzésem, mikor megcsókolja a kezemet, – az a hülye Sanyi viszont, hiába gróf, jellemtelen, szóba se jöhet, annak csak a termete meg a bajusza érdekelt…

– Maga pedig versenyen kívül áll, sose féljen oh nagyapó.

 

*

 

– Így bizony, így. S azt hiszi, ezek olyan értéktelen dolgok? Téved. Aki mindent az értelme után ítél meg, az mindig téved. Csak éppen, hogy így keletkezik aztán az örvény, ebből az egyszerű szóból, hogy: szeretem. Hogy forogni kezd ez a sokféle „szeretem”, és addig forog, amíg lehúzza magával a fiatal testet, hogy már csak a csodás, szőke haja libeg a felszínen.

– S nosza fogd most meg ezt a hajat, ha bírod és tépd ki a gyermeket a halálból. Nem bírod ugy-e? mert ez az, ami lehetetlen. S ezért nevezem én magamat másodsorban denevérnek, tetszik látni. Mert nincs az a hatóerő Uram Isten… egy denevér semmit se tud változtatni holmi kis szegény fürjecske gondolatain.

– A fürjecske azt akarja mondani: pitypalatty. S a denevér hiába tanítja suhogni. S éppen erről akarok szólani most.

– Egyszer Pesten volt megint s én találkoztam vele az utcán. Nagyon sietett.

– Mondjon valamit nagyapó, – vetette rám szürke szemét.

– Azt mondom: alma, – feleltem én.

– Ez nem elég. Valami szebbet akarnék hamarosan.

– Akkor azt mondom, hogy te élsz-halsz értem.

– Ez sem elég.

– De nekem igen.

– De nekem nem igen. Szebbet találjon ki hamar.

– Micsoda csavaros, gonosz önzés, – nevettem én. – Hát mindenkit efelé hajszolsz? Hogy teérted éljen és haljon a világ? – De erre már nem felelt, nyugtalanúl a karórájára tekintett.

– Sietek, – mondta hamar és otthagyott.

S én tudtam, hova siet, véletlenül ezt ki lehetett számítani akkor. És azt gondoltam: ebbe most belepusztulsz ám te gyerek.

S ez alighanem így is lett.

S mármost: én sose szoktam pirúlni, se nagyon haragudni, mint tetszik is tudni talán: én a bölcselet, logika és ethika tanára voltam a pesti teológián, – de most, nem tagadom, ez egyszer bizony vérvörös lehettem a haragtól. Mert ismertem én ezt az úgynevezett hülye Sanyit, aki gróf volt, akinek szép fogai voltak s akinek többféle kardja volt a bőrdíványa felett felakasztva. Széles, régi kardok. S azt kívántam, nem tagadom, hogy vajha leakasztaná egyikét a falról s levágná ennek a haszontalan gyereknek a fejét.

– S már láttam is a sárga, hosszú haját, a gyönyörű haját úszni valami vizekben, – ennyire rettenetes voltam. S ezért kell most bünhődnöm uram.

– Mert azt hazudtam magamnak, hogy haszontalan, holott hát ő sajátmagának hasznos is volt, sőt másoknak is kétségtelenűl, nem kevésbé, mint ahogy én vagyok e magányommal. Mert hisz minden dolognak vannak hasznai is: olyan dolog még nem volt a világon, amelyben ne volna semmi jó, – mégpedig e fogalomnak úgy ethikai, mint egocentrikus értelmezésében, – ezenfelül pedig még káros is más területeken, minthogy minden dolog a halál csíráit is rejti magában, épp úgy, mint az életünk maga is, amelynek minden örömei az elmúlás princípiumain alapulnak, – tehát minden dolog lehet halálos is uram, akármit csinál is az ember. Megvannak a hasznai valamiből, csak az a kérdés, kitartja-e a kárait is? Én kitartom e logikus életemet, ő esetleg nem az érzelmeit uram, ennyi az egész. Tud ön héberül? – kérdezi hirtelenül.

– Nem tudok kegyelmes uram, – feleltem alázatosan.

– No persze, persze, hiszen ön nem pap, most jut eszembe. Akkor tanulja meg, hogy ez a héber szó: „mövaréh” áldást és átkot egyformán jelent az Ó-Testámentom könyveiben, misztikus okokból. E misztériumban pedig az rejlik, hogy minden dolog átkunk és áldásunk egyszerre, tanulja meg uram. De hol is hagytam abba? – Igen, igen.

– Egyszóval mindenfélét hazudtam én magamnak akkor este. Többek közt: hogy néki magának is jobb volna meghalni most mindjárt… minthogy az a gróf nemhogy hülye lett volna, – ezt aztán lehetett szeretni így is meg úgy, meg amúgy is, tetszik tudni. Viszont ez aztán senkit se szeretett még a világon, ezért jobb annak mindjárt kimúlnia e világból, aki belebolondúl. Mert ez megrendíthetetlen, mint a bivaly. S ebben talán igazam is volt, – legalább a következmények úgy mutatták.

 

*

 

– Gróf ön? – kérdezi tőlem hirtelenül.

– Sose voltam, – feleltem neki kicsit talán illetlenül is. Erre lehúnyta szemét.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte most már sokkal hűvösebben. Amire én is elég hűvösen adtam elő ügyemet, igaz, hogy nemigen mertem ránézni eközben.

– A házmestertől azt hallottam, hogy kegyelmes úrnak egy fürdőkádja van eladó, – mondtam én. – Magam ugyanis most szintén itt lakom a házban.

– Ah az a rongy kád? Itt van a balkonon, tessék. – S fel is állt. De aztán újra leült.

– Gyenge vagyok, maradjunk még egy kicsit. Foglaljon újra helyet, – mondta szelíden. Tűnődni látszott egy ideig.

– Igen, meghalt, nem él már, biztos az érzésem. Hogy halott ő már s elvitte titkait a sírjába. Hisz néha látom is őt… ma éjjel is láttam holtan az arcát. – S itt elhallgatott újra s a szeme úgy elkezdett fényleni, tüzelni, mintha másodszor is meg akarna őrülni bele.

– Igen láttam egyik oldalán már kicsit elfeketűlve. – S rámnézett nyugtalanúl. S mondhatom, még sose láttam ennyire tágulni szemeket, azt hittem, mindjárt ki akarnak ugrani üregeikből.

– Ne kínozza magát kegyelmes úr, – mondtam neki tehát és hozzáértem az asztalon kinyújtott, hosszú kezéhez. Erre hirtelen megnyugodott. – Meg kell nyugodni, – mondta csendesen.

– Talán ön is szerelmes a hugomba? – kérdezte megintcsak hirtelenül, a leshelyéről mintegy kirohanva rám.

– Nem! – feleltem én minden határozottságommal. – S annál kevésbé kegyelmes uram, minthogy nem is ismerem őt.

– Akkor hát elmondhatom a többit is, úgy látszik. Az én hugomnak akkor délután vége volt, ezt tudtam én. S ennek épp ma van két éve uram. Tessék megérteni: épp ma van ennek az évfordulója s ezért is vagyok én ennyire nyugtalan. S a következő napon feljött. Nem volt feldúlva, semmi se látszott rajta, de én ismerem a szemeit.

– Jó napot nagyapó, – mondta flangérozva, vidáman s nagyon lóbálta hozzá a kezeit. – Feljöttem, jól tettem ugy-e?

– Jól tetted persze. Csak ne nevezz engem többé nagyapónak, ezt már mondtam neked egypárszor. Hozzászoktál ehhez az ostobasághoz. Akkora mégsincs itt a korkülönbség – mondtam én.

– Ejnye, – nevetett a hugom és meghúzta kicsit a fülemet. – Hiszen maga biztatott azelőtt, maga gonosz…

– Mikor még kislány voltál.

– A fülemet, meg az orromat huzogatta, mint én most a magáét… – És hangosan elnevette magát. – Ej, ej, de ravasz, – kiáltotta szinte boldogan – Hát nem maga akarta mindig: mondd nagyapó. Amire én azt feleltem: hiszen maga pap is, hogy lehet magának unokája? Nem így volt ez a dolog?

– Hát így becsapott? – mondta még. Lehangoltan ugyan, de egy kis boldogság is lehetett akkor végzetes szomorúságai mélyén, legalább is én úgy éreztem. Mihez hasonlítsam ezt? Mint mikor egy tört virág kelyhében ott van valami kis harmatcsepp… s ha már hiába van is ott. A nap felszívja hamar s újabb nem lesz ott soha többé, – ezt gondoltam róla s majd megszakadt a szivem.

– Most aztán póruljártál nagyon te gyerek, – állapítottam meg újra meg újra s most már, sajnos véglegesen. Ő pedig a szemembe tekintett.

– Ha én mást is ilyen szépen, tisztán, boldogan tudnék szeretni, mint magát nagyapó, – mondta rajongva, minthacsak kétségeimre akarna felelni s a szivére szorította kezét.

– Szépen, tisztán, nem tisztán, hagyd már ezt a sokféle szeretetet, – mondtam én és kimentem a szobából. Fel s alá jártam odakinn, azon törve fejem, hogy mit is mondhatnék neki most? De semmit se tudtam kitalálni.

Mire visszajöttem, lenn feküdt a szőnyegen és sakkozott.

– Mit csinálsz? – kérdeztem én.

– Megmattoltam sajátmagamat, – mondta szomorún.

– Mindig azt teszed, – feleltem én.

– És maga nem?

– Én is, mások is, mindenki, úgy látszik, az egész világ azt teszi, – feleltem elkeseredve.

– Hallja nagyapó, – és felült a szőnyegen. – Maga nemde filozófiát tanított az egyetemen és sokezer hallgatója volt ugyebár? De senki annyira nem érthette magát, mint én, arról biztosítom. És ha maga Demaistre, vagy Lagrange hallgatta volna, akkor sem, elhiszi-e?

– És most megyek is, – kiáltott fel és felugrott a bábjai mellől. Két kezével pedig végigsimított a derekán, – nem tudom, ismeri-e ezt a mozdulatot? Nézze, ott van egy kis fekete szobor, ezt róla mintázta valaki, akit szintén így, vagy úgy szeretett, mit tudom én már! s az is éppen ezt leste le róla, ezt a mozdulatát, – nézze meg, ott! az a kis meztelen ébenfa-szobor a sarokban, – amint kifeszítve két tenyerét a hüvelykje s a mutatóujja közötti kis völgyével simít végig a karcsu derekán…

– Nézze meg uram. Szép ez is, ugy-e szép? Hátmég, ha magát őt látta volna fiam… – S itt bólogatott egy kicsit az öregúr.

– No szóval: elmegyek, – azt mondja nekem, – Olaszországba megyek s talán nem is látjuk egymást többé ebben az életben.

S akkor hirtelen egész vad lett, csupa lángolás a szeme meg az arca.

– Maga nem szereti a kislányomat, – fordult oda hozzám, – de azért megteheti a kedvemért, amire kérem. Én még megpróbálok valamit. De ha megtudja, hogy nem vagyok már, szóljon Albertnek, az majd idehozza. Fojtsa meg akkor ezt a gyereket.

– De Lujza, hogy éppen én tegyek ilyet?

– Igen azt akarom. Mert nem való ide az ember és ezt a maga papos méltósága ellenére mondom, igen, ezt vágom a szeme közé. Hogy nem való ide az emberi lény, ez az, amit be kellene látniok végre… ne a részleteken, a legfőbb dolgokon törjék a fejüket.

– Minthogy maguk olyanok ám valahányan: a dolgokat körüljárják, körülötte beszélnek mindenfélét, a legfőbb kérdésekre pedig egyikük se meri rászegezni a szemét. Például: hogy szabad-e az embert arra rábeszélni, hogy szapora legyen? Mikor az embernek rossz itt, tudjuk, igen, igen, a lelkének mindenképen rossz és tehet, amit akar, mert nem olyan helyre tették, amely nekivaló, mert más a lelke, mint amilyen a világ. S mikor még a saját teste is ellenére van. És ennyi az egész. S holott mindezt maga is épp úgy tudja nemde, mégis volt lelke és rábeszélt engem, hogy legyen csak meg ez a gyerek.

– Nem akarom tehát, hogy itt tengődjön, ha már én nem vagyok itt, – mondta lángoló szemekkel, egész nekivadúlva.

– Kipusztúljon hát a világ, azt jobbnak ítéled? – tettem fel a kérdést.

– Igen, igen. – És lihegett. Én viszont elmosolyodtam s úgy kezdtem el aztán beszélni vele, hozzá, mintha mesélnék.

– Mármost képzeld csak el, kedves, itt van ez a naptányér, meg a gyönyörű telihold és eljön a tavasz, vagy hideg tél van és esik a hó… és ezen a kopár földön senki sincs már, aki bámészkodva csodálja. Sem a tengert és ezernyi fényváltozásait, sem a hajnalt, vagy az eget? sem a csodás hegyláncolatokat? Nem volna kár érte, hogy senkise lássa? S ha nem volnának édesanyák, akik ölükbe rejtik gyermekük arcát, sem fiatalasszonyok, akik végigsimítanak a derekukon finom kezeikkel, sem olyan idős urak, akik fájó szívvel és mosolyogva eltünődnek ezen? Jobb volna ez így, mit gondolsz jó kis gyermekem? Ha hiába volna odafenn a naptányér?

– A naptányér? – mondá és nevetett. – Tegnap láttam ködeiben, amikor kiléptem valahonnan az utcára és azt mondtam neki: – gyilkosom! hát ezt csinálod, ez a műved? Hogy csupa vér legyen itt minden? Acsarkodás és gyűlölet, hogy a lelkem ne lelje a helyét? Hogy a teremtmények egymásból egyenek, egyik a másiknak a lábát, hogy csupa élet-halál-küzdelem legyen itt az egész s amellett még csupa nyomor is és éhezés és lelkek és művek és világok pusztulása minden időkig! Maga azt állítja, hogy a tenger… hogy milyen szép a tenger, meg a mezők is. De tudja-e, hogy mi van a mezők mélyén és tengerek alján? Hogy micsoda gyilkosságok, falás és rágás, csupa csámcsogás, hogy micsoda húscafatok esnek ott szét a fogak közt pillanatonként? Messziről igen, – onnan szép a mező, meg a tengerek is, szép zöldek csakugyan, – ezt mi nemde úgy hívjuk filozófusok: perspektivikus szépség-ideál…

– Úgy látszik, te is az vagy, – mondtam én. – Az én perspektivikus szépség-ideálom. – És megsímogattam a haját.

– Akkor közelről ne nézzen meg engem sem, az a tanácsom. Tegyen a tűzre, – mondta és kimerülten újra leült. – Még maradok egy kicsit.

– Igen, beszéljünk még egy keveset, – mondtam én. Hideg napok jártak akkoriban, nem úgy, mint az idén. Nagy fahasábokat vetettem hát a tűzre, – szabad kandallóm volt abban a szobámban – s ő odaült az alkonyodásban egész közel a tűzhöz. S ott egész jól látni lehetett, mennyire megviseltek most e szürke szemek. Biztosan sokat sírt is ezen az éjszakán. Nem gyújtottam hát fel a villanyt, teát csináltam neki hamar s holott arra kértem, hogy beszéljünk még valamit együtt, semmit se beszéltünk. S ő a tea mellé rágyújtott újra, de a cigarettát egy üvegből jól megkente előbb valamivel.

– Tudja mi ez? – kérdezi tőlem.

– Sejtem, igen. – S csendesen bólintottam.

– És helyesli az ilyesmit, vagy ellene van?

– Igen, helyeslem, – feleltem én. – Kell, hogy nyugsága is legyen az embernek.

– Oh édes, jó Guszti bácsi, – mondta nekem ekkor. S a szemei megteltek könnyel.

– Most jó nekem, – mondta egy idő után. – Most csend van a fülemben és a szívemben. Mintha az anyám ölében ülnék újra, de különös.

– Csak pihenj s pihenj, – mondtam én. Majd egy újabb ilyen cigaretta után:

– Tudja, hogy alszom én el? Oly árva vagyok! hogy bírja ki az életet ilyen egyedül? Dalolok magamnak Guszti bácsi, én magam ringatom el magamat… Mit szól hozzá? – Majd hirtelenül:

– Hogy kell hát szeretni valakit? – És a homlokát ráncolta megint.

– Most pihenj egy kicsit, – próbáltam újra hatni reá. De hiába.

– Mit tegyek én? Mit tegyek én? – kezdte megint tördelni a kezeit. – Hogy ne legyek ennyire boldogtalan, mit kell ahhoz tenni nekem?

S én nem tudtam mit felelni neki. Vagy mondjam neki azt?… nem tehetem.

Kimentem tehát s behoztam a mise-ruhámat. Úgy tettem, mintha áttenném egyik szekrényből a másikba.

– Hozza ide, – parancsolt rám. S ebbe aztán beletemette az arcát. És megcsókolta kétszer is a keresztet. S utána sírt megint s én még mindig semmit se tudtam mondani neki.

Aztán elment. És ennyi az egész. És azóta nem láttam, nem is hallottam róla, de hisz tudom is: nem fogom én őt látni soha többé. És azóta mondom én azt, hogy denevér vagyok édes uram. Talán ön is az? – kérdezi tőlem hirtelenül.

– Úgy látszik, igen, – minden, amit hallottam, oly meggyőző volt, hogy az az érzésem kegyelmes uram, – feleltem neki mosolyogva ugyan, de nem éppen igazi mosollyal.

– Fölismeri magában?

– Igen.

– Akkor fogjunk hát kezet és Isten önnel mind az örökkévalóságig – mondta szelíden.

S én még kezet is csókoltam neki, ahogy illik. S ő hagyta, csak épp, hogy bólintott rá, mintegy a magasból.

 

Emlékezés egy őszi hajnalra

A legyek nagyon szeretik a kopasz fejeket, s már kora hajnalban, mikor beszüremkedik a fény, nem akarnak tágítani mellőle. Pedig a kopasz ember még aludni szeretne. Kétségbeesetten kaszál tehát a feje felett, de hiába. Mitévő legyen? Lámpát gyújt, felül, azzal az elhatározással, hogy most aztán végez a bitanggal.

Csakhogy most már, jó néhány évtizede hiába fogom meg, nem vagyok képes megölni. Néki rosszabb, amit teszek vele, de az én lelkemnek jobb. Kitépem a szárnyát és eldobom. Olyanná lettem, mint egy nyavalygós, öreg buddhista, nem tudok már állatot ölni.

Bezzeg másként volt ez azelőtt, siheder koromban.

Ősz volt, hajnali három óra, s én nyilván valamely tündérszép, égi leányokról álmodtam még – akikről ma már, sajnos, szintén nemigen álmodom, – mikor egy durva koppanás felébresztett. Mint a petárda ugrottam ki ágyamból és a tündérlányok máris feledve voltak. Most már a valóságnak még szebb álomképei rajzottak elém.

Kinn ugyanis Gódor bácsi kopogtatott ablakomon, a vityilló ablakán, a mogorva vadőr. S mikor ablakot nyitottam, így beszélt:

– Szóljon a tekintetes úrnak, mert elkésünk.

A tekintetes úr nevelőapám volt, H. bácsi. Az elkésünk pedig a következőket jelentette:

Hogy Gódor bácsi végre szavának állhat, s elvihet minket az uradalom erdejének nékünk tilos cserjésébe, az úgynevezett szakadékba, egy bizonyos sokat emlegetett vadkan után, akit mi magunk között Móricnak neveztünk el, – most már bízvást elvihet, mert az ottani vadőr, ahogy már vártuk is, végre-valahára megint berúgott valahol. S hogy ő ezt honnan tudta? Sógora volt neki az uradalmi vadőr, különben is ezek az emberek mindent tudnak a hegyeken.

Márpedig annál nincsen édesebb és felemelőbb érzés, mint mikor tilosban vadászhat az ember, és különösen vaddisznóra. Épp ezért, köztünk és a vadorzók között mindenkor nagy volt a rokonszenv. Egyszóval megint a tilosba vezet minket Gódor bácsi – hajrá és isteni! Nemcsak, mert így némiképp hatósági fedezettel megyünk, illetéktelennel ugyan, de mégis – hanem, mert ő aztán igazán tudja, hogy mikor legbiztonságosabb az ilyesmi.

Csakhogy tudta ezt más is, sajnos, mint az a végén kiderül.

Mikor H. bácsi halálfejes ezüst gyűrűje odakoppant puskája csövéhez, a kutyák majd megvesztek izgalmukban, alig tudtam őket féken tartani. De H. bácsi ezzel mit se törődött. Szép nyugodtan elővette tula cigarettatárcáját, az nagyot kattant a hegy véghetetlen csendjében, mikor becsukta. Aztán kényelmesen rágyújtott. S a gyufa tüze megvilágította ravasz orra hegyét e hajnal előtti borulatban.

– Jó, hogy borús az ég, mert az a nagy kan nagyon rosszul lát – mondotta Gódor bácsi.

– Honnan tudja? komázott már vele? – kérdezte nevelőapám.

– Én mindent tudok – felelte mogorván az öreg.

Gódor bácsi persze bosszankodott, hogy mit kényelmeskedünk és töltjük itt a drága időt. No de elindultunk végre. S akkor hát kitárult előttünk az ősz. Nem ő maga még, csak a sötétsége.

Mert eddig még, tegnap még bizonytalanul keringett a táj felett, mint egy nagy madár, de most megült rajta és kiteljesedett. Az ég borús volt és mégis üresnek látszott, csak északi sarkában mutatkozott meg időnként az álmos holdszelet, sápadt derengést és reménytelenséget árasztva a kopasz tarlókra, az egész védtelen tájra, amelyen most semmi se mozdult. – A világ már csak félig él – gondolta magában az ember. Mondom, egy hang se hallatszott sehol, de íme mégis: – pity, pity – hangzott a füvesebb tarlókról, talán egy szegény kis álmodó, egy szegény kis földi pacsirta sóhaja volt a hideg ég felé.

„Ősszel, mikor kavarog a köd”, – mondotta Ady Endre. S íme tényleg, hogy kavargott, szinte morogva, mérgesen füstölt, mikor leért az ember a laposba. Itt ült a köd, s úgy látszik, csak ránk várt, hogy elkezdjen alattomosan mozgolódni. Már eddig is nyirkosak voltunk, hát még itt. Pórázon tartott kutyáim is nyüszíteni kezdtek, bizony már reszkettek is. – Ősz van, nem értitek? – mondottam nekik.

– Bizony, hogy ősz van – sóhajtott H. bácsi, s bizonyos mélabú volt a hangjában, mint akinek eszébe jutott az elmúlás is, meg a sír éjszakája. Rá akart tehát gyújtani az itteni vaksötétben. – Fene eszi – káromkodott, mert a gyufa csak nem akart meggyulladni többé, az is megszítta magát.

– A köd olyan, mint a kígyó, tekergőzik – mondtam én.

– Bizony hogy olyan és bebújik ám az ember inge alá is – magyarázta Gódor bácsi.

 

*

 

De mikor kiértünk belőle, éppen pitymallani kezdett. S amint kapaszkodunk fölfelé, ami elénk állt: a távoli erdő széle olyan lett hirtelen, mint valami színpad, amelyről finom selyemfátylakat húzat fel az égi rendező, s ahol mindjárt azok a tündérlányok fognak táncolni, akikről álmodtam az éjjel. Az erdő széle is gomolygott, s ebből a mozgalomból egyre csodásabb színek léptek elő.

Az ősz éjszakai komorságai után most mutatta meg a világnak bűvös mosolyát.

– A világ színarany – kiáltottam én és megálltam. – Látott már ilyen aranylást H. bácsi? Rőt arany és zöld arany és micsoda sárga! – lelkendeztem egyre. – Hol van a világon még ilyen pompa, melyik királyi palotában?

– Hisz ez az egész világ egy óriási dóm! – tártam ki karjaimat. – Mit szól ehhez H. bácsi?

– Szép! – felelte kurtán, és végre sikerült rágyújtania.

– Szép, szép – morogta Gódor bácsi – csak nem hallottak egy lövést? – és befelé fénylő szemmel figyelt egy ideig, miközben H. bácsi mélyen szívta be a füstöt, majd így szólt:

– Éles levegőben esik legjobban a cigaretta.

– Alighanem elkéstünk – morogta Gódor bácsi. – Hány óra van? Fél öt? No, akkor elkéstünk. Mondtam ugy-e, hogy négyre kéne itt lenni. De ha elvacakolják az időt…

És tényleg elkéstünk.

Benn az erdő mélyén ébren voltak már a madarak, igaz, hogy még egy elkésett bagoly is elsuhant a fejem felett. No de itt volt már a gyümölcsös ősz! százféle édességgel kínálkoztak fák és bokrok s egyes cserjékről máris madár-veszekedés volt hallható. – Micsoda pompás csemegeüzletek! – gondoltam én. A kövér fácánok pedig azt mondták: – tuk! – és bólintva, leszegett fejjel futottak a bokrok alá.

Mikoris szekérnyikorgás lett hallhatóvá.

– Eh, megette a fene – mondotta Gódor bácsi, és tett egy mozdulatot. Csakhogy nem lehetett fedezéket találni se neki, se nekünk. Mert ritkás volt éppen a terep, az erdő sűrűje pedig jó messzire volt. És végül is nagyon bújni, pláne elszaladni, vagy effélére se H. bácsi, sem az öreg nemigen volt hajlandó. Megvártuk tehát a szekeret, az ott is volt egy-kettőre kocogó lovaival. Rőzsével volt púposan telirakva és két sötét paraszt ült a bakon.

– Állj! – kiáltott rájuk Gódor bácsi oly hangon, mintha ő volna itt az úr. Meg is álltak.

– Hűj, de megijeszt maga minket, – röhög az egyik fekete paraszt, – már azt hittük, maga a gróf úr van itt.

– Melyik fene hozott ide benneteket? – rivallt rájuk Gódor bácsi, aki szerette a fenét hajigálni.

– Hát magát melyik hozta ide? – kérdezte az egyik.

– Talántán a hivatala? – kérdezte a másik.

– Berúgott a sógor, igaz-e? Hát azért van maga itt – így megint az egyik, a főparaszt.

– Meg hát minket is az hozott ide, alkalmasint, igaz-e? – duplázott rá a másik.

– Rőzsét szedni csak szabad? Azt még a gróf is megengedi, igaz-e? – sandított Gódor bácsira a feketébb. S a másik megint röhögött egy kicsit.

Gódor bácsi viszont kezdett már-már nagyon kivörösödni.

Mert mindeközben még a kutyáim is majd megvesztek megint, úgy csaholtak a saroglya felé.

– Ott van az a nagy fekete kan? – kérdezte végül is Gódor bácsi, és csak úgy fújt a dühtől.

– Ott van, ott van, csak ne nagyon hirdesse – mondták a parasztok.

– Akkor dögöljetek meg, – mennydörgött rájuk az öreg.

– Megtesszük, megtesszük, csak nem olyan mindjárt – felelte neki az egyik.

– Maga is megteszi, hallja, csak hamarabb, mint mi, mert maga öreg. – Így a másik.

– No ne féljen, jó kis kan ez, és kap is belőle egy kis ropogós töpörtyűt, csak ne nagyon lármázzon. Forrón szereti? – kérdezte pimaszul és hunyorgott is hozzá. Ez megint a főparaszt volt.

– Bújj a keservedbe – felelte neki az öreg.

Erre már csak legyintett a főparaszt, mutatván előttünk, urak előtt, hogy erre már nem érdemes felelni neki. Meg is csapta hát gyeplőszárral a lovakat és azok már kocogtak is odébb.

– Szép esküvőt, Gódor bácsi – kiáltott vissza mégis barátságosan. Gódor bácsi ugyanis épp akkor adta férjhez a lányát.

Mi tagadás? le voltunk tehát főzve, így jártunk mi egy őszi vadorzáskor, s ennek bizony már ötvenöt éve. És mégis! Miután még aznap erősen beborult és egész nap esett, H. bácsi tehát otthon letett az asztalra két liter jó hegyi bort, és egész nap rendületlenül verte a blattot jó hegyi szomszédjával, Rókay úrral. Én pedig, az ifjú vadászinas, kibiceltem. Egyszercsak így kiáltottam fel: – Lám a zöld ászon puttonyos asszony van, és az van ráírva, hogy ősz. – S azóta is, ha nagy ritkán elém kerül ez a zöld ász, mindig eszembe jut róla ama régi hajnalodás, s szemeim előtt káprázik az ősznek ez a felejthetetlen glóriája.

 

Az idegen

– Az bizony felakasztotta magát. Régi dolog ez már.

– No ne mondja Mr. Kolovrát…

– De bizony mondom! – S Kolovrát úr szemei keményen villantak, irgalmat nem ismerőn. Mintha az élet keménységének nemcsak ismerője, de prókátora is volna. Pedig hát nem is volt rossz ember.

– Az a szegény, vörös bajszú kis ördög, az a kis félszeg idegen felakasztotta magát? – lelkendeztem újra. Régen jártam e tájon s akkoriban még múltam minden kis apróságához oly görcsösen ragaszkodtam én, mint olyik ember a túlvilág rögeszméihez. Nem jól bírtam még az örök változást, s még ezt a rongy kis idegent is fájdalmasan nélkülöztem, – még akkor nem szerettem én az elmúlást.

– Ej, ej, – meghalt? meghalt? – csóváltam a fejem. Pedig hát, hogy óbégatásommal nem sok rokonszenvre számíthatok itt, azzal is tisztában voltam előre. Jeges és istentelen élet volt ez itt akkoriban a messzi és északi Dakotában. Megdögleni: ez csak annyi volt akkor miközöttünk, bányászok között, mintha valaki azt mondja: jojcakát.

– De mit is keresett az itt a kolónián? – no mit gondol? – kezdette újból Kolovrát úr, nyílván lágyszívűségemtől is ingerelve. – Valaki, aki mindentől csak nyafog, riad. – Áj-váj, – hogy sopánkodott az mindig. – Oh, hogy Mr. Kolovrát így is, meg úgy is, – szabad-e nékem ezt meg azt? Oh, hogy megengedik-e maguk, tisztelt gentlemanek ezt meg azt? – Lágy emberek nem valók ide miközénk! Maga is tudja ezt szintúgy, mint én, – fejezte be Kolovrát úr s nemigen nézett rám, amiből tudomásul vehettem, hogy úgy vigyázzak, nekem is szól az intelem.

Válaszképen csak a székemet húztam közelebb az asztalhoz s eltoltam magam elől a vörösbort. Fejemet pedig két könyökömre támasztottam s így, felkészülődve hallgattunk egy kicsit. De csata nem lett.

– Folytassa csak Kolovrát! – vetettem oda megvetőn. Ám ő ezzel se törődött. Nevetett.

– Mit akart az itt? Nem hívtuk mi őt ide miközénk. Nemigen hívunk mi senkit, ismer maga minket. No de tudja-e, hogy mit akart? Mert hát rájön ám az ember egyre-másra itt az északi államokban, ha figyel. Mért rúgja fel valaki minden atyafiságát, s furakodik be vadidegen kolóniákba, – azt hiszi, nincs annak oka? Vagy elfajzott ember az illető, vagy fegyháztöltelék, vagy valami más baja van az ilyennek. Szó, ami szó: indián-származék volt az, uram, ha nem is firtattuk, az volt-e csakugyan? De lefogadom, hogy az volt. S most nálunk kapaszkodott a magasabb fajták közé.

– Biztos ez? – kérdeztem én.

– A tenyere is fekete volt, megnéztem én magam, – csapott le rám Kolovrát úr minden erejével. – S maga is tudja jól, hogy ez a legfőbb bizonyíték.

– És baj az? – próbálkoztam újra.

– Hát, hogy volna baj? – válaszolta Kolovrát igazi méltányossággal. – Miért ne kapaszkodjon? teljességgel igaza van Önnek. Ugyanezt mondtam én is. Aki kitartja nálunk, magyar bányászok között, az megérdemli a rangot. Miért ne? Lássuk előbb, hogy boldogúl ez itt miközöttünk? Nem olyan egyszerű kolónia ez, uram.

– S látja pedig, egész jól boldogult, legalább is eleinte. Igaz, hogy alázatos is volt az ipse nagyon, – de viszont nem is volt mindenben alázatos, mint majd hallani fogja. Mentünk-jöttünk, hol itt, hol ott köszönt, ha leejtettem valamit, fölemelte, akárhová nézek, mindenütt ott volt. Ha bementem a szövetkezetbe, már tudtam is, kinn áll a Topa úr és néz minket az ablaküvegen át, hogy hogy iszunk? Ez is bosszantó, nem igaz?

– No Mr. Topa, tél van, nem kell-e a pálinka? – nógattuk pedig. Nem tagadom, ingerkedtünk véle. De ő csak a fejét ingatta, szerénykedett. Rendesen elszaladt ilyenkor, hóna alatt valami rongy kis cikóriával.

– Utóbb aztán jókedvű lett, mondhatni vidám. Gondoltuk: mit bánjuk azt mi, ha valaki jókedvű? Felvett egy új szokást is és az is bizony épp elég fura volt. Esténként kiállt az ajtaja elé, ott lebzselt, fülelt, topogott, aki pedig arra ment, neki való ember, invitálta be. Egy este, hogy éppen arra megyek, hát engem is.

– Hát hogy Mr. Kolovrát így meg úgy, – azt mondja, – mért ne jönnék én be hozzá egy kis jó teára, mikor hát úgy is este van megint.

– Én a szeme közé nézek… éppen nálam volt honi dudám is, azzal indúltam valami kézfogóra…

De aztán mást gondoltam hirtelen.

Mért ne mennék én be? Ki kérdi tőlem, ki firtatja, kinek mi köze hozzá, hol és mikor iszom én teát, vagy bort itt a messzi Dakotában? Egyszóval bementem hozzá. Letettem a dudámat. Jó estét. A felesége is ott volt: valami rongy kis asszony, – két poronty, – valami unokahúg, miegymás. Leültem. Nagyon buzgólkodtak, az igaz, hogy jól érezzem ott magamat.

De hát, nemigen ment a mulatság. Topa úr ugyan megpróbálta, elmesélte ezt is, azt is, hogy hát mennyi viszontagság, ha tudnám, mennyi baj érte őt már életében, mire eljutott ide közénk… mondtam neki, mit sír annyit? Nem tudja még, hogy az a rendje? Szenvedni kell. S megint hallgattunk. Akkor megint mesélni kezdi, hogy ő bizony nehéz munkájával, – sikerült néki, – ő már bizony össze is spórolt valahogy egy kis pénzt. – No látja? – mondom neki erre és nevetek. – És mennyi az a pénz? – kérdezem tőle. Még azt is megmondta volt szépen, engedelmesen. Végül aztán kirukkolt nagynehezen avval is, ami nyomta. Hogy hát bizony ő egy kis házat szeretne itt építtetni magának. Ő ugyanis ilyen derék gentlemanek között olyan jól érzi magát…

Mondom néki: mi kifogásunk lehetne nekünk ez ellen? Csak építtesse meg, sohase kérdje. Miért ne tenné? S ezzel mindjárt szedelőzködtem is és mentem a dolgom után.

Igaz, hogy még aznap este hírül is adtam a házépítést mindenkinek.

Mondhatom, nem nagyon örültek neki. S különböző okokból, – például: hogy ez most lefőzzön minket és még dícséretet is kapjon a vállalattól, az már nemigen megy ilyen gyorsan miközöttünk. Egyszóval: a többinek nem nagyon tetszett a dolog. S hogy ez így volt, mutatja már a következő eset is, amely közvetlenűl ezután másnap történt.

Valami kis posztókiárusítás volt épp akkor a szövetkezetben, olcsóbb áron, vagy mi, nem emlékszem erre, a lényeg ebben annyi: ketten közülünk bementek a boltba, megvették a legfinomabb posztót, ami csak volt ott, – egy ruháravalót persze, ezt odaadták egy csatakos olasznak, aki motoros-ember volt, nem közénk való és épp akkor felmondásban is volt a vállalatnál, azzal, hogy vigye el még aznap a posztót Topának s kínálja oda neki fele-áron. Mondja csak azt, hogy felmondásban van, pénze nincs, egyszóval alkalmi vétel a posztó. Másfél dollárt ajánlottak neki ezért, de megmondták azt is kereken: ha csalni próbál, nagyon megverik. Az olasz erre motyogott valamit, aztán elvitte a posztót és nem kérdezett egy szót se többet.

Tény az, hogy posztóval ment be, posztó nélkül jött ki és nyert-e valamit az üzleten? – mi nem firtattuk a többit. Az olasz aztán szépen el is köszönt mitőlünk és elvándorolt tovább Kanada felé.

Mi pedig csak azt vártuk, mikor lesz már a posztóból ruha?

Néztük, vártuk, elmúlt a tél is, még mindig nem mutatkozott semmi újság. Van itt e tájon egy olyféle madár, mint nálunk otthon a haris, vidéki ember azt jól ismeri mifelénk, – már az is javában harsogott kinn a mezőn, egyszóval tavaszra járt már itt az idő – és Topa úr még mindíg a régi rongyokat szedi magára. Egy vasárnap azonban mégiscsak meggondolhatta magát, – ott állunk a téren, egyszercsak megjelenik közöttünk a vadonatúj, barna ruhában. S még hozzá: pontosan olyanféle ruhát csináltatott magának a szamár, mint ami miközöttünk, magyar bányászok között volt a megbeszélés. Elképzelheti a dolgot.

De csak nem szóltunk egyelőre semmit. Menjünk csak be, hallgassuk meg a misét.

Aztán, hogy kijövünk, hátunk megett még szólt is az orgona, egyszercsak odalép melléje egy ember, mármint közülünk való és így szól:

– Milyen szép ruhája van magának Topa, – azt mondja neki. Topa úr boldogan mosolyog.

– No már csak, mit vesz itt maga fel, – mondja neki egy másik ember rögtön utána. – Hiszen épp ez a posztó az, amit kiloptak a szövetkezetből, pontosan az, nem tudja maga ezt? – S vállára teszi nyomban a kezét. Topa úr nagyon elsápad.

– Hogy vette ezt maga? Olcsón vette? – kérdezi tőle valaki. Topa úr hallgat. Az emberek viszont nevetnek. – Hát semmit se tud arrul? Hiszen valósággal híre ment akkor a lopásnak, – nyomorgatják egyremásra. És bizony elkomolyodva csóválják a fejüket valahányan.

– Igazán? igazán? – kérdezi ő erre jobbra-balra és úgy forgatja rá a fejét, mint a kakukk. De bizony senki se mondott akkor néki semmi jót. Ballagtunk együtt szép lassan hazafelé.

Persze, hogy lekerült a testéről a ruha még aznap, képzelheti. Ő se szólt senkinek semmit, mi se szóltunk, csak éppen, hogy ő egy kicsit alább hagyott a garral. Estefelé például nemigen hívogatott ő már senkit se magához. Látja, éppen én voltam akkor az egyetlen, aki megszántam akkor ezt a nyavalyást.

– Hogy megy a sora mostanában, szaktárs? – kérdeztem tőle egy másik vasárnapon. Erre odalépett mellém.

– Csupa szerencsétlenség az életem, – súgta felém. És rám nézett.

– Én nem tudtam, hogy lopta valaki ezt a posztót, – mondá és újra rámnézett. És megintcsak olyan siralmasan, mintha ecetet nyelt volna.

– Ugyan-ugyan… – kezdtem el vígasztalni valahogy, de ő már be se várta a végét. Elsietett mellőlem, szinte szaladt. Úgy láttam már akkor is, hogy nem sok kell ennek. Mégse kegyelmezett neki senki.

– Teszünk vele még egy kis tréfát, – mondogatták s csak azt várta valahány, mikor lesz már kész Topa úr háza az országút közelében.

Nyár elejére meglett az is. Egész jólépült kis ház volt, már az itteni viszonyokhoz képest. Topa úr is meg volt elégedve vele nagyon, a vállalattól is kapott egy jó szót, egyszóval kezdett minden a régi kerékvágásba jönni… mikor egy nap odamegy hozzá valamelyik társam (Topa úr éppen hurcolkodott, cipelte át a holmiját) – s azt mondja neki:

– Nem látja maga, hogy ennek hibája van, ennek a háznak? – S felemeli kezét a domb felé.

– Hibája? – riadoz Topa úr s nyomban le is teszi cókmókját az úton.

– Hát nem látja? vagy rossz a szeme? – kérdezi társam. – Ki fogja magát nevetni a világ. Hiszen rosszúl van ráépítve a tető. De nem is, hogy a tető, oda nézzen fel rá, a párkányzata lett annak ferde, – ugyan guggoljon már le velem az Istenért, odanézzen! – S ezzel kezdi egész szakszerűen megmagyarázni neki, hogy hát hogy is kellett volna az ilyet úgy megépíteni, hogy semmi efféle hibája ne legyen.

A dolog úgy állt, hogy egyik oldaláról nézve valahogy csakugyan ferdének látszott ez a tető. A ház domblejtőn épült s a párkányzata messzebbről nézve, Isten a megmondhatója, mi okból, csakugyan ferdét mutatott.

Megfigyeltük aztán szegény Topa urat. Jóegynéhányszor még maga ment ki az útra, leguggolt, felágaskodott, vissza is szaladt a házhoz, mérő-ónt is szerzett, – de meglátszott rajta, hogy egymaga ő nemigen fog már ezzel rendbejönni sehogy.

Egy nap aztán csakugyan sorra szólított meg bennünket embereket, – úgyszólván egynapról a másra szinte mindannyiunkat sorra vett, még a pulya gyerekeket is kikérdezte az utcán, hogy hát mit is gondolnak ők efelől? Mi baj lehet ezzel a nyomorult párkányzattal? S hogy mit kell most csinálni neki?

Mikor én kerültem sorra nála, – én, tudja, nemigen mondtam neki se jót, se rosszat. Hagytam, hadd beszéljen ő.

– Szerencsétlen ember vagyok, – súgja nekem újra. – Igen, igen. Mr. Kolovrát, higgye csak el, úgy igaz, ahogy mondom: szerencsétlen vagyok én, nekem a világon semmi se sikerül.

– Ej, ej, – mondtam erre, – ne legyen már olyan alázatos Mr. Topa, mert minek az? És ne csináljon minden kicsiségből nagy ügyet. – S általában úgy tettem, mintha mit se tudnék a dologról, vagy ha igen, kutyába se venném. De aztán, hogy, hogy nem, egy jó szót azért én is csak odavetettem a szegénynek.

– Tudja mit, úgy látszik, igaza van magának. Egy kicsit talán csakugyan ferde az a tető, – de mit bánja maga azt, ha ferde is, – no nem igaz?

Kolovrát úr itt elhallgatott.

– És ebbe halt bele egy ember? – kérdezem én.

– Úgy látszik, hogy igen, – felelte Kolovrát úr és nevetett.

– Ezért ölte meg magát?

– Úgy látszik, ezért. Vagyishát ezért is, mondjuk úgy. Mivelhogy egy dologból úgyse szokott kijönni soha semmi, mert olyan ez, mint az összeadás. Legalább két dolog kell ahhoz, hogy kijöjjön az eredmény, – no nem igaz?

– Nyílván volt ennek egyéb baja is, – mondotta utóbb és sóhajtott is utána.

Hallgattunk.

– Hát ilyen kutyák lettek maguk ebben az átkozott Dakotában? – kezdtem el lázadozni ellenük, vagy mi ellen is? Ma se tudom. (Annyit lázadoztam én már ebben az életben s javarészt hiába bizony, mégse tudtam róla leszokni soha.) – Hát ilyen kutyák lettek maguk? – kérdezem újra.

– Úgy látszik, igen, – felelte Kolovrát úr erre is, a szokásos kényelmével, de néminemű elégtételekkel is tekintetében, kétségtelenül. – A kemény harc sok mindenre megtanít, – tette még hozzá és nagyot villant a szeme.

– Megrontja magukat ez a büdös Amerika. A pénz meg a pénz, – mondtam én.

– Az is lehet, – felelte sötéten.

– Let us have a drink, – mondotta utóbb és meg is koccintotta poharamat.

De utóbb aztán, hogy végleg elhallgattunk, merev pillantásával még sokáig bámult oda… hova is? Talán a pohara mellé.

 

A jegesmedve

– Semmit se csinálhattam, – ismételte a kisebbik katona szomorún s ide-oda repdesett tekintete a sötétben. Nyugtalan természet lehetett: az a fajta, aki sose készül el az élete pereivel. Társa viszont épp ellenkezőleg olyan ember volt, aki még a sötétben is sokáig hagyta egy tárgyon függeni a szemét.

– No és? mi volt aztán? – unszolta szóra megint.

– Semmise volt, – felelte a kis ember dühösen. Hogy őtőle ilyet kérdezhessen valaki! Hogy mi volt aztán. Hát nem az egész világnak tudnia kellene az ilyesmit?

– Öt évi várfogság, – mondta ki a nagy szót. Úgy szokta volt ezt mindig odavetni, mint a testamentomi igéket. – S még utánszolgálat is, – tette hozzá s most már szinte diadallal. (Minthogy van ember, aki még büszkélkedik is a szenvedéseivel.) Igaz viszont, hogy erre már fel is állt, – muszáj volt, minthogy az agyát mégiscsak elborította kicsit ez az öt év, de úgy lehet, még jobban az, hogy még mindig itt szolgál. Békétlenül csóválta hát a fejét.

– Tudod, mit csinált az énvelem? – kérdezte csendesen.

– De mért is nem mondod meg neki már, egyszer legalább? – tört ki a másikból is a harag. S a kis embernek ez most jól esett.

– Hiába beszélek én, – felelte tehát és nyögött egyet. S azzal le is ült megint. Oh, hisz most unszolás nélkül is beszélni akart ő már, hosszan és egyfolytában, belekerűlvén örök-egy forma gondolatai sodrába.

– Már azt is ráhazudta ám, hogy be voltam rúgva, – kezdte társának magyarázni ugyanazt, amivel annyi ideje birkózik. – Igaz, ittam is kicsit este a hideg miatt és annak a szaga megérzett rajtam. Mert meg is szagoltatott a bitang.

– Szagoljátok meg, – adta ki a parancsot a járőrnek. – Érzitek a pálinkát? Őrségre megy és be mer nekem rúgni a cudar.

– No ne mondd, – lihegte a másik. Valljuk meg, máris alig jött hang a torkán, még a foga is úgy összekoccant, hogy hallani lehetett. Hiszen ma éjszaka éppen ő a soros.

– Hogy volt az? – kérdezte végül is.

– No látod, – felelte neki a kisember s most már szinte elégedetten. No lám, végre a másik is vacog egy kicsit. Cifrázni kezdte tehát.

– Feleség, két kis gyerek otthon, most gondold el ezt testvér, – magyarázta neki. – Van neked otthon feleséged?

– Nincs énnékem.

– Hát?

– Anyámnak egy fia vagyok, – mondotta ki keményen a másik s nagyot nyelt a szó után.

– Úgy? – s valamiféle gúnyos mosoly suhant el a kisember arcán. – Hát akkor hallgass csak ide öcskös, – kezdte el megint jóságosan a kínzást. – Újonc vagy te még itt, mit tudsz te még arról, hogy ez mit csinál. Mióta vagy te itt?

– Két hónapja.

– No látod, ugyanúgy voltam én is, három hónapos katona. És őrségre küldtek. Mert ez itt a szabály, Répás kapitány úr így akarja: őrség és őrparancsnok nélkül, ki az éjszakába és egyedűl, mert azt mondja, kicsi a létszám. Ő azt mondja, kicsi, mi meg azt mondjuk, nem kicsi. Egy kis emberség ha volna benne, mindjárt nem volna kicsi. Meg lehet azt csinálni emberségesen is…

– Hogy is híjják? Répás?

– Még azt se tudod? – ijedezett a másik. – Ezt se nagyon kérdezgesd a többitől, ha van eszed. Mert ha megtudja, hogy még a nevét se tudod, jaj neked akkor. És úgy vigyázz, el ne felejtsd, se éjjel, se nappal ki ne menjen a fejedből. Érted a szót?

A másik azonban már szóhoz se jutott rémületében.

– Tanúld csak, tanúld, mert amilyen ő, olyan a neve is. Mert hallott már ilyet valaki, hogy így hívjanak egy embert? – Hogy is hívnak engem? – kérdezi egyszer egy pulyától, magam is ott voltam. Répás Béna, – feleli rá az, mivelhogy ilyet, hogy Béni sose hallott még a falujában. No de csak azt láttad volna! még a két füle is majd leesett róla, akkorát röhögött. – Hát béna vagyok én? – kérdezi tőle. No de mindegy is az! – legyintett a kis ember.

– Hát az úgy volt, – folytatta utóbb könnyű sóhajtással, – éppen ilyen vad idő volt akkor is. Öt éve van éppen. Újonc voltam én is, mint te, – ki is küldtek őrszemnek s éppen a lőporos torony alá, akár most téged. Kitanítottak persze engem is, szépen megmondtak tízszer is mindent, hogy kell, mint kell, hogy milyen szigorú dolog ez ott… dehát ha valami más adódik, amit nem mondanak meg, mit tegyen akkor az ember? Ez a nagy baj minálunk, ez a legfőbb panasz itt. A magam eszére voltam hagyva s nem volt elég eszem, mert bele kellett volna lőni testvér, amint megláttam a cudart.

Elhallgatott, kicsit körülnézett a sötétben… mivelhogy úgy mondják, a falaknak is füle lehet. Halkabban folytatta tehát.

– Kinn vagyok, – folytatta, – járok, sötét van, rettenetes a hideg, csak úgy pattog a jég a Dunán, egyszercsak jön egy civil. Mindjárt láttam, de hát mért ne sétálhatna egy civil is a hidegben, ha kedve van hozzá no nem igaz? Elég messze is volt. De hogy nem megy el mégse, megunom. – Állj, ki vagy? – kiáltok rá. Nem felel. – Hasalj le az anyád! – nem mozdul. Kapom le a fegyvert, – erre elneveti magát. – Jókor szólítasz meg, – azt mondja nekem. – Ellophattam volna már a nadrágodat is, – nem ismersz te szamár?

Szó, ami szó, – hogyne ismertem volna? – Répás Béni kapitány úr, – mondom néki és persze tisztelgek is előtte előírás szerint. De ő csak jön egyre közelebb. Most mit csinálok a kapitányommal? – Állítsd csak oda azt a fene puskát, – mondja nékem éppen akkor, de nem katonásan mondja, vezényszóval, csak úgy barátságosan. Odatámasztom hát a fegyvert is a falnak, tisztelgek előtte úgy is, de ő meg beszélgetni akar. Hát jó. – Hideg van, mi? – kérdezi tőlem és a vállamra vereget. – Nagyon hideg, – felelem én, – jelentem alássan. – Hogy hát hagyjam el most ezt a katonás beszédet is, – mondja nekem ő, – mi a fenének az ilyenkor? nem vagyunk mi most szolgálatban, – azt mondja, – láthatom, ő most civilben van. – Pihenj! – mondja rá, hogy nem akarok a haptákból kiállni. Hát kiállok abból is, nevetek, mert ő vicceket mond… aztán azt kérdezi: van-e családom, miegymás, hogy tetszik nékem a katonaélet, meg ilyesmit. S én persze mindenre felelek néki, mert az az illendőség, úgy tanítottak, – ő meg úgy tesz, mint aki épp menni akar, de aztán megfordul megint. – Hát jól van, – azt mondja, – jöttem kicsit megnézni, mit csináltok idekinn ti gyerekek. Ittunk egy kicsit, – azt mondja. – Nem kell egy cigaretta? – kérdezi tőlem. S már veszi is elő tárcáját a cudar. – Hát ha lesz olyan szíves a kapitány úr, – mondom én. De neszet foghattam valahogy, mert nem mindjárt vettem el a cigarettát. – No! – kiált rám s azzal majd az orromba nyomja bele. S még tüzet is adott, de ő maga persze nem gyújtott rá. S ebből megintcsak neszet fogtam én.

Alig szívok egyet-kettőt a cigarettán, veszi elő az óráját. – Hány óra van most? – kérdezi tőlem. – Sötét van itt, hozd azt a cigarettát, szíjjad, – azt mondja nekem. Elmegyek a puskámtól… csak az kellett neki. Odamegyek hozzá nézni az órát, erre megfogja a karomat s el nem ereszt. S akkor látom csak, hogy mit csinál. A kezében egy vörös zsinór, azon egy síp.

– Te disznó, – ordít a pofámba. – Cigarettázol a poros toronynál? Beszélgetsz, leteszed a puskát? – olvassa rám a bűneimet. – Ez határterület! – ordítja felém. És sípol vadul. – Hát a jelhanggal mi van te disznó, – hát az állj, ki vagy? azt tréfából találták ki neked?

Szó ami szó, jött az őrjárat. Lefegyvereztek, lefogtak. Nem kegyelmezett nékem Répás kapitány úr. Minél jobban esedeztem, annál vadabb lett. S hiába járt itt aztán a feleségem ötször is könyörögni. Hadosztály-bíróság elé vitt. S még azt is beadta nekik, hogy részeg voltam az őrségen.

 

*

 

Hogy emberünk mindezek után nem nagy kedvvel ment őrszemnek a torony alá, azt mondani se kell. Ám odakinn minden másképp lett. S hogy mi tette? – az-e, hogy lábai alatt jó puha, valódi havat érzett, nem a képzeletek álombéli havát és hidegét, – (mert ami valódi, az valódi s ami álom, az csak álom,) – vagy a csípős, kegyetlen hideg volt-e az oka? amely mintha próbára akarná tenni: anyás gyerek-e még, vagy igazi katona? – tény az, hogy odakinn jókedve kerekedett.

– Nem tól ki velem ez a tél, – mondotta ő magának és nevetett. Olyképp, mintha csiklandozná az arcára hulló, cirógató, puha hó.

– Őrszem vagyok én, kemény a szolgálat, no de fontos dolog nekem az! – mondotta magának. – Ez itt a torony, ez meg a Duna s mögötte van az ellenség… Már ez is tetszett néki. S főként: hogy nincs az az élőlény, aki el mehetne itt a torony alatt, ha néki nem ad útjáról számadást.

– Semmi emberfajtát be nem eresztesz a közeledbe, – mondta néki a szakaszvezető. – Hát úgy is lesz.

– Mi a jelhang? – kérdezte magától, illetve máris a képzeletbeli idegentől.

– Ebanyád.

– Haj, haj, te bitang, – diadalmaskodott máris az idegenen, – az tegnap volt, állj meg a helyeden, mert odalövök. – Persze, hogy tegnap volt, benne volt ő is az őrjáratban, hallotta maga is, mikor a járőrparancsnok kivágta keményen. – De ma mi a jelhang?

– Jegesmedve. – Jól van. Ezzel meg lehet elégedve az ember. Rendben van a dolog.

S egész megbékélve mind e világ dolgaival trappolt aztán jóideig s egész pontosan a torony alatt, egy méternyit se tágítva falaitól. Mivelhogy az is fontos dolog itt. Mivelhogy „az őrhelyet elhagyni szigorúan tilos,” – idézte vissza magában a parancsot. Hát hogy ő nem hagyta el, – itt a bizonyság, az a lábnyomán is tisztán látható. Nem tólhat ővele ki senki.

Csak épp hogy milyen jelhang az, hogy ebanyád? – gondolta kissé kedvetlenül. Tegnap azt mondta ott egy ember: községnév ez valahol, Torontálban talán. No de nem igaz, ismeri ő már ezeket. Ebanyád ilyenkor is, – eszmélt a szó értelmére, – nem elég egész nap. Ilyet is csak cudar ember találhat ki magának. S ezen még el is szomorodott. Mivelhogy az anyáknak nagy barátja volt ő a lelke mélyén minden idejében.

Egyébként pedig nem volt semmi baj. Megnézte bakancsait többször is a lámpa alatt s meg volt elégedve velük. Nagyokat toppintott, hogy kipróbálja megint, de minden rendben volt, jó bakancsok voltak, nem volt semmi kifogás. Mégiscsak jó dolog ez a katonaság. Legalább parancsolást tanul az ember. Illetve nem is úgy, mert kétfélét: parancsolni és engedelmeskedni egyszerre tanul az ember. Fura dolog ez. Hát nem csupa remekség-e, mikor odaáll az őrmester elé s azt mondja neki: – jelentem alássan ezt meg ezt. És összecsapja rá a bokáját, csak úgy csattan a csontja, de még a lelke is majd kiszakad a becsülettől… Erre hát megvizsgálta köpenyét is. Mert ami jár, az jár, ez is jó szabály a katonaságnál. No de a köpeny is jó volt, itt se lehetett kifogás, – hibátlanul állja még az is a havat. Mi hát a baj? Semmi a világon. Erről azonban eszébe is jutott valami. Hisz besétálhat ő még a faköpeny alá is, ha neki úgy tetszik, mert ehhez is joga van, – minek is fagyoskodjon ő idekinn?

Csakhogy odabenn mégse volt neki jó, sehogyse találta helyét, mert nem volt kedve szerint való az a sötétség. – Oda se neki, legfeljebb újra kimegyek, – gondolta magában.

S attól fogva járt fel-alá megint nagy egyformasággal. – Állj, ki vagy! – mondogatta magában, majd hangosan is, de hiába. Nemsokára álmosság szállotta meg, de olyan, majd elaludt jártában. S ez is egy pillanat alatt jött rá fura módon. Nyílván a hidegtől.

Bizony ez megintcsak nem volt kedvérevaló. Akár a tűszúrás hatolt be elméjébe az álom s ő még azt is tudta, hogy mit gondolt ezalatt? mert rögtön felijedt rá, még le se hunyhatta szemét.

Egy bizonyos Bíró Márton állt eléje, határozott és kétségtelen alak, – vendéglős Győrben, pontosan az, akinél ő szolgafiú volt valamikor, még mint kisgyerek. Ez ugyan meghalt már azóta. S most mégis eléje áll a holt ember s azt kérdezte tőle: – hány fogad van néked Jóska, tudod-e?

Hogy még a szeme is majd kidőlt rémületében.

– A mindenit neki, – gondolta magában. – Mit akar ez tőlem ilyenkor?

– Oh Uram Isten, – nyögött fel hirtelenül, – hiszen ma éppen a Márton napja is van, ez az éjszakája, – ez most jutott csak eszébe. Hiszen épp ma véletlenül látta is a naptáron, az irodában: 1897 és november és Márton napja, – hogy ez ma volt, ma déltájban, abban semmi kétség.

S ez megintcsak nem volt jó dolog, kiváltképpen, ha meggondoljuk, hogy ugyanakkor hirtelen meg is fordúlt a vihar, a hó pedig forogni kezdett a lámpa körül. S ez is elég különösen hat az emberre, mikor egyedül van.

Mintha egész bensejét is elkapta volna magával ez a forgás és megkavarta volna kicsit.

S milyen sötét is lett éppen akkor. Még ilyet se tapasztalt soha eddig: ilyen hirtelen borúlatot az amúgy is fekete éjszakában, – de hogy még ez a vaksi, pisla fény is, hogy még az ilyen lámpás is így elkezdjen önmagától bóbiskolni a sarkon.

– Jaj, – gondolta magában, – hát ez mi megint? – Mivelhogy épp akkor még valami fehér folt is felviláglott előtte, messze benn a feketeségek alján. Akkorát ordított tehát, azt hitte, beszakad a gyomra.

– Állj, ki vagy! – ordította tehát kétszer is, mert azt akarta, hogy az a valami ott nagyon megijedjen a rémülettől. De szavára persze nem jött felelet.

Még visszhangja se volt. Teljes lett a némaság körülötte megint s hangját is felitta rögtön, betakarta puha kendőjével ama jól ismert vastag és puha havazás.

 

*

 

A hó a Duna felől látszott jönni. Illetve hisz olybá tűnt inkább, hogy a Duna jege felett tombol csak igazán, hogy ott a vihar fészke, mert ott táncol kedve szerint, viszont hogy olykor azért ide is be-bekukkan ravaszúl s ilyenkor kezd itt forogni a hó. Mivelhogy az ember nem tud ilyenkor a sokféle gyanútól hova lenni.

Már túl volt pedig az éji delelőn, a félelmes időn. A város templomai sorra kongatták el feje felett az éjfelet.

– Még csak egyetlen kis óra szenvedés, – nyögte hát maga elé. – Csak mi ez ott igazán? – Kezdett el megint töprengeni magában. Mert nem tudott ettől a fehér folttól sehogyse szabadúlni.

– Ház ez, vagy mi a kórság? Csak nem most nőtt ki a földből? Vagy ott volt ez már az előbb is?

– Csak nem valami ló? – riadt fel hirtelenül. Mert íme megmozdult a folt, – vagy még ágaskodik is?

– Oh Uram Jézus, – suttogta magában. Mivelhogy egy fehér ló és egyedül az éjszakában megintcsak rossz fogalom. Vagy káprázat az egész s ő máris megkótyagosodott a hidegtől? Mert hisz igazán olyan ez, mint a részegség. S az ember hiába topog, vagy veri az oldalát, mint a vízimadarak, itt semmi se segít. Csak nem tér az eszéhez egészen.

– Hátrafelé megy? – fürkészte minden erejével. – Vagy játszik velem? Mit csinál? Mert van ilyen is, tudvalevő, hallott ő már ilyet épp eleget. Hogy őrtálló, szegény katonát a Duna jege mellett hogy s mint kísértett meg hirtelen az efféle.

Lehúnyta hát a szemét próbaképp, majd rányitotta megint.

S íme a ló, mintha szétolvadt volna valamibe, hirtelen eltűnt.

Megpróbálta hát ő is ravaszúl: vagyis félrefordította kicsit a fejét s úgy nézett hirtelen oda. Egy pillanatban aztán elállt még a szívverése is.

Mert, amint odafordúl… a fehér ló hirtelen hemperedik egyet, majd, mintha szél fújná: illegve és billegve mintha máris közeledni akarna.

– Jézus, ez jön, – szakadt ki a torkán s máris szaladt esze nélkül egész a torony kiszögellése hegyéig, puskával a kezében.

– Mögöttem szalad, ez üldöz, – érezte még futása közben is, mert valami nagy zúgást, vagy zihálást hallott a háta megett. Hogy kipróbálja, megállt. Ám az üldöző ravaszkodni kezdett vele megint, úgy látszik, nem akarta rögtön felfedni magát, mert azon nyomban megállt az is, ugyanúgy, ahogy ő.

– Igen, igen, ez Márton úr lesz, – gondolta magában, – ismerem a módját. – Újra futott hát hanyatt-homlok, behúnyva szemét s nyomában az üldöző. – Jaj! – kiáltott fel egyszer, mikor egy palánknak nekiszaladt. S itt lihegve, fulladozva újra megállt. Már-már összerogyott úgyis, a térde remegett… S íme, mire jó az ember esze, mikor így magára marad? Hirtelen boldogan elmosolyodott.

– No lám, csak képzelődés ez is, – állapította meg azonnal, mert rájött ám valamire. Hogy hisz tulajdon szíve volt itt az üldöző, hogy annak zúgását-zaját hallotta ő a fülében. Hogy attól menekült.

– No hál’Istennek, – mosolygott maga elé.

Egy kis kenyérhajat is lelt a köpenye zsebében, ezt nem vették észre motozáskor, – ez is jót tett. Hogy rágcsálhatott végre valamit.

De még ötlete is támadt.

– Megpróbálom, belelövök, – gondolta magában. S fogta is rögtön, rá is emelte, csakhogy a puskát le kellett ereszteni megint. Mert se híre, se hamva, mintha megintcsak benyelte volna magába a föld. Vagy lebukott a puskacső alatt, lehet az?

S amint így szemlélődik, egyszercsak balra fut el a szeme előtt megintcsak ugyanaz. Egészen ferdén fut el a hóban és eltűnik újra. S bizony ő most már mozdulni se tudott.

– Hát megkísértenek, – gondolta magában. Ő ugyanis lopott ennél a Márton úrnál, ezt is be kell vallani végre-valahára, mert itt az ideje. Hogy mit lopott, mit nem, ki tudja ma már? Egy-egy ezüst kanalat, ennyi biztos, no de még egyebet is, mást is, – jó néhány csorba tányért elvitt ő az anyjának akkor az inge alatt.

– Hát meg kell bűnhődni, – mondotta magának. És jobbra is nézett, balra is nézett s oly igen ártatlanúl igazán. Már csak álldogált és várta, mi következik? Tán az, hogy megegyék.

S amikor a szemét újra felveti, – hát ott áll közvetlen előtte, alig öt lépésnyire tőle egy szörnyű teremtmény. Hogy hogy került oda? Ha szellem, könnyű neki. Csak mi az Isten csodája ez megint? Hát nem valami medve? Vagy jegesmedve képében jött ez ide?

– Jaj nekem! – szakadt ki melléből a nyögés, mialatt így szembenézett e fura szörnnyel. – Mit akar tőlem a Márton úr? – kérdezte még, de oly igen halkan, se élve, se halva, mintha szellem volna már maga is s a szél fújná ki hangját a síri lyukakból.

Csakugyan egy jegesmedve állt előtte: fehér és nagy. A mancsát enyhén lóbálgatta s kicsit csámcsogott.

 

*

 

– No igyál a nagy ijedtségedre, – szólalt meg a jegesmedve s iszonytató nagy nevetések közt odalépett egyenesen az orra elé. – Nagyon megijedtél? – S egy butykost rázogatott. – No igyál! – mondta neki.

– Bizony, hogy ez mégse lesz a Márton úr, mert nem ez a módja, – gondolta magában. – Állj meg a szentségit, mi a jelhang? – jutott eszébe a parancs. De ugyane pillanatban megint csak jeges hidegség futott át a szívén s mondhatni, még sokkal nagyobb is az eddigieknél.

– Jókor kéred a jelhangot, – felelte ugyanis a fentjellemzett furcsa teremtmény. S úgy nevetett rajta, mint az ördögök.

– Jókor kéred a jelhangot, – kacagott egyre. – Még a nadrágodat is lelophattam volna rólad, – mondta neki. – Ez az őrhely? – rivallt a szemébe.

Mert, hogy el ne feledjük, a medvefejet máris szépen hátravetette. S ott állt előtte egész ördögi mivoltában Répás Béni úr, a híres kapitány.

– No most mi lesz? – gondolta tehát. – Öt évi várfogság? – S nagyot villant a szeme s a szája is úgy elferdült furcsán, mintha mosolyogna. De a butykost is nyomban eltolta magától.

– Nem, a szentségit, én nem iszom, – felelte néki azonnal.

– Hogy-hogy nem iszol?

– Nem én, az Istennek se kapitány úr.

– Nem-e?

– De bizony, hogy nem. Mit gondol? Hogy várfogságot adjon? Az őrségen nem szabad inni kapitány úr.

– No ne mondd. De mikor ez már nem is őrség, – azt mondja neki. – Hiszen beszélgetünk itt és el is szaladtál az előbb, no nem igaz? – kérdezi tőle.

– Ez igaz, – feleli ő. – No de semmi baj azért.

– Hogy-hogy semmi baj?

– Amíg a sípjához nem nyúl, vagy a revolveréhez, addig, nyugodt lehet, magának semmi baja.

– Hogy-hogy nekem? – csodálkozik egyre. – Mit beszélsz te fiú? És ha nyúlok?

– Akkor meghal a kapitány úr. Nem kukoricázunk, – felelte.

– Inni nem lehet, – azt mondja neki és nevet is egyet. – Mert az megérzik rajtam. De ha ád egy cigarettát, azt elszínám kapitány úr.

– Cigarettát? – kérdezi a másik. – Cigarettázni akarsz itt a lőporos toronynál? Van eszed? Hát szabad azt? – kérdezi tőle. – Hát jó, adhatok én, csak épp, hogy baj ne legyen abból te fiú, – mondja neki csupa jósággal. – Mert mit csinálsz, ha jön az őrjárat?

– Hát eldobom és rátaposok, – feleli néki.

– S engem, a kapitányodat már kutyába se veszel?

– Ha nem úgy jött mint kapitány.

– De beeresztettél?

– Mint medve jött, nem tagadhatja ezt még maga se.

– S egy medvét te beeresztesz ide?

– Nem volt az parancsban, csak az emberfajta, – próbálkozik elébb. – Azt hittem, hogy szellem, – mondja neki. Nagyot nevet erre Répás kapitány úr.

– Hát jól van, – azt mondja, – jól van. Látom, bátor fiú vagy te Jóska gyerek. Csak épp egy kis hibát mégiscsak elkövettél, igaz ez?

– Azt beismerem én készséggel kapitány úr.

– Látod úgye, csakhogy ezért büntetés is jár ám, – mondja neki. – El kell viselni, mert jár, – folytatja csupa jósággal. – Mit csináljunk, ha ilyen a katonatörvény? Kiköttetlek, – jó lesz az? no megegyeztünk-e? – kiált rá e búsan tűnődő fiúra.

– Megteheti, ha akarja, – hagyja rá végre is szomorún. És mégis nagyon töprengeni látszik, mert sehogy se megy ez a dolog a fejébe.

– Megteheti, kiállom én azt, – hagyja végre is helyben a dolgot. – Csak épp hogy be ne zárasson a kapitány úr, – mondja neki búsan. S szeme nagyon elborúl. – Nekem anyám van otthon, – mondja csendesen.

– Hát jól van Jóska, – feleli Répás kapitány. – Látod, tudom még a nevedet is, – nem vagyok én akkor jó kapitányod? Holnap tehát magad jelentkezel, úgy illik az egy derék fiúhoz. Jelented, hogy elhagytad az őrhelyedet, – jó lesz ez így, mit gondolsz te fiú?

– Igenis kapitány úr, – mondja feszesen.

– Hogy elszaladtál, eldobtad a puskádat is…

– Itt a puskám.

– Beeresztettél egy idegent…

– De ha mint medve jött, – eseng a fiú.

– Cigarettát kértél, – olvassa rá bűneit a kapitány úr. S nagyot nevet megint, csak úgy harsog bele a nagy vidék.

– De ádáz ember ez! – érzi most minden idegében. S hogy lázadni kezd a vére megint.

– Be akar hát csapni? – kérdezi tőle. – Hogy be is zárat, ki is köttet?

– Nem jelentkezek én kapitány úr, – mondja sötéten.

– Hogy-hogy? Inkább hazudni akarsz? – nevet erre Répás kapitány úr. És úgy tetszik, szinte táncot jár nevettében a havon.

– Nem jelentkezel? tán megijedtél? – kezd el módfelett csúfolódni rajta. – Előbb cigarettát akarsz, aztán megijedsz? Micsoda ember vagy te Jóska? Majd így csinálsz a csatában is te katona?

– De ha mégis kell a cigaretta, szólj csak, mert adok én! Nagyon szívesen adok, tudhatod, ismersz engem, nem vagyok én rossz ember. No kell-e? – kérdezi megint.

– Ha maga adja nekem, akkor kell is, – veti fel keményen a fejét. Miközben érzi, mint borul el lassacskán a jobbik esze.

– Szúrjam itt le? – kérdezi magától. S a szeme villan.

Viszont ama kis lámpa ott a közelben s annak ritkás sugárzása mint a tű hatol be most is a szíve közepéig. S mint valamely égből jövő intelem, most ez olyan volt.

– Vigyázz csak Jóska, – hangzott ez a szózat. – Nagyon vigyázzál, mert ha itt szúrod le a közelben, akkor neked befellegzett ám, – olyan biztos ez, mint ahogy nyakadon van a fejed. – Mégegyszer megpróbálkozott vele tehát.

– Be akar-e mószerolni? – kérdezi tőle. Amire az ördögfiak, akik cigánykerekeket hánynak és közben beszélnek, olyat művelt a kapitánya. Tótágast állt szinte, keze-lába kapálózott nevettében.

– Mószerolni? – kérdezi, – mit kell nekem mószerolni, te marha! – magyarázza néki minden erejével. – Nézz csak ide, itt egy vörös zsinór, azon síp van. Egyet fúvok, itt az őrség. De meg se fúvom, láthatod, mert minek az nekem? – kérdezi tőle. – Hát nem hatalmas vagyok én? hallod-e! Nem az történik itt, amit én akarok?

– Nem biztos még, – feleli Jóska s előbb leteszi puskáját a falhoz.

– Nem biztos? – kérdezi Répás kapitány. – Hát hallgass ide te barom. Mit kell nékem a pálinka, vagy a mószerolás? Bezáratlak én holnap reggel, az itt a szentírás. Mert nemhogy bezárnak, ha én akarom, szét is fűrészelnek, még most se tudod azt, hát ilyen ostoba vagy?

– Nem biztos még az se, – morogta még egyszer, de a kapitány úgy látszik ezt már nemigen hallotta, mert épp akkor sarkon fordúlt, hogy megy odébb. Jóska pedig, aki lehajtotta a fejét, s úgy hallgatta, – sötét szemmel méregetvén maga előtt álló sorsát, ezt a rettenetes ellenségét…

– Elmegy? – hördült most utána s aztán, mint a tigris egyet ugrott s ott csüngött máris a torkán két kezével. Ámde: rosszúl számította ki az ugrást. Olyat ugrott, hogy felhemperedtek rögtön mind a ketten.

 

*

 

Rázuhant egész súlyával. S mégis kapitánya, mint a csík, úgy tekergőzött ki alóla nyomban. Minthogy medve-bundájából kellett csak kibújni neki. Nagyot vágott hát utána fektében az öklével. El is találta. S nem is mozdúlt az többé, ott maradt. – Úgy látszik, eltörött a dereka, – gondolta magában s hasmánt feltápászkodott mindenekelőtt. És ránézett. A kapitány úr vörös zsinórját meg a sípot szorongatta most is, húnyt szemekkel. Ezt hát kihámozta ujjaiból s elhajította messzi ki a fergeteg ölébe.

S azzal fel is állt. – Ez úgy látszik, meghalt, – mondotta magának. – Csak most mi legyen vele? – kérdezte tőle a lámpa. S addig-addig kérdezte, míg álltóhelyéből nem is igen tudott már elmozdulni. S ezt a pislákoló fényt vigyázta esze nélkül, mintha tőle várná most a tanácsot, vajon mit kell ilyen esetekben tenni valakinek?

– Menjen át a Duna jegén, álljon be az ellenséghez?

Ránézni a halott emberre nemigen mert, de nem is akart. Egy pillantás elég volt neki abból. Amennyire a homályban kivehette, ott feküdt az felmagasztosúlva, álla fel volt peckelődve s hallgatott. Hisz nagyot zuhant, igaz, mint a zsák s még hozzá meg is vágta keményen. Megnézte hát az ökleit. Hisz mondták már neki elégszer itt is, ott is, hogy ne vagdosson velök annyit, mert rosszúl járhat velük egyszer. S íme itt van, emberhalál lett belőle csakugyan.

Hej, de megjárta ő ezzel a kapitánnyal. Hogy mégis csak így be tudta csapni őt is, mint a másikat! Holott hát, mondani se kell, mennyire el volt rá szánva, hogy be nem ereszti.

Hát ravasz ember volt. Csodás egy ember volt, ezt meg kell hagyni neki. Most látja csak, milyen gyenge legény volt. S hogy egy ilyen vacak kis ember ilyet merjen, hogy így kibabráljon mindenkivel a világon, nem vitézség kell-e ahhoz is?

– Vitéz ember volt, ezt meg kell hagyni neki. Ezt az akasztófa alatt is kihirdeti ő.

– Az akasztófa, – gondolta. – Már holnap felakasztják, úgy lehet. De hogy egy levelet megírjon, azt csak megengedik néki, nem oly embertelenek talán…

Huszonegy éves voltam és lányt még nem ismertem, mert bibliás ember voltam, – fogja bevallani szülőjének. Az anyja majd nagyon fogja siratni, ez biztosra vehető, tán a szegény szemét is kisírja utána…

– Nem jól csináltam én ezt édesanyám, – mért nem hagytam menni, hadd ment volna s mikor lőtávolba kerűl, golyót neki, – semmi baj sincs akkor, – panaszolta szülőjének képzeletében.

– Az ördög maga volt ez a kapitány úr, – fogja írni neki. – S vegye úgy anyám, hogy elvitt magával az ördög. El a többit és most már engem is.

S amint így elveszve tünődik, mintha neszezést hallana maga megett. Gyorsan megfordúl hát a sarka körül…

S íme, minthacsak a mennyország nyílt volna ki rá minden seregeivel, – hát nem ott mászik kezén-lábán a kapitány úr a puska felé? – Él a kapitány! – kiáltaná ki örömét a magas égnek.

– No most megdöglesz ám, van még arra idő, – ezt is azon nyomban kimondta felette.

S odaugrott, lenyomta a talpraszökkenőt. Mert zajt is hallott éppen máshonnan is, kemény talpalás lett hallható a dombok iránya felől.

– Meg ne mukkanjon, – susogta néki, térdei közé nyomván kapitánya nyakát.

Éppen akkor fordult be az őrjárat ide. Mit volt hát mit tenni neki? Várni kellett s két térde között a kapitány. S amint az mukkanni akart, megnyomta úgy a nyakát, hogy megroppantak a csigolyái. S mikor kapálózni kezdett, tán a puska felé, sarkát felemelte kicsit, – ennyi elég is volt annak, mindjárt csendesebb lett. Mert oda-oda koppant ez a sarok is valahova s mondani se kell: a koppanása kemény volt.

Állt és várt tehát. Legyen, ahogy az Isten akarja. Ha ide jönnek, az a halál lesz. De ha mégse, Uram Isten, akkor majd csak megsegítesz engem is egyszer, – fohászkodott maga elé. – Puska elé kapom, jegesmedve volt, mit tudom én azt, hogy kapitány.

– Én vagyok az a Jóska, akit megdícsértél egyszer, – magyarázta még az istenségnek, mialatt majd kiugrott már a szíve is izgalmában.

S szerencséjére csakugyan nem jöttek el idáig. Elég messzire tőle kanyarodtak el a Duna felé. Csak épp, hogy a jelhang után a tizedes szólt oda neki hetykén:

– Van-e valami?

– Nincs semmi, – válaszolta gyomorhangon a nagy lelki erőfeszítéstől.

– Mit szorongatsz ott, te Miska? – kérdezte még valaki.

– Te Miska, te Pista, – kiáltott egy másik is.

– A nagyanyádat, – válaszolta nekik kedélyesen, hogy gyanút ne keltsen. S úgy látszik, meg is nyugodtak ebben, ha nem is nevetett odaát senki.

Elvonúltak tehát. Mikor pedig már a zajuk se hallatszott, Jóska így szólt síri hangon a kapitányhoz a térdei közé:

– Látja, mért olyan cudar ember maga? – mondta neki. – Látja, ilyen gyenge maga s kikezd mindenkivel. Nincsen lelke? Anyám is van, nem is éltem még és becsukatna. Oly nagy bűnt én nem követtem el. Ha egyszer becsapott, ha medve-ruhát vett fel. Paraszt is van a világon, beláthatja. Buták vagyunk mi, de mit tehet arról az ember?

S majdhogy sírva nem fakadt, oly igen a szíve szerint szólott. Pedig hát nem is így akarta ő ezt az előbb.

Mire felelt néki Répás kapitány:

– Eressz el Jóska, – nyögte. – Eressz el az Isten áldjon. Megbűnhődtem, látod. Vitéz gyerek vagy te, elismerem én azt készséggel. Legyőztél még engem is, a kapitányodat, mit akarsz még?

– Látja, – mondta nagyon neki-búsúlva. S azt gondolta magában: – mit csináljak én vele most? Végezzem ki? Nem leszek én a hóhéra senki fiának.

– Hallod-e te Jóska, – szólalt megint a kapitány.

– Hallom én kapitány úr.

– Legyőztél, – azt mondja megint. – Vitéz gyerek vagy te. Csak épp, hogy nem vagy elég vitéz mégse, te Jóska. Látod-e, hogy gyáva gyerek vagy. Mért nem böktél belém, mikor láttad már, hogy én vagyok az, – ha már tudod is, milyen cudar ember vagyok én?

– Hej haj, – sóhajtott ez a Jóska, – maga még bizgat is engem…

– Ha közelharc, hát közelharc, – magyarázta neki kapitánya szinte dühösen. – Mit félsz tőle te mulya? Olyan is van. Hátha beoson az ellenség? aminthogy itt a példa rá, – minek van akkor szuronyod a puskádon? – oktatta őt a térdei közt. – Na eressz hát el Jóska, – mondta neki végül.

– Dehogy eresztem én kapitány úr, – kesergett az még egy ideig, – tanúltam én most épp eleget, nem eresztem én el, akárhogy könyörög is.

– Nem-e? Akkor mit csinálsz? Itt tartasz az őrváltásig? Különben se bírod te ki addig, akármilyen bivaly is vagy, kifáradsz addig te fiú…

– Kifáradok addig, igaz, – hagyta helyben őmaga is és ugyanoly szomorún, – de ha eleresztem, mószerol megint. – Nagy csend lett erre. – Igaz-e, hogy mószerolni akar? – kérdezi tőle.

– Persze fiam, – azt mondja neki, – reglama, hát reglama. Feljelentelek én, az a dolgom, – beszéli térdei közt a kapitány.

– Úr Istenem, – jajdúl fel erre s megszorítja megint egész bivalyerejével.

– Nem enged, hát nem enged, – kiált fel, öklét kivágván a magas ég felé és egyre csak szorítja, pedig hallja már, hogy lent a másik megint kezdi a hörgést. De akkor elengedi hirtelenül.

– No menjen, elengedem, – mondja neki csendesen. – Ha öröme telik a kínzatásomban, hát jelentsen fel, én már azt se bánom, – baptista vagyok én. Nem is bántom, nyugodtan mehet el az útján. Hogy megöljem, nem veszem magamra, – mondja neki.

– Itt a batyúja is, meg ne fázzon. – S felsegíti még medvebundáját is a kapitányra.

– De most menjen ám, ha jót akar a kapitány úr, – mondja neki. – És azt ajánlom, meg ne próbálja velem még egyszer ezt a dolgot, ha kijövök a várfogságból. – S a szeme bús és vad, akár az éjszaka, amely körülveszi őket.

– Nem-e? – kérdezte még a kapitány úr és nevetett.

 

*

 

Igaz, itt volt a biblia, de itt volt még ez a Márton úr is. S bizony hogy mind a kettő benne volt a szívében, mint igen nagy példaadás.

Hogy mennyire volt benne? – most látjuk, muszáj ez utóbbiról még egy kis történetet is elmondanunk, hogy jobban megértessük nagy hatását, illetve a továbbiakat is.

Mivelhogy ez a Márton úr különös ember volt, ám valóságos óriás s ezek között is nem éppen a szelíd fajtából való. Iszonyatos erejű, nyílván még sokkal erősebb is nála, – ám ez mellékes is itt. A lényeg ebben annyi, hogy fiatal korában kinn élt Dél-Amerikában s ott nagyon szeretett egy asszonyt. A dolog úgy volt, hogy neki is dombon volt a mészárszéke s az asszony is valami dombfélén lakott, egy másikon, s közöttük az ártér. Ez úgy értendő, hogy volt ott egy heves kis folyó, jóval kisebb ugyan, mint nálunk a Tisza, de nem kevésbé szeszélyes s ez négy-öt évben egyszer ki is tört a medréből, s így ezen a tavaszon is újra.

No de Márton úr nem olyan ember volt, aki ilyen csekélységektől zavarba jöhetett volna, – ő, aki könyökig érő bivalybőrkesztyűben szedte ki a viperákat kézzel a fészkükből. Rettenetes ember volt ez s a vére hajtotta ehhez az asszonyhoz. Csinált hát magának valamiféle vastag bőrruhát, azt bekente terpentinnel és semmit se törődve többé az életveszélyes piraya-halakkal, egyik éjszaka nyakig merűlve benne, átlábolt az ártéren, megtudandó, otthon van-e az asszony férje? Vagy vásáron van-e megint?

Ennek az asszonynak ugyanis réz-ügynök volt a férje s hol itt volt, hol ott. S ha nem volt odahaza, a függöny egy csücske félre volt húzva kicsit az egyik ablakon, hogy onnan ömöljön ki barátságos fénye a vígasztalan, messzi sötétbe. S íme most is, – kimászott hát a vízből, letette a bőrruhát is valami bokor alá, fölment az asszonyhoz s ott igen jól érezte magát. S ezt még meg is mondta neki épp aznap este az ottani indiók nyelvén: – látod, – azt mondja, – én olyan ember vagyok, aki sose érzem jól magamat, csakis nálad. – Ezzel a szóval. – Csakhogy ez az asszony is indió-féle volt s úgy látszik, ennélfogva hamis a vére, – de lehet az is, hogy meg is únta már ezt a rosszkedvű, fekete óriást, csak félt tőle nagyon. Ennélfogva azt mondta neki: – én is csak veled érzem jól magamat. – Holott hát nem is így volt ez, szó sincs arról.

Mert odakinn már ólálkodott is valaki, a bőrruha pedig eltűnt. No most mit csináljon? Még akkor nem vette észre a leselkedőt, csak azt érezte, hogy oson előle valaki a sötétben, sőt, hogy nagyon is oson. Kis szigetecske volt az egész, – ment hát az osonás után, mindaddig, amíg, mint a bivaly, meg nem szimatolta, hogy itt van most a settenkedő egész közel valahol, pontosan az orra előtt. S úgy is volt, mint az tüstént kiderült. Mert amint megint előrelép, máris villan ám valami a sötétben. Hogy pedig kés ez a valami, tudta ő azt azonnal és aszerint is cselekedett.

Ott Dél-Amerikában ugyanis úgy van ez, hogy ha borús is az éjszaka, de ha víz van a közelben, akkor a kés már meg is villan tőle, minthogy azon a vidéken a vizekből mindíg ered valami fény. Épp elégszer tapasztalta ezt már Márton úr. S ő ne tudott volna a késekkel elbánni, aki mészáros volt? S ő ne értett volna az ügyes mozdulatokhoz, aki a viperát fogta meg, illetve annyi mindenféle kígyót, amely ott tenyészik-búvik a hegyekben?

A villanáson felűl, csuklójánál kapta hát el a leselkedőt s aztán egyetlen ütéssel el akarta intézni a balkezét is, hogy széttöri karját a tenyere élével, – csakhogy kiderült ám, hogy balog ez a mindenit neki s erre nem gondolt a fekete mester, pedig hát épp az indiók közt elég gyakori az ilyesmi. De megintcsak fogjuk rövidebbre a dolgot. Azonnal megforgatta hát ezt a balkarját, majd hogy tövestől tépte ki a bitangból, úgy, hogy revolverével márcsak a levegőt lyukgatta fájdalmában, – mert hisz a jobb kezében ott volt a revolver. A hiábavaló lövésekre pedig kinyílt persze a kisablak is odafenn.

– Ne hagyd magad Mario, – sipította egy édes kis hang az emeletről. Mondani se kell, hogy az asszonyé. Mivelhogy a hangja is épp oly törékeny és vékony volt, amilyen ő maga… illetve hisz az alakja is, arca is, mindene: akár Szűz Máriáé igazán, valamely csodás alkonyodásban.

– No, – gondolta magában Márton úr, – most bajban vagyok ám. Ha nem ölöm meg, ez utánam les úton-útfélen, ha meg igen, bosszút áll rajtam a családja. Észre se veszem, hogy lépek át a mennyországba valami bokor alján, mikor éppen szedem ki a kígyókat.

– No de mindegy, – gondolta magában, – akkor is ő dögöljön meg előbb, mint én, mert ez az én törvényem. – S ahogy ez a bajban lenni szokott, mindezt átgondolta egy pillanat alatt. Azonnal beforgatta hát magával az áradásba s fejét is jól lenyomta hamar a víz alá. S ennyi elég is volt neki persze, mert hisz azonnal szét is szedték e fuldoklót a víz apró farkasai, a palométa-halak.

Márton úr pedig annyira megörűlt ennek, hogy magyar nyelvén ezt ordította bele a nagy, idegen éjszakába:

– Éljen Kossuth Lajos és éljen! – Majd még ezt is énekelte nagy fennszóval, s ezt is magyarúl persze, de úgy, hogy okvetlenűl meghallja az asszony is odafenn:

– Nincsen még elveszve, Mohammedániah-hahhá! –

Ezt énekelte, mint a bolond, másnap pedig fogta késeit s minden időkre el is távozott erről a vidékről.

 

*

 

– Akkor is ő dögöljön meg előbb, mint én, mert ez az én törvényem, – villant hát fejébe ennek a fiúnak is, mármint e Jóska-fiúnak. – Viszont, ha hátulról lövöm le, az megintcsak baj volna nekem, – gondolta magában.

– No, vissza mer-e még jönni kapitány úr? – kiáltotta hát nyomban utána.

Nagy csend volt rá a felelet.

– Baktat ez odébb, mint az oktalan állat, – állapította meg szomorún. – Hát annyira gyáva maga? – kiáltott még oda minden erejéből.

– Az anyád Istenit, – hallatszott ekkor a hóban. Csakhogy aggodalmasan ám, még hozzá nagyon is, – ama régi hetykeség, úgy látszik, nagyon engedett e pillanatokban.

– Ez érzi a végét, – gondolta magában és nagyot ugrott a szíve. – Csak mért nem fordúl meg ide? Áll ez még, vagy tovább menetel?

– No kapitány úr, jön-e már? – kérdezi tőle.

– Ribanc, – hallatszott ekkor a hóból, no de igazán úgy, mintha medve beszélne.

– Én vagyok-e a ribanc, mikor maga fél? – kérdezi tőle a saját katonája. Természetes tehát, hogy:

– Az anyád Istenit, – volt rá megintcsak a felelet.

– Oh bizony forr ez már, csak még tanakodik, – gondolta magában.

– Mit ácsorog ott, mint a faszent, mért nem fut el előlem, ha úgy félti az irháját? – kiáltja ki megint.

– Ne féljen, nem bántom, – mondja neki. Majd: – csak épp hogy szétvágom a koponyáját, – folytatja valamely égi ihletésből kifolyólag. Mert íme, erre mégiscsak megmozdul a tömeg.

– Mit vettél a pofádra? – kérdezi tőle a medve, de bizony most már élesebben is, – érezni lehetett, hogy a hang egyenesen terjed el idáig.

De már akkor el is dőlt. S a két lövés is úgy elhangzott, – bizony furcsa dolog az ilyesmi. Mert bár nagy a csattanás ilyenkor a csendben, de úgy el is enyészik azonnal, mintha sose lett volna.

A medve pedig ott hevert alig harminc-negyven lépésnyire tőle.

S ő azon álltában megintcsak elaludt a nagy erőfeszítések után. S mint a tűszúrás hatott újból eszméletébe az álom.

S máris ott állt valami hatalmas őrnagy előtt s azt mondta neki:

– Őrnagy úrnak alássan jelentem, mit tehettem volna? Mikor úgy jött, hogy nem mondta ki a jelhangot.

S az őrnagy úr álmában még bólintott is neki erre. Ami pedig dícséret-számba megy, akárhogy tekintjük is a dolgot.

 

Könnyű felhők és nagy szél

Élt itt nem is oly rég egy Sztrapka Feri nevű vívóbajnok, aki később, mikor a bajnokságból kikopott, mindenféle tréner lett, hogy milyen, azt elfelejtettem. S mármost, hogy mért nevezem még mindig Ferinek azt az embert, akinek végső öregségéről akarok szólani, annak mindjárt megvan a maga oka. A nők között tudvalevőleg vannak olyan Mariskák, akik agg korukban is Mariskák maradnak, furcsa, ha nem is teljes ellentmondásban fénytelen, de még mindig elég édes, agg szemeikkel. Hasonlóképen ez a Sztrapka Feri. Mindenki Ferinek szólította, s ezt megtehette még akkor is, mikor már kopasz is, ősz is egyszerre volt s talán ezért szerették úgy az emberek. Még lelkendeztek is, mikor meglátták. Talán, mert olyan jólesett odakiáltani neki:

– Szervusz édes Ferikém! Szervusz te borissza Feri! (Pedig nem is volt borissza.) Szervusz te keserű cimbora. (Pedig nem is volt keserű.)

Lehetett ebben valami, mert ha velük volt az ember, kétségtelenül sokszor hallhatta hogy jobbról-balról a nevén szólítják őt. Még a miniszter is így kiáltott fel egy szédítő alkalommal:

– No Feri! Hogy vagy te Feri? Már megijedtem, hogy beteg vagy Feri. – Amire Sztrapka Feri meghajolt és így felelt:

– Csak sose méltóztassék megijedni, kegyelmes uram, amíg engem méltóztatik látni, kegyelmes uram. – Mondani se kell, hogy erre mindenki nevetett, még a miniszter is.

Egyszóval: úgy látszik, mindenfelé szerették őt. Pedig tudvalevő volt róla, hogy rossz ember. Illetve talán nem is rossz, az ördög tudja, akadékoskodó? házsártos? kacafántos? vagy hogy kell nevezni az ilyet? Annyi tény, hogy különböző hírek keringtek felőle a városban.

Így például a következők: mikor Sztrapka Feri megtudta, hogy egyik barátjának, egy olimpikon gátfutónak olyan apja van… hogy ennek apja kacskalábú, hogy két bottal, továbbá valamely kopogós vascipőkben rója a Wesselényi utca kemény köveit, akkor Sztrapka Feri elment a Wesselényi utcába ezt megnézni magának. Sőt utána csakis azért sietett vissza a klubházba, hogy elmesélje ezt az egész dolgot. Sőt utánozta is az öregembert, hogy hogy kopog vascipőiben. Hát még akkor mekkorát nevetett, mikor még azt is meghallotta, hogy ugyanennek az öregnek nemcsak gátfutó fia, hanem mindezek tetejébe még egy lánya is van, s hogy ez a lánya, képzeljék! operai táncosnő.

Ám mentségére legyen mondva, nevetése ez alkalommal inkább filozófiainak volt tekinthető.

– Nem olyan egyszerű dolog ám ez! Az életet ismerni kell, – mondotta társainak. És titokzatosan hunyorgatott ehhez.

Mikor pedig még arról is értesült, hogy nem sok idő múltán ugyane balerínával egy kis baj is történt… mert nem is neki magának, nem a balerínának bénúltak meg a lábai, hanem a férjének… akkor Sztrapka Ferenc egész elámolyodott az örömtől. Legalább is így beszélik. És mint híre járta, megintcsak ugyanazt magyarázta mindenkinek:

– Hogy itt (mármint e világon) határozottan mutatkozik valami rendszer.

S valószínüleg még akkor is ezt mormolta magában, mikor egyszer a margitszigeti sportpályán látták fel-alá járva magában beszélni.

 

*

 

Mármost ítélje meg az olvasó, tényleg rossz-e az ilyen ember? Mi azt hisszük, hogy igen. Igaz, hogy erre vonatkozólag több adat is áll rendelkezésünkre. Így saját elbeszéléséből tudjuk a következőket: hogy halálra röhögte magát, mikor egyszer a villamoson, kifejezése szerint, „egy vén papával” találta szemben magát, akinek nyakán féloldalt hatalmas daganata volt és ennek tetejében pokoli ékszerként még egy jókora pattanás is. – Micsoda negatív főnyeremény, – újságolta ő mindenkinek új tapasztalatát.

– Határozottan van itt valami érthetetlen rendszer, – mondogatta magának ettől fogva még gyakrabban s ez a tudat őt határozottan boldogítani látszott. Sőt, ettől fogva ilyen értelemben kezdte vizsgálni az egész életet.

De az említetteken kívül még sokminden szól amellett, hogy Sztrapka Ferit bízvást rossz embernek tekintheti az olvasó. Mert, jut eszembe, hogy bánt ő például Schmidt kisasszonnyal is. Bármi történt is körülötte vele, ami kedve ellen valónak látszott, azért ő mindenesetre Schmidt kisasszonyt okolta. Ha kávéjában még nem olvadt fel a cukor, ha tolla nem akart fogni, akkor ő ilyen kifakadásokra vetemedett:

– Oh ez a tehén! Szalmából van az esze! – Persze mindez Schmidt kisasszonyra vonatkozott. – Így mikor egyszer kabátujjába nem akart belemenni a keze, akkor is éppen Schmidt kisasszonyt kezdte átkozni megint. Csakhogy ez egyszer végre mégiscsak megtorpant és észbekapott. Schmidt kisasszony, a szegény ugyanis már két nap óta haldoklott a kórházban. Hogy lehet ő tehát annak oka, hogy az ő keze nem akart belemenni a kabátujjába? Sztrapka Feri tehát keresztet vetett és minden külső intelmek nélkül elhatározta, hogy jobb lesz ezentúl. Csakhogy már késő volt. Szegény, terebélyes Schmidt kisasszony ugyanis meghalt s ő egyedül maradt egy műtermes lakásban. És itt kezdődik a tragédia.

Mert egy hétre rá még meg is bénultak a lábai, annak ellenére, hogy ő nem volt semmiféle balerínával kapcsolatban. Összezavarodott tehát benne az eddigi rendszer és főként azért, mert ez egyszer mégiscsak rája fordúlt a rúd, vagyis őt magát érte a sorozat. Új rendszert kellett hát készítenie magának, s ezt tette is.

 

*

 

Ötvenhét éves volt. Ott ült a szanatórium teraszán mozdulatlanúl és nézte az előtte elterülő zöld völgyek enyhe hullámait és távol a messzeségbe vesző hegyeket. Nagy szél volt és könnyű felhők. Neki pedig ceruza volt kezében, mert elmélkedni akart. Úgy látszik, ez egyszer saját élete eseményeiről és eshetőségeiről csinált számadást, mert így gondolkodott:

– Itt ülök ebben a székben, ez eddig rendben van. Szemben vannak a hegyek, ez ellen sincs kifogásom. S ahogy magamat ismerem, én ezelőtt nem maradtam volna itt ülve, hanem megszöktem volna ki a hegyekbe, – hogy miért, azt persze nemigen tudom, mert hisz rég nem vagyok már vadász, és mégis, okvetlenül kiszöktem volna, mert ilyen az ember, ha egészséges. S mármost: onnan idejében hazajönni, rohanni, hogy az ember el ne késsen az ebédtől, aztán még össze is szidják ugyebár, mindez mégse lett volna kellemes. – S felírta az első misztikus számot. Ez egy kilences volt. Majd így folytatta magában:

– Most pedig itt ülök és nincsen semmi baj. Se kirándulás nincs, se kellemetlenség. Vagyis nincsen kilengés, csak annyi itt a különbség. – S itt újra felírt egy misztikus számot és ez is kilences volt. S még nevetett is, annyira meg volt elégedve vele, hogy mindkét eshetőség egyformán zárul. – Mindegy tehát, hogy hogyan él az ember, mert minden egyformán zárul, – kiáltott fel magában a felfedezők lelkességével.

– Vagy vegyük ezt, – tűnődött el megint. – Itt sétálnak ezek a szerelmesek a kertben és falják egymást hol édesen, hol keserűn. Most hadd képzeljem el, hogy én is itt sétálok a szegény, terebélyes, szép Schmidt kisasszonnyal.

– Mért fordúlsz mindig a fiatalemberek után, – kérdezném én.

– Mert te már öregszel, – felelné nekem szokott nyíltságával, s ezért kicsit mégiscsak meghúzgálnám a fülét. Erre sírna. Erre könyörögnék és így tovább. Felírok tehát egy kilencest.

– Viszont most itt ülök és nincsenek semmiféle viszontagságok és ez megintcsak kilenc.

Így gondolkodott, még sokféle más bizonyítékkal is mulattatva magát.

 

*

 

Elfelejtettük megmondani, hogy mindez délelőtt történt. Délutánra azonban nagyot fordúlt az élet: többféle dolog történt ugyanis vele és bízvást megállapíthatjuk, meglepően különböző fajtájú események.

Így először is betolták őt szobájába s ebéd után egy jót aludt. S mihelyt az ember pihentebb, akkor már keserűbb. Hátha még oka is van rá! Közvetlen felébredése után egész határozottan felismerte a főorvos hangját, aki a benyilóban kétségtelenűl így szólt az ápolónőhöz:

– Alszik még ez a hülye?

S már most rá vonatkozott-e ez, vagy sem? Egész biztos, hogy igen, mivelhogy az ápolónő így felelt rá igen gyengéden:

– Ma már mégsem akart öngyilkos lenni. – Sőt aztán be is jött és az ápolónők szokása szerint csücsörgő-csicsergő szóval megkérdezte: – No hogy vagyogatunk? Nem kell egy kis kávécska, tejecske, málnácska? Cö-cö. – Ne igazítsuk meg a párnácskákat? – Úgy, hogy Sztrapka Feri azon tűnődött magában, hogy milyen jó dolguk is van a dél-amerikai láma-állatoknak. Minthogy azoknak joguk és képességük van rá, szembeokádniok azt, aki nem tetszik nekik. Ezt ő maga látta egyszer Buenos-Aires mellett egy verseny után. – Ez volt az első baj, aztán jött a második. A professzor bejött törzskarával, meghallgatta a latin referátumot és hallgatott. Semmi mást nem csinált, csak komor volt. Kérdéseire nemigen felelt, csak legyintett és kiment.

S mármost mit jelent ez a legyintés, – azt-e, hogy neki úgyis vége van, ne kérdezgessen hát annyit, vagy azt, hogy a professzor is hülyének nézi?

Legnagyobb baja azonban csak ezután érte. Tudomására hozták, hogy a szanatórium kapujában jelentkezett egy nagy, fekete kutya. Körülkérdezték a szanatóriumot és megkérdezték tőle is, nem az övé-e ez a kutya?

– Mit csináltak vele? – ordított fel erre Sztrapka Feri. Kiderűlt, hogy ez a baromi portás rögtön elzavarta s csak aztán küldte az embereket megkérdeztetni, hogy kié? Még azt is megtudta most, hogy a kutya nagyon erőszakos volt, alig lehetett elzavarni, le kellett köpdösni, a pofájába kellett verni valamit. Erre szükölni kezdett és elódalgott.

Mikor mindezt meghallotta, bizony, hogy sírva fakadt. Mert bizony hogy az övé volt ez a szegény. – –

Aztán hát újra kitolták a napfényre. Megint ott voltak a lankás völgyek és a távoli hegyek. Megint könnyű felhők voltak odafenn és nagy szél idelenn. Mégis milyen más volt már mindez, mint délelőtt. A délelőtti négy kilences szám immáron hatályát vesztette. Mert a hegyek nem hívogatták, a lenti völgy meg éppenséggel csupa gyülölettel töltötte el őt.

– Mert mire való egy ilyen völgy? – gondolta magában. – Csak arra, hogy a hegyek annál érdekesebbek legyenek általa. Humbug az egész, nem hagyom becsapni magam. Kimondom tehát, hogy nem érdekel sem a hegy, sem a völgy. Nincs is tehát szükségem semmiféle könyvelésre, vagy egyenlegekre, – adta ki magának keményen az utasítást.

De megtagadta a nőket is. – Mire valók a nők? – kérdezte magától.

A görögök megtagadták őket, a szentek megtagadták őket, az atléták is, Michelangelo is, akkor mért ne tagadhatnám meg őket én? Jogom van ehhez, – gondolta magában. – S mihelyt egész egyszerűen letagadom őket, akkor nincsenek. Akkor itt se kell nekem egyenleg.

– Különben is miből állnak? – folytatta e furcsa okfejtéseit. – Abból, amit mi rájuk kenünk. Csalás az egész.

De a kutyájáról már mégsem ez volt a véleménye most sem. Ez az ő jó kutyája… hiába okoskodott jobbra-balra, ez még mindig nagyon fájt neki.

– Mikor a szép Schmidt kisasszony meghalt és utána rögtön ide hozták őt, ő azt a hűtlen, otthoni házmestert kérte meg, hogy vigyázzon a kutyára. S íme, az a hűtlen házmester nem vigyázott rá. Így állunk, ennyi az egész. Nem sok és mégis alig lehet kitartani az embernek.

Azt számolgatta magában, hogy még egy év előtt is, milyen nagy kirándulásokat tudott ő tenni, hogy tudott sietve járni-kelni, még futni is tudott. S most egy lépés nem sok, még annyit se tud tenni ezért a kutyáért. Hát nem borzasztó ez? Épp úgy nem, mint a halott.

– A halottak vízszintes emberek, – gondolta magában, – s ha egy halott akárcsak a lábujját meg tudná mozdítani, az egész világ csodálatára járna, akár a szentekhez. S majdnem így én. Ha a lábam nagyujját meg tudnám mozdítani, az egész szanatórium idesereglene csodálatomra s a professzor kitüntetést kapna a kormánytól.

– Persze ő kapná a kitüntetést azért az érdemért, hogy engem gyógyítani tud, én pedig most se kapnék semmit, – gondolta sötéten.

 

*

 

De nemcsak ebben nem tud ő semmit se tenni. Ma azt mondták róla, hogy vén hülye s ezt is el kell eresztenie a füle mellett. De nemcsak hogy el kell eresztenie, még tovább is hízelegnie kell a főorvosnak, mert tehetetlen.

– Ha végre is, legalább halálom előtt kedvem szerint olyan rosszkedvű ember lehetnék nekik, amilyen vagyok, ha nem kellene semmit sem komédiáznom, az volna számomra a legnagyobb kitüntetés s a legnagyobb földi méltóság, – gondolta magában. S itt a jó Schmidt kisasszonyra gondolt újra, kétségtelenűl némi fájdalommal.

– Schmidt kisasszony hajlamos volt arra, hogy rabszolgát csináljon belőlem. És én kellőképen és zavartalanúl és teljes bátorsággal rosszkedvű voltam ehhez, ez igaz. Mégis, sok volt ott is a komédia, belefáradtam, – állapította meg véglegesen.

De visszatérve a főorvostól elszenvedett mai sérelméhez, – haj bizony, nem így volt ez azelőtt. Egykori mesterének véleménye, de a saját tapasztalata is erről az, hogy igazán nagyerős ember csak ritkán él az erejével és akkor is mértékletesen.

Így ő is. De azért kétségtelen, hogy elégtétel nélkül azért ő sose maradt. Igaz, hogy neki akkor se kellett nagyon megerőltetnie magát. Csak épp, hogy kezét felemelte s a szemtelenjei máris szétszaladtak, mint az egerek. Ő pedig nevetett s neki ez is elég volt.

Így egy nap ott űl Debrecenben a Bika szállóban és újságot olvas. Arra jön két tiszt s az egyik így szól:

– Nézd, milyen görbe orra van ennek. – És lefricskázza orráról a csiptetőt.

A Bikában akkor műmárvány asztalok voltak, olyanok, amelyeknek lába és teteje egyből volt kiöntve. A fricskára ő, mármint Sztrapka Feri egyik kezével lenyúlt az asztal lábához és egyből felemelte az egészet mindenestül a tiszt előtt. Persze fenyegetőn. Aztán szép nyugodtan letette megint és röhögött. Bele a tiszt szemeibe.

A tisztek ezután leültek valahol és nagy tanácskozásba kezdtek a pincérekkel.

– Ferikém, oh édes Ferikém, – kiáltotta nemsokára ugyanaz a tiszt és kitárt karokkal közeledett asztalához. – Nem tudtuk, hogy te vagy az, azt hittük, már bocsáss meg, hogy valami zsidó ül itt. – – S Ferike, a vívóbajnok, megintcsak a szemébe röhögött.

Igaz, egy másik elégtétele már kissé hevesebb volt. Bártfán üdült, hol is egy szép kisasszony énekelt neki fenn a hegyekben valamit, egy szép erdei úton. Ez a kisasszony történetesen énekesnő akart lenni, pedig rosszul énekelt. De Sztrapka Feri azt gondolta: – legyünk jószívűek. – Így szólt tehát e szegény kisasszonyhoz:

– Milyen szépen énekel maga.

– Maga ne mondjon nekem ilyet, – szólt a kisasszony mérgesen.

– Nem értem. Mért ne mondhatnám én azt, hogy maga szépen énekel, – kérdezte szelíden Sztrapka Feri.

– Ne folytassa. És ne próbálja ezt nekem még egyszer mondani, mert pofonütöm, – szólt a kisasszony.

– Akkor mondom én még kétszer is, hadd lássuk. Én szeretem ám az ílyet, – felelte ő. Amire kapott is egy akkora nyaklevest, csak úgy csengett belé a füle. A kisasszony ugyanis még teniszbajnoknő is volt, s az ilyeneknek erős a markuk.

– Furcsán tréfál maga, – vélte Sztrapka Feri, miközben zsebkendőjével letörölte arcát.

– Dehogy tréfáltam én. Ne értsen félre. Maga ezt a pofont egész komolyan kapta, – felelte a hölgy.

Sztrapka Feriben erre megindult valami, mint a bivaly. S ez a bivaly csöndesen, szinte dalolni kezdett a gyomrából.

– No pedig, ha komolyan adta, akkor most kérjen is bocsánatot, de rögtön, – vélekedett Sztrapka Feri.

– Hülye állat, – felelte rá a kisasszony és nevetett.

Épp egy mély szakadék szélén álltak az országúton, – amely valamely érdekes oknál fogva nagyon is ismerős volt Sztrapka Feri előtt. Se szó, se beszéd, két karjával felkapta a kisasszonyt, beletartotta a szakadékba és a következő könnyelmű kijelentést tette:

– Én is komolyan mondom tehát: vagy kér bocsánatot, vagy ha nem, akkor itt egész egyszerűen lehajítom. Értsen meg tenisz-kisasszony, itt mi egyedül vagyunk ugyebár, a fene se tudja, hogy én hajítottam le, maga itt encián-virágot keresett, mialatt én egy kicsit visszavonultam és kész.

A kisasszony moccanni próbált, de nem lehetett, Sztrapka Feri karjai ugyanis mint két vaskapocs szorították. Ezenfelül pedig ott volt még a mélység is. A kisasszony szédült, émelygett, – bocsánatot kérek, – susogta tehát.

Sztrapka Feri erre visszapottyantotta a földre. A kisasszony vérpirosan állt meg előtte, mintha mondani akart volna valamit, de meggondolhatta magát, mert hirtelen egyet fordúlt és elszaladt. – De, úgy látszik, nő létére még se volt ezt képes így kitartani tovább, mert futtában megtorpant, megfordúlt és így kiáltott vissza Sztrapka Ferinek még mindig lángoló arccal:

– Hülye állat és vad barom, – kiáltotta kétszer is.

Több se kellett Sztrapka Ferinek. Utána eredt s persze jó futó volt, – a vívóknak erős a lábuk, – nagy hajsza kezdődött tehát, mert viszont a teniszezők is jó futók, csakhogy a kisasszony aztán elcsúszott valami mohán és elesett.

– Megütötte magát? – kérdezte Sztrapka Feri.

– Nem, – felelte dacosan a kisasszony.

– Akkor hát viszem vissza a szakadékhoz.

És tényleg úgy is tett. Útközben többször megkérdezte:

– Kér még egyszer bocsánatot?

– Nem, – felelte mindannyiszor dacosan a teniszbajnok.

Sztrapka Feri tehát még egyszer odatartotta a szakadékhoz, de most már meg is lóbálta kicsit. És még egyszer megkérdezte, majd még egyszer. Nem jött semmi válasz, a kisasszony még csak nem is susogott. Erre hát fel is dobta kicsit a levegőbe és gondoljuk el, a szakadék legszélén. És bizony, majdnem elejtette a kisasszonyt, mikor visszapottyant a karjaiba.

De ekkorra már a kisasszony úgy látszik mégiscsak nagyon elkomolyodott. Most már nem piros volt, de falfehér. Hányás környékezte szegényt. – Bocsánatot kérek, – mondta tehát komoran.

Ekkor hát Sztrapka Feri megint leejtette őt a földre és így szólt hozzá:

– Mondja még ötször, hogy bocsánatot kérek.

A kisasszony erre a semmibe bámúlva tényleg ötször elismételte a szót. Sztrapka Feri pedig az ujján számolta e sorozatot.

– Egy, – mondotta, – kettő, – az ötödiknél viszont így szólt:

– Ezt nem elég hangosan mondta, – ezt ismételje el még egyszer.

Mikor pedig ez is megtörtént, így szólt hozzá derüsen:

– Most aztán elmehet.

 

*

 

A kisasszony el is ment, még pedig, mint hírlett, egyenesen Budapestre. Úgy látszik, ő se volt közönséges jellem. Mert itt Pesten fogta magát és feljelentette Sztrapka Ferit. Hogy ő most már tudja, ki lökte le Hafántos Károlyt négy év előtt a bártfai szakadékba. Mert hiszen őt is le akarta lökni. Ez tehát, úgy látszik, mániája neki. A Hafántos Károly merénylője tehát senki más nem lehet, csak Sztrapka Feri.

És ez igaz is volt.

Különös egy eset volt.

Négy évvel a történtek előtt megérkezik Sztrapka Feri kocsin a fürdőhelyre kora délután. S minthogy ő mindig szerette az erdőket járni, (mivelhogy ez egy fajta vágy, ki tehet róla?) – máris otthagyta tehát málháját valahol és azonmód, rögtön nekiindult a hegyeknek. Jól is esett ilyesmi a sok utazás után. Össze-vissza barangolt az erdőkben, azt se bánta, ha eltéved.

S amint az előbb említett szakadékhoz érkezik, íme, kit lát a szakadék szélén a messzeség felé merengeni? Régi barátját és egyszersmind legnagyobb ellenségét, Hafántos Károlyt. Szemmel láthatólag nagyon el volt merűlve gondolataiba, könnyen lehet, hogy új szerelme felől gondolkozott megint. Mert szerelmes természetű volt.

S mármost ki volt ez a Hafántos Károly? Mint már mondottuk: néki barátja, de, mint szintén mondottuk, nem csak ennyi. Ők valaha sűlve-főve együtt éltek, sőt volt idő, hogy együtt is laktak, talán két évig is egyfolytában. S az ilyen barátságok oly különösek. Van az úgy, hogy csak egy mozdulat kell s az ilyen felek halálos ellenségekké változnak át. Legnagyobb ellenségekké. S ez itt is így volt. De azért, szó sincs róla, nem vallották ezt be egymásnak, ha néhanap találkoztak, jó barátokként mutatkoztak egymás előtt továbbra is.

S mármost hogy történt e nagy változás a szívekben, különösen barátunk, Sztrapka Feri szívében? Ő ezt az embert alighanem sohase szerette. S hogy mért nem? azt persze nehéz volna megmondani, de nyílván azért se, mert olyan csücsöri szája volt, női-szívalakú, tépett szája, de általában is afféle édes ember volt, aki mindezek tetejébe még azt is állította magáról, hogy őt mindenki szereti, holott valószínüleg senki se szerette.

Továbbá: rekedtes hangja is volt, de valószínüleg csak azért, mert sose köhögte ki, ami a torkában rekedt, – a hangszálai különben is lankadtan működtek és ez barátunkat mindig idegessé tette. Különösen, mikor nagy higgadtsággal a következő tanításokig vetemedett:

– Minden félretett korona életet ad barátom. Kérdezd meg a franciáktól, hogy mért oly takarékosak? Tudd meg, ezért, – vágta ki, de csodálatoskép ezt se nyomatékkal, ezt is lankadtan. S barátunkat ez is idegessé tette. A pénz is, meg a rekedtség is.

Mert határozottan ki nem állhatta a félretett koronákat. Annál kevésbé e hitelv apostolait. De hát összeszoktak s a legjobb barátjuknak mondották egymást kölcsönösen. Van ez így. Ezenfelül pedig, valljuk be, szükségük is volt egymásra, minthogy Károly sport-hírlapíró volt, barátunknak tehát szüksége lehetett rá, de Károlynak is a tőle való információkra.

Ez tehát így ment, amíg az egyik barát meg nem csalta a másikat. Hiszen az emberek közt való csalás nem nagy újság, annak kiderűlte tehát nem is nevezhető csalódásnak, de a hűtlen barát, az aztán a legrosszabb. Különösen bizonyos tapasztalatlan lelkek számára.

Barátunk pedig még elég tapasztalatlan volt ahhoz, hogy ne érezze magát a lelke gyökeréig megrendűlve, mikor megbizonyosodott róla, hogy barátja, élete egyetlen szerelmét, Nellikét elcsábította. (A vezetéknevét nem írjuk ide.) Illetve még ez se lett volna a legcsúnyább. Van ilyesmi is, tudjuk. Csakhogy előbb megrágalmazta őt mindenfélével Nellike előtt, mert Nellike történetesen szintén elég nyíltszivű lány volt, s kezdetben mindent vissza is pletykált Sztrapka Ferinek. Mert hiszen dicsekedett is vele persze, hogy őt hogy csábítja mindenféle eszközökkel ez a szamár Hafántos Károly. (Ahogy kifejezte magát.) Elmondta például, hogy miként alacsonyítja őt, mármint Sztrapka Ferit mindenféle állításokkal, például azzal, hogy ő, mármint Sztrapka Feri, saját bevallása szerint senkit se tud szeretni, csak az állatokat. S mikor ezt hősünk hallotta, már ettől is elsápadt. Mert ez csakugyan igaz volt. Sőt egyszer, volt olyan könnyelmű, ezt még be is vallotta barátjának, Hafántos Károlynak. Akkoriban még együtt laktak.

Ez úgy volt, hogy egyszer ő a széken cipőjét fűzte egy ideig, majd tovább is a széken tartva lábát, ezzel a szóval fordúlt Hafántos Károlyhoz:

– Én nem szeretek senkit.

– Hogy hogy? – kiáltott Hafántos Károly. S ez az izgalma tetszett hősünknek, annál keményebbnek tette tehát magát.

– A szüleidet se szereted? – kérdezte Hafántos.

– Azokat se.

– És engem se? – tért át azonnal önmagára.

– Téged se, – felelte Ferink. – Én csak az állatokat szeretem. Mert azokat lehet szeretni.

– Ú-ú-úgy? – hát így vagyunk? – mondta erre Hafántos, mint aki most megjegyzett magának valamit.

Meg is jegyezte, s mint már mondottuk, el is pletykálta Nellikének. Amire Nellike teljes joggal kétkedni kezdett Ferije szerelmében is. És ismételjük: teljes joggal, mert hiszen Ferije nem szerette Nellikét, csak szerelmes volt bele, és az kétféle dolog. Van ilyesmi.

Sztrapka Feri tehát e kettős pletykázás után hazudozni kezdett Nellikének, hogy mennyire imádja azonfelül is, hogy szerelmes belé.

– Imádni, imádni… nem azt kérdezem én. De, hogy igazán szeretsz-e? – kérdezte a gyanakvó Nellike.

Erre hát Sztrapka Feri megintcsak elkezdett hazudozni, azt állítván, hogy mindenekfelett szereti Nellikéjét. Már tudniillik azon kívül is, hogy imádja. És hogy ő ezt azért is nem hangsúlyozta eddig, mert úgy képzelte: az ilyesmi az eddigiekből magától értetődik. (Holott tudjuk, hogy nem értetődik magától s ezt, úgy látszik, Nellike is tudta bizony.)

Tehát nem is lehetett őt ilyen hebegésekkel megnyugtatni. Ő most már azt firtatta teljes erejével, hogy volt-e már Sztrapka Feri azelőtt, vagyis ő előtte is szerelmes? Sztrapka Feri erre nem hazudott, mert azt mondta, hogy előtte ő soha életében nem volt még szerelmes. S ez igaz volt. Csakhogy Nellike épp ezt nem hitte el neki. Sőt hozzátette, intőleg felemelvén egyik ujjacskáját:

– Mert jegyezze meg magának, jóravaló emberek csak egyetlenegyszer szerelmesek az életben.

Viszont azonban ezt a kijelentést, úgy látszik, sajátmagára nem vonatkoztatta Nellike. Vagy nem tartotta volna magát jóravalónak? Lehet az? Vagy a nőket egyáltalában nem tartotta volna embereknek? Ezt nem tudhatjuk biztosan. Tény az, hogy rövidesen átpártolt Hafántos Károlyhoz.

Mentségére legyen mondva, hogy csak Hafántosnak többféle további árulásai után. Mert Hafántos azt is elmesélte Nellikének, hogy Sztrapka Feri egyszer nagy pénzt lopott a nagybátyjától. És ez is igaz volt. (Volt olyan ostoba, hogy ezt is ő maga mesélte el neki.) Igaz, hogy fiatalkorában és mit számít az ma már? – Továbbá: hogy egyszer pénzt szedett barátaitól azzal, hogy a mamája haldoklik – és ez egyáltalában nem volt igaz. A mamája nem haldoklott. Ez úgy derűlt ki, hogy egy túlbuzgó barátja kétségbeesve rohant fel az öreg néni lakására, melegítőpárnát vitt neki hamar és íme csöngetésére ki nyit ajtót? Maga a nyájas néni saját személyében, nagy mosolygások közepette, csupa bizalommal.

– Hát nem fáj a veséje néni? – kérdezi a jóbarát.

– Nem fáj nekem semmim, csak a bütyköm, ha esik az eső, édes fiam, – felelte néki az édes mámi. Hát így.

És az a baj, hogy ez is megfelelt a tényálladékoknak, viszont annál jobban gyűlölte ő a barátját. Mert van ez úgy, hogy az igazságok nagyobb sérelmekként hatnak ránk, mint a rágalmak. S most itt voltak még a továbbiak. Nellike beleszeretett Hafántos Károlyba, állítása szerint élete második szerelmébe. S Hafántos elfogadta ezt a szerelmet, nagyon is elfogadta, egy év múltával azonban otthagyta Nellikét bizonyos nyomorban, amelyet nem részletezünk és elutazott Fiumébe. Nellike pedig mit tehetett volna? alázatosan újra közeledni próbált a kisbabával együtt Sztrapka Ferihez. De ő most már szilárd volt, és hideg, mint a kő. Nőkről hallani sem akart.

Elégtételért sovárgó lelke azonban nem nyugodott. Mert Nellike részéről teljes elégtételben volt ugyan része, no de Hafántos! Csak egyszer kerüljön még eléje! Viszont nem lehetett őt azóta se látni sehol. Bizony furcsa dolog ez! Itt éltek egymás közelében ugyanegy városban, de ha egyikük Ausztráliába vándorolt volna ki, akkor még érthető lett volna, hogy hat év alatt így egyszer se hozta őket össze a véletlen. Igaz, hogy Hafántos valószínűleg bújt is előle. Olyan volt, mint a búvó patak, – mintha a föld nyelte volna el hirtelenül, ez úgy adódott. Ha Sztrapkára néha, igaz, hogy csak pillanatokra rájött a vad izgalom, hogy no most azonnal megkapom és ha a pokol fenekén van is, – ilyenkor mindenütt azt felelték, kávéházakban, mulatókban, kerítő-tanyán, hogy egy hét előtt elutazott, vagy azt hogy éppen öt perccel ezelőtt ment el. Hogy pedig a lakásán, vagy a szerkesztőségben keresse, ez sehogyse tetszett neki. Mert finnyás izlésű volt. De meg aztán, őszintén szólva, nyílván nem is igen akart ő találkozni vele. Talán még le is sütötte volna szemét, vagy belépett volna egy ház kapujába, ha valahol összeakadnak.

 

*

 

És mégis, néha éjszakákon át nem aludt, azon töprengve, hogy hát milyen elégtételt is kéne vennie magának. Mert ha hirtelen mégiscsak szembejön valahol, akkor is mit mondjon neki, vagy mit tegyen? ez volt az, amit nem lehetett eldöntenie sehogy.

A párbaj elől Hafántos tudvalevően kitér, mert az meggyőződése ellen van. Mármost mit kellene csinálni vele? – Agyonvágni? – jó volna, de nem volna okosság ugyebár. – Felpofozni elkésve? – ez mégúgyse volna jó, mert nem szép így utólag, sőt nevetséges is. Viszont azt mondani neki: – te bitang, – ez viszont nevetségesen kevés. Azt a pisze orrát, vagy piros szájacskáját felpeckelni, de úgy, hogy fájjon és hogy érzékeny rémületében még a klinikára is kelljen szaladnia vele, – szó sincs róla, ez már valami, de mégis kicsit tréfás elintézése annak, ami voltakép soha és sehol, még a túlvilágon se lesz jóvátehető. Mert, akárhogy vesszük is, e szamár Nellike dolga ezért, vagy azért, – ki tudja miért? – mégiscsak szörnyű sérelme maradt a szivének.

Olykor lázasan szaladt el tehát egész éjszakai álmatlansága után az ifjúsági vívóterembe, és oly indulatosan dolgozott, hogy egyszer majdnem baj történt. Akkorát ütött egy fiú maszkjára, hogy nagy kiáltozás lett: a rostély beszakadt. De szerencsére, csak a fiú szemüvegét törte el vele s csak az arca vérzett egy kicsit.

De térjünk vissza oda, ahol elhagytuk. Hat évvel e gyalázat után fenn kóborol a hegyekben, egy nyíláshoz érkezik és ott áll szemei előtt Hafántos Károly az említett szakadék felett, a messzeség felé merengve.

Mondani se kell, hogy ez a váratlan találkozás úgy hatott rá, mint a villámcsapás. Még csak gondolkoznia se kellett, de nem is lehetett. Mondjuk úgy: valami talán fellobbant benne, s ez máris meglódította őt. Vagy inkább villámszerű ötletnek kellene nevezni az effélét? Egyetlen ötletnek, amely hirtelen betölti valakinek egész lényét, minden idegét? Vagy egy nagy ihlet pillanatának?

Tény az, hogy Hafántos Károly háttal állt a hegynek s ő mihelyt meglátta, úgy rohant neki s a hátúljánál fogva úgy megtaszította, hogy ő maga is elvágódott s fejével és vállával ő maga is a szakadék felett lógott. Hafántos pedig hogy-hogynem, bukfencet vetett a levegőben, s alighanem ennek köszönhette életét. Egy bokorra zuhant ugyanis, mint egy nyeregbe, vagyis pontosan lovagló ülésbe. És mikor magához tért meglepetéséből, innen kezdett el ordítozni.

De Sztrapka Feri már nem hallotta ezt. Eszeveszett rohanásba kezdett egy másik hegy felé, – ő erről a hegyről semmit se akart tudni többé. Azon törte a fejét, hogy most ne utazzon-e azonnal vissza Pestre, vagy inkább bujdokoljon-e az erdőkben legalábbis két napig, mint aki eltévedt? Ez utóbbit választotta.

Mondani se kell, hogy nagyon zavarodott állapotában leledzett. De mint az őrült, határozottan olyan volt. Néha új düh szállta meg Hafántos ellen, mivelhogy újra meg újra felidézte maga elé Nellikét. S ilyenkor mindig azt mondta magának, hogy nagyon helyes volt az, ami történt, sőt annyira helyes, hogy nem is hitte volna, hogy valamikor még ilyen igazságos vége lehet e dolognak. Hogy tehát most, mikor megtanúlta, mit kellett okvetlenül tennie, újra megtenné.

Ez volt az egyik pillanat, a pillanatok többsége azonban mégis másmilyen volt. Állandóan az a kép járt eléje, hogy ő kávét tölt ájult barátja szájába és ezáltal sikerűl megmentenie őt.

– Mégiscsak túlnagy elégtétel ez nekem, – mormolta alkonyattájt maga elé, minthogy méltányos ember is volt, kétségtelenűl.

Ezenfelűl pedig nagyon félt, hogy ezt se feledjük. Azon az éjszakán alvásról tehát szó sem lehetett. Különben is a szabadban aludni, még hozzá éjszakai erdőben…

Mohákat tépett és arra hajtotta fejét, de hiába! Részben hangyák lepték el, aztán néha szuszogást is vélt hallani és ez mégse barátságos dolog ebben a sötétben, – de túlerős is volt a földszag, néha már olyan, mint a temetéseken.

Igaz, hogy gombaszag is volt s ez megnyugtatta. Mihelyt azonban elszenderűlt, csigák másztak az arcára, nyálas csigák, – úgy éjfél körül pedig egész pamacs moha esett rá pókhálóstól, ugyancsak az arcára. S mindez elég kisérteties dolog ugyebár, a történtek után. – Egyszer aztán rémülten ugrott fel egy gondolatára: eszébe jutott valami. Dél-Amerikában ő azt hallotta, hogy némely erdőkben a baglyok kitépik az ember szemét. De végre-valahára megvirradt és mindent elborított a nap köde.

Természetesen a második nap délutánján már nagyon éhes is volt, mert csak rizike-gombát evett, persze nyersen, s ettől émelygése is támadt. Meglehetősen nyúzottan, savanyún, átkozódva tért meg tehát a hegyekből.

De a fürdőn aztán el is oszlott mindennemű aggodalma. Bement a fővendéglőbe és olyan szerencséje volt, hogy két borfiú beszélgetéséből épp ezt a szót hallotta meg:

– Nem tudja, hogy ki taszította le.

– Akkor hát szerencsém van, életben maradt, de minden más is rendben van akkor, – gondolta magában.

 

*

 

Mint később kiderűlt, Hafántost Bártfa városába szállították, bizonyos sérülések miatt, amelyeket a tüskés nyeregbe való zuhanása okozott s amelyek miatt a jó Austerlitz doktor bácsi gyorsan meg is operálta. E sérülései viszont, – úgy hírlett, – bizonyos tekintetben férfiasságának is kárára lettek.

– Ennyit megérdemel, – gondolta magában Sztrapka Feri. – A szerelemben vétkezett s a szerelem körül bűnhődött. Egész tökéletes tehát az elégtételem. Sokkal jobb, mint ha meghalt volna.

És tényleg meg is nyugodott, – főként azért, mert megint kezdte sejteni, hogy itt mégis van ám valami rendszer. Csakhogy négy évvel mindezek után következett ez a hölgy a feljelentésével. Sztrapka Ferit beidézték a rendőrségre, sőt szembesítették is Hafántossal. Ez volt az első eset, hogy Nellike óta szembe találkoztak. És íme, azonnal össze is ölelkeztek zavarukban.

– Hogy téged ilyesmivel gyanúsítanak! – kiáltott fel Hafántos Károly.

– Egy túlbuzgó nőszemély! – jegyezte meg igyekvő fölénnyel Sztrapka Feri. Vagyis, mint látható, majdnem összebarátkoztak újra.

Hafántos pedig következőket jelentette ki a rendőrségen: hogy neki ellensége sohase volt, mert miféle ellensége lehet néki, mikor őt mindenki szereti? (S itt erősen csücsörítette a száját.) Az eset tehát nem képzelhető el másként, mint úgy, hogy támadója csak valami megvadúlt állat lehetett. Ő különben is, ahogy később visszagondolt oda, bizonyos fúvásokra határozottan kezdett emlékezni, mintha az orrából dühösen fújt volna valami a háta megett, ilyeténképen: – puh, puh! Tehát a merénylő állat volt, valami vad hegyi tehén, vagy bika, vagy hegyi kecske, de leginkább egy erdei legelőkre kicsapott tehén.

Sztrapkának nem lett tehát semmi baja, a feljelentő kisasszonyt viszont utóbb elítélték, megint teljes lett tehát Sztrapka Ferenc elégtétele.

Igaz, hogy mikor kimentek a rendőrségtől, Hafántos mégiscsak így szólt hozzá:

– Azért gyanús vagy ám, egymás közt vagyunk, mondd meg az igazat, mégis nem te csináltad? – kérdezte kappanhangon.

Sztrapka Feri boldogan elmosolyodott, mikor észbevette e hangot, és így felelt:

– Nem én voltam, de megérdemelted volna, hogy én legyek. – És erősen belenézett egykori barátja szemébe. S ha akkor látja őket valaki, nyílván észrevette volna, hogy teljes erejével fellobbant bennük valami olthatatlan gyűlölet. Nem is látták aztán egymást megintcsak évtizedekig.

 

*

 

S most, rohanó évtizedek után itt ült bénán. És mindez újra, meg újra elvonúlt előtte, azzal kapcsolatosan, hogy ma mennyire megbántotta őt a főorvos, hogy vén hülyének nevezte s ő itt ül tehetetlenűl és nem lesz elégtétele többé. – –

És még mindig könnyű felhők jártak odafenn, és nagy szél volt idelenn.

A kutyájára gondolt és arra, hogy milyen szívtelenek az emberek. Mert lám, mi lett volna, ha valaki magához veszi ezt az árva állatot? Ő hányszor tett ilyet! Igaz, meg kell vallani, hogy ő valóban csak az állatokat szerette, talán azért is, mert sose tudta szeretni az embereket. S ez most némi megbánást is okozott.

Végigvonúltak előtte tehát az állatok is. Egyszer Temúnovics sakkmatadorral sétált éjszaka az Aréna úton és ott egy elárvult macska nagyon könyörgött nekik. S bár Temúnovics (aki egy személyben sakkmatador és szavalómester is volt, a későbbi főispán,) nagyon nevetett rajta, ő felvette a téli fagyban nyomorgó állatot, bevitte egy ottani zúgkávéház konyhájába, tejet adatott neki, majd a fehérsapkás szakácsnál előfizetett ellátására tavaszig, sőt majd egy hónapon át meg-meglátogatta s ezt csak azért hagyta abba, mert a macska húzodozott tőle, sehogy sem akarta megismerni jótevőjét.

Nem így azonban a kutyák! – azok bizony mindörökre megjegyzik azt, ha valaki megmenti őket a haláltól. S milyen furcsa dolog ez is, hogy ezek a gazdátlan, elhagyatott állatok mindig hozzámenekedtek, mintha tudnák, hova kell.

Ennélfogva hányszor látták őt piszkos kis kutyákkal a hóna alatt hazamenni! Ezeket mindenekelőtt megetette, aztán megfürdette, ezek a kiskutyák pedig hálásan néztek fel rá mindezért, sőt, még meg is ugatták. Persze fölfelé tolva orrukat feléje, vagyis tréfásan. (Különösen a tacskó szereti a tréfát.)

S ő azután sokat beszélgetett velük és szerette őket.

De hagyjuk a régieket, vegyük csak ezt az utolsót, ezt a szép, nagy, bundás kutyát. Igaz, hogy ennek sok ennivaló kellett. No de milyen jó kutya volt éppen ez és mennyire hálás! Embertől sose telik ennyi.

S hogy miként esett ő evvel halálos szeretetbe!

Ott állt ő az Almásy utcában és szivarozott. A szemben levő sarkon volt egy vendéglő s annak lépcsőjén feküdt ugyanez a szép, nagy, fekete kutya. Ezt nézte ő és mosolygott, mert jól esett látnia. Nagyon megenyhűlten mosolygott rajta, elfeledve minden földi haragját.

S íme, épp akkor jött a kutyapecér. S a kutyán nem volt bélyeg. A vendéglős is kijött boltjából és csak nézte tehetetlenűl, hogy viszi el nyaklódróttal három legény a vonító állatot.

Sztrapka Feri mellett egy űzletes állott boltja ajtajában, s nevét még ma is tudja, egy Klódiák nevű bőrkereskedő, ez is nézte egy ideig ezt a förtelmes dolgot, azután így szólt:

– Ez két pár jó cipő. – És nevetett. (Mármint, hogy majd ennyi telik ki szegény állatból. Akkoriban ugyanis a kutyabőrcipők divatja volt.) Sztrapka erre hátrafordúlt és majdnem susogva azt kérdezte tőle:

– Hát a maga bőréből hány pár telne ki? – Aztán még egész közel is hajolt a füléhez, mert még azt is meg akarta kérdezni tőle:

– Akar egy jó nagy pofont? – De aztán megint eszébe jutott tanító mestere, az, akitől valaha atletikát tanúlt (mert jó vívónak még az is kell bizony,) aki őt mindig így tanította:

– Igazán erős ember sose él vissza az erejével. – Így hát megelégedett annyival, hogy a hátrahőkölő bőrkereskedőnek éppen csak megdöccentette a fülét, értésére adván ezzel, hogy meg is húzhatja, sőt ki is tépheti, ha a bőrkereskedő nagyon akarná.

Délután pedig elrohant a kutyapecérhez, lefizette a bírságot és így tovább. A kutya könyörögve nézett fel rá, ő pedig a kivitt vajaszsömlékkel mindjárt megetette s ettőlfogva, mondom, életre-halálra szóló szeretetben voltak egymással.

– Ez a szeretet olyan tiszta, mint a méz, – gondolta magában most is. – Jól tettem, jól tettem tehát, mert embert nem lehet ilyen zavartalanúl szeretni. – S ebben a dologban már csak annyi nevezetes, hogy a szép, nagy kutya soha nem ment el tőle, soha nem kereste fel régi gazdáját, a vendéglőst, s íme, ide a szanatóriumba ő utána mégis eljött, s ami a fő: anélkül, hogy bárki megmutatta volna neki az utat.

 

*

 

Még sokáig tűnődött magában e réteken és mezőkön, majd a távoli hegyeken legeltetve szemét. Azt gondolta:

– Legalább erről a kutyáról gondoskodhatnék, mielőtt meghalok, ha már úgy se gondoskodtam az életben senki másról, csak róla.

S úgy látszik, itt ültében rájött, hogy az emberek rosszak ugyan, de azért valakit szeretni mégiscsak érdemes lett volna. De míly különös is némely ember! Szó sincs róla, hogy a szép, terebélyes Schmidt kisasszonyra gondolt volna, vagy a szamár Nellikére, aki képes volt ilyen csúnyán megcsalni őt, hanem csodálatosképen megint a csábítóra, Hafántos Károlyra, aki képes volt ilyen csúnyán elcsábítani e szamár Nellikét. És már látta is magát, amint kemény léptekkel odamegy és így szól hozzá:

– Kár, hogy bántottalak, nagy kár. – Amire Hafántos így felelne néki:

– Gyalázatos gazember vagyok. – Megérdemeltem, amit kaptam. – És ezzel minden, de minden rendben volna.

Ilyen csodálatos az emberi lény, de bízvást rámondhatjuk, hogy a sors néha még csodálatosabb!

Mert íme mi történt közvetlen ezután?

– Ferikém, édes Ferikém, – kiáltotta valaki, kitárván mindkét karját feléje, ami bizony furcsa volt, mert egyik kezében volt egy kis kosár is, teli cseresnyével.

Hafántos Károly állt előtte.

– A Klubban hallottam, hogy beteg vagy, hát nem borzasztó ez? De hamar meg fogsz te gyógyulni, ismerlek. Hogy vagy? – ilyeneket beszélt össze Hafántos, miközben közelebb lépett, sőt, meg is ölelte őt.

Sztrapka Feri is megölelte tehát régi barátját, azután így szólt hozzá:

– Ne hidd, de ne is áltass. Én soha többé nem fogok meggyógyulni. – Ezt a mondatát részben a jóság sugallta, részben önzése. Önzése azért, mert tudta, hogy a barátai csak akkor szerethetik őt zavartalan szeretettel, ha tönkre van menve. S ő most ilyen szeretetre szomjuhozott. A jósága pedig ezt diktálta neki: a barátok kétségtelenül szánják őt, ha beteg, de mihelyt azt hallják, hogy van reménység, elégedetlenek.

Ha már sajnos beteg, akkor már ne is legyen jobban, – ez a szivük kívánsága ugyebár. Ne legyenek tehát elégedetlenek, érezzék tökéletesen jól magukat.

Mint látható, e ponton önzése és jósága körülbelül ugyanazt óhajtotta, ami, ha meggondoljuk, ritkaság. Már-már így akarta folytatni:

– A professzor ugyan ma délután azt mondta, hogy fél év múlva kutyabajom… – de ezt a hazugságot aztán elhallgatta, mert, ismételjük, az a kívánsága volt, hogy legalább most, a végén igazán szeressék őt. Vett egy szem cseresnyét.

– Mért nem mérgezted meg? – kérdezte barátjától mosolyogva. Hafántos nevetett.

– Nem szokásom, – felelte szelíden. (Most már nem is volt olyan kappanos a hangja.)

Sztrapka Feri azonban így folytatta:

– Nem is tudod, ezt mért is kérdezem. Mert ma délután, elkészülve mindarra, ami következik, azt gondoltam, hogy az orgyilkosok voltaképp a legnagyobb jótevők. Nem tudok semmiről, esetleg a szerelmem felől tűnődöm, vagy mifenéről és egy pillanat alatt végem van, – nem nagyszerű ez?

Amire Hafántos Károly így felelt neki:

– Tökéletesen igazad van, mert én is hányszor gondoltam rá, hogy milyen jó lett volna, ha akkor ottmaradok. Tudod már. A szakadékban.

Összenéztek. Mert ez bizony már szent pillanat volt. Első eset, hogy valamiben a szivük gyökeréig egyetértettek. Sztrapka Feri megrendülésében így szólt tehát:

– Hallgass ide Karcsi. Volt nekem egy kutyám… – S itt elmondta Karcsinak a kutya egész történetét elejétől végig, és arra kérte, hogy az égvilágon valahol keresse meg. Karcsi nemcsak hogy megígérte, de nem is tudta tűrtőztetni magát, hogy így ne folytassa:

– Úgy látszik, mégse ismertelek eddig. Hát te ílyen jó ember vagy?

Sztrapka Feri fájdalmasan nézett rá. Hafántos Károly pedig lehajtotta a fejét és így szólt:

– Megbántam, hogy olyan rossz voltam irántad. – Megint összenéztek. – –

– No látod. Engem, akit annyian szerettek, akit majdnem mindenki szeretett, engem csak te nem tudtál szeretni, s ennek én voltam az oka, – folytatta még borúsan. S bár már nem annyira, de még csücsörítette kicsit azt a csinos kis száját.

Hallgattak egy ideig mind a ketten.

Mikor is újabb nagy hallózás törte meg hirtelen a csendet.

– Ferikém, Ferikém, – kiáltotta megint valaki. A halálával most már teljesen megbékélt ember azonban alig ismerte meg őt.

– Ah, te vagy? – kiáltott fel végül is.

Weisz Karcsi volt, az egykori futóbajnok, az, akinek apja kacskalábú.

– Itt fekszik apám a beteg lábával és tőle hallottam, hogy te is itt vagy, – kiáltotta és össze-vissza csókolta barátját. – Milyen baj, milyen baj, – mondotta még, – de remélem, hamar meggyógyulsz. Hogyne gyógyulnál meg!

– Én nem gyógyulok már meg soha, – mondotta megint Sztrapka Feri. De erre a barátja, úgy látszik, már nemigen ügyelt, megölelte Hafántost is, azután így szólt:

– A nővérem is itt van az ajtóban, megengeded? neki egy kis dolga is van veled.

– A balerína! – ámuldozott Sztrapka Feri, de olyan révetegen, mintha álmokat látna.

S csakugyan bejött a balerína. Egy roskatag, öreg hölgy, ébenfa botra támaszkodva, az, aki valaha mint tündér libegett az opera színpadán csupa felhőkben és ezüstben.

– Bátorság, bátorság, fiatalember, – mondotta tréfásan, de aztán komolyra fordította a szót. – Hit, remény, szeretet! az éltet minket, anélkül mi élni se tudunk. Látja, az én apám kilencvenkét éves, mindig volt a lábával baja és mégis, látja, még most is jókedvű. De nem azért jöttem. Azt mondják odalenn, hogy ez a maga kutyája.

– Milyen kutya? – kérdezte révetegen Sztrapka Feri, mert most már hinni sem akart a fülének. – Egy szép, nagy, édes fekete kutya? – kérdezte még és sírt. – Megtalálta a kutyámat? – kérdezte sírva.

– Az úgy volt, – mondotta a balerína, – hogy itt volt a kutya a szanatórium kapujában, éppen azt kergették el innen, mikor én jöttem kifelé. A kutya nagyon szomorú volt és izgatott és úgy látszik, nagyon éhes is volt. Adtam hát neki valamit.

– Mit adott neki? – kérdezte Sztrapka Feri tompán.

– Ami éppen nálam volt.

– Mégis mit? – kérdezte a halálával megbékült ember izgatottan.

– Egy vajas zsemle volt nálam, – felelte az agg balerína.

– Vajas zsemle! – kiáltott fel ekkor hősünk olyan nagy hanggal, hogy még a szomszéd épületben is meghallották. – Én is pontosan ezt adtam neki, mikor elhoztam a sintértől.

No, szóval a balerína hazavitte magával az éhező állatot.

– Most hallottam csak, hogy a magáé. Ha megengedi, nálam lesz, amíg maga beteg. Én is szeretem a kutyákat, – mondotta még.

Sztrapka Feri pedig azt gondolta erre, hogy mégsem tévedett tehát. Úgy látszik, igaz volt, mikor egész életében azt gondolta, hogy itt, e világon mégiscsak van valami rendszer.

– Néha mílyen csodálatosan összejön e világon minden, – mondotta még a balerínának fájdalmasan mosolyogva.

S még sokáig tűnődött mindezeken akkor is, mikor egyedül maradt. Mert sokáig nézte még a sötétedő völgyeket és e távoli hegyvonulatot. De akkor már elállt a szél.

 

A Lomnici csúcs,
avagy:
A méltóságos úr a kulcslukon

Későbbi férjem akkor fehér mellényt hordott és csiptetőt, ez abban az időben nagy divat volt a férfiak között s mi tagadás, nekem is nagyon tetszett. Ifjúság, bolondság, – bele is szerettem. De nemcsak én, hiszen nem egy osztálytársnőmről tudom, hogy irigyelt, mikor a végén mégiscsak elvett feleségül. Még meg is mondták, a szemembe mondták, például az egyik szomorú mosollyal az Andrássy úton. Nekem tollas kalap volt a fejemen, neki csak afféle kis toque művirágokkal. Megállít és azt mondja nekem:

– Te boldog vagy, irigyellek. És milyen szép kalapod is van már, – teszi hozzá és máris megy tovább. Képzeljék, alázatosan végigmért tetőtől talpig és rögtön odébb is állt.

Jól tette, nem szerettem az illetőt, különben sem vagyok büszke természet. De maradjunk még a csiptetőnél. Voltakép kár is, hogy úgy leszokott róla a világ. Mert el kell ám képzelni, micsoda tekintélyes dolog volt az, mikor ott ült a katedrán, naponta frissen vasalt, hófehér mellényében, magas, álláig érő kemény gallérjában, (bizony ez is hogy kiment a divatból, – mulandóság ez a világ!) alatta egy kemény, kis, téglaalakú, fekete nyakkendő, de csinos! s előbb a kezeit dörgölgette, miközben nyájasan, de mértékletesen mosolygott. Aztán vette noteszét, leemelte zsebhasítékából a csiptetőt, – képzelhetik, ünnepi perc volt. Nem nyomta rá egészen az orrára, csak csálén, ahogy nálunk a parasztok mondják s máris mindenki reszketett. A lányok könyveik mellől édesen pislantottak feléje, kegyelemért esdekelve. S ő ez esdeklést egy fontos alkalommal egész határozottan megértette, mert nevetett és így szólt:

– Nem lesz baj kisasszonyok. Hofbauer Kamilla jön ki felelni. – S ez én voltam, így kezdődött.

Fehér linon-ruha volt rajtam gallérkával s az akkor divatos puffos ujjakkal, hajam koronás, nagy koszorúban összefonva, a fejemet hátravetettem és kimentem. S odakinn a katedrán, szemtől-szembe vele, még jobban felszegtem a fejem, mert tudtam, hogy fontos pillanat ez, mert éreztem: most aztán ki kell tenni magamért! Az Exclusi-t kérdezte, amit kitűnően tudtam. (Logikát tanított.) Én pedig azt gondoltam hamarjában:

– Vagy szeretsz, vagy nem szeretsz, harmadik dolog nem létezik. De igazán nem létezik-e? – Így feleltem tehát, csak persze sokkal részletesebben:

– Valamely dolog, tanár úr, vagy A, vagy B, – harmadik eshetőség nem létezik. Tertium non datur, ahogy mondani szokták. És ez az Exclusi. Bár attól félek, hogy az érzületek dolgában nem így vagyunk ezzel.

– Hogy érti ezt, kisasszony? – kérdezi ő.

– Példának hozom a nagynénémet, tanár úr, – feleltem én. – Ő, ha megkérdezik tőle, hogy szereti-e ezt, vagy azt a valakit, rendesen azt szokta mondani: igen is, nem is. Tehát szereti, meg nem szereti egyszerre.

A lányok máris nevettek, bár fogalmuk se lehetett egyelőre, min nevetnek. A tanár úr is mosolygott egy kicsit.

– Én nem így vagyok ezzel, – mondotta csendesen és alig egy villanásnyi ideig a szemembe nézett. Én pedig magamon kívűl a boldogságtól, így feleltem néki szikla-szilárdan.

– Én sem így vagyok ezzel. – Miközben éreztem, hogy rettenetesen elpirulok. Még egy kis könnycsepp is lehetett a szemem sarkában.

A lányok persze újra nevettek, de mit bántam én azt már.

 

*

 

Aztán hát hozzánk járt és azt állította, hogy az idő múltával egyre jobban megszeretett. Későbbi férjem akkurátus ember volt, azt is megmondta tehát, miért szeret most még jobban. Dehát ez nem tartozik ide, az ember saját előnyeiről ne beszéljen.

Igen, mindenekelőtt alapos természet volt mindenben, úgy erkölcsiekben, mint anyagiakban, ennélfogva teljes négy évig udvarolt nekem, mert, mint mondá, az ilyesmit nem szabad elsietni, ő tehát előbb egészen meg akar ismerni engem. S ez, úgy látszik, sikerült is neki, mert hisz aztán tényleg megkérte a kezemet.

Magam azonban nem dicsekedhettem ugyanezzel. Mindmáig sem állíthatom, hogy teljesen megismertem volna őt. Már azért sem… A férjem tökéletes ember volt, kétségtelenűl az, de voltak példáúl titkos területei, ahova sohase engedett be engem. Márpedig hogy ismerhetek én meg egészében valakit, mikor látom, hogy egy könyv fölött ül, elmereng rajta, sőt magában beszélget is, aztán nagyot nevet. Vajon min nevet akkorát? Kérdezem, hogy milyen könyv ez? Azt feleli: arab szó-gyökök. És ezen nevet ő olyan jóízűen?

Boldogúlt férjem ugyanis, mint tudják, híres tudós volt, még Angliában is tisztelték a nevét, kilenc nyelven jól beszélt s főként a keleti nyelvekben volt nagyszerű, amellett nem is ez volt a szakmája. Igazi szakmája a gyorsírás volt, de legfőképen az erkölcstan, ez utóbbit tanúlmányozta éjjel-nappal, a világ összes nyelvein.

– Mit tanulmányozod folyton azt az erkölcstant? – kérdeztem tőle. Erre csak nevet és azt feleli rá: – Te buksi. – És meg is koppintja kicsit a fejemet.

Lehet, hogy igaza volt, mikor szamárnak tartott ebben. Dehát meg kell őszintén mondanom, én a filozófiát, logikát, effélét, de még az erkölcstant is, hogy mai szóval éljek, halandzsa-dolognak tartottam mindig. Én gondolom-e ezt, vagy azt, vagy nem is én, mert csak képzelem, hogy én gondolom? Én akarok-e most haboskávét, vagy voltakép nem is én akarom, mert hiszen én csak kényszerítve vagyok rá, hogy akarjam? – mi haszna van ilyen kérdésekből a világnak? Egyes emberek meg ülnek és ülnek és efféle haszontalanságokon erőltetik, kínozzák össze-vissza azt a szegény kis eszüket, egyszóval csupa olyasmire használják, amire nem is való. Mindig így gondoltam ezt.

És ugyanígy voltam az erkölcstannal. Egyszer meg is kérdeztem tőle:

– Mit kell annyit tanúlni az erkölcstant? Arabúl, meg héberűl, meg szanszkritul? Az ember legyen jó és készen van. Ez az erkölcstan. – Amire ő megintcsak:

– Oh, te kis buksi. – És ujólag megkoppintja kicsit a fejemet.

– Oh, te kis buksi, – azt mondja és nagyot nevet. Ahogy a felnőttek szoktak gyerekek kérdésein nevetni.

– Nem is az itt a kérdés, hogy jó legyen-e valaki, vagy sem. Az nem is kérdés. Persze hogy jó legyen. Csak hogyan legyen jó? mikor igazán jó az ember? Itt van mindjárt valami, amin akár holtodig törheted a fejed. És ez az, amiről a keletiek szintén többet tudnak, mint mi, mert erről is nagy titkok vannak ám a keleti könyvekben. És ezeket kutatom én.

– No és mire jutottál? Mikor igazán jó valaki? – kérdezem én. Egy csöppet elborúlt az arca.

– Nem jutottam még el a végére, – azt mondja nekem.

– No de mégis, – firtatom erre.

– Egyelőre ott tartok, – azt mondja, – hogy a létezés puszta minősége már magában is erkölcsi tény. Ám ehhez te nem értesz, maradj tehát a tyúkok ültetése mellett, – tanácsolta egykor az asszonyoknak Eddin ar Rázi, a köldök-néző. – Egy csöppet megsértődtem persze.

– No és? hol tartasz? milyen legyen tehát a létezés puszta minősége? – firtatom én annál konokabbul.

– Tiszta legyen az ember úgy lelkében, mint környezetében, ez az első parancs, – feleli ő.

– S te már az vagy környezetedben is? – kérdeztem részint aggodalmasan, részint próbakép. – És sajátmagadban is? – tettem hozzá. De ő csak ez utóbbira felelt.

– Hát nem az vagyok? – kérdezi tőlem. – Te tudhatod azt legjobban. Mi kivetni valót találsz bennem? – kérdezi egyre diadalmasabban és nagyot nevet. (Ő erkölcsi ügyekben különben is olyan jókat tudott nevetni, mintha valami nagyszerű viccet hallana.) – Mi a hibám? mondd hát meg bátran, szeretem az őszinteséget, – unszol egyre és még mindíg rázza őt a nevetés.

Elkedvetlenedtem, részben mert meg voltam győzve, de le is voltam főzve. Mivelhogy semmi hibát nem találtam benne tényleg. És mit csináljon az ember akkor, ha a másiknak mindíg és mindenben igaza van?

De dühös voltam erre a szemtelen nagynénémre is, az igen-is-meg-nem-is-nagynénémre, mert most ő is eszembe jutott újra. Voltakép elég gyakran járt az eszemben, mert ő elég szemtelen és csúfondáros volt ahhoz, hogy megpróbált kételyt önteni belém a férjemre vonatkozólag. (És szégyen-szemre megvallom, ez néha majdnem sikerült is neki.) Ő afféle akkor divatos „szabad szellem” volt s amellett afféle ugyancsak divatos szókimondó asszonyság. De csak félmondatokban szerette kifejezni magát.

Egyszer egy vita-pont volt közöttünk a családi kötelezettségekről. Én férjemre hivatkoztam és így szóltam hozzá:

– Te csak légy egészen nyugodt. Az ilyen tökéletesen jellemes ember, mint Ede, mindig tudja, mit csinál.

– Hát olyan tökéletes? – kérdezi ő és bandzsít egy kicsit.

– Miért? Te nem gondolod? – kérdezem én.

– Én nem ismerhetem eléggé, – feleli ő. – De ha mondod…

– No ha nem ismerheted, akkor biztosítalak, hogy ő a maga nemében…

– A maga nemében, persze, bizonyára, – vágott szavamba Rózsi néni és még bólintott is hozzá, ez pedig már egész határozottan ingerelt engem.

– Igenis, vedd tudomásúl, – kiáltottam, – hogy Edus a maga nemében tökéletes és oly különálló, mint a Lomnici Csúcs.

– Úgy, úgy? – azt mondja. – Voltál már a Lomnici Csúcson?

– Eh, mit kérdezed. Még nem voltam.

– Én sem, – azt mondja szórakozottan. – Gondolom, ott mormoták vannak, – teszi hozzá.

De már erre felszegtem ám a fejemet, mert észrevettem a gúnyt.

– Mit akarsz ezzel mondani Rózsika? – kérdeztem szigorún.

– Semmit te kis angyal, – felelte rögtön. – Pontosan ugyanazt, amit a szavaim kifejeznek, te kis angyal, hogy ott talán mormoták is vannak, te kis angyal.

– Miért nevezel egyszerre angyalnak? Ez megint valamit jelent? – kiáltottam fel és toppintottam.

– Semmit sem jelent. Csak azért szólítlak így, mert az vagy, tökéletes vagy és angyal vagy, – feleli ő. – Te vagy a nő-angyal, a férjed pedig… hogy is kellene ezt kifejezni? – csupa gyűlölettel néztem rá.

– Te komisz majom, – mondtam én neki. És sírni akartam.

– Férfi-angyal? – kérdezi tőlem. – Nem, nem, egy jobb szót találtam erre: kan-angyal, – mondja már a küszöbön és röhög. S azzal kifordúl a szobából. S még azt meri visszakiáltani nekem: – no à Dieu, à Dieu, te kis aranyos. – Gondoltam: utána megyek és leöntöm a cipőjét egy pohár vízzel. (Bolondja volt a cipőknek.)

 

*

 

No persze az irígység beszélt belőle, mivelhogy ő lány maradt, – tíz évvel volt idősebb nálam s még mindíg nem tudott férjet fogni magának. Afféle elszánt, józan, talpraesett sport-ladynek, afféle jukker-dámának játszotta tehát ki magát, aki valójában ugyan mindig férfiak után esengett, de szeretett olyan kijelentéseket tenni, hogy ő a jó tenisz-partikat többre becsűli a világ összes szerelmi balzsamánál. Régen tudtam, hogy ilyen, nem is hagytam hát magam befolyásolni tőle.

De mindegy is, hogy ővele mi volt. A világ olyan volt, amilyen, mi pedig mások voltunk. Voltakép mint valami szigeten, úgy éltünk ott fenn a mi harmadik emeleti lakásunkban. Ha bármi bántalom ért az emberek között, arra gondoltam, hogy nemsokára úgyis hazamegyek s ott jó lesz. Sokszor szinte olybá tűnt, hogy valami csendes álomban élek itt, az oldala mellett, mert senki se tudott úgy megnyugtatni engem, mint ő az áldott, delejes nyugalmával, higgadtságával. Így teltek napjaink, így az éveink. Gyermekünk nem volt, de ez nem bántott minket. Mi egymásnak éltünk. Ő tanúlt, vagy elmélkedett, én varrogattam, ő néha felemelte fejét és példáúl így szólt hozzám kellemes, öblös hangján, amely úgy kongott a csendben, mint valami kis harang:

– Már megint káromkodtál.

– Igen, mert arra a pimasz Rózsira gondoltam, – feleltem én. – De nem nagyon káromkodtam, csak azt mondtam, hogy a fene egye meg őt.

– És még ismétled is? – korholt ilyenkor csendesen. – Igazán, ha látnád magadat, mintha kígyó csúszna ki a szádból. – Ilyen tisztalelkű volt.

Egyszóval: pap volt ő a javából, igen, az volt: a csend és mértékletesség papja. És ki értette meg őt? Senki a világon, csak én, senki más, csakis én.

De mi példát hozzak még, hogy jellemezzem vele megingathatatlan nyugalmát, higgadtságát, életbölcsességét? Egyszer a Nemzeti Színházba mentünk konflison. Ki akarunk szállni, akkor veszem észre, hogy kiesett a gyűrűmből a kő. Egy jókora briliáns solitaire, képzelhetik. Mondani se kell, felsikoltottam, jajveszékeltem. Most mit csináljunk? menjünk vissza? szent isten. Nézzük meg odahaza? Hol eshetett ki? A kocsiban nem volt.

Mire ő szokása szerint felemeli egyik ujját és így szól csendesen:

– Most mi nem keresünk solitaire-t, mi most a színházba megyünk. – És karon fogva, büszkén ment be velem a nézőtérre, nyugodt mosollyal, mintha mi se történt volna, pedig ezt a gyűrűt ő vette nekem, abból a pénzből, amelyet a török Fárábi tételeinek fordításáért kapott az Akadémiától. Ott bent többen köszöntöttek minket, sőt páholyokból is, így nem egy képviselő, meg udvari tanácsos s a férjem nagy méltósággal bólintott vissza nekik.

Azért is mesélem mindezt oly részletesen, hogy annál jobban érzékelhessék egy bár közönséges, de mégis elég kényes ügyben való rendkívüli viselkedését.

Aki akkor látta őt a nézőtéren, fekete zsakettjében, jellegzetes pepita nadrágjában, amint szokott mértékletességével jobbra-balra viszonozza még egyes főnemesek, így a tudománykedvelő Vigyázó gróf üdvözlését is, még az se képzelhette volna, hogy az élet leghétköznapibb, mondhatni, konyhai pillanataiban épp úgy megőrzi nemes higgadtságát és végtelenűl előkelő fölényét, minthacsak az egyetemen ülne hallgatói körében, mint rendkívüli tanár. (Akkor már az volt, sőt udvari tanácsos lett ő is, hisz tudják, nem rögtön, de néhány év múlva.) Volt egy barátunk, egy pénzügyi főtanácsos, aki ezt azzal magyarázta, hogy igenis ő mindenben és mindenkor tökéletesen a meggyőződése szerint élt és nem engedett abból egy hajszálnyit, egy arab kof-betűnyit, ahogy ő maga mondani szokta.

De hallgassák meg talán magát az esetet, nemcsak azért, mert elég érdekes, hanem mert világot vet arra is: hogy hova tud romlani, hogy mennyire el tud zülleni ebben a városban némely tiszta-erkölcsű személy.

Mióta egybekeltünk, ugyanaz a szolgálónk volt tizenegy évig, egy csodálatos teremtés, – ilyet még nem is láttam sem eladdig, sem azóta. Mondhatom, minta-tökéletes volt, egy igazi családi gyöngyszem minden cselekedetében és gondolatában, – Bene Izabella volt a neve. Mikor felvettük, még férjem is, aki jó emberismerő volt, azt mondta rá: – bene, vagyis jól van. És nevetett és bólintott. S ez a jóslata be is vált.

Mondom, minta-tökéletességű lány volt. Parasztlány, de szép. Olyan vidékről, ahol főnemesi kastélyok vannak, Beregben és hát törvénytelen származás, ki tudja, melyik grófnak volt a gyereke. Dús, fekete haj, finom, nemes, magyar sasorr, amilyen az ősmagyaroké lehetett – viszont ugyanolyan rideg is volt, amilyen szép. Szerelemről, férfiakról hallani sem akart. Lehet, hogy talán az anyja példája riasztotta, ezt nem tudom. Viszont, hogy vad lett, ha udvarolni próbáltak neki, ezt magam is nem egyszer láttam.

Annál buzgóbb volt a takarításban. Mondtuk is egymásnak: – vigyázz, mert Iza téged is kitakarít. – Amire a férjem hozzátette: – ráfér mindnyájunkra, úgy-e Iza? Mert mi tagadás, akármire visszük, mégiscsak tökéletlenek maradunk. – Amire Iza, aki nagyon vallásos volt: – de mért is vagyunk olyan tökéletlenek, tessék megmondani méltóságos úr, mért vagyunk annyira tökéletlenek? – Hja Iza, – felelte neki a férjem, – mert valószínűleg kettős itt a teremtés, igaza van Máninak, kettős a teremtés… – és sóhajtott hozzá.

Így aztán Iza lassanként jócskán művelődött is nálunk. Ha nem is tudta, de lassan sejteni kezdte még azt is, hogy mi a manicheizmus, mert férjem sohasem takarékoskodott a magyarázattal. Még Zoroaszter nevét is gyakran hallotta nálunk s mondják meg, melyik cselédlánynak van még ilyen nevelésben része? De aztán hozzánk is tartozott kétségtelenűl, mi pedig szinte családtagnak tekintettük őt. Még karácsonykor is behívtuk a kalácshoz. És ő? A tűzbe ment volna értünk, ezt bátran állíthatom. A mi érdekünket ő saját érdekének tekintette, erről százszor meggyőződtem. Nem volt nagy a bére és mégis nem egyszer kijelentette: – ne tessék nekem többet adni, ne tessék semmit sem adni, én akkor is itt maradok. – Mit mondjak? Soha az én jóságos szüleimnél a padló nem volt olyan ragyogó, mint minálunk, oly tiszta, de mint a gyúródeszka igazán, – nálunk aztán el lehetett húzni a szekrényeket helyükről s egy porszemet nem találhatott ott senkifia, sem a tetejükön – s a szőnyegek káposztával végigdörgölve minden hónap elején, úgy, hogy férjem néha nem is hívta őt más néven, mint Káposzta Zsófi. Egyszóval, amilyen tökéletes férjem volt az erkölcsiekben, olyan volt ő a háztartásban. S úgy spórolt értünk, nekünk, hogy még minket is összeszidott néha: – ne tessék mán hiába égetni azt a gázt, vagy villanyt, – szokott volt rámpirítani néha.

S hiába küldtem őt, hogy vasárnaponként menjen el sétálni kicsit, vagy fiatalok közé szórakozni, ő nem ment. – Mit tetszik gondolni, sok dolog van ám egy ilyen háznál, – oktatott engem s úgy, ahogy mondom: vasárnap délután leült szépen a konyhában és mindig talált magának valami munkát: vagy az ezüstöket törölgette, vagy a csipke-terítőket javítgatta, vagy, ha mást nem, kézimunkázott s azt is persze nekünk, mert remekül értett hozzá, (kapott is férjemtől ilyesmiért egy-egy piculát,) s amint így üldögélt, csendesen dalolgatott is magának s oly szép volt ilyenkor, – mit mondjak? – talán mint Szűz Mária, mikor gondolataiba merűlt, mert gyereket várt.

– Úgy? úgy? hát dalolgatsz? dalolgatsz? – kérdezte tőle nem egyszer a férjem. – És mire gondolsz ilyenkor? Haza gondolsz?

– Istenem őrízzen, – azt mondja. – Dehogy gondolok én oda. Nagyon kapkodom én a fejemet, ha haza gondolok.

– De mégis, mire gondolsz ilyenkor késő délután, vagy este, mielőtt elalszol? A jövődre, vagy mire? – tudakolta férjem, aki nagyon szerette a lélektant is.

– Tessék elhinni méltóságos úr, nem gondolok én semmire, fáradt vagyok én már estefelé, – felelte Iza. – Dalolok magamnak és elalszom, árva gyerek vagyok én, – tette hozzá. Hát ilyen rejtélyes lény volt ez is!

Hogy igazán már-már az a képtelen gondolat is járt a fejünkben, nem nyomja-e ennek a lánynak valami nagy bűn a lelkét, amelyért most vezekelni akar? Mert hisz valóban úgy élt köztünk, mint az apáca, szorgalmasan, buzgón és rendíthetetlenül, miközben ilyeneket is mondott:

– Tessék hagyni engem méltóságos asszony. Mindenkinek megvan a maga keresztje. Nekem így a legjobb.

Hagytuk tehát, annál is inkább, minthogy számunkra voltakép hasznos is volt az, hogy ő ilyen. S Iza csakugyan tíz teljes évig, húsz éves korától harminc éves koráig nem járt soha sehova, csak vasárnap a hajnali misére, ünnepnap zenés misére és olykor vasárnaponként egy földijéhez, egy tűzoltó özvegyéhez, aki történetesen a Tűzoltó-utcában is lakott, még erre is emlékszem. S ha megkérdeztük, hogy hogy mulatott nála?

– Hogy mulattam volna? Ültünk és kávét ittunk. Néha jobban esik másutt a kávé, – feleli nékünk. Hát ilyen volt.

És persze szép kis pénzecskéje is gyűlt össze a postatakarékban e tíz év alatt, mert hisz nem költött semmire, anyjának kűldött évente vagy hatvan koronát, a ruházata meg körülbelűl kitelt abból, amit én adtam neki, egy s más viselt ruhadarabomat, amelyet ő maga szabott át magának, mert ebben is rendkívűl ügyes volt.

 

*

 

Mikor is ugyanez a derék Izabella harminc-harmincegy éves korára hirtelen megbolondult. De előbbről kell kezdenem. Úgy látszik, vannak nők, akik hirtelen öregszenek, mondhatnám, egy napról a másra megváltoznak, így ez a szegény Iza is. Nem mondhatom, még mindig csinos volt, de valami beteges vonás kezdett mutatkozni az arcán, úgy emlékszem, a szája körül – s a fonnyadásé? a kiéltségé? ami bizony furcsán hangzik, ha róla van szó, aki oly példásan élt mindeddig. És mégis: ilyen benyomást tett. Egyszóval: kezdett öreglány lenni s ezt nyílván ő maga is észrevette magán.

Most, amit eddig sohase tapasztaltam nála, kezdte magát a tükörben nézegetni. Sőt egyszer ő maga így szólt hozzám:

– Kezdek öregedni méltóságos asszony.

– Honnan gondolod?

– Látom a tükörben, – feleli erre. Lehet, hogy így kezdődött a baj.

De szédülések felől is panaszkodott. Általában, mondom, most már néha beteges benyomást is tett ez a különben erőteljes és szívós fiatal személy.

A még nagyobb baj pedig egy szőke, csinos fiatalember volt, egy emelettel feljebb, éppen szemben a mi cselédszobánkkal, a negyedik emeleten. Akkoriban egyetmást még hallottam is róla, mert Iza a nagy télben influenzát kapott, két hétig feküdt s a házmesterné járt fel Izát ápolni és nekem segíteni. S voltam olyan bolond, hogy meg is szántam ezt a fiatalembert, mert megtudtam, hogy szigorló orvos, nagyon szorgalmas és nagyon szegény. Hogy nem rég jött ide lakni, vizsgáira készűl, nézzek fel bármikor, akár a konyhánk ablakán is, feje mindig ott látható az átellenes ablakban, (mert szemben a cselédszobát bérli,) egyszóval egész nap az ablakban ül és tanúl, de még éjszaka is, egy szál gyertya mellett s ami a legkeservesebb: folyton télikabátban és sapkában, mert fűtése nincs.

De mit részletezzem? Néhányszor tényleg kinéztem és csakugyan mindig ott ült. Egyszer, mikor színházból jöttünk haza, éjjel is kinéztem s akkor is ott ült egy szál gyertyával. (Akkor nem volt általános még a petróleumlámpa sem!) S nyílván ez volt a szegény Iza veszte. Mert valahányszor az ablakhoz ment, mindig ott látta a fiatalembert.

Egyszer a házmesterné csak ennyit mondott nekem a liftajtóban:

– Bizony méltóságos asszony, az Iza meg a doktor úr… – s akkor én már semmit se kérdeztem, becsaptam a lift-ajtót, mert már mindent tudtam. De nem szóltam egy ideig még a férjemnek sem. S egy más alkalommal:

– Bizony méltóságos asszony, a doktor úr már nem ül télikabátban. – Ez viszont máris szöget ütött a fejembe.

– Hogy-hogy? hát van már fűtése?

– És milyen finom lámpája is van bizony, tessék csak fölnézni, – azt mondja a házmesterné.

És tényleg, éppen mikor konyha-ablakunkba lépek, – hát nincs ott, nem ül a szokott helyén, viszont nagy tűz lobban fel odaát a szoba mélyéből, – úgy látszik, éppen befűtött a fiatalember.

Majd azt is hallottam, hogy már nem maga kotyvaszt magának a konyhán rántottát, meg ilyesmit, hanem elmegy hazúlról ebédelni. Igaz, hogy este még mindig csak hideget eszik. És liften jár, képzeljék és meg is fizeti a liftpénzt.

És végül: hogy Iza vett neki egy nadrágot. Erre már fejembe ment a vérem. A fiú letérdelt, valami holmit akart összeszedni, a nadrágja térden felrepedt, nem tudott volna tehát kimenni a házból, erre Iza reggeli bevásárlása közben elszaladt a Kazinczy-utcába az ócskásokhoz és egy jó nadrágot adott neki át a lépcsőházban. Hogy ezt a házmesterné kitől, mikép tudhatta meg, ma sincs róla fogalmam. Mert Iza hallgatag lány volt.

De ekkor aztán be is telt a pohár. Hátmég mikor egyebet is észrevettem és egész pimasz dolgokról is értesűltem.

 

*

 

Nem volt olyan apróság, olyan csekély kis maradék, amit azelőtt Iza ne tudott volna hasznosítani számunkra. Ha májacska, abból finom krokettet csinált a reggelihez, – ezek háziasszonyi dolgok, de jelen esetben talán nem érdektelenek, – s hacsak zsemle maradt is az asztalon, vagy kelleténél szárazabb lett a kalács, azt tejbe áztatta, mézzel, vagy gyümölcsízzel összedolgozta s valami pudding, vagy más remekség lett belőle a végén.

De most már nem lett ilyesmiből semmi. A májacskákat most is félrerakta, de nem nekünk. A kalács is gyorsan fogyott s mielőtt a végére értünk volna, eltűnt. De a szivarok is tünedeztek meglepően s ugyanígy a konyak, nem sok, de mégis valamennyi.

Iza tehát még lopott is. Mondom, nem sokat, de mégis valamit. Mikor erről végleg meggyőződtünk, majd megbolondúltam belé. Megérthetik, hogy milyen keserves dolog, ha az ember elveszti bizalmát. Most mit csináljak? Tartsak most egyszerre mindent zár alatt? Vagy szóljak neki? Fenyegessem meg, hogy annyi év után egyszerűen elbocsátom?

Kezdtünk vele ridegebben, tárgyilagosabban bánni, de semmi foganatja nem volt. Mintha meghülyűlt volna, szemébe valami bárgyú elégedettség volt beleírva. Mondta is a férjem: – ez a lány mégis ostobább, mint gondoltam volna. Mert ez már állati dolog. – És úgy is volt, férjemnek mint mindig, most is igaza volt, tökéletesen igaza.

Merthogy semmi szégyenkezés, vagy lelkiismeretfurdalás ne legyen egy ilyen lányban, azt róla mégse képzeltem volna. S amellett egész kivirúlt a szentem a nagy szerelemtől. Megint nagyon csinos volt s képzeljék, még ruhát is csináltatott magának a tűzoltó özvegyénél, aki varrónő volt, tetejébe olyan ártatlanul pislogott egész nap, mint aki kettőt se tud számolni, igazán, mint egy kis állat, de olyan szomorkásan, ábrándosan mosolygott is maga elé, – mit mondjak? mindez módfelett ingerelt engem, szinte gyűlölni tudtam volna, hogy ilyen határtalanúl ostoba legyen valaki és ilyen alantas hátsó-lépcső-féle viszonyt ennyire komolyan vegyen, egy lány, aki mondhatni nálunk nevelkedett s aki eddig tisztán tartotta magát és már benőtt a feje lágya. A fiatalúr minden tekintetben ki fogja használni, aztán majd kirúgja, ha ugyan egyedűl rúgja ki és nem gyerekestűl. Hogy néha szinte aludni se tudtam mérgemben.

Egyszer aztán jól meg is néztem magamnak ezt a taknyost, ezt a tacskót, ezt a szemtelen sihedert, aki, mondani se kell, Izánál sokkal fiatalabb is volt. Együtt mentünk liften s képzeljék, ez még köszönni is mert nekem, barátságosan, mintha ismerne. Megemeli kalapját és még meg is hajol egy kicsit. Persze nem fogadtam köszönését, úgy tettem, mintha ásítanék.

El nem képzelik, milyen fiatalos kis kölyök volt, tizennyolcnak is nézhette volna valaki, egy igazi tejfeles-szájú, nagyon csinos majom. Mondom, akár egy gyermek rózsás arcocskájával, mintha most ugrott volna ki a rövid nadrágból. És ez csinál ilyeneket? Igaz, pelyhező kis bajuszkája is volt már. És ez akar orvos lenni? – gondoltam magamban. – Semmi bizalmam nem volna az ilyenhez. Gyenge, vézna persze, mint aki sokat koplal. És Iza ezt szereti? Ettől olyan ábrándos? Hisz ezt dajkálni kellene még.

Igaz, meg kell hagyni, úri gyerek, ez látszott rajta, hallottam is, hogy egy szegény tanító fia szintén Beregből, ahonnan a nagyanyám is származik, meg Iza is… – no de nemesi névvel idáig süllyedni? Férfilétére olyan becstelen és egy nővel tartatja el magát, még hozzá ilyen szegény teremtéssel, – fuj! Hogy ki szerettem volna köpni előtte. És ezt meg is mondtam Rózsinak.

Rózsi már rég nem volt nálunk, mert kijelentette, hogy útál, de az ilyen kijelentéseket nála nem kellett komolyan venni. Különben is, mihelyt egy kis pénzkölcsön kellett, az ilyen kisebb egyenetlenkedések el voltak feledve. Így most is.

Mint láthatták, nem sokra tartottam sem őt, sem a hebehurgya kijelentéseit, mégis, minden fontosabb ügyünkben kikértem a véleményét. És ő is, bár százszor kimondta, hogy ilyen nyárspolgárok közé többé be nem teszi a lábát, mégis mindíg újra eljött. Vannak ilyen kapcsolatok. Különös az ember.

Most is mondom neki az Iza ügyét. Mindíg bolondnak tartottam, de most aztán kitett magáért. Azt látták volna! Majd hogy nekem nem ugrott, – ő, a negyvenen túl levő szűz kisasszony, – mintha felpaprikázták volna, mintha ki akarná vájni a szememet. Olyan dühösen kelt a törvénytelen szerelem védelmére.

– Hátha szereti, hátha szereti, egész egyszerűen? – kiáltotta rögtön. – Ilyesmi nem is létezik talán?

– Szereti, lári-fári, – mondtam én. Megvallom, mint mindig, most is egész zavarba jöttem tőle. – És ha szereti is? – mondtam előbb, – mi lesz vele a végén?

– Ez a te gondod? – kérdezi ő.

– És ha szereti is, kell azért lopni? – javítottam ki magamat.

– Mit lop? Morzsákat? – kérdezi ő. Kezdtem kijönni a sodromból.

– De az a férfi idejár hozzá, nem érted? mikor nem vagyunk itthon, a házmesternétől tudom, – sikítottam. – És illik ez? Tisztesség ez? Egy ilyen házba! Egy professzor házába. Ez a hála a mi jóságunkért? – És majdnem sírva fakadtam.

Csakhogy Rózsi nem olyan volt! minél izgatottabb lettem én, ő annál nyugodtabb lett és annál csúfondárosabb.

– Huhh, – mondta előbb. – Hát hol találkozzanak? A fán, vagy a háztetőn, mint a madarak?

– És bizonyos higiéniai elvek? – kérdeztem én. – Vagy az ilyesmi nálad már semmit se számít? – Rózsi erre úgy elkezdett kacagni, mintha meg akarna repedni.

– Mit nevetsz? – kérdeztem kétségbeesve.

– Huhh, – mondta megint, – ne kompromittáld magad egy egész életre. – És így tovább. Mint látható, megint nem mentem semmire vele. Még a könnyem is megeredt a dühtől. Odáig ragadtatta magát: kijelentette, hogy ez egy szent dolog, hogy mi szégyelljük magunkat, nem pedig ők, hogy egy lány, aki eddig így élt és most mindenét odaadja… és ez a szegény fiú… – oh ez a szegény fiú! – kiáltotta rajongva. Exaltált, túlfokozott, beszámíthatatlan teremtés volt, aki rögtön regényt csinált mindenből, amiből csak lehetett. Minden szava csupa túlzás, mintha nem is hallott volna róla, hogy józanság is van a világon.

– Egy férfi, aki ezzel a szegény lánnyal tartatja el magát, – nevettem én csupa dühvel, – aki maradékokat hajlandó elfogadni tőle…

– Hát kitől fogadjon el valamit, te szerencsétlen lélek, ha nem attól, aki szereti, – mondotta búgva, mintha galambokat akarna csalogatni. – Az ellenségétől talán?

S akkor már bizony rám se hallgatott, mondhattam neki, amit akartam, csak a magáét darálta, egész belegabalyodva téveszméibe. Illetve hisz mi mind a ketten egymás mellett ordítoztunk, mondhatni, párhuzamosan, mintha nem is akartuk volna már egymást hallani. Szerencsére Iza nem volt itthon, mert biztosan minden kihallatszott még a konyhába is. Megint elkezdett rajongani.

– Fogadjatok fel a helyébe cselédnek, – handabandázott eszelősen s a szemei betegesen fénylettek, – bár én volnék ez a cseléd – kiáltotta szívére szorítva kezeit, – hogy én is megsegíthessem ezt a szegény kölyköt nyomorában. Hát van ennél szebb dolog a világon? van ennél szebb dolog? – S most már az ő szemei teltek meg könnyel.

– Ez egy szent dolog, mit ütöd bele azt a hülye orrodat, – ordított rám egészen kikelve magából.

– Állj meg, hallgass meg, mondd csak Rózsika, elment az eszed? – mondtam én neki elszomorodva, – eddig mi Izának semmit se szóltunk tapintatból, de most majd más dolog lesz itt. – Amire ő:

– No mi dolog lesz, szeretném hallani.

– Mert amiket te összebeszélsz, azok afféle szabad-gondolkodó ostobaságok, az új metódusok, amelyeket, nem tudom, hol szedtél fel, az utcán-e, vagy a sport-klubokban, no de mindegy. Te lány maradtál, de azért beszéljünk őszintén. Mi lesz, ha Iza másállapotba jut? Akkor mi gondoskodjunk talán, mi segítsünk?…

– Oh te dögvész, – szakított ekkor félbe. – Mit mondjak még neked? Fuj, de útállak. Te vagy a dögvész, – kiáltott rám. És elszaladt, anélkül, hogy a felajánlott kölcsönpénzt elkérte volna. És persze anélkül is, hogy erre az utolsó fontos kérdésemre megfelelt volna, – inkább felháborodást színlelt. Ismertem őt.

 

*

 

Csakhogy ezt most már elmondtam ám a férjemnek is, annyira fel voltam háborodva. S ő volt az, könnyes szemmel mondhatom, aki mindig hozzásegített engem, hogy rájöjjek az álláspontomra, illetve, hogy azt magam előtt is tisztázzam. Mert mégiscsak: ő volt az én támaszom és sziklakövem mindenben és ezt most mégjobban érzem, hogy ennyire egyedűl maradtam. Nyugodtan végighallgatott, azután így szólt:

– Igazad van, Rózsi idegrohamait nem kell komolyan venni. És abban is igazad van, hogy erkölcsileg mi felelősek vagyunk azért, ami házunkban történik. – De még ezt is hozzátette dallamos hangján:

– Bízzátok csak rám, véget vetek én ennek egy-kettőre. Én majd elintézem a dolgot és egész egyszerűen. Majd meglátjátok.

– És hogy akarod elintézni? – kérdeztem én. – El akarod küldeni Izát?

– Elbocsátani? Talán nincs is erre szükség. Nem kell elbocsátani. De majd okkal-móddal, – mondta mosolyogva, – jusson is, maradjon is. – Ez volt a kedvenc szavajárása. És megint megkoppintotta kicsit a fejemet.

És mondhatom, ettől máris visszanyertem teljes nyugalmamat.

De olyan kedves ravaszság is mutatkozott ugyanakkor mosolyában, hogy azt kellett hinnem: máris van e tekintetben valami véleménye, terve. De most se közölte velem, mi légyen az. Hisz említettem már: úgy bánt ő velem mindíg, mint valami gyerekkel, akit kényes ügyekbe kár volna beavatni.

Feltűnhet, hogy számunkra igazán ennyire fontos lehetett egy ilyen kis parasztnak, egy szamár lánynak az ügye és hogy részünkről ennyi hűhót megérdemelt. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy az effajta csendes emberek életében, mint amilyenek mi voltunk mindíg, különösen fontos ám a házi békesség, rend és tisztaság. Mi mindenkor finnyás emberek voltunk tisztaság dolgában, különösen az uram.

De mégse szántuk aztán rá magunkat még jó sokáig semmire. Kitavaszodott, közeledett a nyár s férjemnek sok dolga volt a vizsgákkal, a „topla szofta”, a „sánta tanító”, (ahogy magát Vámbéry Ármin tréfásan nevezte,) nem szeretett ilyesmivel vesződni, még levelezésének jórészét is férjemnek kellett intéznie, (s ehhez is persze jó szolgálatot tett neki gyorsírás-tudománya,) – de az arab misztikusokról szóló dolgozatát is mielőbb be akarta volna fejezni s ha Izáról panaszkodtam néki, még a fejét sem emelte fel irataiból, még szivarját se vette ki szájából, csak bosszúsan legyintett. S ez meglehetősen elkeserített engem.

Mert akkor már sokminden undokságot, sőt szemtelenséget tapasztaltam Izácska részéről, silányságokat, csupa oly dolgot, ami nem nekemvaló.

Vasárnaponként persze már nem ült idehaza és nem kézimunkázott, ezt mondani se kell. Ilyesmiről már nem is beszélek. A férjem azt mondja estefelé valamire: – szólj csak Izának, vagy csöngesd be Izát. – Iza kisasszony nincs itthon, – felelem erre jelentőségteljesen. – Hát hol van? – kérdezi ő. – Mit tudom én, – felelem néki. Csönd. Férjem semmit se szól, szivarozik tovább.

Kimegyek a konyhába, felnézek egy emelettel feljebb, – hát se lámpa nincs az ablakban, sem az úrfi, – a szoba teljesen sötét, tehát befűtve sincs, amit onnan lehetett tudni, mert a lángok mindíg ott táncoltak a mennyezeten, ha be volt fűtve nála s ez olyan fiatalúr volt, odáig vitte, hogy még áprilisban is befűtött magának hűvös napokon. Tehát ő se volt otthon. De mit magyarázom? Iza azt hazudta, hogy a tűzoltónéhoz megy s Kati néni, a mosóném karonfogva látta őt sétálni a délutáni verőfényen egy fiatalemberrel. És ki volt ez a fiatalember?

Hogy egy úrifiú nem átall karonfogva járni egy ilyen cselédlánnyal, méghozzá a Stefánián, – ezt magyarázza meg nekem valaki! S persze ehhez kellett aztán az úrias öltözködés, Iza elkezdett hát mindenféléket csinálni, amin vagy nevetni kellett, vagy megpukkadni a méregtől. Keresem egyik tavaszi kalapomat, hát nincs sehol. Kérdezem, Iza irúl-pirúl, a végén kiderűl, hogy engedelmem nélkül elvitte valami utcánkbeli kis masamódhoz az én kalapomat, mert, képzeljék, ő is ugyanolyat akart. És végén mi lett belőle? Mintha valami kemény vaslábast tettek volna fel a fejére, az én álom-puha, fényes soleil-em helyett. Hát hiába! mindenáron úrinő akart lenni szegény feje. Képes volt tíz koronát kiadni egy selyemharisnyáért, a havi bére felét és nem is szégyellte magát. Tudják-e, milyen pénz volt ez akkor? Egy jó süldőmalacot, egy fél bárányt lehetett akkor ezért a pénzért kapni. De odáig vetemedett, hogy még fodrászhoz is elment egyszer, ami már nem is volt tisztességes dolog akkoriban. Mert hogy egy parasztlány a fodrászhoz menjen! képzelhetik, hogy néztek ott rá abban a fényes üzletben. Mert akkor még nem úgy volt az, mint most, – az én anyám hetven évet élt meg és fodrászhoz életében se tette be a lábát.

Egy nap füzetet találok a fiókjában, hát nem elkezdte a helyesírásban gyakorolni magát? – No, – gondoltam, – te megjárod. – Feleség akar lenni, be hagyja csapni magát ez a szamár s a fiú oly lelkiismeretlen, képes evvel a régi maszlaggal bolondítani, az eszét, lelkét megszédíteni, megmérgezni vele. Nem borzasztó? Hát ilyen ostobák a nők, hogy ebbe évezredek óta belemennek? Egy kis virág, egy kis cukor, bókok, meg a házassági ígéret hozzá és készen vagyunk. És bambán belemegy ez is mindenbe s én hiába állok itt, mintha kőből volna, nem veszi be a feje, amit mondani akarok neki. Jó szívvel, mint tapasztalt asszony, hogy: te szamár, te ostoba fej, te buta kis parasztlány, vigyázz magadra és ne menj bele mindenbe.

És persze nem egyszer virágocska is volt asztalán, szalagocskával, pohárban, finoman, meg egy kis cukorka is hébe-hóba, celluloidba csomagolva – s ez, úgy látszik, bele volt szédülve mindebbe, mert nem is rejtegette előlem, talán még dicsekedni is akart vele – s én mindezt néztem, láttam és még mindíg nem szóltam semmit. De egyszer aztán kiestem a mértékből.

Egy délután kimegyek, hát képzeljék, a nyitott konyhaablakban ott áll a fiatalember és beszél be Izához a konyhába. S mikor meglát engem, nemcsak, hogy nem köszön, de nem is zavartatja magát, hanem mondja tovább a magáét. Idáig merészkedett a pimasz.

– Fuj! – kiáltottam ekkor és becsaptam magam mögött az ajtót, visszamentem a férjemhez. És azonmód, útközben elhatároztam, hogy még ma kidobom ezt a lányt. Viszont a férjemnek mégse szóltam, mert újabb, fontos értekezésén dolgozott, – talán ismerik is, – a feltételes múlt idő, a „mi lett volna, ha lett volna” filozófiai értékéről. Dehogy zavartam volna, isten őrizz. Ez délután volt. Estefelé újra kimegyek, hogy elintézzem Izával a dolgot, de nem találom sehol, a konyha sötét, a szobája sötét. Egyszercsak megszólal valaki a fal mellől: – parancsol valamit a méltóságos asszony?

S oly alázatosan és szomorún, hogy nagyon megsajnáltam. Ott ült sámliján, a sötétben egyedűl, és semmit se csinált. Megjegyzem, én a délután folyamán már kimódoltam magamban egy kis prédikációt számára, – gondoltam, hátha lehet rá hatni s akkor mégse bocsátom el. S azt mindenesetre elhatároztam, hogy a házasság-szédelgésről semmit se szólok egyelőre, úgyse lehet ilyesmit a bódúlt fejébe beleverni, vagy ha igen, egy óra múlva ez a szemtelen, ez az élősködő úgyis kimuzsikálja megint a fejéből. Így szóltam tehát hozzá a sötétben, persze némi túlzásokkal, – minthogy az ilyenekre csak rémségekkel lehet hatni, tudom, – s a vallásos érzületét akarván mindenekelőtt megmozdítani benne, ilyesmit mondtam neki tehát:

– Látod Iza, most már, úgy látom, egészen véged van. Nem szóltam eddig semmit, gondoltam, hátha eszedre térsz, de akit egyszer megszállott a rontás… – Te szerencsétlen, – kiáltottam, – elvesztetted a lelked tisztaságát s tudd meg, ha így folytatod, egyenesen az örvénybe lépsz, egész életed tönkre lesz téve, mert minden becsületes ember elfordúl majd tőled s akinek gyereke van, akinek szűz-tiszta leánya van, kerülni fog, mint a ragályt. Egyik kézről a másikra, az lesz az ilyenekből. És vége van az ilyeneknek.

– Tudod-e te, hogy ezzel a nő legfőbb értéke, minden becsülete elveszett? Elkárhozol, ezt akarod? Hogy akarsz majd gyónni és áldozni? A nő a tisztaság edénye legyen, erre tanított engem szegény anyám. És az én becsületes férjem szintén. És most kérdezd meg tőle, ha akarod, hogy mit gondol rólad. Milyen tisztességes voltál te azelőtt. Ha megkérdezték tőlem, milyen ez az Iza? – Mint egy pohár tiszta víz, – feleltem mindenkinek habozás nélkül. És ezt mondtam volna a vőlegényednek is. De most mondhatom-e? felelj te magad. Úgy-e, hogy nem mondhatom soha többé?

– A lelked minden fényessége, gyöngye elveszett, a szűzi koronád elveszett és ha így folytatod, akkor mindennek vége van. A becsületet nem pótolja semmi. Megátalkodott, elveszett lény leszel és akármi történik is veled, igazi, szívbéli örömöd nem lehet többé az életben.

Ilyesmiket mondtam néki s a hatása szemmel láthatólag nagy volt. Egy hang se hallatszott jóideig, csak a vége felé lehetett annyit hallani, hogy végre mégiscsak sír.

Ennyit mondtam, aztán kimentem.

És tényleg: diadalom teljesnek látszott, legalábbis egy ideig. Még a férjem is megdícsért. – Jó tanítvány vagy, – azt mondja nekem, s erre büszke voltam.

– Rám, úgy látszik, ebben a házban nincs is már szükség, – tette hozzá tréfásan.

Nem bántunk már vele úgy, ahogy eddig, de mégis enyhén. És Iza lehajtotta fejét, megint szerény volt, csendes, amilyen azelőtt és, mint látszott, mindenbe beletörődött. Nem lehetett ugyan pontosan tudni, mi van, de most csend volt, olyan nagy csend, hogy bízvást azt lehetett hinni, hogy hatott a szó és Iza mégiscsak meggondolta magát. S az ipse, a ficsúr se művelődött többé az ablakban.

– Ez tehát sikerült, nagyszerű, – gondoltam én. És nem tagadom: ez egyszer nagyon büszke voltam magamra. De most mondja meg akárki: nem volt-e rá okom? A rossz felé tereltem-e, ahogy ezt a kótyagos Rózsi néném gondolta, vagy a jó felé?

S ez így tartott néhány hónapig. Itt volt a szeptember, megnyíltak a színházak s mi kezdtünk újra a Nemzetibe járni. (Ez volt egyetlen szórakozásunk.)

Éppen Lear királyt adták, a hálátlanság drámáját, az isteni Szacsvayval s mi elmentünk megnézni. S mondhatom: az ilyen előadás csak megerősíti az embert elveiben. De az ember ilyenkor filozofál is. Mikor lelkünk mélyéig megrendűlve, előadás után az előcsarnokba értünk, férjem borús szemein láttam, hogy ő is olyasmire gondol, amire én. Én azt gondoltam: – no lám. Hát érdemes gyerekeket a világra hozni? Ő pedig így szólt:

– Persze. Az ember ne menjen túl áldozatkészségben azon, amit a józan ész megkövetel. Mert józan ész is van a világon. Nincs igazam?

S meglehetősen nyomott hangulatban mentünk aztán hazafelé. Kivételesen nem mentünk konflison, jót tesz ilyenkor, ha az ember kicsit szellőzteti a fejét. Szótlanul haladtunk egymás mellett, mégcsak nem is karonfogva, – ilyen élmény után az ember a teljes szabadságot szereti, mert az élet legfontosabb kérdéseit forgatja magában. Én erre a haszontalan Rózsira gondoltam, meg a pazarló, korhely öcsémre s hogy mi áldozatot hoztunk mi értük mindíg! És mi a hála? Mit nyer az ember tőlük? Semmit, vagy még annál is rosszabbat, dúrvaságot. Rózsi például a virág-mintás teáscsészéimet még most sem adta vissza sub titulo: hogy ő haragszik rám. Köszönöm szépen. Ez csak most jutott eszembe s majd megpukkadtam mérgemben. Hát érdemes jónak lenni? Egyáltalán nem is mutatkozik többé: a sok jó, amit tőlem élvezett, el van feledve, holmi kis sérelem van előtérbe tolva, – egy kis hiba és már az összes előnyök és előzékenységek elvesztik értéküket, – ilyen az ember. Még arra sem érdemesít minket, hogy Edus nevenapján, vagy akár Kamilla napján, az én névnapomon, nem csokrot mondok, de akár csak egy sor írást is kűldene nékünk. (Amit én nála sose mulasztottam el.)

De anyámra is gondoltam ugyanekkor. Mi haszna belőlem? Megintcsak semmi. Nagy fájdalommal hozott a világra, tudom, felnevelt, feláldozta magát értem és mi vagyok én neki most? Az, hogy délután felmegyek hozzá egyszer, vagy kétszer egy héten? Milyen jól nézett ki még nem is oly rég. Kati néni azt szokta azelőtt mondani róla, hogy olyan szép kövér és mellyes, mint Mária Terézia. És milyen most? Nagyot sóhajtottam. S megvallom, ez egyszer megint nagyon örültem neki, hogy nincsenek gyermekeim.

Edus is hasonló mindenféléken törhette fejét, mert mellettem jártában magában beszélt, mintha ott se volnék. Pedig ezt csak ritkán tette. Ő főként akkor szokott magában beszélni, – megfigyeltem, – ha lépcsőn ment fölfelé.

De végre hazaértünk. Becsöngetünk s a házmesterné rögtön ezzel fogad:

– Méltóságos asszony, – súgja nekünk, – épp most van benn nála a fiatalember. (Mármint Izánál.)

– Úgy? – azt mondja Edus nagyon komoran, nagyon fenyegetőn, de többet semmit se felel. A liftben is csak ennyit mond nekem:

– Megint bemerészkedik hozzánk? No majd véget vetek én ennek, nem úgy, mint te. Most aztán igazán elég volt, ezt tovább nem csináljuk. – Majd még hozzátette:

– Az én házam nem bordélyház, az én házam szentély. – És egész sápadt lett a méltatlankodástól.

– Csak ne izgasd fel magadat, – mondtam én.

– Csak bízd rám, – mondotta ő. – Megtalálom én a módját. Nem asszonyok kezébe való a kormány. – Ezt már nekem szánta, de azért nem sértődtem meg.

Benyitunk, Edus egyenesen a cselédszoba ajtajához megy s én utána. Bekopog, semmi válasz. Lenyomja a kilincset, az ajtó zárva van. Leguggol és belenéz a kulcslukba, int nekem, hogy benne van a kulcs. Újra bekopog, aztán újra. Csupa csend. Erre hát nagyot üt az ajtón.

S ennek már megvolt a foganatja. Mégiscsak mozgolódás lett odabenn hallható, majd Iza reszkető hangja:

– Ki az?

– Úgy tesz, mintha nem tudná – mondja erre férjem egész hangosan és most már rúg is egyet az ajtón.

Újra mozgolódás, végre hát lassan csikordul a kulcs s ott áll Iza az én csipkés hálóingemben, amit én adtam neki s mondani se kell: nagyon sápadtan.

De Edus rá se hederít, megy tovább az ágyhoz, a takarót felveti, de nincs ott senki.

Edusnak kampós botja volt s ezt, mielőtt bement volna, odatámasztotta a sarokba, de most érte ment s elkezdett kampójával kotorni az ágy alatt.

Mit mondjak? Nem sokáig kellett kotornia. Egy perc és már bújt is ki a ficsúr az ágy alól, persze csupa neglizsében, szánalmasan, szánalmasan. Hogy szinte nevetni lehetett volna, ha nem lett volna oly nyomorúságos az egész.

Mert el kell képzelni, hogy néztek ezek ott ki ketten. Mint két ázott veréb. S a nyápic pernahajder, aki nékem nem köszönt, hogy lehajtotta most a fejét! S milyen reszketős volt, milyen ijedős, úgy reszketett, mintha forró hideg rázná. Majd leesett a lábáról. Még a nadrágját is kiejtette kezéből.

S amellett, szó sincs róla, mint egy kis tőrbeesett vadállaté, úgy égtek a szemei felénk. S ezt én rögtön észrevettem, sőt máris az az érzésem volt, hogy ez forgat valamit a fejében. A kis bitang. S íme, csakugyan. Fordulok egyet, hát nem felordít, és képzeljék, nekiugrik a férjemnek s a két fülét kezdi cibálni, mintha megőrült volna. Szerencsére nekem rémületemben is maradt még annyi eszem: abban a pillanatban felkaptam valamit és jól rávertem a karjára. Rögtön lekókkadt, a kezét is leejtette bizony, még fel is jajdúlt, minthogy amivel rávertem, elég súlyos valami volt, egy furulyázó pásztorfiú, Izának egy kis gipszszobra, amit valamikor tombolán nyertünk Bártfán s amit ide kitettünk neki.

Iza pedig ugyanekkor felsírt, mint a gyermekek és kiszaladt.

– Ki vele! – kiáltotta ekkor férjem az ajtóra mutatva s olyan hatalmas volt most, olyan méltóságteljes, mint az arkangyal, aki kiűzte Ádámot és Évát a paradicsomból.

 

*

 

Másnap aztán hűlt helye volt, üresen találtam szobáját és csak a visszajáró pénz volt asztalán a heti elszámolási cédulával. További sorsáról közelebbit nem tudok, csak a házmesterné mondott másnap annyit, hogy a fiatalemberrel együtt szöktek ki éjszaka, – néki fel is volt kötve a karja, – s mint értesűltem: ő se tért a házba vissza többé.

Hát ilyen ember volt szegény Edus.

Mint tudják, a kedves Holuvec doktor úr kért meg engem, hogy meséljek néki az én boldogúlt, jó uramról, az ő nagyrabecsűlt mesteréről.

Szívesen tettem. Látják, ilyen ember volt ő, Isten nyugosztalja. Élete utolsó idejében nagyon foglalkoztatta őt az isteni közbenjárás kérdése és ma is emlékszem, e két Koránban előforduló arab szónak: a „ruh”-nak és a „szakíná”-nak jelentőségét fejtegette előttem, – mint amely lelki tényezők bizonytalan pillanatokban a kételyt eloszlatják bennünk és határozottá tesznek minket. Ezt megintcsak önnek mondom Holuvec doktor úr, aki mint tudós szintén a mi szakmánkhoz tartozik. Halála előtt pedig tréfálkozva még meg is kérdezte tőlem, hogy vajon mit gondolok?…

– Mit gondolsz? – kérdezi utolsó estéjén, – vajon osztályrészűl jut-e nekem is odaát ama mennybéli selyemköpeny, a sokat emlegetett „galabéja charír”? – S még kedvesen nevetett is ehhez.

Én pedig könnyek között s a lelkem egész biztonságával azt feleltem néki, hogy igen, igen, mert mindent megérdemel, amit az isteni kegyelem a jóknak juttat osztályrészűl. S még aznap éjszaka meghalt. – –

Különben is nekem már lánykoromban az volt a véleményem, hogy kis dolgok jellemzik legjobban valakinek a nagyságát. Ezért is mondtam el éppen ezt a történetet. Mert ebből kiviláglik, hogy nem hiába tanúlmányozta ő annyit a keleti irodalmakat: a helyes megoldást mindenben és mindenkor megtalálta, kisebb és nagyobb dolgokban egyaránt. Mert voltak régi arab mesterei és voltak élet-elvei.

Mondom is mindenkinek, fogom is mondani, amíg élek, hogy ő a tisztaság, korrekt viselkedés és becsület mintaképe volt.

 

Öröktüzek

Hogy voltaképp mit is akar, ezt néha bizony nem könnyű kifűrkészni nála. Most is mindenféléről beszélt, így arról is, hogy asszony létére mikor és mért szokta meg a szivarozást? no de olyannyira, hogy, – amint kifejezte, – nincs az a hatalom, amely képes volna még ezt is elvenni tőle.

– Barátaink mostanában féltik az egészségemet, – magyarázta a vele szemben ülő félénk fiatal nőnek s ezért mégiscsak megpróbáltak lebeszélni róla. – Micsoda szemtelenség ez? – kérdeztem tőlük. – Mit adtok helyette? Ez osztja be az életemet, sőt ez adja ma már úgyszólván minden értelmét is. De küldtek hozzám egy fiatal, tudós orvost, hogy az is vizsgáljon meg, de alig, hogy ez a csinos fiú belépett az ajtón, rögtön így szóltam hozzá:

– Látja ezt a szivart? Ha maga is ettől akar eltiltani engem, akkor máris fordúljon vissza.

Szólt s mintha dokumentálni akarná elszántságát olyan hevesen kezdett szivarozni, mondhatni életre-halálra. Különben is vésztjósló volt az egész jelenség: ezt a fiatalasszony abban a pillanatban megállapította, mihelyt belépett ide, épp ezért nyomban el is határozta, hogy megissza teáját, aztán egyszeriben feláll és máris elköszön innen. Mivelhogy annak ideje mégiscsak rég elmúlt már, hogy vele ez az asszony tetszése szerint rendelkezhessen. Megborzongott.

– Legjobb lesz, ha máris támadásba megyek át, – gondolta magában.

– Kegyelmes asszony szíves volt hivatni engem, s ennek bizonyára valamely fontos oka is volt, – kezdte tehát. Vagyis elkövetkezett az a perc, mikor mind a ketten készek voltak egymásnak nekiesni és egyik se tudta, hogy voltakép mit is akar a másiktól. Aminthogy ezt nem is lehetett tudnia. A csatának többé semmi értelme se volt: az a férfi ugyanis, akiért valaha oly nagyon érdemes volt megküzdeniök, rég halott, s a végső elszámolásnak: szemrehányásnak, vagy megbánásnak is mi értelme ma már?

S úgy látszik, az öreg hölgy mindezt régen átgondolta már maga is, mert a fiatalasszony, Zsófika kérdésére, hogy minek hivatta ide, előbb szórakozottan nézett maga elé, aztán az ablakon át a messzeségbe, majd tévetegen csak ennyit felelt:

– Hogy mért is hivattam? No persze. Jó volna tudni. Csak olyan biztosan én se tudom, illetve hisz tudom is. Mindenekelőtt látni akartam annyi idő után, minthogy maga az utóbbi években elkerűlt engem, nem tudom mért? S aztán beszélnem is kell magával egyről-másról. Muszáj Zsófika, muszáj, olyan dolgok ezek, amelyekről végre is muszáj beszélni, – mert nehogy azt higgye, hogy az idő múlásával a szenvedések is csöndesedni kezdenek az emberben, sőt, sőt: bizonyos dolgok egyre jobban marják az embert, ez az igazság. Így például vegyük csak ezt: maga férjhez ment ugy-e? S az én tanácsomra is ugy-e? No lám. Mármost csak az a kérdés, hogy igazán megbánta-e? Mért nem felel, ha kérdezem.

– Nem bántam meg kegyelmes asszony, – felelte végre meglehetősen lankadtan.

– Jó ember ugy-e?

– Igen, nagyon jó ember, – felelte a fiatal az igyekezet buzgóságával, bár még mindig leplezetlenűl fáradtan.

– Ezt is csak azért firtatom újra, – mondotta az öreg hölgy, – mert vannak, akik most annyi idő után is visszajárnak ide és csakis azért, hogy engem okoljanak a maga házasságával is.

– Pedig csakugyan nagyon jó ember, – ismételte ő még fáradtabban. És nagyot sóhajtott. De még ki is egészítette ezt a kedvetlen beszédet.

– Vagyishát valószínűleg úgy van ez, hogy némely embernek mindenkép sokat kell szenvednie kegyelmes asszony.

– Ó, ó, ó, hiszen mindenkinek Zsófikám, mindenkinek, – felelte az idős hölgy s nem tudta mért van máris úgy meghatva, – azt hiszi, nékem nem? Hisz egyet-mást tudhatott is rólam, vagy azt képzelte, hogy én érzéketlen vagyok? ó, ha én magának mesélhetnék, – mondá s már érezte is, mint indúl meg benne a panaszkodás, az örökös panasz régi, ismerős, meleg lendülete. De megtorpant hirtelenűl. Úgy látszik, ő is félt a bizalmas percek közlékenységétől. Csakugyan kezdjen el hát végre valahára beszélni? Mondjon el mindent? Könnyebb ezt elképzelni, mint megtenni.

Hevesen szivarozott, majd a szivarját forgatta ujjai közt, mintha nagyon gondosan akarná megvizsgálni tüzét.

– Hogy minek dohányzok annyit? No mit gondoltok minek? – beszélt a szivarhoz, – ha én egyszer, már egyszer megmutathatnám, ami itt bennem sustorog, akkor megtudhatna erről is egyet-mást Zsófika, – mondotta még. – De minek is beszéljek? – tette hozzá. – Elég annyi, hogy nékünk asszonyoknak kijut.

– Ó hiszen nékik is, a férfiaknak is, – felelte Zsófika s úgy látszik, nem is minden célzatosság nélkűl, mert rögtön ez után így folytatta:

– Hisz kétségtelen, hogy némely asszony épp oly nehézzé teszi a férfi életét, mint egyes férfiak az asszonyokét.

– Hogy-hogy nekik is? – kiáltott fel az öreg hölgy sértődötten, mivelhogy elértette a célzást. – Hogy-hogy nekik is? De mennyivel több nekünk? Igazán csodálom, hogy magának ezt még mondani kell. Hiszen már maguk a gyerekek is! – vegye csak ezt. Azt hiszi, hogy oly kis dolog gyerekeket a világra hozni? – A hangja megint bizalmasabbá vált.

– Tudja, hogy én mennyire gyűlöltem mindig az állapotomat? – folytatta aztán egész érthetetlenűl keserű indulattal. – Maga értelmes lény, olyan sokat ezt magának nem kell magyarázni. Nehézkes voltam, mozdúlni is alig tudtam. Se ez, se az! Se dolgozni, se emberek közé menni és mintha tisztátalan lennék! Sohase felejtem el. És még ehhez a gondok is! Ó micsoda zűrzavar, micsoda zűrzavar! És ezalatt, az urak, jól megfésűlködve a klubban kártyáztak. Én meg itt fetrengtem egyik karszékből a másikba, kócosan! Hiszen mesélhetnék én magának sokmindent, – folytatta, – de érezte, hogy ez már megint túlsok, megint kezd keservesen elkomolyodni s ezt még sem óhajtotta, még most sem. – Ami pedig azt illeti, látja: én mégsem bántam meg Zsófi, – mondotta később. – Persze, a jövedelem kicsi, némely ember, tudjuk, nem született arra, hogy pénzt keressen, az életük tehát, képzelem, elég küzdelmes lehet, no de mégis. Maga akkor megkérdezett engem, hogy mit szólok? Az ilyesmiben persze, tanácsot adni nehéz… és mégse tudnék ma se mást tenni, minthogy rábeszéljem. Szereti magát, legyen a felesége.

– Mennyit kertelsz, magyarázol, mentegetőzöl. És hogy át van finomítva, keresztűl-kasúl van hazudva minden. No de lássuk végre is, hogy mit akarsz? – gondolta magában, épp ezért csak ennyit felelt:

– Kegyelmes asszony akkoriban annyira szívén viselte sorsomat…

– Igen, igen, nagyon jól is tette, hogy hozzám fordúlt, – mondotta az öreg hölgy, – maga az utóbbi években ugyan elkerűlt engem, nem tudom mért? de nem is firtatom ma már, fő dolog, hogy most itt van. És csak jöjjön el máskor is, jöjjön mindig ide Zsófi, akármi kellene… Amíg én élek, ez a ház mindig nyitva áll maga előtt. – Szavai után csend lett, furcsa csend. S az idős hölgy hangja melegen vibrálni kezdett benne.

– Mert látja, mi mindig szerettük magát, – akarta volna még folytatni, de itt hirtelen zokogni kezdett.

– Ördög vigye, – kiáltotta zokogva, – hogy nem tudok uralkodni magamon.

A fiatalasszony pedig csak nézte s annyira csodálkozva, annyira izgatottan, hogy egészen belepirúlt.

– Oh Isten, hát még mindig itt tart? – gondolta magában. – Vagy tán öröktüzek ezek? Igazán öröktüzek?

Az idős hölgy viszont, mintha most már megadta volna magát kényszerűségeinek: – ha ennyire feltólúl szívéből a szó, hát legyen.

– Igen, mi szerettük magát, – mondotta újból. – Az uram egy nap hazajött hivatalából és azt mondta: – Lujza, egy olyan édes, drágalátos kislány dolgozik nálam… Hiszen tudod, hogy én reggel mindig álmos vagyok, de ha ezt a kislányt meglátom, mindjárt jókedvű leszek. Te, az úgy mosolyog, de úgy mosolyog! Bámúlom! És egész boldog vagyok tőle. – Tud-e még úgy mosolyogni, Zsófikám édes?

– És én akkor gondolkodtam ám ezen Zsófi. Mert ez a szó… Hiszen én tudtam már akkor, hogy az ilyen szavak mit jelentenek nála. Mit csináljak hát most? – kérdeztem magamtól. – Különben is, ő negyvenhat volt már, én negyvennégy, már nem voltam fiatal. Jól emlékszem erre a beszélgetésre, hiszen ugyanegy héten van a születésnapunk és ő a két születésnap közötti időben mesélte ezt nekem! Eh ostobaság! Féltékeny legyek most? Hányszor húnytam én már le a szemem, épp most ne? Igaz, hogy ez már nem olyasmi volt. Dehát éppen azért. És ha ő ilyen kedves és megmondja nekem… Hiszen én szerettem az uramat. Én szerettem, – mondotta még, mikoris hirtelen csoda történt. Váratlanúl felállott s miután letette szivarját:

– Maga is szerette őt? – kérdezte tőle oly nyersen, oly kiméletlenűl, mintha hirtelen megszállta volna valami vadság. – Egy-kettő, ki vele. – Amire a fiatalasszony véglegesen elszántan és bíborrá vörösödve:

– Igenis, nagyon szerettem őt kegyelmes asszony.

– Jobban, mint én? – E kérdés után a fiatal máris felállott, hogy elmegy innen, de az öreg hölgy, mint valami uralkodó démon parancsolt rá:

– Leülni. Innen maga most el nem megy. És viszonyuk is volt? – kérdezte ugyancsak keményen.

– Igen, viszonyunk is volt, – felelte a fiatal, szívének, életének minden elszántságával.

Az öreg hölgy erre nagyon elszédűlhetett, mert előbb végigsimított homlokán és lehúnyta szemeit. Illetve ennyit mondani mégcsak nem is elég, mert rögtön utána mintha taglóval sujtották volna le, úgy összeesett, szinte belezuhant karszékébe, mint akit minden ereje elhagyott.

A fiatalasszony még fel is sikoltott, mert az első pillanatban azt hitte, hogy itt hal meg most a szeme előtt, hogy vége van. Ennélfogva rögtön a kezeihez nyúlt s e kezek csakugyan hűlőben voltak. Csak most eszmélt rá, hogy milyen elviselhetetlen szenvedés lehetett ennek az asszonynak az élet. Erre nem gondolt eddig s rettenetesen megsajnálta.

– Hagyjon engem, ne törődjön velem, üljön le Zsófi, – szólalt meg végre az öreg hölgy, mikor a fiatal az egyik szekrényben kezdett izgatottan kotorászni borogatásnak való ruha után. S mikor még se jött vissza, s mikor még tovább is kotorászott, az öreg hölgy saját magával kezdett beszélni. A következő intelmeket intézte önmagához:

– Vad voltam, nagyon vad voltam, – mondotta csendesen. – De hát mért ne legyek én vad? Minek ez a magamra kényszerített ostoba nemesség? Minek hazudik az ember annyit? hogy én mennyire szeretem magát, meg az uramat is mennyire szerettem, – hát a gyűlölet hol marad? Csupa magamra kényszerített hazugságban élni, nem szörnyűség ez? Azt hazudtam magamnak, hogy maguk olyan lények, mind a ketten, akiket muszáj szeretni. Oh, csúnya, szemérmetlen, gaz népsége, legszívesebben megfojtottalak volna benneteket, – hát nem jobb a kevésbé kulturált embereknek, akik agyonverik egymást, kitépik egymás szemét. A múltkor ebben az utcában egy házmesterné a másik asszonynak, aki történetesen szintén házmesterné, egyik mellét tépte le, – persze mindenki óbégatott emiatt, csak én nem.

– De a kis unokám is, – folytatta, – nem arcomba vágott a múltkor? S vajon mért tette? Mert egyelőre még ő se hazudja le érzéseit – elégedetlen volt velem, azért tette. S hogy óbégatott emiatt is a lányom! De én nem óbégattam.

– És mért nem? – folytatta. – Megmondom azt is. Üljön ide mellém Zsófika, majd megmondom. Mert sokszor azt érzem ám, hogy már nem is vagyok itt, hogy én már nem is élek. És ezt érezni jó, sok mindenen átsegít, amit már túl nehéz volna elviselni…

Amint ezeket magyarázta, sápadtságából hirtelen vérpirossá vált az arca, de oly pirossá, hogy megint félteni kellett őt. Mintha tűz kapott volna bele, szinte lángolt valamitől, amit, úgy látszik, még mindig nem mondott meg.

De váratlanúl fel is ugrott s a düh fürgeségével szaladt az egyik szekrényhez. Kivett onnan egy régi bőrtáskát és így szólt:

– Belenyúlok a jó múltkor ebbe a bőrtáskába, hát látom, hogy a bélése fel van púposodva. Feltépem, hát ez volt benne: egy betétkönyv, amelynek címlapján ez áll: Zsófikáé. És még egy nékem címzett levél is volt benne.

– S ebből a levélből nem az derűl ki, hogy ő szeretett engem. Nem, még azt se tudom, – illetve hát, annyira semmi esetre se, mint magát. Mert hiszen azt írja, hogy én kényszerítettem bele magát ebbe a házasságba, – azt írja: – hozzá adtad, hozzá kényszerítetted Zsófikát ehhez a pipogya fráterhez, – mármint a maga férjéhez, aki sohase fogja tudni eltartani, – micsoda szemtelenség! Hogy én kényszerítettem magát! egyszóval: még a szegénységükért is engem tesz felelőssé. Azután úgy folytatja, hogy ezen a betétkönyvön, amelyet itt találok, hogy ebben tízezer aranykorona van elhelyezve s hogy ezt magának adjam át, ha ő már nem lesz. Itt van, tessék, tegye a táskájába.

– Látja, az ember halottaival is úgy van, mint az élőkkel, – mondotta még, – egy nap ölelkezik, másnap gyűlölködik velük… Különben is, minek is vagyok én ilyen vad, igazán? Mert ha most akármit teszek is, vagy mondok, nem akkor is úgy telt el az életem, mint ahogy eltelt? ki tud ma már változtatni rajta? S ha maga most itt letérdel előttem és úgy könyörög, hogy bocsássak meg, akkor is, nem úgy éltem-e, ahogy éltem, nem épp olyan szenvedések között telt el, és nem úgy volt-e tönkretéve az életem? Ki teszi ezt jóvá nekem? ki teheti jóvá? Mikor nincs több élet, csak ez az egy.

Kérdésére persze senki se felelt. Végülis a fiatalasszony megsokallta ezt a csendet, megint felállt, zsebkendőjével megtörölte gyöngyöző homlokát, majd így szólt:

– Most azonban tényleg elmegyek. Ezt a nagy pénzt pedig köszönöm, elfogadom, mert valóban rászorulunk a segítségre s ugyan kitől fogadhatnék el valamit, ha nem azoktól, akiket szeretek… s akik azt állították, hogy ők is szeretnek engem:

– Mielőtt azonban végkép búcsút vennék, – folytatta, – még muszáj annyit közölnöm a kegyelmes asszonnyal, hogy kedves férje nem egyszer a következőképen nyilatkozott Önről:

– Bámúlom ezt a Lujzát, – mondotta minden adódó alkalommal, – bámulom ezt a Lujzát, hogy ez mennyi mindent elvisel tőlem, mert hiszen haszontalan csirkefogó vagyok, valljuk meg az igazat. Kártyáztam no de mennyit! másokat szerettem… Másokat szerettem, ez igaz, no, de viszont az is, hogy nélküle élni ma már se nem tudnék, se nem akarnék. Mert ami ő, az mégiscsak ő s ami ő, az nem pótolható semmivel.

E szavakra megint csend lett. S ha valaki most és így látja együtt őket, talán észre se veszi, hogy mind a kettőnek könny ül a szemében. Végülis az öreg hölgy felitatta zsebkendőjével e könnyeket és így szólt:

– Ott a térdeplőm, amelyen imádkozni szoktam. Le mer maga is térdelni rá és meg mer ott esküdni, hogy amit mondott, abban minden szó igaz, hogy abban nincsen semmi kedvemre, javamra szóló hazugság…

– Boldog örömmel, – felelte a fiatal.

– A gyerekére? – kérdezte tőle. Majd: – Halott édesanyja üdvösségére is? – S ő mind a kettőre zokogva bólintott. Az öreg hölgy pedig összevonta erre szemöldeit. Úgy tetszett, mintha nagyon töprengene. Majd lassan, akadozva, nagy erőfeszítéssel csak ennyit mondott még:

– Oh istenem bizony. Akkor hát ma éjszaka talán jobban fogok végre aludni. – Aztán leverte még ruhájáról szivarja hamuját s egy ideig még bólogatott is utána.

 

Nun

Azon kell kezdeni, hogy a kis Ilse akkoriban tényleg nagyon egyedül volt. Édesapja ötéves korában meghalt, majd a bátyja, s röviddel utóbb ő maga is nagyon megbetegedett, majdnem meghalt ő is, de aztán megmentették. A baj majdnem két évig tartott, s a kis Ilsét csak elkésve irathatták be az iskolába.

Az iskolában azonban, sajnos, senki se szerette. Mert a beteg gyerekek filozófusok bizony. A kis Ilse sápadt is volt, ezenfelül néha töprengve állt meg szünetekben az osztály ajtaja előtt, jobb keze mutatóujját szokása szerint fogai közé szorítva, s azon tűnődött, kimenjen-e az udvarra, vagy sem? Rendesen úgy döntött, hogy inkább benn marad az üres osztályban.

A sok gyerek süvöltve, zajongva áramlott ki az ajtón, ő pedig így gondolkodott:

– Ha kimegyek, lökdösnek, nem tudok gondolkodni, ha pedig itt maradok, egyedül vagyok. – Itt is maradt tehát, odaállt az egyik nyitott ablakhoz, és vagy gondolkodott, vagy nem, mert néha bizony dalolgatott is magának. Ezt a dalt nagyon szerette:

 

Zöld erdő pázsitján Egy rubintos hintó, Benne szép tündérlány, Mint a rózsabimbó…

 

Csak, hogy hogy nem, egy Oskó Juli nevű lány észrevette ezt a dolgot, mert bejött a zsömléjéért, és ott látta a kis Ilsét énekelni az ablakban. Nem szólt semmit, de minthogy alamuszi volt, nagyon ravaszul elmondta ezt a dolgot a többinek is. Ezek se szóltak semmit, csak kezdtek gúnyosan tekintgetni a kis Ilsére. Egy nap aztán, mikor megint ott állt fogai közé szorított ujjával, Oskó Juli leguggolt eléje, hogy lesütött szemébe nevethessen, és így szólt hozzá:

– Mit dugod a szádba az ujjadat? Még mindig dudlizol? – És ezzel se szó, se beszéd, kicsapta ujját a szájából.

A többiek nevettek, s ezentúl, ha netán Ilse megfeledkezett magáról, ők is ugyanezt tették vele és megint csak nagyokat nevettek.

De volt itt más baj is. Az osztály nem nagyon szerette Anna nénit, a tanítónőt, legfőként azért, mert ha beszélt, közben gyakran köhécselt. Ilyeténképpen:

– Tudjátok gyerekek… kh-kh… a Kárpátok… kh-kh…

Egyszer aztán elfelejtett köhécselni, mikoris az utolsó padban ugyanez az Oskó Juli közbeköhécselt, most ő mondta azt, hogy: – kh-kh… kh-kh…

Általános lett a dermedés. Csakhogy Anna néni ezt nem vette észre, és azt kérdezte:

– Mi bajotok van, gyerekek? – Amire ez a szemtelen Juli az utolsó padban megint csak azt felelte rá: – a Kárpátok, igen… kh-kh… kh-kh…

Anna néni erre elpirult kicsit, hallgatott egy ideig, homlokát többször megsimítva, azután így szólt:

– Gyerekek, megvan az a hibám, hogy köhécselek, de azért ne űzzetek tréfát velem. Te Oskó Juli pedig ne légy olyan haszontalan, mikor nem is vagy olyan rossz, mint amilyennek mutatod magad.

A kis Ilse pedig ettől sírva fakadt.

– Kop Ilse, mért sírsz? – kérdezte ekkor a tanítónő, de a kis Ilse sokáig nem tudott mit felelni neki. Csak sírt és sírt, és végül csak ennyit mondott:

– Azért sírtam, mert szeretem a tanító nénit. – És máris leült. Nagy csend volt, a tanító néni pedig így felelt: – Én is szeretlek benneteket. – És tovább magyarázott.

Ekkor azonban Ilse nagy hibát követett el. A szünetben ugyanis odament ugyanehhez a Julihoz, fölemelte ujjacskáját és így szólt hozzá:

– Ez nem volt helyes.

Julinak eltorzult a szája és így felelt:

– Mit hencegsz? Mit páváskodol?

– És milyen gőgös! – kiáltotta valaki.

– Én gőgös vagyok? – csodálkozott magában Ilse.

A többiek pedig ezt kiáltozták nagy hangon:

– Nem helyes, nem helyes! – És két mutatóujjukat egymáshoz pöccentve nagyokat nevettek. S ettől fogva Ilsét kínozták ezzel a szóval, hogy „nem helyes”. Miközben leguggoltak eléje, hogy lesütött szemébe nevethessenek.

 

*

 

Az édesmamának nagyon sokat kellett dolgoznia, ezenfelül nagyon ideges is volt, s ha Ilse valamit mondani akart, rendesen ezt felelte néki:

– Hagyjál, kislányom! Majd holnap.

És ez így ment nap, mint nap. Épp ezért Ilsének sosem volt hova fordulnia. Úgy érezte tehát, hogy egyedül van a világon.

Sokat töprengett ő azon, hogy kinek lehetne elmondani e nagy baját, végül is Anna néni mellett döntött.

Még másnap is sokat törte a fejét, hogy szóljon-e neki, vagy sem, s izgalmában megint fogai közé vette mutatóujját. S íme, Deneflé Gizi megint kiverte a szájából. Ekkor tehát végleg elhatározta, hogy nincs tovább! Anna néninek elmond mindent. Hogy őt nem szereti senki… Délben meg is várta őt az iskola kapujában, hagyta, hogy elmenjen mellette, aztán utána szaladt, és egy ujjal megérintette a karját.

– Mit akarsz, kislányom? – kérdezte hátrafordulva Anna néni.

S Ilse csakugyan nem tudott mit felelni neki. Mondanivalója ez volt: – Nagyon egyedül vagyok, Anna néni. – De nem tudta ezt sehogyse kifejezni. Ott állt tehát, lihegve, rémülten, s csak nézett fel a tanítónő világos, kék szemeibe.

– Nem tudsz mit mondani nekem? – kérdezte a tanítónő.

– Nem tudok – suttogta Ilse.

Ekkor a tanítónő belenézett e borús szemekbe, amelyek párásak voltak az izgalomtól, aztán lehajolt hozzá és megcsókolta őt. De még meg is simogatta és azt mondta neki:

– No kis Ilse, menj ebédelni, siess.

Ilse arca ugyan megdicsőült e pillanatban, de, ha meggondoljuk, körülötte voltaképp minden maradt a régiben. Tovább is bánatosan, magányosan éldegélt, s még ezután is gyakran úgy érezte, hogy nem szereti őt senki. És ilyesmi, az efféle érzékeny virágocskának nagyon rosszul esik ám. S bár nem sírt soha, de folyton-folyvást csak töprengett. A mama egyszer rá is szólt egy szombat délután:

– Mit töprengsz olyan sokat? – De Ilse erre már semmit se felelt.

 

*

 

S ekkor történt a csoda. Kettős csoda történt. Egyrészt: ő egy bizonyos sarokban szokott ülni, ott végezte mindig házifeladatát, néha viszont abbahagyta, s mint már tudjuk, danolászott magának. Néha még játszott is, rendesen azt játszotta, hogy ő háziasszony és neki vendégei vannak uzsonnára. Ilyenkor sürgött-forgott és nagyon tevékenykedett. Ilyenkor dióhéjat tett egy könyvére, azt tortaként odatette a vendégek elé és azt mondotta nekik:

– Most csináltam, nagyon finom. Tessék parancsolni, tessék parancsolni.

Nekik ugyan sose voltak uzsonna-vendégeik, de Forró Liditől azt hallotta az iskolában, hogy nekik igenis, uzsonna-vendégeik voltak, s ez a szó nagyon felgyújtotta képzeletét. Forró Lidi azt is elmesélte, hogy mit szokás ilyenkor csinálni. Ugrálni kezdett és ide-oda szaladgált, miközben ezt kiáltozta:

– Tessék parancsolni, tessék parancsolni. De igazán. Vegyenek még ebből is, meg ebből is.

– Épp most kóstoltam, nagyon finom – tette hozzá Ilse saját találmányaként és megnyalta szájacskáját.

Egyszer, amint így buzgólkodik, térül-fordul, riadtan kiált fel. Éppen lehajolt, hogy felvegye a legurult dióhéjat, éppen meg akarta fújdosni, hogy tiszta ételt tegyen a vendég elébe, mikor a földön, a sarokban, kis tálcácskát lát, és azon csomagot selyempapírban.

S a csomag tetején egy kis cédulán nyílt levelet, amelyen ez állt: Ilsének, a kis Ilsének szeretettel a Szegény Mama. – S alatta kis betűkkel: de te magad edd meg, ne osztogasd szét a vendégeidnek.

Ilse haragosan rázta meg a fejét. Hogy mért volt olyan haragos? – ő maga nem tudta volna megmondani, de én tudom. Egyrészt: mert a mama úgy látszik, megleste őt e játéka közben, s ezt ő nem szerette, és másrészt: neki ne is adjanak csokoládét többé, mert néki nem az kell, ő játszik ugyan, csokoládét is kínál, de őt evvel kibékíteni nem lehet. Mikor a mama mindig azt mondta: „majd holnap, majd holnap”, akkor ő ezt nagyon megjegyezte magának.

És megette ugyan a felkínált csokoládét, kezdetben szomorúan, aztán dühösen eszegette, de a végén még meg is nyalta szájacskáját, majd egy nagyot ásított. S ettől nagyon józan lett hirtelenül. Az álmok eltűntek.

Furcsa dolog ez az ásítás: azonnal egy kis ténsasszony lett belőle, pontosan olyan, mint Margulits néni, a szomszédasszony.

– Halat főztem a gyerekeknek vacsorára – mondta tehát a szobában valakinek. – Majd derekára tette két kezét és így szólt:

– Megettétek szépen a vacsorát? Igen? Akkor egy-kettő, tessék minden jó gyereknek lefeküdni. Rontom-bontom. – De még válaszolt is e szigorú szóra.

– Igen mama, mi engedelmes, jó gyerekek vagyunk, és lefekszünk szépen – felelte önmagának és ezzel elkezdett vetköződni.

 

*

 

S ekkor kezdődött el csak az igazi csoda.

De tartsunk sort. Mindez keddi napon történt, s éppen a keddi nap igen fontos volt llsének. Akkor igyekezett is minél előbb ágyba kerülni, az ő titokzatos kis ágyába. Ezért is szánta ő rá magát, hogy ilyen korai órában belebújjon és vacsora nélkül.

– Sebaj – gondolta –, ez a csokoládé is olyan, mint a vacsora. És nemsokára itt lesz az édes Nun. És ha mama hazajön, álmot tettetek, akkor bemegy a másik szobába s akkor megint itt van az édes Nun. – Ezt gondolta.

Úgy látom azonban, hogy erről az ágyról is kellene még egyet-mást mondanom. Pompás kis ágy volt, kétségtelenül, még a régi jómódból maradt rájuk, s valamikor Ilse kis bátyjának ágya volt. Oszlopos volt, s az oszlopokon bűvös alakzatok, faragványok, amelyek oly érdekesek voltak, amelyeket Ilse már régen nézegetett, s mintha ezek közül az egyik az utóbbi időben kacsingatni kezdett volna rá. Ez így kezdődött.

Lassan-lassan aztán az lett ennek a vége, hogy nagyon jó volt ide lefeküdni, mert valóságos álomország lett belőle. Oda jutottunk, hogy a gyerek úgy menekült ide, mint valami várba, ahol nem zavarja meg az embert senki, gondolkodni, beszélgetni, énekelni lehet, s nem lesnek rá az emberre soha, s ami a fő: itt volt az édes Nun, aki csodák csodája, mikor a félálom fénycsóvás káprázatai már kezdtek megvillanni a kis Ilse szemei előtt, néha még le is szállt talpazatáról és meg is simogatta őt. És mint már mondottam, ma éppen kedd is volt, vagyis a várva-várt idő.

S mármost ki volt ez a Nun, s mért volt olyan jó Ilsének a keddi nap?

Ennek az ágynak ugyanis négy oszlopa volt s ezeknek mindegyikén édes-szép kisfiúk voltak kifaragva, fejükön katonasapka, amely alól kikandikáltak hullámos fürtjeik. S ezek egyike volt az, (lábtól a jobboldali) akit ő már régen Nunnak nevezett el, igaz, Laudinnak is, de aztán úgy határozott, hogy inkább Nun legyen a neve, mert ez méltóbb hozzá. S ez a Nun, ismétlem, nemcsak édes, szép kisfiú volt, talán olyan, mint amilyen az ő kis bátyja most a felhőkben, mert nemcsak szép volt, fürtös, mosolygós, de amellett égi fiú is, túlvilági lény, aki mindent tudott. Akármit kérdezett tőle, mindenre tudott felelni neki, viszont, ha nem akart felelni, akkor eltűnt. Akkor ottmaradt helyette az élettelen faragvány, amely még mindig fénylett ugyan furcsa fénnyel, de sohasem úgy, mint mikor ott volt mögötte a szellem-fiú, mert akkor még az ajka is fénylett bizony. Ilsének vigyázni kellett tehát, nehogy olyat találjon kérdezni, amit nem szabad kérdeznie. Ezenfelül Nun persze, még mesélni is tudott, mégpedig gyönyörű, álomba-bűvölő meséket. Így most is.

Ott tartunk, hogy Ilse tehát lefeküdt, jól magára húzta a takarót, azután így szólt:

– Szervusz édes Nun, szervusz édes Nun, egyedül vagyunk, mit mesélsz ma nekem? – S íme, Nun nem jelentkezett.

Ilse összeráncolta homlokát és ezt gondolta:

– Nun haragszik rám, mert ténsasszony voltam. Azt ő nem szereti. – Leglágyabb hangján kezdte szólongatni tehát: – Édes Nun, ma kedd van, mégse vagy itt, vagy nincs elég sötét? Mikor olyan aranyos vagy – hízelkedett neki, de még fel is ült és megsimogatta a fürtös kisfiút. S íme, a kis szobor mosolyogni kezdett.

– Áh, áh – tapsikált Ilse – mégis itt vagy.

– Elkéstem – azt mondja Nun –, egy kis sánta lánynál voltam, Piroska nevezetűnél – ismered Sajtos Piroskát az iskolából! – akinek mamája sincs, és annak meséltem. – Ilse szigorúra vonta szemöldeit:

– Másoknak is mesélsz? Azt nem szeretem – feddette őt és meg is fenyegette ujjacskájával. – Miről meséltél neki? Azt akarom én is hallani.

És erre hát Nun elmondott egy gyönyörű mesét egy kevély rózsáról, aki oly kevély volt, hogy még a méhekkel sem állt szóba. Épp ezért a méhek is megharagudtak rá, a kevély rózsa tehát egyedül maradt. S amint így búskodik egész egyedül, arra jön Lacika, (ez Ilsének elhalt fivére volt) és azt kérdezi a rózsától: Letépjelek, te szegény rózsa? Mert minek neked élni, ha ilyen egyedül vagy? Gyere velem inkább a túlvilágra. – Erre a rózsa elkezdett sírni és ennek hallatára ágyában a kis Ilse is. Sok mindenféle oknál fogva.

Egyrészt azért, mert Nun ezt a gyönyörű mesét előbb egy másik kislánynak mesélte el, aztán azért is, hogy ő most elmenjen a túlvilágra? Néki már nem szabad élni? Mert magára vonatkoztatta ő ezt a történetet, mondani se kell. Mert hisz mondták néki elégszer a lányok az iskolában:

– Gőgös vagy, gőgös vagy – ami nem ugyanannyit jelent-e, mint az a szó, hogy: kevély?

De még azért is sírt, mert ha most itt volna a kecskehajú, borzashajú Lacika, akkor ő nem volna ilyen egyedül, s nem kellene a túlvilágra mennie. Milyen szépen játszanának ketten: ő volna a ténsasszony, Lacika volna a hentesinas, aki tojást lop neki a boltból, ugyanúgy, mint szemben velük Margulits néni unokaöccse, egy szintén sörtehajú fiú, aki az üzletből lopja neki a tojást. Azt kérdezte tehát Nuntól:

– Mondd Nun, mért halt meg az én jó kis bátyám? Mindenkinek meg kell halnia, vagy nem mindenkinek? És én is meg fogok halni?

E kérdésre azonban Nun haragosan nézett rá, aztán azon nyomban eltünt.

 

*

 

S így éltek ők együtt Nunnal, békességgel és nagy boldogságban. Ilse mindent elmesélt neki, ami csak a szívét nyomta, s alig várta már, hogy itt legyen a kedd, s kedd éjszakájának édes homálya, (Nun csakis akkor jelentkezett) mert nála jól kisírhatta magát. Mondom: Nun néha lehajolt hozzá és meg is simogatta, különösen közvetlen elalvás előtt. De néha tanácsokat is adott neki:

– Ne légy olyan kevély – mondotta Nun.

– Óh, én kevély vagyok? – kérdezte Ilse.

– Igen, igen, csúnya vagy, kevély vagy, ezért nem szeretnek a többiek, légy alázatosabb – mondotta Nun.

– Hogy kell alázatosnak lenni? – kérdezte Ilse.

Erre hát Nun megmutatta, hogy kell alázatosnak lenni.

Görbe botot vett a kezébe, nagyon meggörnyedt, kezét kinyújtotta és még hajbókolt is, miközben azt mondotta folyton:

– Óh kérem szépen, kérem szépen…

– Jaj de csúnya vagy – kiáltott fel Ilse –, akár egy sánta koldus, olyan vagy igazán. És ilyen legyek én is, azt akarod? – Amire Nun megint csak nagyon elmosolyodott s oly édesen! Így szólt hozzá:

– Nem, nem szivecském, maradj csak szép, maradj csak olyan, amilyen vagy.

Szóval így éltek együtt boldogan. Édesanya nem tudott Nunról, és ez is jó volt. Különben is, ha Ilse elkezdett volna neki róla mesélni, nagyon elcsodálkozott volna, túlságosan is, de biztosan félbe is szakította volna, hogy szokása szerint így szóljon:

– Hagyj most, kislányom. Majd holnap, majd holnap.

 

*

 

De közeledett a karácsony, már itt volt a küszöbön, s anyának nem volt pénze, s ezt Ilse tudta. Meg is mondta hát neki, hogy ő már nagy lány, neki tehát nem kell semmiféle ajándék. Amire a mama így szólt:

– Milyen kis hős lettél te, milyen kis hős lettél. – És megsimogatta. Majd még ezt is hozzátette: – Nem hagyom, hogy ilyen hős légy, Ilse. Neked még kijár a karácsonyi ünnep, nekem már nem. – És elkomolyodva nézett rá.

Abban maradtak tehát, hogy Ilse kap egy szoknyácskát meg egy jó kis téli kesztyűt, továbbá a mama maga főzi karácsony estén a vacsorát és így aztán jól fognak boldogulni ketten.

Csakhogy a mamának, úgy látszik, még erre se volt pénze, s ebből kerekedett aztán az igazi baj. Egy nap Ilse hazajön az iskolából, ahol meg is szokott ebédelni – a mama persze nem volt otthon, hivatalában volt, – és íme, mit lát?

– Hát ez mi? Hát ez mi? – kérdezi rémülten.

– Hol az ő kis ágya? – Nem volt ott többé, eltűnt. S Ilse majd megkövült az iszonyattól. Nézegette a helyét, körüljárta és még olyan gondolatok is megfordultak fejében, hogy hátha netán Nun tréfálkozik vele így, és a kiságyat lesüllyesztette a padló alá? Ott állt tehát, maga elé bámult, majd körüljárta az egész lakást is, végül fogta magát és elrohant egyenesen a hivatalba.

Rögtön kihívatta az édesanyját, a derék Gódor bácsi kérdéseire már nem is felelt. Pedig ő is leguggolt hozzá, az arcába nevetett és azt kérdezte:

– No kis aranyos, hány hét a világ? Van-e már vőlegény? – De ő, futása után lihegve csak ennyit mondott:

– Az istenért, Gódor bácsi, anyámat, anyámat.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte a kedves hivatalsegéd elkomolyodva. És ment a mamáért.

– Hova tette a kiságyamat? – rohant Ilse kitárt karokkal anyja fehér köpenye felé. S mindjárt át is ölelte derekánál. És sírt. – Hova tette a kiságyamat? – rimánkodott néki, magánkívül a kétségbeeséstől.

– A kiságyadat? – felelte mama – (aki meglehetősen józan természetű volt) – ne légy már olyan csacsi, hiszen kinőtted, nagy lány vagy már, nem való neked már az az ágy. És tudod jól, hogy nincsen pénzem, gondoltam, minek neked az az ágy, a díványon úgyis sokkal jobban fogsz te aludni.

– Eladta? – jajdult fel, s mintha a szíve szakadt volna bele.

– Hát persze hogy eladtam, nem volt pénzem, és minek neked az?

– Jézus – kezdte Ilse tördelni a kezét. – Kinek adta el? Mondja meg, hogy kinek adta el? De gyorsan az istenért, hátha utólérem.

– Az ócskásnak? – kiáltott fel Ilse, mintha olyat hallana, hogy az ő kiságya egyenesen a pokolba került. Szörnyű fogalom volt neki az ócskás, mert ott talán még gyerekeket is vesznek.

S már rohant is el. Nehéz megpróbáltatás volt ebbe a rozsdás kályhákkal, kígyószerűen tekergő rugókkal, csövekkel, vasakkal zsúfolt, dohos világba belépnie, de megtette. Muszáj volt. Ezzel a hetyke szóval rohant le a lépcsőn.

– Jó napot kívánok, bácsi. – És megállt, mert máris elakadt.

Az ócskás azonban kedélyes kis ember volt, szerette ő, ha a délután unalmában érdekes vendégek érkeznek hozzá. És megmondhatjuk: tetszett is néki ez a pöttöm gyerek, aki megint olyan volt most elszántságában, mint egy igazi ténsasszony. Mert Ilse persze semmiképp sem akarta kimutatni félelmét ebben a vasfogú pokolban.

A kereskedőnek prémes sapka volt a fején, ezt megigazította és így szólt:

– Miben lehetek szolgálatára, kis szomszédasszony? – És nevetett.

– Oh, az én kis ágyam – mondotta Ilse és nem tudott többet mondani, mert elszorult a szíve.

– Akar egy kis ágyat venni talán? – kérdezte a boltos. – Mert van ám nekem nem is egy. – De látván a gyerek könnyeit, hirtelen hangot változtatott, ültében máris megfogta a gyerek két kezét és barátságos tekintetét arcára függesztve így szólt:

– Mi baj van, kisanyám? Csak nincs valami baj?

Erre hát Ilse mégiscsak el tudta mondani nagy baját. Nunról nem szólt semmit, de azt elmondta, hogy az ő apja már meghalt, a bátyja is, és hogy itt a karácsony és a mamának nincsen pénze. S hogy a mama ezt az ágyat eladta, mert nem tudta, hogy ő neki, ő neki… – s itt megint nem tudta folytatni sehogy.

– No kislány? – kérdezte a boltos. Amire Ilse így felelt:

– Édes bácsi, óh, az én szívem… – S itt a szívéhez szorította kezét.

– Szerezzem vissza azt az ágyat? – kérdezte a kereskedő.

– Óh, édes bácsi – zokogta Ilse és ráborult a kezére.

– Hát hogy visszaadják-e, azt nem tudom – felelte a boltos. – De megpróbáljuk, jó? Csakhogy ahhoz pénz is kell ám – mosolygott a kis ember.

– Elmegyek cselédnek – felelte Ilse még mindig zokogva, mert már nem is tudta, mit beszél.

Jó kis bácsi volt ez a boltos, kövérkés, pocakos, ezenfelül most még elő is vette hosszú szárú pipáját, s ez még barátságosabb dolog! Előkotorta a sarokból, valami vasak mellől, rágyújtott, máris nagyokat pöfékelt és úgy nézett: a bodorodó füstfelhők mögül nézett a kislányra szótlanul. Ez úgy van, hogy az ilyenfajta emberek talán csak akkor tudnak gondolkodni, ha pipáznak. Mintha pipájukból szívnák az okosságot.

Pipázott tehát egy ideig, Ilse meg nem mert szólni, de nem is volt mit mondania. Hisz már jócskán kiöntötte a szívét, tehát üresen állt ott, csak a könnyei potyogtak.

– Hát jól van, kisanyám – mondta most a kereskedő –, hát jól van. Megpróbáljuk. – És hirtelen fel is állt. Pipáját szép gondosan visszatette megint a kellő sarokba, felrántotta öreg télikabátját és máris húzta fel a lépcsőkön kis kézikocsiját. A boltot bezárta, kitette a táblácskát, hogy „rögtön jövök” és azzal, kéz a kézben elindultak ketten az utca közepén a kocsival. Közben a kis ember elmagyarázta neki a dolgot:

– Tudja, kislány – azt mondja –, szerencséje volt magának, mert véletlenül tudom, ki vette meg. Amint itt húzom ezen a kocsin a kiságyat, ott áll egy bőröndös az üzlete ajtajában és azt mondja: – Ejnye no, Weisz bácsi – azt mondja –, éppen egy ilyen kiságy kéne nekem. Mert van nekem egy fiam is, hiszen tudja maga, akit éppen most veszünk ki a bölcsőből, Marci a neve. – Nekem különben barátom is ez a bőröndös – jegyezte még meg a kis ember.

– Hát gondoltam – folytatta –, legyen ez a Marcié. Biztosan katona lesz belőle, legyen hát az övé. De már itt is vagyunk, la – kiáltott fel hirtelenül és megtapogatta sapkáját a fején.

– No kis komámasszony, menjen be itt és mondja el, hogy mit akar – tuszkolta őt előrefelé.

– Jaj, édes bácsi, azt én nem merem – ijedezett Ilse.

– Hát nekem merte?

– Jaj, az más. Mert a bácsi… – És itt Ilse megint mondani szeretett volna valamit, de nem mondta. Csak nézett és nézett a barátságos kis emberre, talán abban a reményben, hogy az úgyis kitalálja, mi az, amit elhallgat.

– Hát jó – mondta most Weisz bácsi –, akkor mesélje el nekem szépen, hogy mit mondjak odabenn, – biztatta őt az üzlet ajtaja előtt.

Erre hát Ilse elismételte, amit már a pincében is mondott, hogy az apja meghalt, a mamájának nincs pénze és így tovább. De Weisz bácsi nagy szemeket meresztett rá és egy kicsit nevetett is.

– No de a fizetség, kisanyám, a fizetség – csodálkozott egyre.

– Oh, megint a pénz – gondolta magában Ilse. – Mi az a pénz? – töprengett már magában annyiszor. És sohase tudott a végére járni, csak annyit tudott erről, hogy ez mindennek az akadálya, hogy mindig ebbe ütközik bele a mama is, de még a kislányok is az iskolában.

– Oh, ha nekem pénzem volna – kiáltja, úgy látszik, mindenki a világon, és olyan áhítattal, mintha imádkozna. Az emberek szívükhöz szorítják a kezüket, ha a pénzről beszélnek – kivéve Nunt. Az nem törődik a pénzzel. Ó, az édes Nun! Vajon láthatja-e őt még valaha? Végső erejét összeszedte tehát és így szólt: – Van nekem egy nagyon szép, szalagos vizsgaruhám, azt odaadom a bácsinak – mondta most szemlesütve. A kereskedő erre haragos képet vágott és most már tegezte Ilsét:

– Velem te ne csinálj üzleteket – ripakodott rá. – De tudod mit? Én visszaveszem pénzért a bőröndöstől a kis ágyadat, haza is viszem neked a kocsimon, ha ugyan a bőröndös visszaadja. Ezt majd meglátjuk. De te majd gondolkozz azon, hogy hogy adod vissza nekem, mert én nehezen keresem ám a pénzt, azt el ne felejtsd. Nem kell sietni vele, ráérsz – folytatta utóbb –, de ne felejtsd el, hogy nekem is van ám egy ugyanilyen kislányom, mint te vagy itt – Paulácska a neve, ugye hogy szép neve van? És én szeretem őt és mégse láthatom, csak mikor? Este, ha hazamegyek ebből a pincéből… Megértettél?

– Oh, édes bácsi, megadom a pénzét, majd meglátja – mondta most Ilse, majd hirtelen megint ráborult a kereskedő kezére és megcsókolta.

– Jól van tehát – mondta erre Weisz bácsi talán még szigorúbban. – Mi a te neved, hogy is hívnak?

– Az én nevem Ilse – felelte lehajtott fejjel, és Isten tudja mért, megint nagyon elszomorodva. Úgy látszik, fáradt volt nagyon.

 

*

 

Visszajött tehát hozzájuk a kis ágy, a bőröndös is jószívű volt, odaadta és Ilse, most már, nemde, boldog lehetett volna. Csakhogy nem volt az. Vagy vannak lelkek, akiknek boldogsága a szomorúság képét ölti? Ilse egyelőre szomorú volt és szótalan. Mikor egyedül maradt a lakásban, így szólt a kis ágyhoz:

– Hát itt vagy? hát itt vagy? – És megsimogatta szelíden, kimerült mosolyával is dédelgetve őt. Viszont éppen kedd éjszakája volt elkövetkezőben, neki tehát nagyon kellett sietnie. Még fontos dolgok voltak előtte, el kellett mennie még Laci bácsihoz is.

Laci bácsi, az édesapjának bátyja volt, idős, zordon ember, aki valamiért nagyon megharagudott a mamára, aki kijelentette, (s ezt ő is biztosan tudja) hogy nem akarja őket látni többé. A pénz, a pénz! Ez a Laci bácsi is nagyon szerette a pénzét. Gazdag ember volt.

És mégis! Ő most el fog menni hozzá, és akármi lesz is. Mert ez a kötelessége.

El is ment. Felült a villamosra, aztán egy másikra, végül egy nagy szárnyas ajtón csöngetett, s a szobalánynak azt mondta, mondja csak: a kis Ilse van itt. Mert őt biztosan beeresztik. S ez így is lett.

Kitárult a másik szárnyas ajtó és Laci bácsi állt a küszöbön. Ilse nem tudott megmozdulni.

– Te ilyen nagyra nőttél? – kérdezte Laci bácsi, s e pillanatban máris két olyan nagy könnycsepp gördült le szemeiből, amilyeneket Ilse azóta se látott.

– Igen, én már nagylány vagyok – felelte szerényen, szomorún.

– No gyere be – mondotta neki a szigorú ember.

Ilse tehát bement. Itt aztán Laci bácsi felemelte őt jó magasra, mondhatni, szinte fel az égig, aztán hirtelen letette egy nagy, puha karszékbe.

– Jó volt? – kérdezte tőle, s könnyei után hatalmasat nevetett rajta.

– Nem akarsz rágyújtani? Szivart vagy cigarettát parancsol a kisasszony? És a mamád még mindig annyit dohányzik? – kérdezősködött a bácsi szüntelenül.

– Oh, nagyon sokat, Laci bácsi.

– És mért?

– Oh, nagyon sok a gondja, Laci bácsi.

– És mért van annyi gondja? – kérdezte ugyanő, mivelhogy akkurátus ember is volt.

– Oh, azt én nem tudom, Laci bácsi. De mindig azt mondják: a pénz, a pénz. Mi van a pénzzel, Laci bácsi, hogy az oly különös dolog?

– Talán te is azért jöttél? A pénz miatt? – kérdezte Laci bácsi, aki mindezek tetejében még gyanakvó ember is volt.

– Igen, azért jöttem – felelte Ilse. – S itt újra elmondta a kiságyat. Nunt megint nem említette, de azt igenis elmondta, hogy ebben az ágyban halt meg az ő kis bátyja, akit szintén Lacikának hívtak, s hogy ezt az ágyat édesmama eladta, mert nem volt karácsonyra pénze. Egyszóval, elmondta a kiságy egész történetét, s főként azt hangsúlyozta, hogy ő tehát Weisz kereskedő úrnak száznyolcvan forintjával adósa.

– Meg fogom magának fizetni Laci bácsi, ha majd nagy leszek – mondta Ilse és esengve nézett a hosszú férfiúra.

Ez a hosszú férfiú pedig kis idő múltán leült egy másik karosszékbe, és ahogy Weisz bácsi is tette, sokáig nézte őt. Talán ő is gondolkodott eközben.

– Nagyon hasonlítasz szegény öcsémre – mondta végül.

– No gyere, menjünk hát anyádhoz – mondotta még és lehajtotta fejét.

S ekkor Ilse Nunra emlékezett, aki mindig azt hajtogatta előtte, hogy ha anyád gőgös is, légy te csak alázatos és eredj el Laci bácsihoz, eredj el Laci bácsihoz.

 

*

 

Hogy anya mennyit sírt, mikor Laci bácsi kézenfogva a kis Ilsét megjelent nála, s hogy Laci bácsi mennyit simogatta anya haját, ezt már nem mondjuk el. Csak annyi legyen itt még, hogy Ilsére nemsokára ráborult keddnek bűvös éjszakája, s hogy akkor éjjel így szólt Nunhoz:

– Boldog vagyok, édes Nun, boldog vagyok, s ezt neked köszönhetem. – S aztán sokáig susogtak még együtt, s Nun furcsa, bűvös szemeivel még jó ideig kacsingatott reá, végül Weisz bácsi hangján így szólt hozzá:

– Jól van kis Ilse, jól van. És most már többen is ismernek, szeretnek, nagy lány is leszel rövidesen, én tehát búcsút veszek nemsokára, és eltűnök az éjszakában.

 

Három idegen úr

Ne beszéljetek nekem a falu szegény gyerekeinek szűkölködéseiről! Mert akármilyen bajban van is az a gyermek: a szabad ég alatt van, a tág égmező nyájaskodik neki s a boldog és tiszta szél, és nem lepi el a korom és füst, a por és a bűz, mint itt a nagyvárosban. Hát még abban az időben!

Akkoriban még olyan aszfaltot használtak, amely megpuhult a nap hevétől és Kása Mihálykának délfelé még a cipője is beleragadt ebbe a sűrű lekvárba. De mért ragadt bele? Mert tornacipő volt rajta, gumicipő, amelytől forró lett a kis lába s ez a forró ebbe a másik forróba még bele is ragadt. Ám ez még nem elég. Mert, valljuk meg, ez a cipő még szűk is volt, – egy jótékony hölgytől kapta még tavaly s a lába bizony megnőtt, de a cipő nem. Ennélfogva a lába kisebesedett, mondhatni, minden lépése fájt. De azért már kora reggel kiment az utcára, mert mit is csinálhatott volna egyebet az üres lakásban?

A mamája már munkába ment, ő tehát megitta kávéját, bezárta a lakást és zsíroskenyerét majszolva kiállt az utcasarokra. (Ezzel a zsíroskenyérrel persze késő délutánig be kellett érnie, míg a mama haza nem jött s nem hozott valami egyebet is.) Még nem volt olyan rekkenő meleg. Tejeskocsik járták az utakat s a kapualjakból csengettek, még egy kis levegő is megcsapta arcát, egy kis üdeség, ám ez már nem sokáig tartott. A nap feljebb hágott az égen és tüzelni kezdett. S íme máris egy csapat utcagyerek száguldott el mellette, de mint a szél. Akár egy csomag darázs szabadultak ki valahonnan s hajrá! máris tudták, mit kell tenniök. Az egyiket ismerte is, a házukból való volt. Ez mindent összeszerzett, amire a mamájának szüksége volt: cikóriát, hagymát az üzletekből, zöldséget, főzeléket a piacokról, néha még egy-egy borjúfejet is. Persze lopta. És ez így ment már mióta! S egész jól megvoltak így együtt a két kistestvérével, igaz, hogy a mamának valami kis titkos üzlete is volt.

Mihályka kifordította trikóját és belsejébe beletörölte a zsíros kezét, a száját is megtörölte kezefejével, de úgy látszik hiába, mert arca még mindig fénylett a zsírtól.

– Te mit állsz itt, mint a faszent? – lökte meg ekkor könyökével egy híres rossz gyerek. Előbb ezt mondta, aztán nagyot villant a szeme. – Mit ácsorogsz, mint a kecske farka? – javította nagy kedvteléssel ki magát.

– Én csak nézek itt – felelte Mihályka nagyon szelíden. – (Mert nagyon szelíd gyerek volt, akár az anyja.)

– Te hány éves vagy? – kérdezte újfent a rossz fiú.

– Én csak hat éves leszek – felelte Mihályka szinte bocsánatkérőn.

– Akkor menj haza a mamádhoz cuclizni – mondja erre a másik és nagyot lök rajta. Aztán megint meggondolja magát és mégegyszer meglöki. – De most fogd ám azt a zsíros pofádat, mert én már kilenc éves vagyok – teszi hozzá és nagyot üt a saját mellére. Holott hát Mihályka egy szót se szólt. De most megszólalt s némi büszkeség is volt a hangjában.

– Az én apám katona – mondta néki egy kis fenyegetés reményével. De a másik nem hagyta magát.

– Ha katona, akkor majd ellátom én a baját, mondd meg neki. Mert nekem is van ám kardom – felelte s előbb összevissza hadonászott a levegőben elképzelt kardjával, aztán elszaladt.

 

*

 

De volt egy kis barátja is Budán, egy elkényeztetett, beteges kis úrigyerek, Bandika nevű, akivel az óvodában úgy megszerették egymást, hogy még össze is csókolóztak. Ez a Bandika attól fogva úgy kívánkozott e barátja után, hogy a mamája többször is eljött vasárnap délelőttönként és kérlelve kérte Mihályka anyját, küldené el fiacskáját az ő beteges gyerekéhez, mert az olyan jól mulat, ha ő ott van és annyira rimánkodik neki Misukáért. S persze mindig hagyott is ott kellő mennyiségű hídpénzt. (Akkoriban ugyanis még két krajcárokat kellett fizetni a hidakon, ha az ember át akart jutni Budára.)

S ez még rendben lett volna, csak épp, hogy ott lenni nem volt valami jó. Illetve részben jó is volt: a gyerekek például kaptak nagyon finom habos uzsonnát és ez jó volt, viszont az evőeszközökkel bánni is kellett volna tudni s ezekkel Mihályka elég nagy bajban volt. Olyannyira, hogy mikor egyszer ott akarták fogni vacsorára, azzal az ígérettel, hogy majd úgyis hazakísérik este, ő rémülten kívánkozott haza. S mindenfélét összehazudott, hogy mért kell épp ma idejében otthon lennie. S ebbe a hazudozásba aztán bele is pirult. De otthon meg is kérdezte az anyjától:

– Ezek olyan finom urak, hogy vacsorázni is szoktak? – (Ő ugyanis semmit se tudott az effélékről, ha volt mit enni, evett, ha nem volt, nem evett.) Egyszóval: illemtudón kellett viselkedni s ő erről se tudta biztosan, mi az? s zavarában hol egyik lábára állt, hol a másikra. Nem tudta például, hogy kelljen beszélni a mamával s akkor is mindúntalan elpirult. De a legrosszabb volt innen hazamennie. Mivelhogy itt minden olyan tiszta volt és rendes, a falakon képek, a polcokon csecsebecsék, porcelán figurácskák…

És mi volt otthon? Biz azt kár volna firtatni.

Így hát nagyokat szuszogott, meg sóhajtozott útközben hazafelé s többször elhatározta, hogy nem jön ide többé. Míg egyszer aztán az elhatározása végleges nem lett. Ez így történt:

Mikor a mama kiment a gyerekszobából, ők ketten még egy ideig csendben voltak, s csak akkor lélegzettek fel igazán, mikor hallhatóvá lett, hogy a mama még egy másik ajtót is becsukott maga mögött. S ekkor aztán elkezdődött az, amiért legérdemesebb volt idejönni.

Misu ugyanis megmutatta a beteg kisfiúnak, hogy milyenek az utcagyerekek. Nem mintha tényleg olyanok lettek volna. Mivelhogy ő nem azt mutatta, amit valóban látott, hanem amit ő maga talált ki. Egész úton, még a Lánchídon is azon törte fejét, hogy miket fog ő a barátjának mutatni s néha még meg is állt és nagyokat nevetett, ha kitalált valamit.

– Te, figyelj ide. Van egy fűszeres, Mezei bácsi, ahhoz bemegyünk és kérünk egy krajcárért szentjánoskenyeret – fogja mondani Bandikának. – Nincsen most szentjánoskenyerem – fogja nyafogni Mezei bácsi, mert nagyon nyafogós ember, ezenfelül mindig azt mondja: szö, szö, és ő-vel is beszél, mint a kacsák.

– Hogy-hogy a kacsák? – fogja kérdezni Bandika, a beteg fiú.

– Ezt csak úgy mondom – fogja felelni neki.

– No, szóval kérünk szentjánoskenyeret, de nincs szentjánoskenyér, erre én úgy teszek, mintha megbotlanék és hasraesek, erre Mezei bácsi elkezd óbégatni, hogy: jaj, te szegény fiú, megütötted magad? – és ad nekünk egy-egy szárított fügét, ami nagyon jó. Erre kimegyünk az üzletből és a hasunkat tartjuk, úgy röhögünk.

Hogy ők ezt fogják játszani. És tényleg ezt is játszották.

– Most te vagy Mezei bácsi. Mondd azt, hogy: gyerökök, nincs mos’ szentjánoskenyeröm, szö-szö. No mondd – tanította Misu a barátját és az mondta is.

Ekkor Misu hasravágódott a szobában. És már ezen is nagyokat kellett nevetni. Hát még a többin!

A betegecske gyerek akkorákat kacagott, hogy egész piros lett a sápadt kis ábrázata, mivelhogy jobbra-balra dőltek mind a ketten. Mert Misu is kétségtelenül egyre jobban belejött a hajcihőbe. Pajkos lett és kicsapongó, olyan volt ez a szelíd gyerek, mintha szélvész kapta volna el, nemsokára ő is kipirult, mert kurjantott és hörgött, rikkantott és fütyült, egyszóval vad lett, mint maga a szélvész. S ilyenkor talán még boldog is volt egy kicsit.

A betegecske gyerek pedig már-már sivított és sikoltott, már levegőhöz se jutott s egyre a kezecskéit csapkodta össze, mintha segítségért akarna könyörögni.

Néha már akkora zajt csaptak, hogy még a szomszédból is átkopogtak, néha pedig még a mama is benyitott és azt kérdezte:

– Meg vagytok ti bolondulva, gyerekek? – De azért ő is nevetett egy kicsit és azt mondta:

– Milyen mulatságos gyerek ez a Misuka.

De egyszer aztán baj történt. Előbb elgázolást játszottak, amelynél szintén hasra kellett vágódni, aztán, valljuk meg, egy másik nagyon kegyetlen játék következett. Bandika volt a koldus és Misu az utcagyerek. Bandika tehát ott sántikált egy esernyővel, mintha mankó volna és Misu azt kérdezte tőle:

– Nincs lábad? Nekem van. – És büszkén elsétált előtte. Majd azt kérdezte:

– Sánta vagy, mint a ló? – S e szónál a mama benyitott.

– Hát te ilyen kegyetlenségre tanítod az én kisfiamat? – kérdezte Misutól, akiben már ettől is meghűlt a vér.

– Te ilyen rossz gyerek vagy? – azt mondja. – Nem is tudtam. Hát így nevelnek téged? Mi a te apád? – kérdezi tőle.

– Az én apám katona – felelte Misu nagyon csendesen.

– Katona és mégse tanít rendre? – tudakolta szemrehányón, csakhogy erre már választ nem kapott. Mert Misu égő tekintettel, vérbeborulva bámult rá egy pillanatig, aztán meghajolt a kíváncsi hölgy előtt és elment.

 

*

 

Nagyon keservesen ment most innen el. Teli volt vérrel a feje s a szíve hangosan dobogott.

No lám, mért is jött ő ide? Ezzel hálálják meg az ő fáradozását. Mert hisz fáradnia is kellett, kétségtelenül. Mert hányszor volt Bandika nyűgös és kedvetlen s ő mindig jókedvre derítette.

S mikor erre gondolt, sírva fakadt ott az utcán.

Valaki még meg is szólította.

– Mért sírsz, te gyerek? – kérdezte tőle az idegen. S ő mit mondott volna neki?

Panaszolta volna, hogy lám, milyen igazságtalanok az emberek. Ez a hölgy még azt is mondta, hogy ő milyen neveletlen gyerek. Eléggé szégyelli, ha ez így van, de hát ki nevelte volna? Édesanyja soha nincs otthon, az apjára pedig már alig emlékezik. Ha azt kérdezi anyjától:

– Anyuci, hol van az én apám? – a mama mindig azt feleli néki:

– A te apád katona.

Egy dolog azonban kétségtelennek látszott ezekben az órákban. Hogy ő ezentúl senkinek se mutatja meg a szívét, mások előtt nem lesz többé se vidám, se szomorú, vagyis: ha megkérdezik, felel, ha nem kérdezik, semmit se szól.

S e gondolatnál annyira sírnia kellett szégyenében és keserűségében, hogy az akkori Fürdő utca sarkán nekidőlt a Diána-fürdő kapujának s ott hosszasan zokogott. De meg is könnyebbült ettől. S mindjárt azt is érezte, hogy ő voltaképpen nagyon éhes.

Elszántan emelte fel tehát a fejét és elhatározta, hogy a budaiakról hallani sem akar többé, még Bandikáról sem, pedig őt igazán szerette. Most pedig egyenesen hazamegy s ez egyszer ő is azt fogja mondani a mamának: – Édesanyám, kérek vacsorát.

 

*

 

Bandika mamája már kétszer is írt azóta, hogy az ő fiacskája nagyon várja Misukát, így meg úgy, hogy új játékok is vannak, hogy a gyerekeknek legyen mivel játszaniok – no lám, milyen finoman fejezte ki magát. De persze bocsánatkérésről szó se volt a levélben.

Különben se tudna már olyan jól játszani Bandikával, mint azelőtt. Hogyha hallgatóznak! És folyton az illemre vigyázni? Micsoda játék az?

Szóval nem és nem. De aztán a Bandika anyja eljött és addig-addig nyögött a Misu édesanyjának, míg végre is az így szólt Misuhoz:

– Hát voltaképpen miért is nem akarsz te ezekhez elmenni? Mikor úgy szeretted mindig ezt a kis Bandikát? Felelj hát, te konok fiú. És olyan jól is bántak ott mindig veled. – Hát mért nem akarsz?

– Ez az én titkom – felelte Misu.

– Neked vannak titkaid is?

– Én azt hiszem, mindenkinek vannak titkai, mama – felelte ugyanő.

– Ez igaz – hagyta helyben a mama, és nagyot sóhajtott.

Aztán hát kávét darált egy ideig, de mégiscsak letette a darálót, odajött és két kezébe fogta Misu arcát, jól belenézett a szemébe.

– Te ilyen okos vagy? – kérdezte tőle. – Nekem ilyen okos fiam van? Nem is tudtam. – Aztán kinézett az ablak felé, megint sóhajtott, végül rászánta magát és megcsókolta Misut a homlokán.

– Most mért csókolt meg? – kérdezte Misu.

– No, mit gondolsz, mért csókoltalak meg, te ostoba fiú, te gyanakvó gyerek? – suttogta az édesmama, és most már összevissza, agyoncsókolta őt. Aztán sírva fakadt.

– Az én anyám mindig sír – gondolta magában Misu elég rosszkedvűen.

S csak ült ott és semmit se szólt. Az anyák furcsaságain gondolkodott. Most mért akarja mindenáron, hogy ő Budára menjen? Mikor neki ehhez semmi kedve, mikor a Múzeum-kertben van egy gyerek, aki meg akarja őt tanítani cigánykereket hányni? Továbbá: egy csúzliról is szó van ott, amellyel vadászatra lehetne menni a csókák ellen, ezek ugyanis most nagy lármát csapnak a háztetőkön… milyen érdekes volna mindez! És most menjen el mindenáron Budára, akármi lesz is!

És csakugyan! A mama most se hagyta abba. Most már ruhát mosott a kisteknőben és mikor a keze teli lett habbal, lecuppantotta róla, odacsapta a teknő oldalához s mindjárt a mondókáját is újra kezdte. Hogy mért nem megy ő el hozzájuk mégiscsak, mikor ő meg is ígérte, csak egyetlenegyszer menjen még el s akkor majd meglátja, hátha megint megjön a kedve, ezek biztosan nagyon kedvesek is lesznek hozzá és így tovább. Addig-addig, amíg Misu végül is szedelőzködni kezdett. Most se beszélt, nem tartotta érdemesnek, hogy feleljen, mert hol is kezdje? Lehet egy mamának mindent elmagyarázni? Inkább azt vállalta tehát, hogy engedelmes lesz és elmegy.

– Minden kisfiúnak van gumiarábikumja és nekem nincs – gondolta magában keserűn. – És ez a fiú nagyon ígérte neki, hogy azt is hoz. Ő tehát három dolgot mulaszt most el: a cigánykereket, a csúzlit és a gumiarábikumot. De mit is tehetne? Nem volt erőszakos természet, erről biztosíthatok mindenkit, szelíd fiú volt, tehát nem akart annyit ellenkezni. Legyen úgy.

– Vagy talán megbántottak ott? – jutott anyjának eszébe és megint kétkézre fogta hallgatag fia arcát és megint nagyon belenézett a szemébe. De Misu mégse felelt.

– No, menj, menj és öltözködjél – mondta neki a mama.

– Ma vasárnap van, épp jókor mégy, jól kimulatod magad és hazajössz nekem te is részegen – mondta még és oly furcsán nevetett utána. Nagyon nagyokat nevetett, többször egymás után.

Csakhogy erre Misu szigorú arcot vágott.

– Mint kicsoda? – nézett föl ültéből anyjára és összeráncolta homlokát. Csakhogy most már anyja maradt szótlan és egyre csak bámult kifelé az ablakon át. – –

Misuka tehát kikefélte ruháját, cipőjét, még meg is fésülködött, de mielőtt elindult volna, észbe kapott: – De anyuci, hisz a néni most nem is hagyott hídpénzt, jut eszembe.

– Jézusom, látod, erről meg is feledkeztem. Nem kértem tőle. Most mit csináljunk? – sopánkodott a mama.

– Hát adjon maga anyuci két krajcárt.

– Hát hogyne hogy adnék édesem, ha volna – azt mondja neki. – Csak, őszintén szólva, épp ma egy fölösleges garasom sincs. Minden pénzem elfogyott, elherdáltam. Mis-Mis, mit szólsz ehhez? – És szégyenlősen elneveti magát.

– Édes Misu fiacskám és Mis-Mis – azt mondja –, ne vágj olyan arcokat, és ne is haragudjál a te szegény kis mamádra, de látod, nekem vasárnap is dolgoznom kell, és ma nagyon messzire kell mennem, különben mit gondolsz? nem boldogan adnék neked a villamospénzemből? De jut eszembe valami – kiált fel hirtelenül.

– Hisz kisgyerekekért nem is kell fizetni a hídon, ha kísérővel vannak, csak ha egyedül mennek, akkor kérik tőlük a pénzt. Te mondd azt, hogy szegény gyerek vagy, ami sajnos, igaz is, akkor áteresztenek ingyen.

– Ezt anyuci biztosan tudja? – kérdezte Misuka nagyon rosszkedvűen.

– Hogyne tudnám biztosan, még meg is merek esküdni rá – felelte könnyelműen az édesanya.

 

*

 

A hídnál azonban már nagyon mérges lett az édesanyákra, mert milyen könnyen beszélnek igazán. Belebeszélnek a levegőbe.

Az a másik is azt óbégatta, hogy őt, mármint Misut nem nevelik. Mért is nevelnék? És mi az a nevelés? Semmi. Thorwaldsent se nevelték és mégis micsoda szép történetet mesélt róla egy tanító úr, mikor kijöttek a gyerekek a múzeumból.

És belebeszél az ember játékaiba – mármint az a mama Budán. Semmit se tud, és mindenbe belebeszél.

Tudja-e ő azt, hogy Misu mennyire sajnálja a koldusokat, annyira, hogy néha még sír is? És hogy ő csak azt mutatta, hogy épp a rossz fiúk mit csinálnak a koldusokkal. Mindezt nem tudja, és csak beszél bele a vak levegőbe.

Nagyon rossz kedve volt, egész elborúlt előtte a világ – mert most tessék! nem eresztik át a hídon. Még ez is. Csupa szerencsétlenség az élete. A mama meg esküdözött, hogy a szegény gyerekek mehetnek ingyen is. Úgy tesz, mintha tudná, pedig fogalma sincs az egészről. Vagyis hát: nem engedik át a gyerekeket, ez a helyzet. Az a mérges őr vagy micsoda, aki az érmeket osztja, még csak nem is felelt neki, csak intett a kezével, mintha azt akarná mondani: mit akarsz itt, te rongyos.

Nagyon felizgatta őt ez a bánásmód, ez a gorombaság. Igaz, hogy akkor mégse kell tehát Budára mennie, vagyis mehet a Múzeum-kertbe, és mégis egész kipirult a háborgástól. Hogy őt utcagyereknek nézik, mert rossz a ruhája, bezzeg Bandikával nem bánnának így, mert annak matrózgalléros blúza van… s addig-addig hajszolta magát e keserűséggel, míg megint csak sírva nem fakadt…

Ő tehát megint sír az utcán, és ezen is bosszankodott. Annyira, hogy nagyot toppintott lábával dühében.

Már éppen elhatározta, hogy nem bánja, megy mégis a Múzeum-kertbe, mikor egy nagyon barátságos szempárra lett figyelmes. Egy bácsi újságot olvasott a Lánchídtól leforduló járdán, ahol nem járnak emberek, de most elfordította fejét az újságtól és őt nézte.

Misut pedig azonnal cselekvésre késztette a harag.

– Tessék mondani kérem szépen – szólította meg az idegen urat –, nem muszáj, hogy ingyen átengedjék a szegény kisgyerekeket ezen a hídon? – Az idegen úr mosolyogni kezdett s mondhatni, igen barátságosan.

– Mért? Át akarnál menni? – kérdezi tőle s a hangja is nagyon édes volt.

– Át akartam menni, – mondta Misu s még egy csöppet szipogott is utána. Aztán öklével elmaszatolta könnyeit.

– No gyere, majd átviszlek – mondta ekkor ez az úr és kézen fogta őt.

Lefizette érte is a két krajcárt, aztán mentek együtt a hídon.

– Hogy hívnak, kisfiú? – kérdezte az idegen.

Misu tehát megmondta, hogy hívják, de az idegen még más mindenfélét is kérdezett tőle.

– Mért sántikálsz kisfiam? – rögtön megkérdezte ezt is.

Misu megmondta tehát, hogy feltörte a lábát ez a gumicipő, mert szűk neki, meg borzasztó forró is, télen még elég jó volt, de most, nyáron nem. Nagyon fáj benne a lába. Néha ezt elfelejti, de most nagyot toppintott vele, tehát nagyon fáj.

– Ejnye, hát nincs más cipőd? – kérdezte az idegen.

– Most nincs – felelte Misu. És azt gondolta: – bánom is én. Most már nem is olyan nagyon fáj.

– Nem vesznek fel az iskolába, mert csak decemberben leszek hat éves – mondta hirtelenül. – A mama megtudta.

– Ki a mamád? – kérdezte az idegen.

Hát erre Misu megmondta ezt is és sok minden egyebet őszintén, mindent, amit az idegen csak kérdezett. Mert azt gondolta: – ez egy olyan barátságos úr, ennek én most mégiscsak elmondok mindent.

Elmondta tehát, hogy az apját is ugyanúgy hívják, ahogy őt és ő ezt csak hallomásból tudja, mert elment tőlük és talán csak egyszer vagy kétszer volt náluk, de ő már nem is emlékezik rá.

– És mért nem jár hozzátok? – kérdezte az idegen.

– Italos – felelte Misuka szilárdan.

– És ezt te honnan tudod? – csattant fel a bácsi. – Ha nem jár hozzátok?

– Nem tudom, csak gondolom – felelte Mihályka.

– Milyen pontos gyerek vagy te – nevette el magát a másik. – És miből gondolod? – kérdezte megint.

– Azt nem tudom, hogy miből gondolom – felelte Misu. – Csak gondolom.

Csend lett, hallgattak mind a ketten: az idegen úr tűnődni látszott.

– És mi a te apád? – kérdezte egy idő után.

– Zupás. Az én apám katona – felelte Misu.

Elmondta továbbá azt is, hogy az ő anyja dolgozik, varr, ismeretlenekhez jár varrni és bizony gyorsan kiadja a pénzt, mert elherdálja. – Ma még hídpénzre se volt neki – akarta volna mondani, de ezt már elhallgatta. Aztán ezt a mondatot forgatta elméjében:

– Egy néni azt mondta most, hogy én neveletlen fiú vagyok, igaz ez? tessék mondani. – És hogy tanácsot kér tőle, menjen-e el ide egyáltalában még egyszer?

De aztán mégse mondta.

– Eh, a felnőttek nem értik ezt – gondolta magában.

Már régen Budán jártak egy vadgesztenyés fasorban s az idegen úr még mindig kézen fogva vezette magával s egy ideig semmit se szólt. Aztán hirtelen azt kérdezte:

– Szeretnéd látni az apádat?

– Nagyon szeretném látni – felelte Mihályka szilárdan.

– Vágyakozol utána?

– Nem vágyakozom, csak nagyon szeretném, ha volna nekem is apám.

– Megint pontosan fejezted ki magad – vélte az idegen. – Akkor tehát nekem is vigyáznom kell – tette hozzá derűsen. – Vannak testvéreid?

– Oh, – azt mondja –, nagyon szeretném, ha volna kistestvérem.

– Mért szeretnéd?

– Jobb volna.

– Mért volna jobb?

– Oh, – azt mondja –, azért is, mert akkor anyám főzne nekünk. Egy kis gyereknek kell adni vacsorát.

– Honnan veszed ezt?

– Anyám mondta. Hogy a Bandika kisebb, mint én és beteges, és ezért kap vacsorát.

– Mért? Te nem kapsz?

– Nem – felelte Misuka szilárdan.

Az idegen úr ekkor megállt egy bolt előtt és azt mondja:

– Én most ide bemegyek és veszek neked valamit. Mit szeretnél? – kérdezi tőle.

Misu szíve, minek tagadnók, nagyot dobbant e szóra. Azt szerette volna mondani: hogy mért itt áll meg a bácsi, az istenért? Mért nem állt meg egy papírkereskedés előtt? Mert ott micsoda szagok vannak! Külön szaga van a noteszeknek, külön a radírgumiknak, hogy az ember majd elájul. És ott dupla radír is van: egyik fele tintának, – nem is szólva a gumiarábikumról, az istenért. Vajon mondja-e most a gumiarábikumot, hogy ő mindenekfelett azt szeretné?

Mindez egy pillanat alatt ment végbe benne és az is, hogy ilyesmit gondolt megint: – Eh, ezt a felnőttek úgysem értik. Így szólt tehát végleges határozottsággal:

– Én szeretem a szentjánoskenyeret. – De a bácsi gyanút foghatott, mert azt kérdezte:

– Ettél már?

– Még nem ettem.

– Akkor mit szeretsz rajta?

– Azért mégis szeretem – mondotta Mihályka szilárdan.

– No jó, én nem bánom – felelte az idegen úr. – De csalódni fogsz, attól félek. – És bement az üzletbe. Mondhatom, elég sokáig volt ott, s ezalatt Misu a kirakatot nézte.

Sok mindenféle volt ebben a kirakatban, amiről Mihályka nem is tudhatta, mi lehet az. És mégis, mintha csak azért lett volna ott, hogy az ilyen kisgyereknek még a szeme is kiugorjon tőle. Volt ott mindenekelőtt szép, barna sonka egészben, meg aszukolbász, szepesi, (s mintha gyöngéd, fehér harmat lepte volna) de volt ott nagy koszorúkban füge, (szintén fehér-harmatos) kis kosarakban málna, legfinomabb gellérthegyi őszibarack, (szintén harmatos) de volt ott mandula is, meg hámozott, húsos dió és még ezernyi jó dolog. Mihályka tehát nagyon megbánta, hogy nem kért inkább fügét ettől a jó bácsitól.

Csakhogy az hozott neki azt is és más mindenfélét egy nagy zacskóban. Még ki is rakta előtte egy padon.

– Itt van neked szalámi, jókora darab – itt van egy kis kolbász, de el ne rontsd a gyomrodat vele, itt van jó habos kenyér, egy koszorú füge, szentjánoskenyér jó sok és négy kemény tojás. Ez mind a tiéd. – Így szólt az idegen úr.

Mihályka pedig nézte előbb a holmit, aztán ránézett az úrra és nem tudta, mit csináljon. Végül is gondolt egy nagyot, odahajolt a kezéhez és megcsókolta.

S az idegen úr semmit se szólt, de oly furcsán kezdett fényleni a szeme.

S ekkor Mihályka még nagyobb bátorságot vett magának és így szólt:

– Tessék szíves lenni írni az én édesapámnak, hogy mért nem jön el mihozzánk? Szabadkán van, mondta édesanyám: ott zupás. És tessék megírni neki, hogy engem is éppúgy hívnak, mint őt, én is Mihály vagyok, akkor mért nem jön el mihozzánk?

Amire az idegen úr előbb megsimogatta őt, aztán így válaszolt:

– Megpróbálom, kisfiam, a kedvedért. És talán még egyebet is megpróbálok. – Ezt mondta és elment.

 

*

 

Mihályka pedig beült egy üres telekre, a szentjánoskenyeret mind megette, mert nagyon ízlett neki. Lefejtett még egy fügét is, a többit hazavitte annak a herdálós anyucinak.

Előbb úgy gondolta, hogy azt fogja mondani neki: mindezt Bandikáéktól kapta, vagyis eltitkolja előtte az idegen urat. Mert hisz anyuci is azt mondta neki múltkor, hogy igenis, mindenkinek vannak titkai. Viszont azt is mondta egyszer, hogy csakis az utcagyerekek szoktak hazudni.

Nem fog tehát hazudni, megmondja az egészet, annál is inkább, mert hisz öt koronát is kapott, ezt elfelejtettük az előbb mondani.

Le is tette tehát este az ötkoronást anyuci elé, el is mondott neki mindent, s anyja végig is hallgatta őt, de nem szólt rá semmit, csak aztán gyorsan kiment a konyhába. S mivelhogy ő már álmos volt és le akart feküdni, (a gyomra is émelygett a sok szentjánoskenyértől) tehát egy idő elteltével utána ment s íme ott találta anyát a sparhert mellett ülve, ráborulva – megint sírt.

– Maga mindig csak sír – mondta neki. – Most mért sír? Nem örül inkább az ötkoronásnak? Legalább van most pénze.

– És mért nem eszik? Egyen vacsorát. Itt a szalámi, vacsorázzon – tette hozzá. De anyuci nem evett. Mindent, amit csak hozott neki, Misunak tette félre, meg se kóstolta, nem akarta.

– Ez mind az én kisfiamé, a Mis-Misé – mondta. – Majd ha nagy leszel és én már nem leszek, majd meséld el a fiadnak, hogy hogy kerestél te öt koronát az utcán szegény kis anyucinak – mondta még egy idő után.

S ez a szó nagyon belevette magát Misu elméjébe. – Hogyha az ő anyja nem lesz már, no lám. Egy ember már meghalt, akit ő ismert, ez egy szakállas, öreg pincér-bácsi volt – de hogy az ő anyja? Nagyon elgondolkodott tehát életen és halálon. Ő majd nem fogja hagyni meghalni az anyját, ő majd kitalál valamit – határozta el. És mindig fog adni egy kis pénzt szegény anyucinak. Mindig fog adni öt koronát neki, hadd herdáljon.

A jó bácsira nem mert gondolni, de aztán mégis. Nem lehetett nem gondolni rá. S képzeletében mindenféléket mondott neki, amit akkor nem mert mondani. Beszélgetett vele, tanácsot kért tőle. Ez a jó bácsi így beszélt:

– Misu, te egy nagyon jó kisfiú vagy, jól is vagy nevelve, tehát nagy-ostoba volt ez a budai néni, én tehát most gondoltam valamit.

– Mit gondolt a bácsi? – kérdezi ő.

– De mondd csak, te Misu, szeretsz te engem? – kérdezi az idegen úr.

– Én nagyon szeretem a bácsit – feleli ő. Aztán még egyszer azt fogja mondani neki, hogy nagyon szereti. Amire ez az idegen úr lehajlik hozzá, megcsókolja őt és így szól:

– Akkor én leszek ezentúl a te édesapád, jó lesz?

– Nagyon jó lesz – feleli ő végérvényesen.

Ilyeneket képzelt. Ám ez még nem is elég. Mert várta is, hogy eljön hozzájuk, illetve valamit várt s hogy mi légyen az, nem tudta volna megmondani. Annyi tény, hogy, ha egyedül volt otthon, néha lázasan szaladt ki a konyhába, mert, mintha kopogtatást hallott volna kinn a konyha ajtaján. Továbbá:

– No, most fog jönni – gondolta magában, mikor kilépni készült a ház kapuján. – Még hármat számolok, mielőtt kimennék, – mondotta magának s aztán kilépett az utcára, bátran, boldogan. S az idegen arcokat nézte s olyan bizalommal, még mosolygott is hozzá, ajkán az eljövendő perc örömteli kiáltása… de az idegen úr csak nem jött, se most, se máskor.

S ezek az álmok aztán elvadúltak bizony. Egy éjjel azt álmodta, hogy a bácsi jönni akar, de a Lánchíd leszakadt, ő tehát nem tud átjönni Budáról. Egy egész délelőtt pedig azon képzelgett, hogy a bácsi mindjárt itt lesz, rögtön, csak előbb küld két emberrel egy nagy kosár tojást, anyucinak pedig még fagylaltot is, mert azt nagyon szereti. És sokáig-sokáig fülelt, aztán kiment a konyhába, a kulcsra tette kezét, hogy rögtön ajtót nyithasson, mihelyt jönnek a tojással…

S aztán hát ellankadt, ami természetes is és hosszú időkre szomorú lett. Mert, hogy még az igazi apja se jön el őhozzájuk, ezt most már nagyon rossznéven vette. Vagy az az édes, jó úr ne írt volna az ő apjának? Lehet az? Ezt már sehogyse tudta eldönteni magában.

 

*

 

Nem is bízott tehát többé senkiben. Még anyjának se beszélt minderről, mert benne se bízott. Egyrészt: mindjárt sír, meg elkezdi magyarázni, hogy ő még milyen csacsi, mennyire nem érti még az életet – torkig volt ő már az anyai intelmekkel. Kimenni az utcára vagy a Múzeum-kertbe se volt már kedve.

Különben is itt volt már az ősz s őt tényleg nem vették fel az iskolába s emiatt még káromkodott is, akár az utcagyerekek. Nagyon szeretett volna már iskolába járni. Ott legalább kitenne magáért, az egész osztály elcsodálkozna, hogy ő milyen jól tanul. A tanító úr pedig így szólna:

– Kása Mihály, te vagy a legjobb tanuló. Itt a kitüntetés.

Aztán még azt is mondaná:

– Mi a te apád? Ez meg ez? No jó. Akkor majd elküldjük neki is ezt a kitüntetést, hadd szégyellje magát, hogy ilyen derék fia van és nem jön el hozzá soha. – –

Aztán hát jött a tél. És Misunak nem valami jó télikabátja volt, ami főként azért volt baj, mert a zsebei rosszak voltak, és kesztyűre nekik akkortájt gondolni se lehetett. Mégis barátságot kötött barangolásai közben egy szódavizes kocsissal, igaz, hogy csak felszínre. Főként a lovacskáját szerette, egy édes, szép és okos kis fehér lovat. Ezt egész szívéből szerette, minden szeretete már csak ezé volt. A kocsis elvitte a bakon hosszú utaira, s ez jó volt. Még jobb volt a helyzet, ha a kocsis betért egy-egy kocsmába s ő sokáig lehetett egyedül a lovacskával. Ilyenkor beszélgetett vele.

– Te is szomorú vagy? – kérdezte tőle. A lovacska bólintott. Másnap azt kérdezte:

– Ma már jobbkedvű vagy? – S a lovacska kétszer is bólintott.

S ez így egészen jó is lett volna mindaddig, míg a lovacskát el nem adták a sintérnek és másikat nem vettek helyette. Ekkor Mihályka meggyűlölte a kocsist is, és nem ment el hozzá se soha többé.

Nagyon leverten ácsorgott tehát egy délután egy Múzeum körúti gesztenyesütő asszony sütődobja mellett és nézte a tüzet. Az asszony éppen leemelte a dob lyukasztott serpenyőjét s alóla a faszén tüze lilásan csapott fel és pattogva, sziszegve, sárga szikrákat eregetett. S ezt jó volt nézni ebben a fagyban. Az ember az arcát is szívesen odatartotta volna a láng fölé.

Aznap erősen fagyott. December hetedike volt, éppen Mihályka születésnapja. Anyja korán reggel lehúnyt szemmel fejére tette kezét, utána szokása szerint megint sírt egy kicsit, aztán adott neki egy egész koronát, hogy csináljon vele, amit akar, vegyen magának valamit ebédre, mert bizony ő éppen ma bárhogy szeretné is, sehogyse tud hazajönni délfelé.

Mihályka tehát, miután reggel zsíroskenyerével jóllakott, elhatározta, hogy, amint más napokon is, ma sem eszik délre semmit, hanem vár késő délutánig, amíg a mama hazajön s akkor hiánytalanul adja vissza neki az ezüstpénzt. Csakhogy könnyű azt mondani. Épp ma olyan szerencsétlen volt, hogy délután háromra már nagyon megéhezett. Gondolta, hogy úgyis megunta ő ezt az ácsorgást, járkálást, inkább hazamegy és lefekszik aludni.

Csak ez a tűz, de valljuk meg: a gesztenye is annyira megbabonázta, hogy nem tudott egyhamar megválni tőle. Az öregasszony elővett egy nagyon érdekes bicskát, amelynek púpja is volt s miután megkaparta vele a tüzet, (s még meg is fújdosta) elkezdte vagdosni a gesztenyét. S ez már valósággal bűvöletes dolog volt: igazi boszorkányos dolog. Mert a gesztenyék pattogva, nyüszítve ugráltak a serpenyőn, mikor odavetette őket. S Mihályka azt képzelte, hogy ez a néni a boszorkány, ő meg az óriás s a boszorkány azt kérdezi tőle:

– Akarsz-e ilyen kisgyerekeket enni?

– Hám-hám. Most éppen éhes vagyok. Nagyon ízlenek nekem ezek a kisgyerekek – felelné neki az óriás.

Egyszóval: ácsorgott, álldogált és nem tudta elszánni magát semmire. Mikor is egy idegen úr annyira nekiment, majdnem fellökte. Úgy látszik, nagyon dühös ember volt. Cilinder-kalap volt a fején.

– Az ördögbe, mit lebzselsz itt az ember orra előtt, nincs jobb dolgod? A teremburáját. Hogy tőled oda se fér az ember a sütőhöz, – kiáltott fel ez az úr, majd hozzátette:

– Most majdnem felborúltam. Én rövidlátó vagyok.

Tényleg: a csíptetője is leesett orráról s azt keresgélte most a fagyos rögök között.

– Tessék, most még a csíptetőm is eltörött – morogta maga elé. De még a néni is közbeszólt s meglehetős ellenségesen, igazi boszorkány lehetett.

– Tényleg már egy félórája ácsorog itt, mint a cövek. Eridj haza a mamádhoz és ne akadályozd az én édes jó kuncsaftjaimat. Tessék parancsolni kegyelmes úr – fordult nagyon nyájasan a cilindereshez.

De ez a cilinderes úr olyan ember lehetett, aki hamar megbánja hevességét. Így szólt tehát a banyához: – Várjon, Jancsákné, mindjárt.

S aztán a fiúhoz:

– De tényleg, mit ácsorogsz itt, kisfiú?

– Néztem a gesztenyét – felelte Mihályka.

– Ebben a fagyban? Hát nincs más dolgod?

– Én még csak hat éves vagyok – felelte ugyanő.

– És mért nem jársz a délutáni iskolába?

– Mert nem vettek fel. Én csak ma lettem hat éves.

– Ma van a születésnapod?

– Ma van.

– És itt ácsorogsz a fagyban? No jó – mondta hirtelenül a cilinderes úr –, akarsz egy kis forró gesztenyét?

– Nem kérek – felelte nagyon keserűen Kása Mihály.

– Tyű, milyen érzékeny gyerek ez! – kiáltott fel az idegen úr. – Akárcsak én voltam valamikor. Ezer bocsánat fiú, ha megbántottalak a születésnapodon.

– Jancsákné – fordult a banyához –, adjon ennek a fiatal gentlemannek egy egész koronáért gesztenyét.

– Elfogadod tőlem? – fordult hirtelenül nagyon édes hangot váltva a fiúhoz.

Amire Mihályka biccentett és azt felelte nagyon halkan:

– Köszönöm szépen.

Kapott tehát egy nagy zacskó gesztenyét. De az idegen úrnak, miután sajátmaga számára is vásárolt, még újabb ötlete is támadt.

– Nekem eltörött a csíptetőm és rövidlátó vagyok – azt mondja. – Nem kísérnél el engem? hogy neki ne menjek a szeneskocsinak? Isten vele, Jancsákné – intett a banya felé.

– Kezit csókolom – felelt az vissza neki.

– No, most edd gyorsan ezt a forró gesztenyét és közben mesélj. Ki vagy te? – kérdezte Mihálykától, miután kéz a kézben elindultak a régi Nemzeti Színház irányában.

Hát erre a fiú elmondta, hogy őt Kása Mihálynak hívják, de ő ezt a nevét nem szereti, az édesanyja Mis-Mis-nek szólítja és sokkal jobb is volna, ha őt mindenki így nevezné és így is íratnák be az iskolába.

– És mért szeretnéd ezt jobban? – kérdezi ez a különös úr.

– Mert az én édesanyám olyan szépen mondja azt, hogy Mis-Mis.

– De más nem mondja ám olyan szépen. Ide figyelj. Más azt kiáltja, hogy: Mis-Mis! Ez is szép?

A különös úr olyan vadúl kiáltotta ezt bele a levegőbe, hogy Mihályka megborzongott.

– No, szép ez? – kiáltotta megint csak vadúl. Aztán lehajolt hozzá és nagyon gyengéden azt kérdezte tőle: – No, szép ez? te kisfiú.

– Ez nem szép – felelte Mihályka nagyon szelíden és még mosolygott is egy kicsit.

Mert úgy volt ez, hogy még a gesztenye se kellett neki annyira – ha őhozzá szépen beszéltek, az többet ért neki, mint ezer gesztenye.

– Ez egy nagyon jó úr – gondolta magában. S bár a helyzet az volt, hogy, mialatt így egy kézzel eszegette zsebéből a gesztenyét, azalatt úgy határozott, hogy akármilyen nyájas is ez a bácsi őhozzá, idegeneknek többé semmit se mesél: elég volt neki az, hogy a múltkori úr nem jött el hozzájuk – most mégis azt kérdezte:

– Tessék mondani, igazán olyan neveletlen gyerek vagyok én?

– Mért volnál te olyan neveletlen gyerek? – kérdezte a különös úr.

Hát erre elmondta neki a budai dolgot és nagyon őszintén azt is, hogy milyen durva játékot játszottak ők ketten – ez igaz –, de ő éppen azt akarta megmutatni a beteg Bandikának, hogy milyenek az utcagyerekek, – ez olyan neveletlenség.

– És mit játszottatok? – kérdezte az idegen úr. – Mondd el részletesen.

Hát erre elmondta neki a rablást, az elgázolást, a Mezei bácsit, meg a sánta koldust – s ez a cilinderes úr igazán különös ember lehetett. Mert ahelyett, hogy összeszidta volna, folyton azt kérdezte: – és aztán? és aztán? mikor pedig a Mezei bácsit mesélte neki, még a hasát is tartotta, úgy nevetett.

– Nagyon derék, nagyon derék – hajtogatta folyton s Mihályka nem tudta elgondolni, hogy mi ezen olyan nagyon derék? Ők haszontalanok voltak, ez igaz, de csak tréfából. Viszont mégiscsak haszontalanok voltak.

– No lám, szó ami szó, te kedves gyerek vagy – mondta neki ez a különös úr.

Erre hát megeredt Mihályka nyelve s miután jóllakott a gesztenyével, nagy lendületekbe kezdett, igen beszédes lett és vidám. Szinte olyan heves lett, olyan zabolátlan, mintha Bandika-gyerekkel volna együtt a budai szép lakásban. Még azt is elhatározta, hogy ennek a jó úrnak elmondja a gumiarábikumot. Hátha ez a jó úr megáll egy papírkereskedés előtt is, (egy játékbolt kirakata előtt már megállt) s hátha akkor ő kiejtené a száján ezt a szót, hogy gumiarábikum… Addig is azonban mesélt neki rendületlenül mindenfélét.

Elmondta, hogy az ő apja mint emelte őt fel a levegőbe, mikor még kicsi volt, sőt fel is dobta és elkapta s ilyenkor anyuci mindig sikoltott. S hogy apa milyen tréfás ember is volt: fogpasztával bekente a szemöldökét, fekete cipőkrémmel az arca közepét s akkor annyit kellett nevetni rajta, mert olyan arcokat vágott hozzá, mint egy bohóc. S hogy mindenféle kunsztokat is tudott. S ekkor Mihályka kezdte mutatni az idegennek a kunsztokat. Volt ott egy pad az akkori Kerepesi úton, annak éles támlájára lefeküdt és nem esett le róla. Ezt ő már begyakorolta a Múzeum-kertben. De az ő apja végig is tudott menni rajta, mint a kötéltáncosok, ezenfelül cigánykereket is tud hányni, épp ezért azt ő is nagyon szeretné megtanulni. Meg is ígérte neki egy gyerek a Múzeum-kertben, de aztán becsapta őt, szamárfület mutatott neki és elszaladt.

– Hát a te apád hol van most? – kérdezte a különös úr.

– Szabadkán zupás – felelte Mihályka. S aztán kiegészítette e szavait.

– Az én apám katona – tette hozzá.

– És nem jön most hozzátok soha?

– Soha. Elment tőlünk – felelte Mihályka szilárdan.

– És mért ment el? Nem tudod?

– Nem tudom – felelte, de aztán ezeket a szavait is kiegészítette:

– Italos – tette hozzá ugyancsak szilárdan. Miközben nagyon elkomolyodott. S ekkor történt a váratlan csoda.

Ez a különös úr megint olyan dühös lett, mint mikor leesett a csíptetője, hogy Mihályka megint nagyon megijedt. A bácsi szinte kiáltozni kezdett az utcán:

– No, majd én ellátom ennek a csirkefogónak a baját – kiáltotta vadúl.

– Ne tessék mondani, hogy csirkefogó – szeretett volna Mihályka közbeszólni, de nem mert.

– Micsoda gyalázat, így hagyni télen az utcán ténferegni a kisfiát – folytatta –, majd én kitekerem ennek a nyakát.

– Ne tessék kitekerni – esdekelt Mihályka halkan.

Ám ez egy igazán különös úr lehetett, mert egyik szélsőségből a másikba esett. Az imént még szinte habzott a dühtől, most meg hangosan elnevette magát.

– Ne tekerjem ki a nyakát? Jó. Akkor majd jól pofonverem. Mit szólsz ehhez? – És rásandított a fiúra.

– Ne tessék pofonverni – esdekelt megint Mihályka alázatosan.

– Hát húzzam meg a fülét?

– Azt lehet – döntött végül ez ügyben a fiú.

 

*

 

Így történt, hogy Mihályka aznap egy gyönyörű, új télikabátban ment haza kevélyen.

Ez a jó úr ugyanis megállt egy nagy ruhásbolt előtt a körúton és rárivallt a fiúra:

– Gyere ide be velem.

És hát ezek szerint be is mentek.

– Sáry János miniszter vagyok. És ennek a gyereknek télikabátot akarok venni – mondta a segédek egyikének büszkén.

Erre persze, mint az egerek szaladtak a segédek szerteszét.

– De a legjobb minőségűt és jó meleget! – kiáltott utánuk dühösen, hogy szinte tajtékzott megint a szája.

Hát így lett neki új télikabátja. De milyen csodaszép! Hogy anyuci majd elájult a csodálkozástól.

Előbb csodálkozott, aztán megintcsak elkezdett sírni.

– Maga folyton csak sír – mondta neki Mihályka szemrehányón. – Mit sír most? Ahelyett, hogy örülne.

– No de eggyem, pöttyöm, hagyjál sírni egy kicsit, mikor olyan jól esik nekem – rimánkodott zokogva az édesanya.

Mihályka hagyta tehát zokogni. Igaz, hogy túlsokáig is sírt megint.

– Hogy te milyen gyönyörű vagy! – emelte fel a fejét, aztán újfent sírt egy kicsit.

– Hogy nekem milyen szép kisfiam van – mesélte sajátmagának –, milyen szép szőke kisfiam Istenem. És milyen jó kisfiam is van – és erre még jobban elkezdett zokogni.

– No, hagyja már abba – mondta végül is Mihályka komoran, olyan hangon, mintha ő volna a saját édesapja.

És hát el is mondott töviről-hegyire az anyjának mindent, kivéve, hogy a különös úr pofon akarja verni az apját és azt sem, hogy miután megálltak egy nagyon szép ház előtt, az akkori Andrássy úton, a különös úr elővette jegyzőkönyvét és egy kis nagyítóüveget a mellénye zsebéből (no persze, mert rövidlátó) és egy utcai lámpa alatt, (mert akkor már erősen sötétedett) felírta az édesapa nevét noteszébe. Ezt mind nem mondta el. Mert elég, ha ő fog csalódni, nem kell az anyjának is. Mivelhogy neki nagy tapasztalatai voltak már a Lánchídról, nem tudott ő már az emberekben bízni.

S miután anyuci mindezt némi további szepegések közben meghallgatta, egész váratlanul így szólt (az asszonyoknál ugyanis sohase lehet tudni, hova kalandozik az eszük):

– Itt van mindjárt a karácsony – azt mondja – és van egy szép télikabátod is, karácsonykor tehát át fogsz menni szépen a beteg gyerekhez, Bandikához és ott töltöd az ünnepet. Légy engedelmes.

– No tessék, most megint ezt firtatja – gondolta magában Mihályka, hogy az embernek egy percnyi öröme se lehessen.

– És mért menjek én oda? – kérdezte csendesen. (Mert, ismételjük: rendkívül szelíd fiú volt.)

– Nézzed, Mis-Mis, az a néni már megint itt járt, már harmadszor és megint elmesélte nekem az egészet, ő nem akart téged megbántani és Bandika is úgy szeret téged – kezdte megint előlről az egészet, hogy az ember megbolondulhatott tőle. De végül hát ezt is kibökte:

– És én nem is tudok neked olyan szép karácsonyt csinálni, mint amilyen náluk van. – Erről van hát szó.

– Anyuci, nekem nem kell a szép karácsony. Én anyucival akarok maradni – felelte Mihályka nagyon elkomolyodva.

– No, de eggyem-pöttyöm, hiszen imádlak, jól tudod és én is csak azt szeretném, amit te, de nem jobb-e neked az, ha egy szép, kivilágított szobában vagy, gyönyörű karácsonyfa alatt, jó meleg ételt kapsz – mert mi van neked itthon és ha kiteszem a lelkemet is? Nem jobb neked az? mondd meg őszintén – kérlelte az édesanya.

– De jobb nekem – felelte Mihályka szilárdan. – De akkor jöjjön el maga is.

– Csakhogy engem nem hívtak meg, édes lelkem, Mis-Mis, most mit csináljak? Szegény asszony vagyok én, csak egy ócska varrónő, ezt tudjuk mi mind a ketten. És most sértődjek meg és fosszalak meg téged is az örömtől?

– De nem jó nekem ott – nyögött Mihályka. – Anyuci, most már nem jó nekem ott.

– Majd megszokod újra kincsem – könyörgött a mama. És addig-addig…

Az új télikabátot pedig beakasztotta szépen a szekrénybe, hogy hideg napokon majd felveszi Mihályka, meleg napokon pedig a régit – s ez megint keserűség volt. Mert hisz ő előre kiszámította, hogy micsoda ribillió lesz ebből, ha felveszi s a Múzeum-kertben megjelenik benne –, de holnap reggel biztosan azt fogja mondani a mama, hogy nincs is olyan hideg, menjen csak a régiben. Mennyi baj van az anyákkal!

És hát: úgy látszik, nincsen öröm üröm nélkül, ez a helyzet.

 

*

 

Karácsony estéje mégis várakozáson felül jól sikerült. Bandika sikoltozni kezdett örömében, mikor meglátta barátját s minthogy ő már korán délután ott volt: előbb játszottak, de most már csak szelíd, csendes játékokat, így vasutasdit, halmaekhát és őrtoronyjátékot, miközben igen finom uzsonnát kaptak, valódi habos csokoládét, kaláccsal s aztán hát következett az ünnep.

Sírni lehetett volna, ez olyan szép volt. Misu igazi karácsonyfát még sohase látott s most hangosan vert a szíve, még a lélegzete is elállt, mikor felhangzott a csengetés, amely olyan volt, mintha angyalok csengetnének s mikor végre széttárult az ajtó s ott állt előtte az erdei tündérek álma, a hóval borított, csillagfénytől szikrázó és ezüsttel-arannyal terhes, büszke fa, amely egészen a mennyezetig ért fel.

– Ah, de szép! – sóhajtotta még a beteg gyermek is, aki pedig már látott ilyet. Mihályka azonban szólni sem tudott.

– Látod, mennyi mindent kaptál – ölelte át őt a bágyadt kisfiú vékonyka karjaival. – Hát nem örülsz neki? Hát nem örülsz? – unszolta őt és még meg is csókolta, méghozzá jobbról is, balról is, hogy örüljön.

De Mihályka nem láthatta, hogy mi mindent kapott, mert arca tüzelt, fülei forróak voltak, két szemét pedig könny borította.

Valami nagy-nagy bánat lepte őt el épp most, Isten tudja miért? Talántán azért is, mert szegény anyuci, az ócska varrónő ezt mind nem láthatja, vagy egyéb dolgok is keserítették? Hogy lám, milyen szép is az élet, nem hiába meséltek tehát a gyerekek neki a karácsonyi boldogságról, ő minderről semmit se tudott s úgy állt most itt, mint az egyszeri szamár, akit egy kerge bohóc az ebédlőbe vezetett. (Anyja mesélte neki ezt a mesét.)

S mennyi mindent kapott igazán! Egy jókora mozdonyt sínekkel és kocsikkal, egy kivetős játékot, egy gyönyörű labdát, egy pár téli kesztyűt, egy pár szép kis cipőt és amire a legjobban vágyott: egy jókora üveg gumiarábikumot. (Bandika tudta, hogy ez a szíve vágya.)

– Ez mind, mind a tiéd, te jó kis fiú – mondották neki mások is és átölelték.

– És te ne haragudj, semmit se haragudj te miránk – mondotta a mama és megcsókolta őt.

– És légy tovább is jóbarátja a mi Bandikánknak – mondotta az édesapa.

S ő még mindig nem tudott szólani semmit. Se játszani nem tudott többé, se beszélni jó ideig. Mosolyogni próbált, de az se sikerült. Ki volt merülve teljesen.

Haza kívánkozott tehát, hogy ő majd eltalál haza egyedül is. S az emberek belátással voltak iránta, új télikabátját telirakták süteménnyel és valóban hazaengedték egyedül, minthogy még nem volt annyira sötét.

Ajándékait majd hazaküldik, pontosan mindent, sose féljen, így tehát csak a gumiarábikumot vitte magával, mindenkinek kezet csókolt és elindult hazafelé.

 

*

 

Az éles, fagyos levegőn aztán hamar felocsúdott, a hídon már dudorászott is, sőt már viaskodott is egy láthatatlan rablóval.

– Nem mégy innét, te gonosz? Szúrok, vágok, ölöm és pusztítom – kiáltotta ki boldogan a világnak.

Amellett, valljuk meg, félt is egy kicsit.

Nagyon szedte tehát a lábát, nagyon sietett. Annál is inkább, mert ők még egy szép téli kendőt és harminc aranydiót is csomagoltak be anyuci számára, hogy ezt most mindjárt vigye haza neki.

Hóna alatt volt a kendő, kabátja zsebében a gumiarábikum, télikabátja pedig teli karácsonyi süteménnyel.

Az utcák majdnem üresek voltak, szinte tátongtak előtte, s az utcalámpák is mintha erősebben lobognának ebben az ürességben. Csak egyes magányos emberek siettek csomagokkal megrakodva, nagy iramban hazafelé. A Bazilikának akkor még megvolt a mélyszavú nagyharangja s ez a vastag hang mintha most fel-alá áramlott volna az elnéptelenedett úttesteken. S az ilyen kisgyerek nagyon megilletődik az ilyesmitől is és hiába próbál énekelni magának. Mert mégiscsak fél.

Már a Diána-fürdőt is elhagyta, de az Erzsébet téren átvágni nem mert. A téren ugyanis ott lakott a pici házban Józsi bácsi, az őr, egy nagy, fekete ember, s attól félt. Azt is tudta róla, hogy egy lámpagyújtogató a barátja s ő a lámpagyújtogatóktól még jobban félt. A Deák tér felé fordult tehát, s a Károly körúton szaladt már. Itt azonban nagy hibát követett el, mert ahelyett, hogy a Kerepesi út felől közelítette volna meg a Szentkirályi utcát, megszokás folytán egész a Múzeum-kertig vágtatott kincseivel. S ez megint egy tér. S itt megint nincs már ilyenkor ember.

Kifulladva állt meg. – No – gondolta –, mindjárt otthon vagyok. – S megint elkezdett szaladni a Sándor utcán. Mikoris a tér másik sarkán nekiszaladt valakinek. Ez a valaki a másik utcából, a paloták irányából toppant eléje hirtelen.

– Ki vagy? Állj! – kiáltotta az illető, mintha őrtálló strázsa volna.

Misu a rémülettől majd elájult.

– Ne tovább! itt vámot kell fizetni – mondta az illető. – Megvámollak, mi van a zsebedben? add elő, ki vele.

Addigra azonban már magához tért, s a rémalak arcába bámult. S íme ki volt az útonálló? Azt is Misinek hívták, ez volt az a bizonyos tolvaj-gyerek, (egy nyurga, vörös kamasz, lehetett már vagy tizenhárom éves) aki a házukban lakott, s anyjának az üzletekben mindennap összelopkodta azt, ami éppen kellett. Ezek vasárnap még fácánt is ettek ebédre.

– Te vagy az Misi? Úgy megijesztettél – mondotta neki.

– Semmi Misi, semmi haveri fájdalom, itt vámvizsgálat van – kiáltotta vadúl a másik.

– Misike hagyjál most, úgy kell nekem sietni, anyuci vár engem – próbálkozott újra. – Talán már jön is elém – tette hozzá fenyegetésképpen. Aztán újabb mentő ötlete támadt.

– Misike, adok neked egy süteményt, csak hagyjál most, mert vár a mamám – mondta neki újra, szinte könyörögve.

– Neked süteményed is van? – csapott az le rá, mint a tigris. – Ide vele!

És hát, minek is részletezzük? Végigtapogatta Mihálykát, mint a leggonoszabb rablók, elvette süteményeit, csak két kis darabot hagyott meg neki.

– Ezt meghagyom neked – mondta nagylelkűen –, hogy legyen mit zabálni nektek is. – S oly nagy lendületbe jött, hogy mikor a gumiarábikumhoz ért, így szólt:

– Mi a frász ez?

– Ne vedd el, ez gumiarábikum – könyörgött Mihályka kétségbeesetten.

– Miféle árámikum? – kérdezte, és kihámozta csodaszép, színes papírjaiból az üveget. – A nyavalya törje – kiáltotta, és máris odavágta a kerítés tövéhez. A drága-drága folyadék tehát szétfolyt a kövön.

De rögtön utána még további lendületek ragadták magukkal.

– Micsoda télikabátod van neked? – kapott észbe, és végignézett Misukán.

– Le vele! azt is elviszem. Én rabló vagyok ám! – mondta büszkén, és kezdte leráncigálni Misukáról a kabátot.

Ezt azonban Misu már sehogysem bírta tovább. Eddig, nem tudni miért? alig szólt egy szót is. Meg volt-e gémberedve? vagy tréfának vette az egészet, amelynek úgyis jó vége lesz azonnal? Hiszen ismerőse volt ez a rossz fiú, csak nem csinál vele ilyet komolyan?

Vagy illendőségből hallgatott? Mivelhogy most már, a budai eset után sehogyse tudta, mikor kell neki illendőnek lenni.

De most aztán kiszakadt belőle a kétségbeesett sikoly.

– Istenem segítsenek, istenem segítsenek – kiáltotta. – Kirabolnak, segítsenek, rabló, rabló – kiáltotta megint.

– Mi van ott? – hallatszott ekkor egy borízű hang a Múzeum-kertből. Mégpedig éppen ebből a sarkából.

 

*

 

Sárga János bácsi hangja volt, akit jól ismert és szeretett is. Ez a múzeumi térség kertésze volt, aki szintén ott lakott a kertben, egy pirinyó házban – a négyéves kisfia még barátja is volt Mihálykának.

– Rabló van itt! Kirabolnak, Jani bácsi – kiáltotta tehát esze nélkül.

Jani bácsi úgy tett, mintha jönne, valami vaslapátot kezdett veregetni, miközben azt kérdezte:

– Mit kiabálsz ott? gyilkolnak?

A gonosz gyerek azonban mégis nagyon megijedhetett ettől, mert elengedte a kabátot és azonnal elszaladt.

Minden elcsöndesedett tehát, mivelhogy Jani bácsinak esze ágában sem volt, hogy idejöjjön. Becsapták őt már elégszer a gyerekek.

Ő pedig ott állt az utcasarkon, szétdúlva, borzasan, (mivelhogy ez a rossz fiú még a sapkáját is földhözvágta) s nem akart többé hazamenni. Nem, ő nem megy haza többé, ő ittmarad állva, ő itt fog megfagyni az utcán.

– Egy kisfiú megfagyott az utcán, egy árva kisfiú – fogják mondani az emberek.

– Oh, te szegény – fogják őt sajnálni, mikor már nem fog élni. És anyuci sírni fog.

– Nem baj, sírjon. Most már hadd sírjon, amennyit akar. És Bandikának se legyen többé barátja, az se baj.

Nem lehet leírni, hogy mennyire el volt keseredve. Az egész világra haragudott. Bízvást azt mondhatjuk, hogy megunta az életét, a viszontagságokat, hogy meg akart halni.

Mégcsak nem is sírt, komoran állt ott, s a szíve sötét volt és keserű. Ez már több volt, mint amin sírni lehetett volna.

Mert, ha csak azt vesszük is: ki védi őt meg e világon? Vagy volna-e ennek a rossz fiúnak bátorsága ilyet tenni, ha ott volna valaki őmögötte, aki az ilyen gonoszokat megbünteti? Itt lakik a házban, de fog-e anyuci szólni, mer-e lármát csapni azért, hogy mit csináltak fiával az utcán? Nem meri megtenni, mert anyuci gyáva, anyuci könnyelmű és gyáva. De nem baj, most már csak hadd herdáljon. Mindennek vége van.

 

*

 

De aztán mégiscsak nagyon fázott, el kellett hát indulnia. Meg volt alázva mindenképpen, s már attól is, hogy íme, mégiscsak hazamegy.

De otthon semmit se fog szólni, akármit kérdez is anyja tőle, mindenre azt fogja mondani: – az az én titkom. – –

Ez a gonosz gyerek a mama kendőjét ottfelejtette, mikor ijedtében elszaladt, az aranydiók viszont szertegurultak és belekeveredtek a gumiarábikumba.

S mikor ezt látta, mégiscsak sírva fakadt. De nem sokáig sírt, nem akart folyton csak sírni, mint anyuci. Hiszen ő férfi.

Belerúgott tehát a diókba, a kendőt télikabátjának egyik, immáron üres zsebébe gyömöszölte, s elindult azonmód, verejtékesen, piszkosan hazafelé.

Mert ez a gonosz fiú az utolsó pillanatban még a cipője talpát is beletörölte új télikabátjába és még az orrát is meghúzta piszkos kezével. Ennyire basáskodott őfölötte.

Nem sietett, mert azt se bánta már, hogy ez a rossz gyerek visszajön. Sőt, szándékosan is lassította lépteit, mert azt gondolta: csak hadd jöjjön vissza, csak hadd vegye el tőle ezt a gyönyörű kabátját is. Annál jobb.

De végre hazaért. Fásultan fordult be a kapun, nem hatott rá az ismerős világ, mert más dolgokkal volt elfoglalva. Csupa gyűlölettel gondolt például az iskolára is. Hogy őt mért nem vették fel, – no lám, mennyi balsors, mennyi balsors! Ha felvették volna, most talán már tudna írni, s akkor ő maga írna apjának egy hosszú levelet. Igen, ezt tenné.

Viszont a lépcsőházban is nagyon lobogtak a lámpák és itt is minden üres volt. S ez megint rémülettel töltötte el. Olyan vakon sietett tehát, hogy a harmadik emelet fordulóján megint majdnem nekiment valakinek. Ez egy katona volt.

A katona éppen cigarettára gyújtott.

Misuka tovább akart menni, de aztán visszafordult.

– Tessék megmondani, kéremszépen, nem az én édesapámnak tetszik lenni? – kérdezte hirtelen a katonától.

Az erősen ránézett, aztán cigarettája tüzét nézte egy ideig. Végül is így felelt:

– Hát te ki vagy?

– Az én nevem Kása Mihály – kezdte volna mondani, de az idegen katona szavába vágott.

– Ejnye – azt mondja –, jó, hogy eszembe juttatod, épp egy ilyen kisfiút akartam én magamnak venni a piacon.

– A piacon? Milyen piacon? – szerette volna Mihályka megkérdezni tőle, de nem merte. – Csak nem ez is egy rabló? – gondolta magában.

Az ismeretlen katona pedig eldobta cigarettáját és így folytatta:

– De most látom, te megspóroltad nekem a fáradságot. Éppen a piacra akartam menni, hogy veszek karácsonyra húst, cigarettát, bort meg egy kisfiút. De fiút most nem veszek, mert te is jó leszel nekem, igaz-e? Te leszel most az én kisfiam. Mit szólsz ehhez?

Aztán hát leguggolt a fiúhoz és belenézett a szemébe.

– Te vagy a Kása Mihály? – kiáltott fel, csakúgy rengett bele a lépcsőház.

– Én vagyok – felelte remegve a fiú.

– Akkor hát kiáltsad azt, hogy éljen Kása Mihály! – És szokása szerint előbb felemelte őt jó magasra, aztán még fel is dobta feje fölé a levegőbe.

– No kiáltsad, kiáltsad – unszolta őt egyre, de a fiú még mindig nem tudta mondani.

S a katona talán ezért is rögtön megölelte őt, aztán ezt súgta a fülébe:

– Ne félj tőlem, mert én is az vagyok.

 

Lehel kürtje

Voltak ott mindenféle fiúk. Ott volt Abonyi Cézár, aki őseink helyett mindig azt mondta: eleink. S ettől a szótól a gyerekek jobbra-balra dőltek, úgy nevettek. Mert ezt a szót még sohase hallották. Úgy is nevezték tehát Cézárt, hogy: Eleink. De volt ott egy másik is, akinek apja, úgy látszik, nagyon szerethette a lóversenyt, meg a pezsgőt, mert a fiú folyton egy Kincsem nevű lóról mesélt, és azt is mondta mindig a végén, ha akármit mesélt is: mumm-dzsentri-bumm. Ezt sose mulasztotta el. És ehhez lassan ingatni kezdte a fejét meg a testét, de még szemét is lehunyta hozzá. (Mert így valahogy hívták akkor a jó pezsgőket: Mumm, meg Dzsentri, a bumm meg azt jelentette, hogy így pukkan, ha nyitják.) El is nevezték őt Dzsentri Bummnak. De volt még egy harmadik is, ennek igazi nevére szintén nem emlékszem, aki e helyett a szó helyett, hogy rövid idő múltán, mindig azt mondta, hogy: kisvártatva. Mikor először mondta, a gyerekek ámulva néztek rá, aztán úgy elkezdtek nevetni, még ugráltak is örömükben, mert még ezt a szót se hallották soha. Nem is hívták ezentúl másképp, csakis így. De ez jólelkű fiú volt, s mindig nevetett, ha azt mondták neki:

– Kisvártatva, gyere ide. – Erre, mondom, nevetett, és ő is azt felelte rá: – igen, kisvártatva. – Aztán néha még azt is hozzátette: – Ez én vagyok. – És újra nevetett.

Nos, ezek a fiúk és még többen mások is elhatározták, hogy szövetséget kötnek az osztrákok ellen. Ez így adódott:

Volt ott egy Stamm Szilárd nevű fiú, akinek apja valaha trombitás volt a hadseregben, és hogy, hogy nem, egy trombitát hozott magával onnan. Viszont attól fogva, hogy nem volt többé katona, már nem nagyon trombitált. Néha még igen, de a szomszédok ezért nagyon megharagudtak rá, hát abbahagyta. A trombita tehát ott kallódott valahol a szekrény alján, s ezt Stamm Szilárd nagy büszkén elmesélte. Mit? Hogy van neki otthon egy trombitája, s ha ő akarja, ezt el is hozhatja magával megmutatni. Viszont ez nem volt egészen így igaz, mert kiderült, hogy a trombita nem is az övé, hanem apjáé. Egyszer azonban mégis elhozta. Kiderült, hogy az apja leesett valami állványról, a mamája tehát szaladgált, s ő egyedül volt otthon, kiemelte tehát a trombitát és elhozta télikabátja alatt az iskolába.

Ez tehát eddig rendben lett volna, annál is inkább, mert nagy riadalom lett ebből. Stamm Szilárd megígérte, hogy ezentúl mindennap el fogja hozni. Mások megígérték, hogy megtanulnak rajta trombitálni, mert az semmi. Egy Somoty nevű fiú pedig kijelentette, hogy evvel nagyon jól be lehetne verni az osztrák császár fejét, éppúgy, ahogy Lehel vezér is megtette valamikor.

S ebből még nagyobb ribillió lett, s ebből is jött aztán létre az osztrákok elleni szövetség terve. (Akkoriban mi mind 48-as Kossuth-pártiak voltunk, ellenzékiek, nagy hazafiak, kivéve egy Gruber Feri nevű fiút, akiről mindjárt lesz is szó.)

A következő terv alakult ki ebből: nyáron mi gyalog fel fogunk menni Bécsbe, s ott azt mondjuk, hogy vándorok vagyunk és azért jöttünk, mert szeretnők látni a császárt. A trombita pedig arra való, (fogjuk mondani), hogy mielőtt bemegyünk hozzá, és mikor kijövünk tőle, örömünkben mindjárt trombitálunk. Viszont az igazság az lesz, hogy mikor már ott vagyunk előtte, úgy csinálunk, mint Lehel vezér, mi is azt kiáltjuk majd oda neki:

– Légy szolgám a túlvilágon. – Ezt határoztuk el. És ez a dolog is tehát rendben lett volna. Csakhogy volt ott egy fiú, akinek osztrák mamája volt, ezt onnan tudtuk, mert mindig elkísérte fiát az iskolába, és ezek ketten németül beszéltek. Az ilyesmi pedig nagyon bosszantott minket, mert minek németül beszélni? Mi semmilyen más nyelven nem akartunk beszélni, mert úgy véltük, hogy úgyis magyar lesz a világnyelv ezentúl. Ezt mi majd megmutatjuk.

Nos, erre a fiúra mi eleinte nagyon gyanakodtunk, hogy nem jó magyar az ilyen. Ő viszont esküdözött, hogy de igen, ő az, és mikor mi mégis kételkedtünk benne, felemelte egyik kezét és ezt mondotta ünnepélyesen: – Majd meglátjuk. – S ettől fogva az is lett a neve. Csakhogy ez is jólelkű fiú volt, mert ez is csak nevetett, még a haját is borzolta örömében, mikor így szóltunk hozzá: – Majdmeglátjuk, gyere ide.

Most is ezt mondtuk neki. Mert tudtuk, hogy apja történelem-tanár a polgáriban, tehát van nekik otthon nagy történelmi könyvük is. A következőt parancsoltuk tehát neki:

– Elkéred apádtól a Lehel történetét, pontosan elolvasod, megtanulod, aztán pontosan elmondod.

Savanyú arcot vágott.

– Majd meglátjuk – mondta végül is.

S mint másnap elbeszélte, csakugyan baj lett ebből. Ő ugyanis délután hasmánt feküdt a szőnyegen és olvasta a Lehel vezér történetét egy nagy könyvből. És a mamája, aki harisnyát foltozott mellette a széken, azt kérdezte tőle, hogy miért sír?

– Hát hogyne sírnék? – feleli mamájának Majdmeglátjuk – mikor az a gaz Konrád császár kivégeztette a mi drága Lehel vezérünket.

– Hogy hogy drága Lehel vezéreteket? – kérdezte az osztrák mama –, mikor az egy rabló volt, és elpusztította a mi tartományainkat.

És el is magyarázta neki, hogy Lehel vezér tényleg rabló volt, mert rablóhadjáratokat indított, a mama hazájában pusztított és öldökölt, és illik-e az ilyet megsiratni? Nem inkább örülni kell-e annak, ha megbüntetik az ilyet? Amire a fiú így válaszolt:

– De mama, én hős magyar vagyok, hogy örülhetek én annak, ha egy magyar embert kivégeznek?

– Te hős vagy? – kérdezte erre az osztrák mama, és jól pofonvágta őt.

Mindezt Majdmeglátjuk hűségesen elmondta nekünk, mi pedig így szóltunk hozzá:

– Rendben van. Mától fogva tehát a szövetség tagja vagy.

 

*

 

No de itt volt ugyan a trombita nálunk, viszont itt voltak a belső ellenségek is.

A trombitával ez volt:

Otthon észre se vették, hogy a trombita hiányzik. Az apa ugyanis már sose trombitált.

Szépen megpucoltuk tehát és elhelyeztük egy nagyon finom helyen, Stowasser József lakásán, akinek fia szintén velünk járt. (Ezek hangszerészek voltak.)

Ami pedig a belső ellenségeket illeti, ezekkel így állt a helyzet:

Volt ott egy Gruber Feri nevű fiú, akinek apja kúriai bíró volt, s hogy, hogy nem, ez a fiú folytonosan csak Ausztriát dicsőítette. Féllábon ugrált, és úgy kiáltozta ki a világnak:

– Österreich, Österreich – hoch! – Folyton ezt hangoztatta.

Egyszer aztán Kisvártatva odament hozzá, erősen a szemébe nézett és azt kérdezte tőle:

– Mi 48-as honvitézek vagyunk, de te azt mondod, hogy le a magyarokkal? igen? – Amire Gruber Feri hebegni kezdett és így szólt:

– Én nem mondom, hogy le a magyarokkal, én csak azt mondom, hogy Österreich, Österreich – hoch!

– Akarsz egy jó pofont? – kérdezte ekkor a szelídlelkű Kisvártatva. Amire Gruber Feri, akinek már egy sajátkészítésű lexikonja is volt, amely Paganinivel kezdődött, – amire ez a tudós és szemüveges Gruber Feri nagyon megsértődött. Sötéten nézett rá és így szólt:

– No megállj, megmondlak téged atyámnak. – És ez a fenyegetés lett a mi vesztünk.

Ott volt ugyanis a Vágottszájú. Ez egy Bán Ferenc nevű fiú volt, aki egy másik iskolából jött a mi iskolánk elé, és nem tudni, hogyan és miért? mindennap ott állt, mikor kijöttünk, és mindennap pofonvágott egy fiút és elszaladt. A nevét onnan tudtuk, mert egyikünk ismerte. Vágottszájúnak meg azért neveztük, mert nyúlszája volt.

Sokat törtük mi ezen a fejünket, hogy mint kellene elbánni vele. Villámgyorsan csinálta a dolgot, utána szaladni meg nem lehetett, mert nagyobb fiú volt, mint mi, tehát gyorsabban is szaladt. Már egy Nyikolka Béla nevű hentesinassal is szövetkeztünk, hogy ő majd segít nekünk (amit ő készséggel meg is ígért, mert hazulról cigarettákat csentünk neki), – csak itt meg az volt a baj, hogy Nyikolka Bélának nem volt se nadrágtartója, se nadrágszíja, tehát folyton lógott a nadrágja és állandóan azt húzogatta fölfelé – miközben persze kidüllesztett mellel hetvenkedett, hogy ő majd megmutatja, hogy ő majd ellátja ennek a baját. – Csak hogy fog ez utánaszaladni lógó nadrággal? – vetettük fel a kérdést. Gyűjtést indítottunk tehát egy nadrágtartó vétele iránt. Mikoris Majdmeglátjuknak remek ötlete támadt.

– Nem kell se nadrágtartó és nem kell ide semmi sem – mondotta. – Ma délután elhozzuk Stowassertól a trombitát, ő pedig, mármint Majdmeglátjuk, holnap délben korábban elkéredződik a tanító úrtól, mondván, hogy osztrák mamája beteg, aztán kinn az iskola előtt lesben áll a trombitával és mikor Vágottszájú jön, fejbe vágja vele. Így legalább ki lehet próbálni azt is, hogy csakugyan ér-e annyit, mint a Lehel kürtje? És milyen egyszerű is ez az egész dolog. Mert ha ér annyit, akkor nyugodtan felmehetünk vele Bécsbe is.

Ezt mondta, és ezzel végleg bebizonyította hűségét. Most már semmit se gyanakodtunk rá.

– Mi az, mi az, miféle Isten-szentség? – kérdezte ekkor Gruber Feri. S én magam voltam az a nagy szamár, aki örömömben elmondtam neki, hogy a Vágottszájúval végezni fogunk. Gondoltam: ő is örülni fog neki, mert hisz nemde, ő is kapott már Vágottszájútól két nagy pofont. Csakhogy Gruber Feri meg volt tőlünk sértve egyrészről, másrészt nem szerette a 48-as honvitézeket. S erre én nem gondoltam akkor, s ebből lett aztán a nagy baj.

Gruber Feri ugyanis hazament, és elmondta mind e dolgokat édespapájának, a kúriai bíró úrnak, s ez a nyúlszívű bíró úr, mint az később kiderült, másnap reggel bement az igazgatóhoz, és elmondta neki az egészet. S ebből tört ki aztán a végső gyalázat.

 

*

 

Délben, háromnegyedtizenkettőkor Majdmeglátjuk kiment a tanító úrhoz, mondván, hogy neki korábban el kellene mennie, mert osztrák mamája beteg. A tanító úr erre így szólt:

– Nézz a szemembe. – S már ott kezdődött a mi megaláztatásunk, hogy Majdmeglátjuk nem mert a tanító úr szemébe nézni.

– Hazudsz? – kérdezte ekkor szelíden a tanító úr. S itt folytatódott a mi végleges szégyenünk.

Mert Majdmeglátjuk, aki engedelmes fiú volt, erre lehajtotta fejét, rögtön odament a fogashoz és leakasztotta télikabátja alól a trombitát.

Általános lett a rémület. Eleink (ez volt az a bizonyos Abonyi Cézár), rögtön azt súgta nekem:

– No most minket börtönbe csuknak ám. – Dzsentri-Bumm viszont, aki könnyelmű fiú volt, máris feltalálta magát. Ezt súgta neki vissza:

– Micsoda beszéd! Legföljebb kicsapnak. Annál jobb. Megyek egy másik iskolába. – Magam én pedig lesunytam a fejem és azt gondoltam:

– Jaj, jaj – hiszen Vágottszájú még meg is halhatott volna ettől a trombitától, ez csak most jut eszembe. Tehát nagy a bűn, nagy a bűn. Becsuknak minket. Apám jogász volt, és tőle gyakran hallottam efféle szókat, hogy: szándékos emberölés, második pont a) paragrafusában, meg ilyeneket. – Jaj nekem tehát – gondoltam én, mert mit szól majd ehhez az én szegény édesapám? Ha börtönben lesz a fia?

– Honnan vettétek ezt a trombitát? – kérdezte a tanító úr.

Stamm Szilárd erre, mint a hős, ugrott fel ültében és ezt kiáltotta a tanító úr felé:

– Én hoztam, én vagyok a bűnös, tanító úr. A többi ártatlan. Mert, mint ahogy Lehel vezér tette… – akarta volna folytatni, de itt mindjárt zokogni kezdett.

A tanító úr erre szája elé tette zsebkendőjét, akkor azt hittem, hogy ugyancsak zokogása miatt, de ma már úgy gondolom, hogy talántán inkább mosolygott, mert az is lehet. Mégis szigorú arcot vágott:

– Vagyis, ahogy Lehel vezér a kürttel, ti is fejbe akartatok vágni egy szegény fiút evvel a trombitával? – kérdezte, s egyetlen mély ránc jelent meg a homlokán.

– Az egy gyilkos – kiáltott valaki.

– Mért gyilkos? – kérdezte a tanító úr.

Erre hát elmondtuk neki, hogy minden nap megvár minket és titkos elhatározásból kifolyólag minden nap megpofoz egy gyereket és elszalad.

– Ejnye, ejnye – mondta ekkor a tanító úr és megint szájához emelte zsebkendőjét. – Gondoltam: megint zokog a szegény.

– Kié ez a trombita? – kérdezte végül is.

– Az én apámé, én loptam el tőle – kiáltotta sírva Stamm Szilárd.

A tanító úr még mindig száján tartotta zsebkendőjét és most úgy tett, mintha tüsszentett volna.

– Megbüntetlek benneteket, rossz fiúk – mondotta sötéten. – Ti öten, főcinkosok, le fogjátok százszor írni ezt a mondatot:

– „Én nem vagyok Lehel vezér, én egy haszontalan, rossz kisfiú vagyok.”

– És holnap itt legyen nekem a büntetési feladat – tette hozzá szigorúan.

 

*

 

Ezzel végződött az ügy. Illetve nem is ezzel. Mert délben, mikor kijöttünk az iskolából, ott állt a félszemű Sebek Józsi bácsi, pedellus, az utcai rácsnál. Ez ravasz ember volt. Mindig mondott valami tréfásat, de ő maga sohase nevetett, csak az orra mozgott hozzá. Most is úgy tett, mintha éppen csak nézelődne. S mikor Vágottszájú villogó szemmel, mint a tigris ugrott előre és rá akarta magát vetni egyikünkre (egy kicsi kis fiúra, aki nem tartozott a szövetségbe), két hatalmas pofont kapott a mennyországból. Amire előbb ámulva nézett körül, aztán ordítani kezdett. Józsi bácsi pedig leguggolt hozzá és azt kérdezte tőle, miközben megint csak nagyon mozgott az orra:

– Jó volt a pofon? No, akarsz-e még egyet, te vitéz? Olcsón adom ám.

Így végződött az eset. Mert aztán mégse mentünk fel Bécsbe.

Mindez pedig már nagyon régen volt.

 

Éjjel az erdőn

Két jóbarát élt abban a hegyi faluban: egy Makuci nevű törpe növésű ember és annak ellentéte, egy tagbaszakadt óriás: Fácámádóre nevezetű, akit azért hívtak így, mert gyakran mondta románul, hogy neki fáj az arca. Makuci okos ember volt, de az óriás sajnos, ütődött ember. Nagyon szelíd és békés, de azért csínján kellett bánni vele, mert könnyen megdühödött. Mondta is gyakran: – vigyázzál, mert én ütődött ember vagyok, és könnyen méregbe jövök. – S minthogy hatalmas ereje volt, az nem is volt tréfaság, ha ő dühbe jött.

S mondom, ezek ketten, az okos meg az ütődött, jó barátságban éltek együtt. Az erdőket járták. Erdei emberek voltak. Szarvasgombát túrtak az uraságnak, rákot és pisztrángot fogtak a patakokban puszta kézzel. Benyúltak a partmenti lyukakba, mint a cigányok, és úgy fogták, s ha nagyon mély volt a víz és Makuci kiáltozni kezdett, hogy elmerül, akkor odaszaladt Fácámádóre és a hajánál fogva kihúzta őt. Fagyöngyöt, paprikavirágot, áfonyát szedtek, és ezt mind az uraságnak, illetve a szegény embereknek is, az öregebbjének is vitték a fagyöngy levelét, meg a szárát, hogy fiatalodjanak tőle, s ezeknek mindig ingyen.

– Majd ad érte rétest – mondta Makuci. (Ő nagyon szerette a rétest.) Fácámádóre pedig ezt mondta: – majd ad érte palacsintát. – (Ő a palacsintát szerette jobban.)

Mellesleg megjegyezve, ők mindenkit magáztak a faluban, mindenkit megsüvegeltek, ha lejöttek a hegyekből, a nép pedig mindig szívesen nevetett rajtuk, ha látta őket és úgy bánt velük, mint a gyerekekkel.

Az uraságnak persze nem adták ingyen sem a gyógyfüveket, sem a többit. Rákért egy krajcár járt, a pisztrángért kettő és így tovább. Ezzel szemben meg volt engedve nekik, hogy évente háromszor egy-egy nyulat fogjanak az ünnepekre és hogy tüzet gyújtsanak maguknak, de csak bizonyos meghatározott tisztások közepén. Viszont az is meg volt hagyva szigorúan, hogy ez a tűz mindenkor vörös legyen ám, nagyon vörös, hogy a vadőr éjjel jól láthassa, hol tanyáznak az erdőn. S ők csakugyan valamit beledobtak, amitől sötétvörös lett a tüzük színe. (Hogy mi volt az, amit beledobtak, nem tudom, ez ma is titok.) Tény, hogy ez a tűz mindig jól volt látható a templom mellől, a vadőr tehát mindig utánanézhetett, hogy „hol eszi őket a fene” a vad éjszakában.

A vadőr ugyanis homlokához emelte tenyerét és így szólt:

– No büdösek, hol esz a fene benneteket? Ezek még felgyújtják nekem az erdőt. – És mérgében fenyőtobozt hajított arrafelé, ahol ők tanyáztak. Aztán morogva továbbment. Mert nem szívelte ő ezeket, nem, nem, minden hiába volt, mert azt mondta rájuk, hogy ezek szarvasokkal barátkoznak odafenn a tetőkön.

No, mondom, ez a tűz mindenkor sötétvörös volt, de aztán hirtelen megváltozott a helyzet. Mert az óriásé tovább is piros maradt, Makucié ellenben világoszöld lett. Mert összevesztek és többé nem jártak együtt az erdőn. Ez így történt:

Együtt mentek a faluból kifelé, ahol egy lakodalmon zenéltek. Makuci nagyon szépen tudott furulyálni, a kövérnek meg egy nagyon szép kecskebőrdudája volt ezüst fejjel – büszkélkedett is vele kellőképpen –, s ezen brummogott ő, mikor Makuci furulyált. Makuci ezt a dalt szerette különösképpen:

 

Mért mentél el Jakobi pajtás, Mért mentél el a csatába? Látod, látod, helyedbe jött más, Helyedbe bizony, S Maricának nem fáj a szíve tája. Jaj, jaj, Forgandó e világ, dráguce, dráguce! Forgandó e világ!…

 

S mikor ezt furulyálta, a többi is vele énekelt s némelyik fiú bizony nagyon ránézett ilyenkor a szeretőjére.

Fácámádóre pedig ezt a nótát szerette:

 

Jött Buzdugan, a bányarém S jött Mamapaduri sebbel-lobbal…

 

S mikor ezt zenélték, a hallgatóság gyakran kiáltotta közbe:

– Paduri, paduri, paduri – hej!

No, szóval, Makuci ezen a lakodalmon rétest kapott, az óriásnak pedig palacsintát sütöttek, jó sokat. Nagyon meg voltak tehát elégedve. Fácámádóre a hasát ütögette és nagyokat böfögött. Az illemtudó Makuci ezt nem tette, de, mintha megbolondult volna, néhányszor megfordult a sarka körül és ezt kiáltotta: – Paduri, paduri, paduri – hej!

– Jóllaktunk, mi? – kérdezte az óriás. Makuci így felelt:

– Már a szakállam is földig fog érni, még akkor is emlékezni fogok rá, hogy milyen volt ez a rétes. – És kezével mutatta, hogy milyen lesz az ő szakálla.

– Neked nincs is szakállad – mondta most az óriás. És igaza volt, mert Makuci arca szőrtelen volt.

– De van – kiáltotta Makuci mégis pajkosságában. Ennek ugyan semmi értelme se volt s ő mégis teljes erejével belekiáltotta ezt is az égbe. S az óriás már ezen is megütődött.

– Hogy volna neked szakállad? – dörmögte maga elé. Aztán nyomban utána ezt a kérdést szegezte Makucinak:

– De ez a Tinkuca szép lány, igaz-e?

– Nem szép – kiáltotta pajkosságában Makuci. Az óriás szeme villámokat szórt.

– Nem szép? – dörmögte fenyegetőn. De azért még egy ideig békésen haladtak egymás mellett az úton.

– De ez a Tinkuca szép lány, ugye? – kérdezte a kövér egy idő után újra.

– Nem szép lány, nem szép lány, nekem nem tetszik – mondta Makuci olyan vidáman, mintha berúgott volna a rétestől. Az óriás erre megállt az úton.

– Azt mondod, hogy nem szép? – s szája máris habzani kezdett a dühtől. – Majd én megmutatom neked – mondta egész oktalanul, és meg is mutatta bizony. – Menj el tőlem – mondta előbb, aztán hajánál fogva mégis felemelte a szegény Makucit és fél kézzel bedobta a zabvetésbe.

Ezt tette, azután továbbment.

 

*

 

Makuci pedig ott feküdt a zabvetésben és sokáig nyögött. Mikor pedig feltápászkodott, elhatározta, hogy megöli Fácámádórét, mert ő tudja már a módját, hogy ezt hogy fogja csinálni.

Utána is ment az erdőn, utól is érte és nagy messziről ezt kiáltotta feléje:

– Megállj büdös, majd elbánok én veled. – És máris el akart szaladni. Csakhogy az óriás nagyon megszeppent erre, mert nagyon félt ő Makuci bűvös erejétől. Így kiáltott hát vissza neki:

– Ne haragudj rám, Makuci, ne haragudj. Én se haragszok rád, csak ezentúl nem beszélünk egymással, jó lesz?

És Makuci ebbe, úgy látszik, egy időre belenyugodott.

Külön járták tehát az erdőket és már nem is versenyeztek egymással, hogy ki fog több pisztrángot, ki szed szebb ribizkét. Már nem versenyeztek. S mondom, az óriás piros tüzeket gyújtott a tisztáson s egy másikon, nem messzire tőle a törpe zöldet.

S így ment ez egy ideig, mikoris elkövetkezett az ősz és fenyegetett a tél.

S ilyenkor az óriásnak nagyon elkezdett fájni az arca és íme, nem volt többé mellette a törpe, aki bűvös kezével enyhíteni tudta volna fájdalmait. Ám ez csak egyik baja volt neki, mert volt még más is.

Ők ugyanis nem zenéltek többé sem a lakodalmakon, sem a mulatságokon, mert nem jól tudtak egymás nélkül zenélni, együtt meg nem akartak, nem volt többé tehát se palacsinta, se rétes.

Egyszer Fácámádóre madártojásokat hozott a hegyekből és mindenkit megkért, csinálnának néki rántottát, úgy megáhította az istenért. De az asszonyok rosszak voltak, mulatós asszonyok voltak, szerették a dáridót. Így beszéltek hozzá:

– Ha nem dudálsz, nincs is mit enni. – És nem is csináltak neki rántottát semmiképp.

Mi gyerekek persze kilestük ezt is és gyorsan összeszaladtunk. De meg is kérdeztük aztán tőle, mikor a tagbaszakadt óriás átlábolt a patakon s elhaladt mellettünk az úton:

– Mit ettél Fácámádóre?

– Mit ettem? Palacsintát – felelte megvetőn és nagyot köpött az út porába. Sapkájában voltak a szegény madártojások, azokat csörgette bizony, vitte fel a hegyekbe vissza.

Egyszóval: egyikük se hozta többé öreg parasztoknak a fagyöngy kemény levelét, hogy megfiatalodjanak tőle. És nekünk se, semmit: se mókust, vagy madárfiát, vagy szarvasbogarat, amelyet kiskocsiba szoktunk befogni azelőtt. Kedvetlenek voltak mind a ketten, a törpe is, meg az óriás. Makuci így felelt a szóra:

– Ne kuruttyoljatok annyit, úgyis zúg már a fülem.

– Mi zúg a füledben? – kérdezték a gyerekek.

– Az erdő – felelte Makuci. (S tényleg még a szeme is olyan volt, akár a sűrű éjszaka.)

Fácámádóre pedig megint köpött egy nagyot az útra és így szólt hozzánk, miközben tágra nyíltak szemei a vágyakozástól:

– Bagót hozzatok, mert megveszek.

De mi nem vittünk neki bagót, mert mi is rosszak voltunk. Mert mi is nagyon megharagudtunk rájuk, főleg Fácámádóréra, mert azelőtt barátnak tekintettük őt is, most pedig ellenségnek. Tekintetének feketesége miatt. Úgy határoztunk tehát, hogy amíg nincs szarvasbogár, addig bagó se legyen. Pedig Fácámádóre nyílt szóval megmondta nekünk, hogy attól is fáj az ő arca most annyira, mert sohase bagózhat már a kedve szerint.

Viszont ez volt még mindig a kisebbik baj. Mert attól fogva, hogy ezek összeharagudtak, nagy zavarodás is lett ezen a vidéken. Mintha garabonciás szállta volna meg a világot. Nagy őszi vizek zuhantak az égből, a patakok tehát megdagadtak, kiöntöttek, egy asszonynak a faluban szőrős gyereke született, a távoli bányában pedig éppen akkor megjelent egy Mihók nevű bányarém és két bányász megzavarodott tőle.

Ezenfelül: mintha minden megállt volna: ez az egész világi üzem. A hold is mintha csak pislogni akart volna s a csillagok sem repedeztek szikrákat szórva, mint máskor olyannyira az őszi éjszakán. S mindezzel főként a bűvös erejű Makucit, de Fácámádórét is okolták.

Mikor pedig holmi bocskorosok a messzi hegyekből farkasokat is jelentettek, a nép már-már zúgolódni kezdett.

– Mi van ezzel a két keservessel? – kérdezték az emberek. – Külön-külön jobban kell tőlük félni, mint mikor együtt vannak? A mindenit a csúnya bendőjüknek! – És már nem néztek ám olyan barátságos nevetéssel rájuk, ha egyenként megjelentek a faluban. Sötéten néztek rájuk, szemrehányón. Az uraság lánya, Elizabeta kisasszony pedig így szólt Makucihoz:

– Mért nem békültök ki már egymással? Ti gonoszok! Azt akarjátok, hogy mindnyájan odavesszünk? – Amire Makuci előbb legyintett és vadul nézett rá, aztán sarkon fordult és elszaladt.

S mi gyerekek, persze megtudtuk Makucitól összeveszésük egész történetét is. Erre hát azt hazudtuk Fácámádórénak:

– Hallgass ide, Fácámádóre. Békülj ki vele, mert Makuci megbánta, amit mondott. Ő is azt gondolja most már, hogy Tinkuca igazi szép lány.

Amire Fácámádóre szintén vadul nézett le reánk és bosszúsan rántott egyet a kezén, mintha pofon akarna vágni valakit. Két nap múlva már bagót is ígértünk neki. Ekkor mintha kicsit mégis tántorodni kezdett volna, de aztán újra felkapta fejét és makacsul nemet intett, mutatván vele, hogy ez a harag bizony örökös. Nem volt mit tenni tehát, hacsak az uraság közbe nem lép. Csakhogy Fácámádóre már megmondta, hogy ő úgyis elvándorol innét s akkor bizony már nincs mit közbelépni.

De a legnagyobb zavarodás mégis Tinkuca körül volt. Mert Tinkuca csakugyan gyönyörű lány volt (nagyon tetszett nekünk) s szülei Masriu Joan úrnak, egy gazdag parasztnak szánták, ő viszont Nyikolájt szerette, a bányászt. S mi, gyerekek is beláttuk, hogy tökéletesen igaza van, mert Nyikoláj épp olyan szép fiú, mint amilyen szép lány a mi kis Tinkucánk. (Mert Tinkuca kicsi volt ugyan, de a szeme nagy s olyan zöldesfényű, mint a jánosbogarak tüzei.) Ezenfelül Nyikoláj messzi dolgozott, kinn a magas hegyek alján, egy távoli ezüstbányában, és lassan-lassan tollasodni kezdett. S ezt mi tudtuk és örültünk is neki. Így-úgy lopott egy kis ezüstöt (akkoriban ez még lehetséges volt), s ennek örültünk mi a legjobban. Joan urat viszont nem szerettük, mert dölyfös ember volt, úgy járt-kelt a világban, mint aki azt mondja: – püff! ki vagyok én! – ezenfelül lánccal verte kutyáit. S mi a kutyáit jobban szerettük, mint őt magát. Továbbá: sajátkezűleg szúrta le disznaját is a karácsonyi torra, ezt el nem engedte világért (hogy nem repedt meg a pofája belé!), pedig hát sajnálhatta volna, ha másért nem, mert hisz a disznai mindenkor épp olyan kövérek voltak, mint ő maga.

S Tinkuca persze titkos leveleket is írt Nyikolájnak a bányába, illetve írt volna, ha tudott volna írni. A leveleket most már mi, gyerekek írtuk, hol az egyik, hol a másik, titkosan, mert meg is esketett minket, hogy nem mondjuk el senkinek. Nem is tettük, mert, mondom, mi szerettük Tinkucát. Ő a barátunk volt. A levelek pedig ilyenek voltak:

„Szívem szerelme, Nyikoláj, gyöngyöm, rubintom, lejössz-e vasárnap a messzi hegyekből, mert ha nem jössz a titkos találkozóra, elepedek nélküled.” És más ilyeneket diktált Tinkuca, viszont mikor felolvastuk neki, nagyot sóhajtott rá és mindig azt mondta: – köszönöm gyerekek, de a Makuci levele… – egyszóval amit Makuci írt, az neki mégis mindig jobban tetszett, mint a mienk. Pedig hát ő diktálta: s ezen mi magunk között jókat nevettünk, de a leveleken nemkülönben, különösen az ilyen szavakon, hogy gyöngyöm, meg gyémántom, mert minek kell ilyen szavakat használni valakinek? S persze neki ezt nem mutattuk. Összeráncoltuk a homlokunkat és így szóltunk hivatalosan:

– Mi írnokok vagyunk.

Nos, szóval itt voltak a levelek, de nem volt, aki elvigye őket. Már négy levele gyűlt össze hiába s Tinkuca a szívét nyomogatta, hogy ő bizony meghal Nyikoláj nélkül, mert mi van Nyikolájjal? Hátha megnyomta őt a bánya? Istenem! Vagy megjelent ott is a bányarém.

Megjegyzem, mi voltunk most már tanácsadói úgy Makucinak, mint Tinkucának is. A vad óriással, mondom, nem tudtunk boldogulni, talán mert féltünk is tőle, de Makucit még most is inkább magunk közül valónak tekintettük. Tinkucát pedig még jobban. Azt tanácsoltuk neki tehát, hogy jöjjön fel velünk a magasba Makucihoz az erdőre és mi majd segítünk neki. Ő is sírjon, mi is jajgatni fogunk és majd meglátjuk, hogy mi lesz. Azt mondják, a törpék jó emberek. És hátha Makuci jó szíve is megenyhül és elviszi a leveleket a hegyeken túlra, ahogy azelőtt is elvitte.

 

*

 

A vadőr így szólt: – még mindig fenn eszi őt a fene? – Ezt Makucira értette, mert az ő zöld tüze még mindig fennen lobogott egy magaslati tisztáson, s Fácámádóre piros tüze már nem égett sehol.

Fácámádórénak ugyanis most már nagyon fájt az arca, ezenfelül pedig gyáva ember is volt. A bocskorosok ugyanis farkasokat jelentettek, igaz, hogy nagyon messzi vidékről, de Fácámádóre már ettől is megijedt. Korán bebújt tehát egy pajtába és a gazdának fát aprított télire. Ő látta el az állatokat és vizet is hordott, egyszóval ősz fele bizony kicsit lealjasult az ilyen erdei ember.

Makuci viszont, aki ősztől kezdve a harangozónak szokott volt segíteni (mert az köszvényes ember volt), az idén, mintha sehogyse akart volna lejönni a hegyekből. S lám ez a harangozó – név szerint Mirju Demeter – ez is ugyanazt mondta, mint a vadőr:

– Ez meg van veszve. Megeszik odafenn a farkasok.

No, szóval Makuci akkor megint jó ideig nem jött le a faluba közénk s a bocskorosok is hiába keresték – csak éjszaka lehetett megtalálni, mert zöld tüze még mindig felvillant hol itt, hol ott, a megengedett helyeken. Éjszaka kellett tehát felmenni hozzá.

Egy kosárkát megraktunk mindenféle jóval: hideg rétest tettünk bele, Tinkuca megpróbált tüzes hamuban pogácsát sütni, hogy azt mondhassuk Makucinak: – látod ugye, hamuba sült pogácsát is hoztunk neked… – Ki-ki vett egy fejszét s ezzel elindultunk mi négyen: Tinkuca, egy Joachim nevű gyerek, egy Berger Korjolán nevű gyerek, meg én.

S mondhatom, elég kalandos volt már az út maga is. Egy gyümölcsösön kellett előbb átmenni s itt Joachim úgy megijedt, még a fejszét is elejtette rémületében. Egy kövér télikörte pottyant ugyanis egyenesen a feje búbjára. Erre Joachim sírni kezdett, hogy ő haza akar menni, mert fél a farkasoktól. Mondtuk neki:

– Ne sírj Joachim. Odafenn sírj majd Makucinál.

Erre hát mindnyájan nevettünk, Joachim pedig hogy megvigasztalja magát, elővette szájharmonikáját, játszani kezdett rajta s ettől mindjárt meg is nyugodott. Mi pedig leültünk köréje és nagyon mosolyogtunk. Mert igen szépen tudott harmonikázni, s ez a kis fúvóka mindig a zsebében volt. Nagyanyja, Sztázi mám, a gonosz banya, még büszke is volt rá, szokta volt is mondani: – nagy mester az én unokám.

No, de végre nagynehezen mégis tovább cihelődtünk.

A helyzet az volt, hogy akaródzott is menni, nem is. Mi, gyerekek ugyanis éjjel még sohase voltunk az erdőn s úgy látszik, Tinkuca sem. S bár nem volt még éjszaka, de már erősen alkonyodott, mert a Nagy Bika (ez egy nagy hegy volt arra, mifelénk) már teljesen elfödte előlünk a napot. Tehát máris az esti árnyak kezdtek lengeni körülöttünk. S Tinkuca máris mormolni kezdte a mondókáját:

– Drakula, menj el tőlem, tágíts tőlem, és szakadj is meg bele.

Rákiáltottam: – Mért mondod, hogy tőlem, mért nem mondod, hogy mitőlünk? mikor mi négyen vagyunk! Szép az?

– Jaj te fiú – azt mondja – te magyar gyerek. Látod, milyen okos vagy, engem meg egészen elhágy az eszem. Csakhogy Drakula is okos ám.

– Hogy-hogy okos?

– Mert röhög. Hallom, hogy röhög. Álljatok meg, hallgassátok. Nem hallod, hogy röhög? Figyelj csak, figyelj.

Megálltunk. És tényleg, mintha valaki elég nagy messzeségben, a fekete bokrok közt röhögött volna ránk.

– Be akar csalni minket a szakadékba – súgta Joachim. Egyszóval: mit tagadjam? Féltünk mi nagyon. De az erdőben itt-ott zörren is, mozdul is valami, különösen ha már lement a nap. Mert nappal nem annyira. S az ember nem tudja, mi mozdult? Hátha kígyó, vagy hátha bizony tényleg a Drakula? De az ember farkaspofát is lát a sötétben, még azt is látni véli, hogy vicsorítja rá a fogát. S már lépne előre, de nem mer. Míg végre, no lám, az édesek, a cukrosak! Egy barátságos, zöld pontocska kezdett fényleni előttünk s egyre erősebben, mint a zöldszínű csillag. Aztán még egy és még egy. Végül röpülni kezdtek a csillagok s legvégül körültáncoltak minket, mint valami zarándok-angyalokat. Mindjárt jobb kedvünk kerekedett. Tinkuca még tapsolt is örömében.

– Ne tapsolj, – súgtam oda neki.

Berger Korjolán pedig mindjárt verset is csinált:

 

Oh jánosbogárkák, édes jánosbogárkák, De szeretlek benneteket…

 

– így valahogy szólt a vers.

– Ne beszélj olyan hangosan – mordultam rá. És igazam volt.

– Buhú-ú-, bohú-ú – hangzott épp akkor a sötétben, hogy az első pillanatban még a lélegzetem is elállt.

– Ez megint a Drakula – rebegte Tinkuca és úgy láttam a homályban, hogy keresztet vetett.

– Mit beszélsz, ez a nagy bagoly – súgtam oda neki.

– Ne féljetek, ez a nagy bagoly – súgtam a többinek is. Amire Tinkuca a fülemhez hajolt.

– Drakula bebújik a madárba és onnan fenyeget – súgta belém és mindjárt meg is ölelt. Jó meleg volt az ölelése, bizony jól esett, mert egy kicsit még fáztam is. Amellett éreztem ám, hogy Tinkuca hogy remeg. De utána még hozzá is tette:

– Psz, psz! – vagyis, hogy ezt a titkot aztán el ne áruljam senkinek.

 

*

 

No, de végre ott voltunk. Makuci tüze elhalványodott, mert épp akkor kelt fel a hold. De azért belestünk a tisztásra.

Nagyon meredek tisztás volt, olyan, hogy már fekvésénél fogva is jól lehetett látni a templom mellől. (Ott lakott a vadőr.) S körötte elég széles sávon aljabokorzat. A közepe táján valamiféle görcsös fa, amellett csőszkunyhó, jó erős fából összeróva. S ez előtt ült Makuci törökülésben és éppen zabált.

S előtte a tűz, az még meg is világította, tehát nagyon jól lehetett látni, hogy zabál.

És nem is hagyta abba, pedig biztosan látott minket közeledni. Csak mikor már vagy tíz lépésnyire voltunk, akkor emelte ránk a fejét.

– Adj’ Isten, szép Tinkuca – ezzel köszöntött minket.

– Jaj, azt mondod, hogy szép vagyok? Hiszen azt mondtad, hogy csúnya vagyok – beszéli Tinkuca egész felfrissülve, gyorsan és közelebb lép.

– De most azt mondom – feleli Makuci és tovább zabál.

– Mit?

– Hogy szép vagy. (Most már tegezte Tinkucát.)

– Akkor mért vesztetek össze?

– Mert az a szegény hülye szerelmes beléd, azt én már régen látom. És az ilyen ütődött ember sohase legyen szerelmes, már mondtam neki elégszer – feleli Makuci nagy nyugalommal.

– És te nem vagy belém szerelmes? – kérdezi Tinkuca szemlesütve, pislogva.

– De, én is az vagyok – válaszolja Makuci ugyancsak nagy nyugalommal és fölveti fejét. És ránéz a lányra.

Tinkuca arca pedig e pillanatban lángba borult a nagy büszkeségtől és még körül is nézett egy kicsit. És még rám is vetett egy pillantást és én jól láttam a szemét, amelynek a tűz fényében megint olyan zöld villanása volt, mint imént a jánosbogaraké. (De kicsit azért most vöröses is.)

– Hát akkor? – kérdezi boldogan Tinkuca.

– Semmi akkor – feleli Makuci, és megint tovább zabál. – Épp ezért nem fogom elvinni a leveleidet, csak sohase reméld. Mert abból te nem eszel.

– Hát te már tudod, hogy azért jöttem ide? – rémüldözött Tinkuca. S mi mindnyájan biztosak voltunk benne, hogy megint Drakulára gondol, mármint, hogy Makuci mégiscsak összeköttetésben van a Drakulával, különben honnan tudhatná, hogy miért jött ő ide? Tinkuca tehát gyorsan egy kis keresztet is vetett a hasán.

– Te olyan nagyon szerelmes vagy, és én vigyem a leveleidet. Megtettem, de most már nem teszem. Vagy a bolondod legyek, azt akarod? – kérdezi Makuci, de most aztán igazán úgy, mint valami bűvös ördög. Ott ültében még szinte hatalmasnak is látszott, hogy nem volt mellette az óriás.

Egyszóval: nem és nem. És hiába könyörgött Tinkuca, hiába sírt, mi is hiába jajgattunk, Berger Korjolán, a költő is minden eredmény nélkül csattogtatta fogait (amivel bizony még a falu javasasszonyát, a sváb Stázi mámot, ezt a rossz banyát, a Joachim nagyanyját is le tudta venni a lábáról) – Makuci hajthatatlan maradt. Olyannyira, hogy bár az imént kicsit mégis abbahagyta az evést, most megint nagyban kezdett falatozni az előtte levő kupacokból. Úgy, hogy Tinkuca végül is lesütötte szemét és szép arcán könnyeit törölgetve, félig zokogva mégis megkérdezte tőle: – Mondd csak, mondd csak, Makuci, mit zabálsz te annyit? Jó az neked?

– Hogy én mit? És hogy jó-e nekem? Nagyszerű – kiáltotta Makuci hatalmas hangon. – Mákot loptam a kertekben, azt zabálom mézzel. Aztán áfonyát, ugyancsak mézzel, mint a medvék. És olykor, látod, egy jó császármadárkát is fogok magamnak. Itt van, la, nézz ide, most is. – És mutatta a császármadár egy combját vagy mijét, miközben hatalmasat röhögött ehhez.

– És ezt te megsütöd? – kérdezte Berger Korjolán, a költő.

– Meg is sütöm, meg nem is – felelte Makuci.

– Nyersen eszed? – kiáltott fel rémülten Tinkuca és megint keresztet vetett a hasán.

– Attól élek én ilyen sokáig. Mert én hatszáztizenöt évig fogok élni – kiáltotta Makuci olyan vadul, hogy még a farkasok is megrémültek volna tőle.

És megint jókorát röhögött, mint az ördögök.

 

*

 

Másnap déltájt elmentünk a pajtába Fácámádóréhoz is, de bizony ott is hiába voltunk. Pedig szegény kis Tinkuca most nagyon nyomogatta már a szívét, hogy Nyikolájnak biztosan vége van, biztosan megnyomta őt a bánya, ha már itt is ilyen nyavalyásan megy minden.

– Látod, milyen kedves voltál te hozzám azelőtt – rimánkodott szegény kis Tinkuca. S itt csudák csudája, a hülye óriás nagyon okosat mondott.

– Ha én kedves voltam kegyedhez, szép Tinkuca, azért nekem nem szemrehányás jár, inkább köszönet – felelte, s e pillanatban, amint ránézett a lányra, szeme olyan szomorú és okos volt, mint papunké, Mitriu tisztelendő úré. No, de Tinkuca is feltalálta magát.

– De nem én is kedves voltam hozzád, nagyon is kedves? – kérdezte tőle. – Nem én is magam szolgáltalak ki a saját szép két kezemmel a Milica lakodalmán?

Csakhogy Fácámádóre ismét a butaságba süllyedt vissza, szeme megint csak tompán fénylett.

– Az más idő volt – azt mondja legyintve –, nekem most már nagyon fáj az arcom.

– Fáj az arcod, fáj az arcod, ezt már hallottuk elégszer – mondta Tinkuca. De ő is egy kis méregzsák volt ám, mert még ezt is hozzátette:

– Mondod, hogy fáj az arcod, de talán nem is olyan nagyon fáj. – Amire az óriásnak máris habzani kezdett a szája.

– Mit mondtál? – kiáltotta – mit mondtál? – (Most már ő is tegezte Tinkucát.) – A te szépséged miatt van az egész. Mit dühösíted az embereket a szépségeddel? – kezdett el ordítozni. S a szeme tükre úgy összevissza tört, úgy elhomályosult egy pillanat alatt, mint a tócsa, ha fújja a szél. Menjen el tőlem a kisasszony – mondta még hörögve és előre lépett.

Csakhogy ez a Tinkuca is merész gyerek volt ám. Semmit se szólt, csak ő is előre lépett és rátette kezét az óriás arcára, ott tartotta egy darabig, aztán csöndesen simogatni kezdte. Amire ez a szegény Fácámádóre morogni kezdett ugyan, de aztán lehunyta szemét és hagyta, hogy simogassák, akár az elhagyott kiskutyák. Amellett szemmelláthatólag megnyugodott. S ekkor Tinkuca nagyon lágy hangon és halkan, mintha csak a mamája volna, így szólt hozzá:

– Most már Makuci is azt mondja, hogy én nagyon szép lány vagyok. Akkor mért haragszol rá?

Az óriás arcát eközben elborították a könnyek. Nem mindjárt felelt tehát, csak lassan csóválni kezdte fejét, majd töprengő arckifejezéssel, s mintha nagyon messziről beszélne hozzá, így szólt:

– Ha Makuci kibékül velem, akkor elviszem a leveleidet.

 

*

 

Nosza, fel tehát, fel, fel megint Makucihoz a tető felé! Most már barátságosabb volt az út.

Makuci ma már nem volt olyan dölyfös, mint tegnap este és nem is zabált. Fel és alá járt a tüze mellett, hátára kulcsolt kezekkel, s látszott rajta, hogy szórakozott s talán még szomorú is.

Olyan volt így, mint egy kis államférfi, csak a szemüveg hiányzott róla.

– Egy jó kis gazdaasszony kéne nékem – azt mondja bánatosan. – Olyan, mint kegyed, szép kis Tinkuca kisasszony.

– Látod, látod, pedig én is milyen kicsi vagyok, majdnem olyan, mint te – mondta könyörögve Tinkuca.

– No, de te utálsz engem – vélte Makuci. Tinkucának erre megint megvillant a szeme.

– Mért mondod? Én az ilyen kis embereket még szeretem is – felelte határozottan, majdnem dühösen.

– Még szereted is? – tűnődött a kis ember. – No, de én olyan csúnya vagyok, te meg olyan szép vagy…

– Te nem vagy csúnya – felelte Tinkuca szilárdan.

– Nem vagyok csúnya? – tűnődött el újra Makuci. – Nem vagyok csúnya? Akkor mért utálsz? – kérdezte megint. De most már ott is állt Tinkuca előtt és egyenesen a szemébe beszélt.

– Te a Milica lakodalmán mindenkinek magad vitted a rétest a tulajdon két szép kezeddel. És Fácámádórénak is a palacsintát. Engem meg elkerültél, csakis engem. No látod. Akkor mért mondod, hogy nem utálsz? Vagy azt hiszed, én semmit se látok, nekem nincs is szívem?

– És mért jössz most ide hozzám, ha utálsz? – kérdezte Makuci. De Tinkuca nem tudott mit felelni neki.

– No de még ki is próbáltalak – folytatta Makuci most már szomorún. – Azt mondtam neked a lakodalmon: – Jöjjön, szép kisasszony, maga is elég kicsi, de olyan kedves – szóról-szóra ezt mondtam, még ma is tudom –, táncoljon hát velem is egyet, a törpével. Ott volt ugyanez a fiú a szájharmonikájával, azt mondtam neki: – Fújjál egyet, te fiú, a szájharmonikádon, hadd táncoljon a szép Tinkuca ez egyszer a törpével. – Szóról-szóra ezt mondtam. Erre a fiú fújta is, csakhogy mindenki nevetett rajtam és te is, Tinkuca. És ez nem volt szép tőled, mert hogy kiszolgáltalak én mindig. Vagy azt hiszed, hogy nekem nincsen szívem? – kérdezte megint.

– No, most mi lesz? – gondoltuk mi, mert Tinkuca még mindig nem felelt. Ravasz emberek lehetnek ezek a törpék, mert Tinkuca, úgy látszik, egész belezavarodott a beszédbe. No, de végre mégiscsak megszólalt. Lesütötte szép szemét és így szólt, megint csak olyan lágyan, ahogy anya szokott beszélni gyermekéhez:

– Te elfelejted, jó kis Makuci, hogy én senkivel se táncolhattam akkor délután, mert hisz Nyikoláj is ott volt, jól tudod, és folyton engem nézett. És ha táncoltam volna, akkor bizony megvert volna a szemével, mert hisz vele nem táncolhattam, ezt is tudod, ugye? Nevetni meg azért nevettem, hogy Nyikoláj lássa, hogy én is csak nevetek az ilyen beszédeken.

Most már Makuci volt az, aki hallgatott.

– Úgy, úgy? – tűnődött el aztán. – Akkor hát mégse vagyok én olyan csúnya? ha te azt mondod. És te nem is utálsz engem? no látod, ez szép tőled. Akkor, hát mért is vesztem én össze azzal a szegénnyel?

Makuci még mindig tűnődött. Fel-le járt a tűz mellett töprengve, és megint olyan volt, mint egy kis államtitkár, akinek sok a gondja. Csak a szemüveg hiányzott róla.

– Te fiú, itt a szájharmonikád? Hiszen te művész vagy – kiáltott rá hirtelenül Joachimra.

– Táncolj hát velem akkor egyet, légy olyan szíves – mondta Tinkucának nagyon udvariasan, szinte könyörögve s öreg szemei villogtak. – –

S csak ezt látta volna valaki! Máig is sajnálom, hogy senki más nem látta kívülünk. Mert Makuci úgy táncolt a halvány tűz körül a hold fényében Tinkucával, mint egy finom kis herceg. Tinkuca pedig úgy hajladozott ehhez, hogy az embernek még a lélegzete is elállt.

– Fújjad, fújjad, erősebben – kiáltotta Tinkuca Joachimnak, aki boldog volt, hogy az ő zenéjére Tinkuca táncol, és milyen hevesen!

Igazán olyan volt ez a tánc, oly különös, hogy az ember azt mondta rá: – no lám, milyen csodálatos hegyi lakodalom ez. S nekem legalább úgy tetszett, mintha álmodtam volna már ilyet valamikor.

Csak, sajnos, nem sokáig tartott. Mert Makuci zihálni kezdett, abba kellett hagynia, mert nagyon köhögött és elég sokáig, a tűz fölé hajolva. Joachim is abbahagyta tehát a danolászást, még fújt egyet-kettőt, aztán ő is rábámult a kis öregre.

Makuci pedig majdnem durván kiáltott rá Tinkucára:

– Itt vannak azok a levelek? Add ide. Még ma éjjel elviszem annak a bitangnak.

 

*

 

El is vitte, de meg is halt bele szegény. Ez így történt:

Tinkuca leveleit a hegyeken túl átadta Nyikolájnak, a választ bedugta belső zsebébe s hajnalban elindult visszafelé. Egy patakon kellett átmennie, amellyel tegnap még nem volt semmi baj – jókora szálfa volt keresztbe téve rajta hídnak. S ahogy visszafelé jött rajta, éppen a középen lehetett, amikor nagyot mozdult a híd, a megáradt patak magával sodorta és rajta Makucit. Parasztok dolgoztak már a mezőn, s ezek még hallották is segélykiáltásait. Ezt kiáltozta még egy ideig rémületében:

– Fácámádóre, Fácámádóre, gyere, gyere, húzzál ki. – De mire a parasztok odaértek, elmerült.

Később mégis kihúzták persze, s a levelet majdnem egészen épen megtalálták a belső zsebében.

A temetése pedig ilyen volt:

Minálunk, abban a faluban, különösek voltak e tekintetben a szokások. Elöl vezették a bíró fehér tehenét, aztán két fekete-tarka csillehúzó kutya következett, ezek húzták négykerekű talyigán a koporsót, utána pedig a molnár szürke szamara ballagott színes szalagokkal feldíszítve egész egyedül. Ő utána pedig az énekesek jöttek, akik ezt a dalt énekelték a közeli falvak dudásainak s furulyásainak kísérete mellett:

 

Mért mentél el Jakobi pajtás, Mért mentél el a csatába? Látod, látod, helyedbe jött más, Helyedbe bizony…

 

S csak aztán következtek a siratók. Elöl Tinkuca meg az óriás, de még mások is, mondhatni az egész falu, de még a szomszéd falvakból is sokan, leghátul pedig Nyikoláj. Fácámádóre előző nap elment érte s ő két ezüstcseppet is hozott magával, ezt betették Makuci zsebébe, hogy ne legyen olyan nagyon szegény a másvilágon, mint életében volt.

De hogy el ne feledjem, még madarak is jelentek meg a temetésen. Előbb hollók jártak fölöttünk körbe-körbe, gyászos károgással, s a bíró fel is kiáltott: – Nini! – s a gyászolóknak fel kellett nézniök az ég felé, hogy lássák a madarakat. Ezek aztán eltűntek. Viszont egy kánya is jött a levegő-egekből és leült egyenesen a közeli kút gémjére, ami elég ritka dolog. Mert a kánya fél ennyi paraszttól.

De a temetőben még újabb csoda történt. Délben volt a temetés s a nebulók épp akkor jöttek ki az iskolából. Szép őszi nap volt, s ezek a gyerekek nem tudni, miért? elárasztották a temetőt. Ott hancúroztak, cibálták egymást, átbukfenceztek a sírokon, mint a gonosz angyalok. De mikor a fehér tehenet meglátták s utána a csillehúzó kutyákat Makuci koporsójával, mindnyájan elhallgattak. S ezek az apró szentek aztán körülállták a Makuci sírját, és ők is segítettek énekelni ugyanazt a szomorú dalt:

 

Mért mentél el Jakobi pajtás…

 

A komoly szemű Mitriu tisztelendő úr, meg kell hagyni, nagyon szépen temette Makucit.

Fácámádóre pedig még aznap elvándorolt e vidékről.

 

Konstantin úrfi fiatalsága

Az én titkos nevem, jól jegyezd meg, gróf Kőváry Kelemen, de el ne feledd.

A lovacska horkantott, de még bólintott is, aztán szokása szerint kicsit megharapdálta térde alatt a lábát.

– A te titkos neveden pedig gondolkodni fogok – ígérte neki Konstantin úrfi nagyon elkomolyodva. – Vagy Dávid lesz a neved ezentúl, vagy Laura, ezt még nem tudom biztosan, de légy türelemmel. –

S a lovacska újra horkantott, nyilván válaszképpen, de azért is, mert Konstantin igen finom fehér kenyeret tett az orra elé. Az ínyével nyúlt csak utána s mondhatni, azt is igen óvatosan, nehogy nagy, sárga fogaival megsértse az adományozó vörös kis kezét. Mert Konstantin úrfinak keze vörös volt a hidegtől, ezt is állapítsuk meg hamarosan, mielőtt elkésnénk vele.

Állapítsuk meg tehát, hogy ő, aki némely nap titkos herceg és bíbornok, más napokon a württembergi király titkosan örökbefogadott grófi fiaként szerepelt magánosságának udvara és udvaroncai előtt, így tehát: a kilincsek, portörlők, korlátok és e vaskorlátok néminemű cirádái előtt – hogy ő e milleneum utáni kemény télen minden fenségében is nagyon fázott gyenge kabátja miatt s voltaképp kesztyűje se volt már. Pedig, ismétlem, kemény volt ám ez a tél. Mintha üvegből öntötték volna világát. Nem párás, de szikrázó és kristályos volt a fagy, akár az aggastyánok kérlelhetetlen szigora. (A nagybátyjára kellett gondolnia megint csak, az volt pontosan ilyen.)

S hogy lehet így lelkiismeretesen szolgálatokat teljesítenie?

Márpedig mégiscsak azt kellett bizony, igen. Minthogy el volt szegődve Mihály bácsinál a következő feltételekkel: – kap naponta húsz fillért, ez eddig rendben volna. Csakhogy ezért 1. alkonyati öttől fogva a bakon kellett ülnie s mialatt Mihály bácsi leadja egyes üzletekben a szódavizet, egyrészt vigyáz, hogy el ne lopjanak egy kis szódavizes ládát a kocsiról, de még egy nagy üveget se, de még egy kicsit se, mert abból nagy baj támadhat a városban, ha Mihály bácsiról kiderülne, hogy nem tökéletes ember. 2. A fehér lovacskának az a rossz szokása van, hogy néha megrázza a fejét s akkor akármi van is, elindul pokróccal a hátán, anélkül, hogy megkérnék erre. Valahányszor tehát Mihály bácsi valamely fröccs mellett elidőzne valahol, nagyon kell rá vigyázni, hogy ne történhessen ilyesmi, mert akkor ugyancsak kételyek terjednének el a városban Mihály bácsi tökéletessége felől. 3. Délután négykor azt kell mondania a szódavíztöltő lányoknak, de úgy, hogy ne hallja meg a mester: – Kérem Mihály bácsinak a kommenciót. Egyszerű dolog ez. Ez négy nagy üveg szódavíz – pillanatok alatt meg van töltve, senki se látja, mindenki tudja, hogy ez nem jár Mihály bácsinak, és mégis mindenki úgy tesz, mintha járna. Viszont ebből jöttek ki a fröccsök – körülbelül ennyi volt a feladata itt, illetve még azt is fel kellett jegyeznie, hogy melyik üzletes mit adott vissza, hány üveget, mennyivel maradt hoppon – mindezt szép, latin, nyomtatott betűkkel, minthogy Mihály bácsi írni nem tudott ugyan, de olvasni viszont kitűnően. Ennyi becsületbeli munkáért járt a húsz fillér fizetés.

– Ezenfelül pedig maga meg árva is, még nyápic is, jót fog tenni magának az a kis friss levegő – biztatta Mihály bácsi. – Hány éves maga, úrfi? – jutott eszébe a kérdés.

– Kilenc – felelte a szerződés megkötésekor Konstantin.

– Úgy, úgy? – tűnődött el Mihály bácsi, s úgy tett, mintha nem hinné. Nyilván akkor jutott csak eszébe, hogy hát hogy is lehet ez? Hogy neki ilyen fiatal emberke a barátja. Majd újból észbekapott: – A maga nagybátyja komoly ember volt ám – folytatta, s tisztelete jeléül meg is vakarta kicsit az orrát.

Vagyis hát ezúton derült ki és világosodott fel a dolog, hogy voltaképp miért is tisztelte őt annyira, – mert hisz nyilván ezért nevezte őt úrfinak is mindétig és minden erejével, minthogy Konstantin nagybátyjánál, a túlontúl komoly embernél volt ő kocsis valamikor. De nem is szólt őhozzá soha másképp – jegyezzük fel, csakis úgy, hogy: úrfi, meg úrfi.

– Úrfi, írja fel azonnal. Nyolccal maradt adós ez a bitang. Mehetünk tovább. – Várjál még, ne ugrálj annyit, olyan fiatal vagy? – kiáltott rá ugyanakkor a lovacskára is. De micsoda más hangokon igazán. Azokban már nem volt egy szemernyi tisztelet se többé.

Pedig jó lovacska volt ez, bizony, hogy az volt. Erre Konstantin meg mert volna esküdni akárki előtt is. Tiszta fehér volt s már ezáltal is gyönyörű fiatal szemeinek. Igaz, kicsit öregecske már, remegő inakkal, de azért sohase szeszélyes, s micsoda szelíd és aranyos volt igazán, rendkívül komoly, aranyló barna szemeivel. Úgy tudott ránézni az emberre, mintha azt akarná mondani vele: – én, látod, így vagyok evvel. Vagy azt: – nem könnyű ám ez az élet, no de mit csináljunk? – És ezt nem szerette Mihály bácsi? vagy legalábbis nem eléggé? mert Konstantin úgy vette észre bizony. És miért? Kicsiségekért. Ilyenekért: hogy mihelyt meghallotta Mihály bácsi lépteit, nem várta meg, amíg felül a bakra, rögtön elindult. – Állj meg, az anyádat – hogy mért nem rúgja farba ezt a marhát? – kiáltott rá ilyenkor még Konstantin úrfira is. De volt vele más baja is. Nem elég, hogy a lovacska olyan okos volt, hogy hajtani se kellett, mert ő maga állt meg minden vevőnél, a fűszereseknél… – ezt nem méltányolta benne Mihály, a tökéletes ember. Nem, nem, erre ő egy dicsérő szót sem vesztegetett. De hogy olyanoknál is még mindig megállt, akik már lemondták az előfizetést, ezen nem győzött eleget csodálkozni és mérgelődni magában.

– Hát nem marha vagy? – beszélt hozzá ilyenkor hosszasan a bakról. – Hogy megállsz ilyen undok marha előtt, akit megvetek? És hiába mondom neked, hogy lemondta már az előfizetést. Nesze neked ezért.

És belevágott a füle közé az ostorával. Konstantin ilyenkor felszisszent a fájdalomtól. S mit tagadjuk? Lassanként meg is gyűlölte ezért magában Mihály bácsit, hogy ilyen igazságtalan. Pedig azelőtt még szerette is valamelyest.

 

*

 

Az utolsó napon pedig ez történt:

– Ma szájon vágott engem az iskola előtt egy idegen iskolás – beszélte Konstantin a lovacskának – és minden ok nélkül. De nehogy elfelejtsd: minden ok nélkül. Ez egy vágottszájú, csúnya fiú, ha nagy leszek és erős, leszúrom őt. El ne felejtsd.

S minthogy a lovacska nem akart ma bólogatni, ő maga bólogatott ehhez. A lovacska ma rosszkedvű volt, mintha érezte volna, mi fog történni vele a holnapi napon.

– És anyám is ma nagyon goromba volt – próbálkozott Konstantin újra, de a lovacska erre se felelt. Nem harapdálta a térde alatt a szemölcsét, nem horkantott, de nem is bandzsított ravaszul – úgy nézett Konstantinra, mintha nem is ismerné. Az egyik fülét kicsit oldalt lógatta, mint a szamarak, búsan és elzüllve s oly rendetlenül igazán, s a tekintete is oly zavaros volt, mintha azt akarná kifejezni vele: – nem törődöm én már semmivel.

– Éhes vagy? – kérdezte Konstantin s a zsebeiben kotorászott. Hátha van még benne valami cukor.

– Fogja le, megyünk tovább – kiáltott oda kettőjüknek Mihály. – És a fene is egyen meg téged – tette még hozzá külön a lovacska számára. A lovacska erre kicsit felemelte fejét s oldalt nézett – úgy látszik, oly különös volt neki ez a hang. De csakugyan az is volt, ez egy új hang volt – Konstantin tehát még jobban elszomorodott.

Egyszóval az a furcsaság állt aznap elő, hogy mind a hárman igen szomorúak voltak. A lovacska szemmel láthatóan nem szívesen húzott aznap, sokat remegtek a lábacskái általában s Konstantinnak úgy tetszett, hogy sokat jár mostanában a halálon az esze. Mihály viszont duhaj vadságokba rejtette bele rosszkedvét, sokat csattogtatta ostorát a lovacska feje felett – igaz viszont, hogy nem csapott rá aznap egyszer sem.

– Majd eladunk téged, csak sokat szemtelenkedj – fenyegette meg ostorának suhogtatása közben. – Ez egy haszontalan ló – magyarázta külön még Konstantinnak is.

– Mért olyan haszontalan? – kérdezte csendesen a fiú.

– Mert önfejű és meg van habarodva, mert kényeskedik és még húzni sem akar – felelte Mihály.

– Talán egy kicsit öreg is már – vélte Konstantin szomorúan. És nem is képzelte, mi károkat okozhat evvel a szóval.

– Hát akkor azért kiállhatatlan – felelte Mihály.

– És igazán el akarják adni? – kérdezte megint s a hangja megremegett.

Mihály bácsi pedig ránézett akkor s mintha mondani akart volna valamit, de aztán, mintha meggondolta volna magát.

– Még nem adjuk el – döntött e kérdésben ridegen. Ez szombaton este történt.

 

*

 

– Becsaptak tehát – gondolta magában. Ezt abban a pillanatban tudta, mikor hétfőn délután meglátta posztján, az Erzsébet királyné úti gyár előtt az új fekete lovat.

– Eladták? – kérdezte Mihály bácsitól.

– El hát – felelte az öreg mérgesen.

– Oh miért tették? – akart volna felkiáltani szíve fájdalmában, de annyira már ismerte az életet, hogy ezt ne tegye. – Nincs kihez fordulnom – gondolta magában s gazdag nagybátyja jutott eszébe megint. Hogy ott is hiába kezdett el esdekelni a szemével… (Hatéves volt akkor, mikor édesapja halálosan kezdett el hörögni az ágyán. S a nagybácsi hallgatott.)

– Még várok egy kicsit – döntött végül is. S csakugyan nem szólt semmit, csak épp a szeme tüzelt száraz, keserű tűzzel. Talán még gyűlölet is volt benne kifejezve.

– Hallgatni – adta meg magának a parancsot s felszállott a bakra. Különböző tervek száguldottak a fejében, mialatt az új fekete remek irammal repítette őket a fekete kerület zegzugos utcáin, s minden habozás nélkül. Egyszóval: nem volt egy habozó lélek, mint a másik, a kicsi, a fehér, az a szegény. S ő gyűlölte ezt is, az iramot, mint mindent a világon s egyre keserűbb lett.

– Látja, hogy húz ez? Nem olyan ez, mint valami táltos? – kérdezte Mihály bácsi, néminemű erőltetett diadallal.

Konstantin semmit se felelt s mondom, főként azért nem, mert mindenféle tervek jártak a fejében. Hogy mialatt Mihály bácsi bemegy a fröccsökre, azalatt ő nekihajtja az új feketét a villamos elé. – De hátha engem is lever a bakról? – gondolta magában. S megborzongott a haláltól.

– Elhajtja a feketét és eladja a Teleki téren. – Csakhogy akkor gyanakodni fognak, minthogy ő még túlságosan fiatal ehhez.

– Elhajtom és felfordíttatom vele a kocsit – jutott eszébe a mentő gondolat s ez látszott a legegyszerűbbnek kivitelében. Egyszerűnek látszott a dolog. Mert hányszor akart már ez a kocsi felfordulni magától is! S mi volna, ha ő kalapácsot hozna holnap reggel s kiverné a kocsi egyik oldalán a kerekek tengelyszögeit… s a járda szélére mindjárt neki is vezetné a feketét…

És törjön is össze minden benne, az összes szódásüvegek s a rúd is törjön el, s hasítsa fel mindjárt ennek a feketének a hasát.

Mondom, gyűlölettel szemlélte az új állatot. Pedig szép fényes volt a szőre, szó sincs róla. – Fiatal is, meg zabon is hizlalták – jutott eszébe újonnan szerzett szakértelme e dologról. Még látni se szerette, nem is igen nézett rá. De aztán, az egyik stációnál hirtelen elszánta magát s odament hozzá.

– A fene egyen meg téged – súgta feléje.

Az új ló erre felkapta busa fejét, s mintha nagyon meg volna sértődve, olyan izzó szemmel bámulta meg Konstantin úrfi furcsa kalapját. De még meg is szagolgatta kicsit.

– Ejnye no. Csak nem akarsz tán megharapni, te ördög? – kérdezte tőle csupa gyűlölettel. – Ne félj, majd felhasítom én a te hasadat – mondta neki.

Amire a ló előre nyújtotta kicsit az orrát.

– Meg akarsz igazán harapni? – s odanyújtotta neki a kezét. – No, harapd csak meg – parancsolt rá. – Majd meglátod, mi a vége.

Amire a ló csakugyan két ajka közé vette az egyik ujját s elkezdett gyengéden, igen barátságosan játszani vele. No de oly barátságosan igazán, mintha csokoládé-íze volna az ujjának. – Te talán még szopós is vagy? – kérdezte tőle Konstantin, kicsit megenyhülve, de meg is rettenve valamelyest. Minthogy ott érezte rettenetes erős fogait az ujja mellett.

– Hogy is hívnak téged? – kérdezte csendesen. A ló erre megrázta kicsit a sörényét s utána rettenetes szomorúan nézte meg Konstantin úrfi orra hegyét, mintha azt akarná mondani neki: sajnos, nem tudok én beszélni, uram.

– Te úrnak nézel engem? – kérdezte erre Konstantin, s egy nagyot sóhajtott bizalmasa, a fehér lovacska után. Hol lehet most az a szegény? Egyszóval nagy zavarban volt éppen a lelke, minthogy sehogy se tudta kitalálni, kire kéne most haragudni? S hogy általában is kire kéne? S ez a legrosszabb.

Hogy például mért is oly fekete mindig és mindenütt ez a hétkerület, kivéve a fényes körutakat? S hogy mért kell ennek a szigorú, jó kis mamának, az övének ebben a kerületben oly sokat vergődnie a szegénynek, annyira, hogy már egész csúnya lett – olyan csúnya igazán, hogy ő, Konstantin már nem is szereti úgy, mint azelőtt, mert mi csűrés-csavarás, a szép mamákat szerette ő minden idejében, az olyanokat, akik így szólnak fiaikhoz: – gyertek fiaim vacsorázni. – Viszont mi is az a vacsora? – itt is álljunk meg egy kicsit. Minthogy ő, Konstantin, akármilyen titkos herceg volt is, legyünk őszinték, mindenkor nagyon csodálkozott ezen a szón, sehogy se tudván felfogni az értelmét, – úgy határozott végül is tehát, hogy nyilván ez is valami szertartás, – a kivilágított ablakok urai nyilván este is leülnek valami napfényes, szép asztalok köré valahányan. – Hogy-hogy leülnek? Itt is álljunk meg egy szóra talán. Ő ugyanis állva szokott még ebédelni is holmi tereken, mert a padokra leülni mindenféle csavargók mellé nem akart. És így tovább.

Az édesanyja továbbá azt is mondja, hogy a gazdag nagybácsi lop és rabol. Nos, akkor mért nem teszik ők is? És mért feleli erre ez a szigorú kis mama, hogy tisztességes legyen az ember? Mért is legyen annyira tisztességes, mikor még a derék Agricola is kiirtotta a szegény Calcagus caledoniai népét s elvette vagyonukat?

– Kire kéne tehát haragudni? – Akkor még nem tudta persze, hogy kire kéne.

– Te nem tehetsz semmiről, de én azért haragszom rád, én mindenkire haragszom – döntött végül is. – Én nem vagyok úr, de biztosan az leszek – mondta neki. – Én csak most vagyok szegény, mert elvarázsoltak engem – akarta volna folytatni, de könny szökött a szemébe, mert minek is itt a beszéd? Ez az új ló neki nem barátja, hogy is érthetné meg tehát? S a másik? Hol a másik? Hol is találhatná meg az ég alatt?

Hirtelen ötlete támadt. Hátha elszegődne az új gazdájához? No, de ki az új gazdája?

– Kinek adták el a fehéret? – kérdezte Mihály bácsitól, mihelyt az kilépett a kocsmájából. Mihály bácsi felszegte a fejét s szemmel láthatóan nem mindjárt akart felelni neki. De aztán megint csak változás állt benne is elő.

S mi ma bámuljuk ezt a kölyköt, ezt a Konstantint, hogy ezeket a változásokat azonnal észrevette, de sőt ezeknek minden árnyalatát is. Úgy látjuk, eszes fiúcska lehetett.

Mihály részben meg is volt sértve, mert nem volt ilyen erőteljes és követelő hangokhoz szokva fiatal barátja részéről, no, de más okai is voltak, hogy ne feleljen. Mert, úgy látszik, ő is sajnálta kicsit a fehéret, ezt szemmel láthatóan elárulta, s minden acsarkodása ellenére is, már kora délután, a gyár előtt. Mert így fejezte ki magát egész hirtelenül:

– No lám, ugy-e mondtam én neki. De mért volt olyan haszontalan és mért volt olyan öreg? – És még rá is csapott mérgében a feketére. S most, úgy látszik, bánatában fel is öntött a garatra kicsit.

– Nézze, milyen jó ez az új ló – mondta megint csak ujjongva Konstantinnak. – Csakhogy ez se volt igazi ujjongás, ezt is érezte a fiú. – Nézze, milyen fényes a szőre, nézze meg a lábát. Ugy-e, ez nem hóka-kese, hogy nem kecskés a járása.

– El van keseredve, tehát kínozni akar – gondolta magában Konstantin. – És kinek adták el a fehéret? – kérdezte ridegen.

– Kinek? kinek? Hát kinek adtuk volna el? Kell az ilyen öreg dög valakinek? – És nagyokat röhögött.

– Indulunk, te büdös! – kiáltott rá vadul a feketére, hogy hozzászoktassa a hangjához.

– Megölték? – kérdezte csendesen a fiú.

– Eladtuk – röhögött még mindig ez a Mihály. És csapta lábai köré a pokrócot. – Indulunk, te gyalázatos állat – kiáltotta megint.

– De hát kinek adták el, azt kérdezem én.

– Kinek? kinek? hát a sintérnek. – S ördögien nézett a fiúra. – No most, most mi lesz? – nyilván ezt gondolta magában.

Csakhogy semmi se történt.

 

*

 

Csak épp hogy lehajtotta fejét s azonnal határozott e dologban. A Miksa főhercegről elnevezett utcában álltak éppen s ő azonnal észrevette, hogy az N. Y.-palota hátsó kapuja ma kivételképpen nyitva van, minthogy szenet raktak le előtte. Azt mondta tehát Mihálynak, hogy levelet kell ide bevinnie valakinek, hogy tíz fillért ígértek neki ezért. Be is ment tehát a szénhordókkal ide s az elülső kapun uccu neki – belevetette magát az alkonyat végtelenébe. Vagyis tehát, otthagyta Mihályt, a lovát, a szódavizeket minden időkre.

Neki volt ugyanis egy különös szokása, hogy ezt is el ne feledjük: – ő rögtön el tudott távolodni bárkitől is. – Megbántottak, én ezeket már nem szeretem – adta ki magának a parancsot, s csodálatosképpen ezt javarészben végbe is tudta vinni magában. Elkezdett hát most fütyürészni a tömegben, s még a lovacskára sem akart gondolni soha többé.

– Csak hidegen és hidegen, mindenki iránt csakis jéghidegen – intette magát, de hiába. Ez egyszer nem ment a dolog.

Az a szó jutott ugyanis az eszébe, hogy kivégezték a lovacskát.

– Kivégezték? – csodálkozott maga elé. – S hogy ez lehetséges-e csakugyan?

– Oh mért tették, mért tették? – szerette volna panaszolni, de persze, nem lehetett. Elkezdett hát szaladni az utca kellős közepén, a kocsiúton.

S miközben szaladt a téli szélben, zokogott.

 

Azok a gonosz gyerekek

Volt valamikor nem is oly rég, valamely kisvárosunkban egy kisfiú, akit édesanyja mazsoláért küldött a boltba. A kisfiú meg is vette a mazsolát, gondosan meg is számolta előbb a pénzt, mielőtt odaadta érte, aztán elindúlt hazafelé.

– Veszek egy szemet, megkóstolok egy szemet – gondolta magában. És úgy is tett. Nagyon ízlett neki, tehát így okoskodott:

– Veszek még egy szemet. – S mi lett a vége? Észre se vette, és íme mire hazaért, elfogyott a mazsola.

– No most mit csináljak? – kérdezte magában. – És mért vagyok én ilyen rossz? – kérdezte megint.

Rákönyökölt egy kerítésre, kezét a homlokára nyomta és azon kezdett el töprengeni, hogy ő miért is ilyen rossz? S e dologban végűl így határozott:

– Úgy látszik, Isten azt akarja, hogy én ilyen rossz legyek. Mert ha nem akarta volna, akkor nem volnék ilyen rossz.

S ezt akarta volna felelni mamájának is, mikor megszidta a mazsoláért.

– Nem lehet semmit se rád bízni, mert rossz vagy, mindent haszontalanúl csinálsz, – mondta neki a mama. – Mért vagy te ilyen? Mért van nekem ilyen gonosz fiam? – kérdezte tőle.

A fiú erre már nem felelt semmit, csak elsötétűlt arccal morgott egy kicsit.

 

*

 

Volt pedig ugyanebben a városban egy nagyon édes kis bácsi is, Menyhárt nevű, akit ezenfelűl még Jakabnak is hívtak. Szent embernek mondta mindenki, mert nem pipázott soha, tehát nem is köpött nagyokat, mint én, vagy a többi polgár, ehelyett nagyon szerette a gyerekeket. Mondták is otthon a polgárok rossz gyerekeiknek: – majd elmondom Menyhárt bácsinak, hogy te milyen vagy, akkor majd nem fog szeretni. – Amire a gyerekek ravaszúl néztek apjukra és azt felelték csillogó szemmel:

– Akkor is fog szeretni.

Ez a Menyhárt bácsi pedig ezenfelűl még boldog mester is volt, mert szerette a mesterségét, üvegező meg keretező volt, s valaha bizony nagy jómódban élt, csak aztán öregkorára a jómód megcsappant, vége volt. Amíg még kedvelte őt a szerencse, csokoládé meg cukor mindig volt nála található, ha nem a polcokon, akkor a zsebében. Néha a polc bizony üres volt. S ilyenkor ha bejött egy gyerek, így szólt hozzá:

– No mi jót hoztál sógor? – mire a gyerek nem tudott mit felelni persze, mert hisz nem hozott ő semmit, ő valamit kapni jött ide, mert azt gondolta magában:

– Megcsapott a tanító úr, tehát jó volna most egy krajcár. De ha nincs, megpróbálom Menyhárt bácsinál, hátha ő ad egy kis cukrot.

Csakhogy ez a Menyhárt bácsi ravasz ember volt. Tudta ő ezt, csak úgy csinált, mintha nem tudná. Ezért így beszélt:

– Eh, hiszen úgyis tudom én, mért jöttél. Biztosan a mamádnak akarsz valami szép szentképet venni karácsonyra, ugye? mert hisz jó gyerek vagy te, tudom én azt és addig raktad élire a garast… – Amire a kislány, vagy kisfiú a huncutan csillogó szemekbe nézett s olyik bizony némi könyörgéssel is. Ekkor Jakab úr hirtelen így fordított a szón:

– Jaj, most jut eszembe. Bújjál csak a zsebembe kiskutya, vagy kismacska, lelsz-e ott valamit, amit ott felejtettem?

Persze mi volt a zsebében? Teli volt tömve cukorral.

– No még egyszer, – mondta, – nem felejtettem ott még egy kis valamit? – Amire a gyerek esetleg már szemtelenül nevetett, némelyik még kuncogott is és így szólt:

– De igen, igen, Menyhárt bácsi, ottfelejtett még egy kis valamit.

Így ment ez, amíg a jómód tartott. De aztán mondom, beborúlt Menyhárt bácsi felett, nem volt mit adnia többé ezeknek a rossz gyerekeknek. S ekkor ő gondolt egy nagyot.

Ez úgy történt, hogy a városka egyetlen kávéházában nagy mulatság volt egyik éjszaka, s valamelyik jófajta úr nagy kedvében reggelfelé mindjárt bele is lőtt a tükörbe. A nagy tükör persze szétment, reggel tehát hívatták Menyhárt bácsit, hogy tegyen be helyébe újat. Meg is csinálta szépen, a törött tükröt viszont hazavitte s máris a következő híre terjedt e dolognak:

Hogy minden kisfiú és kislány, aki látni akarja magát és azt is, hogy ő milyen rossz gyerek, az kaphat egy kis tükröt ajándékba Menyhárt bácsitól. Nagy mulatság volt ez! Tükröt kapni óriási dolog, Jakab úr tehát alig győzte szabni a sok kis villogó üveget. Ő így szólt a gyerekekhez:

– Vedd csak tudomásul, sógor, hogy ennek a tükörnek itt marad a másik fele nálam és én abban rögtön meglátom ám, ha te rossz vagy. Mert nem vagyok én olyan közönséges ember.

A nagyobb gyerekek, különösen a fiúk ezt huncutan hallgatták, mert azt gondolták magukban:

– Ajjaj, miket dumál ez be nekünk!

Voltak azonban olyan gyerekek is, akik ugyan szintén ezt gondolták, de nem egészen. S így történt ez egy bizonyos Kelemen nevű kisfiúval, azzal, akiről már szó volt itt, aki megette a mazsolát, s aki azt gondolta magában, hogy ő nyílván csak azért rossz, mert Isten ezt így akarja.

Mert hiszen, persze, ő is bement a tükörért.

S mikor Menyhárt bácsi saját szájából kellett meghallania ugyanazt, hogy ő igenis mindig meglátja a tükör másik darabján, hogy a gyerekek mikor rosszak, egy kicsit megdöbbent ugyan, de aztán ő is csak azt gondolta:

– Nem hagyom én becsapni magam. Én már négy éves vagyok.

Elfogadta tehát a tükröt, s bár elfelejtette megköszönni, de azért az ajtóból még visszafordúlt és azt mondta sötéten:

– Kezét csókolom Menyhárt bácsi. – Amire Jakab úr csak ennyit felelt: – No menj, csak menj, te rossz fiú.

– Aha, ez már úgy látszik tudja, hogy én rossz gyerek vagyok, – gondolta magában Kelemen.

S ez a gondolat aztán egyre jobban belefészkelődött, mialatt hazafelé ballagott. Nagyon törte a fejét kétségtelenűl.

S mielőtt hazaért volna, sarkonfordúlt és visszament Menyhárt bácsihoz. Letette a tükröt a bácsi asztalára, és így szólt nagyon keserűn:

– Nem viszem haza a tükröt, mert én rossz gyerek vagyok.

– De mért is vagy te olyan nagyon rossz? – kérdezte a bácsi.

– Mert Isten azt akarja, hogy én rossz legyek, tehát rossz vagyok, – felelte Kelemen.

A bácsi erre nagyon felderűlt.

– Ha, ha, ha, – nevetett, – hát ha belátod, hogy rossz vagy, te kis bölcselő, akkor mégis nem volna helyénvaló egy kicsit jobbnak lenni? Hát ne légy olyan nagyon rossz, – kiáltotta diadalmasan.

– De hogy legyek én mindig jó? Egy kisfiú nem tud mindig jó lenni, – felelte Kelemen sötéten. S bármily fájdalmas dolog ugyebár egy ilyen szép kis tükröt otthagyni, ezt mondta és máris elszaladt. Még nyitva is hagyta a boltajtót. S Menyhárt bácsi hiába kiáltott utána:

– Ó te kis bölcselő, te kis bölcselő, – kiáltotta, – ne bolondozz, hallod-e, gyere csak vissza. – De hiába, Kelemen nem jött vissza többé.

 

*

 

– Hogy te milyen nagy marha vagy, – mondta neki unokatestvére, egy nagyon rossz fiú. Ennek Gerzson volt a neve, hét éves volt, iskolába is járt már és azonfelül, hogy olyan nagyon rossz volt, még rajzolni is nagyon szeretett.

– Hajjaj, hogy te micsoda nagy marha vagy, – ujjongott Gerzson, mikor meghallotta Kelementől, hogy visszavitte a tükröt. Még a kezeit is összecsapdosta örömében.

– Hiszen nincs is neki több tükre, hogy láthatna téged, – mondotta még s itt megállt a maga-himbálásában. Mintha elgondolkozott volna saját szavain.

– Már hogyne volna neki tükre, – mondotta Kelemen.

– Hátha van is, akkor is mit lát rajta? – kérdezte Gerzson. – Ezt ni! – kiáltotta és testének megnevezhetetlen részére ütött. Ráütött, aztán a tenyerét mutatta, hogy ezt látja Menyhárt bácsi a tükrében. S ezzel szokása szerint ugrott egyet és elszaladt.

Evvel a Gerzsonnal pedig röviddel ezután a következő történt:

Megy a Fő-utcán, hát mit lát megint? Ennek az undok járásorvosnak, aki olyan keserű orvosságokat szokott rendelni, ennek a bicegő ördögnek felesége és két gyereke éppen belepöffeszkedik a gyönyörű hintójukba…

– Rázzák a rongyot ezek, igaza van édesanyának, – gondolja magában Gerzson. De azért kicsit el is búsulja magát azon, hogy nekik nincs ilyen gyönyörű hintójuk, ők tehát sohase rázhatják a rongyot. De épp akkor nyílt náluk a kiskapu is és a nagyobbik fiú ugrott ki rajta.

– Mír nem mísz a Gyula bácsihóó? – kiáltott rá az anyja a kocsiból.

– Hőj, a szentségit, hogy milyen rondán beszélnek ezek a nyírségiek, – gondolta magában Gerzson és az elrobogó kocsi után bámult még egy ideig.

Ezen nagyot kellett volna nevetni és ugrálni, mármint hogy az orvosék milyen rondán beszélnek, csak ki tudja mért, erről hirtelen elfelejtkezett, talán ugyancsak a hintó miatt. Nagyon fúrta ugyanis oldalát ez a hintó, hogy nekik mért nincs ilyen. Mikoris nagyszerű ötlete támadt.

– Lerajzolom a hintót, az épp olyan, mintha volna nekünk is egy igazi, – jutott eszébe és máris nagyot ugrott szokása szerint, hogy tovább rohanjon. Ekkor azonban végzetes elhatározása támadt. (Majd meghalljuk nemsokára, hogy mért volt ez oly nagyon végzetes.)

– Kék ceruzával kell lerajzolni, mert csakis úgy érvényes, – gondolta magában s ennek bizonyságáúl kettőt ütött a levegőbe.

Csak hol vegyen az ember kék ceruzát – ezen már régen töri a fejét. Apától lopni nem lehet, mert megszámolja a ceruzákat s ő mégis lopott egyet a múltkor, rendkívüli ügyességgel, rákente ugyanis a lopást Kelemenre, sőt, meg is esküdött, hogy látta, mikor Kelemen bedugta a hóna alá. Viszont ezt tovább gyakorítani nem lehet, ennyit be kell látnia minden embernek. Hol vegyen tehát egy kék ceruzát? – ez volt most a legfőbb kérdés.

Csakhogy a szerencse forgása is kiszámíthatatlan. Épp erre nyílt még aznap alkalom. Szomszédjukban lakott ugyanis egy áldott jó tanárbácsi, Lestyák bácsi, akinek néha kinyílt egyik ablaka s ezen ő így kiáltott ki:

– Te mindenféle fiú, hallod-e? – Így hívta őt, mert nem szerette az igazi nevét, mindig azt mondta rá: – Milyen affektált neved van neked. Egyszóval épp aznap délután megint nyílt az ablak és Lestyák bácsi megint így kiáltott ki rajta:

– Te mindenféle fiú, hallod-e? Hozzál nekem megint a növénygyűjtőmhöz olyan nagy ív itatós-papírokat, mint a múltkor. Itt van rá tizenkét krajcár. De ne másmilyet hozzál, épp olyat, mint a múltkor, – tette hozzá. Lestyák bácsi ugyanis növénytan-tanár volt.

Gerzson átvette tehát a tizenkét krajcárt s íme, mi történt? Az ördög mindjárt azt sugallta neki, hogy egy másik papírkereskedésbe menjen, ne abba, amelyik szemben van az iskolával s ez így is lett. A városka végén is volt egy kisebb ilyen üzlet, ide ment, s ott mit látott? Itt megint az ördög szólhatott bele a dologba. Az eladóasztalon éppen növénygyűjtőbe való itatós ívek voltak kiterítve.

– Hogy ebből négy ív? – kérdezi Gerzson.

– Tíz krajcár, – felelik néki. Gerzson jól megnézi az íveket, meg is tapintgatja és azt mondja a segédnek: – Ez is jó lesz, pakkolja be. – Aztán hozzáteszi:

– Van két krajcárért kék ceruzájuk?

– Van, – mondják néki, – az is van, nálunk minden kapható, csinos fiatalember.

– Csak adja úgy ide, mindjárt zsebredugom, – parancsolta dobogó szívvel Gerzson.

Így történt a vásár és ez eddig hagyján. Csak mikor aztán az ívekkel kopogtatott Lestyák bácsinál, az rögtön széthányta a csomagot és így kiáltott fel:

– Ejnye, a bitangok, a hét mindenit, hát nem becsaptak? Mit fizettél ezért, tizenkét krajcárt? No majd a végire járok.

 

*

 

Mondhatom, borzasztó, hogy mi minden következett ebből. Gerzson már látta magát, mint kicsapott diákot az országúton menni batyuval a hátán. (Mert ha kicsapják őt az iskolából, akkor az édesapa is kiűzi őt, biztos.) Mindez pedig természetes is, mert mi következik az ő bűnéből? Jön a tanfelügyelő, de talán még valami főigazgató is, tanácsot tartanak és elhatározzák, hogy ők ilyen rablót nem tartanak az iskolában. Mert hiszen Lestyák bácsi nem olyan ember. Ha ő azt mondja, hogy utánajár a dolognak, akkor elmegy mind a két papírkereskedésbe, onnan a főigazgatóhoz és őt, Gerzsont még talán be is zárják. Már-már azon volt, hogy édesanyja kék kötényére borúl és zokogva elmond neki mindent és könyörög, hogy mentse meg őt ettől a gyalázattól, csak most az egyszer az Istenért, ő ezentúl mindig nagyon jó fiú lesz, ezt esküvel is ígéri és nem is esküszik többé hamisan. De hogy apának, a Krisztusért ne árúlja el ezt, mert apa még a bíróság előtt is meg fogja mondani, hogy igenis, neki züllött fia van, egy igazi csaló, csak büntessék is meg, de nagyon, zárják valami tömlöcbe… – De nem baj, – gondolta, – inkább tömlöcben legyek az örökéletig és ott is rohadjak el véglegesen, semmint ez a nagy szégyen legyen rajtam ez előtt a rongyos Laura előtt, (Laura volt a testvér-nénje,) – s mikor ez is eszébe jutott, akkor mégiscsak sírvafakadt. A mama épp akkor ment át a szobán, itt volt a jó alkalom a vezeklésre, csakhogy épp akkor lépett be utána az édesapa is.

– Mi bajod van néked? – kérdezi a mama. – Mutassad csak a fejedet, – és homlokára teszi kezét.

– Ez a fiú lázas, – mondja a papának azonnal.

– No most végem van, – gondolja magában Gerzson, – bedugnak az ágyba, végem van.

Néki ugyanis most már nagy tervei voltak. Mert ha nem dugnák be, akkor ő még eljárhatna ebben az ügyben. Leborúlhatna példáúl Lestyák bácsi elé és megvallana neki mindent. Talántán még keresztet is vinne magával és azt megcsókolná előtte, pedig ezt még sohase tette, mindig köpött egyet, ha Laura nénje azt a piszkos vacakot megcsókolta. Igaz, némi borzongások közt tett ilyet, de hát meg kell ugye mutatni a nőknek, hogy mi a virtus. Mondták is neki ekkor:

– Te istentelen, büdös gyerek vagy. – Amire ő dölyfösen:

– Én az vagyok. – Erre Laura persze egy jó nagy pofont kent le neki. Ő pedig így válaszolt:

– Vigyázz, mert majd a hasadba szúrok.

No, szóval, Gerzson a ceruzával való esete után mindenkép meg akart most alázkodni, ez a tényállás. Lestyák bácsi jó szívére akart hatni, mindenáron és esetleg oly ájtatosan is, hogy az édesmama biztosan ezt mondta volna rá:

– Milyen farizeus ez a gyerek. – Pedig hát ez esetben ő igazán nem is volt az. Mert hogy fogna ő aztán ezen röhögni az utcákon, az megint más kérdés. Ezekben a pillanatokban ilyesmire gondolni se mert.

Csakhogy mind e kegyes gondolatok, mint az előrelátható volt, hiábavalókká lettek, mert apa így szólt hozzá igen szigorúan:

– Egy mukkanást se, megértettél? Rögtön befekszel az ágyba.

Gerzson tehát a mennyezet felé emelte szemeit, valahogy úgy, ahogy a mártírok ábrázolatain látható s szinte várta már a pallost, hogy lesujtson reá.

 

*

 

Mindeközben pedig az történt, hogy Lestyák bácsi betért egy kicsit Jakab úrhoz, akihez régi barátság fűzte. Lestyák bácsi ugyanis nyugalmazott tanár volt és séta közben hol a trafikba tért be egy kis beszélgetésre, (volt itt ugyanis egy igen okos kis öregasszony, a trafikosné,) hol egy kávémérésbe nyitott be, (mert ott viszont volt egy kisasszony, aki nagyon kedves volt és mindig a virágok eredetéről kérdezgette őt) és így hát betért néha Jakab úrhoz is, különösen, ha már megúnta az asszonyi fecsegést. És aznap is hát bement hozzá, csak ekkor kivételesen, kissé felháborodva.

– Mit képzel ön Jakab úr, – kiáltotta, – miért van a cicuta virosának, csomorikának, vagy akár a colchicum autumnalenak, az őszi kökörcsinnek, vagy akár a solanum nigrum-nak, az ebszőlőnek olyan nagyszerű mérge? Hogy a kártevőket elkergesse vele magától, nem igaz? De azt kérdezem most öntől Jakab úr, hogy mivel kergesse el az efféle ember, mint mi vagyunk, ez esetben mondjuk én, azokat a gonosz kártevőiket, akik mindenünnen előbújnak?

E kérdésre Jakab úr fejét kissé behúzta vállai közé és így felelt:

– Látja, tanár úr, én azzal hárítom el őket, hogy nem csalok meg senkit. Mert nem szokásom.

– Nem-e? – kiáltott fel újból a tanár úr. – És ezt mi ketten jól tesszük, azt hiszi ön?

És ezen aztán eldisputáltak egy ideig. A tanár úr többek közt így folytatta:

– Hát lehet élvemaradni egy társadalomban, ha mindig csak engem csalnak és lopnak meg és én sose csalok és lopok senkitől semmit? Nem kell akkor a végén éhendögleni az ilyen embernek?

– Hát éhenhalt már a tanár úr? – kérdezte Menyhárt bácsi szelíden. – Ha csak nem az a szándéka, akkor alkalmasint nem is fog, – tette hozzá.

Ettől aztán a tanár úr még jobban megdühödött. S itt mindjárt el is mondta, hogy hogy bánt vele ez a haszontalan kölyök. Mert ő utánajárt ám ennek a dolognak és mindent megtudott a papírkereskedésben.

Menyhárt bácsi ettől még szelídebb lett és még jobban elmosolyodott.

– Pedig milyen aranyos gyerek az, – azt mondja.

– Ez a csirkefogó aranyos? Aki így becsap engem? Mindig szoktam neki adni egy-egy piculát, az nem elég ilyen kölöknek? – kérdezte a tanár úr egész kikelve magából.

– Pedig milyen aranyos kölök az, – ismételte Jakab úr.

– No mert magának vajszíve van, – mondotta erre Lestyák, – mindig is az volt, magát meztelenűl fogják behúzni a sírjába, – tette hozzá.

– Pedig milyen aranyos, – ismételte harmadszor is az üvegesmester. Huncut, de csupa cukor. Nehogy megpofozza, – mondotta neki. S itt elmesélte, hogy ez a fiú milyen. Körűlbelűl ezeket mondta:

Hogy egyszer neki szenet kellett lehordania pincéjébe s arra megy ez a gyerek és azt mondja: – ne segítsek bácsi? viszem én is. – Amire ő így felelt: – gyere hát, sógor, ha van hozzá kedved. – S az a rossz gyerek egész délután cipelte neki a szenet. Otthon aztán meg is verte az apja, amiért így teli van szénporral még a füle is. Egy másik alkalommal pedig megyek az utcán télen, – mesélte Menyhárt bácsi, – jön velem szemben és éppen beleharap egy szép almába.

– Állj meg, – kiáltok rá, – hol vetted ezt a szép almát? Hadd veszek én is. Az anyjukom beteg, hadd veszek neki. – Erre kezembe nyomja az almát, nagyot ugrik és elszalad. Miközben ezt kiáltja:

– Én vagyok Rinaldó Rinaldini, a maszlagos kapitány.

– Nehogy tehát megpofozza, – mondotta még Menyhárt bácsi. – Majd én elintézem a dolgot, ne féljen semmit, majd én elintézem.

 

*

 

S ez aztán így is lett. Elintézte pedig a következőképpen:

Ez a rossz fiú, mármint Gerzson, két napig feküdt ágyában és várta a pallost. De a pallos csak nem mutatkozott sehol, így hát ő is megnyugodott valamelyest, sőt, már-már majdnem olyan bitang lett, mint azelőtt. Laurára, idősebb nővérére példáúl egy csöppet már rá is eresztette a zuhanyt, mikor az harisnyát mosott a kádban, úgy, hogy a haja csupa víz lett, mikoris azt hazudta neki, hogy merő véletlen volt az egész.

– Nem lesz itt már semmi baj, – gondolta magában duhajon s úgy megörűlt ennek a gondolatának, mintha berúgott volna.

Mámorosan szaladgált az utcákon iskola után, úgy tett, mintha pandúrokat kergetne s közben azt kiáltozta:

– Hoj neki, azt a keserű pofádat. – A hintót persze lerajzolta vagy ötször is, kék ceruzával s a végén azt mondta magának:

– Nekem öt hintóm van, nekik csak egy. – De ismétlem, egyebekben is annyira lábra kapott, hogy még fütyülni sem átallott ebéd közben, hol is apjának rászegzett tekintete tudta csak elhallgattatni.

– Ez a kölök most már egészen megbolondúlt – mondta az édesapa.

– Meg, meg, meg, – sóhajtott az édesanya is. – Sohase hittem volna, hogy nékem ilyen fiam lesz, – tette hozzá.

De mit is beszélünk annyit? Viselkedése valóban egész különös volt ebben az időben. Talált példáúl egy nagyon szép, leány-hajból hullott selyemszalagot s azt se szó, se beszéd, Laurának vitte ajándékba. Nem tudni miért? Én se tudom, mi lelte, hogy ilyen gáláns lett hirtelenűl. De a tizenegy éves Laurácska se tudott hova lenni a meglepetéstől, mert nem ilyen bánásmódhoz szokott ő az öccse részéről.

– No látszik, a testvérem vagy nekem igazán, – mondta neki meghatottan. Ezt mondta, holott eddig mindig olyasmit gondolt, hogy akkor volna itt csak jó élet, ha nem volnának a világon se fiúk, sem ugatós kiskutyák, meg nagy kutyák.

Egyszóval: így ment ez egy ideig.

– Semmi baj, semmi baj, hegyen-völgyön lakodalom, – úgy látszik, ilyesmit gondolt magában Gerzson. És danolászva, bakugrások közben mert elmenni még Menyhárt bácsi portája előtt is. Mégpedig nem is egyszer, gőgösen, sokszor.

Mikor egyszercsak kinyílik ám Menyhárt bácsi üzletének ajtaja s azon egy büntető istenség hajol ki, aki ezt kiáltja feléje:

– Te mindenféle-fiú, gyere csak be ide.

Gerzsonnak elállt még a lélegzete is. Kővé meredt.

– Azt mondja, hogy mindenféle-fiú? akkor nekem mégiscsak végem van, – gondolta magában. Mert ezt a szót, még eddig nem mondta neki senki más, csak Lestyák bácsi, a tanár.

Azon gondolkozott, hogy bemenjen-e? Hátha csendesen elsomfordálna a kerítések mellett, hátha úgy tenne, mint aki nem tudja, hogy ki lehet az ég-világon ez a mindenféle-fiú? Csakhogy nem lehetett, mert Jakab úr ez egyszer szigorú volt.

– Nocsak, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy kihez beszélek. Gyere csak te rossz gyerek, te Gerzson, – kiáltotta megint.

Mit lehetett tenni? Bement hát hozzá, nagyon csendesen. S ami itt történt, az csak pár pillanatig tartott ugyan, de ő majd elájúlt tőle.

– A tükröm azt mondja nékem, hogy van itt valahol egy kék ceruza, igaz ez? – kérdezte Jakab úr.

Gerzson lehajtotta a fejét és semmit se felelt.

– Kérdezem ettől a kék ceruzától: – ki vagy te? – Én bizony egy rossz fiúnál vagyok, – azt mondja nekem. – És hogy kerűltél oda? – kérdezem tőle.

– No mondd csak te magad, hogy kerűlt egy bizonyos kék ceruza egy rossz gyerekhez? – kérdezi Menyhárt bácsi Gerzsontól.

Gerzson erre megintcsak nem felelt semmit, csak nyögött egy kicsit.

– Hát hiába! ez a tükrében mégiscsak mindent lát, – gondolta magában.

– De megjelent a tükrömben két egész krajcár is. – Kik vagytok ti? – kérdeztem tőlük. – Mi csalásból eredő két krajcár vagyunk, – felelték ezek és nagyon szomorúak voltak. Itt van tehát neked két krajcár, te rossz fiú és vidd el annak, akit megcsaltál vele. Mondd neki azt, hogy úgyis meg akartad te téríteni ezt a két krajcárt, s akkor azt fogja gondolni: – no lám, ez a Gerzson mégiscsak derék fiú.

Gerzson pedig még mindig hallgatott. Zsebrevágta a két krajcárt, aztán elment. Mégpedig mindenféle bakugrások nélkül. És ez egyszer nem is szaladt.

 

*

 

Ez aztán így is lett. A tanár úr pedig így szólt Gerzsonhoz:

– Te ilyen becsületes fiú vagy? No lám, ez derék dolog.

S ekkor Gerzson, bár nem mondta el senkinek a két krajcár történetét, de suttogva s nagy titoktartás mellett, eskü alatt bizonyította mindenféle barátjának, de még Laura nővérének is azt a földöntúli lényt, hogy Menyhárt bácsi mégiscsak pontosan látja a másik tükördarabból, hogy rosszak-e a gyerekek.

S ennek aztán meg is lett a foganatja. Izgalmas foganatja volt. A gyerekek nagyon elcsendesedtek a városban, még fintort se mertek vágni, ami pedig egész rendkívüli dolog. Sőt azt beszélik, hogy egyes gyerekek ettől fogva sokáig csak lábbujjhegyen mertek a városban járni, úgy bizony. Illetve csak egy ideig.

Mindaddig, amíg egy Rocska Misi nevű nagyon rossz fiú hírül nem adta mindenkinek a következőket:

Hogy Menyhárt bácsi mégse lát a tükrében semmit. S ennek bizonyítékául felhozta, hogy ő apjának, Rocska Mihály levélhordónak zsebébe csempészte bele saját tükrét, mert kíváncsi volt rá, hogy mi lesz akkor? Ennélfogva aznap egész délután pofozta a kisöccsét és mégse lett ebből semmi baj. S mikor ez a híradás elterjedt, mint a forgószél csapott fel megint a jólét e gonoszok táborában. Gerzson példáúl kieszelte, hogy ezentúl gombostűket fog elhelyezni ájtatos nővére párnahuzatában és Kelement is rá fogja beszélni, hogy ugyanezt tegye, mert hisz neki is van nővére. És mert a nőkkel különben se lehet másként boldogúlni, csakis így.

 

Az ágrólszakadt

Önök azt mondják, hogy illúzionista vagyok és Isten tudja még mi minden. S lehet, hogy igazuk van. De hát ne legyek az, mikor például ilyen különös álmaim vannak? Ma éjjel azt álmodtam, hogy egy bizonyos úriember, akiről itt mindjárt szó lesz, hogy ez az ember végigmegy szobámon, s mielőtt a végére ért volna, én felkiáltottam: – Istenem, mit akarsz itt megint? – Amire ő hátrafordította fejét, ahogy csak a madarak tudják csinálni, és így, fejjel felémfordúlva rémnézett esengő, sötét szemeivel, aztán eltűnt a falban. Ne legyek hát paroxisztikus ember? Majd mindjárt meghallják, hogy mért kérdezem ezt, s hogy ki volt ez az úr?

 

*

 

Csak előbb kell kezdenem e történetet. Én valahol Mexikóban voltam egy erdőben, mint kisgyerek, hogy hol, azt voltaképp nem is tudom. Egy idős házaspár volt ott, ezek elég jól bántak velem, nem bántottak, és én mégis azt kérdeztem egyszer tőlük: – A kis Sarah azt mondta tegnap: – apám és anyám. – Én kinek mondjam? Vagy nekem nincs apám és anyám? – (Ezek, Sarahék úgy látszik, egyszer ott voltak látogatóban.) E kérdésemre a két öreg egymásra nézett és mind a kettő mosolygott. Végül is a bácsi azt felelte: – Tudomásul kell venned, kisfiú, hogy neked nincsen sem apád, sem anyád. – Még arra is emlékszem, hogy ott az erdőben sok kígyó volt, s egyiknek, egy szép zöld kígyónak a bácsi egy hosszú késsel hirtelen lenyisszentette a fejét, amire a kígyó teste gyorsan eliramodott egy bokor alá. Ennyi történetem első fejezete.

 

*

 

Kentucky állam egy kis városában egyik vásáros a következőket kiáltotta világgá: – Itt egy kisfiú eladó. Kikiáltási ára háromszáz dollár. – Mindaddig kiáltozta ezt, míg emberek nem gyűltek köréje. S ezek nagyokat nevettek felém, mert én voltam ez a kisfiú. Három és fél éves lehettem. Én is nevettem tehát. Fenn álltam egy asztalon, s a vásáros átölelve tartotta térdeimet. Nemsokára akadt is egy asszony, ennek még most is emlékszem az arcára, valami pergamentbőrű aggszűz lehetett, aki százötven dollárt ígért értem. No, de akadt egy másik is, egy kövérkésebb, aki száznyolcvanat. Csakhogy ekkor egy policeman lépett elő valahonnan a föld alól, aki botjával rácsapott az asztalra, és így szólt:

– Megőrült maga? Az embervásárok ideje elmúlt. Ha így folytatja, rögtön letartóztatom. – Ekkor szólalt meg az a hölgy, akit később madamnak kellett neveznem. Ő a következőket mondta:

– Hogy hát mért ne volna ez lehetséges, minthogy itt nincs semmiféle embervásárról szó. Ez a mister ajándékba adja neki ezt a gyereket, ő pedig hálából ad neki háromszáz dollárt. A policeman erre szigorúan nézett rá is, majd, úgy látszik, meggondolta magát, mert ilyesmit morgott maga elé:

– Csupa csalás a világ. Vigye magukat az ördög. – S ezzel elment.

 

*

 

Így kerültem én B. S. W. úr házába, akinek ez a hölgy a felesége volt. Itt is elég jó dolgom volt, sohase bántottak. Igaz, hogy én engedelmes fiú is voltam, az erdőben már megtanítottak rá, hogy az legyek, mert a vége felé az apó már elvette kedvemet a rakoncátlankodástól. Ő egyszer így szólt hozzám, illetve többször is:

– Neked engedelmesnek kell lenned, mert nincsen sem apád, sem anyád. – S ilyenkor én el-elnéztem messzire, ki a hegyek felé és eltűnődtem ezen. És csakugyan engedelmes lettem.

Itt, B. S. W. úr házában engem treefallen boy-nak, ágrólszakadtnak neveztek. Egyszer aztán, mikor egyedül maradtunk a madammal, – (gyakran voltunk egyedűl, mert a Sir-nek nagy üzleti elfoglaltsága volt) – mikor egy téli délután a madam ott ült a kályha mellett és varrt számomra valamit, odamentem hozzá és azt kérdeztem:

– Én fáról szakadtam le? de milyen fáról? – És ránéztem. A madam is erősen a szemembe nézett ekkor és így felelt:

– A rózsafáról. – S ekkor, mintha megbolondúlt volna, elhajította varrását, magához ölelt, de oly erősen, hogy majd megfulladtam belé és ezt mondta:

– Mondd nekem ezentúl édesanyám. De igazán mondd, ugy-e mondod? Oh istenem. – De azután mintha megbánta volna hevességét, ezt súgta fülembe: – De csak akkor, ha egyedül vagyunk. Megértettél? Más előtt nem szabad így nevezned engem. No mondd utánam, mit parancsoltam? – S én ekkor mindezt utána mondtam. Majd ezt kérdeztem tőle:

– Mért nem kapok én ajándékot? Pedig már négy éves vagyok és Jacky még nincsen ennyi és mégis mindig kap. – Amire a madam így válaszolt:

– Nem lehet kapnod fiú, édes fiú, mert te vagy a treefallen boy. És ha sok ajándékot kapnál, akkor nem hinnék el, hogy te az vagy. – És itt, nem tudom mért? hirtelen sírva fakadt, miközben folyton ezt hajtogatta:

– Ezt te még nem érted, ezt te még nem érted.

De csodálatosképpen mindezek után kaptam még ajándékot is. Egyszer, nagy tél idején a Sir gyönyörű almákat hozott nekem haza. Így szólt:

– Treefallen boy! Hoztam neked gyönyörű almákat.

– Jaj! – kiáltottam én, – gyönyörű almákat? Kitől tetszett kapni Sir?

Erre hát elmondta, honnan kapta. Leültünk hárman a kályha mellé, – a madam arca nagyon piros volt és a szeme is erősen fénylett, miközben a történetet hallgatta, hogy honnan is vette a Sir e gyönyörű almákat.

– Hát tudjátok, – mesélte nekünk, – van itt a környéken egy óriási almafa. És az addig nyújtogatta karjait az ég felé, míg az égből sok esőt nem adtak néki. Akkor megint nyújtogatta, erre rengeteg almát kapott a magasból. Ekkor megint nyújtogatta, mert azt kérte, hogy legyen itt sok-sok gyerek, aki elviszi ezeket az almákat. Amire nyár végén rengeteg gyerek gyűlt ott össze a fa körűl s ezek, mint a kis majmok felmásztak, leszedték ezt a sok almát. De volt ott egy kislány is, Susanna nevű, ennek én azt mondtam: – Van minálunk egy treefallen boy, tegyél el annak egy pár almát télire, hogy néki is legyen valamije. És ő el is tette és így jutottál te ezekhez az almákhoz.

Én pedig megint messzire néztem akkor és eltűnődtem. Látni véltem azt a nagy fát és megrázkódtam.

– Mindig fáról van itt szó, mindig fáról. Milyen különös dolog ez, – gondoltam magamban.

 

*

 

S itt lép be történetembe az az ember, akiről mostanában álmodtam. Egy napon ugyanis ez történt:

Jön be a néger komorna és azt mondja:

– Egy Miller nevű úr keresi madamot.

– Miller? – kérdezi a madam és egy kicsit bizony megint elpirúlt. De még nem is válaszolhatott e kérdésre, mikor Miller úr már meg is jelenik az ajtóban.

– Maga mit keres itt? – kiált fel az én pártfogóm.

Meg kell jegyeznem, hogy Miller úr nem láthatta, ott vagyok-e én is, mert éppen a kuckóba bújtam és alagútat ástam a falba a szomszéd szoba felé. Ez meg volt engedve nekem. Úgy látszik, éppen ezért Mr. Miller rólam akart mondani valamit, mert így szólt:

– No de a fiú… – Csakhogy a madam, aki tudta, hogy ott vagyok, úgy látszik, éppen ezért, kituszkolta a szobából. És persze ő is vele ment.

Ettől fogva ez a Miller úr nagyon kezdett érdekelni engem.

Hogy mit tárgyaltak együtt a másik szobában, azt persze nem tudom. Csak annyit tudok, hogy e naptól fogva Mr. Miller jónéhányszor ellátogatott hozzánk. Mindig alkonyat előtt jött, mikor a Sir nem volt otthon. Teáztak a madammal, rólam pedig nemigen esett szó, legfeljebb, ha ennyit vetett oda felém:

– Hát ez a rossz fiú hogy van?

– Mért vagyok én rossz Mr. Miller? – kérdeztem erre csendesen.

– Sajnos nem vagy elég rossz – feleli ő.

– Mért sajnos? – kérdeztem én is, meg a madam is. Egyszerre mondtuk mind a ketten.

– Mert én csak a rossz fiúkat szeretem. És te nem vagy nekem elég rossz – felelte Miller úr.

– No csak ne nagyon biztassa – emelte fel ujját a madam. – Egy treefallen boynak nem szabad nagyon rossznak lennie. Igaz-e kis Jonathán? – hajolt le hozzám a föld felé, mert ott ültem a szőnyegen.

Ennyi az, amire e beszélgetésből most visszaemlékszem. A lényeg ebben annyi, hogy attól fogva igyekeztem kicsit rosszabb lenni, s ez aztán egészen elfajult, mint majd hallani fogják.

De Mr. Miller nem egyszer fel is hívott minket telefonon s volt úgy, hogy én emeltem fel a kagylót, különösen, ha a madam nem volt otthon. Rendesen így köszöntött rám:

– Hogy vagy fiú? (Ő nem nevezett treefallen boynak.) Én pedig egy alkalommal így feleltem e kérdésére:

– Jacky kapott egy görkorcsolyát. (Jacky egyik szomszédunk fia volt és nékem barátom.)

Egy másik alkalommal pedig ugyane kérdésére így feleltem:

– Jacky kapott egy nagyon szép, nagy malmot, amellyel gabonát lehet őrölni.

Röviddel utóbb hozott hát nekem egy görkorcsolyát, meg egy szép, nagy malmot. Ajándékait azonban nem mindjárt adta oda. Ez úgy volt, hogy a madam nem volt éppen otthon s ő, Mr. Miller, úgy látszik, pénzt adott a néger nőnek, hogy engedje be. S a komorna be is engedte.

– Beszélgessünk – mondta előbb elég vídáman, bár a szeme még akkor is esdeklő és sötét volt.

Beszélgettünk tehát és én azt mondtam neki:

– Mondjon egy szép mesét Mr. Miller, mondjon egy szép mesét.

– Annyira szereted a meséket? – kérdezi ő. Bólintottam.

– Hát a Sir nem szokott mesélni neked? – kérdezi megint.

– De szokott, de szokott, – mondtam én szinte dalolva. – Néha szokott, csak nekem ezek a mesék nem nagyon tetszenek.

– És mért nem? – kérdezi Mr. Miller.

– Azt nem mondom meg, – feleltem én. – Meséljen maga valami nagyon szépet.

– Akkor hát feküdj hasmánt a szőnyegre, mert én kisfiúknak csak akkor szeretek mesélni, ha hasmánt feküdve hallgatnak – mondja nékem Mr. Miller.

Erre hát lefeküdtem a szőnyegre s ő elmondott nékem egy csakugyan szép mesét. Ez arról szólt, hogy volt egyszer egy medve-mama, akinek két szép kis fia volt és mégis elkergette őket magától, mert azt mondta nekik: – most már menjetek és keressétek meg a kenyereteket. – De aztán ezt a cselekedetét megbánta, annyira, hogy mindenkire dühös lett. És ez nagyon szépen volt elmondva, hogy milyen nagyon dühös volt. Jött a farkas, azt kettétépte, jött a szkunlesz, ezt összetaposta, bokrokat tépett ki és azokat a sziklához vágta, csakhogy az egyik bokrot nem tudta kitépni s erre olyan mérges lett, hogy elkezdett szaladni. Közben azt hitte, hogy majdcsak utoléri ő így elkóborolt fiait, s akkor jól megpofozza őket, amiért el merték hagyni. Csakhogy ekkor mi történt vele? Egy béka volt ott az erdőn, ahol szaladt s ez úgy megijedt tőle, hogy egész nagyra felfújta magát. Ettől a porontytól viszont a hatalmas medve-néni úgy megréműlt, hogy nemcsak visszahőkölt előle, hanem rémületében gyorsan fel is szaladt egy fa tetejére.

– Megint fa – gondoltam ekkor s messzire kinéztem az ablakon át havas hegyeink felé és szinte látni véltem ott ezt a fát is.

De azért, mondom, nagyon tetszett nekem ez a mese.

– Hát hogy tetszett neked ez a történet? – kérdezi Mr. Miller.

Ekkor én odakúsztam melléje és kérdésére így feleltem néki:

Felemeltem egyik ujjamat és ezt súgtam a fülébe:

– Nekem már van édesanyám. De ez titok. Senkinek se szabad mondani.

– Úgy, úgy? – néz rám Mr. Miller és azt kérdezi:

– Hát édesapád van-e?

– Nincs nekem. Pedig Jackynek és a többieknek van az is. Nem tudja hol van az én édesapám? – kérdeztem tőle susogva.

– Azt én nem tudom fiam, – felelte ő s a szeme megint oly esdeklő és szomorú volt.

Egyszóval sokáig sugdolóztunk akkor. De aztán hirtelen nagyon elkezdett forgolódni, és meglehetősen vidáman.

– Húnyd le a szemed, amíg kibontom ezt a csomagot, – azt mondja nekem. És én lehúnytam nagyon becsületesen.

– Jaj! – kiáltottam azután, mikor megláttam a malmot és a görkorcsolyát. S nem szégyellem bevallani, még a nyakát is átöleltem örömömben.

 

*

 

Egyszer aztán megint hárman voltunk a szobában, én a szőnyegen ültem és a malommal játszottam, amelyről azt mondtuk a Sirnek, hogy a madam egy kiárusításban, végeladásfélében vette. S a madam és Mr. Miller megint teáztak, mikor hirtelenűl, váratlanúl hazajött a Sir is. A madam kicsit elpirult ugyan, de aztán így mutatta be Mr. Millert:

– Ez az úr varrógépekkel kereskedik, én a jégpályán ismerkedtem meg vele, mikor leesett a korcsolyám s ő most idejött és arra kért meg engem, hogy üzemedben vezesd be az ő varrógépeit is.

A Sir erre hűvösen bólintott és így szólt:

– Ha minden így van, akkor én is leülök teázni.

És tényleg leült, sőt egész vídáman is beszélgetett. Elég szívélyesen csevegett Mr. Millerrel is, én pedig a földön ülve tovább játszottam a malommal. Ők odafenn az asztalnál tudomást se vettek rólam. Mikoris Mr. Miller egyszercsak így szólt:

– És milyen ez a kisfiú itt? Jó fiú, vagy rossz fiú ez?

– Épp elég rossz, – feleli a Sir.

– No akkor hát igazán szeretni fogom, – feleli Mr. Miller és még nagyot nevet is ehhez. Akkor láttam őt az életben először és utoljára nevetni.

 

*

 

S mármost mért mondta rám a Sir azt, hogy rossz vagyok? Mert tényleg az voltam néha. De mért is voltam?

Talán a szabad levegő is tette, mihelyt kikerűltem a szobából, isten tudja miért? vad lettem. A madam megengedte, hogy olykor a komorna elkísérjen szomszédaink gyerekeihez s mialatt ő a konyhában, vagy hol, kávéval kínáltatta magát, azalatt én olyan szilaj lehettem, olyan neveletlen, ahogy szívemnek jól esett. De olykor valami düh is hozzájárúlt ehhez.

Így történt ez egy alkalommal a következők miatt:

Azt, hogy engem otthon a becsületes Jonathán nevem helyett treefallen boynak is neveznek, kívülünk más nemigen tudhatta, – én legalább azt hittem eddig. S annál inkább hihettem, mert a madam többször is mondta előttem férjének, hogy ő se nevezzen így mások előtt.

– Ez tréfa volt közöttünk, különben sem óhajtanám, hogy ez a név rajtaragadjon a kisfiún. Nem is szereti ezt a nevet, úgy látom, – figyelmeztette férjét többször is.

– Ugye, hogy igazam van, hogy nem szereted ezt a nevet? – kérdezte tőlem is. S én hallgattam.

– De ha egyszer az vagyok, – gondoltam magamban.

Egyszóval, én azt hittem, hogy mások nem tudnak erről. S íme, mikor a néger egy vasárnap délután átkísért Jackyékhez, – tavasz volt, s ott jónéhány gyerek futkosott már az udvaron (szép kertjük volt s abban mindenféle jó dolog: egy pici parasztház a nővérének, még krikettpálya is, ezenfelűl kisistálló egy édes kis szamárnak, mert volt a gyerekeknek egy apró hintójuk is, vagyis hát nagyon jól lehetett ott mulatni), – mondom, alighogy megérkezem ide, Jacky elkiáltja magát:

– Itt jön a treefallen-boy, itt jön a treefallen-boy!

Amire a gyerekek mind nevetni kezdtek, és kiáltoztak:

– Treefallen-boy, treefallen-boy! – sőt, némelyek oda is szaladtak hozzám és nyelvüket öltögetve körűltáncoltak.

Nagyon elvörösödhettem, annál is inkább, mert ezt gondoltam:

– Engem vagy ez a hűtlen néger árúlt el, vagy maga a Sir. Mert akkor tudtam róla, hogy nem sok szíve van énhozzám.

Rettenetesen dühös lettem tehát.

– Tudjátok, mért vagyok én treefallen-boy? – kérdeztem dühömben. – Mert apámat és anyámat, akiket úgy neveztem, hogy Dady és Ma, mert ezeket, mind a kettőt lefektettem a villamos alá, hogy vágja le a fejüket. És le is vágta. Ezért nincs nekem sem apám, sem anyám, ezért vagyok én treefallen-boy.

S ezzel a helyzet magaslatára kerűltem kétségtelenűl, mert a gyerekek elhallgattak.

– Most pedig medvét fogunk játszani, – kiáltottam, – én leszek a medve. – És azt mondtam:

– Ezt a fát fogom ütni és mikor azt kiáltom: thursday-birthday, – (csütörtök-születésnap, semmi értelme, abban a pillanatban jutott eszembe), – mikor ezt kiáltom, akkor kezdjetek el szaladni, mert én vagyok a medve és megfoglak benneteket és rettenetes az, hogy mit fogok én csinálni veletek.

Nagyon megvertem tehát az egyik fát és kétszer kiáltottam: – thursday-birthday, én vagyok a medve! – A gyerekek szét is szaladtak, csakhogy az egyik nagyobb fiú, úgy látszik, e sok mindenfélétől elbódulva, ott álmélkodott rajtam és nem szaladt el. Én pedig elkezdtem minden erőmmel verni őt. Ekkor ért be a Sir az udvarba.

– Mit csinálsz, megőrültél? – kérdezi tőlem. – Milyen vad ez a kölyök – azt mondja, és kiégett szemeivel körülnéz. – Igazán szégyellem magam miattad. – S ezzel máris kézenfog és visz haza.

És otthon még el is panaszolta feleségének, hogy milyen vad fiú ez a Jonathán. Én viszont, mikor egyedűl maradtam a madammal, elmondtam néki az egészet.

A madam erre nagyon szomorúan nézett rám s én ekkor vettem csak észre, hogy milyen szép. Mert eddig, úgy látszik, nemigen mertem arcába nézni. S ezt meg is akartam mondani neki, mert akkor már nagyon bizalmasak voltunk egymással, épp ezért, utána mentem a másik szobába. S ekkor azt láttam, hogy a sarokba húzódva sír. Lábujjhegyen kimentem tehát tőle.

 

*

 

De később aztán nagyon megsápadt és talán meg is csúnyúlt szegény madam, mert beteges lett – ám erről már nem írok, mert túlságosan fájna. Most még csak annyit, hogy aztán már nemigen voltam rossz, mert nem akartam, hogy miattam sírjon. (Megjegyzem, Mr. Millert, akinek valaha oly nagyon kedvére volt a rosszaságom, azontúl már csak ritkán láttam, valahogy elmaradt mellőlünk. S ezt, megvallom, kicsit rossznéven is vettem tőle.) S körülbelűl ennyi az egész, mert egyebekben semmi különös nem történt már akkor velem, s az én történetem már csak ennyi:

College-boy lettem és motorciklin jártam át a szomszéd városba, mikor egy nap pénzes levelet kaptam egyetemi címemre, amelyben háromszáz dollár volt és egy levél, s ebben csak ennyi állt:

Ne jőjj el hozzám, mert ehhez már nincs időm. Csak néha emlékezzél majd rám is, azt szeretném. Gondolj talán arra, hogy nem voltam rossz hozzád. Ezt a háromszáz dollárt, a vételáradat pedig add át titokban édesanyádnak. – És aláírva: Apád.

Mondani se kell, hogy a szívem nagyot sikoltott.

– Tudtam, tudtam, – ezt kiáltoztam utcaszerte, mialatt a kórházba rohantam, csakhogy, sajnos, csakugyan későn, mert akkor már nem élt. Megnéztem hát holtában.

Húnyt szemekkel feküdt a halottas-házban.

S akkor láttam csak, hogy ő is milyen szép. Mert mindeddig, úgy látszik, az ő arcát se mertem jól megnézni, nyilván, csak a szemeit láttam mindig: a borús, esdeklő szemeit.

 

*

 

S Önök azt kívánják tőlem, hogy mindezekután ne legyek illúzionista?

 

Napfényes délután

Ami itt következik, az mind egy nagy téren történt. Volt ott ugyan egy kis erdő is, de oda nem volt szabad bemenni, mert az uraság megtiltotta. Ez a nagy tér viszont hepehupás volt, amelyen dombok is voltak, de a gyerekek úgy határoztak, hogy legyenek csak ezek a dombok hegyek. Úgy is lett. Elnevezték tehát az egyiket Marcalló-hegynek, a másikat a Kelemen apja nevezte el Mont Blancnak. Hogy honnan származott a Marcalló neve, nem tudom, annyi tény, hogy maga Kelemen erre a kisebb Marcalló-hegyre ült, mert a magasabb Mont Blancra, ki tudja, miért? nem mert felülni.

Egy nagyon szép, tömör, bunkó-formájú bot is volt nála, és ehhez beszélt. Előbb azt mondta neki:

– Hiába csóválod úgy a fejedet, felelj rendesen. – Pedig a bot nem is csóválta a fejét. Erre hát Kelemen megrázta a botot, és így szólt hozzá:

– Csóválod a fejedet, mert üres. Nincs neked semmi eszed. – S ebben igaza volt, mert a botnak csakugyan nem volt semmi esze.

Viszont ezt az egész tréfás beszédet apjától hallotta (aki nagyon tréfás ember volt), ő szokta evvel a szóval ugratni a bátyját, Bundit:

– Ne rázd úgy a fejedet fiam, mert akkor mindig azt hiszem, hogy üres. – Viszont ezt neki még sohase mondta, ó nem, az ő helyzete kivételes volt a családban.

Igaz, hogy Bundi hallgatag és sötét természetű gyerek volt, még apjukra is úgy nézett olykor, mintha haragudna rá. Ő csak egyetlen lény iránt volt teljes bizalommal e világon, s ez megintcsak ő volt, igenis ő, Kiss Kelemen, első osztályú tanuló. (Ebből is látszik, milyen kivételes volt a helyzete.) Bundi tegnap is így szólt hozzá:

– Neked megmondom, de ne szólj senkinek, szereztem egy hatost. – S ezzel, szokása szerint összenyomta két orrlyukát és ravaszul pislantott:

– Mit veszel érte? – kérdezte Kelemen. – Azt tanácsolom, patrónokat vegyél érte, vagy egy földgömböt – tette hozzá.

– Mit gondolsz, az milyen sokba kerül – felelte Bundi. – Egy bugylibicskát veszek érte a növénytani kirándulásra, az huszonnégy fillér, négy fillérem van még, ma tehát nem lesz cukor, de baj is az? – És előbb átugrotta a széket, aztán nevetett. (Ami, valljuk meg, elég ritka dolog volt nála.)

Kelemen tehát három dolgon törte most a fejét ott a dombon: egyrészt, hogy Bundi megvette-e már a bicsakot? Mert ha igen, azzal éppúgy ki lehetne faragni ezt a szép botot, mint ahogy a pásztorok szokták. Ez volt az első tétel. A második: hogy vajon kihúzza-e végül is a saját fogát, vagy sem? Igaz, a fog már nagyon lógott, és ha hozzá ért, fájt is egy kicsit, de mikor ez olyan jó és érdekes dolog: húzogatni, aztán visszatolni, mert akkor még cuppan is egyet. Éppen olyan jó, mint mikor az ember felkaparja lábán a szúnyogcsípést, és ha véralvadás van már rajta, akkor kezdi körmével a pörköt leszedni. De aztán visszanyomja megint, nehogy egészen lejöjjön. Ez is elég érdekes, nemde, igaz, hogy nem annyira cuppan. (S e dologban ma éppoly kevéssé tudott határozni, mint tegnap délután.)

De a harmadik tétel volt itt a legnehezebb, ezen sokáig törte már tegnap is a fejét, a házak mentén lehajtott fejjel oldalogva-suhanva. Tegnap ugyanis azon a ponton volt már, hogy most már mégiscsak véglegesen kihúzza ezt a fogát, mikoris Aranka, egy tizenhárom éves lány, olyan tanácsot adott neki, amelyen nagyon elcsodálkozott. Hogy egyen almát kenyérrel, akkor biztosan kihull a foga magától is. Mert ő, mármint Aranka, egyszer almát evett kenyérrel, és íme, kihullt, tehát neki is ki fog most hullani, erre akár mérget is vehet.

Kelemen viszont ezt meg se próbálta, annyira ostobának találta Aranka tanácsait. Csak azt nem tudta megmondani, hogy mért olyan nagyon ostoba? És ezen töprengett tegnap egész délután. S íme, most, itt ültében egyszer csak diadalmasan felkiáltott:

– Hát hallgass ide, te bot, vedd csak tudomásul, hogy ettől a perctől fogva Ferdinánd a neved. – Ez volt az első kihirdetnivalója.

Majd rögtön utána:

– Ha valakinek egyszer almától és kenyértől kiesik a foga, lehet azt tudni, hogy másnak is ki fog esni tőle? Ugye, hogy nem? – kiáltott fel boldogan, ugyancsak a bothoz intézve szavait.

Ezzel felugrott, és a botot még jobban maga előtt rázva, ezt kiáltotta ki most már a világ minden tája felé:

– Hajjaj, Aranka egy nagy szamár! – rivallta kétszer is, de máris nagyon elszégyellte magát. Mert íme, megint csak megleste őt valaki. Vagy tíz lépésnyire tőle ugyanis ott állt a Hatalmaskodó és röhögött. De nemcsak röhögött, még a hasát is ringatta két kezével, annyira mulatott rajta.

 

*

 

Ez a Hatalmaskodó, ha meggondolom, voltaképp igazán gonosz gyerek volt. Már tíz éves, (Kelemen csak hat és fél) és az egész gyerekrajt uralma alatt tartotta a téren. Most is mit csinált? Volt neki egy tojásdad alakú futballja, amelyet nagybátyjától, a pesti miniszteri tanácsos úrtól kapott, és azzal pöffeszkedett. Ültő helyéből, lenn a lapályon kidobta a labdát, és a kis gyerekeknek szabad volt utánaszaladniok, néhányat belerúgniok, de aztán mindig vissza is kellett a labdát vinniük hozzá. Ilyenkor ő mindig azt kiáltotta:

– Ide vele gyorsan. A labda az enyém. – Mondom, mint egy pasa ült ott egy kis dombon, amelynek Hasi-Pasi volt a neve. (Ezt ő keresztelte el így az apja után, akit kocsmajáró barátai tiszteltek ezen a néven.)

Kelemennel is szeretett volna basáskodni, de ő nemigen hagyta magát. Különben se szeretett valami nagyon játszani, az ilyen fajta fiúkat meg éppen elkerülte. Rendesen felült tehát a Marcalló-hegyre és vagy nézte a játékot, vagy nem. Mondta is neki az apja:

– Mit vagy olyan mulya, olyan félénk, olyan nyám-nyám, olyan anyámasszony katonája? Mért nem játszol te is velük? – Amire Kelemen nem tudott felelni neki.

– Hát mit csinálsz azon a penész-dombon egész délután? – kérdezte a papa. Amire Kelemen szintén nem mindjárt felelt, csak mikor apja már ráförmedt, és megint azt kérdezte:

– No, mit csinálsz ott egész délután? Felelj.

– Gondolkodok – felelte végre Kelemen. Amire apja lehajolt hozzá és megcsókolta. És halkan így szólt:

– Olyan vagy, mint én. – És valami volt a tekintetében, ami nagyon jól esett Kelemennek. Épp azért megint csak nem felelt, csak szelíden nézett fel, az apjára.

– Ne hagyd, hogy ez a pimasz Henrik szemtelenkedjen ezzel a kisfiúval – mondta apjuk ugyanezen a napon a vacsoránál Bundinak. Bundi sötéten nézett maga elé.

– Úgyse hagyom – felelte rövid szóval, szokása szerint. És arca még sötétebb színeket öltött. Amire apjuk szemüvege mögűl, mosolyogva nézett rá, s mintha csak ezt akarta volna pillantásával mondani:

– Ez az én furcsa, másik fiam.

A mama pedig így szólt:

– Ez a Bundi, ez a Bundi… – és a fejét csóválta. – Mit csináljak vele? – tette még hozzá.

– Semmit – felelte az édesapa. – Mert ez mégiscsak egy nagyon jó fiú – folytatta jelentősen nézve a mamára. És íme, most az egyszer ugyanúgy, ugyanolyan melegen nézett Bundira is tányérja mellől, mint délután Kelemenre. (Persze, Bundi is elpirult, mivelhogy ez egy nagyon jó édesapa volt, ezt ő is tudta.)

És ez mind nagyon jól is volt mindnyájuknak, Kelemennek is, mert ő is nagyon szerette Bundit, és Bundi is őt, lehet mondani, egész a halálig. Ami abból is látható, hogy ezután a beszélgetés után másnap, alkonyat előtt lement a térre és így szólt e hatalmaskodó Henrikhez:

– Te, gyere csak ide. Én már tizenkét éves vagyok. És ha még egyszer bántod a kisöcsémet, vedd tudomásul, hogy leszúrlak. – És máris tovább akart menni. De Henrik utánaszólt:

– Neked nincs is késed. – És köpött egyet.

– Majd lesz – felelte Bundi. És összenyomva két orrlikát, máris fordult vissza, ment hazafelé.

De hogy el ne felejtsem, ott hagytuk el, hogy e hatalmaskodó Henrik rajtakapta Kelement azon, hogy a botjával beszélget. S Kelemen persze nagyon elszégyellte magát.

A Hatalmaskodó közelebb lépett.

– Te a botoddal beszélgetsz? Talán hülye vagy? – kérdezte Kelementől, és máris megragadta a bot másik végét és kezdte kicsavarni Kelemen kezéből.

– Ne nyúlj hozzá, ez az én tulajdonom, én szereztem ezt a gyönyörű botot – kiáltotta Kelemen egészen belepirulva.

– Ez a te botod? – röhögött a másik.

– Ez az én törvényes botom – kiáltott ekkor Kelemen, szinte magánkívül az elkeseredéstől. Talán azért is, mert eszébe juthatott apjának annyi intelme, hogy ne légy olyan mulya, élhetetlen, szamarak szamara, mint amilyen az apád.

– Ezt én szereztem magamnak, nincsen semmi jogod hozzá – kiáltott tehát még egyszer. És még azt is hozzátette, de ezt már bizonytalanabbul:

– Igazán pimasz vagy! És olyan betyár is vagy, mint a farkasok. – (Ő ugyanis egy kis könyvet olvasott ki nemrég, amelyben egy szép mese volt ezzel a címmel: A betyár farkasok.)

– Pimasz vagyok? És farkas is vagyok? – ujjongott a másik. – De még milyen farkas vagyok, hajjaj! Nézz csak ide, milyen pimasz vagyok – mondotta, s ezzel kicsavarván a botot Kelemen kezéből, mindjárt egy nagy pofont is kent le neki. Aztán felszaladt egyenesen a Hasi-Pasi dombra, és azt kiáltotta:

– Én vagyok a király. – És mindjárt meg is ütött a bottal egy kisfiút. És mikor az sírni kezdett, ezt kiáltotta:

– Lovaggá ütöttem, és mégis sír. Hát nem hülye?

 

*

 

Kelemen csöndesen sírdogált magában a Marcalló-hegyen, meglehetősen súlyos gondokkal küszködve. E gondolatok körülbelül ilyenek voltak:

Hogy jaj Istenem, mi lesz most? Ha ezt Bundi megtudja, akkor leszúrja a hatalmaskodó Henriket. Az a kérdés, persze, hogy megvette-e már a bugylibicskát? Mert a mama késeihez és ollóihoz nem nyúl hozzá, ez biztos, ezt mind a ketten megígérték, és Bundi becsületes fiú.

Mit kellene hát tennie? Ha innen elmegy, akkor ennek kettős jelentősége van: egyrészt az, hogy megfutamodott, másrészt, hogy árulkodni megy – pláne, ha így, csupa sírással megy végig a téren. Még csúfolódó kiáltások is érhetik a háta mögött, és ettől irtózott legjobban. Mit kellene hát tennie?

Ülve maradt tehát. Csakhogy Kelemen nem olyan fiú volt, aki csak egy dolgon töri a fejét. Őbenne több dolog szokott motoszkálni egyszerre. Így most is. A következő mindenféle foglalkoztatta őt:

– Hogy hát mégiscsak meg kellene büntetni ezt a Henriket, és ezt neki kellene megtennie két okból:

Egyrészt, mert édesapja úgyis azt mondja róla, hogy ő élhetetlen és mulya, és soha se fog boldogulni az életben. Legjobb volna tehát, ha hátulról elgáncsolná a Hatalmaskodót, és elszaladna. Csakhogy ez alattomos dolog, volt is egy mese, amelynek az volt a címe: az alattomos Petike. Ő pedig nem akar ilyen lenni. Mit tegyen tehát?

És másodszor: azért kéne megbüntetni ezt a rossz fiút, hogy az egész világ lássa, hogy nem lehet büntetlenül garázdálkodni egy olyan fiúval, aki kisebb is, és akit édesapja úgy nevez: – Gyere ide, te mulya, szelíd fiam.

Vagy mondja el apjának az egészet? Nem árulkodás ez? – ilyesmin törte ő most nagyon a fejét.

S ekképpen sírdogált ott magában, de néha még ökölbe is szorult a keze, és fel-felugrott ültéből, hogy teljes erejéből nekiszaladjon a Hasi-Pasi-dombnak, és feldöntse a Hatalmaskodót.

De aztán, csodálatosképpen minden megváltozott benne hirtelenül. Mintha mindezt egy pillanatban elfújták, kitörülték volna elméjéből, ez olyan volt. Minden gondját elvetette, elfelejtette. Gyönyörűen sütött ugyanis a nap, s mintha incselkedni akart volna vele, lehajlóban egyenesen belesütött a szemébe. S ettől nevetnie kellett. Ő is incselkedni kezdett tehát vele: előbb szamárfület mutatott neki, majd nagyot fújt, mintha el akarná oltani odafenn ezt a nagy lámpást. Aztán arra is gondolt, hogy mi volna, ha zsebre vágná és hazavinné? És otthon így szólna:

– Vigyázz mama, mert forró. – És ezen még jobban kellett nevetnie.

De legjobban a következőkön nevetett: alkonyattájt ide cinkék szoktak átrepülni a kiserdőből, s itt mulatják magukat egy ideig, aztán megint tovaszállnak. Most is jöttek az aranyosak, s íme, az egyik épp ott szállt le mellette hirtelen. A Marcalló-hegy mellett volt ugyanis egy sima fatönk, ott szállt le a huncut, és még kettőt ugrott is utána. S méghozzá, a csőrében egy jókora falevél.

– Ó, te kis levélhordó – kiáltott fel Kelemen örömében és tapsolni kezdett apró kezeivel. Amire a madár nagyon megijedt és elröpült.

 

*

 

Azt elfelejtettük mondani, hogy egyes kislányok gyöngéden szerették Kelement a szelídsége miatt. (De Kelemen persze, ügyet se vetett rájuk.) Így egy Ilse nevű kislány, de Marika is. És ezek, mikor látták, hogy a Hatalmaskodó pofonveri Kelement, magukban sírni kezdtek, aztán hátra-hátra fordulva, szemrehányó szemmel és könnyes arccal elsomfordáltak a térről. S mentek egyenesen Bundihoz, azzal a kéréssel, hogy most aztán igazán szúrja le Henriket, itt az ideje.

– Mit akartok itt, kislányok? – kérdezte a mama. – Mit akarsz itt Marika? Hol van a mamád? és mért könnyes az arcod? – kérdezte egyre-másra. – Várj, majd megtöröllek. Van zsebkendőd? – tette hozzá.

– És neked is milyen könnyes az arcod – csodálkozott Ilsén is. – Mi van veletek, kisgyerekek? – És íme: a kislányok nem tudtak mit felelni neki.

– Mi Bundihoz jöttünk – felelte végre Ilse.

– Igen, mi Bundihoz jöttünk – erősítette meg Marika is.

– Csak nem hivatalosan jöttetek, csak nem detektívek vagytok, ezzel a komor képetekkel – nevetett a mama. – Mi rossz fát tett a tűzre az én nagy fiam? – kérdezte megint. (Ez a mama mindig csak kérdezett.) No de végre szerencsésen betuszkolta őket a szobába, s a kislányok ott álltak, és megint csak nem tudtak mondani semmit.

– Mit akartok itt? – rivallt rájuk Bundi, aki szintúgy nem szenvedhette a lányokat. Éppen tornászott, és most folytatta is, súlyzókat emelt.

– Mért tornászol? – kérdezte megint csak Ilse. Marika ezalatt összeráncolt homlokkal állt ott.

– Mi közöd hozzá? – felelte Bundi. – Mert erős akarok lenni – felelte morcosan, szinte magamagának.

Marika szeme nagyot villant.

– Még nem vagy elég erős? – kérdezte Ilse.

– Mikor leszel elég erős, holnap? – kérdezte Marika.

– Mit akartok itt? – mordult újra rájuk Bundi mérgesen. – Kémkedni jöttetek? – Amire Marika gyorsan előrelépett és ezt súgta feléje:

– Kelement Henrik felpofozta a téren. – Csak ennyit mondott, és mindjárt sírni is kezdett.

Bundi ránézett, szokása szerint sötéten, úgy látszik, nem mindjárt vette fel elméje a dolgot, úgy látszik, még egyszer gondolkodnia kellett ezen is.

– Henrik felpofozta Kelement – morogta maga elé.

Aztán… az asztalon volt egy bugylibicska, azt zsebrevágta, és se szó, se beszéd, már indult is kifelé. S a kislányok utána.

– Hová mégy? – kiáltott fel a mama.

– Egy kis dolgom van. Mindjárt itt leszek – felelte Bundi.

– Kezit csókolom néni – kiáltották boldogan a kislányok.

 

*

 

Kelemen még mindig a Marcalló-hegyen ült, és erősen hunyorgatva nézett a napba, mikor ezek hárman megjelentek a tér elején. S mikor meglátta őket, rémületében felállott.

– No, most mi lesz? – gondolta magában. – Mi lesz, Istenem, ha Bundi már megvette magának a bicsakot?

– Bundi konok fiú – gondolta magában, és majd elájult. Aztán tehetetlenül, és nagyon szelíden visszaült a helyére, mint aki megadja magát a sorsnak. (Mint olyankor mindig, ha nem tudta, mit kelljen tennie.)

Most kezdett el csak igazán sírni. Nagyon sírt, két kezével elfödve arcát. Nem jutott semmi az eszébe. Egész lelke olyan volt, mint egy üres szoba.

S minthogy így ült, térdére fektetve könyökét, elfedett arccal, nem is láthatta tehát a történteket. De nem is akarta látni.

Ami pedig ezután történt, az így volt:

Bundi egész nyugodt léptekkel indult a domb felé, kicsit még meg is himbálta magát, hogy annál gondtalanabbnak láttassék, Henrik viszont úgy tett, mintha nem venné észre a közeledőt és fogával a háncsot próbálta lerágni királyi pálcájáról.

Bundi megállt előtte, és így szólt:

– Te ma pofonvágtad az öcsémet? – kérdezte, szinte barátságosan.

– Ő ütött először rám, ide ütött a mellemre – hazudta Henrik.

– Úgy? És mért?

– Mert el akartam venni tőle ezt a botot.

– És mért akartad elvenni? – kérdezte Bundi komoran, mint egy járásbíró.

– Mert ez a bot azelőtt az enyém volt – hazudta Henrik. – Apám vágta nekem az erdőben.

– Úgy? – felelte Bundi, és szemlátomást elgondolkodott e dolgokon.

Mindennek, mint látható, eddig elég barátságos jellege volt, és ezt a pillanatot Henrik fel is használta, vagyis ültéből felállt, és minthogy Bundi még mindig semmit se szólt, máris el akart menni. Tett is néhány lépést nehézkesen ódalogva, karjait súlyosan himbálva, mint ahogy azt a fáradt kubikosoktól látta esténként a kastély előtt. De mondjuk meg mindjárt azt is, hogy mért gondolkodott Bundi ilyen sokáig az eseten? Mert hisz megvolt ennek is a maga oka. Épp akkor tette ugyanis kezét a zsebébe, – s íme, rémes! A zsebe üres volt. S a bicska sehol. A zsebe lyukas volt. Hisz észrevette ő már tegnap is, hogy lyukas, de a mama nem varrta meg, pedig külön meg is kérte rá, s a mama, úgy látszik, elfelejtette. Hát nem szörnyűséges az ilyesmi? Hogy ilyen szórakozott legyen valaki, mint a mama!

Visszaszaladjon-e tehát, hogy megmentse, mert így a huszonnégy fillérnek is vége.

Ezek a gondolatok törték oly nagyon, hogy egy pillanatra szinte elkábult belé: e sokféle fájdalomtól. De mikor Henrik tetszelegve, mint a fáradt munkások, kezdett elballagni előle, akkor minden keserűsége és dühe egyszerre forrt fel benne. Karjánál fogva elkapta tehát, rádöntötte a Hasi-Pasi dombra, rátérdelt, és úgy kezdte pofozni.

A kislányok pedig sikongattak az örömtől.

 

*

 

– Itt a botod – mondta aztán Kelemennek a Marcalló-hegy tövénél.

– Ah, a botom – kiáltott fel Kelemen.

– Hát nem örülsz? – kérdezte Bundi. Ilyen szót is alig hallott tőle valaki eddig.

– De örülök – felelte Kelemen tétován, vagyis olyan hangon, hogy Bundi rögtön észrevette: Kelemennek lelke most nincs jelen. De hogy is lett volna? Mialatt ott ült, eltakarta arcát, álomképek járultak eléje.

Egyik meséskönyvében látott egy bohócot, aki karikán néz keresztül, ez mutatkozott meg előtte, s rögtön meg is vigasztalta mindenért. Tréfásakat mondott neki, és ő odahajolt hozzá, és visszafeleselt. Sőt! egyre közelebb hajolt hozzá, egészen addig, amíg az orruk már majdnem összeért. A bohóc azt mondta neki:

– Mindjárt lerágom a füledet. – Amire Kelemen ezt felelte:

– Én meg az orrodat. – A bohóc visszahőkölt, de oly tréfásan… Kelemen tehát nem sírt többé, hanem nevetett. S el is felejtette a bicskát, Henriket, e bohócért mindent elfelejtett a világon, annyira szerette őt. Mit tegyünk? Kelemen ilyen volt.

– Nagyon megvertem – mondta még Bundi, végső kísérletként, szomorú pillantást vetvén a kis álmodóra. – De, fene egye meg, a bicskámat viszont elvesztettem – folytatta még, aztán reménytelenül elhallgatott.

– Ah, megverted, igazán? – kérdezte Kelemen, de megint csak érezni lehetett, hogy a lelke még mindig nincs jelen.

Ekkor Bundi arca eltorzult egy kicsit. S körülbelül ilyesmit fejezett ki:

– Hát hiába élek? Nem tudok neked örömet szerezni soha?

És ez talán igaz is volt így. Mert íme, Kelemen hirtelen felkiáltott:

– Nézd, nézd, léghajó, édes Bundikám, nézz oda, léghajó!

És valóban, egy nagy, ezüstös, barna kosaras léggömb emelkedett fel lassan a lebukó nap fénytányérja előtt.

Kelemen pedig megint csak tapsolni kezdett apró kezeivel. Boldog volt. Tapsolt, és ujjongva lelkendezett a magas ég felé.

 

Most már tudom

Első feleségemről alig is van mit mondanom. Talán szerettük is egymást, – a lényeg ebben mégis az, hogy volt tőle egy kisfiam is s az asszony aztán hirtelen itthagyott minket, meghalt.

Mondom, amíg vele éltem, nem volt semmi különös bajom, mégis többek közt azt is észrevettem magamon, hogy megint épp úgy hallgatom a zenét, mint valaha régen, első boldogtalan szerelmem idején. Valamely szájtáti ámulattal. S ez bizony furcsa volt. Ez tudniillik úgy volt velem, hogy én sose foglalkoztam zenével, s úgy látszik, akkor élveztem igazán, ha valahonnan messziről, de főként, ha falakon át hatolt el hozzám, mintegy megszűrten, hogy már-már el se lehetett találni, mit is játszanak, – de akkor néha, mondhatom, csodálatos volt a hatása rajtam. Nem tudtam ugyan, mire gondoljak, de tudtam, hogy a lelkem mélyén mégis gondolok valamire és ez valamely édes szomorúsággal töltött el engem.

Később mindez el is múlt a fiatalsággal együtt, míg aztán, ismétlem, az említett időben váratlanúl újra feltámadt: megint elkezdtem fülelni a zenére, vagyis úgy látszik, nem voltam boldog.

S most úgy érzem, hogy későbbi életem folyamán mégiscsak megtudtam arról is egyet-mást, hogy mi is lehet az, amit az ember olyankor gondol a lelke mélyén, mikor a zenére figyel. S most erről szeretnék beszélni. Mint már említettem, volt nekünk egy fiacskánk is, s én erről se tudok valami sokat mondani most, – róla azért nem, mert a feleségem halála után elrabolták tőlem. Anyósom, a fiú nagyanyja, nem volt rossz asszony, csak nagyon erőszakos. Egy vadidegen embert küldött hozzám azzal az üzenettel: hogy özvegy embernek nem való gyerek, mostoha anyja pedig ne legyen. S ezzel itthagyta az országot, kűlföldre menekűlt a fiuval.

Talán ki is nyomozhattam volna hova, csak hogy menjek utánuk? Igaz, a Waggon-Lits-nek voltam alkalmazottja elég jó fizetéssel és sokféle utazási lehetőséggel, mert hisz kaphattam volna szabadjegyeket ide is, oda is, csak hogyan erőszakoskodjak, vagy hogy kezdjek pert egy idegen országban?

Sokat sírtam tehát a fiacskám után, de végülis mit tehettem? bele kellett törődnöm sorsomba. Vagyis, hogy mindig így alakúl, mindig ellenem. Egyedül maradtam tehát.

S mármost, hogy mi az, amire az ember gondol, amikor egy szeretett lény felől el-eltűnődik, ennek alkalmasint megintcsak alig-alig van megfogható anyaga. Akár a zenének. Egy-egy kis szó talán, egy mozdulat, egy képecske, vagy annak foszlánya, – mit tudom én?

Épp ezért, mikor legtöbbet bánkódtam a fiam után, mindig a következő képet igyekeztem minden erőmmel visszaidézni magam elé:

Ott fekszik a gyerek hasmánt a szőnyegen, nyitott könyv van előtte, olvas: buzgón, a gyerekszív minden édességével csüngve hősei sorsán, úgyszólván belesemmisűlve ebbe az édességbe. Este van s fölöttünk egy zöldernyős lámpa világít. Anyja kint csevetel a konyhán, honnan is finom zajok hatolnak el időnként ide, egy-egy csörrenés, evőeszközök pengése, de valahonnan a falon át beszűrődik még egy kis dalos hullámzás is, – valaki zongorázik fenn, vagy lenn, egy másik emeleten.

Én íróasztalomnál ülök ugyancsak egy könyv mellett és szivarozom. Tél van s itt minálunk jól be van fűtve, nem volna tehát semmi baj és mégis, íme, ettől a dalos hullámzástól-e, meglep megint a régi szomorúság. A fiúcska fürtös fejére esik pillantásom és megint nem tudom, hogy mire gondoljak. Fáj a szívem, de hogy mért, azt képtelen vagyok kitalálni.

Mintha máris húsz évvel később volnék és visszatekintenék ugyanide, – bennem ilyesféle fájdalom lehetett.

Újra ránézek a mohón olvasóra és azt gondolom, hogy talán jó volna most megölelni ezt a fürtös fejet, de aztán mégsem akarom élvezetében megzavarni őt.

Marad tehát a régi csend körülöttünk, egyike azoknak a ritka pillanatoknak, mikor nem avatkozik bele kettőnk együttes életébe senki és én zavartalanúl azt érezhetem; ez a fiú az enyém.

Mikoris hirtelenűl felemeli fejét és azt kérdezi tőlem valamely nagyon éles hangon, szinte mint mikor álmából ébred valaki, – ezt a furcsa kérdést intézi hozzám:

– Apa kérem, mondd meg nekem, mi az a bor?

– Hogy mi a bor? – csodálkozom én, – hiszen te is ittál már egy kicsit multkor, karácsony estén. Az egy részegítő ital fiam. Érted gyerek? Azt mondom, hogy az egy ital. Megértetted? – kérdeztem még egyszer.

– Igen, megértettem – felelte erre oly lágy engedelmességgel, szinte alázatosan, hogy majd megbolondúltam tőle. És máris a félelemtől, hogy elveszíthetem őt. S ő persze aztán megintcsak teljesen elmerűlt. S a zene még mindig szólt odafent, vagy odalent.

 

*

 

Nos, ez a jelentéktelen kis történet az, amelyet mindig erősen magam elé idéztem, valahányszor elrabolt fiam hangja megcsendült bennem. És íme, mi történt! Ennyi végzetes egyedüllét után egy nap mégiscsak elszántam magam: elhatároztam, hogy mégiscsak megkeresem őt valahol az ég alatt. S a véletlen csodálatoskép úgy hozta, hogy erre nyílt is épp akkor alkalom.

A nagyanya meghalt s valami rokona, nem tudni jóságból-e, vagy az érdekesség végett közölte velem ezt a hírt, amely hozzá levél útján érkezett pár hónap előtt a végtelen Oroszországból. Még azt is megtudtam tőle, hogy fiam ott repülő-féle, de hogy hol állomásozik, ezt már persze nem tudta megmondani nékem.

Magam én a vasút szolgálatában maradtam továbbra is és hogy, hogy nem, egyszer egy orosz tábornokot vittem valahova vonaton. S minthogy előre tudtam, hogy ez így lesz, megfogalmaztam egy levelet, ezt egyik régi hadifogoly-társam, aki jobban megtanúlt oroszul, mint én, lefordította nekem s én a tábornok előtt meghajolva, szótlanúl letettem ezt eléje. Aztán újra meghajoltam és elmentem.

Nem sokat vártam ettől a próbálkozástól, de gondoltam, az ember tegyen meg mindent, amit csak lehet. S őszintén szólva, már le is tettem mindennemű reménységemről, minthogy vagy öt hónap is elmúlt már és kérésemre mégse kaptam feleletet. Ám ez az elég fiatal tábornok, úgy látszik, jólelkű ember lehetett s talán ősz hajamra való tekintettel is, (az oroszok szeretik az öregeket,) rendkívül előzékenyen bánt velem. Ami annál meglepőbb, mert kérvényemben semmi egyebet nem írhattam, csak a fiam nevét és azt, hogy repülő és hogy új hazája most már a végtelen Oroszország.

Mert egy nap mégiscsak megjött a felelet. Főnököm és régi barátom bekéretett magához a szobájába és átadott nekem egy írást, melyben a következő foglaltatott:

Hogy az Oroszországba való utazás megengedtetik, a fiam értesítve van érkezésemről és Charkov városában fog elébem jönni. Megérkezésem után jelentkezzem tehát a katonai parancsnokságnál.

S ez aztán némi hivatalos lebonyolítások után így is lett, elutazhattam Charkovba.

 

*

 

Ez az én fiam alig tudott már magyarúl s holott Gyulának hívták valamikor, Vlagyimirnek szólította itt az a két tiszt, aki vele volt. Nem ismertem volna meg, mert még a bőre is más lett, mint azelőtt s hogy a repüléstől-e, nem tudom.

A bőre áttetsző lett, mint egy lányé s azon épp úgy átütött valami rózsás pirosság, mint némely lányokén. (Holott sápadt kis gyerek volt, így élt emlékezetemben.)

– Milyen nagy fiú lettél, – kiáltottam fel azonnal, mikor megláttam s nem tagadom, máris könnyes szemmel. De fel is emeltem eléje mind a két karomat.

De ő nem ölelt meg, csak kezet fogott velem és erősen megrázta a kezemet.

Pedig ezt a szavamat még meg is értette, még felelt is rá magyarul.

– Öreg lettél papa, – mondta ő. S a két tiszt máris jobbról-balról vállamat veregette és ők is azt mondták, hogy öreg vagyok. – Sztári, sztári, – mondották ők s valami olyat, hogy ne sírjak.

Mert én bizony sírtam, az öreg emberek könnyen sírnak. De akkor talán több okom is volt erre, mint máskor. Mert, hogy a nagymama végleg elidegenítette tőlem ezt a fiút s hogy ez a másik haza még jobban elterelte tőlem, azt rögtön láttam.

De aztán összemelegedtünk. Az oroszok szeretik a beszédes embereket, s bizony én, elhagyatott öregember most igyekeztem szóval tartani, megnyerni ezeket a fiúkat. Ez úgy ment, hogy volt köztük egy, aki a felszabaduláskor jóideig itt volt, meg is tanúlt valamelyest magyarúl, persze furcsa kiejtéssel, gyakran mondta azt, hogy „nyíhány”, „néhány” helyett, de az nem volt baj. A fiam is kezdett mindjobban érteni engem, magam is emlékeztem még néhány orosz szóra, így aztán elszórakoztunk egymással valahogy.

Magam én oly különös természet vagyok, hogy minél jobban szomorkodom, annál mulatságosabb tudok lenni néha. Mulatságos történeteket meséltem el katona-koromból, csuszamlósakat is jócskán, (amit a fiam előtt sose tettem volna,) s ezek majd eldőltek, úgy nevettek rajtam. Megint a vállamat veregették. – Sztári, sztári, hogy te milyen ravasz vagy, – kiáltozták és töltötték belém is a bort.

– Te milyen sokat iszol, – mondtam a fiamnak, amire ő összeráncolta homlokát. Nagyon megijedtem. Azt hittem, no most megharagítottam a fiút, talán azt hiszi, hogy apai tekintélyemet akarom fitogtatni előttük, ezért gyorsan hozzátettem:

– Most megharagudtál? bocsáss meg, – mondtam én és rátettem kinyújtott karjára a kezemet.

Mihajló mindezt is lefordította nekik. S aztán a fiú feleletét nekem.

– Haragudni? Én magára nem haragszom – felelte ő. – Nem haragszom én, csak eszembe jutott valami más. Emlékezik-e arra, hogy egyszer azt kérdeztem magától, hogy mi az a bor? Látja, most már tudom, hogy mi a bor. Most már tudom. – És olyan hevesen kezdett el nevetni ettől, hogy két katonasapka le is esett a fogasról, mikor nekidőlt.

– Hát te is emlékszel erre? – szerettem volna megkérdezni tőle, de nem kérdeztem. Mert valahol, talán nem is oly messzi, talán a kocsma tánctermében hirtelen felbúgott egy orkesztrion. S én máris megmeredtem. Szinte megbabonázva figyeltem még a csattanásaira is, mert mintha egy távoli hívó hang szólítana megint.

S a fiú akkor valamit mégiscsak észrevehetett rajtam, vagy valami rokonságot is érzett velem e pillanatban? mert a részegek szemérmetlenül fürkésző, majdnem éles tekintetével nézett rám, és azt kérdezte tőlem:

– Hova bámul maga most?

– Hja, ha én azt tudnám, – feleltem néki. S Mihajló ezt is lefordította. És csakugyan igazat is mondtam, mert akkor még nem tudtam, hova bámul ilyenkor az ember, de később megtudtam ezt is.

 

*

 

Még egyszer vele ebédeltem, akkor már egészen rideg volt a fiú és mintha azt kérdezték volna szemei: – mit akar tőlem ez az öregember?

Rövidesen hazautaztam tehát s itt én, öregember magányomban nagyon megszerettem valakit, – erről azonban nincs kedvem sokat beszélni.

Akkor én ötvenhét voltam, ő harminchét és nem is volt köztünk semmi baj, mert azt hiszem, ő is szeretett engem. Viszont, nem tagadom, azért gyakran el-elmosolyodtam rajta, de nehogy azt higgyék, gúnyosan, éppen ellenkezőleg, szeretettel és nagyon megértőn.

Mert néha bizony ő is… ott ült néha varrogatva nem messzire tőlem és olykor bizony letette varrnivalóját, megvakarta orrocskáját a gyűszűjével és elrévedt valahova messzire, ki tudja, hova – bizony ő is a falakon túlra, s én nem kérdeztem tőle soha, hogy hova néz.

De egyszer aztán mégis megkérdeztem, s ő csodás pontossággal válaszolt nekem, sose hittem volna, hogy így lehessen szavakkal kifejezni valamit, amit én már annyiszor éreztem és sose tudtam a végire járni. Azt mondtam neki:

– Sokszor láttalak ám, hogy így elnézel a messzeségbe, ahogy most is. Egyikünk sem él örökké, tedd meg nekem, mondd meg hát ez egyszer, mire gondoltál az imént?

S mert igaz és őszinte lélek volt, azonnal így felelt:

– Szeretlek téged, tehát megmondom. Rá gondolok, aki világra hozta szívemet s aki aztán tönkretett s akit mégis mindig, mindenkinél jobban fogok szeretni, amíg még élek.

– És ilyenkor látod is őt? – kérdeztem én.

– Igen, látom – felelte szinte derűsen. – Nagyon, nagyon messzi, alig egy pici pont s én akárhogy vágyom is rá, hogy odakerűljek mellé, tudom, hogy többé nem fogom őt elérni soha.

Ezt mondta és két hét múlva ő is meghalt. Megint egyedül maradtam, most már véglegesen.

 

*

 

S azóta, vagyis most már meg tudom tehát mondani, hogy gyerekkorom óta mit beszél hozzám a távoli zene is. Azt mondja, hogy van ott valaki a messzeségben, de azt a szót is mondja hozzá: hogy soha, soha többé.

 

Szórakozottság

Csakugyan szórakozott fiú lehetett. Egy nap a saját ágya alatt játszott papírbábjaival, mikor hallotta, hogy édesapja így szól a feje felett:

– Én már nem szeretem ezt a fiút. Mióta kamaszodik, teljességgel nem szeretem. – Pontosan ezzel a szóval.

Márpedig ez senki másra nem vonatkozhatott, csakis őrá. S ő mégse szólt erre semmit a világon, de még a szívében se felelt semmit az apjának, ez a különös ebben. Mégcsak azt se mondhatjuk, hogy haragudott volna ezért. Egy percig, szó sincs róla, talán el is tűnődött a hallottak felett, de aztán tovább játszott papírbábjaival. Csak arra vigyázott nagyon, nehogy észrevegyék, hogy ő is ott van velük a szobában, – higgyék csak, hogy ő semmit se tud e dologról. Egyebekben pedig épp oly udvarias volt az öregúr iránt, mint azelőtt. Mikor hazajött az iskolából azt mondta neki: – kezit csókolom édesapám s ehhez még meg is hajolt egy kicsit. Csak épp hogy nem bújt oda hozzá soha többé, titkairól susogván a fülébe, ahogy eddig: sem a Zem-Zem nevezetű rózsaszínű madárról, de Szilvesztra hercegkisasszony kotnyeles dadáiról se tett néki soha többé említést, valamint a Prunkliról sem, aki pedig tudvalevőleg a pincék mélyén suttyomban tanyázik, s onnan kandikál olykor elő, hogy lehúzza magához a figyelmetlen gyerekeket… – (különösen épülő házaknál jó erre vigyázni!) – egyszóval nem, nem, soha többé! – úgy látszik, megkeményítette szívét, mert mind e bizalmas közlendőit magának tartotta meg ezentúl.

S ennyi volt az egész színeváltozása gyermeki életének.

S aztán, hogy az öregúr meghalt: úgy látszik, Konstantin akkor is szórakozott volt. Nagyon hangosan sírt ugyan, mert ezt tartotta illendőnek, de nemigen gondolt oda, valljuk meg az igazat. Úgy lehet, azt képzelte, hogy ez a dolgok rendje: úgyis elégszer mondták neki eddig, hogy vajha meghalna már az öregúr, minek is él még? mikor megváltás volna már számára is a halál. De azért, – ismételjük el, – nagyon sírt akkor, kapott is a házsártos szomszédnétól egy furcsa csomagocska cukrot emiatt. Ezt bedugta kabátja bélésébe, hogy majd idejében megeszi valahol, ahol senki se látja. Mert hiszen nem nagyon illő cukorral bűnözni, mikor az embernek gyászolnia kell.

S akkor hát megérkezett a temetésre Antal bácsi is csodálatos fogatán. A külseje olyan volt, mint a fekete tükör, úgy be volt lakkozva remekűl s a belseje, mint valami kék bölcső, mikor ide-odaringott benne az ember… s hátmég a kocsisa! a csodálatos kocsisa, rendkívűl különös ostorával, amelynek szagától akár meg is részegűlhetett az, aki annyira értett hozzá, mint épp ez a Konstantin. S végül még zabosláda is volt ám hátúl a hintón ugyancsak fekete lakkból, ami, kár volna tagadásba venni, még ennél is sokkal érdekesebb. De minek is részletezzük? Van-e egyáltalában érdekesebb dolog a világon, mint egy ilyenbe beleülni? – gondolta magában.

Igaz, hogy a nagybácsi egy öreg uzsorás, ezenfelűl még sánta is, (egy gonosz fuvaros s mint mesélték arany-pénz van még a bőre alatt is!) – de mit számított mindez, mikor olyan gyönyörűek voltak a lovai! S hogy tudtak ezek horkanni, különösen mikor zabot ettek az istállóban, abban a homályban, a csendben! Egy szó, mint száz, ilyen csodálatos batárba szálltak ők bele ketten, az öreg zsugori meg ő, méghozzá mindenki szemeláttára, mikor éppen szikrázott is felettük a nap! Utánuk persze gyalog a többi, – nem sokan, egynéhányan, az anya viszont egyáltalában nem, mivelhogy az anya bánatában beteg lett.

S Konstantin, úgy látszik, még a temetőben is rendkívűl szórakozott volt. Nagyon tetszett neki ez a temető is, minthogy gyönyörű volt a tavasz éppen, még kakukk is szólt benne valahol. De, úgy emlékszem, még pitypalatty is csattogott mélységeiben. Óriási volt ugyanis ez a tér s akkor javarészt még üres is, új volt még akkor ez a temető, s telisded-teli üde zölddel, réti virággal. Nünükék bújkáltak a füvek alján, egy szemtelen hangya még végig is mászott a kezén, a nap pedig úgy tündökölt, akár a vőlegények, mivelhogy az is oly fennhéjázó volt és annyira merész. Mindez pedig ámúlattal töltötte el őt és csupa csenddel.

Néki később azt mondta valaki, hogy nézzen be a sírgödörbe, mert ott láthatja utoljára apja koporsóját, aztán dübörgött a hant s végül is azon vette észre magát, hogy egyedül maradt a temetőben. Antal bácsi talán már el is ment s őt itt hagyta magában? Úgy lehet, igen, – kocsiját a gyönyörű zabosládával messziről még látni lehetett. De most már Konstantin még ezzel se törődött. Megnézte a kriptákat, sírköveket, elolvasta felirataikat, már hogyne olvasta volna el egy nyolc éves fiú? akinek dolgozatát elküldték a millenniumba? (S épp azt, amely Szilvesztra hercegkisasszony dadáit tárgyalta három hosszú fejezetében.) Az egyik sírkövön ez állt, ma is emlékszik rá: – itt nyugszik Gustlweiss József, hídmester, élt nyolcvankilenc évet, – a másikon ez: – Nyunyuska szeretlek, fáj érted a szívem… s ő egyiket se tudta, hova tegye, oly különös volt néki mind a kettő. Egyszóval: járkált is, bámúlta távolról a többi temetést, majd le is ült, meg is ette cukrát valami bokor alján, aztán mikor alkonyodni kezdett, rászánta magát, hogy hazamegy. Csak hogy kell Rákosról hazamenni?

– Te mit csinálsz itt egyedül? – kérdezi tőle épp akkor valaki. Holmi idegen nép volt előtte. Nyílván egy idegen temetésről.

– Az apám, – akarta volna felelni nekik.

– Meghalt?

– Igen, ma temettük.

– No ne mondd. És téged itt hagytak? Hogy fogsz akkor hazamenni? Van-e pénzed?

– Nincs énnekem semmi pénzem, – felelte rendkívűl szelíden s nyílván igen udvariasan is. Mert nyíltbeszédű fiú volt, ezt meg kell hagyni neki s bár gyakran szórakozott, de felette nyájas is, ha netán, nagy-ritkán szóba állt vele valaki.

– Gyere velünk akkor, – mondták neki ezek. Sőt kezén is fogta őt ez az idegen úr. S bevitték Pestre valami omnibuszon.

Útközben váltig azon törte fejét, nem kellene-e mégiscsak egy rövid-kis előadást tartania ezeknek valami tárgyról, minthogy annyira le van ő most kötelezve nekik, – csak mi legyen ez? Mert hisz Szilvesztra kisasszony nem nagyon alkalmas ide, azt homályosan megsejtette ő már az első pillanatok mélyén. Semmit se szólt tehát, ezt a megoldást választotta magában.

– Tessék csak nézni, milyen gyönyörű! – kiáltott fel mégis valamely hirtelen örömmel, mikor a Keleti Pályaudvar környékén egy nagy léghajót látott a levegőben. (Mivelhogy sose látott még ilyet azelőtt.)

– Még kosara is van, – kiáltotta tehát minden óvatosság nélkűl, szinte rajongva. Csakhogy ezek nemigen néztek oda, úgy látszik, láttak ők már ilyet is eleget.

– Egy gyerek, akinek most halt meg az apja, – mondotta utóbb csendesen egy asszony, mégis némi megvetéssel a hangjában.

– Hja proletár-nevelés, – ásított erre valaki.

Viszont erre mégiscsak elszégyellte magát. No de olyannyira, hogy könny szökött szemébe. Úgy látszik, csak akkor ébredt igazán tudatára annak is, hogy az a bizonyos Prunklis öregúr voltakép már sehol se lelhető fel a föld szinén – s ez már maga is furcsa dolog volt ujra, bizony. De a sértődöttsége is rettenetes lehetett. Megköszönte tehát az utazást (s ezt már bezzeg sokkal kevésbé udvariasan) s mikor leszállt az omnibuszról, így szólt önmagához felette keményen:

– Nincs senkim. Igyekeznem kell tehát.

S ezzel el is fojtotta torkában a zokogást s úgy marsolt haza máris csupa zordon elszántsággal fiatal szívében, mint a katonák.

Sose felejtem el. Mert ez bizony én voltam.

 

Levél elmúlt karácsonyokról

Tudod, Bettyke, mikor én kisfiú voltam, annyi idős, mint Te most, elhatároztam, hogy körüljárom majdan a világot, csakis azért, hogy megtudjam, van-e másutt is olyan szép ünnep, mint a mi karácsonyunk itt? S látod, anélkül, hogy nekem magamnak valaha is lehetett volna szép karácsonyom – s talán éppen azért. Ez pedig így történt:

Hogy az én apró anyácskám igen szigorú asszony volt, tudod s azt mondta mindig: – minek a szegénységnek az ünnep? – A nevelőapám viszont, akihez kiadtak, igen istentelen ember volt, amikor csak lehetett, kezében a puska, s mihelyt az a kezében volt, még istentelenebb lett. – Itt a jó szabad időm, megyek vadászni – mondta, és nagyokat nevetett. – Ha olyan sok a pénzetek, csak ünnepeljetek – mondta nekünk. S már csörgött is gyűrűje a puskacsövön s a kutyák már ettől is majd megvesztek a hajnali sötétben – (nekem kellett őket rendben tartanom) – hát még amikor az ezüst cigarettatárcája is csattant s az arca megvilágosodott a gyufa tüzétől – olyan volt az akkor igazán, mint az ördögé. Nemigen ünnepeltünk tehát – ha ott voltam nála, azért, ha meg idehaza voltam, ezért nem. Így történt.

– Bácsi, bácsi, itt a karácsony – mondtam én.

– Hát ünnepeljetek – felelte kajánúl. S már indult is a hegyen fölfelé megveszekedett kutyáival s vidáman cigarettázva. Még dalolt is hozzá valamit, valamiféle lányokról.

No de mondd csak, hogy ünnepeltünk volna fenn a hegyen, ahol olyan egyedül voltunk abban a házikóban – nem volt ott se fenyőfa, se angyalhaj, se gyönyörű szalagok… a diót se lehetett megaranyozni, se színes, szép gyertyácskákat venni a boltokban – mert hol volt ott bolt arrafelé? Mikor legközelebbi szomszédunk az Öreghegyen, Várjon Béla bácsi is emberkerülő öreg ember volt – növényevő és csupa gúny a szeme… hatalmas és gúnyos öregember, aki meg-megrázta süketnéma legényét: – hozzál vizet! – parancsolt rá, s olyan hangon, mintha ő maga is süketnéma volna. S íme karácsony szent estéjén nála is csak egyetlen gyertya világolt ablakából. Lecsúsztam hát hozzá a hegyről: – Bácsi, bácsi, karácsony este van, beenged? – zörgettem be az ablakán. Idekinn szikráztak a csillagok. Kemény hideg volt a hegyeken, úgy álltak ott körös-körül, mint a sötét üvegből öntött kúpok, még csillogtak is egy kicsit. – Gyere be! – hallatszott a párás ablakok mögül. A bácsi ott ült gyertyácskája mellett, előtte könyv, pápaszem az orrán, olvasott. Viszont egy kis pálinka is volt azért az asztalán, amit furcsálltam egy kicsit.

– Mit nekem a ti mogyoróitok? – mondta nekem. – Szabad ember vagyok, nyugalmazott számvizsgáló, azt teszek, amit akarok. Én Gerhard Hauptmannt olvasom – látod? – az nekem az ünnep. Én szocialista vagyok – tette hozzá fenyegetőn, gúnyosan. (Nem tudtam persze, mi az.)

– Ejnye – gondoltam –, én megszököm innen. Ha már ilyen emberek közé vetett a sors.

– Mondja bácsi, milyen a karácsony? – kérdeztem én.

– No látod, ebben igazad van – felelte ő. – A karácsony csakugyan gyönyörű ünnep…

– Oh bácsi, akkor mért nem tartja meg? – rimánkodtam én. S majd megszakadt már a szívem is a vágyódástól ezek között a kőszívű emberek között…

A süketnéma legény pedig ott feküdt hasán a földön s a kályha fénye mellett, ő is olvasott.

– Vá-vá, gau-gau – kiáltott fel éppen akkor valami elragadtatása jeléül. – Mit olvasol? – kiáltottam a szája felé.

– A könyv? – kérdezi tőlem. – És megmutatja. „Karácsonyi ének”, – ez volt címeként a fedelén.

– Én tanítottam meg olvasni – mondotta még Várjon bácsi. Majd így folytatta:

– A karácsony szép ünnep fiam, de a jóságot gyakorolni kéne fiam, nem pedig ünnepelni, – érted a dolgot? – S én, nem tagadom, nem értettem a dolgot. Minthogy nékem angyalok kellettek s almavirágszínű hópelyhek tündéri csillogásban karácsony éjszakáján.

– A szegénység szomorú dolog – mondotta még Várjon bácsi. S mintha e szavától valami derengeni kezdene bennem, mintha kezdeném e szótól kicsit jobban megérteni apró és szigorú anyámat.

– A jóság viszont szép dolog – folytatta a hatalmas öreg.

Olyan volt ő, mint valami medve, s úgy is simogatta kis könyve lapjait, végtelen ügyetlenül, igazán. – S tudod mit akarok én? Hogy ne legyen szomorú ünnep a karácsony – vidám ünnep legyen, hogy ne legyen benne csupa szegénység, akkor majd én is meggyújtom a tüzeket.

– Vá-vá, gau-gau – kiáltotta megint a süketnéma, s még a lábával is ficánkolt egy kicsit. – Gyönyörő, gyönyörő – kiáltotta felénk s még a nyála is kicsordúlt. Úgy, hogy nem is értettem mindjárt. Azt hittem, azt kiáltja: mogyoró.

 

*

 

Tudod, Bettyke, a bazilikának itt nálunk volt akkoriban egy óriási harangja. (De hol is voltál Te még akkor? ki tudja, melyik égben kalandoztál, mint valami felhőcske!) – S gyönyörűen szólt ez a nagy harang, mélységes mély hangja volt, szinte dörmögött. S ez a mélységes mély dörmögés végigmosta nálunk a fekete utakat, mert abban az évben esős volt a karácsony. Mondom, végighömpölygött ezeken a sötét utakon s szinte hívogatott valahova. No, de hova mehettem volna? Karácsony előestéje, illetve e szent nap alkonyata volt megint, s én már tizenhárom éves voltam, s szigorú anyácskám nagyon beteg otthon – sietnem kellett hát hazafelé. – Megint karácsony van, milyen a karácsony? – gondoltam én. – S meddig kelljen nekem még várni, s a szegénységnek is várni és várni folyton, amíg végre mindenki megtudja, milyen? – S Béla bácsi járt eszemben könyveivel. Pénz csörgött a zsebemben.

S íme, mintha e pillanatban angyal szállt volna elém, hogy megmutassa nékem az utat. Egy könyvkereskedés kirakata előtt állottam meg, éppen húzták a redőnyeit lefelé. Gyorsan kellett hát határoznom, pedig nagy kérdés volt éppen előttem.

Mert, mondom, mintha valami angyal mutatott volna rá a kirakat mélyeire. Két csábító könyv is volt ott, illetve hát ugyanaz a kettő, mint Várjon bácsinál aznap este. Az egyiken ez állt: Gerhard Hauptmann: Hannele – s a másikon: Karácsonyi ének, írta Dickens. Lehúnytam a szemem, hogy a belső hatalmak rendelkezzenek velem s máris odaléptem a segédhez. Mondom, pénz csörgött a zsebemben. – Megkaphatom ezt a Karácsonyi ének-et? – kérdeztem tőle.

– Éppen karácsony van – mosolygott a segéd.

– Éppen azért. Mondja, ki az a Dickens?

– Oh, – azt mondja –, meglátja, milyen ember az. – S egész ellágyult a tekintete tőle. – Nyájas ember ez a segéd – gondoltam erre magamban.

De még nyájasabb volt, mint gondoltam. Úgy látszik, a kereskedő fia volt, mert odament egy öregemberhez könyvemmel a kezében, s mondott neki valamit. Az öregember bólintott.

– Mennyit számít maga erre? – kérdezi tőlem.

– Magának ötven fillér – jó lesz? – néz a szemembe. – És miért akarja maga ezt most olvasni? – kérdezi tőlem.

– Szeretném tudni, milyen a karácsony? – feleltem én.

 

*

 

S akkor hát meg is tudtam csakugyan. A feladat ez volt: repedésig fűteni egész éjjel a kályhát, mert így kívánta ezt a betegség, továbbá borogatásokat rakni félóránként szigorú anyácskám fejére s közben, ha lehet, olvasni. Lehasaltam tehát a kályha mellé, a rostély elé tolva könyvemet, ugyanúgy, mint a süketnéma Márton valamikor… de mielőtt nekifogtam volna, elgondoltam mégegyszer a mai délutánt.

Hogy milyen csend volt ma még az utcákon is – nem igaz? meg volt illetődve a város – hogy lehessen ezt másképp kifejezni? Milyen szép volt ma ez a feketeség is például a Nádor utcán, mert micsoda tisztaság volt az! igazán, mintha angyalok söpörtek volna végig a városon. S a sok csomag is, oh Istenem, Uram. Az emberek nevetve léptek ki az üzletekből, s a szép mamáknak oly édes volt a szája – talán rálehelt a városra valaki? S a levegőbe csendet ültetett el s égi békességet a szívekbe. Milyen tehát a karácsony?

S ebből a könyvből aztán megtudtam. Mert íme, na lám, volt ebben egy ember, aki ugyanúgy vélekedett a dologról, mint szigorú anyácskám, mikor tőle telhető haraggal azt dörgi: – Minek szegénységnek az ünnep?

Ezzel szemben volt ennek egy szegény hivatalnoka is, s ez nyilván én voltam – mintha csak rólam mintázta volna Dickens bácsi –, mert ez viszont mindenáron azt akarta, hogy a szegény embernek is legyenek tündérei.

Jó fagy volt a vén London utcáin, s egyre nagyobb lett a hideg. S topogott a szegénység s a két karjával vert magába meleget, de micsoda bizalommal! Mert, ha soha máskor, de a mai napon meleg szoba várta őket odahaza s micsoda fényesség és micsoda illatok! Annak a karácsonyi libának illatát ma is érzem.

De minek is részletezzem? Életem addig egyetlen szép s máig is legszebb karácsonya lett ez: – mintha megszállt volna tőle az ünnep lelke, mintha angyalok szárnyai suhantak volna el arcom előtt – egész éjjel ezt olvastam, s mire hajnalodott: fülem, szám és szívem, minden idegem teli lett a karácsonyok ízével és zamatával s minden időmre.

S olybá tűnt, mintha éppen Várjon Béla bácsinak akart volna felelni Dickens apó, szólván hozzá a következő intelemmel:

– Egyetértek veled öreg hegyi mester, növényeken élő, jószívű Várjon Béla. Mert szomorú dolog ám a szegénység, valóban az, s a jóság szép. És csakugyan: nem ünnepelni kell a jóságot, hanem gyakorolni, ebben is nagyon igazad van. No, de mivel gyakorolod inkább, ha nem avval, hogy minél több módot adsz a jóságra magadnak? S itt a karácsony, no lám, igen itt van. S az bizony nem a lelket emésztő keménység, sem a szigorúság, hanem a boldogság ideje szívnek és szájnak. Oh te kemény apostol, bizony mondom, ez e nagy napoknak minden titka. Mintha egy kis időre elengednék e meghajszolt világ rettenetes gyeplőit, s nagy csend állana meg feletted a levegőégben, s fejed felett kigyúlnának újra régi csillagaid, amelyeket úgy megcsodáltál valamikor…

S azért oly szépek, mondom, mert lihegve megálltál s íme észreveszed őket újra.

– Hát tündéreim is vannak? – kérdezed magadtól – és jó angyalaim is, akik újra körülrepdesik a fejem?

– És ebben a hideg éjben ez a meleg hajlék – gondolod és megborzongasz.

És ráébredsz megint a szívedre – mért vetnéd el? nem jó neked ez a gyakorlat?

Látod, Bettyke, így tanultam én meg Dickens apótól, hogy milyen a karácsony.

– Boldog karácsonyt! – kiáltom azóta én is mindenkinek, mint e szép kis könyvben Tiny Tim.

S akkor határoztam én el azt is, hogy bizony körüljárom e világot, mert látni akarom: van-e az emberi szívnek másutt is, más világokban is olyan szívet-táró, csillagos ideje, mint ez a mienk. S most hallgasd meg még azt is, hogy mit mondott erről az ünnepről e világnak másik legnagyobb szíve, Shakespeare:

 

Mondják, valahányszor az idő közelg, Melyben Urunk születését innepeljük, Egész éjjel zeng e hajnal-madár; S hogy akkor egy se mer mozdúlni szellem; Az éj ártalmatlan; planéta nem ver, Tündér nem igéz, nem bűvöl boszorkány, Oly üdvös, oly szentelt azon idő.

 

Aladdin atyja sírjánál

Ülsz most a Paradicsom délibb vidékén, egy folyónak a partján, egy szikomorfa árnyékában és fügét eszel. Árnyék hűti homlokodat s a reggeli, gyengéd napfény hosszú szakálladat éri. S ahogy áttetsző függöny mögé tűnnek a hölgyek előlünk: nemrég tűntek el a csillagok is s a nedves eget kék folyó tükrözi vissza. Ülsz a nedves, szép füveken, fügét eszel s a vörös agyag-partok szakadékait nézed s túlnan a sárga homokot. S a Paradicsom halai is érzik a reggelt s fel-felvetődnek a kék folyó fodrai közt s Te őket is elnézed, játékaikat, valamint a sápadt, kínai férfit, aki narancsot eszik és egy pálmafa mellett tűnődve megállott. – – Béke Veled Atyám és szomszédaiddal a Paradicsomban!

Atyám, rég elmúlt a Ramazan s itt lenn barna mezőkre nagy köd ereszkedék. Bukdácsolva jöttem idáig a nedves füzek közt, – (a temetőőrök hangos pulykái már ágaikon régen elültek) –, s a temető kék sírkövei közt, besüppedt sírodig, amelynek kövén sok évek esője lemosta már a barna írást. Mert tudd meg, alkonyodik már e vidéken. Még süt a nap, de a levegő finomabb, sötét áramlatai nyugatról halkan közelednek. Magam vagyok itten, már csak az őrök gyújtják a síri boltozatok kék mécseseit s a gazdagok e boltozataiból e békés fény is derengeni kezd már. – Mert tudd meg Atyám, a múltkor is, hogy igen elkeseredtem, egy éjjel nagy veszéllyel küzdve átmásztam a dárdavégű, aranyozott kerítéseken. Éjszaka volt, s csak egy kék, távoli csillag figyelte a csendben merész munkálatomat. Úgy volt, hogy anyám ismét igen szidott engem s ekkor igen búsan elhatároztam, hogy megnemesedem s megtisztulok végképp: fölkereslek éjszaka Téged és melléd temetkezvén, csak csontjaiddal s szegény szakálladdal barátkozom ezentúl. S már a hamvas, éjjeli sírkerten közeledtem feléd, már elértem sírodig, már éppen kikapartam a felső, nyirkos homokot, mikor a szomszéd fűzfa ágán egy gonosz pulyka felrebbent és hangos kurrogásával felveré a temető durva őreit. Jöttek ők dárdákkal s mint sírrablót vittek a bíró elibe. De a jó bíró szomorú szemeimnek elhitte szavam s eleresztett.

Mert tudd meg Atyám, nagyon elhagyatott vagyok s nem csókol meg engem senki. Anyám szigorú velem s hibáimért, amelyek Tőled valók, korhol: hogy lusta vagyok, álmos, szeretek heverészni s képzelgésekkel töltöm napjaim. Így a múltkor is, hogy a város fölött a sziklákon heverésztem, hogy, hogy nem, elvesztettem gyűrűdet, a gyűrű ujjamról elgurult. (Aznap reggel Isten nevét nem említém.) S nagyon kínozott akkor engem Anyám, de Te megelégelted szenvedéseimet. A mély-álom mindig elkerült: akkor éjjel megjelentél nekem s a sziklák között a gyűrű helyét megmutattad s a lélek, a lelkem a sziklák között bolyongva kereste a gyűrűt – s micsoda öröm volt ez, már az álom maga is! mert íme, meglelte egy repedésben. S reggel ott meg is találtam csakugyan.

De jaj, csak egy percnyi az öröme annak, ki vesztett kincsét megleli: csak szomorú maradtam továbbra is.

Félig halottak, félig őrültek az álom alakjai: s ez éjszakán sírtam álmomban, sírt a lélek s megdermedt könnye a homályban. S ez egyszer biztosan tudtam valamit: hogy anyám halkan odajön hozzám és simogat engem. S reggel anyám is sápadt volt és szomorú. Mért vagy oly sápadt? – kérdeztem tőle. – Nagyon sajnállak téged, fiam –, felelte könnyező szemmel. – Oh Atyám! Vajha Isten is megelégelné szenvedéseimet, mint ti s egy reggelen jó hírhozókkal felköltetne engem.

Rég nem látlak már s szemeid fényére alig emlékszem. Ha látnál: csöndesebb vagyok most, kedved szerint való, nem olyan hangos többé, mint mikor térdeiden ültem. – Atyám, igaz volt, hogy éltél, mégis, ki tudja, ki látja, hiszen hol van már a gyermek is, akit ringattál. – Városunkban halála előtt egy szegény perzsa ékszerész, (már mámoros volt a lelke a közelgő haláltól,) a halódó aggastyán így szólt fiaihoz: „Míg éltem, senki se hitte el beszédemet, hogy valaha gazdag ember voltam, hogy negyven év előtt Afrikában virágzó üzletem volt. – Ki tudja, ki látja, talán ti se hiszitek már, amit itt mondok. De meghalok most s arra kérlek benneteket: holtom után mégis higgyétek el s őrizzétek igazamat!” – Így én is őrzöm, hogy itt voltál e földön s nyolc évig szerettél, míg kicsi voltam.

Egy varázsló hív most engemet. Ígéri, hogy megkeni szemeimet csodaírral s szépek lesznek látomásaim ezentúl. Azt mondja: kiválóan alkalmasak szomorú szemeim e célra. S hogy azért továbbra is heverészhetek kedvem szerint. Ki tudja, igaz-e, amit mond? – Egyszer próbaképp egy kis kenőcsöt tett a bal szememre, s akkor láttam egy szép tornyot a hold alatt. Aztán egy madárkát, nedves volt szegény az esőtől, didergett és én igen megszántam. Aztán egy virágot, amely finom volt, mint a sóhajtás, s mintha rajta volna még a hajnal lehelete is. Végül egy szép kék szobát, amelyben egy szép hölgy ébenfa bútorokat törülgetett. S mindezt egy pillanat alatt. S ő még gyönyörű csodakerteket is ígér. – Még nem tudom, higgyek-e a varázsló csábító szereinek s elfogadjam-e tanításait!

Fuvolahangokon sóhajtva kelt a szél. Már itt az éjszaka. A durva őrök fáklyákkal járnak a ködben, intenek nekem s az aranyozott kapukat sorra bezárják. Isten veled Apám!

 

Beszédes gyermek

Homályos térség, egy kisfiú térdel a közepén és egy hang szól valahonnan.

A gyermek: Én olyan jól játszottam.

Egy hang: És mit játszottál gyermek?

A gyermek: A földön ültem egy szekrény mellett. S a szekrény alatt volt egy szép, színes tányér s abban színes ezüst-papírok s én ezekkel játszottam.

A hang: De mit?

A gyermek: Azt nem tudom már megmondani. Csak azt tudom, hogy mindenfélét képzeltem erről a papírról, – gyönyörű aranydiókat képzeltem hozzá, meg egy szép kis menyasszonyt s közben nagyon jól is éreztem én magamat.

A hang: És aztán mi volt?

A gyermek: Oh istenem! Beszéltek a szobában, de én semmit se figyeltem rájuk. Egyszer aztán felemeltek az ablakhoz, hogy nézzek csak ki rajta, esik kinn a hó s a téren, úgy mondták: a hófüggöny mögött ott baktat Rosen bácsi, hogy nézzem csak, mennyire igyekszik, mennyire siet mifelénk, mert biztosan nekem hoz megint ki tudja, mit, hogy milyen mulatságos dolgokat, példáúl azt a könyvet, amelynek címe: Tom Tit száz kísérlete és produkciói. S habár én ilyenkor ujjongani szoktam, ilyenkor el voltam mindig ragadtatva, még tapsolni is szoktam és olyasmit kiáltozni, hogy – istenem, jaj, mit hoz nekem a Rosen bácsi, – úgy látszik, mámoros voltam, bódult az ezüstpapírtól. (Szünet. Tűnődve:) Én olyan jól játszottam…

A hang: És még ki volt ott a szobában?

A gyermek: Oh voltak ott egy páran. Tinike is ott volt. Hol van most Tinike?

A hang: Tinike nem halt meg, tehát odaát maradt, de te meghaltál, tehát itt vagy.

A gyermek: Oh én igazán meghaltam? (Szünet, senki se felel. Könyörögve:) Én olyan jól játszottam.

A hang: És még ki volt ott a szobában?

A gyermek (tünődve:) És mért kellett nekem meghalnom?

A hang: Torokgyík, mit csináljunk? Torokgyík. (Kis szünet.) És még kik voltak ott a szobában?

A gyermek: Anyám. (Szünet. Hirtelen észbekap, sikoltva:) Hol van most édesanyám? (Csönd, senki se felel.)

A gyermek: Oh milyen kegyetlenek vagytok. (Zokogva:) Hol van most édesanyám? (Zokogása egyre elhalóbb:) Hol van most édesanyám? Jaj, ugye nem hagysz? (A tér lassan elsötétül s a gyermek eltűnik.)

 

Lalikám! Málikám!

Oly boldogok voltak, csak úgy kurjongattak az örömtől. Ezt is azonban, szokásuk szerint csendesen. Pedig fiatalok voltak még, de milyenek!

Ej haj! Hogyne! Hisz jó melegre volt befűtve szobájuk, jócskán világos is volt ám idebenn, az ablakokon túl viszont oly dermesztő volt a sötétség! A világ ködbeborúlt odakinn. A fergeteg egész nap addig vonított s nyítt, mig estére ködköpenyt nem vett magára s elhallgatott. S nem jó-e az ilyet tudni s időnként még el is gondolkodni felette? És hasonlókép még jobban beburkolózni csendbe, magányba? Hogy odakinn sántikálva jár a zimankó, meg van fagyva lába s csak úgy csikordúl léptei alatt a rög.

Ilyen volt a világ köröskörűl. Ám idebenn, a szobában mazsolás kalács illata lengedezett. Oly határtalan ez az illat s oly édes! Szívd be mélyen pajtás s meglátod: úgy érzed magad majd tőle, mint a berúgott pék. Amellett, hisz születésnap is van ma, vagy mi? Ne lenne hát az ember vidám?

S már a múlt éjjel is mily furcsa vendégük akadt. Nyílván már a mai nap, már az ünnep tiszteletére. Alkonyatkor, hogy teli lett a szoba füsttel, a férjecske mostanában bizony megint kicsapongva pöfékel, ki kellett hát szellőztetni a szobát. Megtanácskozták a dolgot, meg is állapodtak egy-kettőre s mivelhogy a szót követi náluk fürge tett, kinyitották hát az ablakokat s bújtak be gyorsan a fürdőszobába. S mire bejönnek vissza, óvatosan benyitnak, felgyújtják a villanyt is suttyomba’, haladnak előre, kivizsgálni: nem rabló ül-e az ágy alatt? – hát mit látnak? Ott ül egy árva madár egymagában a képkereten. Hát nem ajándék? S úgy odaillett a szegény, oly szivük szerint illett éppen oda, mintha a jó Isten maga, vagy legalább is művész eszelte volna ki az egészet.

– Hogy odagubálta magát! jaj csak csuknád már be azt az ablakot! Lalikám, Málikám!

S a kis asszony ott melengette meg a kebelén, – bedugta hamar két kis fehér almája közé,… majd meg is etették a szegényt s a tetszésére bízták utóbb, mint cselekedjen? Marad itt náluk vagy vándorol-e tovább? Fészket raktak hát neki egy női cipőben, teligyömködték azt harisnyával, hogy jó helye legyen ott a szürke barátnak. S miután nyitott ablaknál kellett aludniok ugyis, lévén a gyerek-férj bizony kicsit gyenge tüdejű, rányitották hát éjjel az ablakokat.

S csakugyan: hajnalban a madár becsicsergett még a balkon küszöbéről, majd meghajtotta magát s elrepűlt. S még hozzá: oly hangos volt a kölök, hogy fel kellett ébredni tőle. Hát nem gyönyörű? S kacagva kellett aztán elaludni s még egy jót aludni reggelig.

S mily szép volt, mind az egész nap, csupa gyönyör! A férjecske reggel ölében hozott be egy nehéz medvét. A medve belsejében tojásos kalács volt, négy liter bor, egy kosár aszuszőlő, füstőlt csülökből, nem is egy, de kettő, apró, jeges cukorkákból pedig két dobozka… (ezek olyanok, hogy azonnal elolvadnak a száj melegében), s még mi minden! Hálóingekre selyem, két vég, selyempapucs, fénylő, fekete, nyakba való selyemkendő a hideg ellen, tündöklő habos-fehér, egyszóval: csupa selyemfénybe borúlt ott a világ! S ami a végére maradt még: egy ködmönke, fekete, perzsa prémből… S még ettől se lenne hát az ember vidám?

A férjecske este ott korcsolyázott a szőnyegen. Nagy ívekben, hangtalanúl úgy lendűlt ide s tova, s ugyanúgy nézegette közben lábikráit, mint az ívelők. A tömzsi kis asszonyka pedig ott állt a szoba közepén s olykép zötykölte magát, mintha dudálna.

Egyszerre csak kinyílik félig az ajtó.

– Jézus, a rendőrség! – dugja be elvadúlt fejét a Terka s máris helyet ad két fekete, fényes alaknak. Ezek megállnak a küszöbön. Olyanok voltak ezek mind a ketten, mintha csupa négyszögekből alkotta volna meg őket a teremtő. Még a bajszuk is vad volt és kemény. Egyszóval: nem volt ezekben a világon semmiféle gömbölyűség.

Annál gömbölyűbb lett most a kis asszony. Ő bizony még jobban összehúzta magát. A gyerek-férj viszont kissé kábán bámúlt oda s legszívesebben talán a csúcshurutjáról kezdett volna beszélni.

– Tessék csak követni minket a rendőrségre, fiatalember, – szólalt meg ekkor a tekintélyesebb s ajkáról, mintha fekete hegyek intéztek volna szózatot.

– A törvény nevében szólítjuk fel Önt, – egészíté ki gyorsan a másik.

– Ön hivatalában két hét előtt sikkasztást követett el, – tetézte még a szót, s megint az első. S azonmód már a vállára is tette volna kezét…

– Én majd veled megyek, apukám, sose félj! – ugrott ekkor közibük gyorsan a kis asszony. – Csak gyere, öltözz fel hamarán, jó melegen. Majd az urak várnak, – mit gondolsz? Az egészség minékünk az első, – mondá. S addig-addig hadonászott, beszélt neki, bugyolálta be, míg a kis ember, hogy-hogynem, talán zavarában is, himbálózni kezdett ott a szoba közepén.

– Lalikám édes! – Málikám édes!

S nemsokára már az utcán voltak.

 

*

 

– Mit csináltál, te szamár? – fordúlt oda Jani bácsi ifjonti vendégeihez, – miután egyetlen mozdulatával kitessékelte a szobából fekete kopóit s menten le is zárta utánuk az ajtót. Úgy látszik, érdekelte őt az eset.

– Mit csináltál te? – sikkasztottál? – nevette szívéből a szegényt. – No te őrült vagy, igazán. Aztán hogy jutott eszedbe ez a marhaság? – mulatott rajta. Fürge kis ember volt s elég vidám, – ám olykor, mintha hirtelen aggodalmak szállanák meg őt. Szinte hallgatózni látszik ilyenkor. Ki tudja, tán arra figyel, nem állott-e meg valahol köröskörül a világ?

– Hát nem inkább koldús vagyok én, mint ronda sikkasztó? – csapott bele tenyerébe könnyű szívvel, – hallgass csak ide! Kiállok az utcasarokra, azt hiszed, akad ember, aki a pofámba világít? Te meg idenézz, hogyan belebámúlok én a te pofádba, mi? Nyomd már idébb azt a ronda pofádat, hadd látom, kiféle vagyunk? – ordított reá. De alig egy pillanat múlva már, minden oka megvolt csodálkoznia.

A mi emberünk ugyanis olyan szíves készséggel dugta előbbre az orrát, oly szolgálatkészen kínálkozott arccal oda, hogy nézze csak meg őt, ha jól esik s tetszése szerint, – hogy bizony ez valamelyest meglepte a kis öreget.

– No, no, fenét, miféle emberek ezek? – mormogta magában s végigmustrálta őket alaposan. Egy-egy ferde pillantást még az asszonytól se sajnált.

Ám ő is, az asszony is olyan volt ott, mint egy elveszett labda. Nyakát kissé előredugva nézegetett körűl s oly kedvesen, már szinte bíztatón, mintha ő is csak azt várná, hogy belerúgjanak valahonnan. S ez is furcsa volt.

– Hát ti mifélék vagytok? – kérdezte most már tőlük is. De szavára sem itt, sem másunnan, mondjuk, a levegőből, választ nem kapott. Hallgatózva emelte fel hát a fejét. Az ily csendeket ugyanis nem szerette semmiképp.

– Ezek talán őrűltek? – gondolta magában. – Vagy valami más van itt? – szimatolt. – Hány éves is vagy te? – kérdezte a fiútól.

– Tizenkilenc.

– Mennyi? – riadt fel. S megint csak meghökkent egy kicsit. – Hát az asszony mennyi, mondd?

– Tizenhat…

– Tizenhat?

– Igen, – feleli. S egyre csak úgy állt ott, mint a nyíltszívűség. – Jani bácsi viszont kicsit sokallni kezdte már a dolgot. Vérmes emberke volt, hamar méregbe jött.

– Tizenkilenc vagy és megengedte neked az apád, hogy megnősűlj? – fakadt ki belőle a düh. – Hát nem őrűlt ember a te apád?

– Nincs már apám.

– Hát a mamád megengedte?

– Jó asszony az anyám…

– No ne mondd már, – csodálkozott Jani bácsi. Mivelhogy egyik ámulatból a másikba esett csakugyan. Kérdezhet, amit akar, – foganatja semmi sincs.

– És most te sikkasztottál? – kérdezte zordonúl.

– Igenis, – felelték neki szelíden.

– Igenis? – kérdezte Jani bácsi s már majd megőrűlt. – Hát ilyen szíves ember vagy te? – kacagott fel, mintha csiklandoznák. S azt se tudta, mitévő legyen? Csak azt az egyet tudta biztosan: a kezébe kapja most ezt a fiút s úgy megforgatja, mint Jézus a vargát. Csak éppen, hogy tűrtőzteti még magát, mert úgy is illik s úgy is esik az jól.

– No nézd csak, édes öregem, – fordúlt hát hozzá igen szelíden, ám ereiben már felérezve az indulatok ízét. – Nézd csak öcsém. Ne mondd te nekem azt mindenre, hogy igen. Jó lesz? – A fiú most búsan hallgatott.

– Mert nézd csak, beláthatod, mire megyünk azzal? – Mert mi nékem a mondanivalóm a te dolgodról mindenekelőtt? Hogy nagy ám a különbség, vajon fiatalember-e az illető, aki sikkaszt, vagy pedig öreg… No de hova bámúlsz, a fenébe bele, hallod-e? – ordított reá. – Ne a király képébe’ gyönyörködj, ha velem beszélsz… – kiáltotta vadúl.

– Igenis.

– No lám, – zárta le haragja zsilipjeit komoran. Mert a haragnak még nem volt itt az ideje. – Azzal kezded az életedet, hogy sikkasztasz? Hogy állsz majd meg akkor a lábadon? Tizenkilenc éves vagy, jóformán még süldő, mi az istennyilának házasodtatok ti össze, – kezdett el ugyanazon a dolgon mérgelődni megint. S megelégedéssel állapította meg ugyanakkor, hogy emberkéi mégiscsak elszontyolodtak egy kicsinyég. S már ez is valami. – Nem néznek akkora nagy bizalommal a szemébe legalábbis.

– Ide-oda ráncigálom őket, azt teszem egyelőre, – gondolta magában.

– Mi volt a gondolatod, mire házasodtál? Csak nem arra számítottál már akkor is, hogy sikkasztani fogsz?

– Mindent meg fogok téríteni, nagyságos uram, – szólalt meg ekkor elnézést kérőn, szomorúan a fiú s ráemelte dióbarna szemét. A szemei oly tiszták voltak s oly búsak, mint a tó.

– Hát erről beszélek én?

– Nem erről, nagyságos uram.

– De azértis, hogy erről. Mondjuk azt, hogy erről. Honnan a nyavalyából akarsz te majd egy ekkora összeget megtéríteni? – kérdezte vidáman s mosolyogva himbálta magát, – várta, mit felel? – No? – A fiú kissé bizonytalanúl felelt.

– Majd fölösleges jövedelmekből, nagyságos uram, – mondá félénken.

– És van neked ilyen?

– Egyelőre nincs.

– Hanem?

– Majd lesz talán.

De már erre felállott bizony.

Pedig ez volt számítása szerint is a kellő pillanat, mikor le kéne csapni rá… De valahogy: torkán akadt a szó. Pedig: de jó lett volna még egy csöppet csúfolkodni vele. S ámúldozni tán, hogy így-úgy, miről beszél?

– Fölösleges jövedelem? – hahotázott volna s még a szeméből is kicsordúlt volna könnye. Ám: valami súly máris ránehezedett a szívére.

– Mondja csak, mért ment ehhez a kófichoz feleségül? – kérdezte még rekedt torokkal s szinte rimánkodva az asszonytól.

– Kérem, mi szerettük egymást, kapitány úr, – hangzott még a méltatlankodó felelet.

– Ejnye, no, de furcsa! – rázta meg az öklét. – Maguk úgy látszik, egészen egyformák, kedveseim. Igen, még íly módon is meg akarta próbálni velük…

Egy hang azonban azt súgta néki ekkor, hogy elég! nem jó lesz ezt így folytatnia! Az Istent kisérteni nem jó. Ez egy másik fajta, – mit akar ezektől? Sétálni menjen inkább, akármit csináljon, csak ezt ne folytassa tovább.

Ne hívna be mégiscsak valakit? Hogy mit szól ehhez valaki más is? Mondjuk: egy másik öregember, aki bitangabb fajta, nem olyan, mint ő. S kit kéne behívnia voltakép?

Így járt fel s alá, töprengve meg-megállt, hol az ajtó közelében, hallgatózni kicsit, hol megkopogtatni egy-egy bútort…

– Mint egy álom, – susogta magában. Mit csináljak ezekkel?

De végűl csak legyintett szomorún, s kimerűlve leűlt.

– Kérem, én másállapotba’ vagyok, – nékem megdagad itt a lábam a sok állástól, – hallatszott még a menyecske nagyon riadós panasza.

– Oh, Málikám! – sikoltott a fiú.

– Oh, Lalikám!…

Rájukbámúlt, széket is kínált, – s egy kicsit bizony, mintha meg is szédűlt volna valamitől.

– Maguknak tehát gyerekük is lesz? – kérdezte szórakozottan.

– Igenis.

– Akarták is a gyereket Önök?

– Igenis.

– Több gyereket is akarnak Önök?

– Igenis.

– És hány gyereket akarnak, mondják, az istenért! Ötöt?

– Gondoltuk: három is elég lesz, kapitány úr.

– Igen?

– Ha Isten is úgy akarja, kapitány úr.

– Igen, igen.

Bemártotta hát a tollát, hogy mégiscsak felvegye adataikat is. Ám ekkor furcsa érzése támadt hirtelen. Úgy érezte magát, hogy egész megváltozott már a belseje. S ha nem siet most nyomban valahova, emberi szívek közelébe…

És mégse tudott, semmikép se tudott elkészülni velük. Ott ült még mindig s kérdezősködött.

– Mint a jelentésben olvasom, Önök táncoltak tegnap este, kedveseim, – próbálkozott.

– Igenis.

– És mért táncoltak Önök, az istenért?

– Mert örvendeztünk, kapitány úr.

– Örvendeztek Önök? – kérdezte tőlük és lankadtan, kábán nézett körűl. Az arcán komoly aggodalom ült. – S valósággal, mintha megmentették volna valamitől, ami szörnyű! – ami igen veszélyes dolog is, mert beleveszi magát lassan az ember agya-velejébe… úgy ugrott fel a székéről hirtelen, mikor odakinn dörömbölni kezdtek végre ajtaján.

S mintegy lidérctől megszabadúlva mosolygott… S olyasmit gondolt, hogy az államnak ezt a fajtát voltakép jutalmaznia kellene. Mert az ilyenek elpusztíthatatlan életkedve tartja fenn talán az egész emberi életet.

 

Méregfogak

– Legyenek csak ázsiai állapotok, úgy van! – förmedt ránk a bég. – Mi gondja vele? – emelte fel ujólag viharvert fejét apám felé. Olyan volt így előttünk, mint egy török Lear-király. Csak még meseszerűbb, még álombaringatóbb s különösen nékem. Piros bugyogóját, a csibukjában pöffedő vastag dohányt oly ámúlt élvezettel nézegettem, szimatoltam, vagy lehúnyva szemem oly ideges gyönyörűséggel szürcsöltem minden szavát, mintha el akarnék ájúlni tőle.

– Basi, basi, – vagy oh, édes goszpodin! Így szólongattam őt magamban s meggyszinű, szúrós szemeimmel egyre csak ösztökéltem őt, hogy minél mérgesebb legyen, mert akkor beszél. A hangja zene volt nékem, ezt éreztem. A hangja olyan volt nékem, mint a boroshordók bágyadt kotyogása. Tíz éves voltam akkor.

– Inkább az a néhány semmitevő üldögéljen nekem itt kinn a parton, minthogy mindenki szorgalmas legyen és senki se üldögéljen többé soha és sehol… – förmedt újra reánk és egyre dühösebben. – Megértett Ön engem? – kiáltotta vadúl. Oda nézzetek fel… – S mi mind a hárman felnéztünk az égre.

– Milyen szine van annak? – ripakodott ránk. – Kék. No látja csak Zsír uram. – Így nevezte apámat, nem tudni miért, azt mondta, hogy az igazi nevünket, amely Kronáka volt, ő nem tudja megjegyezni. Apámat Zsírnak nevezte, engem pedig Maszlónak, vagyis vajnak, szintén ismeretlen okokból. – A békesség kék színű, – folytatta, – a zaklatottság meg fekete, – tette hozzá diadalmasan. S nyomban meg is nyugodott önnön érveitől. Égi békességgel nyomta aztán szájába a sárga borostyáncuclit s szórakozottan szipákolni kezdett. Ám a csibukja ezalatt kialudott. Gyorsan csörgetni kezdtem tehát gyufáimat, hogy hallja. S lobogva, kaján alázatossággal rögtön meg is nyomkodtam a pipa hamvát, majd letérdelve mellé tűzzel szolgáltam neki.

Zsír úr pedig – már mint az én apám szegény: furcsa, kajla, hosszúkás termetű ember, mindenkor álmatagon imbolygó fejjel, – ez a Zsír úr, mint annyiszor, most se felelt semmit. Elfordítá fejét a Drina felé s elkényszeredve mosolygott.

– Csakhogy hány ember élhetne meg itt ebben a paradicsomban? – jegyezte meg utóbb s szokása szerint ezt is inkább magamagának. Ám a bég, mint a forgószél kapott bele ebbe az egy szavába is nyomban.

– Vagyis Ön próféta kiván itt lenni közöttünk, nemde? – kiáltotta, mint az olyan ember, aki végre célpontba talált. – Aztán milyen próféta, mondja csak? Egy olyan próféta, aki nem a békesség, hanem az ipar áldásai felől kíván meggyőzni minket, mohamedánokat? – No köszönjük szépen, – fi! – És messzire köpött ki az alatta zúgó folyóba.

– Vagy nemlétezők felől akar Ön gondoskodni már most? Ne siessen úgy, édes Úr! Legyen csak kevés a lakosság, mondom Önnek én. Aki pedig nem létezik, az nyugodjon békén a természet vánkosán. Úgy, úgy bizony. Mivelhogy semmi kedvem ahhoz, nagyrabecsűlt Uram, hogy ez a békés kis völgyem itt egy-kettőre megteljen emberi szennyel és zajjal. – Szunnyadni kell annak, édes Úr, ami szunnyad, az lesz annak jó. Mivel, hogy mi sokkal többet tudunk a természet titkaiból, mint Önök, nyugatiak. Hogy van hát, hogy épp Önök mernének leigázni minket képzelt fensőségeikkel? No, de rosszúl számítanak, biztosíthatom. Hol lesznek már Önök, mikor mi még mindig békésen fogunk szipákolni ugyane parton Uram…

Így vitatkoztak ők, apám és a bég. Pedig hát szerették egymást nagyon. Csak éppen, hogy vad haraggal, konok indulattal acsarkodtak egymás ellen minden időben. Minden kicsiséget felhasználtak, hogy egymás álláspontját rontsák.

– Ami pedig azon nyomorgó asszonyt illeti odaát, – s itt csibukszárával átal mutatott a folyón, – akire Ön ma reggel volt oly szíves felhívni figyelmemet, Uram, nos, mit gondol Ön? A gyárak tövében majd nem akadna talán még sokkal több oly nyomorúlt nő, aki sápkóros leányával kinn heverész az ég alatt, mivelhogy nincsen másutt tanyája a földön?

Így szólt a bég s mi most mind a hárman tűnődve néztünk át a folyón. Ott, a Drina túlsó oldalán ugyanis egy óbégató asszony ült a szitáló esőben. Még esernyője sem volt. Óbégatása pedig még a folyó zúgásán is átalhatolt olykor. Valami romok alá vette be magát ma reggel a szegény s szinészi fennszóval hirdette nyomorát az elinduló tutajosok felé. Háta mögött kékre meszelt falak meredeztek, az egykori emberi hajléknak bensőségei. A többit: tetőt, falat, kerítést, mint hírlett, egy szeptemberi délután vihara tépte le s vitte magával a megbőszűlt folyóba. Lakosai pedig elköltöztek innen. Tutajon vitték el, amijök maradt s még csak levelet se írtak ide soha többé, úgy mondják.

Itt ült az asszony valami széken, sápkóros lánya pedig a kék falak alatt feküdt egy szalma-vackon, valóságos emberi fészekben, rongyokkal letakarva szegény. Így mesélte apám ma reggel a bégnek, ő maga győződött meg minderről személyesen, mintahogy szeretett meggyőződni a szenvedésről… Mintegy teljesen ki akarta üríteni a keserű poharat mindenkor, mielőtt felemelte volna jóságos, segítő kezét.

Mi pedig itt álltunk éppen átellenben véle. Illetve: apám meg én álltunk, a bég pedig ült. Ő is egy széken ült, ablaktalan háza tövében… (a ház ablakai nála mind a belső udvar felé nyíltak), esernyőt is tartott balkezében, s mint mondá, ma csak azért helyezkedett el itt oly kényelmesen, mert borús időben még jobban van alkalma gyönyörködnie az ijesztően mély Drina folyó halainak vidám ficánkodásában.

A Drina folyó e tájt ijesztően mély volt csakugyan. Sziklafalak között szágúldott tova mélyen bevájt medrében, szilajon kanyarogva, mint az eszeveszett s a fordulókon, sziklaszorosokon olyféle vad ugrással harsogva keresztűl, ahogy talán az albán hordák vetik át magukat mindenféle palánkon vagy keritéseken, késsel a szájokban, ha gyilkolni kell.

Apám tűnődve állt ott még egyideig, aztán két kezét mellére téve elköszönt a bégtől. Úgy látszik, megunta a civódást, menni akart végre, miután kigondolt valami segítséget a szegény asszonynak is. De a török nem engedte még.

– Hallja csak maga outsider, – kiáltott oda apámnak gorombán. (Én még a gorombaságait is jó szívvel vettem tőle. E pillanatban példáúl olyan volt ő nekem, mint egy haragos kis vörös szellem.) – Hallja csak. Ha maga azt a hatszáz disznaját egyszerre csak karámba csapja vagy ólba rakja, legalább a felét elviszi annak az ördög, úgy csinálja meg a számadását, jó előre figyelmeztetem Önt. Egyrészt: a disznó a hegyi farkas ellen itt nálunk csak akkor tud védekezni Uram, ha szabadon van. Vadabb fajta ez, mit gondol Maga, nem tűri ezt hogy bezárják, vagy elsenyved, vagy kitör. Én magam tulajdon szemeimmel láttam egyszer, amint egy nagy hegyi kan lejött a szelid csordákhoz és megfedezte őket. Vagyishát: félig vad disznó ez mind. Mondtam, megmondtam, most pedig elmehet.

Apám mosolygott és újra köszönt. Ám a mosolya most komoly volt. A bég pedig biccentett s ravasz kis szemeiben megcsillant a jóság. Valami fény. Szerettem én ezt a fényt. Megöleltem tehát és megcsókoltam őt. Aztán mentünk is csakugyan.

Az úton, jól emlékszem erre, még meg is mondtam apámnak, hogy én olyigen szeretem ezt a kis törököt. De apám nem felelt erre nekem. Eltűnődve ballagott, én pedig újra meg újra megálltam s hol valamely bokor, hol palánkok mögűl lestem vissza reá. Ott ült ő s mint látszott: lefelé figyel a folyó felé. Az alkonyat hideg fényében megint olyan volt babonás kis alakja nékem, hogy legszívesebben táncra perdűltem volna véle, holmi duhaj kiáltozások közben. Alig tudtam akkor megválni: sem alakjától, se véle kapcsolatos fantáziáimtól. Ám apám füttyentett nékem s én, mint az elmaradozó kis kutya szaladtam ujra utána.

 

*

 

Mi ketten akkor nagyszerű tervekkel foglalkoztunk odalenn, e messze burjánzó vad paradicsomban. Azért mondom, hogy mi ketten, mert apám mindent megbeszélt vélem, tíz éves fiával… én pedig állkapcsaimat összeszorítva hallgattam őt, meglehetősen vad tekintetekkel s rendesen csak ennyit feleltem neki:

– Igen, jól van, csak csináld, helyes.

És szúrós szemeimet, mint a horgot akasztottam a lelkébe. S hogy a szó elhangzott, attól a perctől fogva valóságos görcse fogott el a követelésnek. Sarkalltam őt embertelenül. Érezze, hogy várom, nem felejtettem el, számon tartom, vajon végbeviszi-e csakugyan, amit megigért.

S míly zsugori voltam én akkoriban, apró kölök. Képes lettem volna megbotoztatni a bérest, ha példáúl nem volt elég takarékos s ebédje közben elszórta túrója felét, mialatt ujjaival a szájához emelte, vagy teszem azt, nem szedte még utólag is össze a kenyérmorzsákat ruháján.

– Meg kell becsűlni, amit Isten adott, hé! Hát így becsülöd meg a gabonaszemet! – kiáltottam rá, s úgy megugattam őt, mint kutyánk a vonuló vadmadarakat. Ámúlva s valósággal sérthetetlenűl bámúlt ilyenkor arcomba nem egy cselédünk s különösen az öregebbje. Ám e tekintettel mit se törődtem én. Fösvény lettem, mint az ördög anyja, ilyenkor szinte belegörbűltem már az acsarkodásba, szertelen lettem, irgalmat nem ismerő. Kezdetben ugyanis nem valami jól ment még a sorunk s már ezért is, amit megszereztünk, amire sikerűlt rátenni a kezünket: azt vad erővel kapcsoltam magunkhoz azonnal, számadásba vettem máris, s nem is igen örűltem néki többé. Ez a miénk, ez még nem a miénk, mi lesz, ha még ez is a miénk lesz… ilyféle számadásoktól hemzsegett apró koponyám… s mormogva jártam a kerteket, egészen úgy, mint az apám.

Kétezer hold földet bérlünk, ez sok. Kétszáz korona bért fizetünk az egészért egy évre, ez, ha meggondoljuk, kevés. De csakugyan kevés-e? Hatszáznál több a disznónk, ez igaz s rengeteg a szilvánk, – csakhogy mit csináljunk mi a szilvával meg a disznóval? Ez volt a legfőbb kérdés.

A szilva ott rohadt el a fák alatt, az ördög se törődött avval. – Nézd csak, ez a szilva csupa cukor s ott rohad el a fák alatt, – mondotta nékem apám. S a disznóval is így volt. A mohamedán nem eszi húsát s hogy minek volt itt mégis annyi, nem tudtuk. Ha történetesen hegyi farkas vitt el egy-egy süldőt, a pásztor nemhogy röstellte volna magát, még inkább örűlt is neki. – Kevesebb a bajom, goszpodin, – mondá égi nyugalommal s barátságosan a szemünkbe röhögve.

Szilva meg disznó s ujra szilva meg disznó, – ennyiből állt ott a világ. A lakosok pedig kinn ültek, házaik előtt, naphosszat feketéztek, csibukoztak s amit Isten magától adott: kis búzát, török búzát, – beérték ők ennyivel is.

Csóválgattuk a fejünket: – mit csináljunk? Mert hát nem jól van ez így.

– Mindenesetre a szilvából előbb disznót csinálunk, édes fiam, – mondotta nékem apám. Megrázatta tehát a fákat s aláeresztette a disznókat, hadd hízzanak a szilván legalább ők. Ám a disznók is csakhamar megunták a szilvát, de melegük is volt nagyon idelenn, így hát ki kellett őket csapni a távoli bükkerdőkbe fel, míg a nyolcszáz vagy ezer méter magasságot elérték. Itt megnyugodtak valamelyest s megint elkezdődött csendesebb, barátságos röfögésük. Ez a hír valahogy nagyon megnyerhette tetszésemet, mert nyomban kérdeződtem én is utánuk. Egy béresünk emelt fel magához a nyergébe, mint egy kis kutyát, ő vitt el pántlikás lován fel a magas erdők felé. Útközben, mikor lassan ment a ló, sokat énekelt, majd elkapván egy-egy levelet az útszéli fákról, ajkai közé vette azt s azzal zümmögve danolászott. Aztán kiköpte a levelet is és nevetett. Én azonban keveset nevettem, komor voltam nagyon. Hátravetett kezekkel sétáltam aztán odafenn is az erdőn, sétáltam, tűnődtem magamban, mint egy gentleman. Olykor szivarozni lett volna kedvem. Órákig elnéztem, hogyan dörgölőznek a kanok a fák törzséhez s közben üzleteinken törtem a fejem. Csak egyetlen alkalommal visitottam fel én is s ugyanúgy, mint a többi gyerek, ahogy a kanászok cigánykereket vető purdéi, s ez akkor volt, mikor legnagyobb kanunk a szemem láttára taposott szét egy viperát. Gyors ügyességgel kapta két körme közé s addig zúzta, morzsolta, míg ronggyá nem tépte dühében.

No de apám mégiscsak kitalálta végre, hogy mit csináljunk a disznókkal. Húsfeldolgozó műhelyt állított fel egy patak mentén s nem kímélve se magát, se pénzét, addig acsarkodott, harcolt, perelt, emberekkel, a béggel, hatóságokkal, amíg meglett az is. Nagy költséggel egyenesen Magyarországból hozatott magának egy kitűnő hentest. Akkora fizetést adott néki, hogy az utóbb egész kis vagyonnal távozott haza tőlünk.

Apám konok ember volt s ha egyszer a fejébe vette magát valami, nem tágított mellőle többé s ha minden vagyona ráment is, akkor sem állt meg a félúton.

– Tudod-e mit fizetnek konzervért a nyugati államokban? – kérdezte tőlem, egyetlen társától, pihenő perceiben. A félszemét lehúnyta ilyenkor.

– Tudod-e, hogy a munkásságnak ott mit jelent a konzerv? – hánytorgott, békétlenkedett szűntelen.

– Szalámigyárat csinálok! – kiáltott fel egy alkalommal. – S szakadatlan dolgozott. Megbízható lovaslegényeket hozatott valahonnan, akik vállukra vetett két karabéllyal lábon hajtották el a disznókat egy bizonyos állomás felé, – már nemigen emlékezem, hová. Csak azt tudom, hogy ezen az állomáson gyorshizlaló-telepet állítottunk fel csakhamar, hogy a hajtásban kimerűlt állatokat itt felhízlaljuk valahogy.

Közben a szilváról se feledkeztünk meg természetesen. Még csak meg sem elégedtünk a magunkéval, nemsokára megvettük az egész termést, amerre csak szem ellátott. Apám aszalókat állíttatott fel odaát a hegygerincen, egyiket a másik után. S augusztusi éjszakákon büszkén állt ki a folyópartra velem, hogy megcsodálja, megbeszélje művét. Odaát az aszalókból egyik tűzcsóva a másik után csapott fel s oly szeszélyes erővel, hirtelenűl, mintha szilaj hatalmára hívná fel a figyelmet. A lángnyelvek vörösek voltak, rövidet csattantak, libbentek s elűltek megint. Legjobban az tetszett nekem, ha már semmi se mozdúlt s a békés tüzek egyre vörösebben kezdtek el fényleni odaát, valamely nedves ragyogással, s mint a parázsló, nagy tömbök puffadtak meg aztán egyre jobban, minél inkább előrehaladt az éjszaka. A szél időnként tejsűrű füstfelhőket sodort ide felénk. Egymást hajszolva tólúltak ezek fejünk felett s a Drina völgyében szállottak el valahova északkelet felé. Mi pedig sóhajtottunk.

Nem voltunk se boldogok, se vidámak, pedig sok minden érdekeset láttunk, megéltünk akkoriban.

Olykor apám példáúl felvitt magával oda is, ahol a lekvárt főzték. Magasan fekvő, agyagos völgyben volt ez, tökéletesen zárt és kerek hegyi teknőben. Csodálatos világ nyílt meg itt is előttem: vagy harminc napszámosunk dolgozott itt, harminc lekvárba mártott, füsttől, tűztől feketűlt alak, aki sose mosdott. Ezek nagy gödröket vájtak előbb az agyagba, aztán tüzet raktak bele és kiégették. Mikor ez megvolt, körűlásták a lyukat s e körbefutó árokban futótűzzel tüzeltek, mindaddig, míg kiégetve ott nem állt az óriási vörös agyagfazék. Ebben főzték, mindig az oldalát hevítve, a lekvárt. Dagadozva emelkedett az fel az üstök pereméig, mint a szurok. S mire fölért volna, felszine pöfögve nyílt meg s lesüllyedt megint. S oly sűrű lett a végén, hogy késsel kellett kivágni darabokban a katlanokból. Juhbőriszákokba varrták aztán s megindúlt a szállítmány tutajokon a tajtékzó Drinán.

Ez a veszélyes utazás izgatta mindig a leginkább képzeletemet. Oh, hogy irigyeltem én a szállítmány-vezető törököt. Ott ült ő egyes-egyedül a tutaj orrán, vörös bugyogó volt rajta, napernyő volt a kezében… beszállt, leült, – a tutajt pedig meglökte valaki mögötte s attól a perctől fogva, átadva magát az áradatnak, oly mozdulatlan fenséggel vitette magát a nádfonatú székén, mint egy piros szobor. Sokat néztem én utánuk. Olykor utánuk is futottam bizony, olykor még sikoltani kellett, különösen, mikor fordulók, vagy sziklaszorosok felé közelgett a keskeny tutaj, vagy bérc mellett suhant el oly hajszálnyira s oly egyenletes és közönyös gyorsasággal, hogy az emberben megfagyott a vér… De mégiscsak átsiklott a bajon mindig könnyedén, bár súlyosat billentvén rakományával a hullám hátán. Kiáltozni kezdtem ilyenkor, vagy oly hálásan és lelkesen hadonásztam, hogy elöntött a könny. Ám a komoly török még ilyenkor se fordúlt felém, pillantására se méltatott. Ott ült ő s meredt szemeivel a vizet nézte szüntelen.

Így jutottak a bőrzsákok valahova messzi vidékekre, ahol vasútra kerűltek utóbb. – Apám egy téglagyár tervével is foglalkozni kezdett idővel, de erről mégis letett. Később a gyapju is foglalkoztatni kezdte, vagyishát a juhtenyésztés, de a birkákkal nem boldogúlt sehogy. A gyapjús birka túl hamar elfajzott e vidéken.

 

*

 

Így éltünk, így gazdálkodtunk több mint két éven át.

– Mégis csak jobb, mintha semmit se csinálnék, – mondta nékem egyszer apám hazaballagóban.

– Hogyne volna jobb, – fortyantam én fel erre. – Mit gondolsz, gazdag ember leszel s akkor megvesszük azt a kis házat, odaát Magyarországon, – mondottam és ránéztem apámra. Ma is emlékszem még, mily hitetlenűl mosolygott e szóra, mily szomorún, mint akinek se hite, se reménye többé.

Ment pedig minden, mint a karikacsapás, – apám mégis mindig szomorú volt.

Annál keményebb lépésekkel haladtam én most már közvetlenűl az oldala mellett, mintha biztatni akarnám őt. Nem szaladoztam szerte többé. Azt képzeltem, hogy csizma van a lábamon s füleltem, elég jól konganak-e már lépteim a fahídon. Elhatároztam, hogy télire csizmát kunyorálok ki magamnak okvetlenűl s még gorombább leszek a személyzettel ezentúl. Főként pedig: hogy apámmal most már végképen elfeledtetem hűtlen édesanyámat.

De a béget is meg kellett volna még békítenem valamiképen. Csakhogy ez nem ment, egyre konokabb lett.

– Oh, hogy az ördög vinne már benneteket a pokolba. Oda le, nézd! – rendesen ezzel fogadott, ha apám valamely üzenettel küldött hozzá.

– No, de el is visz benneteket egyhamar, sohse félj, – jövendőlte felőlünk kegyetlenűl. – Mit akarsz, padisah? – idézte aztán a kérdést valamely keleti meséből.

S én karjaimat keresztberakva mellemen, meghajoltam előbb. Aztán nagy alázatosan előadtam kérelmemet.

– Goszpodin, apám jó egészséget kíván neked.

– Én is neki.

– Goszpodin, apám kérdezteti tőled, hogy mi a tapasztalatod? Csakugyan árt-e a drinavíz a jószágnak?

– A ménkű csapjon a jószágotokba, mindbe, – felelte a bég. Aztán, mintha mi sem történt volna, leültetett s nem hagyott elmenni többé. Ott kellett üldögélnem vele egész délután. Beszélgettünk. Ő kérdéseket tett fel, – s ragyogó szemmel várta válaszomat. Rendesen nagyokat hahotázott rajtok.

– Goszpodin kérem, – mondottam néki egy idő múlva, – légy szíves mondd meg, mi a tapasztalatod: mennyi napraforgó magot kell a csirkék elébe vetni? Mi az egészségesebb? – És másodszor: ha valakinek az olaja nem jól sikerült, mert nem tiszta, mit kell akkor csinálni vele? mondd meg.

– Nem tudtok ti a világon semmit, – nevetett ilyenkor a bég. S aztán mégis jószívvel elmagyarázott mindent, ami kellett.

Barátságos ember volt, de távolról sem az, akivel az ember tehetne, amit akar. Nem mondhatom: ő csakugyan sokat segített nékünk. Csak azt nem értettem sehogy, mért itat mindig feketével, egy-egy kortyot muszáj volt innom az övéből, s mért kényszerít, hogy szippantanom kell a csibukjából is?

– Mert az ellenségetek vagyok, – felelte ő nékem egyszer, mikor megkérdeztem őt efelől. S oly komoly szemekkel nézett akkor rám, hogy megijedtem tőle.

– Csakhogy én mindig rosszúl vagyok, ha elmegyek innen, – mondottam neki.

– Persze, hogy rosszúl vagy, ha egyszer el akarlak pusztítani téged, – felelte nekem a bég. Ámúlva néztem rá, majd le is ugrottam a térdéről rögtön. Farkasszemet néztünk egy pillanatig. A szemeiben aztán mosoly villant.

– Ej, nem igaz, nem igaz, – kiáltottam ekkor s a nyakába vetettem magam. Ettől a naptól fogva nem adott többé se kávét, se csibukot.

Egy alkalommal így szólt hozzám:

– Mondd meg apádnak, hogy menjen el innen a fenébe, adok neki pénzt. – Másnap a következő üzenetet hoztam:

– Apám azt üzeni neked, hogy adhatsz neki, amennyit akarsz, mégse megy el.

– Majd meglátod, hogy mégis elmegy, – felelte s most már szinte veszélyesnek tűnt.

– Hát nem szeretsz engem, édes goszpodin? – kérdeztem tőle hízelkedve.

– Dehogynem szeretlek, fiam.

– De ha nem akarsz látni, el akarsz küldeni, sajnálod, hogy itt vagyok.

– Pah! – mondá ő. – Én mindent tudok szeretni, fiam, ami van. Apádat is, mért ne? Mért ne szerethetném azt is akár, aki árt? Nem rontom én a szájam ízét személyes haraggal… Nékem azt hiszed, az egész nem kedves? Nem is gyűlölöm én azt, csak megfogom…

– Oh goszpodin, hát ilyen ember vagy te? – kiáltottam.

– Remélem, te is ilyen leszel, ha lesz majd eszed…

Mindezt még aznap elmondtam apámnak is. Ő aggályos arccal hallgatott engem, semmit se szólt. Unszolni kezdtem hát, mondja meg mi baja, mért hallgat?

– Beteg vagyok, fiam, – mondá ki végre, – mi lesz velünk? – Mintha villám sujtott volna le rám, úgy álltam ott.

S hetekig nem is szóltam a bégnek, pedig hát apám nagyon beteg volt már. Ha eszembe jutott, iszonyodva fordítottam hátat emlékezetének. Egy éjszaka azonban válságosra fordúlt a helyzet. Reggel felé apám szemével intett, hogy menjek ki a szobából. Ez annyit jelentett, hogy itt a halál. Ész nélkül rohantam a törökhöz. Ő már a kertjében járt fel-alá és egy francia könyvet forgatott a kezében. Reszketve álltam meg előtte.

– No, – kérdezte ő gúnyos mosolyával.

– Megétetted apámat, gyógyítsd meg őt, – sikoltottam. S a törökök módján leborúltam a lába elé.

– Elmentek innen? – kérdezte kurtán. Én a földről feléje emeltem esengő szemeimet.

– Megesküszik apád? mert addig nem mozdulok, – faggatott kegyetlenűl. És én átöleltem legnagyobb ellenségünk térdeit. Ha őszinte akarok lenni: bárhogy iszonyodtam is, haragudni rá még akkor se tudtam. Úgy látszik, tanúltam tőle.

– Akkor hát hozzátok a lovamat! – kiáltott az istálló felé.

S felkantároztatta legszebbik lovát. Valami balzsamot is hozatott le magának a cigányfiúval, aki szolgálta, majd övébe tűzte díszes jatagánját. A lovat kantáránál fogva én vezettem, így vittem őt apámhoz, azzal az érzéssel, hogy talán már életben sem találjuk őt. Rémülettel néztem a varjak után, amelyek épp óriási csapatokban vonúltak át a folyón.

– Késő utódaidra gondolsz talán? – kérdezte a bég, mikor belépett apámhoz. – Hát nem több vagyok én neked, akit ismersz, mint valamely rongy unokád, aki már alig lesz rokonod s akit nem is fogsz megismerni soha? Ne csapasd be magad ennen természeteddel…

S apám, aki félaléltan feküdt ott a láztól, rávetette fénylő szemeit. Láttam rajta, hogy minden szót megért.

– Igaza van Önnek, – megszívleltem, amit moná, itt a kezem, – mondd néki alig hallhatóan.

– Megesküdöl előbb, – parancsolt rá a bég. S ezzel engem kiküldtek a szobából.

S ami ezután történt, nem is volt oly szomorú, mint ahogy előre képzelődtem róla. Útrakészen állottunk nemsokára és az ilyesmit szerettem. Vidáman fütyölve gyakran állottam kinn a parton s a folyóba nagy köveket hajigáltam s oly kiméletlenűl, mintha megvetésemmel akarnám sújtani. A bég igen nyájas volt irántunk, ezen is csak nevettem. Akkor tanúltam meg először, hogy mi a szív hidege. A szívnek tudni kell olykor oly hidegnek is lennie, mint amilyen az űr, mintha kinn az űrben bolyongana, magárahagyatva, társtalanúl.

Apám, minthogy a becsület embere volt mindig, lázas gyorsasággal számolt fel, herdálta el mindenét, amije volt, s alig egy félév múlva már büszke mosollyal búcsúzott a bégtől. S így hát elmentünk, rábíztuk örökös nagy csendjére e vidéket.

 

Bábi

Legényei olyanok voltak, mint a kóbor kutyák. És csahosak is. Alig lehetett közelmenni a tanyájuk felé. Hogy miből is éltek ezek? – ez a külön világ ott kinn a város szélén.

Különben: hisz minden bolondnak megvan a barátja, – volt azért munkájuk ezeknek is mindig, meg tudtak élni.

Maga Bábi is hatalmas, zordon ember volt. Vastag és sötét, nehézjárású. Bőrkötényt viselt, – ami az asztalosok közt nagy előkelőség, – viszont forgács volt még a hajában is és fenyőillat áradozott belőle. Nemigen ejtett az szót, ritkán beszélt: igen, nem – nem, igen, – ennyi volt a rendes beszéde. S ez is, mint a vaskalapács az üllőn, csattant és elmúlt. Inkább beillett ez kovácsnak, – mindenki mondta. De értett is ez mindenféle mesterséghez, – még orvvadász is volt. Gyakran látták őt sötét éjjelen a nyirkos árokból jönni kifele, – mit keresett ott? Nyilván az erdőkből jött le. Beszélték, hogy a bőrköténye is onnan eredt: valami vaddisznó, vagy szarvas bőréből, – mert még cserzőkádja is volt a bitangnak. Nem szerette az embereket, – nem szorúlt az senkire, – neki magának mindene megvolt, ami kellett, – legalább is azt beszélték. S még valamit beszéltek. Hogy hajdan, fiatalkorában nagyon szerelmes volt az örvösmolnár leányába, Lizába. S hogy innen a komorság. A lány lány maradt… de hisz épp erről a Lizáról is lesz itt szó.

Aznap csodálatos jókedvük volt ezeknek a kutyáknak. Jól ment-e a munka? Igaz, hogy karácsony is éppen közeledett. A naptányér kinn vörös volt és mégis csupa fehér fényesség volt környöskörül a köde. Hideg is volt nagyon, – de ezeknek a bitangoknak nem volt elég a hideg. Persze jól befűtöttek maguknak faforgáccsal, – az ajtót viszont csak azért is nyitva hagyták, mintha nem is bírnának már a nagy vérükkel. Hát komisz népség volt az nagyon, csupa önzés a cselekedetük, csupa trágárság minden szavuk.

Bab rotyogott a tűzhelyen a forgács felett, – biztosan annak is örűltek. Ezt Bábi kavargatta, mert még főzni is tudott. Főzni, mosni, női munkákat különösen jól tudott.

A babot kavargatta, közbe beszélt. Aznap elég sokat beszélt, – mert mondom, jókedvük volt nagyon. Még Bábi is nagyokat nevetett.

Ez másodnap azután volt, mikor a végrehajtó megölte magát. Evvel a végrehajtóval ez úgy volt, hogy egy nap bibircsók nőtt az orra hegyén. Evvel még a végrehajtó nem sokat törődött. Ha nevettek rajta, hát ő is nevetett a szegény. De nőtt az orrán még egy és aztán még egy harmadik is. Akkor már a végrehajtó elkomorodott, – látszott rajta, rosszkedvű lett a végrehajtó. Mikor aztán a harmadik bibircsók is szépen kivirult, – senkinek se szólt, bement szépen a másik szobába és ott agyonlőtte magát. Ez történt.

Hát ezen mulattak a bitangok annyira, legfőképpen köztük éppen maga Bábi. Mivelhogy ez a végrehajtó nagyon asszonyos ember volt, – a Bábi meg éppen nem, hát most kitöltötte rajta a bosszúját minden erejével. Azt mondja a Bábi a legényeinek:

– Vigadjatok, mert hátha nektek is nől valami… és itt persze kimondott megint valami gyalázatosságot, hogy hol nől, mi nől, közben hol kavargatta a babot… hol tunyán nekiállt gyalulni valamit… de nem állta meg szó nélkül, valami nagyon furdalhatta, – megint abbahagyta a gyalulást.

– Hátha két orra nőtt volna… – tünődött el az eseten. – Az ilyen embernek jobb előbb megvárni, ami Istentől a rendeltetése, – ebből tanúljatok… – fordúlt oda egyik huncut legényéhez. Az éppen odaköpött egy asztallapjára kaparás közben és tenyerével szétkente rajta.

– Én megvárnám, – mondotta a huncut legény. – Meg, Isten Szűz Mária úgyse. – Hátha nől egy nadrágom is…

Lett erre üvöltés… mint a farkasok, ha zsákmányt lelnek, úgy megörűltek ennek. Mert nem volt olyan szó, amit ki nem tekertek, meg nem szaggattak volna. Nadrág, mellény, kalap, – mi mindent kitaláltak azok mindjárt maguknak, – ami minden nőhetne nekik. Az egyik kitalálta példáúl, hogy szakáll helyett menyasszonyt növeszt, – nem is éppen menyasszonyt, hanem ahogy azt már az ilyenek gondolják. No de a Bábi szeme akkor nagyot villámlott. Mert nem szerette, ha valaki asszonyok után kivánkozott a közelében.

 

*

 

Ezenközben történt, hogy a fűrészpor nagy meleg szagában egy szép, úri karácsonyfa kezdett el illatozni. Egy nagy, szép, melles lány hozta be, hogy csináljanak talpat neki. Akkor az még nem úgy volt, hogy a piacon talpat is árúltak. A lány, nagy, szép lány, – úriház cselédje, – nem volt ijedős, mégis alig mert mukkanni közöttük. Mintha attól félt volna, hogy rárontanak ezek és megeszik. Pedig ezek nem olyanok voltak, ha vadak voltak is… Ha nő jött a műhelybe, – Isten tudja, hogy volt ez velük, – mindenikük elhallgatott, mint a suta tehén. Akkor maga Bábi lépegetett oda… és nagyon édes lett. Mézédes lett az a puffadt pofája, – csupa kedveskedés a mozdulata, még cuppantott is hozzá. Talán azért is féltek ott annyira a lányok.

– Megnézzük, – mondta most is a nagy melles lánynak, ahogy ellépett a tűzhelytől. Senki se szólt, Bábi meg olyan vörös volt, – talán a tűztől is, az ember attól félt, ha ránézett, hogy nyomban megüti a guta.

– Aztán befessük-e? – kérdezte a lánytól valahogy susogósan, – meg oldalvást is nézett rá, miközben még egy fadarabot is lassan simogatott a tenyerével… – Talán szép zöldre fessük? – kérdezte megint a lánytól.

– Igen, szép zöldre, – felelte a lány és úgy elódalgott, Bábi még föl se nézett, már ott se volt.

Hajrá, megint elkezdték persze istentelen mulatságaikat, – most megint erről a lányról. De Bábi elkezdte csinálni a keresztet, ő maga látott neki s nemigen törődött velük azontúl, beszéljenek, amit akarnak.

Aztán még a patikáros is bejött, széles, szegélyes pelcben, hogy szekeret csináltasson hamar az unokájának karácsonyra. Ez mind postamunka ilyenkor, – jól megfizetik, de postamunka. Közben kinn hullani kezdett a hó: s mintha világosság szállott volna tőle a nyitott műhelyajtó elé. Vastag, tiszta pelyhek uszkáltak a szemük előtt, mint a nehéz galuskák. Az egyik mindjárt mondta is:

– Egy jó galuskát de megennék a szentjit…

– No küldök én nektek, – mondta a patikáros úr, aki jókedvében volt. – Mennyi kell?

– Öt kiló, – kiáltotta valaki. – Ám erről több szó már nem eshetett. Mert nyomban ezután nagy valami történt közöttük. A nyitott ajtó elsötétűlt… s ahogy Bábi felnéz, – majd eláll még a lélegzete is…

Mert Liza kisasszony állt meg a nyitott ajtó előtt.

 

*

 

– Jó napot Bábi, – kiáltotta be vidáman az asztalosnak. – A gézengúzok persze elhallgattak galuskáikkal, – a patikáros is, – Bábi meg otthagyta keresztjét, szaladt előre a nyitott ajtó felé.

– Mit akar tőlem Liza kisasszony? – kérdezte olyan esze nélkül, mintha most egyszerre számon akarná tőle kérni a világot.

– Mit parancsol Liza kisasszony? – kérdezte aztán kicsit mézédesen is, szokása szerint.

– Jó napot patikáros úr, – trillázott a vén lány, aki akármilyen vén is volt már és kövér, még mindig huncutkái voltak a halántéka körül…

– De hideg van, – dörgölgette a kezeit odabenn.

– Nincs többé italmérésem, – jajongta… az a bitang főbíró elvette az italmérésemet…

– Hallottam az esetről. Mért nem föllebbez? – kérdezte rosszallón a patikáros, – még külön el is gondolkodván az eseten.

– Föllebbeztem, – felelte a vénlány. – Persze föllebbeztem. De kinek kell azt is odaadni, nem a kutya főbírónak? – kiáltotta. – És tudja, mit írt rá a bitang?

– Nem törődök vele, – ezt írta rá sajátkezűleg a föllebbezésre, magam olvastam, – felelte sajátmagának a kisasszony.

– Elvették a kenyeremet, – mondta utóbb szeliden, – mit csináljak? – El, elvették véglegesen, – szakította félbe a patikáros vigasztaló motyogását…

– De viszont minek is nekem ma már az a kenyér? – kérdezte még sajátmagától rejtélyesen. És leült a kályha mellé, – oda, ahova Bábi vitte neki nagy-alázatosan a széket.

A cudarok persze nagyon hallgattak. Mintha ecetet nyeltek volna, olyan mérgesek voltak. Dobálták az anyagot, hajigálták a szerszámot. Nem szerették ők sem a közelükben az asszonyokat.

A patikáros már régen elköszönt… még egyszer megígérte, hogy küldi, biztosan küldi azt a galuskát… s Liza kisasszony még mindig ott ült a kályha közelében. A lábait nézegette a tűz fényénél. Jó kedve volt pedig neki is, látszott rajta.

– Itt a karácsony Bábi, – nézett fel utóbb az asztalosra, aki szótlanúl állt előtte, miután megkavarta a babot is, újabb forgácsot is vetett a tűzre.

– Itt a karácsony, – ismételte Liza kisasszony, olyan kedvesen, akárcsak fiatalkorában, mikor még sok mindenfélét összebeszél az ember. – Van-e jó dióskalácsa, Bábi, van-e aki csinál? – kérdezte tőle, mint aki honnan is tudhatná, mije van az asztalosnak, mije nincs? S ama régi pajzán vonáskák is ott játszadoztak megint a szája körül. – És lesz-e jó pecsenyéje Bábi?

– Most kelleted magad? mikor megöregedtél? – kérdezte magában az asztalos, – egyen meg téged a fene.

– Pedig olyan szép a karácsony, – mondotta most Liza kisasszony kicsit fájdalmasan. És elmondta, hogy hogy kell megtartani a szent karácsony-estét.

– Az ember délután vesz egy kék csészét és nem gyújt világot. Rumot önt a cukorra és meggyújtja, – akkor van egy kis világosság is, – mondotta neki. – Akkor megissza a teáját, régi dolgokon gondolkodik és este nagy világosságot gyújt… Akkor egyszerre kinyilik az ajtó, – jöjjön be hát a család is…

– És magának volt-e ilyen karácsonya? – próbálkozott az asztalos.

– Nekem soha, – felelte könnyed fájdalommal a kisasszony.

– Nekem se, – mondta próbakép az asztalos.

– Kár, – mondta mosolyogva a kisasszony.

– Ugy-e kár? – folytatta kihívó beszédét az asztalos. Ekkor pedig még furcsább dolog történt.

A kisasszonynál volt egy kis csomag is. Ezt most hamar kibontotta és kivett abból egy még kisebb csomagot. Azt szótlan odanyújtotta Bábinak.

– Hát ez mi? – kérdezte az asztalos.

– Karácsonyi kalács magának Bábi, erre a szent karácsonyra, – felelte gyengéden a kisasszony.

Mire az történt, hogy Bábi semmit se szólt, csak épp gondolkodás nélkül, rögtön bedobta a kalácsot a forgács tüzébe. S még nyitva is hagyta az ajtót utána. Nagyokat sercegett, pattogott odabenn a tűzben a nedves kalács.

A belzebubok pedig nagyon figyeltek, ezek az Isten fattyai, – no most mi lesz? Feláll-e vajon a kisasszony? És mérgesen néz-e majd Bábira? (Csodálatoskép: nem is igen sajnálták most ezt a kalácsot…)

De nem történt semmi olyas, amit vártak. A kisasszony vidám maradt továbbra is. Talán még vidámabb is lett, mint eddig.

– Milyen jól ég, – kiáltott fel olyan örömmel, mint a gyerekek, akik még jobban örülnek annak, ha lobog a tűz.

– Milyen jól ég, – csóválta még mindig aranyos fejecskéjét, – tudja mért? – kérdezte Bábitól. S felnézett reá. – Mert nagyon sok jó finom vaj van abban, – adta meg magának a feleletet. Aztán hirtelen felállt és ugyancsak az egész műhely hallatára a következőket mondta:

– Azért jöttem Bábi, – mondotta neki, – mert azt akarom, csinálja meg előre a koporsómat. De hamarosan Bábi, hogy lássam, még mielőtt meghalok…

Bábi megint kicsit vörösebb lett ott a tüze mellett.

– Mért hal meg? – kérdezte nyersen.

– Most jövök a doktortól, – mondta Liza kisasszony és kicsit előre lépett. Aztán ujjahegyével még meg is érintette az asztalos ruháját, régi szokása szerint.

– Most jövök a doktortól, hamar kiadta jussomat, – itt az idő, meg kell halni, – azt mondja nekem a doktor. És azt is mondta: egy hét, két hét… Hát mit csináljak Bábi?

– Hát mi baja van magának? – kérdezte tőle Bábi, még mindig igen nyersen.

S ekkor megint csak az egész műhely hallatára ezt felelte neki Liza kisasszony:

– Daganat van a hasamba, – felelte, – meg kell halnom… – Ezt még kimondta, aztán nyomban utána elindúlt kifelé, egyenesen az ajtó felé.

– Isten áldja Bábi, – jó karácsonyt! – kiáltott még vissza.

Ekkor azonban az asztalos utána szaladt.

– Az a gyerekek helyett van, tudja meg, meg a férfi helyett, – súgta neki mérgesen. – Kínálkoztam én eleget… – súgta még a füle felé. S a belzebúbok ugyan nem hallottak ebből semmit, de látták, hogy vérvörös.

Aztán nyomban megfordúlt ő is, otthagyta a távozót és ment vissza a pohos vaskályha mellé. S megkavarta mégegyszer azt a babot, hogy valahogy oda ne süljön.

 

*

 

A karácsonyfa keresztjét, valamint a kis szekér dolgát átadta egyik fő-legényének, Lőrincnek, maga pedig rögtön hozzáfogott a koporsóhoz. Egy szót se szólt s ha valaki mukkant a műhelyben, az ő két nagy szemével találkozott azonnal. A nézésük nem volt haragos, csak tilalmas és néma. Nem is igen szólt senki s most már nem is hajigálták a szerszámokat sem.

Csak éppen trágár nótákat dudoltak legalább, ha mást már nem lehetett.

Mert a mester nagyon nekivetkőzött. Ezt ő olyankor szokta, ha teljes erejével csinált valamit. Már pedig ereje volt, – csodás nagy ereje. A jó evés-ivás, magános élet, bivaly-erőt növeli meg benne.

Majd szétment a vastag pad a gyalulástól. A vastag deszkákat pedig úgy emelte két ujjal, úgy szelte nyílegyenes vonalban, mintha valami nagy puhaságot vágna. Pedig égerfát vett, ami nem éppen puha.

Más tisztességes ember talán bölcsőt csinál ilyen gyorsan, mint ez a kutya Lizának a koporsót.

De gyöngyözött is a homloka, csak úgy fujtatott, ki is dagadt homlokán az az egyetlen vastag ér, ami olyankor szokott kidagadni rajta, ha méregben van. Csodálatos gyorsan dolgozott. Nem piszmogott ő a szerszámmal. Isten tudja, hogy volt az nála: ahova nyúlt, ott volt a szerszám.

De ilyen hőséget, hevességet még nem is igen láttak tőle. Azt hitték: mindjárt megszakad. Még csak nem is ebédelt. A babbal se törődött. Lőrinc szedte le a tűzről, ő osztotta szét… Már a galuskát is megették, az is nagyon jó volt… A mester azonban oda se nézett rájuk, egy korty hideg vizet nyelt csak és dolgozott tovább.

Négy óra tájban kész lett végre a koporsó. Nem kellett hozzá mérték: a mester magán vett mértéket, mivelhogy tudta úgy is, hogy Liza kisasszony épp a kulcscsontja gombjáig ért neki annakidején.

Ott állt tehát csuromvizesen, kimerülten, – már be is festette, a legfinomabb fekete tükörlakkot vette hozzá, – csak épp a nevet nem írta még oda: Melczer Liza, élt 53 évet… Meg kellett várni persze, amig a tükörlakk beszárad… S amig így várt a kész munka mellett, végre mégis megeresztette az első viccet.

– Ebbe fogok ebédelni, – mondta. – Melegitsétek meg a galuskámat, – adta ki a parancsot. Nosza lett erre megint mozgolódás, röhögés.

Mindenféle szemtelen és utálatos dolgot beszéltek össze megint, csak épp a Melczer Lizát nem merte még szóba keverni senki. Ekkor azonban egy alacsony, sunyi képü segéd megpróbálkozott evvel is.

– De befér-e vajon majd a kisasszony hasa? – kérdezte ez a legnagyobb szemtelen és körülnézett kicsit maga körül.

Mivelhogy szavaira nem volt felelet, se nevetés, se semmi… Nem is kezdték el, amit szoktak ezek, ama bizonyos óbégatásukat. Sőt inkább, megállt még a levegő is hallgatózni, olyan csend lett a zajos műhelyben. A mester pedig felemelte előbb nagy, nehéz busa fejét, aztán úgy belenézett a legénybe, hogy kilelhette tőle a hideg.

Micsoda nézés volt ez!

– No most szétszedi rögtön, – érezték a legények és lehajtott fejjel álltak ott, valamiféle forgácsot dörzsölgettek talán az ujjaik között… Az egyik odahajitott egy vésőt, hogy csak úgy pengett…

De nem történt semmi.

– Hozzátok már azt a galuskát, – mondotta a mester. – Enni akarok. – Hát erre újra nevettek.

Akkor rálépett egy magas asztalra, hogy össze ne rontsa a festést: úgy eresztette be nagy lábát, egész nagy testét a magasból a koporsóba, óvatosan. De nem kérte még a galuskát, előbb inkább lefeküdt bele, kipróbálni, hogy esik abban a fekvés. A szavát egy ideig nem lehetett hallani.

– Egész jó, – hallatszott végre a koporsóból. – No most adjátok a galuskámat. – S úgy mondják: még fel is emelkedett éppen, – még éppen hogy a szájába tudott venni egy szem galuskát. Mikor egyszercsak elsötétült a világ… csak úgy zengett, ropogott a műhely, nem is a műhely, az egész kis város. Mivelhogy földrengés volt éppen, akkor volt a híres becskereki földrengés.

Talán az Isten sem akarta, hogy a Melczer Liza koporsójában galuskát egyenek.

Ott náluk, először a gyönyörű karácsonyfa esett el a keresztjén. Aztán egy mázas tál repült el valahonnan és vágódott oda Lőrinc fejéhez, aki egy fakondérban éppen a piszkos edényt mosta el. A többi legény meg ott állt, szinte mint a megbabonázott. Senki se mozdult. A mesternek sem hallatszott több szava.

Olyan csend lett akkor náluk… aztán pedig még nagyobb lett a csend. Mivelhogy az történt, hogy hiába mentek oda hozzá, – nem mozdúlt többé, – a Bábi meghalt.

Hogy hogy történt ez vele, valójában senki sem tudja. Különbözőkép beszéltek a dologról. A legények úgy mesélték, hogy már akkor nagyon vörös volt, mikor a koporsóból fölemelkedett. Szinte kék a nagy vörösségtől. Majd kisercent már akkor az arcán a vér. Ők úgy adták elő a dolgot, hogy biztosan a torkán akadt az az egy szem galuska az ijedtségtől s ebbe halt bele. De mások máskép vélekedtek. Hogy talán inkább az a rengeteg bűn is eszébe jutott akkor, amit életében mások ellen, meg a szegény Liza ellen elkövetett… Szó ami szó: hamuszürke volt már, mikor a földrengés után újra benéztek hozzá. S végül is az ő nevét kellett aztán ráfesteni a koporsóra. S így egyesűltek a halálban, sok évi harag után a Bábi, meg a Melczer Liza Nagybecskereken.

 

Zene

Abban a házban én elég gyakran voltam hivatalos azelőtt. Nem volt valami különösen szép ház, sem magános villa, amely arról nevezetes, hogy alig lehet rátalálni, s nem is volt valamely előkelő negyedben. A hetedik kerületben volt, a Damjanich utcában, beépítve a többi házak közé, s csak egy emeletes volt. Ezenfelűl még abban is különbözött a többitől, hogy ha az ember nyitott kapújánál befordúlt az udvar felé, ott még egy kapúval találta szemben magát. Ez zárva volt. Itt tehetsége szerint, vagy megtalálta hamar a csengőt, vagy dörömbözni kezdett. Magam én ez utóbbiak közé tartoztam, mert mindig elfelejtettem, hogy csengőt kéne keresnem. Dörömbözésemre aztán egy nyájas képű fiatal legény nyitotta meg ezt a kapút is, derekán fehér kötény, hóna alatt szervéta és így szólt nyájasan:

– Már vártuk. – Amire én kicsit bosszankodva:

– Nehéz ide bejutni, nem?

– Nem mindenkinek lehet bejutni, – felelte a fiú mosolyogva.

És íme máris: mintha egy elkülönített világba léptem volna, mintha beléptem volna a csendbe. Az udvaron kőkút, még a régi időkből, sőt még egy terebélyes fa is, az előtt lóca, kisasztallal, s ez az asztal télen be volt havazva, nyáron pedig néha egy-egy üveg bor állt rajta ezüst tálcán, de egy pipa is oda volt készítve, továbbá szivarok s hogy el ne feledjem: szép zöld vette körül az egészet. Egyszóval: minden arról tanúskodott, hogy akik itt élnek, szeretik a jólétet. S ennél még jobban a magányt.

Aztán hát e Viktor nevű legény az udvaron át felvezetett az emeletre, s itt egyenesen a zeneterem melletti kis szalónba, hol is egy magános hölgy mozdúlt meg üdvözletemre. Idős hölgy volt és rendkívül kellemes.

– Mindig én vagyok itt az első, – mondtam és kezet csókoltam neki.

– Ez talán azt jelenti, hogy szívesen jön ide? – kérdezte a hölgy.

Bágyadtnak látszott és csendesnek. Mindig ilyen volt. De néha különös élénkség csapott fel a szemében. Ez olyankor volt, mikor az ura felől érdeklődtem.

– Az én uram ilyenkor a palack bora mellett ül – mondotta mosolyogva.

– Úgy szereti a bort? – kérdeztem én is mosolyogva.

– Igen, talán még jobban is, mint engem, mert még nekem sem szabad ilyenkor megzavarnom őt.

– Úgy-úgy, – mondtam én és több kérdést szerettem volna feltenni, de nem is kellett, az idős hölgy, úgy látszik, szívesen mesélt a férjéről.

– Hol a szobájában, ha jó idő van, kinn az udvaron, de mindig egyedűl. Ez a szent idő, ahogy ő szokta mondani. Ilyenkor nem szabad zavarni őt.

– Pipázik és csendben iszogatja borát, aztán bejön hozzám, vállamra teszi kezét, és én tudom, hogy ilyenkor nagyon meg van elégedve az élettel, – mondotta nékem e kedves hölgy és aztán felállt, hogy az újonnan érkezőket üdvözölje.

 

*

 

Nem sokan voltunk vendégek, ketten, vagy hárman, legfeljebb négyen, és pedig: egy zeneszerző, egy orvos tanár és még egy valaki, akinek a foglalkozása kétes volt: az a gyanúm, hogy szintén valami gazdag ember, aki nem sokat törődött a foglalkozásával, inkább a zenének élt. S mi. Egész jó viszonyban voltunk egymással, majdnem, mint régi barátok bántunk egymással, de csak addig, amíg itt együtt voltunk. A háziasszony nagyon buzgólkodott, hogy jóban legyünk, csakhogy ez nem sikerült. Mi csak rajta keresztűl barátkoztunk egymással, e házon kívűl, furcsa módon, idegenek voltunk egymás számára.

S aztán hát megérkeztek a zenészek is, átmentünk a zeneterembe és elkezdődött a hangverseny. Nagyon szép, régi, részben elfeledett zeneműveket adtak elő, hogy melyeket, milyeneket, ezzel nem fárasztom az olvasót, illetve, hisz nagyrészben el is felejtettem neveiket. Csak azt tudom, hogy volt ezek közt Bach, aztán Buxtehude, Vivaldi, Bianchi és más ilyenek. Magam én, már régen elpártoltam a zenétől, de itt e helyt, mintha régi gyerekkoromat élném újra.

Magam én főként ennek az idős hölgynek a művészetét csodáltam legjobban. Kíváló művésznő volt, amellett tökéletesen igénytelen. Alig lehetett észrevenni, hogy ő is játszik, megérzett játékán, hogy csak azért vesz részt az együttesben, mert szükség van rá. Hogy ő ezt így tanúlta be ezekkel a kitűnő zenészekkel, akikkel szintén kitűnő barátságban voltunk, már amennyire lehetett. Mert hiszen azért mégiscsak zenészek voltak, – „Musikant”-ok, – mondja a német. De azt is mondja, „Musiker”, s akik inkább másfajták voltak, valamelyest talán magasabbrendűek náluk.

De mikor aztán egyik futama volt, vagy egy-egy olyan helye, ahol a zongorának kellett érvényesűlnie, ott derűlt csak ki, hogy micsoda művésznő.

– Ön sosem lépett fel nyilvánosan? – kérdeztem tőle a szünetben.

– Nem, nem, nekem arra nincs szükségem, – felelte ő. Majd hozzátette:

– Én a zenét szeretem és nem az érvényesülést.

A szünetben Viktor, most már egyenruhásan és fehér kesztyűben frissítőket és könnyű ételeket kínált, így: hideg halat, francia kakastaréjt tormával és más ilyeneket. Viktor legelőször a zenészeket járta körűl, ezek a homlokukat törölgették, elcsúszott nyakkendőjüket igazgatták, aztán rámosolyogtak Viktorra és jócskán zabáltak. De mi magunk is: lelki élvezetek éhessé teszik az embert, bár hisz magam én, inkább az italoknál maradtam.

Az estély végén bejött néha az öregúr is. Kellemes, joviális, pirospozsgás emberke volt, rendkívűl jóakaratú mosollyal. Csak ácsorgott és mosolygott és semmit se szólt. Legföljebb, ha ennyit kérdezett:

– Jól érzik magukat énnálam? – S mikor mondtuk, hogy igen, nagyon is jól, így felelt:

– No ennek örülök, igazán örülök. – S meglátszott rajta, hogy igazán örűl. Aztán még ácsorgott egy kicsit, majd kezetfogva mindnyájunkkal, kiment.

Néha viszont még tovább is állva maradt, ilyenkor rendesen ugyanazokat mondta. Példáúl ilyeneket:

– Én kérem nem értek a zenéhez, a feleségem viszont nagyon szereti, tehát én is szeretem, ha nem is értek hozzá. – S itt szelíden mosolygott. – Én kérem kereskedő ember vagyok, – mondta szinte bocsánatkérőn, amire felesége, az öreg művésznő odament hozzá, és ugyanolyan egyszerűen, ahogyan játszott, mindnyájunk szemeláttára átölelte a vállát és ráhajtotta a fejét, amire az öregúr így szólt:

– Jól érzed most magad aranyom? – Az asszony nem felelt, csak még jobban odanyomta fejét e csendes ember melléhez…

– No ennek örülök, – mondotta a csendes ember s még egy kicsit szivarozott köztünk, aztán kiment.

 

*

 

Volt aztán idő, mikor sokáig nem mentem el oda, részben az életem viharai eltereltek tőlük, másrészt talán túlságosan fel is zaklatott az a harmónia, amelyet ott tapasztaltam náluk.

– A létezés elmúlik, tudom, de ennyire tudni, mint ezek, – ezt talán nem szabadna, – gondoltam magamban. – Náluk úgy érzi magát az ember, mintha az örök mementót kellene állandóan hallgatnia valahol, s ez a mementó így hangzana:

– Most itt vagyok, zongorázom egy kicsit, ezt a kedves öregembert pedig mindennél jobban szeretem, aztán elmegyek.

Viktorukra pedig még külön is haragudtam. Hogy az ilyen nyájasan és nesztelenűl suhanva köztük átadja magát ennek a fájdalmas igézetnek.

– Nők, szerelem Viktor, mílyen csinos fiú vagy, – szerettem volna fülébe ordítani. – Mit vagy olyan szerény, olyan csendes, olyan megbékélt. Mit vagy annyira a kedvük szerint való? – szerettem volna kérdezni tőle és megrázni őt.

– Vihart akarok, – kiáltottam dacosan és nem ezt a csendet.

Meghívásukra tehát kezdetben mindenféle kifogásokat írtam, hogy most mért nem mehetek, aztán e meghívások is elmaradtak, s én mit sem tudtam róluk, de megvallom, nem is igen jutottak eszembe. Teljesen elfoglalt engem akkor az életem zűrzavara.

Mikor is egy napon az idős művésznő saját kézírású levelét hozta a pósta. Ebben az állt, hogy ők holnap délútán szívesen látnának, utóiratúl pedig még az is oda volt írva, hogy bizony eddig is fájlalták hiányomat és most nagyon szeretnék, ha eljönnék.

Elmentem tehát. Viktor a zeneterem melletti kis szalónba vezetett épp oly nyájasan, mint eddig. Csak épp, hogy aranygombos livréje volt rajta, nem a köténye és ez máris feltűnt nekem.

Mondom, a kisszalónba vezetett. Ott leűltetett, mondván, hogy érkezésemet jelenteni fogja.

Jó sokáig üldögéltem e barátságos helyiségben s minthogy új vendégek nem érkeztek, se zenészek, – ma tehát nem lesz hangverseny, – gondoltam én. – Csak akkor minek vagyok itt?

Egy idő után nyílt azonban az ajtó s bejött a kopasz öregúr. S mondhatom, majdnem felkiáltottam meglepetésemben, annyira megváltozott.

Eddig kövérkés volt és kellemes. Most meg volt kopva. Arca beesett, tekintetében a régi nyugalom helyett révedező, rebbenő bizonytalanság, s a kezei szürkék. Bizony, hogy szürkék, már nem olyan puhák, barátságosak és élvezetesek, mint teszem azt, a húsvéti kalács. Annál kirívóbban hatott megszokott ápoltsága és eleganciája. Mert most is elegáns volt, csak épp, hogy ez a két dolog, ez a szemmellátható pusztulás s hozzá ez a nagy ápoltság sehogyse fért meg egymás mellett. Mit mondjak? Feje majd kiesett a gallérjából, az annyira bő volt. S a nyaka ráncos. S ő maga nehezen lélegzett.

De mintha tudatában is volna mindennek, mert barátságosan mosolyogva így szólt hozzám:

– Ma nem lesz zeneestély. – Majd rögtön utána: – Ön biztosan csodálkozik, hogy gazdag ember létemre, mért nem csináltatok magamnak más ruhákat, mikor ezekbe a régiekbe kétszer is beleférnék. Nagyon lesoványodtam néhány hónap alatt. De parancsoljon rágyújtani talán… Viktor! – kiáltott fel.

– Viktor, – kiáltott újból, majd kézicsengővel csengetett.

– Viktor, – Ön elfelejtett szivarokat idekészíteni, – Viktor némán meghajolt és hozott egy dobozt, melyben havanna szivarok voltak, különféle szortiment.

Semmit se szóltam, részben a meglepetéstől, másrészt a várakozás miatt, hogy vajon mi fog ebből kiderűlni?

– Én kérem öt óra tájban el szoktam vonúlni kis borommal, meg a pipámmal… Mindenkinek szüksége van ugyebár egy kis respirungra. (Így fejezte ki magát.) És ezek most el akarják tiltani nekem az alkoholt is, meg a dohányt is, – nem tudom, mit szól ön ehhez? Mert én a magam részéről, látja uram, én nem vagyok hajlandó ebbe belemenni, továbbis iszom a borocskámat és szívom a szivarjaimat, már amennyi nékem még megadatott, persze, tudom, hogy nem sok. Új ruhát példáúl, vagy új fehérneműt már nem csináltatok magamnak. Van még kétszáz havanna szivarom, ezeket talán még elszívhatom, de ha nem, az se lesz baj. Ujakat azonban már nem rendelek. Nem tudom, helyesli-e ön is mindezt.

Csodálkozva néztem rá, mert hogy tudok én ebbe beleszólni és hogy tartozik ez énrám?

– Tüdős Gáspár orvos professzort kéne ebben megkérdezni, – feleltem én meglehetősen kínos mosollyal.

– Igaz, igaz, igaz, – felelte ő, – csakhogy zeneestélyek már nincsenek itt, s én nem kivánom őt ez ügyben felkeresni. Az ön kedvességét viszont azért kérettem ide, mert tökéletesen megbízom őszinteségében, jobban, mint Tüdős professzoréban, de feleségem is úgy találja, hogy ön az, akire rábízhatjuk ügyeinket.

Még mindig fogalmam se volt róla, mit gondoljak.

– Kérem szépen, miben lehetek rendelkezésére? – kérdeztem tőle. Majd nagyon melegen és nagyon barátságosan hozzátettem: – Mindenben nagyon szívesen vagyok szolgálatára, – és kezemet rátettem az övére. A keze nyirkos tapintatú volt és hideg.

– Én kérem, halálra vagyok ítélve, – mondta mosolyogva. A régi, fínom mosolyával.

– Ugyan, ugyan – kiáltottam fel.

– De igen, – felelte ő. Aztán eltűnődött, erősen szivarozva. – Két betegségem is van: részben magas vérnyomás, részben rák. Tetszik talán ismerni mind a kettőt annyira, hogy tudni tetszik: mind a kettő halálos.

– És honnan tudja ön azt, hogy rákja van? Van olyan orvos, aki ezt megmondta önnek?

– A feleségemnek mondták meg és ő közölte velem.

– Ilyen kegyetlen a felesége? – Nagyon kellemesen nevetett erre.

– Nem jól ismeri a feleségemet. Ő részben nagyon okos asszony, másrészt nagyon elszánt. Ő nem akarja azt, hogy én csupa szenvedés közt tovább éljek.

– Úgy? – csodálkoztam én.

– Igen, ő azt akarja, hogy meghaljunk. És épp ezért kérettem önt ide. Épp ezért hallgasson meg engem és aztán mondja meg, hogy elvállalja-e, amire kérni akarjuk.

 

*

 

Megint csengetett ezüst csengőjével és így szólt:

– Viktor, – kéretem a feleségemet.

Az öreg hölgy megjelent. Nagyon sápadt volt, de különben derűs és nyugodt.

– Megúnt minket, – mondotta a fejével felém bólintva, – hát igen, megúnt minket. Értem én azt. Mi olyan különös népség vagyunk, – folytatta és oly nyájasan nézett a szemembe, – mintha szívének régi barátja volnék.

Aztán leült férje mellé, rátette annak vállára kezét és így kérdezte tőle:

– Nem fáj most a derekad?

– Egy kicsit fáj, – felelte csendesen az ember.

– Akkor dőlj hátra talán, – javasolta az öreg hölgy.

– Ha megengeded, most nem dőlök hátra, – felelte az ember. S ekkor mind a ketten mosolyogva bólintottak.

– Én tetszik tudni kereskedő voltam világéletemben és az, ha sikerűl, kiadós foglalkozás, – fordúlt megint felém a férfi. – Röstelltem is mindig, hogy én, közepes értelmiségemmel oly sok pénzt keresek, mialatt mások, tudósok és művészek példáúl oly nehezen boldogúlnak. Látja, ez a Tüdős professzor is mennyit küszködött, amíg elért valamit, mialatt én, meglehetős kényelmesen, szivarozva, fütyörészve, sok pénzt kerestem már akkor is. Gondoltunk is rá a feleségemmel, hogy lemondunk a jólétről, csak nem lehetett. Mégse lehetett. Mert mi lesz akkor a zeneestélyekkel? És én is túlságosan szerettem délután azt a kis nyugalmat, kis palack jó bor mellett. Meg a szivarjaimat is szerettem, így hát az igazat megvallva, húztuk, halasztottuk a dolgot mindmáig. Igaz-e Laurácska? – fordúlt a feleségéhez s a hitvestársak itt megint kedvesen összemosolyodtak.

– Igen, mindez szóról-szóra így igaz, – felelte az öreg hölgy.

 

*

 

Egyet s mást mondtam is már a sikeres kereskedelemről, – folytatta elbeszélését az öregúr, – a javáról azonban még nem beszéltem s ez abból áll, hogy a gonoszság, úgy látszik, átplántálja magát benne egyik generációról a másikra. Hogy ezen mit kell érteni, azt is elmondom azonnal.

Messziről kell kezdenem. Én nagyon szegény fiú voltam, nálunk rengeteg sok gyerek volt, ennélfogva taníttatásomról szó sem lehetett. Kiraktak hát egy rettenetes emberhez inasnak, olyanhoz, aki mellett mondhatom, nemigen bírta ki senki az inaséveket kivülem. Bádogos volt s már gazdagodóban, ötven év körüli ember s még mindig azon panaszkodott, hogy mint árva gyereknek mit kellett néki szenvednie annak idején, ennélfogva tehát ő már gyerekkorában elhatározta, hogy, – mint mondotta: – ha a veséjébe kell is belelépnem valakinek, akkoris kipréselem belőle azt, ami nekem kell, – s így is tett aztán. Mondhatnám, fő elve a kegyetlenség volt: aki a keze közé kerűlt, az csak megtépázva kerűlhetett ki onnan. S hogy az ő gyerekkora olyan rossz volt, az nem arra késztette őt, hogy jól bánjon szegény, rongyos inasaival, – nagyon könnyen állt pofonra a keze, mondotta is gyakran.

– Vigyázz, nehogy elcsússzon rajtad a kezem. – No, de hiába vigyáztunk: a verés mindig több volt nála, mint az eleség. Ha pedig egy ilyen kis gyerek keveset kap enni, akkor érzi csak magát igazán elhagyatottnak. Vacsorára nyáron kenyér nyers uborkával, télen fekete retekkel, – ez volt a szegődmény. Ha pedig hazamentem látogatóba csónak nagyságú cipőmben, – ott is ahelyett, hogy örűltek volna nekem, inkább úgy néztek rám, mintha csodálkoznának, hogy én is a világon vagyok, mint valami fölöslegre, mintha azt akarnák kérdezni: – még te is jössz megnehezíteni az életünket?

S most tessék elképzelni: Ez az elkínzott fiú is úgy határozott már kora ifjúságában s nyílván a főnöke nyomán, hogy ő is rossz lesz. Vagyis, hogy ő is ki fogja préselni az emberek veséjét, ha arról lesz szó, hogy vacsorát vehessen magának, vagy sem. Mert úgy határozott, hogy ő egész életében éhesen lefeküdni nem akar. De úgy is határozott, hogy egy kenyérmorzsát se juttat majd testvéreinek, akármilyen gazdag lesz is. Tessék megérteni, – mondotta az öregúr szinte izgatottan, – én nem voltam rossz szívű gyerek, de a keserűség és később a kereskedelem rossz embert csinált belőlem. Mit tagadjam, ez így igaz. S a két egymás előtt szégyenkező lény: a régi-régi jószívű gyermek s a későbbi, keserű gyűlölködő fiú viaskodott bennem aztán egy életen át. S már régen bankár voltam, mikor a vita még mindig nem dőlt el bennem. Mondok egy példát. Egyszer megismerkedtem valahol egy elég szerencsétlen, de nagyon rokonszenves emberrel, akiről kiderűlt, hogy szerencsétlenségének nagyrészben ő az oka. Így szóltam hozzá:

– Ha megigéri, hogy a kártyával és a lóversennyel véglegesen szakít, akkor megpróbálom megsegíteni Önt.

Ez aztán így is lett s az illető néhány évig csakugyan kitűnően boldogúlt a kezem alatt, aminek aztán egyszer csak nagy zökkenő lett a vége. Az illető megint elkezdett kártyázni s úgy értesűltem róla, hogy már a zongoráját is eladta, aminek folytán zenei tehetségű kis fia nem is gyakorolhatott tovább. S ez még nem is minden. Az illető megtörten jött fel hozzám s mindjárt le is térdelt az íróasztalom előtt, azzal a kéréssel, hogy egyrészt bocsássak meg neki, másrészt, hogy vállaljak a kedvéért bizonyos veszteségeket is, továbbá még fizetési haladékban is részesítsem őt, – s én ahelyett, hogy átéltem volna nehéz helyzetét, élete eredendő nyomorát, tehát ahelyett, hogy megszántam volna, ellenkezőleg: minél többet kért, annál dühösebb lettem.

– A kereskedelem kérem, nem aggok és hülyék patronátusa, – mondottam néki, – különben is nagyon kértem önt annak idején, hogy ne kártyázzon. És most még azt is kivánja tőlem, hogy az ön kártyázásai miatt még ekkora pénzveszteségekbe is belenyugodjak? Nem teszem Uram, készen vagyunk egymással, alászolgája, – mondottam néki.

Amire az illető, már nem is fiatalember, sírva fakadt előttem.

De én nem tágítottam. – Sajnálom, nem segíthetek, Isten önnel.

– Tessék csak evickélni. A tapasztalat azt mutatja, hogy az ilyen emberek addig evickélnek, amig aztán csak kievickélnek a bajokból nagynehezen, – tettem hozzá.

De a síró ember egyre csak a fejét rázta, és valami olyasmit motyogott, hogy ő már mindent megpróbált, én vagyok az utolsó ember, aki elé ezzel a kéréssel merészkedett.

S itt meg kell jegyeznem valamit, ami talán kicsit furcsán is fog hangzani: amennyire kétségtelennek tetszik is előttem, hogy sorsomat bizonyos előre nem látható véletlenek noszogatták, mintha segíteni akarnának engem, azonképen mintha bizony a magasban ülne valaki, aki rajtam és magatartásomon olykor a fejét csóválná. Sőt, mintha ugyanaz a valaki néha még követeket is küldene hozzám, hogy ne legyek már olyan gyalázatos, olyan kőszívű, olyan szégyenkezés nélkűl alávaló. Így egy alkalommal egy teljesen ismeretlen asztalos keresett fel s egyenesen azzal a kijelentéssel kezdte, hogy ő isten küldöttje s azért van nálam, mivelhogy ő lelkeket gyógyít-javít s elkezdte nekem magamnak magyarázni, hogy én milyen átkozottul elveteműlt ember vagyok, de oly nagy biztonsággal, mintha már régen ismerne. Engem, nem tagadom, ez a biztonsága nagyon megrendített. De közben szamárságokat is beszélt s ez a körűlmény viszont felrázott persze a nagy csodálkozásból.

– Eh, mit, asztalosok és szobrászok között gyakran akadnak eszelős világboldogítók, – mondottam magamnak s ezzel mindjárt ki is dobtam a Krisztus-szakállas fiatalembert.

De aztán akadtak mások is. Így egy öreg anyóka szólított meg egyszer, nyílván koldusasszony, aki az intézetem kapujánál szokott ácsorogni, – és ez az asszony félrehívott, hogy néki titkos mondanivalója van számomra. A következőket közölte velem:

Hogy ő gyakran megfigyelt engem, mikor az intézetem kapúja előtt beszállok hintómba, hogy ilyenkor én mindig körűlnézek előbb, nagyon körűlnézek, – vajon attól félek-e talán, hogy leszúrnak?

Majd elestem a csodálkozástól, mert én csakugyan attól féltem. S ez a vallomás a nagy meglepetéstől, mindjárt ki is csúszott a számon. Vagyis megmondtam az asszonynak, hogy a dolog csakugyan így van.

– Ez azért van így, mert olyan nagyon rossz vagy, – mondotta most az öregasszony, aki valószínűleg őrült volt, mert e szónál szemei lázasan kezdtek tüzelni. Sőt görnyedt hátával kicsit ki is egyenesedett és kijelentette fenyegetőn, hogy ő isten küldöttje (tehát ő is ugyanazt magyarázta, mint az asztalos,) ne legyek tehát olyan nagyon rossz, különben ő megbüntet engem. S én e lázas szemektől megint majdnem rosszúl lettem. De felsorolhatnék még más ilyen küldötteket is s ezeket itt most főként azért említem, mert talán valamennyi eszembe jutott akkor, mikor ezt a szegény kártyást hagytam minden reménység nélkűl kimenni szobámból. Sőt, hiszen hallottam őt, amint előszobámban még hangosabban zokog és még sem szóltam egy jó szót sem hozzá.

Ez az eset mégiscsak nagyon megváltoztatott engem akkor s ez annál plauzibilisebb lehet az ön számára is, különösen, ha számba veszi, hogy ez a szegény kártyás még ugyanaznap este a Continentál-Szálloda egyik szobájában agyonlőtte magát.

S mindezt azért is vagyok kénytelen most elmondani önnek, mert hiszen ez a szerencsétlen kártyás az ön édesapja volt Uram!

 

*

 

Mondanom se kell, hogy ez a közlés olyan váratlanúl ért, hogy fogalmam se volt róla, mit kellene tennem, vagy mondanom, így hát felálltam rémületemben. S az öreg házaspár ezen nem is csodálkozott. Talán, ha a fejem tetejére álltam volna izgalmamban, azon sem lepődtek volna meg.

Most mit csináljak? Maradjak még mindig itt, vagy menjek rögtön el? Tekintsem ezt a békés öregurat apám gyilkosának? Össze-vissza kavargott bennem minden, s csakis azzal voltam azonnal tisztában, hogy ítélkezésre ebben az állapotomban képtelen vagyok. Úgy látszik tehát, hogy a dermedtség, a tehetetlenség győzött bennem, mert íme, újra leültem s valami furcsa kíváncsiság vehetett erőt rajtam, amely arra ösztökélt, hogy harag nélkűl figyeljek, hátha így valamit még megtudhatok szegény apámról, akiről voltaképen még azt se tudtam eddig, hogy öngyilkos lett.

Egyszóval: akármilyen közönyössé, hideggé edzi az embert az élet, az ilyesmi mégiscsak nagy ütés a szíven, ezt elhiheti nékem mindenki.

Annyi tény, hogy jó ideig egy szót se tudtam szólni.

– Nem akarom holmi frivolitás látszatát kelteni, épp ezért nem bontatok most pezsgőt, pedig ilyen pillanatban nagyon jót tenne, – jegyezte most meg az öregúr.

– Még említened is kár volt, – szakította félbe a felesége. Erre hát az öregember másról kezdett beszélni.

– Jól tudom, – mondotta, hogy egy elrontott életet semmivel se lehet jóvátenni s én mégis megpróbáltam, bár hiszen ebben az ügyben én sok mindennel vagyok vádolható, de hogy egészen én tettem volna tönkre a kegyed életét, azzal talán mégse. S én mégis úgy tettem, mintha belátnám, hogy mindennek én vagyok az oka. Ennélfogva arra törekedtem, hogy édesanyjának a létezést megkönnyítsem. Ügyvédem útján dohánytőzsdét vásároltattam neki, az ön intézetbeli neveltetésének költségeit viseltem és így tovább. Nincs szándékomban mindazt felsorolni, amit ez ügyben tettem, s hogy ennyit is elmondtam, ez azért történt, mert a feleségem mindvégig kevesellte azt, ami tőlem tellett. Ő a következő kötelezettségeket állította elém: hogy nekünk voltaképp fiunkká kellene önt fogadnunk, különösen édesanyja halála után, – csak hogy teheti ezt egy olyan ember, akinek az édesapja halálához mégiscsak némi köze is van? – kérdeztem tőle.

Így hát annyiban maradtunk egymással, hogy, miután életünk végefelé közeledünk, legalább arra kérjük meg önt: fogadná el tőlünk amink van s inkább további engesztelésképpen, mint kárpótlásúl. Mert, ismétlem, kárpótlás ilyesmiben nincs, az elmúlt idők balsorsát se földi, se égi javakkal jóvátenni nem lehet. Sokat gondolkodtam ezen, – fejezte be mondanivalóját, – épp ezért én példáúl a Jób könyvének befejezését merőben hamisnak és erőszakoltnak tartom.

 

*

 

S hogy én mit szóltam ehhez? akkor és ott semmit, mert a lelkem és szám merevgörcse még mindig tartott.

Otthon aztán persze sok álmatlan éjszaka következett, míg végre menyasszonyom letérdelt elém és úgy könyörgött, hogy fogadjam el, amit a sors nekem így juttat, mert ki tudhatja előre, hogy mi következik az emberre: betegség, szerencsétlenség, százféle balsors s akkor már nem lehet visszaszaladnunk és esedeznünk, hogy mi mégis elfogadjuk, amit ekkor meg ekkor könnyelműen, mert ostoba gőggel s holmi hazudott előkelőséggel visszautasítottunk. Gondoljam meg, hogy mennyi zöld gyep, fenyőillat, havasi levegő, továbbá mennyi külföldi boldog ámulat adódhat abból, ha most azt mondom: igen. S addig-addig, amíg tényleg azt mondtam.

Mert be kellett látnom, hogy a pénz, akárhogy gyűlölöm is, mégiscsak hasonlíthatatlanul nagyobb hatalom bennem, mint a kevélységem.

Egyébként: ha ma kerűlnék ilyen dilemma elé, ma se tudnám, mit kell tennem. Csak azt tudom, hogy ha visszautasítottam volna, ma is nevetséges volnék magam előtt.

 

Libák

A férfi most halkan beszélt, de azzal a veszélyes nyomatékkal, amely a robbanásra figyelmeztet.

– El fogunk válni, egyszerű a dolog! – jelentette ki csendesen. Az, hogy egyszerű a dolog: bizonyításnak volt szánva. – Vagy avval törődől, hogy mit mond a világ? – tette hozzá már fenyegetésképpen, holott a mellette tipegő kis feleség eddig alig adta jelét, hogy érti-e egyáltalán, amit hozzá beszélnek?

Nem is igen akarta érteni. Ha egy-egy élesebb, vagy vastagabb szó zuhant reá, – megremegett tőle: ennyi volt az egész. S hogy a szavak összemarcangolják egész bensejét, – ezt érezte. Inkább a tüneteket figyelte férjén, olyféle komolysággal, mint az orvos, aki a saját baját lehetőleg távoltartja magától, mialatt betegével foglalkozik.

– Idegbaj, – igen az. Ez úgy látszik, most már komoly idegbaj – állapította meg. – Másként hogy lehetne ezt megmagyarázni?

Tegnap este, – nagyon bele volt merűlve regényébe s nem volt kedve levetkőzni. Erre a férje levetkőztette, – a cipőjét és harisnyáját előtte térdelve húzta le lábáról. Aztán úgy tette bele rózsaszínnel áttört csipkés ágyába, mint egy újszülöttet, – lágyan, szinte a tenyerén. S újból letérdelt ágya mellé, rádőlt az ágyra, kezébe temetve arcát s magában beszélgetett. Ezt ő már ismerte: ez annyit jelentett eddig, hogy szereti és gondolkodik szerelmén. Fel se nézett reá ennélfogva: az istenített lények nyugalmával és biztonságával olvasott tovább. S még ez is jólesett: ott tudnia őt maga mellett s nem törődni vele. A lámpa égett, az óra ketyegett, csend volt.

Reggel aztán a férfi mintha hirtelen megőrűlt volna.

– Hazudtam, – mindeddig hazudtam, – rivallt reá s azóta hadakoznak, – illetve: róják a budai utcákat reggel óta. A férfi beszél, ő pedig hallgat s mint látszik, ezzel még jobban ingerli őt. Ha felelne neki, még rosszabb volna, mit tegyen tehát?

Legjobb volna megrázni vállainál s a fülébe kiáltani valamit, amitől magára ébredjen, de ezt sem lehet. Nem, nem szabad többé megcsókolnia sem, semmihez sincs joga többé, ő a kivert asszonyok közé tartozik mától fogva. S már látta is magát, amint ott áll anyja előtt s beszámol neki: sápadtan ugyan, de a megalázottak kényszerű önérzetével.

És mégsem sírt. Inkább bosszúsan mosolygott néha, ha a másik már túlságosan hadart.

– Azt képzelted, hogy lehet tisztességesen élni? – lihegett a férfi. – Hogy gondolod? Őrült vagy? – kérdezte a némán mosolygótól. – Mit még? Mit még? – ordította. Megálltak. – Mit akarsz még?

– Hogy én mit akarok? – kérdezte szomorúan az asszony.

– Gyerünk tovább, ne komédiázzunk annyit, – mordúlt reá, minthogy nem mert a szeme közé nézni. Mentek hát tovább. Kinn jártak már a messzi ligetekben a hegy alatt. Szemük előtt más oldalról jövő kopasz hegyek fordúltak errefelé, meglepő gyorsasággal s minél inkább közeledtek az út kanyarodója felé.

– Még egy lábzsákom sincs, kinn ülök októberben, októberben még kinn ülök, mint a ló! és rajzolok és tudod, mit gondolok ilyenkor magamban? Hogy mit akarok én voltakép? próféta akarok-e én lenni? Dolgozom, mint az állat, – igaz ez? Nem mondhatod, hogy nem igaz. Spórolok, mert szegények vagyunk! igaz? Nem dohányozni, mert az árt, nem inni, minthogy már a szagától is rosszúl leszel, neked ez az apádat juttatja eszedbe. Rendben van – mondjuk. Az ember legyen kíméletes, ha már ilyen kincse van. De az ember legyen tisztességes is, legyen derék, ne hazudjon, ne csalja meg a jó kis feleségét – és mit még? Mi a Jézus Krisztus Máriát? Erre felelj végre. Ez talán az élet? akkor dögöljünk meg inkább, nem? Hiszen hering lesz belőlem, az a vége!

Egészen belevörösödött. Annál inkább úgy folytatta, mint egy tanár, akit nem az indulatai vezetnek, aki tárgyilagos akar maradni.

– Csakhogy nem ez az élet édes kincsem. Tudod? Nem, nem, nem, nem. Szó sincs róla. És aki arra tanított minket, hogy ez az élet, csakugyan! a Dunába fojtanám és becsületszavamra igazam volna. Hát mi? hát mi? Mondd meg te magad.

– Jó rendben vagy. Csakhogy én semmi vagyok? – fordúlt most vele szembe az asszony.

– De ha megúntalak, – bizonyította a férfi. – Nem babfőzelékre születtem én! – Mit gondoltál te? Milyen merész vagy, milyen gyalázatos!

– Akkor tehát mindeddig hazudtál.

– Hát nem érezted? Vagy süket is vagy tetejébe? Azt mondják, szép vagy, gyönyörű vagy, olyan vagy, mint egy baba… erre én mosolyogni kezdek, hogy már a szám is belefárad a sok mosolygásba. Nekem rajongást kell hazudnom! nem? meg kell érdemelnem a kincset…! – Oly tisztelettel beszélek veled, rólad, – hiszen letérdelek eléd, – kiáltotta és kacagni kezdett.

– Szegény! – érezte ekkor az asszony s nem tudta miért? Könnyek fátyolozták szemeit.

– Drága Pista, hallgasson meg engem, – könyörgött. De elhallgatott megint. Megérezte ebben a pillanatban és éppen a másik tompaságán, esengés iránti érzéketlenségén, hogy milyen is az, ha a lélek megsüketül? – Igaza van! – állapította meg réműlten. – Hát nem én is érzéketlen voltam? érezte és a lábai remegni kezdtek. – Agyondolgozta magát értem, teherhordó volt, én pedig olvastam és hagytam, hogy szeressen és kiszolgáljon, hogy még a reggelimet is ágyamba hozza. Úristen!

– Nem érezted a hamis édességet? Drága egyetlenem, nem érezted? – rimánkodott a másik. – Mikor Mucusnak, vagy aranyosomnak szólítottalak. Én azt vártam tőled, reméltem, vártam, hogy okos vagy, meghallod végre a szó értelmét. Ezért nem is azt mondtam Mucus, azt mondtam Mu-cus-ka… – Vagy mi ez? Szerelem talán? Azt hitted? – – S mint aki belefáradt a tombolásba, hirtelen elhallgatott.

– Meghalni! – parancsolta magának az asszony és megállt.

– Tovább menni! – parancsolta a férfi. Mentek hát tovább.

Az élet nem ez, – kezdte újra, – az élet szép, – Isten azt szépnek teremtette. Isten az nem ilyen erkölcstelen nyárspolgár, mint mi vagyunk. Feléred ezt ésszel? A teremtés nem bivaly! Vagy abban reménykedtél, hogy elfeledtem, hogy van más is a világon, hogy egy kis ujjongás is van, – mondjuk, mert olyan jámbor pofákat vágok? tehát azt hiszed, hogy minden rendben van? Végűl én is ember vagyok, nem?

– Én is ember vagyok! – bizonygatta. – És fellázadok kincsem, – íme lásd, itt van, parancsolj! Mivelhogy a vágynak rohamai vannak, ahogy a gyönyörnek és az életnek… Nem merő tompaság az élet. Mi pedig máris betemetkeztünk a sírba, még pedig élve temetkeztünk be, – megértettél? És ezt neveztük boldogságnak…

– Nyílván azt gondolod most, hogy goromba vagyok, – mivelhogy gyengéd lélek is vagy. No de ha egyszer utállak! – jelentette ki és megállt az úton. Kérnélek szépen te tévedsz. Ez mind nem gorombaság, ez az igazság. Nem nevezhetem a narancsot gesztenyének…

Mintha kedve kerekedett volna, hogy fejszét ragadjon és véres cafatokra hasogassa azt a testet és lelket, amelyet egykor szeretett, hogy bosszút álljon rajta azért, amiért szerette. És semmi sem volt néki elég, nem tudott megnyugodni.

– És ezt tanácsolom neked is, – folytatta.

– Mit tanácsolsz Pista?

– Hogy ne légy többé tisztességes, soha az életben többé, úgy értem, ha majd más mellett fogsz élni. Ne tikkadj el aranyom, – magyarázta oly eszelős hévvel, mintha csakugyan eszét vesztette volna. – Az élet színes, – magyarázta, – érted? És ahogy mi éltünk, az unalmas.

– A piszok undorító… nem? – vetette fel fejét az asszony.

– Igen, igen, igen, persze. Várj csak édes – és a férfi újra megállt. – Szóval nem lehet élni, azt akarod ezzel mondani? Ezt már régen tudjuk, ez is unalmas. De viszont igenis lehet azért élni és ezt mondom én neked. Csak nem mulyán, kérem. Alázattal esedezem. A fejem arra való, hogy kiigazodjon és megállja a sarat és hogy ne rogyjak össze idő előtt. Így, úgy és amúgy, – hallod a szót? Görbén, bitangúl kell élni, érted kicsikém? – fenyegetett. – Nem érzed a tested szerkezetéből, – kérdezte.

Most viszont az asszony állt meg.

– Szóval elválunk? – vetette fel a kérdést, de a következő reménnyel: – Ha most a szemeibe nézhetne és úgy nézhetne, hogy feloldja a lélek szörnyű görcsét szerelmével, akkor ez a nagy fiú most sírni kezdene. És ő nem haragudna reá, – fogadkozott magában oly áhítattal, mint az oltár előtt.

– Hogy elválunk-e? – ámúlt reá a férfi.

– Azt kérdezem, kérem, – tette fel újra a kérdést élete minden elszántságával.

– Az csak természetes! – mit kérdezed, kérem, – gúnyolódott a másik, de megint nem mert a szemébe nézni.

– Akkor Isten veled! – És elindúlt oly határozottan és gyorsan, mintha tudná, hová megy.

– Várj! – szólt ekkor utána rekedten a másik. De az asszony ezt már nem akarta hallani. Egyre hevesebb gyorsasággal rohant lefelé a lejtőn. A férfi erre utána futott.

– Az volt a parancs, hogy álljon meg! – lihegett mellette fulladozva. – Vagy csak engedelmeskednem szabad? no nézd! – és megragadta csuklójánál fogva.

– Egyedűl jobb neked, fiam, – válaszolta a nő gúnyosan, hidegen, szinte már a nemlét hidegével. S piciny ajkait megvetőre biggyesztette.

– Kérném szépen, – ne ingerkedjünk, – én megütni nem akarom Önt. Állj meg! – ordította utánaugorva, mikor az asszony elindúlt megint.

Ott álltak tehát szótlanúl, nem tudva, mit akarhatnának még egymástól. Ki voltak merűlve, tompák voltak, szinte eszméletlenek. Ekkor történt a furcsaság.

– Hó – hó! – hangzott egy tréfás kiáltás a kanyarodónál, ott, ahol az egész vidék szinte megfordúlni látszik a Duna felé. – Hó, hó! – hangzott s néhány bohó autó-tülkölés követte. Mind a ketten odafordúltak.

Egy nagy vörös teherautó döcögött a fák között. Csak lassan döcögött, mert libákat hajtott maga előtt.

– Álljon meg – hallja? – ordított a férfi magánkívül a sofőr felé. De az nem állt meg, ki tudja, mért nem? Talán tréfált. A libák szárnyaikkal a földet verdesve, nehézkesen menekűltek előle.

– Álljon meg a Krisztusát magának, – toporzékolt lefelé a hegyoldalról emberünk. Valaki az autóból felnevetett reá.

– Jézus! – kiáltott ekkor az asszony is.

A következő történt: Már-már úgy látszott, hogy a libák megmenekülnek. Ekkor az egyiknek valami ostobaság juthatott eszébe, s ahelyett hogy a hegy felé menekűlt volna, mint a többi, a hosszabb utat választotta a rét felé. S ebben a pillanatban a kocsi már át is ment rajta. Símán, minden zökkenés nélkűl.

– No lám! – mormogta bosszúsan emberünk.

Az asszony erre nem felelt. Különben is egy pillanatnyi csend lett ezek után, nem egyszerű csend, hanem mintegy a világ kerekei között, a mindenségben. Az autó utasai közül ugyan az egyik vigyorogva hátranézett, de nem volt ez sem igazi nevetés. Az autó eliramlott.

A nagy madár pedig ott feküdt az úttesten, puhán és nyugalmasan, mint egy fehér vánkos. Társai az út széléről nyakukat előrenyújtva majdnem csodálkozva bámúltak reá.

– Menj a gazdájához, alkalmi vétel, – gúnyolódott a férfi. De az asszony erre sem felelt. Még egy pillanatig küzdött magával, aztán vadúl, kiméletlenűl és minden szégyenkezés nélkűl zokogni kezdett. Hosszú ütemekben, jajveszékelve sírt, talán mint gyerekkorában egykor.

– Ne sírj, – mondta a férfi szomorún.

– Ne sírj, – ismételte utóbb megalázva. Aztán melléje húzódott. – Ostoba vagyok, – suttogta a hajába, – legázolom azt, ami a legszentebb nekem… – szólt s az ő szemét is elöntötték a könnyek.

– Az élet oly ostoba! – esengett leverten. – Oly értelmetlen. Bocsáss meg édes és ne sírj. Beteg ember vagyok, könyörűlj rajtam.

Valami kis düledező házból eközben egy lány kerűlt elő, ő felemelte a vérző, fehér tetemet s azt messzire eltartva magától, furcsa, apró nevetések közben szaladt vele valaki felé, akinek messziről integetett.

– Szegény Géza, – kiáltotta, – meghalt a Géza!

– Nem is az érték, – az a kis élete neki! – magyarázta egy kalauz társának az úton arramenőben.

Filozófikus hajlamú kalaúz lehetett, mert még azt is mondta:

– A létezése ugyanolyan mint a mienk. A létezés valószínűleg minden teremtett lényben egyforma, vagyis ennyi: – én vagyok én. –

– Az a kis életünk csak ennyi bizony, – bólogatott a mi emberünk is, majd karonfogta síró nejét. – Gyere édes, gyere, gyere! – mondotta néki határtalanúl gyengéden.

A többi liba ekkorig már régen megnyugodott. Mintha mi sem történt volna, enyhén társalogva, csipogva, gügyögve sétáltak együtt az út szélén a fák alatt. Begyesen lépegettek, erre-arra forgatva kecses-mozgású nyakukat, vagy magasra tartva vékony orruk, mintha az eget szimatolnák.

De egyszerre elhallgattak. Szemeik vadúl forogni kezdtek, kinyújtott nyakuk mint a támadó kígyóé hátrahúzódott, mígnem azt előrelökték nyílegyenesen.

Ingerkedve, hetykén a vörös autó jött visszafelé. Himbálózva, lassan közeledett, mintha valami mondanivalót tartogatna. Vad sziszegés hallatszott ekkor az út széléről s egy-egy elnyújtott harci gágogás. Az autó utasai pedig válaszképen ránevettek a libákra.

 

Az elefántfejű bölcselő

Egy lázadó Risi egyszer nagyon megharagudván az istenekre a következőket gondolta:

– Ezek ott fenn igazán azt hiszik, hogy életet adtak nekem? Hát ez az, amiről szó sincs. Akkor hát mit adtak? Nem életet, csakis lehetőséget ahhoz, hogy éljek. Ha szorgalmasan telirakom magamat, mint egy nedves büdös zsákot, mindenféle anyagokkal: mondjuk tojással és batátával, akkor élhetek. Továbbá, ha még meg is küzdök életem ezernyi ellenségeivel. Ha viszont mindezt nem teszem, ha képtelen vagyok rá, akkor isten veled szép világ. Igazán szép világ? Nem szép világ.

– Mindenesetre kipróbálom most, – folytatta elmélkedéseit, – hogy meddig tart örökkévalóságom, ha nem rakom teli a bendőmet. Hadd koplaljak s hadd látom meg, hogy mi lesz ez esetben? Mert ha erre igazán megszűnök, akkor csakugyan felkiálthatom feléjük, hogy: – nem tartozom nektek semmivel.

S ahogy elgondolta, úgy is cselekedett. Tágas ketrecet ácsolt össze magának az őserdő szélén további elmélkedéseihez és koplalt. Már a tizedik napja nem evett semmit, mikor megjelent nála egy fekete holló. Azt mondja néki ez a holló:

– Mit csinálsz te bolond Risi? Mert mi a különbség, hogy életnek neveznek-e egy adományt, vagy az élet feltételes igéretének-e? Ez csak elnevezés kérdése és nem a dolog lényege. De vedd azt is tudomásúl, hogy az ilyen kérdéseket nem szeretik az istenek. Próbára teszed őket? Különösen Síva nem szereti az effélét.

– Micsoda beszéd ez? – kiáltott fel a Risi dühösen. – Mi közöm van nekem ahhoz és mit tudhatom én azt, hogy ő mit szeret, mit nem. Hiszen nem én csináltam őt, ha ugyan igaz, ő csinált engem, vagyis ők mindahányan volnának kötelesek arra figyelni, hogy én mit szeretek. De nem teszik, eszükben sincs. – Te Síva madara vagy? – kérdezte tőle.

– Igen, igen, az vagyok, – felelte a madár.

– Akkor mindezt mondjad is meg neki, – utasította őt a Risi.

S úgy látszik ettől a beszédtől Síva mégiscsak megrettent, vagy talán el is szégyellte magát, mert valami igazát látta talán, esténként elküldte ugyanis egy másik Risijét hozzá. Ez már évekkel ezelőtt örök némaságot fogadott s persze most is hangtalanúl gurított be emberünk ketrecébe minden este egy tojást, kezeivel mutatván neki, hogy eressze be a bendőjébe s aztán nyomban távozott is.

– Oh szent egek! mit művelsz te balga Risi már megint, – riadt rá a holló néhány nap múlva, fekete szőrposztóval elsötétített ketrecét látván.

– Azt próbálom ki, hogy a fény, a látás is csak feltételesen van-e adományozva?

– Hát persze, hogy feltételesen, – felelte a holló. – Ezt sem tudod te saját magadtól? Neked ezt is ki kell kóstolnod, mint ahogy egyes szent orvosaink próbálják ki a betegségeket sajátmagukon?

– No igen, mert végre is biztos akarok lenni egyben-másban, – felelte Risi, – éppen ezért mondd meg istenednek, hogy hagyjon is engem békében.

– Békében fog hagyni, – mondotta most a madár. Minden este fog ugyan néhány szentjánosbogarat küldeni, legalább is ezt igérte, – hogy bevilágítsuk éjszakáidat, de ennek fejében tudni szeretné, hogy minek a vizsgálatába akarsz még belekezdeni?

– Mondd meg neki, – felelte a Risi, – hogy legjobban a jóság érdekel, minthogy szivemet növeltem legnagyobbra életem során. Tehát azt szeretném megtapasztalni magamon, vajon a jóság is feltételes adomány-e, vagyishát én csak akkor lehetek-e jó, ha kellőképen teliraktam a bendőmet, ha tehát nélkülözök, koplalok, szenvedek, akkor ezek szerint eszembe se juthat a saját jóságomra számítanom? – mert arra már nem is telik. – Ez is tehát épp olyan feltételes dolog, mint az ember testi tisztasága, vagyishát az ember nemde csakis akkor lehet tiszta, ha vize van hozzá, mert ha nincs, akkor mindennemű tisztaságról le kell nemde mondania, mint ahogy mindenről, ami csak félig adatott néki, ahogy a szerelmes ifjúnak az életéről is, ha főzeléket kap ugyan eleget, de valamely bengáli leány nélkűl mégse tud élni.

– S ha már mindezzel a végleges tudásoddal gazdagabb, vagy szegényebb leszel, akkor mit fogsz csinálni? – kérdezte a holló. – Mert ezt is hírűl kell vinnem Sívának.

– Jó, jó, nagyon helyes kérdés, – mondotta a Risi. – Hogy mit fogok akkor művelni, magam se tudom. Hogy kétségbeesem-e, vagy ujjongani fogok-e tőle, csakis a Sors istensége felelhetne erre a kérdésre. Mert hiszen szét is repedhetek ennyi mindentől, az sincs bizony kizárva.

– Illetve legvalószínűbb mégiscsak az, hogy vándorolni megyek, – tette még hozzá, – és lázítani fogok az istenek ellen, ezt mondjad meg annak a henye nagy úrnak odafenn, de az is lehet, hogy hadsereget gyűjtök és megtámadom vele a semmit, vagyis azt a helyet, ahol állitólag laknak. Ezt mondd meg neki.

S alig hogy ezt kimondta, villám csapott bele a ketrec tetejébe, de sem a Risinek, sem a madárnak semmi baja nem történt. Úgy látszik, Síva csak meg akarta vele mutatni veszélyes hatalmát.

 

*

 

A helyzet az volt, hogy ezek a semmiből szőtt alakok ettől a Dara-Shikoh nevű Risitől mégiscsak megijedtek odafenn. No de mért? Mert ez a Risi mégiscsak egy húsból, vérből alkotott valóságos lény volt s ezzel szemben mik voltak ők? Olyan árnyékalakok, akik csak addig vannak, amig a képzelet fenntartja személyüket, viszont ha már senki sem imádja őket, akkor megszűnnek, elenyésznek. S ezt ők jól tudták önmagukról.

Épp ezért Síva sebtiben gyűlést hívott össze, valamely hozzáférhetetlen égi palotában s ebben az volt a rendkívüli, hogy e gyűlésre a gonosz démonokat is meghívta és őket is testvéreimnek szólította. S aztán leplezetlenűl terjesztette elő aggodalmait, mondván, hogy épp mostanában egy Gautama-Sziddharta nevű szerzetes, aki a Buddha híveinek arra a kérdésére, hogy csakugyan vannak-e istenek, azt a feleletet adta, hogy: – ha akarod, vannak, ha viszont nem akarod, nincsenek, – s ha ez így megy tovább, akkor nagy veszélybe kerűlhetünk mi istenek, – mondotta. Amire éppen a gonosz démonok a raksaszák fejedelme, továbbá Ganésa, az elefántfejű isten adott nagyon jó tanácsokat. Ezek ketten egyértelműen azt mondták, hogy:

– Ez a szerzetes, mármint Dara-Shikoh folyton kínozza magát, vagyis aszkéta, – lám a nagyértelmű Gautama, a szerzetes is, aki a Buddha, szintén helytelennek tartja az önkínzást, mert ferde, de mi azt is mondhatjuk erről, hogy túlmerész gondolatokra is vezet. Éppen ezért ők azt tanácsolják, hogy nem büntetni kell ezt a Dara-Shikoh szerzetest, hanem el kell látni minden jóval, mindenekelőtt fínom ételekkel, mert mihelyt az a bendő jól érzi magát, pláne, ha még egy kis jó borral is öntözik, akkor e bendő tulajdonosa, már inkább hajlandó feledni keserű és lázadó gondolatait és főként azokat is, amelyek e világi élet értelmét akarják mindenáron felfedni, – holott hát olyan értelme, amilyet az emberi elme keres benne, olyan értelme nemcsak az egész életnek és világnak, de semminek, azok egyetlen részletének sincs. Minden földi jelenségnek egyetlen igaz és nagy értelme van csupán és ez az, hogy létezik. Aki ennél többet is keres benne, azt nevezzük mi istenek, magunk között tudákos bivalynak.

– Egyszóval, – folytatta az elefántfejű isten, – ha jó ételekhez juttatjátok, az százszor annyit ér, mint Síva mennykövei, vagy dorgáló hollója, hátha ezeket az ételeket még egy gyönyörű lány is főzi meg néki s hátha ezekbe még szerelmet ébresztő varázsszerek is kevertetnek, s hátha a mi szerzetesünk halálosan is beleszeret ebbe a lányba. Ha pedig még gyereke is származik e nagy szerelemből, fia, vagy akár lánya is, de főként ha fia, akkor már minden lázadásnak, istentelenségnek muszáj, hogy vége szakadjon. Mert ki ellen lázad akkor? Ha még mindig az élet ellen lázad, akkor ez a fia ellen is van, – ez pedig lehetetlen dolog nemde, mert hiszen a fia életének ő is teremtője. Ne feledjük el továbbá, hogy mi istenek voltakép költészet vagyunk s ez az édes emberszív a szerelemtől és szeretettől hajlik leginkább a költészet felé, és Kusát, illetve szent Barbha-füvet is akkor áldoz nekünk legszívesebben, ha boldog.

Ennyi volt az elefántfejű isten beszéde s minthogy amit mondott, szemlátomást mindenki helyeselte, ő tehát ormányával hármat trombitált, amire az istenek, mintha szél fújta volna el őket, úgy eloszoltak onnan semmivé az egy Síva, vagyis a Végrehajtó istenség kivételével, aki máris megmintázott ezüst felhőből egy csodaszép lányt s azt máris leküldötte hatalmas sassal a vállán Dara-Shikoh szerzetes ketrece elé.

 

*

 

– Ki vagy te? – kérdezte tőle Dara-Shikoh, – te is afféle féléletű, félporonty-féle vagy? Képzeletszűlte gyönyörű csoda, akit megölelni talán már nem is lehet, mert léggé foszlanál a karom alatt?

– Én csakugyan efféle légi baba vagyok, – vallotta a lány, – csakugyan egy isten habarcsolt engem gyorsan össze, de azért nem oszlok szét semmivé, majd meglátod, illetve már most is megcsípheted ezt a naptól és szerelemtől forró arcomat s már abból is láthatod, hogy igazán nem foszlok semmivé. No tapintsd hát meg az arcomat, látod, kínálkozom, mint a rossz táncosnők, mert ti szerzetesek, tudom, ezt szeretitek. No tapints hát meg, vagy itt a karomat, nézd. A karom olyan, mint a kígyó, ráfonódik a nyakadra és megfojt téged. No ne kéresd annyit magad, tapints hát meg.

– Dehogy tapintlak, – felelte a Risi. – Mondhatom, szép kis dolog volna, ha egy szentségkedvelő lányokat tapogatna.

– Titokban sem? – kérdezte a lány.

– Te talán egy csábító gonosz lélektől, valami ráksaszától származol? – kérdezte a férfi.

– Szó sincs arról, – felelte a lány. – Nevem: Szívharmat és azért van ilyen szép nevem, mert a szerelem istenétől származom.

– Úgy, úgy és kibe vagy oly nagyon szerelmes, hogy, mint mondtad, forró tőle az a csodaszép, piros orcád?

– Hogy kibe, vagy mibe? Mindenbe, – felelte a lány, – én azok közé tartozom, akik mindig szerelmesek, mert úgy formálta meg őket sorsuk. És nem is éppen egy emberbe, hanem mondjuk a levegő-égbe is, a föld bársony füvébe, de különösen a simogató szélbe, meg a pironkodó napba, aki néha eltakarja arcát, nehogy észrevegyem, hogy engem néz, a temetőbe, a hajnalba… De ha buzgó leszel, akkor te is elérheted, hogy eszemen kivül téged is szeresselek. – A Risi megrázta fejét, mintha gondolatokat akarna elhessegetni magától.

– Elkéstél, – mondotta a lánynak. – Fiatalságomban ilyen forró arcú lányt kerestem magamnak mindenütt, e nagy világ négy sarkát bejártam érte, de bezzeg ő nem volt sehol, – te tehát most már rosszkor jöttél, későn jöttél. De hiszen Risi is vagyok, gondold meg. Nézd milyen sovány vagyok.

– Majd én meghízlallak, – felelte néki Szívharmat.

– Ejnye no, most már elégis ebből a beszédből. Nem akartam veled olyan goromba lenni, mint ahogy más szerzetesek bánnak a nőkkel, de úgy látom, muszáj lesz. Azt mondom tehát, hogy távozz tőlem. Illetve még arra is felelj előbb, hogy minek ül ez a nagy sas a válladon?

– Ez azért ül itt, – mondotta Szívharmat, – hogy egy időre csakugyan távozzam tőled és bemenjek a környező nagy erdőségbe. S ott benn a sűrű sötétben egyrészt megvéd engem a párductól, de alighanem még a tigristől is, másrészt ő akar neked csodálatosan jó étkeket fogni karmaival. Ezt majd én sütöm meg neked. Majd meglátod, milyen fínom lesz. Miközben aztán te észre sem veszed és belém fogsz szeretni.

 

*

 

Valóban hozott egy kis őz-gidát s egy apró fekete emberke is jött vele, aki olyan alázatától meggörnyedten baktatott mellette, hogy szemlátomást affélének látszott, aki valamely pokolbéli katlan mellől kerűlhetett ide, Szívharmat mellé, Síva parancsára. S íme, valóban sütő-nyárs és bogrács is volt vele. El is készítették a tűzhelyet egykettőre közvetlenűl a ketrec mellett, – csak éppen, hogy tüzük nem volt, erről megfeledkeztek. Erre hát mintegy vezényszóra, mind a ketten egyszerre felnéztek az égre. S mit gondoltok, mi lett a következménye? Szörnyű dördülés hallatszott, – vagyis Síva másodszor is leküldötte egyik kisebb villámát, csakhogy most már egész más céllal: csakis azért, hogy a rőzsét felgyújtsa vele. Ez meg is történt, – meg volt tehát a sütéshez való jó kis tűz is.

S már a sűlő pecsenye szaga is széditő volt ebben az alkonyodásban. E görnyedt kis szörnyeteg mögött meg is jelentek az erdő-szele fái között különböző hivatlan vendégek, úgymint: még egy párduc is, – igaz, ez a fa tetején, – de több szegény kis koldús, szimatoló kis sakál és két vaskos hiéna. Ha jól emlékszem, a kis fekete szörnyalak még vetett is a sakálkáknak valamit, úgy látszik, azokkal tartott fenn néminemű rokoni kapcsolatot, a koncot ezek boldogan habzsolták fel. Csámcsogásuk, ropogtatásuk egészen idáig elhallatszott.

De mi volt ez ahhoz a jajongó, ujjongó, néha szinte zokogó és bőnyálú csámcsogáshoz képest, amelyet a kis fekete szörny hallatott, mikor elkezdte görbe fogaival tépni a húst, miközben nyála is lecsorrant álla felé… S ez így ment: agyon zabálta magát a még mindig éhező Risi szemeláttára, mialatt őt magát kutyába se vette, vagyishát eszében se volt, hogy megkínálja, holott a kis őz-kölköt majdnem egészen befalta már. Mindez úgy látszik, annyira őrjítő volt, hogy a párduc már le is ugrott a fáról és megpróbált közelebb férkőzni a tűzhöz, a hiénák pedig máris belekezdtek éjszakai kacagásukba. De még a sas is ficánkolni kezdett s meglengette hatalmas szárnyait Szívharmat mellett egy faágon.

Egyszóval rettenetes volt ez az egész! Kígyók keltek ki a föld alól s még talán a hold is le akart ugrani az égről ekkora zabálás láttán. Nem túlzok tehát, ha még azt is mondom, hogy olyan volt ez, mint egy kisebb földrengés.

Mindezt pedig Szívharmat egy kis dombon ülve nézte végig és hangosan nevetett. Az éhező Risi pedig izzadni kezdett. Végűl is így szólt:

– Adjál nekem is egy keveset. – Amire a kis fekete szörnyeteg piszkos körömmel, foggal lemarcangolt néki egy jókora darabot és azt egyenesen a szájába dugta.

A Risi ettől alighanem meg is őrűlt. Alighanem rágatlanúl nyelte le a hatalmas húsdarabot, aztán letérdelt és úgy kezdett könyörögni, hogy adjanak néki még egy kicsit. Szívharmat erre a dombocskán még hangosabban kezdett nevetni.

S bár a nevetése gyönyörű volt s bár tudvalevő volt, hogy e jó Risit fiatalkorában a nők szép nevetése, a dallamos, hullámos nevetése tudta legjobban megbabonázni s ez pontosan olyan volt: hogy szinte delejes álomba eshetett tőle az ember, ha sokáig hallgatta, – de most ez a nevetés úgy látszik, visszahozta a Risi eltévedező eszméletét s íme most inkább megdühítette, mint boldogította.

– Most aztán igazán elvesztettél engem, – szólt oda teli szájjal a lánynak. –

– És ugyan mért? – kérdezte Szívharmat.

– Mert olyan szívtelen voltál és kinevettél, – felelte a Risi.

– Tévedsz szent férfiú, én nem nevettelek ki, csak gyönyörködtem ebben a hatalmas zabálásban, – mondotta Szívharmat.

– Te talán már nem tudsz nevetni, – fordított hirtelen a szón. – Mikor nevettél utoljára?

Kiderűlt, hogy Szívharmatnak igaza van, mert a Risi valóban elfelejtette már, hogy mikép is kellene nevetnie. Amire elmondott néki egy titkos történetet az istenek életéből. Ezt Síva gúnyos hollója mesélte el neki, mialatt most vadászott az erdőben.

Ganésa, az elefántfejű isten, aki mégiscsak épebb eszű, mint a többi, – e szóval jellemezte őket a holló, – egy nap ez az okos nemtő ugyanezt a kérdést intézte kollégáihoz, hogy: – vajon tudtok-e még nevetni? Amire megállapítható volt, hogy már bizony egyik se tud, mert réges-régen elfelejtették, hogy azt hogy s mint kellene. Az elefántfejű tehát elkezdte őket tanítani, mondván nekik, hogy emlékezzenek csak vissza gyermekkorukra. No, szóval, addig-addig, amig olyan harsány kacagás remegtette meg az égi palotákat, hogy tőle országos eső kerekedett s utána hat szivárvány jelent meg egyszerre az égen.

– Hát így nem tudhatja más, hogy valaki, mit miért csinál, – fejezte be oktatását Szívharmat, – én éppen erre gondoltam, mikor benneteket zabálni láttalak. S azt kérdeztem magamtól, vajon tudok-e szívből és úgy nevetni, hogy attól meggyógyuljak, vagyis szívemnek minden bánata, terhe eloszoljon tőle.

 

*

 

No de minek is folytassuk? Végül Dara-Shikoh szerzetes is megtanúlt nevetni, de úgy látszik, csakugyan kiábrándult mindennemű bölcseletekből, mert, ha valaki példáúl bölcselkedni jött eléje, sóhajtott egyet és így szólt:

– Én nem értek az ilyesmihez, én csak azt tudom, hogy a fiatal őz húsa nagyszerű, különösen akkor, ha nagyon éhes az ember.

S persze Szívharmatot is elvette feleségűl és volt tőle és még két másik feleségétől összesen tizennyolc gyermeke. Ezektől származott aztán a későbbi szikhek egyik törzse, egy híresen zabálós fajta.

Síva apró, fekete szörnyetege, – hogy őt is el ne feledjem, – házmester lett nála és arról volt nevezetes, hogy tökrészegen is jól tudott sakkozni.

Halála előtt pedig az egykori Risi így szólt feleségeihez:

– Hogy minek voltam e világon, arról én semmit sem tudok. Vagy az emberi lény mindezt is azoknak a silány isteneknek köszönheti? Mit gondoltok asszonyok? Vagy mindez velük együtt mondjuk a holdfény bukfence csupán?

 

A szent tűz

Volt nem is oly rég Haiderabadban egy Viráta nevű vámszedő, aki bizonyos megvesztegetési pénzek révén elég vagyonos ember lett s akinek volt egy nagyon különös természetű leánya, Duhsalá nevű. Ez a lány sohase volt, már gyerekkorában sem volt az apja kedvére való, olyan illetlenűl, követelőn viselkedett, mintha ő volna az apja lelkiismerete: ha apjánál olyasmit tapasztalt, ami nem tetszett neki, akkor sötét volt. Épp ezért az apja nem is nagyon szerette. De legyünk őszinték, bár a leánya volt, mégis egyáltalában nem szerette, vagyis örűlt volna, ha megszabadúl tőle. S legyünk még őszintébbek: a leány sem szerette az apját. Így mindenekelőtt elfordúlt apja tisztátlan keresetétől és vagyonától s ezt meg is mondta neki. Így szólt hozzá:

– Elfordúlok tisztátlan pénzeidtől, mert Síva papnője vagyok és tiszta vagyok. – Holott nem is volt Síva papnője, hanem hogy mi volt, azt mindjárt meghalljuk. Amire az apa így válaszolt:

– Ha pénzeimtől elfordúlsz, akkor fordúlj el tőlem is. Menj Sívádat tisztelni, ahová akarsz. – S az apának ez a kiutasítása érdekes módon épp a kellő pillanatban érkezett el hozzá. No, de mért?

Hogy ezt megértsük, többet is el kell mondanunk róla. Erről a lányról senki se tudta, hogy milyen. Annyi tény, hogy szobájában a táncos Sívának egy gyönyörű kis szobra volt látható, amely előtt mindig volt némi áldozati olaj és virág. Továbbá: volt úgy is, hogy néha fél éjszakán át ott táncolt e szobor előtt, vagyis hát mintha meg akarta volna mutatni Sívának határtalan alázatát és azt is, hogy tiszteletére mi mindent tanúlt. Illetve hiszen sok mindent megtanúlt, kétségtelenűl, ezenfelűl azonban tehetséges is volt, páratlanúl tehetséges: olyan szépen táncolt, s oly mély áhítattal, ihletetten, alázatosan, az Istenség szeretetében elmerűlten, s oly légies könnyedséggel, mintha maga az Apaszarák égi táncmestere, Tumburu tanította volna. Némelyik tánca oly igen csodálatos volt, hogy aki látta, annak sóhajtania kellett s azt kellett hinnie, hogy ezt talán nem is lehet másként, mint hogy ez a lány bizony valamely életre-halálra szóló nagy szerelembe esett Síva iránt.

S hogy tényleg szerelmes volt-e az istenségbe, nem-e, mi magunk se tudjuk, annyi tény, hogy nincs e világon szerelem, amely szebben áldozhatott volna az érzelmek oltárán, mint ahogy Duhsalá tette. Mert hiszen ő csakugyan elfordúlt mindentől, amit fiatal lányok szeretni szoktak: szalagoktól, édességektől, pillangós szinű száriktól és csak ennek a táncnak élt. Kérőit pedig mind elutasította, mondván, hogy nem akar férjhezmenni.

– Csak nem Sívának a felesége akar lenni? – kérdezték az emberek gúnyosan. És apja is azt mondogatta:

– Milyen szamár lányom van nekem, – fakadt ki bosszúsan, ha egy-egy gazdag kérő távozott pompás házából lógó orral.

– Szép lány, fiatal, tehetséges és gazdag s ez neki mind nem kell, bele van butúlva ebbe a Sívába. Ki fogom tagadni, – mondotta sötéten.

Nos ez most meg is történt, hiszen a fent leírt szavaknak olyan értelme is volt, hogy a lány legjobban teszi, ha távozik apja házából.

S ne feledjük, mi azt is mondtuk elől nemde, hogy e kiutasítás épp alkalmas pillanatban érkezett s most megmondjuk azt is, hogy mért? Egy Risi jelentkezett ugyanis a lánynál, nincs kizárva, hogy Síva maga küldötte hozzá és ez a következőket mondta neki:

– Síva tisztán lát. Síva tudja, hogy nem hiába küldted el kérőidet magad mellől. Mit értenek azok abból, ami te vagy, tehát áhitatodból és művészetedből. Síva azt gondolja, hogy igazad van, csak olyan férfinek légy felesége, aki tudja, hogy te ki vagy, s egyetlen gyönyörű tánclépésedet többre értékeli, mint mások a nagyravágyó képzeletnek rubinból épűlt házait. Épp ezért Síva tanácsa a következő: hogy menj világgá apádtól, merűlj bele a zajba, tömkelegbe, épp úgy, mint boldogúlt anyád tette, az élet sokféleségébe és ott táncolj, mondjuk mulatókban, de ott is épp oly tisztelettel, mint ahogy itt táncoltál. S aki észre fogja venni mélységesen mély áhítatodat és alázatosan hódolni fog annak, az legyen majd a férjed.

 

*

 

– Valamely éjszakai szemétben akarsz fényleni, mint az elkallódott ékszer? – kérdezte tőle egy európai barátnője.

– Magam fogom megkeresni a kenyeremet s már ez is kevesebb tisztátlanság számomra, mint amit itt látok magam körűl, – felelte Duhsalá.

– Különben boldogúlt anyám is ilyen helyeken kereste kenyerét, itt látta őt meg apám s anyám se nevezte soha szemétnek egykori környezetét, – folytatta Duhsalá. Ennyit egyelőre róla. És most képzeljétek el a következőket:

Nyílik Haiderabad egyik utcájában egy alacsony ház kiskapúja s abból egy igen karcsú, igen csinos, magastermetű fiatalember lép ki. S mihelyt kilépett, a szemben levő házak egyike előtt két alak vált észrevehetővé: egy turbános öregember, aki zsámolyfélén űlt az ottani kapú közelében s egy másik, fiatalabb ember, lapos szürke fezzel a fején, aki álltában odahajlott az öreghez és szemlátomást magyarázott néki valamit, de vajon mit? Az öregember folyvást idenézett, a mi fiatalemberünk felé, de a szürkefezes is át- meg átsandított ide, mialatt beszélt, tehát kétségtelennek tetszett, hogy odaát róla folyik a szó. De hova tűntek egyszerre ezek a beszélgetők? Mert íme, hiszen nyomuk sincs többé, mintha a szél fújta volna el őket, vagy netán csak szellemek voltak, vagy akár a délibáb teremtményei? De hiszen tegnap is nem ugyanez történt-e? Fiatalemberünk egy népes utcán ment keresztűl s miután egy bizonyos ponton túlhaladt, két fiatal lány dugta utána össze fürtös fejecskéjét s kezdett el róla susogni, – vajon mit cseveteltek ezek is? Ezt persze soha többé nem tudhatja meg senki, annál kevésbé, minthogy ők is, akárha léggé váltak volna, nyomtalanúl tüntek el, vagy tán még ezek is szellemporontyok voltak? Egy szó, mint száz, ez a mi fiatalemberünk, elég furcsa, mondhatni rejtélyes mozgalmakat tudott kelteni maga körűl, bárhol is jelent meg. Ennélfogva egyes irigyei azt állították róla, hogy tengeri fürdőn még a cápák is meghökkentek tőle és elkezdték őt riadtan szemügyre venni. Ha pedig őt magát kérdezte meg az ember mind e rejtélyek felől, akkor nagyot nevetett és így válaszolt:

– Ez úgy van énvelem, hogy gyerekkoromban annyiszor mondták nekem: bujjon beléd az ördög, amíg aztán csakugyan belémbújt.

S hogy aztán tényleg a gonosz démonok, az Aszurák okozták-e mindazt, ami vele történt, nem tudjuk. Annyi tény, hogy e szép fiatalember már eddig is vagy ötször akasztotta fel magát. Igaz, irigyei azt is mondják, hogy mindenkor jól vigyázott arra, hogy idejében megmentsék, leszedjék a mestergerenda mellől.

De ha már ilyen balsorsú ember volt, akkor hogy lehettek irigyei, ezt is elmondjuk.

Főként azért voltak nyílván, mert ezt a fiút mindezek ellenére mindenki szerette, illetve, ez még nem is elég, mert azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a fiú voltakép maga körűl mindenkit megkopasztott, hiszen abból élt, mégpedig nem is rosszúl, – csak éppen: akiket megkárosított, azok jórésze nem is nagyon haragudott meg rá, sőt azt kell mondani, hogy még ezek is szerették. – Igaz, volt olyan eset is, mikor a károsúltak igen ostobán viselkedtek, ó ezek nyílván közönséges emberek lehettek, vagy talán nem ismerték még eléggé a fiút ahhoz, hogy szívesen csapatták volna be magukat, – mert, képzeljék, a rendőrséghez fordúltak. Ez bizony volt úgy is, hogy már semmi sem segített, csak valami nagyon hősies dolog: bizony, csak holmi mestergerenda, meg egy kis, jó erős spárga is ehhez, – de talán borítsunk fátylat mindarra, amire oly barátságtalan dolog volna emlékezni. Amit ekörül mondani akartam, az csak annyi, hogy egy magas kasztba tartozó idős hölgy így szólt hozzá, miután leszedték őt a mestergerenda közelségéből:

– Hát te szélhámos vagy igazán? Pedig milyen kedves fiúnak látszottál! Sőt, a szobalányom azzal szaladt be hozzám, mikor ide is csalni jöttél, úgy jelentett be, azzal a szóval, hogy: a Dzsehán van itt, ez milyen édes fiú!

– És mért is hazudsz te olyan sokat? mi szükséged van arra? – folytatta ugyancsak ez az idős hölgy, – minek mondod te azt, hogy anyád részéről maláj hercegek vagytok, mikor anyai nagyapád egy szegény, szerény kefekötő volt csupán?

E javító szándékú szavakat a mi Dzsehánunk sápadtan hallgatta, mint az olyan ember, aki szánja-bánja bűneit, aztán leborúlt e nemes hölgy elé és a következő vallomást tette:

– Oh nemes hölgy, ne bánd meg, hogy visszavontad a feljelentésed ellenem, – mert tudd meg, oh nemes hölgy, hogy nem én csalok, lopok, és hazudok, hidd el ezt nekem, oh nemes hölgy, hogy nem én, hanem a bennem rejtező, itt benn, a gyomrom táján lakozó gonosz szellemek, az Aszurák. És én hiába tiltakozom ellenük, szidom őket, tördelem a kezeimet, sőt sírok is, mit mondjak még? ezek küldenek a csapszékekbe, miattuk kell aztán felkötnöm magam, immáron ötödször.

– De mért is kell felkötnöd magad? Hisz ez borzasztó! – jajdúlt fel a főrangú hölgy. – Hát nem kár egy ilyen jól megtermett, szép szál fiatalemberért? Vagy nincs neked rendes foglalkozásod? Mért nem azt csinálod inkább? Mi a te foglalkozásod?

– Igazad van, oh nemes hölgy, – válaszolta Dzsehán, – azt fogom tenni, visszatérek eredeti mesterségemhez, azt fogom ezentúl gyakorolni.

– És mi ez a te mesterséged?

– Állatszelidítő vagyok, – felelte a bűnös fiatalember.

 

*

 

Ebben az óriás arénában csupa olyat műveltek, amit más, rendes ember nem tud végbevinni. Bukfencet vetettek rohanó ló hátán, ugyanott kézállást is csináltak, még hozzá dobpergés mellett egykézzel is, – egy ember bikaháton lovagolva jött be, miután egy kikiáltó előbb tudtára adta a nézőknek, hogy ez nehezebb mesterség, mint ha oroszlánon lovagolna valaki, – dehát még ez is megtörtént: oroszlánon is lovagolt valaki, aztán megint nagy dobpergés következett s Dzsehán jött be egy olyan állattal, amellyel addig még nem cicázott senki: egy fekete párduccal ölelkezett össze mindenki szemeláttára s mikor a fenevad veszélyesen morogni kezdett, ő visszamorgott neki, – aztán még birkóztak is egymással s a dobszó még mindig hangzott. A fiúnak nagy sikere volt s még az éjjel fel is emelték a felléptidíját, mivelhogy ez az ölelkezés aznap volt először, ezt ő az utolsó időben gyakorolta be partnerével. De voltak itt táncok is: több szép táncegyüttes, akrobata-teljesítményekkel fűszerezve, aztán indus zenészek telepedtek le egy dobogón s amit hangszereiken kísérni kezdtek, annak az volt a címe: A szent tűz táncai. – Mindenki azt hitte, hogy ez afféle nagyzoló cím: mert nem lesz ez se más, mint holmi orfeumi magasztosság. S íme, mi történt? Duhsalá fejedelmi volt, vagyis oly méltóságteljes! Nem nézett senkire, lesütött szemmel táncolt, de mikor aztán egyszer mégis felnézett, mintha csakugyan tűz öntötte volna el az embereket tőle. Egyesek még fel is kiáltottak meglepetésükben. A közönség akkor kezdte félig-meddig megérteni, hogy itt miről van szó. Hogy egy másik világ csöppent most be ide és nem tudni mért? Hogy ennek mi a célja, mi az értelme? hogy minek jött ide ez a táncosnő? Mert hisz ez valósággal bosszantó: szent tüzeket gyújtani ott, ahol éppen ezeket feledni jöttek el az emberek. E viszolygás és horkanások ellenére azt lehet mondani, hogy mégis nagy lett a siker. Duhsalá sok virágot kapott, némi drága selymeket is s valaki, nyílván egy keleti nagyúr, egy kis bőrzacskóban néhány szép türkiszt küldött el neki. A Central-szálloda ruhatárosa pedig megvárta, amíg kijött öltözőjéből, mélyen meghajolt előtte és így szólt:

– Én is Auranzeb fajtájából való vagyok. Egy Risi járt nálam, aki bejelentette, hogy jönni fogsz, a nevedet ugyan nem mondta meg, csak annyit közölt velem, hogy a szemedből áradó szent tűzről meg foglak ismerni s engem arra kért, hogy minden tekintetben rendelkezésedre legyek. Ezenfelűl pedig óvjalak, vigyázzak rád s ha veszélyedet sejtem, azonnal ott legyek.

– Épp ezért, máris ott vagyok, – folytatta a ruhatáros, – s figyelmeztetlek az első veszélyre. Földid Dzsehán ugyanis utánad jött ide s én arra teszlek most figyelmessé, hogy ettől az embertől óvakodnod kell, mert szélhámos. Legjobb, ha nem találkozol vele, – így a ruhatáros.

Ezzel szemben európai barátnője, egy Laura nevű kisasszony, aki első szerepléseit látni akarta és elkisérte őt, így szólt hozzá ugyanezen ügyben:

– Ez a gyönyörű fiú is itt dolgozik? – mit szólsz hozzá? Úgy látszik, utánad jött.

Duhsalá pedig mindezt meghallgatta persze, de nem válaszolt egyiknek se semmit. A helyzet különben úgy adódott, hogy nem maradhatott itt sokáig. Az aréna igazgatója ugyanis arra a jobb belátásra jutott, hogy ha volt is sikere, ez a szám még se való ide, mert még sem cirkuszba való. Épp ezért nagyon meleg ajánlással küldte őt egy orfeum-féle szinház igazgatójához, aki Duhsalát előbb megvizsgáztatta a színpadon, aztán azonnal szerződtette. S ami már most Dzsehánt illeti, vele már itt kezdődött a baj, mert az ő jelenete viszont, a párduccal való viaskodás, nem való volt erre a színpadra, a régi helyén viszont már lejárta magát, azelőtt a választás előtt állt tehát, hogy vagy egy másik városba szerződik, vagy olyan mutatványt kell betanúlnia, amely az aréna programjának is megfelel.

Épp ezért egyelőre nem tehetett egyebet, mint hogy esténként be-bejárt az orfeum művész-társalgójába és büféjébe, bevette magát egy sarokba és Duhsalát nézte messziről. S még csak kisérletet se tett olyan irányban, hogy akárcsak be is mutatkozzon neki.

S már erről a társalgóról is hadd mondjunk valamit.

Nem lehet azt állítani, hogy az itt szereplő művészek valamely boldog egyetértésben éltek volna egy klubszerű helyiségben együtt. Az emberi lény nem olyan természetű, hogy örökös barátságban tudna megférni a másikkal: a torzsalkodások természetesen napirenden voltak. És íme mégis! Az emberek úgy jöttek be a színházba és különösen ide, hogy szinte rohantak, nehogy egy percet is elveszítsenek, – és miből? Ezt ők sem tudták volna megmondani. És mégis, aki kénytelen volt egy napig is távol maradni innen, az úgy érezte, mintha az életéből esett volna ki.

– Mi van? történt valami tegnap? – esett neki az ilyen a többinek akkora mohósággal, mintha nem tudta volna, hogy a világon csak vajmi ritkán történik olyasmi, ami hasonló mohóságot megérdemelne.

– Oh, hát semmi se történt? – csodálkozott az ilyen, kiábrándúlva, mintha nem szivesen volna hajlandó belenyugodni a hétköznapok sívár egyformaságába.

Nem sok időbe telt és Duhsalá is így járt ide már. Viszont ne legyünk igazságtalanok, időnként mégis csak történt ebben a világban egy s más. De olykor még szenzációkról is gondoskodott a sors. Így egy nap híre terjedt, hogy az egyik páholy mélyén ott ül a görög király, persze inkognitóban. Mondani se kell, hogy nagy lett erre a hírre a társalgó izgalma. S ha nem is mondta ki komolyan senki, legfeljebb gúnyosan, tréfásan, mégis mindenki legfőképen arra volt kiváncsi, hogy vajon kibe fog beleszeretni? De sötét szenzáció is akadt nem egy: hűtlenségek, elválások, tilos szerelmek s ezek közé tartozott az is, mikor híre járt, hogy Dzsehánt részegen szedték fel a rendőrök fényes nappal valamelyik téren, ahol egy padon aludt.

 

*

 

És mi lesz még akkor, ha Duhsalának tovább kell mennie, egy másik városba szerződnie, mert hiszen, ezekkel a táncaival örökké még sem maradhat itt, mi lesz még akkor Dzsehánnal? Épp ezért az európai barátnő, a kövérkés Laura egy nap, a teljes napfényen megszólította őt és ezt mondta neki:

– Nagyon bizalmasan szeretnék Önnel beszélni és hosszasabban s ezért menjünk talán az árnyékba valahová. – Le is ültek tehát egy helyiségben, ahol jeges italt lehetett rendelni s mikor Dzsehán itt is valami nagyon erős jégbehűtött szeszt kért, akkor Laura megfogta kezét és így szólt hozzá:

– Éppen erről akarok mondani valamit.

S arra kérte, hogy Duhsalá kedvéért mégis csak mérsékelje az ivást. Itt elmondta neki, hogy a Risi milyen útravalóval bocsátotta Duhsalát világgá: hogy annak felesége legyen, aki szent tüzét először fogja majd kellőképen érteni és szeretni. Nos, hiszen ő, már mint Laura régen figyeli azt a csodálkozást, mondhatni elragadtatást, amellyel Dzsehán nap mint nap átadta magát e táncok varázslatának, – nos, megszerezte tehát a jogot ahhoz, hogy megkérje Duhsalá kezét. Miért nem teszi tehát? –

– Azt hiszi, hogy nem utasítanának el? – kérdezte a fiatalember.

– Azt hiszem, – felelte Laura. Dzsehán elgondolkodott. Majd így folytatta:

– Nem bízom én magamban kedves kisasszony. – Én bennem itt benn démonok laknak s ezek hajtanak engem, ezek irányítanak. Nekem tehát nem szabad Duhsalá útjába állnom. Megvárom tehát azt az embert, aki a szent tűznek második értője lesz, s majd akkor fogok dönteni, hogy mi légyen a teendőm?

S ez aztán így is lett. Duhsalá egy másik nagyváros színházába kerűlt s mindnyájuk megnyugvására Dzsehán is elhelyezkedett többféle állataival az ottani církuszban. Egyszóval utána jött, persze, hogy hűségesen eljött ő is ide. És ez rendben is lett volna, a baj itt csak az volt, hogy a fiatalember megmaradt az ital mellett s ezt most már némi meggyőződéssel is tette, mert azt állította, hogy most már fenevadjainak is ád némi keveset a szeszekből s azok majd megbomolnak utána, annyira szeretik s olyan kezesek lesznek tőle.

Duhsalá erre azt mondta barátnőjének:

– Ideje, hogy végre megismerkedjünk. Hátha az én kérésemre mégiscsak változtatna életmódján. – A ruhatárosnak pedig, aki szintén utánajött ebbe a városba s váratlanúl tűnt fel a színház folyosóján, igen alázatosan hajolván meg előtte, – Auranzeb e kései hívének ezt mondotta:

– Márpedig akármit beszéltek, én ennek az embernek leszek a felesége. S hogy mért? Mert én is szeretem őt és ő is engem s az ilyen nagy megegyezés tudvalevőleg elég nagy ritkaság. Tehát örűlni kell néki és nem visszaútasítani.

– Különben is, – folytatta, – mi kifogásotok lehet ellene, neked, meg a jó Risinek? Ő azt parancsolta nékem, hogy az első olyan embernek felesége legyek, aki e világ lámpafényes zajában is képes táncaim áhítatára és alázatára felfigyelni, sőt abban el is mélyedni, – és Dzsehán valóban az, mert hiszen én figyelem őt a színpadról és mondhatom, senkit nem láttam még, akit az istentiszteletnek ez a módja annyira érdekelt volna s annyira kihozott volna sodrából, mint őt, – nos hát a Risi parancsa szerint cselekszem-e, ha a felesége leszek? Vagy a Risi talán épp úgy nem emlékszik előbb kimondott szavaira, mint az otthoni hozzámtartozók?

– Mindezt talán mondd meg neki, – folytatta még, – vagy írd meg neki levélben és azt is, hogy ez az elhatározásom annyira erős, hogy nemsokára meg is fogok vele ismerkedni.

 

*

 

Ha ez olyan könnyű lett volna. Csakhogy nem volt könnyű, mert Dzsehán még Laurával sem akart többé szóba állni.

– Részeg vagyok kisasszony, most nem tudok beszélgetni, majd talán máskor, – mondotta neki. Vagy egész egyszerűen:

– Van nekem elég bajom kisasszony. Kérem hagyjon engem békében. – S ez így ment, Duhsalá végűlis elhatározta tehát, hogy ő maga fogja megszólítani, akárhol találja is s ehhez kereste is az alkalmat. S ez adódott nemsokára. Egyik nagyon forgalmas utcán mentek ketten Laurával, mikor elhaladt mellettük délcegen, oly sudár egyenesen, mint a fenyőfa s Laura rögtön azt súgta barátnőjének:

– Most aztán fogd meg, szaladj utána. – És Duhsalá szaladt is.

– Ön nemde Dzsehán úr? – szólította őt meg szikh-nyelven, amire az illető értelmetlenűl bámúlt rá. Erre maláj nyelven elismételte a kérdést.

– Itt valami tévedés lehet Madame, – felelte végre a rejtélyes férfi angolúl s megemelvén kemény kalapját, máris tovább ment.

Ezalatt azonban Laura is odaért.

– No, ez már szemtelenség, – mondotta néki a leforrázott Duhsalá – ez már szemtelenség – ismételte vérpirosra válva szégyenétől.

– Hát ő volt, vagy nem ő volt? – unszolta őt a másik.

– Persze, hogy ő volt, – felelte Duhsalá. – Milyen egy haszontalan szélhámos ez csakugyan, – folytatta – képes letagadni a saját arcát, hogy ez nem az övé, holott hát rajta van ugyanaz a hegesedés, amelyet még otthon Haiderabadban szerzett, mikor megmarta őt valamiféle cibeti macska. Én már akkor így figyeltem őt, – tette hozzá Duhsalá és megint elpirúlt.

– Gyere, szaladjunk utána, – javasolta Laura. Így is tettek.

És utól is érték csakugyan, minthogy ez az előkelő megjelenésű, finom mozgású úriember egy kirakat előtt megállt és szivarra gyújtott. Mármost Dzsehán volt-e csakugyan az illető? Nyílván sohase fog kiderűlni, minthogy e kisasszonyok még egyszer megszólítani nem voltak hajlandók, mert hátha mégsem ő az?

Utána somfordáltak tehát s ő még észre is vette őket: egy utcai árús ment ugyanis arra teveháton, ki két majmot dédelgetett két karjával s amellett színes selymeit hirdette nagy fennszóval s ez az elegáns úr, aki angol tábornokhoz volt inkább hasonlatos, mint állatszelidítőhöz, elhaladván mellette, utánafordúlt e kikiáltónak. S ekkor tekintete találkozott e hölgyekével, de eszében se volt, hogy köszönjön.

Mármost káprázat volt-e ő, vagy élő ember? Persze ez se derűlt ki soha annál kevésbé, mert nagy tömeg gyűlt ott éppen össze valami téren s a férfiú arrafelé vette útját s ott felszívódott, vagy elkeveredett-e a tömeggel?

Ugyanígy jártak vele aztán egy másik alkalommal is. Egy cellulozeraktárban nagy tűz támadt s az egyik régi rendszerű, kézi hajtású szivattyú mellett tűzoltói egyenruhában ő dolgozott, a hölgyek megesküdtek volna rá, hogy ő az, de mire átvergődtek a tömegen, már nem volt ott, megint nyoma veszett. Így játszott velük bújócskát vagy ő, vagy a démonai.

 

*

 

Mindeközben pedig az történt, hogy valaki elhalmozta Duhsalát igen drága ajándékaival: selymekkel, ékszerekkel, réges-régi kasgari készítményű, aranydrótból szőtt kosarakkal, amelyekben a legfinomabb holmik voltak, úgymint: aranygyűszűk, arany gombostűk, legdrágább teknőcből készűlt dohányzókészlet, – mindez együttvéve egész kis vagyont tett már ki értékben, – az ajándékozó viszont nem fedte fel magát, de sejteni lehetett, hogy egy fekete selyembe öltözött, szakállas úrtól ered mindez, minthogy ez az úr, több hónap óta, minden nap ott van az előadáson, egy emeleti páholy mélyén (ő volt ezek szerint úgy látszik, a második elrévedő) s ezt a programot az igazgatóság nem kis pénzért éppen az ő kedvére tartja műsoron. Minderről a művész-társalgó női tagjai hoztak hírt, akik azt is tudni vélték, hogy ezek szerint tehát e selyembe öltözött úr, valami dúsgazdag nábob s nyílván szerelmes is Duhsalába.

– Te milyen szerencsés vagy? – mondották neki. Talán bizony még feleségűl is vesz. Csak, úgy látszik, muzulmán – azért elmégy-e hozzá – kérdezgették tőle.

Nemsokára aztán kiderűlt egy s más, egyéb is, hogy ez a fekete selyembe öltözött és fínom fekete körszakállt viselő úr nem más, mint a kasgári szultán. Ő maga erről így írt Duhsalának:

„Itt az ideje, hogy rejtélyeskedő magatartásomról letegyek, amely nem is nekem való. Bemutatkozom tehát: nevem Abdullah, harminchat éves vagyok, s minthogy Indiában és Malabárban nevelkedtem, tehát – s ezt a legnagyobb bizalommal és a legnagyobb titokban közlöm – muzulmán létemre erősen hajlok Sívának nem az érzékibb, hanem az átszelleműltebb imádata felé. Ezenfelűl: – és azt is kénytelen vagyok közölni, ha nem is szívesen teszem: csakugyan én vagyok a kasgári szultán, bár nem szívesen vagyok az, minthogy költő vagyok legelsősorban s ebből értheti a művésznő, hogy mért is rajongok annyira csodás művészetéért, amelynél átszellemültebbet képzelni se tudok. S ebből megérti talán azt a merészségemet is, hogy akkora bátorságra merek vetemedni és meghívom magunkhoz vendégünknek s ha Önnek is úgy tetszik, mindörökre s ha ez is úgy tetszik, házam úrnőjének…”

Mindezekre válaszképen Duhsalá csak néhány sort írt. Hogy nagyon köszöni e szép és megtisztelő levelet, de ő még nem tud a lényegére felelni, néhány napra van szüksége, hogy elmélyedhessen annak tartalmában… – körülbelül ennyit írt a kasgári szultánnak, aztán bezárkózott azzal, hogy őt új ihlet szállta meg, most tehát új táncokat akar betanúlni. S még Laurát sem engedte magához.

 

*

 

S elkövetkezett a nagy nap. Ennek az óriás színháznak próbaszínpadán holmi erős világítás fényébe állítva felrakták néhány segítő istenség szobrát, – hogy melyek voltak ezek, arra már nem emlékszem, csakis arra, hogy a fenntartó Síva a legtekintélyesebb helyen, a jobb sarokban volt felállítva, – az ő szobra volt a legszebb és legnagyobb s a legdrágább koszorúkkal feldíszítve. Duhsalá pedig meghívta az igazgatót, a rendezőket, néhány kollégáját, akiről feltételezhette, hogy jó művészi érzékkel fogja a két új táncát fogadni és megítélni, meghívta továbbá természetesen Laurát személyesen, aztán két meghívó levelet küldött a ruhatárossal: egyet Dzsehánnak, a másikat a kasgári költőnek. S csodálatosképen ez esetben Dzsehán se kérette magát sokáig, pedig már-már aggódni kellett miatta, – no de az utolsó pillanatban, mikor már sötét volt a nézőtér, mégiscsak megérkezett s az utolsó üres sorok egyikében ült le és rögtön eltakarta arcát, szemeit egyik kezével. Egyébként ez esetben ő is fekete selyembe volt öltözve. Ami pedig ezután a színpadon történt, azt még a hindú zenészek se tudták könnyek nélkűl végignézni, annyira megható volt. Igazán megrázó.

Az első tánc címe az volt: Könyörgés. Csendesen kezdődött: valamely nagy ünnep kemény fegyelmezettségét fejezték ki a táncosnő léptei s főként kezének az egész világot csendre intő, azt szigorúan figyelmeztetni, majdnem dorgálni akaró lassú mozdulatai. – Csend legyen! én most valakiért könyörögni akarok, – ez volt e kezekben: azoknak virágszerű, és mégis követelő szerénységében, no de hangtalan alázatában is kifejezve.

De volt is ott csend! Ha nem hangzott volna fel ide néhány autós tülök az utcáról, azt lehetett volna hinni, hogy mi mindnyájan máris halottak vagyunk s valamiféle eddig sosem ismert halottas, néma szigorúság kezébe kerültünk. Talán bizony valamely bikafejű istenség hatalma alá. S mindezt lesütött, sőt lehúnyt szemekkel művelte velünk a táncosnő.

S ez még csak a bevezetés volt, a könyörgés csak ezután következett. Azt mindenki érezhette, hogy ez a fiatal, szép művésznő valakiért csakugyan könyörög most. Sorra mindegyik démoni tekintetű, félelmes istennek külön tánc-áldozatot mutatott be s olyan mély alázattal, amilyet életében talán csak egyetlenegyszer tud eszmélete mélyéről kihozni és felmutatni az ember. S mikor aztán Síva szobra előtt leborúlt, és kétségbeesett könyörgéssel átölelte annak lábait, Laura zokogni kezdett, nyílván azért is, mert ő tudta, ő biztos volt benne, hogy ki az, akiért e szép fiatal színésznő most könyörög.

De valószínű, hogy akkor egy szem se maradt szárazon.

S mielőtt befejezte volna, Duhsalá megint ráemelte szemeit a közönségére s íme ez megintcsak úgy hatott, mint a futó tűz, a delejes áram…

A második táncnak az volt a címe: Tanácsot kérünk az istenektől. S ez már nem volt olyan hátborzongatóan lassú, ez már szenvedélyesebb volt. No de minek részletezzük még ezt is? Annyi tény, hogy ezt a számot már nem húnyt szemekkel, éppen ellenkezőleg: bizonyos hindú táncosok módján, a szemei mozgásával táncolta végig, illetve azokkal is. Kezeinek mozdulatai pedig valamely nagy határozottságot és céltudatos elszántságot fejeztek ki sokkal inkább, mint habozást, vagy bizonytalanságot, – olyan nő benyomását tette, aki nem annyira kérdezni akar, mint inkább legközelebbi hozzátartozóitól, az istenektől azt követeli, hogy végleges elhatározását necsak helyeseljék, hanem támogassák is kivitelében.

Úgy is ment le a színpadról, mint aki most rögtön cselekedni fog.

Csakhogy erre nem volt módja, mert az igazgató magához kérette és közölte vele, hogy ezeket a táncokat, bármily „érdekesek”, mégsem használhatja, mert rendezőinek véleménye szerint is nem nagy közönség elé s nem ebbe a nagy színházba valók.

S most már hadd jegyezzük meg azt is, hogy Kuru, a ruhatáros kiérkezvén a szabad levegőre, így kiáltott bele a semmibe, a népes utca forgatagába, hogy:

– Meg kellett bolondúlni, olyan szép volt!

 

*

 

Kasgár költőjének tehát azt írta, hogy ajánlata bármíly jóleső és megtisztelő, mégsem fogadhatja el, mert már szivébe zárt valakit, aki mellett életefogytáig ki akar tartani.

S ezt is a ruhatárossal küldte, – vagyis arra nem számított, hogy ez az ember iránta való túlbuzgóságában ekkora illetlenségre fog vetemedni. Ő ugyanis egyiket se szerette volna Duhsalá férjének tudni, illetve is Dzsehánnal kezdett már így-úgy megbarátkozni, de azt a másikat, a kasgárit sehogy se tűrte, s főként azért nem, mert mohamedán volt, s ő gyűlölte a mozlimokat. Épp ezért felbontotta a levelet.

Márpedig ennek végzetes következményei lettek, illetve még nem is ennek, hanem, hogy Dzsehánnak is elmondta, hogy mit visz ő most a kasgári szultánnak. A fiatalember erre némi tűnődés után így felelt:

– Rosszúl tettem, hogy mindenűvé utána jöttem, – igaz viszont, hogy látása nélkűl ma már aligha tudok meglenni. Mit kell hát tennem? Nem tudom.

– Illetve, – folytatta, – hisz annyival már tisztában vagyok, hogy nem szabad még tovább is útjában állnom, szerencséjének akadálya lennem és miért nem?

– Tudod jól, hogy mért nem, – folytatta. – Mondd meg neki, azt üzenem, hogy megváltozni nem lehet, hiába határoz el ilyet az ember. Fogadkozni lehet, sírni, átkozódni, csak éppenhogy kibújni a bőréből nem tud az ember. És mire megy ő egy szélhámossal? No mert igaza van: én az vagyok és az is maradok. Nekem akkor kezd bemelegedni a bőröm, én akkor kezdem tűrhetően érezni magam, ha valamely jó kis bitangság lehetőségei mutatkoznak az orrom előtt. Eladnám a selymeit, meg a kis ékszereit, nem is szólván arról, hogy mindég kicsalnám belőle a fellépti dijait, – magyarázta a ruhatárosnak, mikor kopogtak szobája ajtaján.

 

*

 

Illetve, hiszen kár volna e dolgokat még tovább is feszegetni. Uraim, őszintén szólva én már régen ott tartok, hogy bele vagyok fáradva önmagamba, – mondotta e rendőrségi hivatalnokoknak. Aztán minden további teketória nélkűl pénzt adott nekik, vagyis megvesztegette őket, hogy hagyják még egy kis ideig szabadon.

Végűl pedig meglátogatta e hölgyeket is és ime uram, uram isten! megint elragadóan kedves volt, olyannyira, hogy még szegény Laura is beleszeretett, Duhsalá pedig boldog volt, hogy végre mégiscsak megismerkedhetett azzal, akit annyira szeret, s hogy ő ilyen jól választott. De a fiú a maga csodálatos módjain még a kasgárival is megismerkedett s odáig vitte, hogy az állataival együtt máris meghívta magához Kasgárba. E dologról különben ő maga következőképen nyilatkozott a ruhatáros előtt, aki időközben ellenfélből legbizalmasabb barátja lett, ehhez így szólt e költőtől való távozása után:

– Ez a költő és király, egynapon meglátod, le akarja majd nyelni a holdat, olyan nagy szamár. Illetve nem is az, mert még okos is, kedves is, csak éppen pólyázni kellene, olyan gyermekes.

– Ebből én, – folytatta, – ha a kelleténél tovább élnék, biztosan kiszedném legtitkosabb aranyait is, – ez kétségtelen, csakhogy most már bele se kezdek az ilyesmibe, részben azért sem, mert unom is az ilyesmit, másrészt, mert minek is ez nekem ma már?

Egyszóval: a fiatalember szemlátomást, lépésről-lépésre haladt a halál felé s nagyon különös e jelenségben az volt, hogy lelkes, uj híve és uj barátja: Kuru, a ruhatáros, nemhogy visszatartotta volna… ellenkezőleg, mintha megegyezett volna vele, hogy igenis ebből az életből, az ilyen életből csakugyan elég volt.

Dzsehán egy nap így szólt hozzá:

– Nem akarok többé uj pénzt szerezni, hanem eladok mindent magam körűl: a gyönyörű állataimat mindenekelőtt s ha már a puszta földön fogok hálni egy gyékényen, még akkor is benn leszek mindennap az Odeon színházban. Csak amikor már erre se fog telleni, ez lesz az a perc…

Nem fejezte ki, hogy milyen perc lesz az, de tudni lehetett, Kuru is tudta persze. S mikor évek múlva erről beszélt, így összegezte mind e szomorú dolgokról való véleményét:

– Tudjátok, én már csak azt fájlaltam, hogy többé nem olyan agyafúrt csirkefogó és nem is olyan hetyke többé, mint amilyen azelőtt volt. Mert hát, tudjátok, még a bitang erők pusztulása is olyasmi, amit látni fáj az embernek.

 

*

 

S halála előtt a következő vallomást tette a ruhatárosnak:

– Az emberek fölött való hatalmamat kérdezed? – aránylag egyszerű dolgokkal értem el. Példáúl azzal is, hogy vadidegen embereket azonnal úgy szólítottam meg, mintha már régen ismerném őket. És lestem a hatást. Legtöbbjük zavarba jött és szemlátomást keresgélni kezdett emlékezetében, hogy hol is találkozott ő már velem. Egész praxisom folyamán egyetlen olyan emberrel találkoztam, aki elég bátor volt nagyon keményen a szemem közé vágni, hogy ő engem nem ismer.

– Én magát nem ismerem, – mondta elutasítóan, – ez egy európai bankigazgató volt, aki úgy látszik, hozzá volt szokva, hogy igyekeznek őt megkopasztani.

Aztán hát… Ez egyszer, hatodszor életében, már nem úgy csinálta, hogy megmenthessék. S mikor leszedték a mestergerenda mellől, szemei már csukva voltak. Szegény Duhsalá felnyitotta ezeket a szemeket és hosszan nézett beléjük, úgy látszik, abban reménykedett, hogy a halott még meg fogja érteni, amit ő fog mondani. Így beszélt hozzá:

– Miért tetted? – mondd meg, miért tetted?, mikor annyira szerettelek? – Aztán hozzátette még ezt is:

– Lásd, apám ferde cselekedeteit mennyire megvetettem s nálad nem is gondoltam ilyesmire soha.

S aztán hogy még mi történt? – nem tudom. Csak annyit tudok biztosan, hogy a kasgári költő nem hagyta magát elriasztani Duhsalá mellől, nyomon követte őt körutain s úgylehet, ennek a nagy hűségnek az lett a következménye, hogy Duhsalá mégis csak felesége lett néhány év múlva.

 

Fidrilló és Kokilda

Élt Taljánországban valahol egy Fidrilló nevű karikás bohóc, aki azt állította magáról, hogy ő, ha három rejtélyes bukfencet vet, akkor be tud férkőzni, furakodni mások álmaiba, vagyis megjelenik az alvók álmaiban és parancsokat is tud osztogatni nekik. Továbbá amit parancsolt, azt az illetők ébren teljesítik is. Hogy igazat mondott-e, vagy hazudott, azt már nem tudom, annyi azonban tény, hogy mihelyt meghallották ezt a parasztok, máris seregestűl jöttek hozzá s a legtöbbjük így szólt:

– Oh Fidrilló, Fidrilló, bajban vagyok a szerelmemmel, mert akit szeretek, az nem akar engem szeretni, tedd meg tehát, babonázd meg, jelenj meg neki álmában és parancsold meg neki a szerelmet, hogy engem szeressen, ne a szomszédomat.

S hogy jól megfelelt-e Fidrilló e megbizatásnak, megintcsak nem tudom. Annyi tény, hogy Fidrilló tényleg bűvös-babonás ember lehetett és intézett is így valamiféle dolgokat a kérelmezők javára, mert egyre több boldogtalan szerelmes kereste fel őt. A fickó meg is tollasodott jócskán. Képzeljétek, a szemtelenje még kastélyt is vásárolt magának, ahova időnként visszavonúlt, mint a grófok. Különben is szeretett szerepeket játszani s néha bizony igazán grófot játszott magának: az inasát példáúl pofozta, a halászait megverte, de aztán megint rájött a szerénység meg a szenvedély: a karikás kergeség, hamarosan visszament tehát a városba bohócnak. Így élt, mondom, jócskán megdagadva a pénzétől.

Csakhogy ez a pimasz jóléte mégiscsak szemet szúrt és megbosszantotta a világot, így különösen egy Szmethláge Boriska nevű boszorkányt. S mármost hogy volt ez boszorkány? Ezt is meg kéne most mondani persze. A Szmethláge-fajta évszázados volt már akkor. Avignonból, egy vallon eredetű gyönyörű parasztlánytól származtatták magukat. Ez a vallon parasztlány olyan nagyon szép volt, hogy a legenda szerint egy igen nagy úr, akit nem nevezhetek meg, még ki is ment vele palotája erkélyére és megmutatta őt az ujjongó népnek. S mondom, ettől származtatták ők magukat s legendájuk szerint az is ki volt mondva felőlük, hogy ugyan nagyon meg fognak sokasodni, de minden évszázadban fog támadni köztük egy kiválasztott boszorkány, akinek nagyon rossznak kell lennie. Nos hát, most a Boriska volt az s még hozzá nagyon mérges boszorkány lett s ő volt az is, aki annyira megharagudott Fidrilló mesterre. El is határozta, hogy minden áron megrontja, kerűljön akármibe.

– Meg vagyok rá bosszankodva, tehát tönkreteszem. És ha muszáj, még férjhez is megyek hozzá, de csak azért, hogy mindjárt belefojtsam a tóba. A kastélya melletti tóba, – határozta el véglegesen.

Ugyanekkor történt, hogy egy Mancuvusz-Zirzen Illés nevű északi lovag fordúlt Fidrillóhoz segítségért. Ennek fekete szakálla volt, közepén egy fehér csimbókkal, – egyszóval ez amolyan északi óriás volt és halálos szerelembe esett valamiféle Kokilda nevű gyönyörű pincérlányba, aki híre szerint olyan nagyon szép volt, olyan lankadt szépségű, mint mikor a gyöngyvirág lehajtja édes fejét és elalszik. S ez a virágszál, mondom, nem akart hajtani a jó szóra és nem akarta szeretni az északi lovagot. Épp ezért kereste ő fel ezt a varázslatos bohócot, ezt a Fidrillót.

– Hej te bohóc, – azt mondja neki, – hej te bohóc. A parasztoknak olcsó pénzért, négy petákért űzöl varázslatot, én viszont aranyakat adok neked, tudd meg. Minden peták helyett egy aranyat, ha ráparancsolsz erre a csodálatos pincérlányra, mármint e Kokildára, hogy engem szeressen.

– Nem lehet óriás úr, – felelte néki a bohóc, – ezt az egyet nem lehet.

– Mért ne lehetne? miféle beszéd ez? Ha én valamit parancsolok, arra nem ezt szokták felelni nekem. Mert hatalmam is van és zamatos ember is vagyok. Olyan vagyok, mint az őszibarack.

– Hát akkor úgy mondom, – felelte Fidrilló. – Akkor úgy mondom: nagyszerű férfiú, nem lehet. Nem lehet pedig titkos okokból, – tette hozzá a bohóc.

– Nem lehet, ej a ménkübe, nem lehet, – morogta Illés úr. – Aztán hatékony ember vagy-e te csakugyan? – kérdezte tőle hirtelenűl. Amire a bohóc így felelt neki:

 

Ha nincs benned, a pofádon semmi malaszt, Akkor bezzeg csiba! nem fizet a paraszt.

 

Illés úr erre aztán így válaszolt:

 

Aki viszont reá nagy szemet mereszt És avval bűvöli, Erszénye, sajnos, biz’annak is ereszt, Petákkal tömi.

 

– Ah Kokilda, Kokilda, – sóhajtott épp akkor a komédiás, – olyan ő, mint a gyöngyvirágok, ha aludni térnek.

– Nem olyan, – kiáltotta Illés úr, – látszik, hogy nem értesz a szépséghez. Olyan ő, mint a vízililiom, ha búsul. No de mindegy, hisz tudatik rólad, hogy nincsen sok eszed. Inkább arról beszélj tehát, hogy mért tilos a Kokilda dolga?

– No jól van, megmondom. Azért, mert én is szeretem őt, – felelte a lurkó, – és mit gondolsz, csak nem leszek bolond, hogy valaki másra beszéljem őt rá, mikor éppen nekem kéne valaki, aki Kokildát álmaiban felém hajlítja.

– Akkor hát mért nem beszéled rá te magad sajátmagadra?

– Mert ki van mondva rólam, hogy sajátmagamnak én ne lehessek oszlopa, – felelte a bohóc.

 

*

 

Nem szerette, ha jó embernek mondják, ezért vette fel azt a rossz szokást, hogy pofozta őket. Azért tette, mert minden pofonért négy petákkal fizetett, úgy, hogy kedvelt halászai még kívánták is a verést, mert így még egy sört fizethettek ennek, vagy annak, valakinek a közeli csapszékben.

Aznap is, miután jónéhány petákot szétszórt köztük, sétálni ment az erdőbe s íme két csoda is történt vele akkor. Egyrészt az erdei úton talált egy szakállt. Fölvette és fölkiáltott:

– Hiszen ez a Zirzen Illés úr szakálla, – kiáltott fel nagy meglepetésében, mert felismerte fehér csimbókjáról, mely a közepén virított.

– Az óriás úr tehát erre járt? jó lesz vigyázni, – gondolta magában.

Ám alighogy zsebre tette és megfordúlt, hogy kastélyába visszatérjen, egy katicabogár telepedett meg a kezén és elkezdett hangosan zokogni.

– Oh a gonosz testvér, – kiáltotta zokogva.

– Hát te ki vagy? – kérdezte bohócunk a bogártól, mivelhogy nem hőkölt vissza semmiféle varázslattól, lévén ő maga is elég varázslatos ember.

– Nevem Nofilda, – mondta most a bogár, – oh a gonosz boszorkány, – folytatta, – pedig milyen simulós kislány volt. Majdnem olyan szép volt, mint amilyen én voltam akkor, de elrendeltetett róla, hogy ő lesz a család új boszorkánya, rossznak kell tehát lennie, mindenkit magába kell bolondítania és mindenkit tönkre is kell tennie. És így most téged akar tönkre tenni.

– No de ki, no de ki? – kérdezte a bohóc.

– Szmethláge Boriska, – felelte a bogár, – aki az én féltestvérem s aki majdnem olyan szép most is, mint én voltam s aki után ideküldtek engem Avignonból, hogy figyeljek rá, elég jól teljesíti-e kötelességét, az ősi parancsokat? Erre ő, mikor meglátott engem itt, rögtön átváltoztatott előbb cserebogárrá s mivelhogy nagyon sírtam emiatt, katicabogárrá. Igen ám, de mikor átváltoztatott, elfelejtett kettőt köpni körém, így hát megmaradt a hangom, tehát mindenkinek elárúlhatom őt, ezt nem vette észbe az aranyos.

– És mért akar engem tönkretenni? – kérdezte Fidrilló.

– Mert fél attól, hogy beléd szeret. Ennek nagy a veszélye, mert hisz annyira tetszel neki. Márpedig, – mondotta a bogár, – neki nem szabad szerelmesnek lennie, az ebben a fődolog. Mert hiszen ő most a szépséges pincérlány, a körűlrajongott Kokilda, akinek mindenkit magába kell bolondítania és lehetőleg mindenkit szerencsétlenné is kell tennie, – nappal tehát ő mint Kokilda mutatkozik, de éjszaka ő a kérlelhetetlen boszorkány.

– Én tehát egy boszorkányba vagyok szerelmes? – kiáltott fel a bohóc.

– Hallgass hát ide, – mondotta most a bogár, – ebből a következő dolog adódik: az még nem volna baj, hogy te vagy szerelmes belé. Hanem ő minden éjjel attól fél, hogy ő is szerelmes lesz, mert hisz, mondom, nagyon tetszel neki, túlságosan is. És akkor mi lesz vele? Kimondatott ugyanis róla, hogy ő élte fogytáig ilyen szép és fiatal marad, de csak akkor, ha sohase lesz szerelmes. Viszont mihelyt az lesz, akkor vége, nem lehet tovább boszorkány, kezdődik megint az öregedés. Épp ezért ígéri ugyan, jobbra-balra ígérgeti, hogy ehhez, vagy ahhoz hozzámegy, viszont ezt csak úgy mondja, mert senkihez se megy feleségül. Illetve, hisz annyira szereti ő a szépségét, emiatt még arra is képes, hogy hozzád menjen, de csak azért, hogy így mégis a közeledbe férjen és végezhessen veled.

– Akkor tehát mit kell tennem, mi a tanácsod? – kérdezte Fidrilló a bogártól.

– Mindenesetre a közeledbe küldött most valaki mást, egy haragosodat, aki majd elemésszen, – felelte most a bogár s ezzel elrepült.

A bohóc pedig most elővette zsebéből a földön talált szakállat és hosszan nézte. Nagy fekete szakáll volt, fehér csimbókkal.

– No persze, most már értem én a dolgot, – gondolta magában. – Zirzen Illés urat küldötte a nyakamra, persze. Mindjárt megyek is a halászmesterhez, mert azt hallottam, hogy épp ma fölvett egy új halászt. Illés koma lesz az, senki más. Itt vágta le szakállát az erdőben, nehogy a borbély megsejtse, hogy valakit megölni megy, és itt is ismeretlen akar maradni ugyebár. – No megállj csak Zirzen Illés, – gondolta magában.

 

*

 

S azzal mindjárt be is ült abroncsába, amellyel úgy karikázott, amely úgy vitte őt, mintha négylovas kocsi röpítené. Hiszen erről volt ő nevezetes is, hiszen ezért hívták karikás bohócnak. Sem előtte nem tudta ezt senki utána csinálni, sem utána mindmáig.

És meg sem állt a halásztanyáig. A halászmesternek rögtön megráncigálta bajúszát és most sokat adott neki ezért, többet mint máskor: két aranyat.

– Zirzen Illés koma, bujj elő a halászmester háta mögűl, – kiáltott ekkor Fidrilló.

– No lám. Hát mégis megtudtad, hogy én vagyok itt? – kérdezte sötéten Zirzen Illés.

– Hogyne, mindent, még azt is, hogy meg akarsz ölni. És kinek a kedvéért?

– Egy éjszakai boszorkány kedvéért, – folytatta a bohóc. – Egy katicabogár repűlt ugyanis a kezemre és az mindent elmondott nekem. Ne is próbálj hát mindenfélét összehazudni.

– Egyszóval a sötétség anyjába voltál te is szerelmes, meg én is, – folytatta még mindig Fidrilló, amire Illés úr sértődötten nyúlt volna kardjához, ha ott lett volna vele. Csakhogy nem volt ott, mivelhogy ő a dolgok ilyetén forgása miatt halász volt most éppen.

– Honnan tudod, hogy boszorkány? – kérdezte tehát sötéten.

– Honnan tudom? – felelte a bohóc. – Hát nem mondtam, hogy egy katicabogár röpűlt a kezemre?

– Ej bolond beszéd, azt hiszed, engem is megbolondítasz? És ha igaz is, hogy a kezedre szállt, hátha megcsalt ez a katicabogár?

– Tudod mit? – mondotta most Fidrilló, – próbáljuk ki a katicabogarat. Menj oda hozzá, illetőleg az ablaka alá és éjszakának évadján kopogj be hozzá, aztán mondd neki ezt: – Szmethláge Boriska, mindent tudok rólad és hogy be akartál csapni engem.

– És ha erre se derűlne ki, hogy a bogár hazudott, akkor kösd fel a kardodat és gyere ide. Akkor kedved szerint levághatod a fejemet.

 

*

 

Így is történt. A lovag éjszakának évadján odament a gyönyörű Kokilda ablaka alá, bezörgetett és így szólt:

– Ej te szép Kokilda, te gyönyörű pincérlány, te csakugyan afféle éjszakai boszorkány vagy és hideglelést okozol, mint a denevérek és éjszakai lepkék? És csakugyan be akartál csapni engem, mikor azt ígérted, hogy akkor, tudod már mikor, a feleségem leszel? Biztosan ki is nevettél volna, ha figyelmeztetlek, hogy mit ígértél. Hát ilyen gonosz vagy.

Amely szóra Kokilda kihajolt az ablakon és meglehetősen megréműlve így szólt:

– Jaj annak, aki felismer. Pok, pok, pok, változz át katicabogárrá. – Így is történt. Csakhogy megint elfelejtette körűlköpdösni, amit a helyzet miatt talán nem is lehetett, ennélfogva Illés úr szörnyen meglepetve szállt valami virágra katicabogár alakjában s minthogy néki is megmaradt a hangja, ott elkezdett jajongani.

Csakhogy ez történetesen úgy adódott, hogy ez esetben éppenséggel nem hiába jajgatott. Mert épp akkor röpdösött arrafelé Nofilda, a másik elváltoztatott katicabogár, aki éjszakánként idejárt átkozódni a féltestvére ablaka alá. Rögtön odaröpűlt tehát a virágra, Illés úr mellé és így szólt:

– Hát te is olyan rosszúl jártál, mint én?

S nosza mindjárt el is kezdtek lázasan sugdosódni és mindjárt bosszút is esküdtek Kokilda ellen. Illetve elhatározták, hogy elmennek Fidrillóhoz könyörögni, hogy nagy bosszút álljon az éjszakai boszorkányon.

 

*

 

Csakhogy nem a bosszúért mentek, mint az mindjárt ki fog derűlni. Egy átváltoztatott pap, egy pohos cserebogár jelent meg nemsokára Fidrilló kezefején és így szólt:

– Én még Avignonból ismerem őt, ezért kellett lakolnom s ezért kell, isten tudja, meddig ebben a csúnya, kemény köpenyben élnem, – no de most ez mindegy. Én azért jöttem hozzád, hogy megkérjelek, takarítsd le a kastély legnagyobb asztalát szép símára, mert itt esküvő lesz, amelyen te leszel az egyik tanú. A másik egy nagyon szelíd és ájtatos cincér lesz, aki szintén át van változtatva. Ez mosónő volt azelőtt, de hagyjuk őt is, a fődolog az, hogy Zirzen úr és Nofilda egymásba szerettek és itt akarják megtartani az esküvőt. Én fogom őket összeadni.

Ez is így lett aztán. Negyven tücsök szolgáltatta az énekkart, illetve hát jobban mondva ezek voltak a hegedűsök. Hogy kik voltak az énekkar, arra már nem emlékszem. Annyi tény, hogy igen népes esküvő volt s a két katicabogár, a két házasulandó nagyon meg volt illetődve. A menyasszony egyik lábára olyan pici aranygyűrűt húzott vőlegénye, hogy még a selyemszálat is alig lehetett volna áthúzni rajta.

Aztán hát lakomára gyűltek össze, ám ezt már nem részletezzük, mert sokkal fontosabbak a további mondanivalóink.

 

*

 

– No most végre egyedűl vagyunk ketten, – gondolta magában a bohóc. – Most fog kiderűlni, ki erősebb, te, vagy én.

Egyszóval: két varázslatnak kellett volna megkűzdenie egymással a levegőben, úgy, ahogy fekete felhők szoktak egymásnak nekirontani.

Csakhogy nem így történt. Amint egy nap Fidrilló kinéz az erdei ösvény felé néző ablakán, hát mit lát? Nagy népség közeledik ablaka alá zenével s élükön íme ki megy? Hát nem Zirzen úr, régi vitézi mivoltában, szakállal s mellette felesége, Nofilda? De még a pohos pap is ott volt, meg a mosóné is avignoni fejkötővel és más igen érdekes népek. S ezek mindnyájan táncra is perdűltek csakhamar némi erdei zene mellett.

– Hát ez mi? – kiáltott le rájuk a bohóc.

Meg is tudta aztán, hogy ez mi. Kokilda ugyanis magához intette a levegőből a szegény Illés urat és értésére adta, hogy ő szerelme miatt lemond az örökös ifjúságról és inkább Fidrilló felesége lesz.

S abban a pillanatban, mikor ezt kimondta, Illés úr máris visszaváltozott régi alakjára s íme máris ott jön az úton felesége is, a szép Nofilda égszínkék ruhájában.

De mit is részletezzük a dolgot?

Kokilda épp olyan derék feleség lett, mint amilyen derék kislány volt boszorkánysága előtt. Úgy, hogy a férje mondta is neki néha: – Most vagy csak igazán édes boszorkány.

 

A beszélő fal

Krisnász-Vámi olyan hindú istenség volt, aki nemigen szeretett isten lenni. Mondjuk ki a szót úgy, ahogy a dolog állt: ő rühellette istenségét, – hogy hagyják őt békében az emberek! – ez volt hő kívánsága, hadd lebzselhessen ő ég és föld között a középen. Ő itt szép csöndben éldegél három feleségével, továbbá: ő szeret velük kártyázni, – kinek árt az? Nem árt ő senkinek s az emberek mégse hagyják békén mindenféle kívánalmaikkal, – de nemcsak az emberek.

Hát nem a három feleség is összeesküdött most ellene? Ezek a haszontalanok megtudták most egy kisebb istenségtől, egy gandharvától, hogy mi a Sors szándéka most? Hogy a Sors úgy rendelkezett, hogy Dusjanta királynak két gyönyörű leánya fog születni ugyanegy feleségétől s az első ezek közűl olyan csodaszép lesz: még Krisnász-Vámi isten is kisértésbe fog esni, ne vegye-e őt ég és föld közé negyedik feleségének? Nos mit eszelt ki erre a három gonosz asszony? Ezek megtudták egy másik gandharvától, hogy mostanában az emberek legnagyobb félelme az olyan személyektől leszen, akiknek kétféle szemük van, vegyük ezt: egy kék, meg egy zöld. Addig szekírozták tehát a mit sem sejtő istent, amíg rá nem vették, hogy parancsolná meg a Sorsnak, hogy ez az első, csodaszép lány ezzel legyen megverve, vagyis, hogy a szemeinek kétféle színe legyen. És ez meg is történt, Krisnász-Vámi tudatlanságában ezt el is rendelte s a Sors meg is hajolt rendelkezése előtt kétszer, homlokára téve bal kezét.

S e dologról aztán köröskörűl sok mindenki tudomást szerzett, csak éppen, ahogy ez lenni szokott, akit e dolog legjobban érdekelt volna, maga az istenség, de még a leány atyja, Dusjanta király sem szerzett tudomást e dolog gyalázatos eredetéről. Így történt aztán, hogy egy másik gandharva felkereste először is a királyt és elmondta neki, hogy mi készűl születendő leánya ellen. Ez annyira meglepte és elszomorította Dusjantát, hogy rögtön sírva fakadt és azon kezdte törni a fejét, hogy lányát, mihelyst megszületik, bedobatja a szent Gangeszbe. Ezt hallván a gandharva mégiscsak felröppent ég és föld közé Krisnász-Vámihoz és így szólt hozzá:

– Oh te Krisnász-Vámi, milyen igazságtalan vagy te. Látszik, hogy te nem szeretsz isten lenni. Hát ha igazán nem szeretsz, akkor mért nem adod fel ezt a mesterségedet és mért nem választasz magadnak másikat? Rögtön javítsad ki csúnya parancsolatodat a Sorsnál, mert ha nem teszed, az összes anyák fel fognak lázadni ellened. Mit tettél balga? Amire féltékeny feleségeid rávettek…

S itt elmondta néki a többit is, hogy mit tett. Krisnász-Vámi persze nagyon elszomorodott és aztán közölte a gandharvával, hogy parancsát visszavonnia nem lehet, mert hiszen a Sors homlokára tette kezét, még hozzá a balt, ami annyi, mint pecsét az íráson. De hát mit javasol a gandharva, mivel tegye ő, akárcsak valamelyest is jóvá ezt a hebehurgya dolgot? Amire a gandharva, – minthogy ők valamennyien nagy zenekedvelők, – e kérdésre így válaszolt:

– Akkor legalábbis parancsold meg utólag, hogy kárpótlásúl szeresse a zenét, tudjon nagyon szépen énekelni és minden hangszeren játszani, illetve még valamit is tudjon: – tanúlja ki egyik tanítványodnál az összes varázslatokat.

 

*

 

Mindez aztán így is történt. A lány csodaszép hajadonná serdűlt, még szebb volt, mint a néhány évvel fiatalabb húga. Jöttek is számosan messzi országokból, hogy megkérjék a kezét, de mikor szemébe pillantottak, gyorsan bekapták ujjaik közé mindkét hüvelykujjukat, vagyis öklükkel eltakarták, nehogy szemverés érje őket. S a három gonosz feleség még buzdította is istenséges urát, hogy csak menjen le a földre és vizitálja meg a kisasszonyt. S miközben erre bíztatták, a szemükkel egymásközt összenevettek.

Így hát a kisasszony, bár már elég idős lett, tizenhat éves, mégse ment még férjhez. S persze, hamar észrevette ő is a fiatalembereknek tőle való félelmét, ezért elhatározta, hogy nem fog férjhezmenni, de bosszút áll az egész férfinemen. S e bosszújáról lett aztán híres. Különben Ambiká volt a neve.

Meg kell jegyezni, hogy Dusjanta király leánya miatt való bánatában korán elhalt s mihelyt a lányok egyedűl maradtak, az idősebb hozzálátott bosszúló tervei kiviteléhez. Vagyis a következőként cselekedett:

Ott hagyta a rezidenciát és egy erdőbe vonúlt. Ott szép kis palotát építtetett magának, ennek udvarán pedig börtönt, kazamatával és ketrecekkel, fiatalabb nővérét pedig máris elvarázsolta: ő lett a Hárfahangú Madár. S hogy ezt tette, annak is megvoltak a maga okai.

A testvérek ugyanis nem voltak valami jó viszonyban egymással. A kicsi, akinek Ambaliká volt a neve, egy alkalommal így szólt testvérnénjéhez:

– Súgok neked egy titkot. Neked kétféle szemed van. De azért én épp úgy szeretlek, mintha egyféle volna.

Azt mondta neki, hogy épp úgy szereti, de azért, ha bosszantani akarta, mégiscsak ezt kiáltotta feléje:

– Kétféle szemű, kétféle szemű!

S ezt a nagyobbik sehogyse tudta megbocsátani neki, minthogy van az úgy, hogy az emberek nem nagy dolgokért, hanem éppenséggel szamár, kis dolgok miatt szoktak végzetesen megsértődni és megharagúdni egymásra. S Ambiká, aki okos lány volt, tudta ezt, no de azt mondotta magának:

– Aki ilyen szerencsétlen, mint én vagyok, az nem lehet se jó, se igazságos.

De volt ám ott, az új palotában egy ősrégi fal is, amelynek az volt a tulajdonsága, hogy, ha egyedűl maradtak a szobában, felelni szokott Ambiká legtitkosabb gondolataira. S most ezt felelte:

– Akkor a legalsóbb, boldogtalan kasztok gyermekei mind rosszak és igazságtalanok legyenek?

– Hogy beszélhetünk igazságról ott, ahol szerencsétlenség van? – kérdezte erre a kisasszony.

– De jóságról se beszélhetünk? – kérdezte ezzel szemben válaszként a Fal.

– Vagyis az legyen jó, aki szerencsétlen? – hogy is kívánhattok ilyet? – kérdezte megint Ambiká.

Csakhogy erre már nem felelhetett a Beszélő Fal, mert épp akkor lépett be a szobába Mazud, a néger porkoláb és jelentette, hogy a Hárfahangú Madár újabb fiatalembert csábított idáig. És megkérdezte Ambikától, hogy mit parancsol, mit csináljon vele?

– Pofonverted-e már? Elnáspángoltad-e? – kérdezte Ambiká.

– Ezt nem vesszőztem meg, – felelte a néger porkoláb. – És pedig azért nem, mert azt vallotta, hogy ő pásztorfiú, ezenfelűl azonban nagyon szereti a zenét is, ezért tudta őt idáig csábítani a Hárfahangú Madár. Mindezen felűl ő még tudós is s te az ilyen bolondokat kedveled.

– Mitől vagy te tudós? – kérdeztem tőle.

– Attól, hogy gondolkodom, – felelte ő. Különben Pratipának hívják, – jelentette Ambikának a néger porkoláb.

 

*

 

– Ábrándos ember vagyok, – vallotta Pratipa Ambikának – s ez a Hárfahangú Madár engem egyre beljebb csábított az erdőbe. Egyre beljebb, mind beljebb, míg végre Mazud, a néger porkoláb párducaival útamat nem állta.

– S itt aztán rabtársaim elmondották nekem, ártatlanúl mennyire bünteted őket, mert hogy is tehetnének ők a te nagy szerencsétlenségedről?

– Senkisem ártatlan, – felelte Ambiká. – Mindenki bűnös, ha nem ebben, akkor abban, tehát mindenki megérdemli büntetését.

E szavakra Pratipa úgy elkezdett kiáltozni a kisasszonnyal, mintha az volna az ő foglya és nem megfordítva.

– Térdelj le és fogadd be a tanítást, – parancsolt rá. Ambiká csakugyan letérdelt, sőt, ki is ejtette kezéből azt a vesszőt, amelyet Pratipa első megvesszőzése végett magával hozott.

– A világ összes férfián akarsz bosszút állni végnélkűl és határtalanúl? Oh te botor, – kiáltott rá a térdelőre, – mit érsz el vele, ha a Gangesz örök hullámzását paskolod dühödben? Nem inkább Krisnász-Vámit kéne igába fognod és megszántatni vele a rízsföldet, mint a bivallyal? És ha nem húz elég jól, véresre verned a hátát?

– Ez jóvá tenné tönkretett fiatalságomat? gondolod? – kérdezte a még mindíg térdeplő kisasszony.

– Ami elmúlt, azt semmi se teheti jóvá, nincs olyan Isten ég és föld között, akinek ennyi hatalma volna, mert ezt a hatalmat a Teremtés nem juttatta senkinek, még magának Krisnának sem. És mégis, ha nem is tesz jóvá semmit, magam is örömmel látnám haszontalan locska-fecske feleségeit a pocsolyában térdepelni és bocsánatodat kérni, – folytatta a tudós pásztorfiú. – A bosszú édes. Mi emberek ugyanis ilyenek vagyunk, – tette még hozzá.

– Csak hogy lehet megközelíteni Krisnász-Vámit? Vagy idecsábítani? – kérdezte Ambiká.

– Erről tanácskozzunk, – felelte a tudós pásztorfiú. – És kérd meg a Beszélő Falat, hogy ő is résztvegyen a tanácskozásban.

 

*

 

– Térdelj le, – parancsolt rá Pratipára az ősrégi Beszélő Fal. – Még nem vagy te elég nagy tudós, mint az a Krisnász-Vámira kiszabott büntetésedből kitetszik. Próbáljuk ki tehát büntetéseidet. Térdelj le és te vagy most Krisnász-Vámi, téged akarunk most büntetni e szegény gyermeken elkövetett gonoszságodért. Első büntetésed az, hogy Isten létedre bocsánatot kell kérned tőle.

Amire Pratipa négyszer bocsánatot kért a kisasszonytól.

– Nos, jobban érzed most már magadat? – kérdezte Ambikától a Fal.

– Nem érzem most sem jobban magamat, – felelte keserűen a lány.

– No látod, – felelte a Fal. – Mit kellene tehát tennie az Istennek, hogy jobban érezzed magadat.

– Azt nem tudom, – felelte Ambiká.

– No látod, – felelte megint a Fal. – Ha négyszer, vagy négyszázszor kér tőled bocsánatot, ezzel elrontott fiatalságod a múltban ki van javítva? Azt kérdezem, lehet-e visszaszaladni és életed repedéseit a bocsánatkérésekkel visszamenőleg behabarcsolni?

– Nem, azt nem lehet, – felelte a kisasszony.

Így tehát Krisnász-Vámival készen is vagyunk, minthogy neki sem adatott, de magának Krisnának sem adatott az a kegyelem, hogy a múltakon változtatni tudjon. Vegyük tehát most gonosz feleségeit, akik összenevettek a te megrontásodon. Akik nem sajnálták a szép, fiatal arcocskádat és életedet féltékenységük oltárán feláldozni. Azt kérdezem, mi öröm származik rád abból, ha ők itt térdelnek előtted és te meghengergeted őket a sárban? Boldogabb leszel-e ezentúl ettől?

– Ettől sem lehetek boldogabb, – felelte Ambiká.

– No te fiatal tudós, most te is térdelj le újra és próbálj felelni arra a rejtélyes kérdésre, hogy mitől lehetne Ambiká boldogabb. Délceg fiú vagy és ha erre is felelni tudnál, akkor valóban tudósnak nevezhetnéd magadat.

Amire Pratipa letette két kezét a padlóra és ráhajtotta fejét. Így gondolkodott jó sokáig. S mikor felemelkedett, ezeket mondta:

– Ha valaki Ambikának veleszületett hibáival nem törődne s hátralévő életén át úgy élne vele, mintha nem is tudna róluk, akkor, úgy vélem, Ambiká meg lehetne elégedve ezzel. Mit szól ehhez a kisasszony? – kérdezte feléje fordúlva.

– Ha valaki szeretné, – tette még hozzá csendesen.

– Azzal talán csakugyan meg lehetnék elégedve, – felelte Ambiká és máris könnyezett egy kicsit.

– És mit szólna ahhoz, ha én volnék az az ember? – kérdezte még Pratipa. Amire megint megszólalt a Fal és azt mondta:

– Látod, ugy-e, most aztán igazán tudós lettél!

 

*

 

Csakhogy minderről Krisnász-Vámi is értesűlt odafenn, ég és föld között, titkos követei útján. S mondhatom, nagyon búsult, olyannyira, hogy még aznap le is rándúlt a földre és bánatában leszopta magát az egyik csapszékben. S ez még nem lett volna baj, berúgott isten minden évszázadban adódik valahol, csakhogy ő még hamis rupiával is fizetett s mikor ezért fel akarták pofozni, felfedte istenségét, mondván, hogy neki voltakép nem is lett volna muszáj fizetnie, minthogy ő isten. És mégis, ha mindjárt fel nem szökken kellő gyorsasággal ég és föld közötti rezidenciájába, akkor nyílván meg is verik.

Ott azonban olyan csúnyán folytatódott részeg dühe, hogy fogta mind a három feleségét és lerúgta őket valami távoli szigetre, hogy ott piperéskedjenek ezentúl a halak örömére. S e hölgyek épp akkor dördűltek le a távoli szigeten, mikor a titkos követek jöttek jelenteni Ambiká eljegyzését. Erre az isten még dühösebb lett. Máris ledördűlt megint a földre, egyenesen Ambiká rezidenciája elé, a palota kapúi még meg is rázkódtak tőle, a Beszélő Fal is majdnem összeesett ijedtében, a párducok is, mint a kismacskák lapúltak meg a kapúaljakban, mikoris Krisnász-Vámi a következő fennkölt beszédet hallatta kettejük, valamint a Beszélő Fal előtt:

– Micsoda szemtelenség ez? Most löktem le három feleségemet egy rákokkal teli szigetre, hogy ott piperéskedjenek ezentúl a földi rákoknak és halaknak. És ezt csakis azért tettem, hogy jóvátegyem általuk sugalmazott hibámat, vagyishát, feljössz velem a libegésbe feleségnek. Máris szedelőzködj, – fordúlt oda Ambikához.

– Hát te mindenben csak átok vagy? – mordúlt meg erre a Beszélő Fal. – Ezek ketten, a tudós pásztorfiú, meg a bánatos Ambiká egymásba szerettek és te most jössz, a kövér istenségeddel és fel akarod borítani az egészet.

– Itt van, ezt vedd el, – rendelkezett a Fal, mert épp akkor lépett be közéjük a Hárfahangú Madár, visszaváltozva kuncogó kislánnyá.

– Ezt vedd el, – parancsolt rá az Istenre a Fal. – Ez is van majdnem olyan szép, mint a másik.

S ez aztán így is lett.

 

Párducok paradicsoma

Volt valaha Haiderabadban egy nizám, akinek két gyönyörű lánya volt. Illetve, talán nem is itt kellene kezdenem, hanem inkább ott, hogy a nizám élemedett korában elpártolt Allah tiszteletétől és Indrát választotta istenségeül. S úgy mondják, hogy Indra nagyon hálás volt neki ezért, annyira, hogy ennek számos jelét is adta. Így egy alkalommal, mikor a forró napsütés elől bement palotája óriási, harminc méteres, besötétített tanácstermébe hűsölni, hát itt mit tapasztal? Egyszerre zajt hall, valami csörrenésfélét s íme kiderűl, hogy a mennyezetről vagy honnan egy piros és fekete kövekből álló nyaklánc esett a lábai elé s ennek kövein misztikus, vésett betűk voltak láthatók. Nem lehetett a dolgot másként magyarázni, mint hogy Indra isten ezt küldötte néki, hogy majd e terem tanácskozásai közben viselje, mert általa bölcsen fog országolni s hibáitól menekedni fog. Ám ez még nem is elég, rátérhetünk a lányokra. Idősebb lánya, aki országoshírű szépség volt, szintén Indra imádatát tette élete vezérlő csillagává s ebben az imádatban annyi hév volt, olyan exstatikus lelkesedés, mámoros odaadás, hogy ez még magát Indrát is nagyon meghatotta. Meg is jelent tehát a lány előtt teljes, vakító fényességében és azt kérdezte, hogy mit kíván tőle? Kunti leborúlt.

– Nem örökéletet kívánok, oh Indra, szívem csak azt óhajtaná, hogy az enyém maradjon az, ami voltam és amit átéltem. Mert így, nem az enyém. Hol vannak napjaim? Elröppentek nyomtalanúl. Akkor tehát nekem voltaképp semmim sincsen, ha minden eloszlik semmivé és még a tegnapi napom sincsen sehol…

Indra rögtön megértette ami e szavak mögött rejlik, mert, úgy látszik, nagyon ismerte az ember életét. Épp ezért kedvesen bólintott a lány felé és azzal rögtön el is tűnt.

S úgy mondják, hogy ami ezután történt, hogy ezt már a jó szellemek és egyes szentek, vagyis Risik csinálták. Valakik ugyanis éjszakánként nagy hévvel építettek a lány számára, szemben az apa tanácstermével egy másik, ugyancsak harminc méteres könyvtártermet, valamely igen különös könyvtár számára, amilyen még nem is volt a világon eddig. A lány élete száz évre volt tervezve, ami körülbelül harminchétezer napot tesz ki s Indra úgy rendelkezett, hogy a lánynak minden napja, miután elmúlt, ide sorakozzon be, ebbe a terembe s ha a lány, mármint Kunti ismét találkozni akar régi napjaival, akkor csak elő kell húznia ebből a könyvtárból s megint szemtől-szembe fog állani mindazzal, ami vele történt.

S mármost beszéljünk hugáról is. Ezt Punti-Prithának hívták, s arról volt nevezetes, hogy nem tért át Allah tiszteletéről Indráéra, hanem megmaradt az előbbiben. Épp ezért, gúnyos lélek lévén, mindenféle feliratokat akasztott e könyvtárterem előcsarnokába, mert magába a könyvtárba belépni azért mégse mert. Az első felirat így hangzott:

– Mit művelsz, botor? Amit teszel, nem embernek való, nekünk az való, hogy ami életünkben elmúlt, az szétoszoljon. – Amire Kunti feliratban szintén így válaszolt:

– Csakhogy az öröm is ellobban, a gyönyör és szépség is s mihelyt ellobbant, nem marad semmi nyoma. – Ezt kiakasztotta, de másnap mégegyet tett melléje. Ezen csak ennyi állt:

– Az emberélet minden öröme újabb átélés nélkül csak annyi, mint a nyerítés.

 

*

 

Viszont annak, hogy ő Indrától ezt kérte, nagy oka volt. Ezek a lányok ugyanis anyátlanul nőttek fel, anyjuk pici gyermekkorukban halt el – s apjuk annyira szerette ezt a feleségét, hogy voltakép ennek halála miatt pártolt el Allahtól. S ugyan Indra nem adott az elhúnyt bájos-édes helyett egy hasonló édeset az apának, de valaki más, talán éppen Allah küldött a gyerekeknek egy mindenkinél édesebb dajkát, – ilyen édes csak asszony lehet ezen a világon! Ezt a gyerekek annyira szerették, hogy úgy érezték, szívesen meg is halnának érte. Ennyire csakis a gyerekszív tud szeretni! – S Allah ezt is elvette tőlük, nem tudni, mért?

Kunti ekkor pártolt át Indrához, Punti-Prithá, a fiatalabb pedig akkor lett gúnyos és kétkedő. Nos, tudni kell, hogy Kunti nagyrészben éppen emiatt kérte vissza Indrától elmúlt napjait: részben gyerekkorának tündéri, napfényes szépsége miatt, másrészt azért, mert nem bírta elviselni, hogy rajongva szeretett dajkájával, Uttarával többé ne kerűlhessen szemtől-szembe. Különösen pedig azért, mert egyszer ő bizony megbántotta Uttarát s ezt akarta volna jóvátenni, mert ez még most is nagyon nyomta őt. Uttará ugyanis narancsot adott a gyerekeknek s Kunti éppen durcás volt, a narancsot tehát fejéhez vágta, de olyan szerencsétlenűl, hogy még a szemét is megsértette vele. – Oh, te rossz gyerek, – mondta erre Uttará s Kuntinak éppen az fájt még ma is, hogy csak ennyit mondott. S bár ő akkor mindjárt zokogni kezdett, ez azonban ma sem elég szívének és nem békíti ki önmagával. Az ő szíve többet kívánt volna ennél s hogy mit? – nem tudta biztosan. Uttará, a jó dajka, e végetnemérő zokogásra ugyan ölébe vette őt és símogatta, ő azonban talán azt óhajtaná, hogy Uttará őt még egyszer, egyetlenegyszer az életben ölébe vegye és símogassa. Gyakran benn volt tehát könyvtárszobájában s mialatt régi napjait idézte, ezerszer megjelent előtte Uttará, de megszólítani, persze, nem lehetett többé.

A könyvtár előcsarnokában fel volt állítva a dicsőséges Indrának egy igen szép táncos szobra, az elé lépett Kunti, leborúlt előtte és így imádkozott hozzá:

– Oh, dicsőséges Indra, mért van az, hogy nem lehet hozzájuk szólni, hogy nem fogadják el a szót és nem is felelnek.

– És oh, dicsőséges Indra, hogy van az, hogy a halál nem adja őket vissza, egyetlen pillanatra sem?

A háládatos Indra pedig, úgy látszik, ezt a fohászát is meghallotta és meghallgatta, mert íme, elküldte hozzá egyik Risijét, aki a következőket mondta néki:

– Minden háládat az iránt kell majd kimutatnod, akit életedben szeretni fogsz. Az pedig majd menjen el a jó dajka sírjához és mutasson be olaj és rízs áldozatot, vagyis, néki köszönje meg a te jóságodat, – így rendelkezett Indra.

Miután ezt mondta volt, a Risi máris elment, illetve, hisz szinte léggé vált, oly hirtelenűl tűnt el.

Kunti pedig nap mint nap, egyre csak benn töltötte idejét e végzetes könyvtárban s valami fájdalmas boldogság öntötte el ifjú szívét, mikor gyermekkorának egy-egy napfényes délutánja járt vissza eléje, vagy lámpafényes estéinek csendje, mikor nem volt körülötte senki és csak a müezzin éneke hatott el idáig mindenféle selymeken, függönyökön keresztül…

Sőt, mikor aztán látta magát mint gyermeket, olyankor is, mikor a kastély körüli kert egyik útján szalad át és megáll egy kis facsemete mellett, amelyet ő maga ültetett…

– Oh, ez a kis fa, – gondolta most, ott űltében, meghatottan, – oh ez a kis fa, hogy elfelejtettem, vajon megvan-e még?

– Nem, nincs már meg, – állapította meg magában, – az idő kegyetlen, az idő mindent felemészt, – ezzel sírva is fakadt e semmiségen, megsiratta ezt a kis fát, illetve nem is azt, hanem megintcsak az elmúlt időt.

Ugyanaz a Risi erre újra megjelent előtte és így szólt:

– Mi lesz veled öregkorodban, ha már most ennyire megrendíti szívedet az elmúlt idő? – Ezt mondta neki és megint, mintha föld nyelte volna el, úgy eltűnt.

Hát igen, ittas volt, kétségtelenűl, részege volt annak, ami elmúlt, olyannyira, hogy e múlt miatt jelene számára alig maradt figyelme többé, vagyis a jelenben mindig, mindennel elkésett, mert múltja húzta vissza magához. Anyja derengő emlékét például felidézni már ő maga se merte, annyira félt attól, hogy mi lesz vele, ha e jelenés teljes testiségében eléje lép: vajon nem fog-e elégni, vagy nem veszti-e eszét tőle? vajon nem a megsemmisülésbe vezet-e az, ha valaki olyasmit idéz fel, amit látnia talán már nem is szabad?

Mindezt a gúnyos Punti-Prithá élénk figyelemmel kísérte. Csakhogy most már aggodalmas volt inkább, mint gúnyos. Azt mondta neki:

– Fel fogom gyújtani ezt a könyvtárat, ha nem hagyod abba a merengést. Az életed pusztítod el vele.

De Indra se hagyta cserben hívét. Újra elkűldte hozzá ugyanazt a Risit s ez csak ennyit mondott:

– Aki örökké csak sír, az nem élhet, aki örökké csak a halálra gondol, az sem. S aki mindig a múltakon tűnődik, az épp oly kevéssé. Ne akaszkodj bele tehát semmibe, soha, mert itt mindig, minden változik. – Aztán megsímogatta őt, ami egy Risi részéről nagy ritkaság s igen gyengéden, mintha csakugyan atyja volna, még ezt a rövid mondatot is hozzátette:

– Nem vagy már gyermek, menj férjhez kislányom. – Azzal megint eltűnt előle.

 

*

 

S íme, mi történt csakugyan?

Kertjében űlt, kora hajnalban, a tartalmas csendnek azokban a csodás óráiban, mikor semmi se mozdúl, csak éppen hogy az egész határ szinte zeng a madárfüttytől, de a müezin hangja is el-el hat idáig s az ember mégis csodálkozva néz körűl és azt mondja magának: milyen nagy itt a csend! Továbbá: égő-zöld pillangók keringenek az ember arca körűl, mint a repülő smaragdok s keleten egy felhő tűzbeborúl s az ember mégis azt mondja magának: – milyen csodás ez a mozdulatlanság! – Mikoris a kert végén csakugyan támadt egy kis mozgalom. Többféle állat volt először is látható, nagyon szép, gyönyörködtető állatok, aztán ezek sora megnyílt s egy nyurga fiatalember lépett ki körükből, a vezeklők csuklyás szőrcsuhájába volt öltözve, egy igen szép fiatalember s ez most mellén keresztbe tett kézzel mélyen meghajolt Kunti felé és messziről így szólította meg őt:

– Bocsáss meg, hogy tűnődésedben zavarni merlek, zarándok vagyok és ide vagyok rendelve. – Amire Kunti intett, hogy jöjjön közelebb s mikor ott volt, azt kérdezte tőle:

– Ki rendelt ide? és mi itt a feladatod?

– Egy Risi rendelt engem ide, de hogy mi a feladatom, azt nem tudom még, ennek később kell kiderűlnie.

Alig, hogy ezt kimondta, a lányok atyja, a nizám lépett kertjébe, reggeli sétára indúlt s ezenfelűl úgy látszik, nagy tanácskozásra is készülődött, mert nyakában volt Indra fekete-piros nyaklánca. S ez a nyaklánc valószínűleg nagy tisztánlátásra is képesítette emberét. Míg lánya a múltba látott, ő, úgy látszik, e nyaklánc által a jövőbe: e fiatalember dolgában például máris mindent tudni látszott, hogy annak jövője is mit rejteget. Így szólt ugyanis rögtön hozzá:

– Isten hozott zarándok. Te Sántanu király fia vagy, nemde? S téged azért küldtek a nagyobb hatalmak ide, hogy kigyógyítsd az én szomorú lányomat merengéséből, nemde?

– Ezt nem tudtam, – felelte a fiatal herceg elpirúlva, – bár a Risi megmondta nekem, hogy e palota kertjében rögtön meg fogom tudni, hogy mi célból rendeltek engem ide.

S íme, az apa jövendölése csakugyan bevált. A csodálatosan szép Kunti mihelyt meglátta, mondhatni abban a pillanatban beleszeretett a csodálatosan karcsú és hajlékony fiatal hercegbe. S úgy lehet, hogy a herceg is ugyanakkor őbelé, mert mire az apa reggeli sétájáról visszafelé jött, hogy a tanácsterembe menjen, ő, mármint a herceg, egész pirosra válva, vagyis lángragyúlva kérte meg az apától leánya kezét. S az apa, minthogy még mindig rajta volt a nyaklánc, mosolyogva így felelt:

– Úgy látom, máris kigyógyítottad s ha ez így igaz, akkor meg is érdemled őt. Csak vigyázz, újabb szomorúságot ne okozz néki, mert ez olyan, hogy szinte megsemmisűl tőle, nem jól bírja életünk viszontagságait és változásait.

Ezek után pedig Kunti csakugyan boldog volt végre valahára. Esküvőjére készűlt és olyan gondtalanúl és időtlenűl, hogy repűlni tudott volna. Órákig üldögélt példáúl hajnalban egy helyen és semmit se csinált, mégcsak nem is tűnődött, hagyta, hogy a nap süsse, vagy belengje az árnyék. Ha egy bogár repűlt el mellette, az is boldoggá tette őt, ha szél volt, annak örült, ha nap sütötte, attól borzongott. Oly könnyűnek érezte a létezést, sose hitte volna, hogy az ilyen testetlen tud lenni: mintha csupa mosolyból akarnának felépíteni egy házat.

S ahogy a szomorúsággal nem tudott azelőtt betelni, most ugyanúgy a boldogsággal sem. Órákat töltött tehát ismét könyvtárában, mert nem érte be annak az egy napnak örömeivel, a letűnt napok elmúlt szépségeit újra meg újra felidézte maga elé, azokat sem akarta ugyanis többé elbocsátani magától. Ahogy azelőtt a szomorúságtól volt ittas, az emlékezés bánatától, úgy most a jelen fényességétől. S leborúlván az előcsarnok Indra szobra előtt, így imádkozott:

– Oh, fényes Indra, kit küldtél te nekem, dícsértessél fenségedben. Hisz ez a fiú majdnem olyan fényes, mint te magad. S tegnap, mikor hosszan belenéztem a szemébe, észrevettem ám, hogy tekintete nem olyan, mint a hűséges kutyáé, hanem mint az őzé, oly barna, oly ártatlan és derűlt. Sose hittem volna, hogy engem ilyen nagy szépség megillet s hogy ilyenben lehet részem, hála neked érte. – De még azt is vallotta Indrának:

– Együtt ülünk vele órákig s ez a hallgatás oly boldogító. Én a zajtalan létet mindennél jobban szeretem. Semmit se kell szólnunk és mégis jó együtt lennünk, – ezt köszönöm néked legjobban, oh Indra. – Majd még így imádkozott Indrához:

– Oly karcsú, oly karcsú, a lányszívek mind megremegnek, ha látják. Némelyik szobrod ilyen, oh Indra, hogy nem szabad véle önfeledten egyedűl maradni, nehogy a lelket s annak vágyait a gonosz Aszurák hatalmukba kerítsék.

Mindeközben húga, Punti-Prithá sokat járta keresztűl-kasul a kerteket gyönyörűszép, szelídített állataival: gepárdjaival és ködpárducaival, – addig-addig járta, míg az ifjú zarándok figyelmét magára nem vonta velük. Illetve, hisz saját személyével is. S ennek, nyílván, többféle oka is volt. Nagyon szépen tudta ugyanis a vinát pengetni, de flótázni is tudott s oly érdekesen, mint némelyik madár, aztán fenevadjaival hengergőzni, bukfencezni a kert smaragdzöld tisztásain, de legszebben nevetni tudott. Ami pedig a fődolog ebben: a vele való együttlét semmire se kötelezte az embert, még arra se, hogy okos legyen, mert hisz ő az okosságot kinevette. Most vegyük az okoknak másik részét, amelyek nem benne rejlettek. Legyünk őszinték: az ember hamar és könnyen belefárad abba, ha valamely kapcsolat el van számára rendelve. De továbbá, az emberi szív nem jól viseli el azt, hogy ő legyen valakinek mindene, mert az ember úgy érzi magát ilyenkor, annyira kötelességekkel terheltnek, hogy óhatatlanúl menekűlni szeretne e kötelezettségektől.

Úgy látszik, így volt ez a karcsú zarándokkal is. Mert boldogan menekűlt e gyönyörű állatokkal való hempergőzés és birkózás örömeibe s az imádkozásokat, leborúlásokat, esengéseket teljesen átengedte a szegény Kuntinak.

Azért nevezem őt szegénynek, mert az ifjú herceg becsületes lélek lévén, egy napon mindezt meg is mondta menyasszonyának, vagyis mit mondott meg neki? Így szólt hozzá:

– Nemes szép hölgyem, menyasszonyom, hetedhét országon te vagy a legszebb, legerényesebb, sőt, legokosabb lány is, ezt tudjuk. És Indrának én is tartozom, de nemcsak köszönettel, hanem ezernyi áldozattal, amiért idevezérelt, hozzád. Nos, de tudod jól, hogy milyen az ember. Te ne tudnád? Mindig rád gondoltam, mióta itt vagyok és észre se vettem, hogy közben valaki becsempészte magát a szívembe. És mivel? Nem tudom, talán zenével, talán a bukfenceivel és a hegyes kis nyelvével, amellyel mindenkit kicsúfolt. Nemcsak engem, hanem még Indrát is.

– És engem is? – kérdezte Kunti.

– Igen, téged is, – felelte a becsületes herceg.

– És most őt akarod elvenni? – kérdezte megintcsak Kunti.

– Őt is, – felelte a becsületes herceg.

– Őt talán jobban szereted, mint engem? – kérdezte megintcsak Kunti.

– Nem jobban, csak éppen úgy látom, hogy nemigen tudnám nélkülözni. Nálunk a halászok természetesen halból élnek, – folytatta az őszinte herceg, – viszont, megintcsak természetesen annyira megszokták, hogy alig tudnák szerecsendió nélkül enni, vagyis okvetlen meg kell fűszerezniök azt, ami nélkül nem is lehetne már élniök…

– Szóval húgom, Punti-Prithá volna itt a nélkülözhetetlen szerecsendió, – kérdezte megint Kunti.

– Úgy van, igen, ez az igazság, – felelte a becsületes herceg.

 

*

 

Kétségtelen, hogy ez olyan fiú volt, akit még az állatok is szerettek. Mihelyt belépett e kertekbe, azonnal hozzácsatlakoztak, olyik ködpárduc annyira szerette, hogy majdnem meg is fojtotta. Vannak ilyen emberek.

S a szegény Kunti ezt is látta bizony és kezdett neki ez is nagyon fájni, mert őt bezzeg nem szerették az állatok, elhúzódtak tőle, igaz, hogy ő is idegenkedett tőlük. A Risi újra megjelent előtte és így szólt:

– Te mindig a legfontosabb dolgokkal viaskodol, tudósnak ezt lehet, de aki élni akar, annak nem. Az állatok se szeretik a tudósokat.

De hiába volt a Risinek ez a vígasztalása. Ő ugyan mindenfelől azt hallotta itt, hogy az emberek több feleséget vesznek, s a főasszonyok mégis boldogan élnek urukkal, – illetve, hol boldogan, hol nem boldogan. – S itt mégiscsak ő lesz a főasszony, már annál fogva is, mert nem fütyöl és nem szokott hempergőzni. No de mégis! Se éjjele, se nappala nem volt többé. A húgát pedig elkerűlte, nem akarta látni, ne hogy beszélnie kelljen vele, mert mit mondhatna neki? – Egy hajnalban pedig, napfelkelte előtt a Risi újra megjelent előtte és azt mondta neki:

– Te azt panaszlod Indra oltára előtt, hogy rövid ideig milyen tökéletesen boldog voltál s hogy mért kellett ennek megszűnnie? Ha valaki már ilyen okos, mint te vagy, hogy is kérdezhet ilyet? Te ne tudnád, hogy a tökéletes boldogságok csak rövid ideig tarthatnak? De mondok még valamit: az ilyen nagy boldogságot mégcsak kitartani se lehet sokáig. – Amire Kunti így felelt:

– Attól félek, hogy húgom, Punti-Prithá sokkal okosabb, mint én vagyok és annak ellenére, hogy folyton fütyöl és bukfencezik. De még azt is kimondom, hogy nem átall, egy-egy pillanatra ugyan, de mégiscsak ennek a gyönyörű hercegnek az ölébe ülni.

– Te éppen ezt nevezed okosabbnak? – kérdezte a Risi.

– Igen, éppen ezt. Illetve, bölcsnek nevezem, – felelte Kunti. – Mert aki az élet természetét ösmeri és ahhoz igazodik, az a legokosabb. Aki viszont követel valamit tőle és nem alkalmazkodik hozzá, az nem képes élni, az a rövidebbet húzza, tehát az a legkevésbbé okos. Abban nincs is semmi bölcsesség.

– Tévedsz, tévedsz, sokszorosan tévedsz, – válaszolta erre a Risi ingerülten. – Minthogy itt nincsen lázadás, mert ki ellen lázadsz itt? Viszont lehetséges-e az, hogy elégedetlen se légy? Az egyetlen gyógyszered, hogy elégedetlen vagy. És minden okosságod is idevezet, – elégedett okosságot nem is ösmerek. Az elégedetlenség tehát voltaképpen gyógyszer itt s ha valóban az, akkor okosság is, – olyan okosság, amely nem az életbe vezet. Vagyis milyen hatású ez a gyógyszer? Hogy az ilyen ember megúnja a herce-hurcát, kilép innen és eltűnik.

– Meghal? Mint egyes szekták követői? – kérdezte Kunti.

– Igen, – mondotta most a Risi, – vagy meghal, vagy a következőket teszi: fenn a hegyek csúcsa felé van egy egész nagy világ, ahol sok a párduc. Úgy is nevezik ezt a térséget, hogy: a párducok paradicsoma. Ide szokott eltűnni az, aki már mindent tud és ezt nem bírja ki tovább, – jegyezte még meg s most már lassú léptekkel, mintegy gondokba merűlve ment ki a kertből. Éppen akkor kelt fel a nap.

 

*

 

Nem sírt, szigorú lett, a szíve megkeményedett. Vőlegényének ezt mondta:

– Menjetek a szemem elől. Menj vissza hazádba, feleségeddel. Nem akarlak látni benneteket.

Ő maga pedig gyászruhákat öltött és gyászünnepeket tartott a saját sorsa felett. Ő küldte el vőlegényét innen s hogy valóban elment, ezt ő gyászolta meg legjobban. Izzó szemei azt kérdezték a levegőtől:

– Vajon ez a térség nem tud-e róla, hogy ő valaha erre járt? Továbbá ki tud arról, gondolta magában, – hogy ő maga valaha itt élt zöld hajnalodásban, mikor szinte peng a láthatár s a hangok: a boldogság sóhaja s a susogás ijedten szökken fától-fáig. – Vajon én voltam-e ez a boldog ember itt csakugyan? – kérdezte magától. S most már kénytelen is volt elmúlt napjaihoz menekülni, viszont ez most már olyan volt, mint a méreg. Nem hogy nyugtatta volna, annál jobban fájt neki mai elhagyatottsága, minél jobban mélyedt bele abba a látomásba, hogy milyen boldog volt még nem is olyan régen. Most is gyakran lett ittassá saját múltjától, csakhogy ez nem a boldogság ittassága volt, hanem a reménytelenségé, vagyis, mikor ez a reménytelenség már oly nagy, hogy szinte dalolni kezd az emberben. A Risi így szólt hozzá:

– Mit csinálsz esztelen? Fiatal vagy, szép vagy, erőteljes és mindez együtt is kevés neked? – Amire Kunti csak fejet csóvált.

– Én nem is oly rég még boldog voltam, – felelte néki.

– Látod, ezért nem lehet a boldogságra építeni, – mondta neki a Risi. S úgy lehet, egyenesen Punti-Prithához távozott innen, mert nemsokára a boldog nővér megjelent itt. Az hírlett, hogy apját jött látogatni, lehet is, hogy így volt, de a nővérek nem találkoztak. Viszont a könyvtárat egy éjjel felgyújtotta valaki, lehet, hogy ő.

Kunti pedig nem segített oltani a tüzet, nem is sírt miatta, megint nem sírt, csak mikor már erősen hajnalodott, elindúlt egyedűl a hegyek felé, oda, annak a nagy térségnek irányában, amelyet a párducok paradicsomának neveznek az emberek.

Szegény Kunti! Nem tudta, hogy bár a könyvtárban minden elégett s a forróságtól Indra szobra is arcraborúlva zuhant az előcsarnok padozatára és íme, magának a könyvtárnak, vagyis Kunti napjainak mégse történt semmi bajuk. Úgy látszik, Indra parancsára ezeket nem lehetett elégetni.

Sőt, ez a dolog úgy van, hogy tovább is gyűlnek és gyűlnek Kunti napjai gazdátlanúl, mert senki nem hatol a mélyükre többé, senki se ül ott éjszakákon át, vagyis nem akad többé olyan lélek, aki egy elmúlt hajnal madárfüttyén annyit tudna zokogni, mint amennyire ő tudott valamikor.

 

A szív lidércei

Az ördög tudja, hogy van ez? Vannak dolgok és emberek, akikért a jónak és rossznak szellemei harcban állnak egymással, hogy melyik birtokolja. Így volt ez hajdanán Tifandi szigetével is, – hogy mit akartak vele az Aszurák, a gonosz szellemek, hogy el akarták-e emészteni, azt nem tudom, annyi tény, hogy a sziget azóta beleveszett az Óceánba. Nevét ugyan még egy ideig nekicsapdosta a szél a tengeri szikláknak, de aztán azt is elfújta a végtelenbe.

De ezen a szigeten egyes emberekért is harc folyt a szellemek között. Így egy Csitra-Sanza nevű kisfiúért, akit közönségesen Sanzának neveztek. Ezt a Sanza gyereket a jó szellemek, nem tudom kik? lehet, hogy az Apszarák vagy Gándharvák, de lehet, hogy a Risik szinte elhalmozták jótéteményeikkel, tehetséggel, emlékezőképességgel, sőt, szépséggel is s ezt a gonoszság szellemei nem nézhették tétlenűl. Belebújtak tehát a gyerekbe s elhalmozták mindenféle rosszal. Tény az, hogy a fiú mindenki számára kiállhatatlanná lett. Így már a tanítója is azt panaszolta atyjának, hogy a fiú tudákos s okoskodó, továbbá feltűnést kereső, – no de mért? Mert ha Ardzsunáról volt szó, vagy Judhistriráról, vagy Bhísmáról, akkor ő, a fiúcska, mindezt jobban tudta már, mint maga a tanító s ezt a tanító nem jól tűrhette, mert hol marad akkor az ő dicsősége? Hol marad akkor az az öröme, hogy a gyerekeknek tátva marad a szájuk és Bhísma fényéből valami rá is sugárzik, nemde? Mikor pedig egy év múlva a Magasztosra, Krisnára fordúlt a szó és Sanza azt is kívülről darálta, holott a tanító arra számított, hogy most aztán elönti az ifjú társaságot csupa napfényes bölcsességgel, – mikor Sanza ezt is megakadályozta, akkor a tanító, Purusa nevű, abbahagyta a tanítást, kiment a szabad levegőre s ott émelygése támadt izgalmában.

– Útálom ezt a kölyköt, – morogta magában. S ezt elmondotta vagy hússzor, amitől aztán megkönnyebbűlt. Szó, ami szó, visszament a gyerekek közé és Sanzát, ahelyett hogy megdícsérte volna a tudásáért, jócskán megvesszőzte, amit a fiú összeszorított fogakkal, némán tűrt el s mikor ez is megvolt, a tanító végleg megnyugodott ugyan, a fiú szemei viszont attól fogva szikrát szórtak, ha csak Purusa szólítani merte is. No de minek is részletezzük? Így volt ez mindenben vele. S az évek múlásával ez még egyre jobban öregbedett is. Mondjuk ki a szót: Sanzát mindenki útálta. Úszni példáúl nagyszerűen tudott, mintha maga a vizek istene, Varuna tanította volna rá. S mikor egyszer egy kislánykát mentett ki a hullámokból, azt mondták róla, hogy csak egy ilyen ijesztő bivaly tud megmenekűlni a cápáktól. Az édesanyja pedig egyszer azt mondta, mikor meg akarta őt tanítani, hogy miként kell a sört jobban csinálni s mikor ehhez még meg is fogta anyja kezét, az anya izgalmában így kiáltott fel:

– Átok vagy te rajtam. Minek is szültelek?

Meg kell ehhez jegyezni, hogy Sanzának olyan emlékezőtehetséget adtak a jó szellemek, vagyis nyílvánvalóan a Risik, amely emlékezés, esküszöm, az örökkévalósághoz hasonlítható. Mindenre emlékezett csecsszopó kora óta s egy, a szigeten élő aszkéta azt mondotta erről, hogy ilyen emlékezés csak azoknak adatik meg, akik vagy királynak, vagy szentnek vannak kiszemelve. S ezt Sanza megtudván, ettől fogva gőgös is lett. Hiszen elvarázsolt, elátkozott hercegfinek tudta magát eddig is. Most tehát még egy bizonyos tükörben is gyakran nézegette magát, abban homloka nagyságát méregette és azt mondta:

– Igenis. Vagy ez, vagy az. Meglátjátok, bitangok.

Ez utóbi szót a sziget népére értette, jó atyjára, a kádármesterre is bizony, sajnos, mert mindenkit gyűlölt. Ezt már a rossz szellemek tették, hogy így legyen. Csak hogy lehetne ő király, vagy szent ezek között? mikor mindenki megveti, talán egy ember kivételével.

Egyszer egy szegény koldússal találkozott a hídon s még az is tudott őróla. (S nyílván ez volt az a bizonyos egyetlen lélek, aki nem vetette meg őt.) Azt mondotta néki:

– Ne mondjad meg nékik, amit tudsz, soha, akkor szeretni fognak. Úgy mutasd inkább, hogy ostoba vagy, akkor nevetni fognak s akkor máris kedves leszel nekik. – Nagy szamár ez, de kedves, – fogják mondani.

Sanza megköszönte a tanácsot, pénzt adott a mindenttudó koldúsnak s erősen törve fejét továbbment.

Mondom, hogy mindenre emlékezett, minden sérelmére is, ez volt a baj. – Nekem százezer elégtételre van szükségem, – morogta magában. Legjobban pedig a kis Duhsalá által okozott bántalmak fájtak neki.

Még kicsi fiú volt, mikor apjának, a derék kádármesternek ezüsttel kivarrt, rojtos-bojtos, idegen hajósoktól kapott hálósapkáját nyomta fejébe, oldalára apjának egy léniáját tűzte s odament a kislányék ablaka alá, őrt állani.

– Én hadvezér vagyok és megvédlek téged, – mondotta a kislánynak, mikor az kihajolt ablakjukon. Duhsalá idősebb volt mint ő és így válaszolt:

– Ah, egy ilyen magas kasztba szeretnél bejutni, igaz-e? – Már ez is vérig sértette őt. Mikor pedig egyszer, vagy tíz év múlva egy szál lótusz-virágot nyújtott át neki, már a szerelem jelképeként is, a kisasszony erre megint így válaszolt:

– Úgy viselkedel, mint egy herceg. Milyen jogon? – Amire Sanza dühében a lány szemeláttára falhoz vágta virágját és elhatározta, hogy ha ő csakugyan király lesz, ezt a lányt lefejezteti és hogy ő maga lesz jelen a kivégzésénél.

Ez volt az egyik halálos ítélet. A másik pedig még ennél is furcsább volt, mert ő, a nagyemlékezetű, ezt a második, súlyos sérelmét rögtön elfelejtette, mihelyt megtörtént vele. Egy nagyúrnál volt akkor irnoki szolgálatban jó fizetéssel, mert igen szépen tudott írni. Ennek a nagyúrnak pedig borzasztó fejfájása támadt, erre ő, mint a növényeknek és állatoknak is jó ismerője, valamiféle orvosságot kotyvasztott néki hamar, mikor az fájdalmában a földön tekergőzött, mint a kígyó. S íme, a fájdalom rögtön el is múlt, mihelyt lenyelte a kotyvalékot. Aztán felűlt a földön s valami effélét mondott:

– Nagyszerű vagy, csak ne lennél egyszersmind olyan undok is. – Nem biztos, hogy ezt mondta, de valami effélét mondhatott köszönetképen, mert a fiú nagyon elpirúlt bele. A sérelmet akkorának érezte, úgy érezte, hogy ilyet még nem élt meg. Agyon is akarta rögtön vágni főnökét, de minthogy nem tette, lehet, hogy ezért is, rögtön elfelejtette azt, amit mondott néki, a szavait, és később is, hiába törte a fejét, többé nem jutottak eszébe. Éjszakákon át pedig azon tűnődött, hogy meg kellene kérdeznie tőle:

– Mit is mondtál te nekem köszönetképen, mikor meggyógyítottalak? – S mikor ezután elaludt, nem egyszer azt álmodta, hogy írtózatosan pofonvágja őt e kérdés után, de olyannyira, hogy annak feje elröpűl, fölfelé száll a levegőben s ott büdös füstté változik.

Természetes tehát, hogy ennek a halála is el volt döntve. Csak hogy lesz az emberből király?

 

*

 

Egy hajógyáros műhelyében lett aztán mérnök és képzeljétek, az is megsértette őt, Csitra-Sanza ugyanis összes eddigi hajóit rossznak mondta és sokkal jobbakat épített neki. Ez is azt mondta:

– Neked adnám a lányomat feleségűl, ha nem volnál olyan tudákos. – Ám ez a történtek után mindegy is. Minek mondjunk erről még többet? A lényeg ebben annyi, hogy gyűlölni kezdte szülőföldjét és a rossz szellemek mellé csatlakozott, vagyis azok mellé, akik ezt a szigetet mindenestől el akarják veszejteni. Ő tehát elmegy innen véglegesen és majd csak akkor tér vissza, ha már kezében lesz az az isteni hatalom, amely meg tudja rengetni a földet és egekig tudja felhajszolni a tenger hullámait e gyalázatos város ellen. Épített magának tehát egy remek csónakot, aztán felkutatta azt az egyetlen embert, aki barátságos volt iránta, vagyis a sánta koldúst és így szólt hozzá:

– Szívemben már régen apámnak fogadtalak és most már el is akarlak tartani. Azt kérdezem tehát, hogy jössz-e velem a vöröshajúak közé, mert én odamegyek, a haragos tengerre bízom magamat egész egyedűl, vagy, ha akarod és vállalod, veled együtt. – Sokkal inkább ezt teszem, semhogy e gyűlölt országban még tovább maradjak. – Amire a koldús, Csitrángada nevű, így válaszolt neki:

– Vigyázz és vigyázz, – azt mondja, – mert aki apja, anyja, vagy hazája ellen támad, az csakis rosszúl járhat. Nehogy tehát eszedbe jusson valamely hadi gondolat e sziget ellen… Lásd én is hős voltam valamikor és most tört tagokkal koldúsa vagyok ennek a szigetnek, tehát haragudhatnék rá éppen eléggé és mégse teszem. Tehát veled se megyek el, nem hagyom itt hazámat, bárha koldúsa vagyok is, a jó szellemek így parancsolják ezt bennem. Ha segíteni akarsz rajtam, adjad el, ami fölösleged van és ajándékozz meg az érte kapott összeggel, az elég lesz nekem alighanem holtomig.

Ez a beszéd is nagyon hatott rá, de keserűsége oly nagy volt, hogy mégse változtatta meg nagy eltökéltségét, mert azt megváltoztatni, úgy látszik, többé semminek se lehetett. Azt gondolta magában:

– Ha rosszúl járok, hát legyen úgy. Sokan vannak, akik rosszúl járnak, – nekem se muszáj okvetlenűl jól járnom. Sorozzanak akár az elbukók közé, az is jobb nekem, ha tiltakoztam sorsom ellen, mintha hang nélkűl eltűrném örök gyalázatomat.

Ez volt végleges határozata élete ügyében s ezzel el is indúlt magaszerkesztette csónakján, a habokra bízva magát.

– Apámtól se búcsúzom, – mondotta magának, – mert ő ugyan nem volt annyira rossz irántam, de sohase védett meg, mindíg csak nevetgélt, ha rólam volt szó. Nevetgéljen tehát tovább is, kedve szerint. – Ezt felelte sötéten a tengernek s ezzel elindúlt rajta. – –

Nem írjuk le, hogy mennyit küszködött a tengeren, vegyük mindjárt azt, hogy valóban megérkezett bizonyos menádónak nevezett fajta szigetére, amelynek Tilgitt-i-i volt a neve. Ezek meglehetősen elvadúlt emberek voltak, nem is voltak ferdeszeműek, se nagyon barnák és csakugyan sok volt köztük a vöröshajú. S ezek csakugyan gyűlölték a Tifandi-sziget ferdeszeműit. S ezek közé merészkedett Csitra-Sanza.

Hogy el ne feledjük: a sánta koldúsnak mindkét intelme vörös festékkel volt egy bőrtáblán felírva nála, egy nyakára akasztott bőrtáblán, mert a második és utolsó intelmet ugyan nem volt szándékában megtartani, de az elsőt, mindenképpen. Elhatározta tehát, hogy mint bohóc fogja kezdeni itteni életét.

Alig hozott magával valamiféle öltözékeket, de festéket igen és azt a bizonyos hálósapkát és léniát, amellyel gyerekkorában őrt állani ment a kevély Duhsalá ablaka alá, – ezt a két dolgot, továbbá egy hatalmas tengeri sasnak szárnyait magával hozta s mindjárt ezekkel is kezdte meg új pályafutását.

Nem könnyű elmondani, hogy mikép nevettette meg ezeket a rosszkedvű, vörös embereket, viszont annyi tény, hogy bojtos sapkájában, sasszárnyaival nagy hőst mutatott s annál vadabbakat kellett nevetni azon, ha e nagy hős egy kupac tehéntrágyán elcsúszott és keze, de még a szemöldöke is teli lett vele. Ezenfelűl a nagy hős még fehérre is meszelte arcát, sőt, még be is rúgott s ebben az állapotában ezernyi furcsa dolgot művelt ottani derék, vöröshajú férfiakkal és nőkkel, úgy, hogy ezek azt mondták:

– No lám. Hiszen ez hülye. – És részben megrúgdosták, de másrészt édességet is dugtak a szájába, miközben azt mondták neki: – zabálj.

Mikor Csitra-Sanza ezt a hülyézést hallotta, kezdett nagyon megelégedett lenni, azt mondta ugyanis magának:

– Rendben van, akkor tényleg egyenes útban vagyok a sánta koldús, Csitrángada tanácsa szerint.

Aztán megtanította őket a wajang művészetre, amelynek kitűnő mestere volt. S remek árnyékokat tudott létrehozni: éppen Ardzsunát játszotta s megintcsak a régi hálósapkában és léniával, – rendkívül fenyegető hőst mutatott így a vászon árnyékán.

De kezdte őket a hajóépítésre is tanítani, csak nem oly módon, ahogy hazájában, Tifandi szigetén tette, hanem olyaténképen, hogy azt mondta nekik:

– Ti nagyszerűen csináljátok hajóitokat, sokkal jobban, mint mások, de a ti királyotok, úgy látom, voltaképen azt szeretné, ha egy kis változtatás esne rajtok itt meg ott. – Ő ugyanis akkor már a királynak is sokat komédiázott s a király, aki épp eléggé hülye ember volt, mikor meghallotta, hogy ő maga bármit is akar, elégedetten mosolygott. Viszont, e változtatásokat senki se tudta, csakis ő, mármint Csitra-Sanza. Ellentmondani a királynak persze senki se mert, így hát kiderűlt, hogy a sánta koldúsnak, Csitrángadának tökéletesen igaza volt: sokkal jobb gazdálkodás az, ha az ember nem mutatja fel okosságát, hanem inkább elbúvik mögéje… és így tovább.

Hogy lehetne mindazt elmondani, ami e tekintetben éveken át végbement, vagyis, hogy miként szerette őt meg a nép, mindenekelőtt mint komédiást. Ha valahol megjelent, máris nevettek és várták, hogy mit fog nekik mutatni. E tekintetben a már annyit említett, európaiaktól származó, ezüsttel kivarrt hálósapkának megint nagy szerepe volt. Egyszer ismét lótuszvirágot nyújtott át egy szép fiatal hölgynek, a szerelem és hűség jelképeként s az csodálkozva kiáltott fel:

– Milyen kalapod van neked? Te talán király vagy?

– Most még nem vagyok az, – felelte ő mosolyogva, – de ha majd az leszek, akkor érted jövök. Jó lesz?

S ezt az ígéretét, már most megmondhatjuk, be is tartotta. Mert már régen ismerte ezt a kisasszonyt és tetszett is neki. És azért is tetszett, mert okos volt. Legfőképen pedig azért, mert gyűlölettel beszélt Csitra-Sanza régi hazájáról. S persze, ennek is megvolt a maga nagy oka, amint azt majd szintén elbeszéljük.

 

*

 

Itt rögtön meg kell jegyezni, hogy Csitra-Sanza, aki annyi dologban volt kiváló, a birkozásban szinte legyőzhetetlen volt, – olyan jól tudott birkózni, mintha maga Dzsimúta tanította volna.

S ezt azért kell már most előrebocsátanunk, mert dicsőségét voltaképen ezzel tetézte be Tilgitt-i-i szigetén.

Tilgitt-i-i nagy sziget volt, őserdővel volt borítva s néhány évtized óta az a hír járta a tengerparton, hogy az őserdőből kibújt a kígyókirály, egy rettenetesen hatalmas óriás, Asvaszéna nevű. Erről aztán idővel több bizonyosság is adódott. Egyes papok tudni vélték, hogy a kígyókirálynak évente egy élő gyereket kell áldoznia, s ha ez meglesz, akkor nem kell tovább tartani tőle. Meg is lett, Asvaszénának évente egy kisgyereket áldoztak, rendesen lánygyereket, mert annak értéke kicsi. A papok utóbb azt is tudni vélték, hogy ettől az átoktól csak úgy lehet szabadúlni, ha valaki szabad kézzel megbirkózik a kigyókirállyal és legyőzi, mert késsel, tőrrel, nyíllal vagy dárdával nem tanácsos elleneszegűlni. Aki ezt megmerészeli, – mondották a papok, – azt tűz fogja elemészteni, háznépestűl. Nem is mert ilyet megkísérelni senki, inkább letették évente az erdőszélre a kisdedet.

Épp egy ilyen napra virradott a népség, mikor nagy híre járt, hogy egy idegen jelentkezett a papoknál, mert meg akar birkózni Asvaszénával. Az idegen arca, úgy hírlett, zebu vérével van vörösre festve. E hírre, persze, nagy izgalom támadt. Mindenki látni akarta a viadalt, még a gyökérszüretelők is abbahagyták munkájukat és keresztűl-kasúl szelve a levegőt hadonászásukkal, rohantak az erdőszélre. Épp akkor értek oda, mikor a kigyó már rá volt tekergőzve az idegen testére. Az hírlett, hogy az idegen ellenállás nélkűl várta a kigyó támadását, csak épp ravaszságában két karját az ég felé emelte, mintha az egektől kérne segítséget s mikor ez a borzasztó kigyó villámgyorsan rátekerődzött, abban a pillanatban már meg is ragadta nyakát és szörnyű két tenyerével úgy összeszorította, mint a vaskapocs. Ám ez a kigyó nem volt olyan, ez nem ment le róla még ekkor sem, mint a többi kigyók ilyen helyzetben mind, ez rajta maradt, úgy, hogy a yamszgyüjtők, ennek a népnek a legvadabbja, megint hadonászni kezdett, karjukkal szelvén a levegőt, hogy az idegennek vége van, mert bordáit máris összeroppantja a kigyó… Csakhogy, ez az idegen kitűnő birkózó volt, úgy bánt a kigyóval, mintha ember volna. A nyakát persze egy pillanatra el nem engedte s így, ebben a helyzetben földhöz verte magát vele s elkezdett himbálódzni rajta, mint ahogy nagyszerű birkózók tenni szokták, mikor ellenfelüket ezen a módon akarják össze-vissza tördösni. A yamszgyűjtők megint ordítozni kezdtek, mert a kigyókirály egy idő után ájúltan esett a porondra, vagyis lehengergőzött az idegenről s szemlátomást eszméletlenűl terűlt el a mézsárga fövényen. Ekkor az idegen nyakára lépett, s fejét harminc tekeréssel csavarta ki testéből. Aztán egy bokor alól kihúzta az európai, ezüsttel varrt hálósipkát, meg a léniát. Az egész nép rivalgani kezdett.

 

*

 

Így kapta meg a király testvérét feleségül s ekkor ment el ama bizonyos másik hölgyhöz, hogy második feleségének vegye, vagyishát, mint látszik, megtartotta ígéretét. Igaz, hogy nem volt még király, de ettől fogva ő kormányozott az ostoba király helyett s itt is kezdődik történetünk legfontosabb része.

Mert ez a második felesége lett voltakép az első. S ez arra ösztökélte őt, majd minden nap telibeszélte a fejét azzal a kívánsággal, hogy egykori hazáját mégiscsak támadja meg s abban egy Sisupála nevű embert okvetlenűl fejeztessen le, mert az megcsalta és megrabolta őt. Apjától, annak egyetlen vagyonát, öt portugál aranyát csalta ki mindenféle nagy ígéretekkel s miután ez sikerűlt neki, visszaszökött hazájába. Ezért hát okvetlenűl foglalja el honiföldjét, a ferdeszeműek szigetét s annál inkább, mert hiszen néki magának is van ott néhány emberrel elintéznivalója. – Csitra-Sanza ugyanis elmondott néki egyet-mást régi életéről.

De ő még nem határozott akkor. Lehet, hogy néki magának is kissé különösnek tetszett, hogy öt portugál aranyért feldúljon valaki egy egész világot? – Pedig hát ha még többet tudott volna rólunk, emberekről, akkor tisztában lehetett volna vele, hogy néha ilyen semmiségek döntik el esetleg egész évszázadok életét is. Ahhoz, hogy ő oda karddal a kezében áthajózzon, bele kellett előbb nyugodnia, hogy igenis, ez így van, csekélységek döntik el e földi futást, akárhogy tiltakozunk is ellene, hogy ez így legyen… De hát ez is megtörtént. Meggyőződött róla, beletörődött, hogy ennek így kell lenni. Ehhez azonban különös tapasztalatok segítették, legfőképpen pedig egyetlen szó. De mondjuk el talán azt is, hogy mi volt ez a hatékony szó?

 

*

 

A történet ugyanis, hogy végre-valahára némi híradás jött szülőföldjéről, Tifandi szigetéről. Ha ember jött át, valamiféle silány hajócskán, rézércért. Egész jó árat ajánlottak érte. Ez eddig rendben volna, Csitra-Sanzának nem volt ellenük semmi kifogása, csak épp, hogy látni nem akarta őket. De mikor meghallotta, hogy vezetőjük, egy sunyiképű ember, – mint második felesége mesélte, mert ő találkozott is vele, – mikor arról is értesűlt, hogy az miként nyilatkozott róla, vagyis Csitra-Sanzáról, akkor Csitrát mégiscsak elöntötte a vér. A vásárlók vezetője ugyanis ezt mondta:

– Ki a ti fő-wajangosotok? Csitra-Sanza? Oh hisz én azt ismerem, tőlünk való. Vigyázzatok, mert az megrontja a fiatalságot.

– Mivel rontja meg? – ugrott egyenesen neki a szemének a második feleség.

– Hát képzeld csak te asszony, – felelte a ferdeszemű, sunyiképű, – nálunk is nem azt tanította-e, hogy Mátali Ardzsuna kocsihajtója volt, – mikor pedig nem is az övé volt, hanem Indráé.

– És ezzel megrontotta a fiatalságot? – kérdezte az asszony.

– Hát persze, – felelte a sunyiképű, hát persze, – ha egyszer hamisat tanít, akkor megrontja vele az embereket. Hát még a gyerekeket.

Mikor Csitra-Sanza második feleségétől mindezt meghallotta, majd elvágódott, olyan vértódulása támadt. S mikor az illetőnek nevét is meghallotta, még vörösebb lett. Körülötte mindenki azt hitte, hogy megüti a guta.

Kiderűlt a nevéből ugyanis, hogy az illető fecsegő a nagybátyja éspedig közelálló nagybátyja, mert Csiroka-Sanzának hívják.

– No, ezeket most mind összepofozom ám, sajátkezűleg, hogy léggé válnak, – mondotta egészen kikelve magából. – Te pedig szedelőzködj, – fordúlt második feleségéhez, mert téged is magammal viszlek. Megyünk ugyanis Tifandiba, – jelentette még ki és máris elindúlt a kikötő felé. De aztán még egyszer visszaszólt az asszonyhoz és ezt mondta:

– És ezennel át is adom néked Sisupálát, aranyaitok elrablóját, csinálj vele amit akarsz. – Az asszony szemei villámokat szórtak.

– Sajátkezűleg megfojthatod, ha akarod, – mondotta néki. Az asszony szemei elkezdtek tűnődni.

– Hogy én végezzem ki? – kérdezte elgyengűlve.

– Vagy csak tépd ki a nyelvét, ha ez jobban tetszik, – folytatta Csitra-Sanza.

– Hogy én tépjem ki a nyelvét, – méltatlankodott az asszony, – aki elővette most már okosságát is. – Te azt megtennéd? – kérdezte tőle és most már elkezdte az urát csitítani.

– Mit kell azért olyan dühösnek lenned, mert ezek az ostobák mondanak valamit. Van egy lyuk az arca közepén és azt hiszi, hogy azt mindenáron mozgatnia kell, ezért fecseg, hord össze mindenfélét. Te ott igazán ölni fogsz? – kérdezte hirtelenűl az urától. – Mert akkor nem megyek veled.

– Nem fogok ölni, – felelte csendesen Csitra-Sanza. – Csak meg fogom ijeszteni őket, de nagyon, főként a tanítómat és egykori gazdáimat is. Azt akarom, hogy berezeljenek rémületükben, az is lehet, hogy pofonvágom őket, hadd lássák, hogy kivel bántak oly gyalázatosan. És te majd nézed ezt, – mosolygott rá a feleségére. S rövidesen ezután el is indúltak huszonkét hajóval.

 

*

 

Nem szándékunk, hogy itt még egy hőskölteményre valót összehordjunk, ezért csak röviden mondjuk el a továbbiakat.

Mint látható, a rossz szellemek megintcsak megtették a magukét Tifandi-sziget lakósainak elpusztítása érdekében, mikor elküldötték ezt az ostoba nagybácsit Tilgitt-i-i szigetére, csakhogy, nem jól sikerűlt tervük, mert a jó szellemek úgy látszik, közbeléptek, ennélfogva nem sikerűlt Csitra-Sanzát annyira felbőszíteniök, mint amennyire szükséges lett volna. Ez már Tilgitt-i-i szigetén sem sikerűlt.

Hát még, mikor megérkezett Tifandiba, ott nemcsak a haragtól ment el minden kedve, hanem az életétől is. Megintcsak igaza lett tehát a sánta koldúsnak, mikor azt jövendölte, hogy aki szülei és hazája ellen feltámad, az csak rosszúl járhat. Mindez pedig így történt:

Már mikor meglátta a hazai partokat, már akkor is nagyon elkedvetlenedett. Volt neki egy öreg portugál ágyúja, – ezt most süsse rá a kikötőre? minek?

Nem sütötte rá. De volt neki egy titkára is, aki jól tudott írni, annak lediktálta, hogy kit hozzon a királyi, nagyszerű kulipintyóba, felpofozás végett s íme, kiderűlt, hogy ezek nagyrésze már rég meghalt, – a fejfájós nagyúr ugyan még élt, de az, mikor meglátta, rögtön leborúlt eléje és így szólt:

– Nem mindig mondtam, hogy te milyen nagyszerű ember vagy, oh király.

– Te mondtad? – kérdezte kétségbeesve Csitra-Sanza. – Hát nem letapostál?

– Én téged? – ámúldozott a nagyúr. – Nem mindig rajongtam okosságodért? Nem mindig dícsértem ügyességedet s hogy milyen gyönyörűen tudsz írni? Hogy milyen szépen tudsz dalolni.

– Én neked sohase daloltam, annál kevésbé, mert hiszen mindig meghajolva kellett eléd lépnem és meghajolva nem lehet énekelni.

– Ej, az lehetetlen, hiszen még a feleségem is hányszor emlegetett, hogy olyan dalos nincs több a szigeten, mint amilyen te voltál.

– Jaj, – kiáltotta ekkor Csitra-Sanza, – ne vitatkozzunk tovább. Nálatok, tudjuk, mindig az a próféta és az az igazi dalos, – mondotta, – aki már nincs. A köztetek élő prófétát, dalost, észre se veszítek, vagy még inkább halálba kergetítek, ugy-e? No de mindegy. Nem bántalak, csak menj már innen az istenek hírével és gondolj az eddigi hazugságok helyett inkább arra, hogy most felpofozhattalak volna, de nem tettem.

S ugyanígy járt egy vénasszonnyal, aki valaha az a kackiás kisasszony volt, aki már gyerekkorában is kinevette, Duhsalá nevű. Mindenekelőtt az is leborúlt eléje, amire Csitra-Sanza rögtön így szólt:

– Semmi örömöm abból, hogy leborúlsz. Mit akarok én tőled? Vénasszony vagy. – S ez a vénasszony aztán elkezdett óbégatni arról, hogy ő mennyire imádta Csitra-Sanzát, mikor az gyerek volt. – És milyen gyönyörűen tudtál te citerázni, oh király, – esengett néki.

– Te imádtál engem? És te hallottál engem citerázni? Összetévesztel valakivel, én soha se tudtam citerázni.

Ez is így valahogy történt, vagyis, ismétlem, a jó szellemek is megtették a magukét, hogy lekókasszák az ágaskodó gonoszságot mindkét emberben, a férjben, de a feleségben is. Csitra-Sanza így szólt második feleségéhez:

– Szüleim szintén meghaltak már. Most menjek a sírjukhoz és kiáltsam be nekik hatalmamat és dicsőségemet, vagy mit tegyek? Hogy bírom őket belátásra sírjukban, hogy ők is azt mondják: rosszúl bántam ezzel a gyerekkel. De ha tudnának is emlékezni, akkor sem mondanák, hogy rosszúl bántak, azt hazudnák, hogy mindig jól bántak velem. Mit tegyek tehát? Te oly okos vagy, mondd meg.

– Én azért kétszer pofonvertem a nagybátyádat és mikor földig hajolt előttem, belerúgtam a szájába. No, mert silány vagyok, asszony vagyok, – mondotta a feleség. Viszont hát Sisupála is visszaadta ám a portugál aranyakat, mert azzal fenyegettem, hogy kitépem a nyelvét. S ettől ő annyira megijedt, hogy igen jól mulattam.

– No hisz ez nagyszerű akkor, – nevetett Csitra-Sanza s aztán szembefordúlt feleségével és igen szigorúan így szólt hozzá:

– Akik részéről elégtételre vágytam, akiknek meg akartam mutatni, hogy mennyire hibásan cselekedtek ellenem, azok nagyrészben nincsenek már s akik még itt vannak, egész hülyén változtatják meg azt, amit az én örök emlékezetem, mint valami márványtáblára, lelkembe vésett. De mit is akarok én tőlük? Elégtételem-e nekem az, amit mondanak, vagy vigasságom-e, ha megbánják, amit valaha tettek? Elismerésük ér-e nekem valamit, – hiszen te mondtad róluk, hogy az arcuk közepén van egy lyuk s azt hiszik, hogy ezt mindig mozgatniok kell, ezért beszélnek. Ezek talán még büszkék is rá, hogy agyuk és nyelvük között semmi összefüggés nincs. Tehát semmi tennivalóm többé e világon. Mert kinek mutassak hatalmat, ha ezeknek nem érdemes mutatnom. Vad idegeneknek, akiket sosem láttam, sosem ismertem, akik nem tartoznak nékem semmivel? A hatalom nekem így nem édes. Mi közöm nekem a tömeghez, annyi emberhez. Nekem Duhsalá kislányhoz volt közöm életemben s a Duhsalák közűl is egy bizonyoshoz, nem háromezerhez. Elégtétel tehát nincs, ezt tanúld meg. Az elégtétel vágyai nem mások, mint a szív lidércei. Arra felelj tehát, jössz-e velem a párducok hazájába, a hegycsúcsok felé, mert én odamegyek, mert nekem nem kell többé sem a hatalom, sem a legremekebb mangó, vagy pompás gyékények, amelyeken oly színeseket álmodik az ember.

Amire az asszony azt felelte, hogy még meggondolja a dolgot.

Csakhogy ezt Csitra-Sanza már nem várta meg. Mindenekelőtt elment abba a kis kamrába, ahol valaha a wajanghoz készítette elő magát, sőt, ahol annyit tanúlt is. Evvel a kamrával szemben egy ősi falnak töredéke emelkedett s ebben valaha verebek tanyáztak, mármint réseiben. A verebek már nem voltak itt, de a legfelsőbb részén, az utolsó üregecskénél valaha egy fűpamacs volt látható, amelyet nyílván fészeképítő verebek hordtak ide s íme, amint kutatva néz fel a kis kunyhó ablakából, azonnal észrevette a fűcsomót. A szíve nagyot dobbant.

– Még mindig itt vagy? – kérdezte tőle és máris sírva fakadt éppen ettől. Illetve aztán még valamitől.

Már éppen távozni akart, amikor megszólalt egy szú a szemöldökfában, épp úgy, mint sok-sok évvel ezelőtt.

– Hát te is itt vagy még? Minden megváltozott itt, fájdalmas fiatalságomat se hozza semmi vissza, csak te vagy még itt örök emlékeztetőnek, mint amilyen bennem az örök emlékezés? – mondotta még ennek is, aztán letörölte könnyeit és elindúlt a magas hegyek felé. Nem is látta őt többé soha senki.

 

*

 

Ezek szerint a régi aszkétának az a jövendölése, hogy az örök emlékezőből vagy király lesz, vagy szent, – ez is szintúgy bevált. Mint látható, Csitra-Sanzából mindkettő lett, mert aki a párducok hazájába vonúlt vissza végső elmélkedésre, az szentnek számított ezen a szigeten.

 

A kis Tahtúr története

A kalifák korában élt Damaszkuszban egy bizonyos Ibrahim sejk nevű öregember, akinek bizonyos szempontból olyan sors jutott, mint bibliai névrokonának, Ábrahámnak, mert neki is késő öregségében született egy fiacskája. S ő erre annyira büszke volt, hogy mikor a gyerek már valamelyest felcseperedett, akkor vállán vitte végig Damaszkusz utcáin. Sokan szólították meg ilyenkor. Némelyek így szóltak:

– Miféle kis csirkefogót cipelsz te ott Ibrahim sejk? – Amire ő:

– Ez az én fiam, – kiáltotta oda büszkén.

De tevehátról, továbbá remek paripák hátáról is sokan köszöntek neki mosolyogva s ő e mosolyra ősz szakállát a levegőbe emelve ugyanezt kiáltotta oda:

– Ez az én fiam, – büszkélkedett ezek előtt is.

– Add el nekem a fiadat, egy zsák aranyat adok érte, – kiáltotta egy tréfát kedvelő nagyon gazdag gyapjúkereskedő, akinek történetesen valóban nem volt fia.

– Hátha harmincszor annyit ajánlanál, odaadnám-e? – válaszolta néki Ibrahim sejk.

S íme, a vállán ülő eszes kis kölyök, mint az jóval később kiderűlt, mindezt megjegyezte magának. Sőt néha így beszélt lefelé atyjához:

– Ezt a bácsit én nem szeretem. – Máskor meg azt mondta:

– Ez a bácsi jó bácsi. – Ismét máskor így szólt:

– Gyí te paci, szaladjunk, – és megveregette apja arcát. S a vén ember csakugyan elkezdett szaladni. Ilyenkor még rá is szóltak, – egyik üzletből példáúl kiszaladt a tulajdonos és azt kiáltotta:

– Mit csinálsz te bolond Ibrahim? Öreg embernek nem szabad szaladni, nem tudod te azt? Ez még a Koránban is benne van.

Továbbá: ez a gyerek ott fenn ültében mindenféléket kérdezett is. Különösen az épülő házak és a pincék érdekelték.

– Ki lakik ott? – kérdezgette apjától valamely sötétség felé mutatva.

– Ott lakik a Prunkli, – felelte az öregember. S a gyermek már tudta is, hogy ez Iblisznek, a Gonosz Léleknek egyik hivatali segédje.

– És ki lakik ott? – kérdezte megint.

– Ott lakik a fekete Zuleika, – felelte az öreg. S ebből a gyerek már sejtette, hogy Iblisznek női segédjei is vannak hivatalában.

Egyszer valaki így kiáltott rá az öregre egy gyaloghintóból:

– Mit kényezteted ezt a kölyköt, még szaladsz is vele. Jobban tennéd, ha jól elfenekelnéd, – mondotta az idegen s utána nagyot nevetett a markába. Mit mondjak róla még? A hangja dúrva volt s ezt ez az öt éves fiúcska meg is érezte.

– Ki volt ez a bácsi?

– Ez egyik unokatestvérem, – felelte az öreg. – De én se szeretem, nemcsak te. Egyébként, – folytatta, – már alig van neki valamije, de még mindig gyaloghintón viteti magát. Nagyzoló ember.

A fiúcska ezt is megjegyezte magának.

S elkövetkezett aztán olyasmi, amit voltakép nehéz elhinni nekem: hogy ennyi szerencsétlenség érjen egyszerre egy embert. A nyolcvan éves Ibrahimnak ugyanis egyrészről meghalt a felesége, tehát a kisfiú anyja, – másrészt kirabolták hajlékát s a rablók elvitték mindennemű értékét, csak két hétre való pénzt hagytak meg egy fiókban számára és harmadszor, ami a legnagyobb baj volt, Ibrahim sejk röviddel felesége halála után mindkét szemére meg is vakúlt.

– No most mit csináljunk? – kérdezte ennyi szerencsétlenségtől lesújtva fiacskájától.

– Kiállunk a város keleti kapújába s én majd koldúlni fogok helyetted is, – felelte a gyermek.

S ez így is lett. Mielőtt azonban e történetet tovább mondanók, hadd foglalkozzunk egy keveset azzal az éjszakával, amelyen Ibrahim sejket kirabolták.

 

*

 

A Ramadan ünnep első napja volt s az öreg, immár világtalan Ibrahim sejk így szólt kisfiához Tahtúrhoz:

– Sokat gyakorold ezentúl ezt az írást, mert hiszen az a jó, ha folyékonyan tudsz olvasni. S nekem erre ezentúl nagy szükségem lenne, mert hisz te fogsz nekem mindent elolvasni. Egyszóval: gyakorold és gyakorold, – én addig tovább művelem a vakok mesterségét: tovább fonom kosaraimat, hátha mégiscsak megtanúlok vénségemre ennyit legalább…

– Ami pedig a mai estét, az iftárt illeti, – tudod jól, hogy szolgálóinkat mind a kettőt elbocsátottam, hadd töltsék az ünnep első napját szüleiknél, – mi ketten tehát egyedűl fogjuk most már az ünnepet megülni: én a sarokban fogok ülni és te kisfiú én mellettem, – mert tudd meg, hogy nagyot fordúlt a világ: mindeddig én láttalak el megannyi jóval, ezentúl viszont te rakod teli a tányéromat, – ugy-e szívesen teszed? – A kisfiú erre azt válaszolta, hogy nagyon szívesen teszi. Amire az öregúr már csak ennyit mondott:

– Na ha így igaz, akkor ma este mi ketten még énekelni is fogunk, meglátod.

Mindez aztán mégse lett egészen így. Nem pedig mindenekelőtt azért, mert a kisfiú mégse a neszkit gyakorolta egész délután, bárha valóban szövegeket írt mindenféle cédulákra, ezekre azonban még alakokat is rajzolt. Mindenüvé ugyanazokat a személyeket, csakhogy különböző változatokban s ezen ábrázolatok alatt volt aztán a szöveg, s ez is majdnem ugyanaz volt mindenütt, minthogy ezeknek a rajzoknak mindegyike Prunklit és a fekete Zuleikát ábrázolta. Ő ugyanis azt módolta ki magában, hogy ezentúl minden rossz ember, vagy asszony zsebébe egy-egy ilyen cédulát csempész, hadd tudja meg az illető saját magáról, hogy ő milyen.

Ez volt az első Ramadan-bőjt, mióta Ibrahim sejk elvesztette a szeme világát s úgy lehet, ez a körűlmény is oka volt annak, hogy az esti ágyúlövés után, várakozásuk ellenére annyian zörgettek be náluk. Némelyek persze zeneszerszámokkal jöttek, mások csupa tréfával, de mondani se kell, ajándékokkal is: főként finom ételekkel, süteményekkel, valamint hűsítő italokkal. Az egyik csoport példáúl szamarat hajtott be a szobába s ennek hátán valóságos hegyekben tornyosúlt a sok remekbe készűlt étel és fínom ital. Egy csoport táncosokat is hozott s velük egy arab óriást, aki a kis Tahtúrt rögtön a fejére ültette s így: vele együtt járt el egy igen szilaj táncot, de oly vadúl, oly eszeveszetten (miközben két táncosnőt is megpergetett karjaival), hogy a kisfiúnak többször sikoltania kellett, – végűl is feldobta őt a levegőbe, elkapta a magasban és összecsókolta. Aztán egy másik csoport jött, mely halat hozott s ezek vezetője még makámát is adott elő, azt mondván, hogy:

– Ez a hal – nem oly nagy, mint egy bival – de a szeretetünk éppen akkora – mert azt kívánjuk, hogy e ház ura – ötszázhúsz évig éljen s legyen áldott aggkora.

És most következik e gyarló két embernek: e kis fiúnak s e vak embernek gyalázatos kirablása.

Tíz óra lehetett már, mikor rövid szünet után három újabb vendég érkezett hozzájuk s ezek mihelyt bejöttek, máris ráakasztották a kapúra keresztvasát s már ez is furcsa benyomást tett a kis Tahtúrra. Megborzongott tőle, ami nyílván azért volt így, mert hiszen gonosz emberekről: rablókról, gyilkosokról sok mindent hallott s már egykori dajkája sokat mesélt az ilyenekről, akik rögtön bezárják a kapukat maguk után, mihelyt belépnek egy házba. Ezenfelűl pedig – és ezt se feledjük, – e három vendég egyikében egész határozottan felismerni vélte apjának azt a gyaloghintóban pöffeszkedő rokonát, aki oly szívtelen szavakban fejezte ki a fiú iránt való ellenszenvét… a kis Tahtúr tehát azon nyomban, már akkor, vagyis már ott, a kapúban elhatározta, hogy most aztán nincs kegyelem, mert ez esetben mind a három személy megkapja tőle gonoszsága pecsétjét, igenis, okvetlenűl megkapja, tehát máris azon kezdte törni a fejét, hogy mi módon, vagy milyen ürüggyel csempéssze be ezek zsebébe gyalázatuk oklevelét, tehát azt a rajzocskát, amelyen egy kék orrú és tűzvörös hajú alak hosszú nyelvet ölt az édes Mohammed felé s e rajz alatt neszki betűkkel írva ez áll: – ez vagy te, a Prunkli ördög.

Csakhogy valóban nemigen volt rá alkalma, hogy megbélyegezze őket, mert a főalak, a kövér Ganem leült apjával szemben az asztalhoz s e szóval kezdte beszédét:

– Mi nem hoztunk semmi ajándékot vén Ibrahim, nem is az ünnep kedvéért jöttünk, hanem, mert egy régi számadást kell egymás között elintéznünk.

Körűlbelül e szavakkal kezdte, miközben a kis Tahtúrnak az asztal alatt nagyszerű ötlete támadt. Volt egy kis ollója, azzal levagdosta az asztal alá lógó köpenyek csücskeit és ebbe a kis részbe dugta be a róluk szóló bizonyítványt azzal a gondolattal, hogy nekik maguknak nem is kell tudniok róla, elég az is, ha ennyire meg vannak bélyegezve Allah előtt.

S miközben ő így cselekedett, a gonosz rokon ekképpen folytatta beszédét:

– A te Harun bátyád anyámnak is fivére volt és mégis, mikor Bayruthban meghalt, te minden hagyatékát magadnak tulajdonítottad és el is hoztad onnan, még pedig nem is keveset, sokat hoztál el: pénzt és egyéb értéktárgyakat és ilyen gyalázatos módon aztán meg is tollasodtál, minthogy Harun nagybátyám gazdag ember volt és épp ezt a körülményt te itt lehazudtad.

– Harun nagybátyád arab ember létére áttért az óhitű keresztény vallásra – ezért bizony a vahabiták üldözőbe is vették – s ezt nyílván csakis azért tette, hogy kedve szerint ihasson, mert iszákos volt. Nem is maradt utána más, mint néhány karosgyertyatartó, meg egy függöny, – a többit lefoglalták hitelezői. Ezt a pár dolgot viszont máris átveheted, ha úgy tetszik, – felelte a vak ember.

– No, no, bízd csak rám, hogy mit fogok én itt átvenni, – felelte a gonosz. S erre viszont a kis Tahtúr még fezének hajtókájába is dugott egy gyalázati bizonylatot s ezen még két kereszt is volt, ami azt jelentette, hogy duplán érvényes. A nagybácsi viszont máris parancsot adott, hogy a szegény vak embert kötözzék meg, a kis Tahtúrra pedig előbb ráköpött, aztán így szólt egyik emberéhez:

– Intézd el nekem ezt a kölköt. – Amire az egyik legény ölébe kapta a kisfiút és bevitte a másik szobába. Ott behengergette egy takaróba, miközben ezt mondta neki:

– Most meg is fojthatnálak látod, de nem teszem, mert tudd meg, hogy én asszony vagyok és csak éppen hogy férfinek öltöztem a mai éjszakára. És nekem is van otthon egy olyan kisfiam, mint te vagy.

– Légy tehát nagy csendben, – folytatta, – a nagybátyád, tudod, hatalmas ember és nem jó vele ellenkezni. – Így az asszony.

A kis Tahtúr pedig nagy zavarban volt e szavaktól, mert nem tudta biztosan, vajon a hallottak után megérdemli-e ez az asszony a nagy pecsétet, vagyis a fekete Zuleika nevezetet? Végűl is azonban úgy döntött, hogy igenis, mégiscsak megérdemli. Úgy ügyeskedett tehát, hogy a köpenye csücskét ennek is megmetszhesse. Bele is dugott aztán egy cédulát, ezen a cédulán egy boszorkány volt rajzolva hosszú kék karmokkal, óriási, acsarkodó, zöld fogakkal, valamint égnek meredő és ugyancsak zöld hajjal. S ez volt alája írva: – a fene egyen meg téged, te vagy a fekete Zuleika.

Mindezen idő alatt pedig a kövér főrabló, vagyis Ganem szintén alaposan munkához látott. Hátra köttette a vak ember kezeit, aztán fiókjait sorra mind kirakatta és minden értéket az udvarra vitetett ki. S hogy mért? A kis Tahtúr csak most kapott észbe: hogy hiszen ezek a bitangok több málhás öszvért is hajtottak be a kapún, mikor bejöttek, nincs tehát a rablott holmi elszállításával semmi gondjuk. Mondom, a szőnyegeket, drága edényeket és drága ruhákat mind kivitette, viszont az ezüst aranypénzeket, valamint ékszereket is kancsókba öntette bele, úgy látszik, ezeket maga akarta odakinn biztonságba helyezni. Így az egyik kancsóba éppen ott töltötték be ketten e kincseket, ahol a kisfiú takaróba pólyálva lapúlt a földön, – erre a kis Tahtúr gondolt egy nagyot s még ebbe a kancsóba is beledobott egy cédulát, mégpedig a leggorombábbat mind közűl, mert erre nem kevesebb gyalázat volt írva, mint a következő:

Te istenfikarcos szégyentöltelék dögölj meg.

 

*

 

– Dicső muzulmánok, Allah kedveltjei, ne fordúljatok el egykori barátotoktól, amiért ilyen nyomorúlt és szegény lett: elvesztette nemcsak a szeme világát, de szegény is lett, kirabolták, még a bútorait is el kellett adnia… legyetek irgalmasak iránta, vessetek néki valamennyit abból, amiről utóbb amúgyse tudnátok, hogy mire költöttétek… – így a kikiáltó.

És ki volt a kikiáltó? Persze, hogy a kis Tahtúr, Ibrahim sejk vállán. Ezt a szöveget ő kezdetben bizony csak olvasta, – szomszédjukban volt ugyanis egy írástudó, aki neszki-betűkkel leírt neki két vagy három ilyen mondókát. Később azonban már kívűlről tudta mindet s oly meggyőzően és hibátlan hangsúllyal adta elő, hogy az arra járó muzulmánok néha bizony még körűl is állták őket s a fejüket ingatták gyönyörűségükben. Ami pedig e mondókáknak egyebekben való hatását illeti, mármint az adományok dolgát gondolom, az már nem volt ennyire egységes. Mert bármily harsány volt is a kis Tahtúr hangocskája, némelyek úgy tettek, mintha nem is hallanák és megcsapdosták lovukat, vagy megszurkálták tevéiket, mások viszont mégiscsak elmosolyodtak, sőt, volt olyan is, aki még le is szállt gyaloghintójáról és odajött hozzájuk, hogy az adományon kívűl egy jó szót is vessen az aggastyánnak. Példáúl ilyet:

– Na te jó Ibrahim, Allah, látod, mégiscsak megtart téged. És milyen szép kis fiad van… – így tettek egyesek, különösen bizonyos elfátyolozott, fínom hölgyek, sőt, akadt egy olyan is, aki Ibrahimnak a következő ajánlatot tette:

– Mi ismerjük egymást Ibrahim, csak épp most nem mondhatom meg, ki vagyok. De azért tudj meg annyit rólam, egyrészt, hogy gyermektelen vagyok és másodszor: hogy minket gazdag embereknek mond mindenki. S én szívesen fiammá fogadnám ezt a gyereket és ennek fejében tisztességesen eltartanálak téged is. Gondolkozz tehát az éjjel ajánlatomon, holnap reggel jövök a válaszért.

És persze, mondani se kell, hogy sem az apa nem tudott volna megválni fiától, sem a fiú apjától.

– Hiszen mindez jó is, szép is, csak mi lesz veled, ha meghalok? – kérdezte Ibrahim a fiától szomorúan.

– Oh, mért halnál meg? – kérdezte viszont a kis Tahtúr.

Erre hát az öregember megmagyarázta neki, először is azt, hogy minden embernek meg kell halnia és másodszor, hogy ez a gonosz rabló úgysem nyugszik addig, amíg őt el nem pusztítja. Egyrészt szégyelli azt, hogy az ő rokona koldúl, másrészt bűnének tanúsítójától is szabadúlni szeretne, ami még természetesnek is mondható. A kerületi bíró, a kádi, neki sógora, ezért nem lehet ellene tenni semmit, mert a kádi épp olyan gazember, mint ő, – s ő most rá akarja venni ezt a másik gazembert, hogy tiltsa meg néki, mármint Ibrahim sejknek a koldulást, vagy egyelőre legalább is azt, hogy a keleti kapú közelében álljon fel a fiával… A fiút különben is el kell venni tőle, – erre akarja rávenni a kádit.

– Tudod jól, – mesélte fiának Ibrahim sejk, – hogy a pékek szedik fel először a város híreit s íme, látod, bemegyek ma hajnalban az én régi pékemhez, tudod, abba az űzletbe, ahol a felvágott kenyereknek oly remek illatozása teszi bájosakká a hajnalokat s ahol neked oly igen fínom, meleg kenyereket adtak kóstolóba még nem is oly régen, mikor az efféléket még annyira szeretted… no, szóval bemegyek ma hajnalban ebbe az űzletbe kettőnk mindennapi cipójáért, mikoris a gazda, egy Husszein nevű jó ember így szól hozzám:

– Hallod-e te vak Ibrahim, – azt mondja, – megbeszéltem a feleségemmel, ezentúl ingyen kapod a cipót, ne fizess érte semmit, mert rossz hírek járják rólad. A kádi, sógora tanácsára el akar téged tiltani a nyílvános koldulástól, – akkor pedig miből fogsz te megélni? Nehogy nekem éhenhalj, inkább add ide nekünk azt a kisfiút, majd mi gondoskodunk róla.

– Különben is, – folytatta Husszein, ez a jó ember, – mért nem kiáltod világgá, mért nem adod az egész város tudtára, hogy ő rabolt ki téged? Én bizony a dolgot nem hagynám annyiban. Ha meg egyszer arra veszi útját a keleti kapú felé és megint se nem köszön, se alamizsnát nem ad az elrabolt pénzből, akkor kiáltsd bele abba a pimasz pofájába és az egész város fülébe, hogy ő micsoda gazember. Jól tudod, hogy ami a keleti kapúnál történik, arról az egész város rögtön értesűlni szokott, sőt esetleg maga a kalifa is kidugja erre kastélya ablakán a fejét…

 

*

 

S ez aztán így is lett. Ganem, a rabló megint oda merészkedett a keleti kapú közelébe s ez esetben nem is lovon, hanem gyalog. És megint úgy tett, ahogy eddig: nem köszönt és persze alamizsnát se vetett, sőt még köpött is egyet mellettük elmenőben és még azt is sziszegte fogai közt:

– Nem szégyelled magad vén disznó? – de ezt csak sziszegte ugyan, mégis ezt a vak embernek okvetlenűl meg kellett hallania. Amire ő máris megrángatta vállán űlő kikiáltója köntösét s ez: már mint Tahtúr, a kisfiú a következőket harsogta világgá:

– Dicső muzulmánok, Allah kedveltjei nézzétek meg, itt megy unokaöcsém Ganem, aki Ramadan szent éjszakáján tökéletesen kirabolt engem, vak öreg embert, vagyis koldúsbotra juttatott, ám ezzel még be sem érte, mert még gyalázkodik is, sőt, sógorát, a kádit még arra is rá akarja venni, hogy amit Koránunk oly nagyon lelketekre köt, jótékonyságotokban se részesülhessek. Teszi pedig ezt azért is, mert szégyelli, hogy én, a nagybátyja koldulok, azt viszont nem szégyelli, hogy hiszen ő juttatott ide. Hozzátok fordulok tehát muzulmánok és kérlek benneteket, ne hagyjátok, hogy egy szerencsétlen öregemberrel így bánhasson valaki.

A vak ember és fia köré persze sokan gyűltek össze ezalatt s némi morajlás hallható lett a tömegben e szózat egyes kitételei közben, – azonban ez mellékes is. A fődolog ebben az, hogy valaki eközben vad erővel törte magát keresztűl a hallgatóság gyűrűjén s alig hogy a fiúcska befejezte, egy jókora pofont még adott is neki, – de tovább nem jutott. Mert ekkor csoda történt. Valaki úgy ütötte orron az illetőt, hogy vérével együtt rögtön kiköpte néhány fogát is…

– Oh te vagy? – kiáltott rá a kis Tahtúr boldogan az őt védelmező emberre. Mert történetesen épp az az óriás volt, aki Ramadan éjszakáján a fejére ültette és úgy táncolt vele végig a szobán.

– Ah te vagy? – kiáltotta még egyszer és boldogan át is ölelte nyakát. Ezalatt Ganem, a rabló sietve szedte lábait, vagyishát őszintén szólva futnia, menekűlnie kellett, nehogy szétszedje őt a tömeg. Szaladt is, még hozzá nagyon és egyenesen sógorához, a kádihoz.

 

*

 

A kádi jött is embereivel és mindjárt le is tartóztatta mindhármukat: az óriást, a vak embert és fiát. S egy sötét földalatti zárkába csukatta őket.

S mármost hogy a kádi is épp olyan gazember volt-e, mint Ganem? Efelől nem vagyunk egészen biztosak. Hiszen szó sincs róla, elég nagy csirkefogó volt ő is, mert hisz Ganem rablásaiból néki is jutott egy s más, – de hogy igazán tudott-e róla, hogy e pénzek rablásból erednek s nem hazudott-e, nem mesélt-e néki Ganem valami egyéb hősi történeteket, – ez az, ami sose fog kiderűlni. Annyi tény, hogy ami ezekután történt a vak emberrel és fiával, az olyasmi, ami a kádinak némi becsületét látszik igazolni előttünk. Példáúl a következő is:

Hogy másnap kora délután bement hozzá férjezett lánya és azt mondja néki:

– Remélem apám, hogy te nem akarsz épp olyan gazember lenni, mint sógorod, Ganem. Én ezt a kisfiút a zárkából már tegnap kivettem, magamhoz vettem. Enni nem akart, de mikor lefektettük, mindjárt elaludt ugyan, de nagyon nyugtalanúl hánykolódott, s valamiféle hagymázas álmai lehettek, mert többször réműldözött és kiabált. Reggel aztán kiderűlt, hogy mért kiabált. Este ugyanis bejött a szobámba Száfi szolgálóm s ő ugyan nem látta a gyereket, de a gyerek látta őt. S ő ettől réműldözött egész éjszaka, mert ez a Száfi is részt vett házuk kirablásában, sőt még meg is volt bízva vele, hogy őt, már mint a gyereket, fojtsa meg. Úgy hogy mikor Száfi reggel újra bejött, a kisfiú így kiáltott feléje:

– Megint meg akarsz fojtani?

Csakhogy Száfi tagadni próbálta még azt is, hogy valaha is látták volna egymást, erre a kisfiúnak eszébe jutott, hogy hiszen ő nem is egy, hanem két cédulát dugott a ruhája bélésébe: egyet a bugyogója redőibe, a másikat a köpenye csücskébe és mind a kettőre az volt írva, hogy ő a fekete Zuleika. S ezeket a cédulákat mindjárt meg is találtuk.

– Erre azonban eszébe jutott a kisfiúnak az is, – folytatta a kádi leánya, – hogy hiszen ő a sógorod köpenyébe is dugott egy cédulát, – erre hát bementem hivatali szobádba és kivettem a kincses-ládából pecsétgyűrűdet s azzal mentem el Ganemhez. Felmutattam pecsétgyűrűdet, aztán minden tiltakozása ellenére is kihallgattam őt. Persze ő is tagadta, hogy az utolsó évek folyamán akárcsak egyszer is ott járt volna Ibrahimnál. Csakhogy persze az ő köpenyében is megtaláltuk a cédulát.

– Ez csak annyit bizonyít, hogy Ramadan éjszakáján csakugyan ott jártak, de nem azt, hogy még ki is rabolták Ibrahimot, – vetette mindezek ellenébe a kádi.

– Valóban úgy van, – felelte a leánya és én nem azért tanúltam római jogot, hogy ezt ne tudnám. Csakhogy ennek a fiúnak az is eszébejutott, hogy ő még egy cédulát dobott egy kancsóba, amelybe ezüst pénzeket és egyéb kincseket szórtak, még hozzá garmadával. S mi megtaláltuk ezt is, – vagyishát a sógorod, Ganem, csakugyan rabló és bizony én nem nagyon szeretném, ha saját apámat e rablók közé kellene sorolnom.

– Rendben van, jogtudós vagy, veled ily dolgokban vitázni nemigen lehet, – mit tettél tehát? – kérdezte lányától a kádi.

– Mindenekelőtt szabadon bocsátottam a vak embert, aztán a Ganem feltalálható és felásható minden vagyonát átvitettem a vak ember házába és végűl Ganem személye felől is intézkedtem, – folytatta beszámolóját a kádi leánya.

– És pedig hogy intézkedtél Ganem felől? – tudakolta némikép izgatottan a bíró.

– Vele, megvallom, egy kis hiba történt, – vallotta most a leány. – Mert felmutattam gyűrűdet a hóhérnak is és utasítottam őt, hogy kezeit kötözze meg és vigye őt a földalatti barlang zárkái valamelyikébe, – ez volt a parancsom.

– No és? – kérdezte sápadtan a Kádi.

– S ő, úgy látszik, félreértette szavaimat, vagy talán egy mozdulatomat is, mert csakugyan levitte Ganemet e zárkák egyikébe, de ott mindjárt meg is fojtotta.

 

*

 

Eddig van e történet. A kalifa pedig értesűlvén minderről, oly érdekesnek találta úgy ezeket a bizonyítékokat, mint a kádi leányának itélkezését, hogy mind e dolgokat részletesen leiratta arany-könyvébe.

S onnan vettem én is ezt az egész történetet.

 

Mátyás király cukrásza

Élt Mátyás király korában Budavárában egy gyertyamártó és mézeskalácsos, Győrfy Soma nevű, aki később, mikor gazdag, nemes nagybátyjától egy kis földet örökölt, felvette a Czimbus nevet. Ám ez mindegy is. A lényeg ebben annyi, hogy volt ennek a gyertyamártónak egy apró felesége, mindenféle titkos mézes tudomány ismerője, – ám ez hamar kereket oldott innen szegény, bizony, hogy meghalt elég fiatalon. És volt egy lánya is, aki viszont nem volt apró, szó sincs róla, hogy az lett volna, éppen ellenkezőleg: sudár-szép kisasszony lett belőle, – nos, éppen róla szól ez a históriám is.

Tudni kell, hogy ez felette szép, szeghajú, angyalos beszédű kisasszony volt, ahogy Horatius mondja: Dulce ridentem Lalagen amabo. Dulce loquentem. (Az édes nevetésű Lagalét fogom én szeretni, az édes beszédűt.) Amellett még éjfekete szeme is volt s abban bizonyos mákonyos bűvöletek, olyannyira, hogy például minden kisgyerek is beleszeretett s rögtön azt kiáltotta feléje, mihelyt meglátta:

– Rozálka, Rozálka, adjál hamar csókot! De csípős, csattanós legyen! (Ezt a mai züllött korban cviki-puszinak hívják.)

Tudni kell továbbá, hogy ez a gyönyörű Rozálka semmiképp nem akart férjhez menni, mert azt mondta:

– Én csak ahhoz megyek férjhez, aki engem a görög lepény, meg a strassburgi fonottas sütésében lefőz.

A helyzet ugyanis az volt, hogy még a királynak is nem az édesapja, hanem ő sütötte reggelijéhez a külföldi kalácsokat. Mert azokat szerette, mégpedig forró állapotukban keletről hozatott mangós, pisztáciás, mézes borral s odáig ment e szeretetében, hogy alagútat akart csináltatni palotájából a sütő-mester házáig, hogy akadály nélkűl, elég forrón hozhassák szolgái s főként, hogy kalácsait meg ne babonázhassa senki útközben, – csak ezt az alagútat aztán Beatrix királyné nem engedélyezte.

S mármost ezekről a kalácsokról szólván meg kell jegyezni, hogy volt ezek közt olyan is, amelyet egy álló napig kellett babusgatni, mielőtt a sütőbe kerűlt. Volt ott egy pajta, amelyben, – s ezt a szomszédok is tanúsították, – egy szegény zsellér álldogált hosszú rúddal a kezében s ezzel, – becsületemre mondom, hogy így igaz, – huszonnégy óráig egyfolytában kellett lóbálnia valamit, ami a tetőgerendához volt kötözve és pólyába volt csomagolva, mint a csecsemők, – ez volt ama híres kalács, a király legfőbb kalácsa, a görög, a lógázós. S ezt kellett egy álló huszonnégy óráig lógázni a levegőben, mert csak akkor lett olyan porhanyós s amellett mégis olyan mézesen nyirkos, vagy mondjuk úgy: lucskos, szaftos, s olyan foszlós is, hogy a király így kiáltott fel tőle a hajnali órán:

– Bejártam négy világot, de ilyen reggelit még seholsem ettem. – Ami természetes is. Mert ki bolond értett a süteményekhez annyira és ki volt hajlandó egész éjszaka bronztálakon babusgatni még sütés közben is valami kalácsot?

No mármost: ezt a szép kisasszonyt mégiscsak lefőzte valaki a sütésben s erről szól ez a történetem.

Akadt ugyanis egy bolond talján, akinek az anyja görög volt, aki mert olyan szemtelen lenni és kinevette Rozálkát minden tudományával együtt. Hogy minek kell ezt a tésztát pólyában lóbázni? mikor ő ezt anélkűl is és éppen olyan jól megcsinálja. És íme, meg is csinálta a bitang.

S amellett ez a ravasz talján máris bizottság összeülését kérte s annak előzetes ítéletét s ez az ítélet bizony máris elég kedvezőtlen volt Rozálkára nézve, mert e nagyon derék, páratlan nemesek úgy döntöttek, hogy csakugyan nem tudják megkülönböztetni, melyik süteménynek ki volt a mestere. Sőt, a lány nagy bajára épp aznap a jó király is leüzent, hogy épp ma még jobb a sütemény. (Pedig aznap nem az övét vitték be hozzá, ezt ő biztosan tudta.)

S a pimasz olasz erre persze a hasát fogta nevettében, akár az ördögök.

S mármost mi legyen? – Jaj Istenem mi legyen? – fohászkodott, sőt sírt is a szép fehér kisasszony, (a sírását is csupa élvezet volt hallgatni, olyan gyönyörű volt, nemcsak a nevetése) s azért sírt ő olyan nagyon, mert hiszen most be kellett vón váltania ígéretét és férjhez mennie e röhögőshöz s legyünk őszinték, néki ehhez semmi kedve nem volt. Egy kis baj történt ugyanis vele.

Az a kis baj, uramfia, hogy beleszeretett valakibe. S mármost ki volt ez a valaki? Egy elég hosszú legény, aki egyáltalán nem is tudott sütni, ebben egészen mulya volt, hanem mit tudott? Semmit a világon, más mindenben is, sajnos, szintén egészen mulya volt, csak éppen leülni tudott nagyon szépen, igazán, mint egy keleti herceg: egyik hosszú lábaszárát a másikra rakván, – vagyishát mondjuk úgy, hogy férfimunkához semmitse tudott, mivelhogy vándorlantos, illetve hegedős volt a lelkem és nem sokat kérette magát, hamar lekanyarintotta hátáról kecskebőr dudáját és ráhajtva fejét saját vállára, oly gyönyörűen brummogott vele, hogy bízvást bele is szédűlhetett az, aki hallgatta. De fuvolázni, meg hegedőlni is szépen tudott és énekelt is olykor féltérdre ereszkedve, ha a szerelem dalát kívánták tőle, olykor viszont zsámolyon állva s onnan is, mintha repűlni akarna, oly tüzesen ágált, ha a szabad élet, a szabad kószálás boldogságát kellett kiénekelnie a világnak… Barna fiú volt, kócos hajjal, egyik hollófekete fürtje csapinósan lázas, fekete szeme felé csapva… Mit kerűlgessük az igazat? Oláh cigány volt a lelkem. Nagy ritkaság a hosszú cigány, de hát ez így volt, mit csináljunk? talán éppen ezért lett belé szerelmes ama híres, édes Rozálka. Szégyellte is eléggé a dolgot, nem éppen azt, hogy cigány a szerelme, de hogy sütni se tud? Mi lesz akkor az ő szavának becsületéből? ezt fogadta-e ő meg? Nem olyan fogadalmat tett-e, hogy csakis annak felesége lesz, aki báb-, illetve kalács-sütésben legyőzi őt a király előtt?

S amellett mégcsak meg se szökhet e szégyenével, mert ugyan apja már nem firtathatja, nem kajtathat utána, mert már nem él, no, de itt van a király. Hajnalban nem teszik eléje a forró fonottast, – nagy az ő térdepűltető hatalma s ha akár Bosznia királyához menekűlne is és trónja előtt térdet hajtva mondaná is neki: – Glanyam sze goszpodin Kral… – ez is hiába volna, mert a bosnyák se mer szóbaállni vele Mátyás engedelme nélkűl.

Így képzelgett magában bánatosan s mondhatom, egészen belesoványodott keserűségében. S a baj még azáltal volt sokkal nagyobb, mert a talján, Malondio nevű kezdte követelni jussát, mondván, hogy ő messzi országokból jött ám ide és csakis azért, hogy a híres-neves szépségű cukrászt lefőzze és persze feleségűl is vegye. Tehát a végső döntést követelte fennen, – ami pedig azt az állítását illeti, hogy csakis avégből jött ide, hogy a kisasszonyt megnyerje, erről, mint majd hallani fogják, kiderűlt, hogy csupa hazugság.

S nosza, mondom, ez a szerencsés Malondio valóban egyre pimaszabb lett követelőzéseiben. S nem szégyen-e az is, hogy a híres-neves Rozálka nem teljesíti véle szemben, amit ország-világ előtt megigért?

De még a művészetében is tönkre teszi őt ez a talján, hát nem azt teszi? Ha egyszer ő is tud a királynak s még hozzá lógázás nélkül is és röhögve olyan reggeli kuglófot sütni, amely az övével vetekszik, – mit kelljen tehát csinálnia? Menjen-e fel Beatrix királynéhoz? A szívügyével még mehetne, mert nagy tudósa ő a szerelemnek, csakhogy ő is olasz, igaz-e? s csak nem fog egy honfitársa ellen tanácsot adni! S ha adna, akkor is! Ezek az olasz nők oly egyszerűen csinálják az ilyet! Adnak egy kis rozsólist, vagy aranyvizet fejfájás ellen s attól csakugyan elmúlik az ember fejfájása, de esetleg maga a feje is.

Egyszóval: nagy baj volt ezzel a taljánnal mindenképpen. Mert íme most is mi történt? A jó király rövid időre valahova elment táborozni híres seregével s azt akarta, hogy Rozálka menjen velük a fínom reggelije miatt, de Beatrix királyné ezt sem engedte meg. S nem azt követelte-e ő maga, hogy a talján cukrászt vigye magával a király? Ez persze aztán így is lett, ami pedig már igen nagy baj volt.

Erre már bizony a szép cigányfiú is megszólalt, pedig ő mindeddig csak hallgatott, ha e dologról szó esett. Rozálka rá is förmedt egyszer és azt mondta neki:

– Borzasztó vagy. Jaj micsoda károm az, hogy szeretlek. Te olyan vagy, mint a kő. (S még ezt is úgy mondta, szava úgy csattogott, mint a fülemile éneke.)

De a szép cigányfiú erre se felelt semmit, csak brummogott tovább, vagy talán citerázott éppen s hogy el ne felejtsük megjegyezni: bizony ezt is titokban kellett művelnie. A ház olyan helyiségeiben kellett tanyáznia, ahonnan a zene nem hangzott ki az útra, mert bár nem voltak ott egymással egyedűl, bár ketten hallgatták, Rozál és öreg dajkája, a kisasszony mégse akarta, hogy a világ kapcsolatukról tudomást szerezzen. Egyszóval: mindez így volt, ezenfelűl pedig, mondom, cigányunk mindeddig nem sokat látszott törődni a taljánnal, de most arra a hírre, hogy a király őt viszi magával, mégiscsak megszólalt. Ezt mondotta:

– Csillagos gyémántom, mi úgyse fogunk boldogúlni evvel az ókállos zinajjal, evvel az ócska olasszal, a devla csípje meg. Minékünk csak háromféle útunk van előle, primó: vagy itthagysz kertet, házat, sütőkemencét és megyünk szabad cigányországba, a vajda keze alá, – vagy másodszor: Fehérvára mellett Csoór községben a hegy alatt száz helyen csobog a víz a földből, ott láttam én egy gyönyörű leányzót az anyjával együtt ruhát mosni és íme, no látod, most jutott csak eszembe, hogy szakasztott olyan volt, mint te. Anyád tején nevelt testvéred se lehet hasonlatosabb. Az anyjáról pedig később tudtam meg, hogy budzsandi dzsuvli, vagy ahogy ti mondjátok, vajákos asszony. No szóval elmegyünk oda, amíg a király másutt országol, te megtanítod a lányát titkos tudományodra, vagyis arra, amit eddig senkivel se közöltél, az ókállós zinaj, az olasz pedig a vásártéren, a versenyen azt hiszi majd, hogy ez te vagy s ha ő győz, nagyot röhög megint és őt veszi feleségűl, de most már mi is röhögünk, mert mi megyünk Csoórra, a forrásokhoz, úgyis ott van a két szőllő, amit apád örökölt. És ott élünk majd és nem sütünk többé, úgyis elég volt nekem abból, úgyis megúntam, süssön most már a budzsandi dzsuvli lánya.

Rozálka ezalatt nagyon lehajtotta, nagyon törte a fejét, mialatt hallgatta, azután így felelt:

– Nem, nem. Akárhogy szeretlek is, nem hagyom el művészetemet és nem is tanítok meg rá senkit.

– Akkor van még egy harmadik okosság is, ezt most találtam ki, mialatt e budzsandi dzsuvlin törtem a fejemet. Engem csak megtanítasz a mesterségedre? a nagy titokra? S akkor elnyerlek én.

Rozálka megint nagyon törte a fejét, aztán megintcsak így felelt:

– Téged se tanítlak meg.

– Hej haj, – kiáltott most a cigány. – A devla csípjen meg mézes rubintom, micsoda szerelem ez akkor? No de nem baj. Még valami jutott eszembe, mialatt arany szemedbe néztem, – mert az fekete is, meg arany is. Minek is tanítanál meg engem, mikor én nem is szeretnék sütni, igazad van. Megsütöd te a kalácsot, még egy titokkal jobban, mint amilyen az eddig volt s azt mondjuk rá, hogy én sütöttem, te meg fölmégy a királyhoz és megkéred, hogy a nyílvános versenyen döntse az enyémet legjobbnak. S akkor: azt mondom, hogy a törökök üldöztek idáig, mert arab kávéfőző vagyok s náluk épp akkor tilos lett a kávé. S meglátod, a lakodalmunkon még a tarbúsomat is felteszem a fejemre, az ókállós zinajt pedig megüti a guta. Bezzeg akkor röhögjön, ha kedve tartja.

 

*

 

Csakhogy a másiknak is volt ám esze, mármint a taljánnak s annál inkább lehetett neki, minthogy híre járta ám, hogy a király egész bolondja lett s nyílván a sütése miatt, de talán azért is, mert hiszen mindig is gyengéje volt az olasz ember. S mondom, ez a betyár talján, az igaz szíveknek ez a gonosza szintén nem nyughatott ám, mivelhogy hiába is röhögött ő annyit, ez a Rozálka, mikor templomban, piacon láthatta, egyre jobban tetszett néki. Viszont részéről semmi egyebet nem tapasztalt eddig, mint visszautasító pillantásokat. – Mi lehet ennek az oka? – kezdte törni azt a kerek, talján fejét.

Annyit már megtudott, hogy Rozálka házából este, sőt néha még éjszaka is valamiféle halk zene szűrődik ki. De hogy ki az, aki benn zenél, azt nem lehetett megtudni, mivelhogy nem lehetett megállapítani, ki megy be oda jó későn, jóval alkonyat után, – abban az utcában ugyanis nem voltak sem éjszakai fáklyák, se gyertyák. Rozál maga se lehetett az éjszakai zenész, dajkája az öreg Murci még úgysem, bár kétségtelen volt, hogy e Murci nagyon szerette úgy a zenét, mint a vörösbort, illetve, hogy el ne feledjük, nagyon vallásos is volt és a papokat is nagyon szerette. A kerekfejű talján tehát, miután minderről tudomást szerzett, egy nap szőrös szerzetesi csuhát öltve, jóval alkonyat után bezörgetett a házba s a kaput nyitó Murcihoz így szólt:

– Öreganyám, látod, hogy sánta vagyok. – (És elkezdett előtte bicegni.) – Nem tudom én bejárni a várost az ájtatos lelkek keresésében. Viszont elfogyatkozott a tallérom és nincs már vacsorám sem. De volna egy kis jó miseborom, nem vennél belőle egy keveset?

Amire a nennő közölte vele, hogy bár ő csak a vörösbornak oly nagyon igazi híve, de azért, ha az atya úgy kívánja, ő megkóstolhatja ezt is. Meg is tette, vagyis miután még ott a kapualjban jócskán kortyolt belőle, mindjárt be is csiccsentett tőle kicsit, minthogy a hosszú gyakorlat folytán hamar fejébe szállt az ital. A ravasz talján pedig így folytatta beszédét:

– Aztán ki csinál nálatok éjjel olyan szép zenét? tudnom kéne, mert a király úr megbízott, kajtatnék fel jó zenészeket ebben a városban. No de hogy kajtassam ezt fel sántán, nem igaz? No mondjad már öreganyám, ki a ti zenészetek?

– Jaj atyaság, – felelte a mámi, – ezt biz’ én nem mondhatom meg, mert titok.

– Ajaj. Mért is volna ez titok? – kérdezte a talján.

– A titok azért titok, mert titok, – felelte neki a mámi, egyelőre nagyon okosan.

– Hátha nálam gyónnál, akkor se mondanád meg? – kérdezte megint a nagy ravasz. – Gondúljad azt, hogy én vagyok a gyóntatód, – mondotta néki.

Erre az anyó el is mondta hát néki mindazt, amit nem lett volna szabad: hogy az ő kisasszonya bizony szeret valakit, hogy az kiféle-miféle és így tovább. S persze a csirkefogó erre még egy jó messzely bort töltött be neki abba a szilkébe, amelyet magával hozott, mondván, hogy ezért nem is kér külön fizetséget, az egészért is mindössze egy boroszlói garast kér és azt is csak avégből, hogy cipót vehessen érte a vásári árusoknál, akik már most bontják sátraikat a holnapi vásárra. De azért közben még azt is megkérdezte:

– Nem mondanád meg még azt is, hogy miféle titokkal süt a te kisaszonyod?

– Oh jaj, te szent ember, – felelte az ostoba nennő, – azt senkise tudhatja, mert azt a világért se mondja meg senkinek. De van itt egy vastag könyv, ezt még az apja hagyta rá s ebbe sokminden van beleírva, – folytatta volna még ostobábban, csakhogy a mohó talján szavába vágott.

– Szerezd meg nékem azt a könyvet, – suttogta. S ettől a lázas beszédtől még e kajla eszű néni is észbekapott.

– Hátha te nem is vagy igazi pap, – mondotta neki rémületében.

– Ha úgy akarod, az vagyok, ha nem akarod, nem vagyok az, – felelte erre a csirkefogó s máris úgy eltűnt előle, mintha a föld nyelte volna el.

 

*

 

No de hátra volt még Druhár Lájos is, meg az édesanyja Zimri néni, – ezek is szintén oláh cigányok. Az öreg Zimri híres-neves bajkeverő volt, senkise gondolt rá másképp, mint ahogy az éji bagolyra szokás s ahol ő megjelent, ott még keresztet is vetettek egyesek. Nos ezeknek, anyának és fiának, minthogy természetüknél fogva irígy emberek is voltak, nagyon rosszúl esett földijük szerencséje, nagyon rühellették ők azt, hogy a drusza, egy másik Lájos, mármint a kisasszonyé ilyen jó helyre csöppenjen: földbe, házba, sütőkemencébe s azt gondolták, hogy inkább valaki más jusson ehhez a szerencséhez, akárki! csak ő ne, egy üstfoltozó cigány fia, mit gondoltok? ettől meg kéne repedni nekik.

A dolog történetesen úgy esett, hogy a cigány nennő, mármint Zimri még össze is melegedett a piacon a másik öreg banyával, Murci nénivel. S addig duruzsolt a fülébe, amíg a másik is elkezdte és ő is duruzsolt egy kicsit s így hát, mondom, össze is melegedtek. S amit eddig senkise tudott végbevinni, ez a komisz Zimri mindenféle hízelgéssel és azzal az ígérettel, hogy meg fogja fiatalítani a vén csoroszlyát, el tudta érni, hogy Murci másnapra csakugyan elvitte néki a titkos könyvet, amelyet ő aranykönyvnek nevezett, – le is ültek a piac mellett egy nagy kőre, bele is lapoztak, csakhogy nem tudták olvasni, mert Murci néni csak öt betűt ismert, Zimri pedig csak hármat. Kit hívjanak tehát, aki nekik a titkokat olvassa? Lájos a bitang sohase akart tanúlni, de még öt betűt sem ösmer, akkor tehát hiába van itt ez a drága kapcsos könyv a kezükben, amelyből a legcsodálatosabb sütemények titkait is meg lehetne tudni, – legyünk őszinték, e titkok régen fúrták már Murci oldalát. Nagyon sopánkodtak tehát mind a ketten s amint így sopánkodnak, három szénfekete ló vonúl el mellettük s azok milyen szekeret húznak? Olyat, amelyen a talján űl gőgösen, mint egy király. Ő maga vitte ugyanis a had után a sütéshez szükséges holmit s mikor meglátta a szipirtyókat, így kiáltott rájuk:

– Mit csináltok ott banyák? – amire Zimri így felelt vissza:

– Itt van egy titkos aranykönyv, csak nem tudjuk olvasni. – A talján ekkor persze máris megállította fekete lovait.

– Adjátok csak ide, majd én elolvasom, – mondta nekik. S ez a két vén szamár tényleg odaadta neki.

Így kerűlt az egész titkos tudomány az ellenség kezére.

Pedig a könyv első oldalán a következő fenyegetés volt olvasható:

Mit caplatsz úgy utánam kandi himpellér?

Már rég a sírban van tanyám

S karmaimmal magam mellé lehúzlak ám,

Ha e könyvben hívatlanúl lapozni mernél.

S utána ez a rejtélyes sóhajtás következett:

– Haj Avila lépj elő, ne rejtőzz és ne térj ki, de vakítsd meg tüstént a tolakodót.

S ezt annál inkább szóvá kellett tennünk, minthogy Avila tudvalevőleg az egyik nagy-ördögnek, csakis ördögi szertartások közben használatos neve.

 

*

 

Minden együtt volt tehát a szerelmes pár megrontására. Igaz, némi kis baj volt azért a gonoszok e táborában is, így mindenekelőtt az, hogy az ellopott aranykönyv bejegyzései titkos írással voltak írva s ennek kulcsát-nyitját senki más nem ösmerte Rozálon kívűl, tehát voltaképp csakugyan hiába szerezték meg s a talján hiába lopta el, mert sehogyse tudott boldogúlni vele. És másodszor: a jó király csakugyan zenészeket keresett serege számára s ez jó volt, a gonoszok kedvére való volt, mert a hadnál könnyebb elveszejteni, eltűntetni valakit, csak hogy lehessen megkaparintani ezt az oláh cigányt? (Mert a talján megtudta már Zimritől azt is, hogy ki légyen ama titokzatos éji zenész.) Ám mindez nem lett volna még elég nagy baj a következőhöz képest. Mert volt még egy sokkal nagyobb is.

Mégpedig az, hogy a két banya, aki eddig akaratlanúl és tudatlanúl oly nagyon volt a talján segítségére, most hirtelenűl ellene fordúlt. Márpedig alig tudunk veszélyesebb dolgot, mint mikor banyák szövetkeznek az ember ellen. A dolog úgy történt, hogy a talján rögtön rácsapott lovaira, mihelyt kezébe kaparintotta az aranykönyvet, vagyis megint nem tudott uralkodni magán, megint túlmohó volt, valósággal kitépte a könyvet kezükből és se szó, se beszéd, rögtön tovavágtatott vele, ami mégiscsak felháborította a két öregasszonyt. És nemcsak azért, mert még egy obulust se vetett nekik, amin egy messzely bort ihattak volna, – nemcsak ezért haragudtak. Hanem mert a dajka: Murci vénasszony akármilyen kelekótya volt is, most végre észbekapott, hogy micsoda titkokat adott ő itt ki a kezéből és hogy ő most voltaképp meglopta kisasszonyát, – no és mi lesz akkor, ha a kisasszony netán keresni fogja ezt a könyvet? Mindez ott jutott eszébe rögtön s valósággal belesápadt izgalmába s az a kis mámor is elszállt rögtön a fejéből, amelyet még a reggeli mézesbor okozott.

Ott mindjárt megesküdtek tehát egymásnak, hogy a könyvet visszaszerzik s ennek a pimasznak is beverik az orrát, – először is azt kellett megtudni tehát, hogy ki volt ez a gőgös fickó, aki oly fennhéjázón csapkodta fekete lovait gyeplővel és ostorral? S ezt még a vár főpallérjától Godram úrtól elég hamar sikerűlt is megtudniok. Ami pedig ezután következett, valóságos csoda volt, Murci néni ugyanis nagy józanságában annyira eszére tért, hogy kezdte őt az a kíváncsiság is furdalni, vajon ki lehetett az a sánta szerzetes, aki részeg fejéből annyi mindent kiszedett akkor este a kapualjban? S ehhez tudni kell, hogy szomszédok között ez úgy szokott lenni, hogy esetleg nem is ösmerik egymást, viszont személyzetük valóságos közösséget alkot a gazdák háta megett s így volt ez itt is. Rozálka hogy is ösmerhette volna a prímást és egyben főkancellárt Beckensloer urat, vagy akár a főmagasságú Szapolyai Imrét és Veronai Gábort? Viszont dajkája, Murci ezek cselédeivel, még tiszttartóival is minddel jóban volt, különösen azokkal, akik hozzá hasonlóan kedvelői voltak a vörösbornak. S ezektől aztán sorra megkérdezte:

– Nem járt-e maguknál alkonyat után egy sánta csuhás, aki misebort árúlt?

S íme, mi derűlt ki?

Hogy igenis, mindegyiküknél ott járt s hol a kapustól, hol a kulcsártól igyekezett egyet-mást megtudni. S ez állítólag sikerűlt is neki, ha olyanokkal kerűlt össze, akik a fehér bort is szeretik. És mit tudott meg tőlük? Úgy látszik, sok olyat, amit a királynak jó volt megtudnia. És mindezt nyílván meg is tudta tőle a király, amire abból lehetett következtetni, hogy nemcsak süteményeit dícsérte, hanem felvette őt a személye körűli nagyobb tanácsba is. Egyszóval: a taljánnak valóban kezdett volna nagyon felmenni a csillaga, ha ez a király nem lett volna annyira okos. Mert később aztán egy nap ezt mondta:

– Aki kém, az kém. Az ilyen rendesen nem egy felé kémkedik, hanem javamra is, meg ellenemre. Lássuk tehát.

A nyakába akasztott tehát egy kémet, vagyis valakit, aki a kémet fogja kémlelni. S íme mi derűlt ki csakhamar?

Hogy nem hiába akart ő a király reggelijének cukrásza lenni, vagyis nem éppen csak azért, hogy a szép Rozálka kezét elnyerje, – ez csak amiatt lett volna jó, mert akkor igazán és véglegesen ő itt a cukrász s akkor csakugyan kezében van a király élete is nemde, – vagyis Kázmér lengyel király és Ulászló cseh király intése szerint járhat el mindenkor. És pontosan aszerint. S hogy honnan lehetett tudni, hogy ő erre számított? Több dologból, példáúl abból is, hogy Kázmér negyven postagalambot küldött néki, de fia, Ulászló is tizenkettőt.

S hogy ezek a taljánok nagyon értenek nemcsak a művészetekhez, hanem a mérgekhez is, azt jól tudta mindenki róluk. S amellett itt-ott arról is sugdosódtak, hogy őkelme a perzsa sah követeitől ez utóbbi dologban még újabb tudományra is szert tett, vagyis olyan mérgekről értesűlt, amelyekre itt senkise gondol, amelyek csalhatatlanúl biztos hatásúak: nemcsak biztosan ölnek, de gyorsan is… Egyesek még arról is tudtak, hogy próbaképpen meg is itatta egyik kutyáját a barackfa leveléből készűlt teával, a másikat a nyers borsó pépével etette – s ahogy a királynak beszámoltak róla, mind a kettő jól bevált.

– Tegyünk úgy, mintha minderről semmit se tudnánk, – felelte erre a bölcs király, – csak éppen minthogy mi is szeretjük úgy a borsót, mint a barackot, quia et nos sumus cultores pisi persicique, – mondotta latinúl, – tehát könnyen ránk is kerűlhet még a sor…

No szóval ez aztán így is lett. Senki se szólt semmit s az olasznak épp olyan kellemes helyzete maradt a király közelében, mint volt azelőtt. Azt persze nem tudta, hogy süteményét már nem a király eszi, hanem más bátor emberek, akik ugyan előbb kutyáiknak vetnek egy darabot belőle. Afelől pedig már egy pillanatig se kellett kételkednie, hogy a sütés-verseny győztese s így a szép Rozál férje is ő lesz, annál is inkább, minthogy egy disznóhússal kereskedő nagy-böllér, annyi titkos írás tudója megígérte, hogy a Rozál aranykönyvének titkát is meg fogja fejteni.

Így álltak az ügyek, mikor elkövetkezett a sütés-verseny napja. Rozál nagyon sápadt volt aznap és még éjjel agyonhajszolta Murcit olyan lisztért, amely ehhez a süteményhez legjobban megfelelt volna, sőt ez esetben még a lusta cigány is megemberelte magát és bejárt lóháton hét molnárt, de hiába! Rozálka, mihelyt szétkenegette a lisztet két ujja közt, mindegyikről kijelentete, hogy nem lesz elég jó és végűl is kétségbeesve, sírva borúlt az asztalra.

– Látod, milyen hanyag vagy, – mondta néki a cigány, – ilyen fontos ügyben is mindent az utolsó pillanatra hagysz, mert hol marad még a lógázás? arra már nincs is idő.

– Oh milyen ostoba vagy, – felelte néki Rozál, – milyen szerencsétlen vagyok, hogy téged kell szeretnem és nem ezt az okos taljánt. Nem a lógázós süteményt választotta próbára a király, hanem azt, amelyikbe keserű mandulát is tesznek, – látszik, hogy ebben is az olasznak kedvez, mert ezt csakugyan ő csinálja jobban, mint én.

 

*

 

S ez is így lett aztán. A király megint Budán tartózkodott egy időre s egy napon kora reggel ott ült egy öreg diófa alatt a vár kertjében, ott reggelizett, körötte néhány nemesúr sürgött-forgott, ezek arany tálakon hordták néki az ételeket, – hiszen ez rendben lett volna, de vajon minek állt a tér egyik sarkában vörös köpenyében a hóhér? Jobb keze egy hatalmas pallos markolatán, amely mellette egy tölgyfa tönkjén feküdt, – hogy minek volt ő itt? azt senki se tudta.

Míg végre aztán ez is kitudódott. Mátyás, az igazságos ugyanis így ítélkezett:

Hogy a sütés díját az olasz nyeri, ennélfogva nagy joga van a kisasszony kezére is… – ezt háromszor kihirdették s utána trombita szólt.

Ám ezt Rozálka már nem hallotta, mert az ítéletnek e pontjánál elhanyatlott. Tehát nyílván nem hallhatta az ítélet másik részét sem, amely az eddigiekkel ellentétben úgy hangzott, hogy:

Zamponi Malondio úrnak ezek a jogai mindenekelőtt megállapíttatnak, ez után pedig felszólíttatik az állami hóhér, hogy ugyanőt lóra ültesse, a lóhoz hozzákötözze s ezt a lovat vesszőzve hajtsa Pozsonyig. Ott Zamponi urat szállítsa le a lóról és Újfalu végső határán vesszőzze ki az országból. Itt hagyott vagyona pedig kémkedés miatt koboztassék el. – Ezt is háromszor kiáltották ki s utána trombita harsant.

 

*

 

Másnap a cigány három társával remek hangversenyt adott a király erkélye alatt és megint nagy dalokat énekelt a szabadságról, amire a király szállásmesterével egy finom művű ezüstpoharat küldött le neki. De azt is megjegyezte eközben, hogy:

– Nem vagyunk a korlátlan szabadságnak oly nagy hívei, mint ő, de azért e szabadságról szóló dal mégis tetszett nekünk, mert szép volt. – Ezt is latinúl mondta.

S aztán hát a szerelmesek esküvőjére is elküldte szállásmesterét nagyon szép ajándékokkal.

 

Hogyan jutott Bertók a szalonnához?

Tudjátok gyerekek, ez úgy volt azelőtt, hogy azok a büdös nagyurak minden szalonnát megzabáltak s nem hagytak semmit belőle a szegény népnek: jobbágynak, zsellérnek. Így nem jutott már jó ideje semmiféle szalonna egy Bertók nevű házatlan zsellérnek, aki egy kis vityillóban lakott messzire kint a falutól. Nem lakott körűle senki, csak jó távolra tőle egy ugyancsak szegény kis öregember, Soma nevű, aki azonban folytonosan részeg volt valamiféle magakotyvasztotta sörtől.

Mondom ennek a Bertóknak már majd kiesett a szeme egy kis szalonna után.

– Nem adják ki a kommenciót sem ezek a bitangok, – mondotta ennek az öregembernek, Somának, aki a másik kalyibában éppen sört főzött megint, – folyton csak cibereleves, folyton csak cibereleves, – sóhajtozott Bertók keservesen.

Hát igen, cibereleves, de nehogy azt higgyétek, hogy tojással behabarva, egyszerű korpaleves volt az bizony, s ezt rühellte már Bertók oly nagyon.

– Már az ördöggel is szövetséget kötnék egy kis szalonnáért, – mondotta Somának. Ezt éppen akkor mondta, mikor kifordúlt a kalyibából. S mindjárt meg is hallotta ezt a sóhajtását egy Navgirli-Kucuji nevű külföldi boszorkány, aki éppen arra repűlt a szél szárnyán. Rögtön le is ugrott tehát fergeteges paripájáról és megjelent előtte. Nagyon illegette magát. A szoknyáit riszálta így, meg úgy.

– Kellek? nem kellek? – kérdezte szegény Bertóktól.

– Huj te csúnya boszorkány, – kiáltotta Bertók és rögtön fel is emelte cséphadaróját, ami épp a keziben volt, hogy lesújtson rája.

– Hát jó. Majd meglátjuk, – mondotta erre eltűnőben a boszorkány. – Aki úgy szereti a szalonnát, – mondotta még rejtelmesen és csakugyan el is tűnt.

S attól fogva ez a Navgirli-Kucuji, külföldi boszorkány csúnyán megjáratta Bertókot a szalonnával. Cicázott vele, járatta vele a bolondját. Mindenfelé szalonnát mutatott neki, hogy csaknem már maga az ég is csupa szalonna volt. Így egy éjszaka zörget valaki a kalyibáján.

– Kelj föl, nézz csak ide, – szól hozzá kívűlről egy idegen hang. Erre hát ki is megy szegény Bertók.

S íme, te hétágú jóság, mi van odakünn? Hát egy kastély s egyik oldalán piros, másikán zöld ablakok s ezek mind csillognak, világítanak. S az emeletről lelóg egy óriási szalonna.

– Hőj a keservét, ezt megszerzem ám, – mondja magának Bertók s már indul is a kapuja felé.

Csakhogy a kapu zárva volt. Erre zörget.

Erre jön egy ici pici kis ember, ez volt a kapus.

– Ugyan adj már egy darabot ebből a szalonnából, – mondja Bertók a pici embernek, – már majd kiesik a szemem utána.

– Ebből te nem eszöl testvér, – mondja neki a pici ember. – Ez a szalonna a Falasa-Királyé.

– Ki az a Falasa-Király? – kérdezi Bertók.

– Hja, hogy ki az? a Falasa-Király az a király, aki minden éjjel másutt van a kastélyával.

– És annak mindíg van szalonnája? – kérdezi Bertók.

– Hogy van-e néki? Van neki odabenn annyi hű embere, azok szereznek neki szalonnát, ha kell, – feleli a kis ember.

S alig hogy ezt feleli, máris halványodnak a piros és zöld ablakok, a kastély, úgy látszik, máris tovatűnt.

Ez volt egyik éjjel.

Másnap éjjel megint szól egy hang odakinn: – gyere csak ki Bertók, mi van itt? – Kimegy erre Bertók, hát egy gyönyörű torony áll a kalyiba előtt, ez is csupa lobogás s emeleti ablakából kilóg egy hatalmas ódal-szalonna, nagy hízóé, még hozzá az egész. (Mert a tegnapi csak tokaszalonna volt, igaz, jó darab az is.)

– Hűj az áldóját! – kiáltja el magát Bertók, – ezt én most leszedem onnan, akármi lesz is.

S amint lép egyet, szép kisasszonyok jelennek meg az ablakokban, a nagy világosságban s egyikük így szól hozzá:

– Oh lelkes idegen, éppen téged vártunk, mert ez a szalonna a tiéd, néked kűldte ezt valaki, aki nem akarja megmondani a nevét. Vigyázz csak, most dobjuk ki eléd az ablakon.

És csakugyan, lezuhan lába elé az óriási szalonna. Csak mi történik?

Nyolc rozomák terem ott azonnal, mintegy a föld alól. (Akkor még volt e hazában rozomák is, ez egy rettenetes falánk, zabálós, nagybélű állat volt.) S elképzelhetitek, ezek mindjárt nekiestek a szalonnának, Bertók meg visszabújt előlük vityillójába, ami természetes, nehogy őt is megzabálják.

Aztán hát ilyesmiket csinált vele váltig Navgirli-Kucuji. Álmában orrára eresztett a tetőről jó zsíros, sült kolbászt, forrón, hogy szinte remegett illatától a kalyiba, meg pörcös, sült szalonnát is persze, hogy már előre nagyokat nyelt szomorú éhségében s mikor utánakapott, a fínom étel egyre magasabbra szökött előle. S ekkor aztán történt valami igazi dolog is.

Éppen aznap megint megjelent előtte Navgirli-Kucuji, a külföldi boszorkány és illegette magát.

– Szeretsz, nem szeretsz? – kérdezte tőle és megriszálta derekát, hogy suhogjanak a szoknyái.

– Fuj, te csúnya boszorkány, – kiáltotta Bertók, – mit csinálsz te énvelem?… s már nyúlt is megint a cséphadaró után, csakhogy addigra ez a furfangos céda megintcsak eltűnt.

– Hát jó. Majd meglátjuk. Aki annyira szereti a szalonnát… – mondta még a kalyiba sarkából. S épp aztán történt a következő:

Benn a várhegyen a Nagyúr, meg a felesége azt gondolták magukban:

– Itt van ez a szegény Bertók, csakugyan itt van. És már olyan régen nem kapott se babot, se szalonnát. Hát küldjünk neki egy kicsit, nem sokat, valamennyit. Úgyis azt mondják, hogy járna neki valami kommenció, vagy mi az ördög.

És csakugyan küldtek neki. Arra ment egy szekér, a sáros, lucskos országúton, (ezt bivalyok húzták,) s erről a szekérről letettek az árok szélére egy zsák szép, fehér babot, – igaz, egy kicsit zsizsikes volt, de azért még jó volt, – továbbá, ami véleményünk szerint sokkal fontosabb: egy kis kosár remekűl sózott hasa-szalonnát. A kocsis belefújt szarúkürtjébe és bivalyaival máris tovább baktatott.

Bertók meg rohant az országút felé a kommencióért. Igen ám, csakhogy…

Még oda sem ért, már menekűlnie kellett, mert nyolc nagy farkas ugrott elő az árok mellől és persze neki a szalonnának. Bertók pedig eszét vesztve szaladt a falu felé, hogy mentse az irháját, no meg, hogy segítséget is hozzon, csakhogy persze hiába. Mire visszatért volna, már nyoma se volt a szalonnának. – –

Mindeközben pedig az történt, hogy az öregember, Soma kalyibájának tetejéről lecsúszott egy kosár fínom hasa-szalonna, Navgirli-Kucuji külföldi boszorkány pedig béka formájában ott ugrált körűle és ezt kuruttyolta:

– Zabáld meg öregember, zabáld meg öregember.

– Oh szent Jónás, – felelte rá az öreg, – hogy zabálhatnám meg, mikor csak egyetlen fogam van és az is itt az orrom alatt.

– Mégiscsak zabáld meg, – kuruttyolta Navgirli-Kucuji és azzal eltűnt.

Szegény Bertók pedig nagy-búsan lopózott haza egy idő múlva s mivelhogy azt látta, hogy nincsenek már itt a farkasok, fogta hát a zsák babot, haza húzta kalyibájába, aztán leült eléje és búsult. Amint így búslakodik magában, egyszerre csak megjelenik előtte Navgirli-Kucuji.

– No hogy ízlett a sok szalonna? – kérdezi tőle röhögve.

Csakhogy Bertók nagyot gondolt ám magában azóta. Nem felelt neki erre, hanem így szólt:

– Te küldted rám a farkasokat is?

– Persze, hogy én, – felelte a gonosz és szoknyáit jobbra-balra riszálva elsétált előtte.

– Ejnye, ejnye, – azt mondja Bertók, – nem jutok én így szalonnához.

– Nem jönnél hozzám feleségűl? – azt mondja, – akkor legalább karonfogva sétálnánk, igaz-e és máskor megmaradna a szalonnám is.

– Megvan a te szalonnád, sose félj, – feleli a gonosz. – A feleséged pedig hogyne lennék, mikor te tetszel is nekem. Csakhogy paphoz nem megyek ám, – teszi hozzá.

Mindezt pedig azért bonyolította így ez az okos Bertók, hogy megint el ne szökjön egykettőre s hogy legyen ideje megfogni a nyakát. Meg is fogta bizony. Hanem előbb azt kérdezte:

– Megvan a szalonna, azt mondod, hát azok nem voltak igazi farkasok?

– Oh, – feleli a gonosz, – ezek csak olyan délibáb-farkasok voltak, mint ahogy a rozomákok éjszakai bábok. A szalonnát pedig egy öregembernek adtam, hogy zabálja meg, olyannak, aki nem tudja megzabálni, mert csak egy foga van az orra alatt.

És ez volt a perc. Máris megkapta a nyakánál fogva és odavágta egy fatönkhöz. El is nyúlt ottan azonnal.

– No ez megdöglött, – gondolta magában s máris elindúlt, hogy bemegyen a kalyibájába, de szerencsére hátranézett hirtelen. Hát íme mit lát ottan? A boszorka eltűnt s helyiben egy kis kígyó szaladt a fatönk mellett s hogy orrán egy kis piros petty volt, rögtön tudta Bertók, hogy ez is csak ugyanaz a Navgirli-Kucuji. Rögtön le is nyisszentette hát bugyli-bicskájával a fejét.

– No ez most megdöglött, – gondolta magában. Csakhogy ez is eltűnt s helyébe máris egy nagy pók szaladt végig a tönkön s ennek is piros folt volt az orrán.

– Huj, de kettéváglak én, – gondolta magában Bertók s csakugyan úgy is cselekedett. Ezután pedig nagy csönd lett, nem mozdúlt semmi többé.

– No ezek kimúltak, megdöglött egy csúnya boszorka, – gondolta megint és már indúlt is a kalyibája felé. Be is ment.

Azonban alig hogy betette maga után az ajtót, hát mit lát? Egy szalmaszál búvik be a kulcslukon, vigye az ördög.

Csakhogy most már volt neki esze, mármint Bertóknak. Ott hevert a birkanyíró olló s azzal máris ketté vágta a szalmaszálat. Nagy jajgatás támadt erre, csakhogy íme mi jött ki ebből is? Egy gyönyörűszép lány pattant eléje, a haja teli gyöngyvirággal s a szemeiben csillagok.

– Mi a fortyogós fene, hát ilyen szép vagy? – kiált fel Bertók. A lány pedig így szól:

– Tudod, az úgy van énvelem, hogy egy varázsos ember megátkozott külföldi hazámban, mert nem akartam a gonoszságaihoz engedelmeskedni néki, és azt parancsolta, hogy addig legyek boszorkány, amíg valaki, egy szép fiatalember meg nem vált, vagyis háromszor ketté nem hasít. És én mindjárt tudtam is, hogy te leszel az, mert mindjárt tetszettél nekem.

– És azért is bosszantottalak annyit, – folytatta a széplány, – mert hiszen muszáj volt, hogy dühös legyél rám, el ne feledd.

Ezekután mit is szaporítsam a szót? Meglett hát a lakodalom s volt már ott is szalonna bőven. Később meg éppenséggel. Mivelhogy a gyönyörű Bertókné a kastélyba ment szolgálatra s ott úgy megcsudálták, megszerették, hogy nap mint nap így szólhatott a nagyasszonyhoz:

– Nemzetes gerófné asszony, nem lophatnék egy kis szalonnát az öregemnek?

– Csak lopjál hát, lopjál, de úgy, hogy a geróf meg ne tudja, mert az is nagyon eszi ám a szalonnát…

Hát így.

Evett is Bertók élte fogytáig rengeteget. Persze, hogy rengeteget, mert hisz öregebb lett még száz évesnél is.

 

Egy nap története Dídó leányom életéből

 

Az életénekes

 

Átmeneti kor

Szürke, borús és mégis világos téli hajnal volt. Sűrűn havazott egy ideig. Aztán a havazás hirtelen elállott. Az asszony aluvatlan fejjel künn a lakása balkonján könnyelmű kis köpenyben a szemei előtt égnek meredő kupolát nézte. A kupolát és a két karcsú tornyot. Monumentálisak voltak most ezek és egymáshoz tartoztak hárman a térben. A látóhatár biztos kört formált, nem voltak rezgések, melyek elmostak volna valamit is, a szürkületben minden vonal kemény, sötét, biztos vágású volt, mint a hasított márvány. A tompaszürke háttérbe határozottan helyeződött el a három torony, a távlat a puha levegőben érzékelhetőbbé vált, szomorúvá, hangulatossá. Kelet felől, a nap felől röviden, szakgatottan harsonáztak: ta… ta… taaaa: emberek, jön a nap, jön a nappal… taaa… A nagy templom körött pedig pici házak csinosan, takarosan álldogáltak, mint megfürdetett lánykák, kik meztelenül dideregnek a szobalány körül és az öltöztetést várják.

Az asszony itt künn a levegőn a virrasztók fáradt éberségével megérzékelt mindent. Érzékelni igen, de a gondolatok nehezen jöttek. Azaz inkább furcsán, mint nehezen. Néha egy szó körül forogtak, úgy, hogy a szó meg-megakasztotta a forgást a lábával, aztán hamar visszahúzta és eltűnt a tömegben. Így érezte ő. Most ez volt a rejtélyes szó – idegen: vadóc. Vadóc, vadóc, vadóc… kopogott a gépezet belül. Milyen furcsán hangzik. Ugyan kitől hallotta… ugyan kitől?… Futkosó kis fiúk. Pista és Laci?… dehogy, még a világon se voltak… igen ő a képezdei vizsgára készült akkor… egy bonne a városligetben, nagy, fekete, csodaszép haja volt, igen, ő mondta az egyik fiúnak: vadóc. – Szent Isten, mért emlékszik erre? És döbbenetek, rémüldözések nyilalását érezte: mért fél? – Az utóbbi hetekben nagyon hozzászokott a rettenetes ijedelmekhez: talán ezért reszket ennyire! De hát mért emlékszik rá? Azóta se hallotta talán ezt a szót?… Húsz év óta?… Hisz ez huszonkétév előtt történt! Életében két percig látta. Egy idegen bonne. És most emlékszik rá, még a hajára is, a hangjára is. Talán már meg is halt az a lány azóta. És most emlékszik rá. Szép haja volt! És még a részletekre is! Nem tudta elfelejteni: két percig látni és emlékezni rá! És ilyen nehéz órában! Brrr! Megborzongott, fázott. – A lány így mondta: „vadóc vagy”. A fiaira nagyon illik most ez a szó. Rettenetesen egyszerre történt az egész. Hiszen tudta ő mindig, hogy az átmeneti kor viharokkal jár: de tapasztalni megdöbbentő és ez a viharzás már nem is lehet egészséges. Finomak voltak, illemtudók, udvariasak: az anyjukra ütött két, gömbölyű, szép, piros, matrózruhás fia. Imádta őket a disztingvált viselkedésük miatt, az ajkuk csöndes, fürge beszéde miatt. Különösen a nagyobbik, a Pista… Itt nagy hibának kellett történnie, iszonyatos hibának, különben mért, hogy egyszerre a másik szélsőségbe csaptak, egyszerre robbantak szét, és duhaj legényekké lettek ilyen korán, ilyen fiatalon!

Megborzongott, fázott, bement. Bent a sötétben, a fülledt melegben az ebédlő-szoba álmosan ásított felé. A szoba is vele virrasztott egész éjjelen át. A melegtől most megint megfeküdte agyát egy nehéz, belső mosdatlanság, kusza lüktetés, mintha összegabalyodott, langyos, szennyes hálók viszkettek volna benne. Ott állt egy helyben. Uram Isten, az apjuk két hete, hogy meghalt! Nem imádkoznak érte, nem szomorkodnak, nem nézik meg a sírját. Aljas lebujokban teszik tönkre fiatal testüket, fiatal, tizenkilencéves testüket. És micsoda nők közt. Utálat, utálat, utálat, meg kell halnia az utálattól. Förtelem! Az ő szép, két, tiszta kis fia, aljasok és undorítók és előtte, az anyjuk előtt, orfeum-nyelven beszélgetnek és durvák, és brutálisok, és oly gorombák vele, hogy a szemük láttára sírva fakad néha, ha már nem bírja tovább. Piros arcuk besorvadt, a szemökben alattomos, piszkos lángok égnek… szünet nélkül!… Itt valami nagy hiba történt! Talán túlságosan beleszorította őket az illemtudásba, a tisztességbe, a jólneveltségbe, túlságosan beosztotta az idejöket. Igen, ez volt a bűne: a hiusága… mostan pedig a másik végletbe szédültek, mihelyst kinyílott a szemük.

– Csinosan meghajolni, halk hangon beszélni, sokat zongorázni. Rettenetes! Be voltak igázva az illemtudásba, most persze kitörnek. Hiszen nem is volt élet az övék… ez folytonos póz volt, semmi bensőség benne, semmi valóság, semmi őszinteség. És most szemérmetlenebbek és éhesebbek, mint a kis nősző kutyák!

Egy pillanatra megérezte a fiai igazát, de nem sokáig bírta el ezt az önvádaskodást, még elkeseredettebben fordult az érzése ellenük és megcsukló sírással állt itt, vonagló szájjal. Fáradt volt nagyon. A sarokból a kályha ontotta feléje nedves, ragadós melegét, a középen, fönn, a függőlámpa mellett némi szürke reggeli világosság bujdosott, a sarkokban gyanakvó árnyékok húzódtak meg. Összerogyott. Félig tudatosan csinálta ezt: – nagyon fáradt volt az igaz, – és ilyenkor az emberek össze szoktak rogyni, ezt tudta (bár nem gondolta), – de azért még nem kellett volna összerogynia. Le a szőnyegre: fuj! Megérezte a pózt és erősen megundorodott. Egészen egyedül van és még ilyenkor is afektáló? Ha most haza jönnének a fiúk és itt találnák a szőnyegen: mekkora nevetés lenne ebből! Igen. Az egész életét ez rontotta el: a póz, a tetszelgés, a színészi kiszámítottság, a férje is ezért kínozta, a rokonsága is és igazuk van a fiúknak: semmi őszinte sincs benne! Indulatosan ugrott föl a szőnyegről: megint élt, megint gyűlölködött, már nem volt passzív szenvedő, de gyűlölködő szenvedő. Igen, az önkritika, az önmagunk miatt való kínlódás támadóvá, engesztelhetetlenné tesz, a mások miatt való, szánandóan lággyá. Egy észrevett önhiba: és nem vagyunk többé szerencsétlen áldozatok! Ezt is megérezte és most már reszketett az utálattól. Szeretett volna valamit elhárítani magától, mindent eltolni, mindenkit távoltartani: „el innen, el innen, el innen… messze, messze, messze, messzire”… mondta gyötrelmes hanggal és ilyen mozdulatot is tett kettőt, hármat: Rögtön rá is eszmélt.

– Póz, póz, ez is póz, ez is, minden, minden… tombolt most és köröskörül szaladt a szobában, az asztal körül és a gyomra is versenyt forgott a nagy öngyűlölettől, a világutálattól. Közben egy nyugodtabb pillanatban az álló, nagy tükörbe nézett, megdöbbenve bámulta kusza alakját, és a tükörtől felriadt, öntudatra jött, a meztelen, tiszta emberénjét kereste, a póz nélkülit és még volt ideje meggondolni, hogy ej a futkosás is póz, egy tragikus özvegy pózja! De nemcsak ez a rettenetes! Ő önmagát kritizálja, ő gondolkozik, neki ideje van gondolkodni ezeken, ezekkel törődni, hisz ő a tükörben nézi az arcát, hisz neki még kedve van önmegfigyelésekre is… hiszen akkor ez nem is lehet komoly dolog, ez csak tréfa, gyalázatos ostoba, gyarló tréfa. És ekkor már a haját tépte és a fejét ütötte és bőgött, mint az izgatott állat és ezt is nézte a tükörből és úgy érezte, hogy kíméli magát, hogy nem eléggé erősen üti a fejét… igen, ezek műütések, ezek sem igazak, ez is csak színészkedés… és akkorát csapott a fejére, hogy elszédülve egy székbe esett. – Most már őszintébb volt az esés, – nagyon szédült, – de ő a végsőkig csigázva, lázadó idegekkel még most se találta igaznak, még ezt sem, még jobban érezte a mesterkéltséget és az utálat e végső fokozatán teljes erejével a csuklójába harapott. Hirtelen elernyedt utána. Nagyot fordult a gyomra és elkezdett hányni.

Hát ez már nagy őrültség volt, nagy hisztéria, igen. Bágyadtan ült a székben, a cselédlány sírva borogatta a fejét, ő pedig a nagy nyugalom miatt boldog volt és mintha az édesanyja becézné, végtelen elhagyatottságában elszunnyadt. A fiúk ekkor kerültek haza. Erősen szivaroztak. A nagyobbik, a Pista oda ment hozzá és – mi baja van? kérdezte kicsit rekedten. A Laci még mindig mulatott.

– Miattunk maradt fönn, az a baja, mért nem feküdt le idejében… úgy kell neki. A fölriasztott asszony pedig bágyadt volt, engedékennyé lett!

Fiúk én nem bánom, ha egy kicsit mulatoztok, de lássátok, csak ne volnátok olyan vadócok. Harsány kacagás támadt erre a szóra, mintha kommandírozták volna.

Vadóc, hát ezt megint kitől tanulta? Mulatságos! Még soh’se’ hallottuk. Nagyon mulatságos!

A Pista pedig közel ment hozzá:

– Maga azt mondta, hogy nem bánja, ha mi mulatozunk. – Az asszony egészen legyöngült volt ugyan, de azért most összeszedte magát, hangosan közbe vágott, amennyire csak reszkető ajkai bírták:

– Fiúk, mért, hogy mindig ellentmondtok? Lássátok én az anyátok vagyok és ti tönkre tesztek engem. Akár mit mondok és akár hogyan mondom, soha sincs jól. Mit csináljak az istenért! Muszáj mindig ellentmondani? Hisz láthatjátok a jóakaratomat. Hisz én vagyok, aki enged: azt mondtam, nem bánom, ha mulatoztok. Mi rossz van ebben? Mért akartok erővel belém kötni?… Fiúk kérlek…

– Pardon, pardon, akasztotta meg gúnyosan, az udvariassága maradékaival Pista… pardon, erről majd később!

Most nem erről van szó. Ne zavarja erővel össze a dolgokat!

– Ilyenek az asszonyok! kiáltotta közbe Laci. Egy kis logikus észjárást tanulhatnának.

– Maga azt mondta előbb, folytatta Pista, hogy maga nem bánja, ha mi egy kicsit mulatozunk. Lássa, mi meg azt nem bánjuk, hogy maga bánja-e, vagy nem bánja. Az asszony sóhajtott: Ezek meg vannak tébolyulva!

– Mi soh’se’ törődünk azzal, hogy más ember mit mond vagy mit gondol felőlünk. Mi új-oroszok vagyunk. Mi csak avval törődünk, hogy mit szól a lelkiismeret.

– Nos… próbálta az asszony.

– Igen, azt pedig, a lelkiismeretünket pedig legyen szíves ránk bízni! Mi nem érzünk lelkiismeretfurdalást, ha valakinek nem eléggé udvariasan köszöntünk… Mint maga… Mi a formaságot utáljuk. Mi mindent tehetünk, amihez jogunk van. Mihelyt nincs jogunk hozzá, majd szól a lelkiismeret.

– Mi új-oroszok vagyunk, kiáltott kissé részegen Laci.

– Mert ahhoz, hogy egy kicsit körülnézzünk a világban, ahhoz a maga ostoba nevelése után jogunk van! Ugye-e ez igaz? Ezt beláthatja, remélem! Az „Ifjúságnak” van ehhez joga… az „Életnek”.

– Mi az Éjszaka filozófusai vagyunk, szólt kissé részegen Laci.

– Fogd a szád. (Egy kissé elkomorodott.) Lássa…

– Nő kell nekünk, tudja, sok asszonyféle… röhögött Laci. Hiszen maga is volt fiatal! Jó kis gerincünk van ám, finom kis gerincünk. Azt ne féltse! (Komolyan:) Olvassa el Strindbergtől „Az erény jutalmát”. (Röhög:) Te Pista, ugye-e Bach Sebestyénnek huszonkét gyereke volt? Mi?… Mondd?… És mégis szépre tudta megcsinálni a „Toccatá”-t. (Fütyöli a „Toccatá”-t.)

Szünet. Az asszony nem tudta mit gondoljon. Pista pedig szólt:

– Mit is akartam mondani… Igen… (lassan, elgondolkodva, roppantul komolyan). Lássa, ez így van: az emberek sokkal jobban megférnének egymás közt a szín-őszinteséggel. Jobban tudnának élni, ha mindig azt beszélnék, ami a szívükön van. Ki vele! Kimondani az igazságot és nem törődni vele, mit szól, vagy gondol a másik hozzá, hanem, hogy mit szól a lelkiismeret. Ki vele: amihez jogod van! Ez a határ: amihez jogod van. (Sóhajt.) Nagy szamár a világ! Lássa, mi ilyenek vagyunk, az őszinteség emberei vagyunk. Az illemet megvetjük, a modort, a szemérmet sorra megvetjük. Az illemtudás is hazugság, a modor is hazugság és tönkre teszik az életet. A szemérem: az pedig ostoba emberi kitalálás és teli van ellentmondásokkal. A lányok egész életükben szégyenkeznek, irulnak-pirulnak, szemérmeskednek, aztán szépen férjhez mennek és már az első napon kitárják minden szégyellni valójukat egy vad-idegen ember előtt. (Laci röhög.) Mulatságos! Szégyenlik magukat az Alkotó nevében, hogy csak ilyen aljasan tudta megteremteni a világot. Szégyenlik magukat, hogy ők csupán emberek. A szamár nevelés! Mert csupa ideális dolgot tanultak tündérekről és félistenekről. Szemérem! Mulatságos! Undor, igen undor, tudja. Az van, az akad bőven… és piszok. Nem is azért öltözködik föl ez ember, mert szemérmes, hanem mert fázik és mert vannak utálni való testrészei is… Érti!… Utálat, nem pedig affektált szemérmesség! Utálni, vagy szeretni… de sohase’ affektálni. (Elgondolkodik. Tompán:) Lássa milyenek vagyunk és mi ezt hirdetjük és ilyenek leszünk egész életünkben. Ha meg nem sikerül… ez is lehetséges… no, akkor: puff (a halántékára mutat) és megyünk… (Mosolyog:) nem sokat vesztünk akkor se. Ugyan mi szép van ezen a rongyos, piszkos, aljas világon. Talán a szerelem!… Mondhatom: gyönyörű egy intézmény!… fuj! (Láthatóan megundorodik.)

– A nők hülyék és utálatosak! (És láthatóan megundorodik a részeg Laci is.)

Az asszonynak mosolyognia kellett. És mosolygott belül: ti gyerekek, ti csacsi fiúk! Ó kölykök, ó kamaszok! Pista pedig folytatja:

– Lássa mi azt is egész bátran ki merjük mondani, hogy örülünk, hogy az apánk meghalt, mert az egy hülye, kretén volt! Tudja! És a lelkiismeretünk egész nyugodt marad, mert ezzel igazat mondtunk. Az igazunkat pedig akárkinek meg merjük mondani. Ki vele! És jogunk is van hozzá! Egy hülye embertől megundorodni: ehhez csak jogunk van?

– Mi új-oroszok vagyunk, kiáltott kissé részegen Laci.

– De azért ne féljen és ne szidjon, mosolygott gúnyosan Pista, ha maga meg fog halni, akkor nem fogunk örülni, akkor sírni fogunk. Mert az emberek csak azért résztvevők, csak azért szidják azt, akiben nincs pietás, mert a saját halálukra gondolnak. Ami pedig azt illeti… mit is?… ja igen… ami pedig azt illeti, hogy mi miért mondunk mindenre, amit maga mesél, miért mondunk mi kontrát, tetszik tudni, ez azért van, mert mi a legjobb akarattal sem lehetünk magával egy véleményen. Az apák mindig maradiak, a fiúk mindig előre törők. Persze maga nem olvasta Turgenyevtől az „Apák és fiúk”-at. Majd olvassa el! Különben ne is olvassa el! Maga ehhez úgy sem ért. Minek is magyarázok itt magának háromnegyed óra óta?! Fogadni mernék, hogy az egész háromnegyedórás magyarázatból egy árva szót se értett. Gyere aludni Laci!

– Az asszonyok! toldotta meg útközben, őszinte haraggal és megvetéssel a részeg Laci.

Bevonultak a másik szobába. Pista pedig boszúsan, hogy hiába fecsegett annyit komolyan össze egy valakinek, aki ebből egy szót sem értett meg, de még ha akarná se’ érthetne… erősen bevágta maga után az ajtót.

A fáradt asszony pedig fölkelt, végigsimította a homlokát és mélyen megsértődve a fiúk neveletlenségei miatt, ezt gondolta:

– Nem volt eddig semmi hiba a nevelésben. Tévedtem az éjjel: Csak egy hiba van itt: hogy nincs senki, aki ezt a két fiút alaposan megverné. Én sajnos, gyönge vagyok.

 

Karácsonyi kaland

 

Boldogít-e a gazdagság?

Kedves Fiam! Radó Sámuelnek a Lloydba a pénzről írt cikkén merengve logikus sorrendbe fűztem végre a magam számára és a Te számodra Fiam a gazdagságról való kósza gondolataimat. Halljad tehát!

Sokáig voltam „mérleg-theóriámnak” híve, mely abban állt, hogy minden ember örömének és bánatának mérlege egyforma, azaz mindenki egyformán örült és búsult, amíg élt. E theoria szerint a koldus örömei nem csekélyebbek, mint a gazdagokéi s hogy nála a sok szenvedést a kielégülés intenzívebb örömei ellensúlyozzák. E theoria sokáig bizonyos megelégedéssel töltött el és fatalizmussal. – Később azonban két dolgot vettem észre édes Fiam: az egyik az, hogy az ember „hogylétét” alaptermészete is igen erősen színezi, befolyásolja – azaz, úgy látszik, természetüknél fogva nem egyformán boldogok az emberek, (volt egy barátom, aki folyton mérges volt s egy másik, aki mindenen mulatott), – a másik észrevételem szerint pedig a sokáig ki nem elégített folytonos vágy savanyúvá teszi az embert, élvezőképtelenné. (Ha három napig nem eszel, nem tudsz oly jóízűen vacsorázni, mint egy kirándulás után.) S ha visszanézek húsz év előtti fiatalkoromra és összehasonlítom folyton lehorgasztott fejemet más fiatal férfiak életteljes tekintetű, büszke arcával, akkor egészen világossá lesz előttem, hogy a folytonos kielégítetlenség valahogy lerakódik az idegzetbe és nyomorúlttá teszi az embert. (Igaz, hogy én természetemnél fogva is a „mérges” emberek közé tartoztam. Egész fiatalkoromban arra törekedtem, hogy minél több „felháborítót” találjak az élet szemlélete közben – s nem arra, mint a bölcsebbek, hogy szépségeit felszippantsam. Sőt: mihelyt sikerűlt valami újabb „felháborítót” találni, – mint valami diadalmi trofeumot vittem körűl az emberek közt. Igaz viszont, hogy kevés alkalmam is volt a jó felszippantására, mert szegény legény voltam.)

„Mérleg-theoriám” létrejötte idején igen gazdag embereknél jártam vendégségben, akik egész idejüket kártyázással töltötték és igen unatkoztak szegények. (Ezek hát a gazdagság örömei? – gondoltam diadallal.) Később találkoztam a Korzón egy fiatal, elég okos milliomossal, aki egész úton nyavalygott nekem, hogy ő milyen boldogtalan. Jól összeszidtam szegényt, arra emlékszem, s nagy megelégedéssel becéztem „mérleg-theóriámat” – s egy újabb jelszót készítettem: „csak ember tehet embert boldoggá”, gondoltam és teljesen a szerelemre adtam magam.

Édes Fiam! Az élet hullámzik erre meg arra: jöttek évek, hogy semmire se gondoltam sokáig, csak néha villant fel egy-egy gondolat és ellen-gondolat fejemben. Egy ílyenre emlékszem: jól van az élet berendezve szóltam, – minden rendben van, még én sem tudnám jobban megteremteni! Az ember ugyan törekszik változtatni s ez talán egy kicsit néha sikerűl is neki, de evvel az élet nem lesz se jobb se rosszabb. Ha igyekszik, csak igyekezzék: a meddő törekvés az ember földi hivatása, – én ugyan semmire se törekszem, – meg aztán mért is törekedjem? A szegénynek is megvannak a maga örömei, mint példáúl a munka, a kűzdelem örömei, vagy az intenzív gondolkodás, vagy a teljes rezignáció szépsége, és aztán hogy mindazt még élvezni képes, amit a gazdag már rég megúnt stb. – És jó is, hogy mindez így van, mert különben csak a gazdagnak volna érdemes élni, – úgy néznénk rájuk, mint az istenekre, – s a szegénynek főbe kellene lőnie magát stb.

Arra is emlékszem, hogy egy gazdag háziúrral sétálván az igen irigyelte előttem a házmesterét s így szólt: „Nézze uram, a feleségem megcsal, az egyik gyerekem meghalt, a másik meg nyomorék… A házmesteremnek pedig van hét szép élő gyereke, jó felesége…” – Emlékszem, hogy akkor tréfából így válaszoltam: „Rossz az összehasonlítás, Uram! Ne vegyen ön egy boldog házmestert és egy szerencsétlen háziurat egy kalap alá, hanem tegye fel így a kérdést: ki boldogabb, ön-e, a szerencsétlen háziúr, vagy az a szerencsétlen házmester, kit felesége megcsal és kilenc gyermeke van és mind a kilenc nyomorék!”

Édes fiam! Ma, július 17-dikén, negyvenkilencedik születésnapomon így összegzem e dolgokat:

1.) Kétféle javak vannak: egyik fajtájuk pénzzel vehető, másik fajtájuk nem vehető pénzért. A pénzért vehetőket a gazdag megveheti, a szegény pedig nem veheti meg. A nem vásárolható javakért pedig mind a kettőjüknek kűzdenie kell.

2.) A nem vásárolható javakért való küzdelemben a gazdagnak előnye van: mert igaz ugyan, hogy a szegény rendesen kűzdőképesebb a gazdagnál, de viszont a gazdag – példáúl a tehetség, vagy szerelem, e meg nem vásárolható javak olyan milieujét teremtheti meg, melyben e javak értéke sokáig virúl, viszont a szegénység e javakat is gyorsan elpusztítja.

3.) Tolsztoj azt mondja, hogy a gazdag mindig olyan jól van lakva, hogy az evést nem élvezi, – de azt is mondja, hogy a szegény olyan elcsigázott, hogy sosincs étvágya.

4.) Igaz, hogy a szegénynek egygyel több törekvés jutott. A törekvés vagyis az út pedig nem egyéb, mint maga az emberi élet, mert az élet folytonos út ki nem elégítő célok felé, – de a gazdagé viszont a passzivitás, az élet zavartalan szemléletének lehetősége, amely viszont az istenek mulatsága, a legszebb passzió, mely

5.) – ez viszont igaz, – meg is únható, épp úgy, mint a kűzdelemben végképp ki lehet fáradni. Azonban megúnni valamit még nem annyi, mint kimerűlve éhenhalni. S mit csináljanak a passzív természetek, a szemlélődők, ha hozzá szegények, mint én?

6.) S láttam sok zsugori gazdagot is: ezeket megértem. Mert a gazdagság nemcsak a fogyasztás lehetőségeit emeli, hanem módot ad a vagyon okozta hatalom, a tömeg hatalmának élvezetére is, amely öröm nem hasonlítható össze avval a kicsinyes boldogsággal, amit a szegény akkor érez, ha jól takarékoskodott. (Ez inséges életének egyik fő-öröme.)

7.) Ha megfigyeled, látod, hogy a biblia is milyen tisztelettel beszél „gazdagság”-ról, „magas hivatalok”-ról – ezeket isten áldásának tekinti, – a királyságot pedig, mint valami istentől rendelt méltóságról emlékezik meg.

8.) A gazdagok gyakran fínom emberek, mert nem kell kűzdeniök, tehát nem dúrvúlnak el. (Igaz, hogy az edzett, küzdeni tudó patkányok ezért csavarják ki a kezükből a hatalmat.)

9.) Végűl: Az emberek boldogságra törekszenek; – a boldogságot pedig nem ismerik, csak az eszközöket, melyekkel az, hitük szerint megközelíthető. Mióta a világ áll, a gazdagság a boldogság eszközének tekintetik. S ha véle a boldogság nem is érhető el: az egyik fontos eszköz birtokában lenni jó! S a szegénység joggal hasonlítható a halálhoz: mert az élet boldogságának egyik fő-eszközétől fosztatott meg, rendesen örökre.

Örökre azért Fiam, mert tudd meg, könnyebb a tevének átmászni a tű fokán, mint egy igazi, nagyon szegény embernek meggazdagodni. – Nem badarság tehát a vagyon szerelme édes Fiam!

Azért neveltelek olyan szellemben, hogy minél ellenállóképesebb és küzdőképesebb légy: emlékezz, hogyha valamire vágytál és tőlem kérted, – azt mondtam, nem adok, mert nincs, de menj és szerezd meg magadnak, – légy energikus és ne tágíts!

Mindezt azért írom meg neked, mert értesítettél, hogy szegény lányt akarsz elvenni feleségűl. Evvel elméletem szerint a pénzért meg nem szerezhető javak egyikét megszerezted volna. Jó! Áldásom rátok! De gondolj kérlek, elméletem második pontjára, mely szerint a szegénység e javakat gyorsan tönkreteszi. Más szóval: ha nem lesz mit ennetek, ( – hozzám ne gyere, mert nincs, – ) félek, hogy meg fogod únni a kicsikét. Szerelmesnek lenni és gazdagnak: a legjobb auspicium a „boldogságra”. – De szegényen szerelmeskedni: megsavanyodik az édesség, vigyázz kedves fiam!

Egyébként bocsáss meg, hogy újabb elmélettel tettem próbára úgyis megpróbált idegeidet. Ölel: Apád

 

Egy nap története Dídó leányom életéből

 

– Én most elmegyek a piacra. Viseljétek jól magatokat!

– Igen.

– A lányt is elviszem magammal. Aztán vigyázzon a Dídóra!

– Igen. – De mondja csak, galambom, ki fog énreám vigyázni, ha teszem fel, dolgozni akarnék?

– Azért csak dolgozzon kedvére… Mi dolga más?…

– És ki vigyáz a Dídóra?…

– Ki vigyáz a Dídóra… Kell is a Dídóra vigyázni… Mintha bizony a Dídó egy veszedelmes… cápa volna, hogy vigyázni kelljen rá… nem cápa a Dídó!…

– Nem cápa az igaz… De mondja csak a cápákra…

Felvette, csókolgatta és duruzsolva beszélt hozzá:

– Bizony. Nem cápa ez, hanem egy kis leányka ez… Mondd szépen leányom: Nem vagyok én cápa, hogy vigyázni kelljen rám. Nem ám! Én egy kis leány vagyok: a Dídó… Mondd szépen!…

– Nna. Hiszen már megint jobban szereti, mint én!…

– Bizony. Anyácskád jobban is szeret téged, mint más… Más nem akar vigyázni terád… bizony Dódi… Azért te is csak az anyácskát szeresd!…

– Nna. Hát most galambom adjon egy csókot!… De hamar!

– Inkább máskor kettőt kedves férjem. Jó?

– Jó. Hát akkor menjen szépen a piacra. Én majd vigyázok a Dídóra.

– Kérem, mért akar mindenáron vigyázni, hiszen itt a Julis…

A Julis egy tizenhárom éves parasztleányka volt, a szakácsné gyereke, aki nálunk növekedett a négyéves Dídóval. Szelíden éltek együtt, két békességet kedvelő nőszemély és barátságuk abban kulminálódott, hogy Julis újságot lopott és tilalmam ellenére, lassan, sillabizálva felolvasta Dídónak, aki folyton belebeszélt.

Aznap havas, sötét délelőtt volt. Kezdetben nagyon jól megfértünk együtt. Kellemes, könnyű túristaing volt rajtam és az íróasztal fölé hajolva sikerült szorgalmasan dolgoznom. Dídó pedig a szőnyegen ült az egyik sarokban és suttogva tárgyalt Julissal és a babáit öltöztette. Csend. Mélyen elmerűltem a munkában, csak ritkán néztem fel, de ilyenkor mély megilletődéssel. „Ez az én kis leányom”, gondoltam és tovább sercegett a toll.

A baj ott kezdődött, mikor Dídó halkan bár, de hogy meghalljam, a tízórairól kezdett megemlékezni. Felálltam. Átmentem az ebédlőbe és vajaskenyeret kentem neki. Mialatt a Julisét kenem, hát látom, hogy a Dídó vajaskenyérrel a balkezében, rágcsálva mászik fel a karosszéken az íróasztal felé.

– Szaladj csak Julis, vigyázz, hogy le ne essen. – Te, ha ledobsz valamit, levágom a fejed! Érted?

– Menj el Julis, menj el, magam akarok – és a kezeivel hadonászva mászott fölfelé.

– A Julis vigyáz rád, hogy le ne essél…

– Apuka, nem kell énrám vigyázni, nem vagyok én cápa…

– No tessék!…

– A Julis rossz volt, hidd el apuka, állítsd őt a sarokba…

És már négykézláb mászkált a nagy íróasztalon. – Amint ott cserkész, csak látom, hogy rátámad egy békés levélnyomóra és nagy haraggal ráüt. Puff, leesett valami. Egy üvegből öntött farkas esett a földre és derékban kettétört. – Egy kedves hölgytől kapott régi emlék – vége volt.

– Ejnye… No most kikapsz Dódi…

De Julis már fölkapta és menekült vele. Utolértem őket, – a hátát tartotta felém és összekuporodva rejtette haragom elől Dídót, ki fejét a leányka hóna alá dugta és nyöszörgött. Már ez meghatott engem.

– Mit csináltál, te gonosz?

– Apuka ne bántson, jó leszek…

– Mit csináltál, arra felelj… No felelj, akkor nem bántlak…

– Én megütöttem a farkast…

– Mit csináltál?

– Megütöttem a farkast…

– Megütötted?… Hát nem összetörted?…

– Nem én törtem össze apuka… én csak megütöttem, azután leesett és összetört.

– Ez igaz, gondoltam, mosolyogva. – No és mi következik ebből?

– Mi következik ebből…

– Az következik, hogy oly tárgyakat, melyek üvegből vannak, nem szabad megütni, mert összetörnek…

– Mert összetörnek…

– És még az is következik, hogy te egy kis bestia vagy. Mi vagy te?

– Én egy kis bestia vagyok… Ne bántson, jó leszek…

– Hát most már mit csináljak evvel? – szóltam felemelve az összetört farkast.

– Én megragasztom apuka… – És nyálazni kezd.

– No jó. Nem bántlak, de büntetésből most bemégy a hálószobába és megiszol egy pohár tejet. Aztán levetkőzöl és befekszel az ágyadba… Érted?… És nagy csend legyen ám! – Julis majd felolvas neked a meséskönyvből… – No szaladj!

Nagy csend volt. Dídó elaludt és alig akart felébredni. Halkan, suttogva jártunk körülötte és csomagoltunk. A feleségem hat órakor el akart utazni Kassára, hogy meglátogassa a rokonait. Dídó három órakor rosszkedvűen fölébredt. Nem akart enni. Ott settenkedett körülöttünk és erőszakosan segített csomagolni. Mikor aztán kocsiért küldtem, kijelentette:

– Én is elkisérem anyukát a vasúthoz…

– Nem lehet Dódi, rossz idő van kinn, meghűlsz.

– De.

– Szépen itthon maradsz, apuka majd hoz neked valamit a vasútról…

Sírni kezdett. Alig tudtuk lecsendesíteni. Szinte félelemmel fogózott az anyja nyakába és alig akarta elengedni. – Már itt volt a kocsi. Az anyja még egyszer fölemelte és össze-vissza csókolta, aztán ő is könnyezni kezdett.

– Gyerünk, gyerünk, mert elkésünk. Szervusz Dódi, mindjárt itthon is leszek. – És már mentem kifelé.

– Emil kérem, Emil, Emil, adjon még hamar egy pohár vizet, nagyon szomjas vagyok… Isten veled édes, kicsi leányom! – És újra sírni kezdett.

– Tessék a víz, de most már menjünk is, mert baj lesz…

Dídót Julis fölemelte az ablakhoz és zsebkendővel integettek nekünk. – Egy óra mulva ujra otthon voltam. Dídó bágyadtan fogadta a cukorsüteményt és csak keveset evett belőle.

– Mikor jön vissza anyuka? – kérdezte bánatosan.

– Egy hét mulva, Dódi, – de hiszen itt van apuka, aki vigyáz rád… őt talán nem szereted?

– De szeretem…

– De anyukát jobban?…

– Anyukát jobban…

– Te egy kis bestia vagy. Mi vagy te?

– Én egy kis bestia vagyok…

Dídó mellett nem birtam el az életet. Olyan bús volt, mint egy kis madár. Megvallom, nekem is nagyon kezdett fájni a szivem anyuka után.

– Julis, aztán éjszakára toljátok be a Dódi kis ágyát a szobámba és nekem is a szobámban vessetek ágyat. Te pedig az ebédlőben alszol a diványon, hogy itt légy, ha Dódinak kell valami éjjel… Érted?

– Értem.

Elmentem sétálni, onnan kávéházba és mikor tizenkét órakor hazajöttem, Dódi a szobámban mélyen aludt. Égett a villany, a hű Julis pedig szegény ott bóbiskolt űlve az ágya mellett. Suttogva felkeltettem és aludni küldtem. Magam leültem még egy kicsit dolgozni, de nem ment a munka. Lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, zúgó, improduktiv gondolatok kergetőztek a fejemben egészen céltalanúl, mint a malom kereke, ha sokat fordul, de keveset őröl. Megvallom, nekem is nagyon fájt a szivem anyuka után. – Csend. Egyszer csak két óra tájban, a sötétben egy álmos, félig alvó hang szólít meg.

– Emil kérem, Emil, Emil… – Megrettentem.

– Álmában beszél a gyerek, gondoltam. – Elcsendesedett. Ám egy félóra mulva ujra kezdte álmos hangon, de már egészen ébren:

– Emil kérem, Emil, Emil… kérek szépen egy pohár vizet…

Most már mosolyogva, hangosan bosszankodtam is:

– Ejnye, hát hogyan szólitod te apácskát Dídó?… Illik ez?…

– Emil kérem,… aztán hirtelenül rettenetesen zokogni kezdett:

– Apácska kérem… Apácska kérem… vizet… apácska kérem… vizet.

Megállt a szivverésem. Kiugrottam az ágyból. Egy rettenetes gondolat futott végig bennem: ennek a gyereknek láza van! Felgyujtottam a villanyt, oda szaladtam hozzá, kiemeltem az ágyából: hát a kis teste egy tűz, az arca forró-piros… Megállt a szivverésem. Dídó nyöszörgött:

– Apácska kérem, vizet…

– Hát most már mit tegyek én istenem! És a kezeimet kezdtem tördelni és nem bírtam megmozdulni a helyemből.

Dídó pedig ujra kétségbeesett sírásba kezdett. A szemei könnyesen ragyogtak, befelé égtek, sirása nem volt durcás, hanem valami nagy, belső félelemből, lázas aggodalomból fakadó. Mind hangosabban és kétségbeesettebben zokogott:

– Meghalt a néni, meghalt a néni…

– Milyen néni, az istenért Dídó… kezdtem elveszteni az eszemet az aggodalomtól, Istenem! Csak nincs az anyámnak valami baja!… Ő szokta Dídót a térdeire ültetni és játszani vele: „Én már egy öreg néni vagyok ám… bizony!… Én már egy öreg mámi vagyok… Te pedig egy kis leány vagy… És én tégedet bekaplak és megeszlek, hám!” – És ezen aztán kacagnak mind a ketten… Csak nem azt érzi a gyerek, hogy a nagyanyjának valami baja van! Már hallottam ilyen esetekről…

– Milyen néni, Dódikám, az isten áldjon meg?…

– Meghalt a néni,… elgázolta a vonat, levágta a fejét… Kissé megkönnyebbültem. Egy gondolat villant át az agyamon. De egy másik még rettenetesebben gyötört:… Elgázolta a vonat?… A feleségem,… anyukád… és majdnem sírni kezdtem. Rohantam be, a másik szobába és durván felráztam a Julist.

– Kapd fel a paplanod és gyere gyorsan be a Dídóhoz!… Szegény Juliska kuszáltan, rémülten jött be.

– Mondd, nem olvastál megint valami ujságot a Dídónak,… de igazat beszélj!… és villogott a szemem.

– Nagyságos úr… én… én magamnak olvastam… de a Dódi folyton belebeszélt… – Megkönnyebbültem.

– Hát aztán mifélét olvastatok? De gyorsan mondd!

– Kettőt olvastunk… egy sikkasztóról…

– És!… és!…

– És egy öreg asszonyról, akit elgázolt a vonat…

Felsóhajtottam. Leültem megfogalmazni a táviratot: „Rögtön gyere vissza, gyerek beteg. Emil.” – Langyosra melegítettem a vizet Dídónak. Julis gyorsan felöltözött.

– Itt van öt forint. Beülsz egy kocsiba és elmégy az orvoshoz. Hazahozod. Aztán elmégy a főpostára, feladod ezt a táviratot… De siess!…

Fel és alá, fel és alá, fel és alá lázasan jártam a szobában és vártam. Dídó nyöszörgött. Odamentem a kis ágyához, az ölembe vettem, jól betakargattam,… átöleltem a kis fejét… és mi tagadás: sírva fakadtam. Végre jött az orvos, P. úr, régi jó barátom. Megvizsgálta.

– Tüdőgyulladás.

Nem tudtam uralkodni magamon: hangosan és kétségbeesetten újra sírni kezdtem.

– Ejnye de lágy ember vagy!… Nem kell azért sírni, úgy meggyógyúl, mint a pinty… Hallod! Ne sírdogálj már!…

A „sírdogálj” szó sértett, kiegyenesedtem.

Sok álmatlan éjszaka telt el aztán. A feleségem hangtalanúl, hősiesen, nyugodtan, de roppantúl sápadtan ápolta Dídót. Én azonban erős férfi létemre túlsokat is sírtam. És ha erre most tizenkét év múltán visszagondolok, ma is szégyellem.

Később, mikor lábbadozó lett, egy tiszta estén ott álltunk az ágya mellett és babuskáztuk, csiklándoztuk. A csillagok beragyogtak az ablakon.

– Nem szégyelled magad a csillagok előtt Dódi, hogy beteg vagy? – Bágyadtan rám nézett.

– Hát arra emlékszel-e Dídó? Apácska alszik, hát egyszer csak hallja: „Emil kérem, Emil, Emil… kérek szépen egy pohár vizet”… Emlékszel-e baba? – Bágyadtan rám mosolygott. (Hihetetlen, mennyi szín van egy gyermek szemében!)

– No mondd szépen, emlékszel-e? – Nevetett:

– Emlékszem apácska…

– Hát hogy is volt az, hogy is mondtad akkor? Mondd csak!

– Emil kérem, kérek szépen egy pohár vizet…

Ezen aztán mindnyájan nagyokat kacagtunk.

Azóta sokszor emlegettük ezt neki a feleségemmel és rá is kapott. Mikor pedig felgyógyult, az anyja nagyon kényeztette, becézte, rossz szemmel ránézni sem volt szabad. Szeszélyes lett, nyafka. Azóta nem is hívott másképpen, csak a keresztnevemen. Nem mondta soha: „apácska”… hanem csak egyszerűen: „Emil”, vagy néha nagy kegyesen: „Emil apa”… Ha néha rámordúltam:

– Hogyan nevezed te apácskát, te gonosz? Illik ez? Hogyan kell mondani?

Rámnevetett szürke szemeivel és az édesanyja kedves gonoszságával felelte:

– Emil kérem, Emil… az isten áldja meg, adjon egy pohár vizet…

Azóta az „isten áldja meg” is nagyon megnyerte a tetszését. Már akkor nem bírtam vele. És kokett lett nagyon. M. úrra, a barátomra néha egy óráig is kacsingatott egy kis naspolyáért. – Aztán rendes leányka lett ismét és az „Emilt” is hosszú időre elfeledte.

 

*

 

Én is megöregedtem, ma a Dídó tizenhat éves, este van és a tánciskolába szeretne menni.

– Dídó, ma nem mehetsz a tánciskolába. Anyád fáradt és rosszkedvű…

– Hát akkor kísérjen el Maga!…

– Én nem mehetek, nekem dolgoznom kell…

– Mindíg dolgozni?… Hát akkor kísérjen el a Julis…

– A Julis nem kísér el, mert a Julis nem tud rád vigyázni. Mert hallom ám, Dídó, meséli anyád, hogy sokat kacsingatsz az úrfiakra. – A szivarom füstje mögül ravaszúl figyeltem: elpirúlt, ragyogott a szeme…

– Először is kérem: énrám nem kell vigyázni, mert nem vagyok én cápa… Emil kérem,… másodszor, én nem is tudok kacsingatni apácska!…

Meghódított. Érzékenyen megöleltem. Aztán verekedtünk megint, mint régen gyerekkorában. Sikongatott és nyakon ütött engem, mint régen. Mélyen megindúltam.

– Öltözz fel gyorsan és menjünk a tánciskolába. De annyit mondhatok. Mindíg csak egy legényre kacsingass, nehogy megbolondítsd a világot…

Pajkosan rámnevetett, megvillant a szeme és kiszaladt a szobából. – Egészen olyan, mint az anyja volt. Ezért nem bírok a leányommal.

 

Ákoska

Úgy történt, hogy Ákoska, vagy ahogy a nénje becézte: Okoska – nem egyszer látta már a szülőit verekedni. Hiszen még csak nem is régen volt, – mikor apja és anyja ott állottak a szobában körmeiket egymás kezehúsába mélyesztve és nem szóltak semmit, – csak nézték egymást… De hogyan nézték! Okoska nagyon megijedt akkor, – hangosan sírni is kezdett, aztán pedig odaszaladt a szülőihez és anyja valami régi intelmének kósza emlékére, – mely valahogy így hangzott: „Látod, te sosem segítsz nekem!…” – elkezdte az apját ütni.

Pedig ez még egy év előtt történt. Ma már ő négyéves – s a viszonyok még ma sem változtak valami nagyon. Bizony, ma is kissé furcsán kezdődött a nap. Nagy kiáltozásra ébredt: a szülői megint szitkozódtak. De, – mintha volna számára valami jó is készülőben: valami homályos öröm is derengett benne… Persze, persze: ő tudniillik megint kinőtte a ruháit… S mikor erre gondolt, – kéjesen nyujtózkodott az ágyban és ravaszdin elmosolyodott. – Milyen jó is, hogy az ember ilyen hamar kinövi a ruháját… Először is: nem kell oly sokáig hordani azt az undok régit, – és másodszor: megkapja végre valahára azt a várvavárt szép barna nadrágot… amit anyja már jó régen kiszabott neki az apja egyik nadrágjából.

Addig nyafogott tehát reggel, amíg anyja mégis rászánta magát és előszedte a szekrényből a szépen vasalt, kitisztított ruhadarabot. Mikor ezt Ákoska meglátta, – egy ilyen boldog kiáltás szakadhatott fel lelke mélyéről, – mert hiszen még anyja is elmosolyodott hallatára és azt mondta neki:

– Na, te bolond!…

Még anyja is mosolygott, – pedig anyja az utóbbi időben nem igen szokott mosolyogni. – Ma is, mintha tüzet evett volna, oly rémes haraggal dobál mindent a konyhában s magával Ákoskával is bizonyos elnéző keserűséggel bánik, – mintha megint azt akarná mondani:

– Még csak te hiányoztál nekem!

De, – ami a fő: mégis csak ideadta a nadrágot. Ideadta, – csodák csodája, – pedig nem így volt a dolog elhatározva. Úgy tervezték, hogy csak akkor kapja majd meg, ha már minden együtt lesz: új cipő, szép új sapka – s ingek is! De ki bírja ezt kivárni? – Már két hét óta vár, vár, szép türelmesen, mint egy mártír s nem szól semmit, csak büszke önérzettel hallgatja, – mint tárgyalnak őróla esténként a szülői. – Tegnap végre így szólt az apja:

– Holnap hozok az Ákosnak ingeket!

No, de megintcsak összevesztek! Hogy lehet azt kivárni, – míg valahogy, nagy nehezen az ő közvetítésével ki fognak megint békülni?

Ezért nyafogott tehát oly kitervelten, oly programszerűen mindaddig, amíg a nadrág is előkerült, meg az új sapka is, meg a rézorrú új cipő is… Csak éppen az ing volt szűk is, rojtos is…

Tehát, – a dolog nem volt éppen maga a tökéletesség – de azért Ákoska beletörődött volna. Egész jókedve volt! Délben például gondolt egyet, – lecsapta a sapkáját és felvette apja hímzett, gyönyörű hálósapkáját.

Ez a hálósapka pedig külön figyelmet érdemel! Még a régi jó időkből maradt, – amelyeket ő sohasem ismert: – mikor még gazdagok voltak! Titkokat tudó, rejtelmes darab. Lila bársony szövet, – aranyhímzés rajta, – kissé már kopottas ugyan, de Ákoskának még mindig elég rejtelmes. Egész délelőtt kereste, végre is megtalálta valahol az ágy alatt.

– Lám, mily ostoba vagyok, – gondolta. – Tegnap este dobtam ide, hogy a Tini meg ne találja…

Aztán anyja centiméterjéből övet kötött magának s abba bedugta anyja léniáját, amellyel az szabni szokott és ki is állt a világ nagy csudájára az ajtó elé és kimért, dobbanó lépésekkel járt ott sokáig…

Ő most itt tiszt és őrségen van.

Mikor a nénje, a Tini, ebéd után elment hazulról, még rá is szólt nagy gúnyosan:

– De gyönyörű vagy – szentem.

– Mi közöd? – kérdezte Ákoska gyűlölő szemmel. Rendkívül bántotta ez a buta, hangos megjegyzés, – főként azért, mert a szomszédék Ferije is hallotta és nevetett rá.

Feri már nagyobb fiú volt – és ellenség. Lenézte Ákoskát és sosem hívta játszani, pedig gyönyörű játékjai voltak… Ahhoz viszont Ákoska büszke, hogy ő ajánlkozzék… Annyit már megérzett, hogy a Feri nagy tartózkodása nem is annyira neki szól, mint inkább az ő egész családjának…

Tehát a szép hálósapka, – kard s mi egyéb, – mind a Feri kedvéért volt rajta. Büszke, hideg tekinteteket vetett feléje – és járt az őrségen a konyhaajtó előtt… Hátha a Feri majd mégis csak megszólítja, – csodálja… De nem így történt. Feri, mikor meglátta – egy gúnyos pillantással mérte végig és röhögött…

Ákoska már megunta a strázsát is és szeretett volna mégis csak odamenni a Ferihez. De nem ment oda, – hanem őrködött tovább, míg el nem fáradt. Nagyon el is volt kedvetlenedve…

Már éppen be akart nagy szomorúan menni a konyhába, egy kicsit melegedni, – amikor anyja hívta. Kenyeret kellett hozni.

– Mit szekíroz mindig? – mondta Ákos nagyon kedvetlenül.

Mikor visszajött, letette a kenyeret a szenesládára, aztán leült a kályha mellé és igen szomorú lett. – Unatkozott. – Egyszerre megint hívják.

– Mit akar már megint, – kérdezte dühösen, – berúgva a szoba ajtaját.

– Ákoska, – apád ma neked ingeket fog hazahozni, – mondta az anyja.

– Á-á, – szakadt ki Ákoskából.

– Majd kapsz te éntőlem ingeket Ákoska, – mondta az anyja, – ne félj semmit, – majd… Majd ha elválunk… Nem kell neked az apádtól semmi… Semmi a világon, kis fiam…

S azzal anyja máris odajött hozzá, átölelte a fejét és sírt.

– Ha hazajön és hozza az ingeket… csak mondd neki azt… csak mondd azt… hogy nem kell nekem az az ing… mert maga nem az én apám… Csak ezt mondd neki, kis fiam… Mit fogsz neki mondani?…

Furcsa érzések hullámzottak benne végig. Hogy ő azt mondja az apjának, hogy nem kell néki az ing? – Amire ő már oly régen vár? Túlsokat kívántak tőle. A szája máris sírásra állott s a szeme kezdett abban az ellenséges fényben ragyogni, amely biztos jele volt, hogy nem hajlandó engedelmes lenni.

– Ákoskám, drága, – mondta most néki az anyja, – kapsz te tőlem ingeket, – meg veszek neked egy madarat…

– Már hányszor ígérte, – felelte a legényke sötéten.

– De most megveszem, – Isten úgy segéljen, – megveszem neked… Pénteken megyek a piacra…

S íme – mintha körülötte forogna a világegyetem: e percben nyitott be a nénje is – és hangos szeretettel kezdte őt ölelgetni.

– Ákoska… édes!… Hogy vagy?… Te drága!

– Menj a fenébe!… – szabadkozott Ákoska mérgesen.

Ámde mérge hamar eloszlott. Nénje a zsebébe nyúlt és fügét vett elő. Aztán a másik zsebébe nyúlt s abból csudák csudája: előkerült a rég áhított plajbász.

Most már ott ült a konyhaszekrényen és a lábát lóbázva, új kincsével foglalkozott. Eszegette a fügét s közben minden oldalról alaposan megvizsgálta ceruzáját. Először is a szagán mélázott el sokáig… Jól ismerte ezt az illatot, – papírkereskedések e legfőbb rejtelmét – hányszor szimatolta szívszorongva, bánatos irigységgel, – mikor nénje irkáért küldte. – S íme: most itt volt a kezében, amire legforróbban, legreménytelenebbül vágyott: egy egész plajbász, nem afféle csutak, amellyel őt boldogítani szokták…

– Te, Tini – ezzel én nem fogok ám soha írni, – ezt elteszem magamnak, – mondta később nénjének elálmosodva.

Már sötét volt, akkor a konyhában, mikor anyja megint odajött hozzá. – Ákoska nem szerette, ha becézik, – borzasztóan unatkozott meghatott öleléseik alatt – s ma – nem tudta mért, – különösen ingerült volt, míg csókolgatták. – Fáradtan, mérgesen törülgette kabátja ujjával arcát s szeretett volna lefeküdni. – Ámde anyja az apjáról beszélt megint. S Ákoska felfigyelt: az ingek jutottak eszébe.

– Mit fogsz neki mondani, szentem, – egyetlenem, – hogy fogod neki mondani?…

Ő vele már meg lehetett az ilyesmit beszélni, – mert ő okos fiúcska volt s jól tudta, mit szabad „visszamondani” a papájának s mit nem – s jó emlékezőtehetsége is volt.

Véletlenül épp ekkor jött oda a nénje is és elkezdte őt csiklandozni. Ákoska nagyon nevetett ezen és már csuklani is kezdett. Cukrot adtak neki.

Ezt szopogatta, – miközben folyékonyan felmondta aznapi leckéjét:

– Nekem nem kellenek az ingek, – mert maga nem az én apám…

Még hangosan felnevetett egyszer, mikor egy tréfás jelenet jutott eszébe, hogy miként csúszott el egy kis lány az óvodában. Nénje már levetette Ákoska cipőit is és ő vidáman kalimpált meztelen lábaival s azt képzelte, hogy ő most egy ló, aki szalad.

Már a lámpát is felgyújtották a konyhában, mikor nehéz léptek hallatszottak. Ákoska álmos szíve megdobbant.

Apja köszönés nélkül nyitott be – hóna alatt egy csomaggal. – Az ingek! Zsebéből pedig egy papírzacskó kandikált ki. Ákoska lehunyta a szemeit: – Naspolya! – gondolta szívszorongva.

– Lelkecském, husocskám, – szólítá őt apja szokása szerint s odahajolt hozzá, – hoztam néked ingecskéket…

Talán ekkor történt először, hogy Ákos testén végigömlött valami boldog, forró hullám, amiről ő még nem tudta, hogy mi, s amiről csak a felnőttek tudják, hogy ez a szeretet. Szerette volna átölelni apja nyakát, de két szigorú szempár vigyázott cselekedeteire… Elszontyolodott tehát s kissé szepegve, így szólt:

– Nékem nem kellenek ingecskék, mert maga nem az én apám…

Apja megállott a konyha közepén és összeráncolt homlokkal szétnézett előbb, mintha keresett volna valamit. Ott állt egy ideig és nézett. Aztán hóna alá csapta a csomagot és lehorgasztott fejjel, kalap nélkül elment.

Nénje és anyja odarohantak hozzá, de ekkor már Ákoska oly hangosan sírt, szíve egész erejével, lelke egész kétségbeesésével, mint még soha.

Nem lehetett őt lecsendesíteni.

S nem tudni, vajon az ingekért fájt-e úgy a szíve, vagy egyébért.

Annyi bizonyos, hogy mikor Tini nénje egy félóra múlva karján átvitte apjához a szomszédba, s ott annak szemeibe nézett, e bús, sötét és soha többé megbékélni nem tudó szemekbe: még épp úgy zokogott, mint előbb, s hogy apja cirógatásai is csak egyre jobban égették arcát.

 

Dániel bíró

– Judás! – kiáltotta az asszony, becsapva az ajtót.

S az öreg Dániel – kinek minden képessége teljes virágjában állt öreg korában – emlékező tehetsége még kitűnő: még világosan élt benne mindaz, amit látott – s ha járása már elnehezült is, ítélete még biztos és tartalmas, szemei élesek és fürgék – akinek a kedve azonban végleg tönkrement (nem volt már kedve élni), – az öreg Dániel most megint mosolygott az asszonyi ostobaságon, – leült az ebédlő ablakához s kinézett az utcára.

Kinn sütött a koraőszi nap s ferdén estek sugarai a ferde, rozsdabarna tetőkre. – Mint mindig, most sem a közel szépségeit kereste. Tekintete hamar a messzeségbe siklott s kissé felemelkedett helyén. De elégedetlenül, lemondón hanyatlott vissza nemsokára: a levegő ma teli volt ragyogással, áthatolhatatlan, párás káprázatok csillogdáltak benne – s a fantázia gyorsan kimerült a valóságtól… Tovább nézte tehát a tiszta, őszi utcát s a kisváros járó-kelőit – s főként a fiatalokat kísérte sokáig elmerengő, lágy fájdalommal… Csupa ismerős arc!… S ha látnák őt itt ülni s vágyódni feléjük!… Vajjon igaz-e, hogy ők még akkor is lesznek, majd ha ő már elment innen?… Vagy ők is csak káprázat?…

– Majd? – kérdezte most magától s mosolygott… Mily furcsa az emberi lélek! Most, hogy süt a nap, még ma is úgy gondol erre, mint valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik s ha igen, – még talán el sem indult útjára a sötét végtelenből… – Hiszen a halál már itt áll a küszöbön – s ő még most sem akarja elhinni?… De bezzeg éjszaka!… Úgy hallod őt jönni Dániel bíró, mintha közeledő lépések zajára figyelnél. S hányszor gondolja el éjszaka az ember, hogy tulajdonképen a sötét semmiségen át szédülve, ájultan zuhan, – zuhan az engesztelhetetlen halál felé, végzetes gyorsasággal… – s a halál is zuhan ő feléje – s egyszer majd csak összecsapnak!… – Mosolygott, legyintett s újból belenézett a táncoló, már halványuló fényözönbe… S ekkor, alig egy pillanatra, valami ismerősnek látszó kép jelent meg a szemei előtt… S ő felkapta a fejét. Egy üres teret látott. Meglepőn sokáig ott izzott előtte – s mintha nem akarna eltűnni, még egyszer felvillant…

Kutatni kezdett emlékeiben, hogy hol látta már ezt a teret… Mert hogy látta valahol, az bizonyos… Töprengett, – de nem sokáig, – mert nem szerette már gyötörni magát.

Ismét elmerült tehát az őszi látvány szépségeibe – s hagyta, hogy szelíd derűje, mint egy lágy tenger, lassan a szívéig hatoljon… – Lenn az utcán nem sokára egy színes papírral teliaggatott kocsi haladt el… Két bohóc ugrált előtte nagy sereg gyerek mulatságára, – egy legény pedig a ló hátáról teljes tüdőből fújta a réz-trombitát… – A cirkusz tehát megérkezett városukba!… S amint a rikító kocsit nézte, – az erős színektől-e? – valami meghatott borzongás futott végig tagjain – s majdnem elöntötte a könny… Lehúnyta tehát szemeit – s e pillanatban, mintha ingerkednék véle: újra ott állott előtte az előbbi kép.

Most: a tér teli volt emberekkel. S ami különösképen érdekelte és izgatta: – csupa ismeretlen arc, – akiket ő sosem látott… Vajjon lehetséges-e egyáltalán, hogy az ember ismeretlen egyéneket lásson képzeletében?… „Mintha egyszer, – régen, már megálmodta volna őket…” S a tömeg lassacskán meg is mozdul – s a piac jobb sarkából nyíló kis utca felé torkollik… – Mi lesz?! –

Lehúnyt szemekkel követi őket… Lassan megy velük, óvatosan lép – s amint közeledik a kis utca felé, – érzi, – a szíve egyre hevesebben dobog…

– Mi ez?!… – Felnyitja szemeit: s íme: szorongása így is, egyre nő… A kis utca pedig, – mintha még sokkal ismerősebben, barátságosabban intene feléje… Most már meleg érzések gyors hullámai öntik el – s érzi, hogy ezek már boldog emlékek előfutárai – s még mindig nem tudja, mi fűzi e helyhez?…

Vergődve kutat a múltban… – de hiába! – Végül is – megadja magát – tovább megy velük a kis utcán – s egy pillanatban aztán váratlanul – tiszta szépségében áll eléje egy régi emlék s egészen elborítja a sok érzés!

Sajátságos! – Mikor történt ez? – kérdi magától nyugtalanul. – Istenem! – lehetséges volna, hogy erre mindmáig egyetlen egyszer sem gondolt?… Lássuk csak! – Ő akkor katona volt. Tehát éppen harminc éve… És éppen ma kellett ennek jönni?… Különös, – igazán különös!…

Vajjon nem úgy kell-e tekintenie ezt a véletlenséget, hogy ez is egyike a túlvilág figyelmeztetéseinek? – Kimerülten mosolygott. – Hiszen lehet!

Fiatal fickó volt még akkor, alig huszonkét éves…

Fiatal, erős ember… – s ha nem is volt már valami nagy bizalommal eljövendő élete iránt, – mégis, hol volt még ez a nagy fáradtság?…

Milyen jól is volt öltözve – s mily hetykén tudott még mosolyogni!…

Igen, – ő akkor Bécsben volt… A gyakorlaton meghűlt és vagy egy félévig lehetett beteg… Jobban mondva: élet-halál közt lebegett… Hiszen majd meghalt!… És akkor elengedték, – menjen szabadságra!… Igen, – hiszen még az a furcsa, jószívű kapitány adta, akit a gyakorlaton oly sokszor látott a lovával beszélgetni… Annak panaszkodott szegény, ha rosszul ment a dolog… – panaszkodott, de sosem büntetett… – Vajon él-e még?

Ő tehát nagyot sóhajtott és ment – s nem tudta hova?… Akkor már senkije sem élt, – s tulajdonképen nem is igen vonzotta semmi. –

Pedig: – Mily hatalmas volt ő a betegsége után, – soha oly friss, soha oly fölényes… Majd kicsattant…

S a lelke teli homályos vágyakozással, – az ismeretlen, az elérhetetlen után…

Fiatalemberek ilyenkor mulatni szoktak, elcsöndesítik magukat mámorokkal, – kielégülést keresnek hamis utakon s igyekeznek mindent elfelejteni, ami szépet s jót eddig elgondoltak. Ő azonban nem volt képes így becsapni magát, – belekóstolt ő is a hamis élet örömeibe – s hogy rossz lett tőlük a szája-íze, abbahagyta.

Hiszen nem a lemondásra született ő sem: szó sincs róla! Az igényei voltak-e nagyobbak, vagy az önvád szenvedései tették-e komolyabbá? – Az anyja nemrégen halt meg – s őt akkor rázta meg először, egész irtózatos erejével az egyedüllét… Végtelenül bűnösnek érezte magát e halál miatt! – Ha nem oly mohó, anyja talán tovább élhetett volna… Így: felszívta minden életerejét örökös nyugtalanságával, kíméletlen önzésével…

Kíméletlen, – megátkozott önző az ember!… S mire megy vele!

…Akkor egy ideig Bécsben lézengett, – aztán utazni ment, – kóborolni egy kicsit, – lehet, hogy Pestre is ellátogat…

Így érkezett Krakkóba. – Megnézi a régi várost, – számos templomát s néhány napot itt tölt. – Dolgozni! Mégis csak dolgozni! Ha minden mulandó is: – mulandó dolgokat létrehozni e föld színén! – jól emlékezik, ez sarkalta, mialatt az emberi munka sok százados emlékeit nézte…

S még ma is érzi ízét: – a mulandóságnak mily furcsa melanchóliája vett erőt rajta a sok ősi templom sötét ívei alatt…

Reszket a csend… s reszketnek a színes ablakokon beszűrődő sugár-sávok… Elnyújtott sikításnak hat a külvilág távoli zaja… S ehhez néha egy ijedt koppanás: a seprő nekiütődött a padnak, – a templomot takarítják…

Majd susogást hall s mire körülnéz a homályban: – a térdeplő ajkai már hangtalanul mozognak tovább…

Aztán kiér a napfényre, – szinte menekül… S a nyirkos homályból még koldusok esengenek feléje!…

Ó – hogy az ember mennyire reszket az életéért – s mily mélyen képes megalázni magát!…

Megint csak – nincs hova mennie… Ődöng… Már arra gondol, hogy tovább utazik… Ekkor figyelmessé lesz valamire, – azt olvassa könyvében, hogy van Krakkónak egy híres, régi zsinagógája is…

S már megy is a külváros felé.

A nap süt és ő már fáradt. A templom zárva van s ő kérdezősködik, nem lehetne-e kinyittatni… Mikor ennek nehézségei vannak, – türelmetlenkedni kezd – néki utaznia kell… Dolga van Pesten… Végre megtudja, hogy a templom kulcsa egy hívőnél van, – hetenkint más-más vállalja szívességből a templom őrzését, – ezen a héten egy öreg cipész van soron…

Menjen csak egyenesen, míg egy térre érkezik…

Ott egy domborművet talál: zsidók hálálkodnak a lengyel királynak, hogy visszafogadta őket… Ennek a térnek jobb sarkában nyílik egy kis utca, – s itt van az öregnek boltja…

Ő benyit s egy nagyon öreg embert talál… Asztalkája mellett ül és dolgozik… Ez meglepi, – jól esik ilyet látnia – örül, hogy az aggastyán még bírja a munkát…

…Meleg mosolylyal előadja kérelmét, – az öreg szórakozottan ránéz s valakit szólít:

– Hozd a templom kulcsát!…

A kalapács peng a téglán s ő körülnéz, – a boltocskát posztófüggöny osztja ketté… A függönyt valaki felemeli s egy arc kibukkan s eltűnik ismét… Leány-arc!… S már az utcán is vannak…

Kicsi leányka volt, – alig hogy a válláig ért… Találgatja, mennyi lehet?

Meg is kérdezi, mosolyogva, jókedvűen… S a lány nyíltan felel: tizennyolc…

Tulajdonképen szép szeme van ennek a leánynak… S oly nyíltan és bizalommal néz az emberre… S tulajdonképen ő elég merészen is viselkedik… Hosszan nézi, – s úgy látszik, a kis lány nem is haragszik érte… – sőt válaszol is szeme – s oly természetes bensőséggel!

Meglepő! – mintha máris barátok volnának!…

Ma, hogy e meleg tekintet sugárzását érzi arcán, annyi év után, – le kell hunynia szemeit… – S vajjon lehet-e, hogy ő ezt elfeledte? – El tudta e szemeket felejteni? – S a mosolyát is?!

Könnyű mosoly… – Hogy is van, hogy egész életében szerelmese volt… Olyan, mint a káprázat – s mire észrevennéd, már eltűnt…

Mire emlékeztette őt mindenkor, hogy már gyerekkorában is megbűvölte… hogy azokhoz vonzódott, akik mosolyogni tudtak…

S a súlytalan pillantás, mely elröppen, ha magadévá akarod tenni, – ha tudni akarod, mit mond…

…Alig hogy megismerte, – egy kis szobát látott maga előtt, – az ő régi diákszobáját Pesten, – este van, a lámpa ég – s ő hazajön, fáradtan, szomorúan, mint annyiszor…

S hogy mi volna, ha ez az ártatlan derű akkor rámosolyogna s azt kérdezné tőle, – nem többet:

– Mondd, – mért vagy oly szomorú!…

S mily kicsi! – csodálkozott később mosolyogva… Milyen apró… Legszívesebben talán tenyerére venné az ember s úgy dédelgetné… – De – szép volt-e vajjon?

Ó – néki akkor nagyon tetszett… Vöröses szőke haj, – puha és omlós… – S a mozgása mint valami kis egéré… Szapora lépésű – s mintha minden öt-hat lépésnél megriadna, – körülnéz barátságos szemeivel… s talán… egy kicsit talán mosolyog is…

S ő akkor még értett hozzá, mint kell a szíveket megnyitni… S ez a szív nem tiltakozott… Mikor a boltból kiléptek, – rögtön jókedvűek voltak s attól fogva egy nevetés volt útjuk a templomig.

A nap sütött s ő maga volt a megelégedettség… Az első perctől fogva oly kellemes volt vele lennie, hogy – emlékezik, – örömében, pajkosságában mindenféle ostobaságra akart vállalkozni… Megkérdezte például, elhiszi-e neki, hogy ő ezt a kis kocsit itt át tudja ugrani… Ha akarja!

Ma úgy véli, hogy talán sosem érezte magát azóta sem ennyire jól.

– Vagy az emlékezés tenné?

Annyi bizonyos, hogy azokban az órákban nem kínozta élete örökös nyugtalansága, hogy nem kívánkozott sehova ezen a világon…

Ez lett volna az élete útja?… Ez az út, melyen nem gondolt semmire… Amelyen nem érezte az élete terhét, – nem sírta vissza múltját s nem nézett nyugtalanul a jövőbe… Pillanatok, – melyekben úgy érezte, hogy van megbocsátás… Amikor végre élt…

Nem bírálta magát, – nem kellett félnie, hogy megítélik, – otthon volt!… –

S mintha egy világító felhőben járna: – világosság volt körülötte… – a boldog és régen várt jelené!…

S a percek tűntek észrevétlen, – s ő végre lelkiismeretfurdalás nélkül hagyta feje felett elmúlni az időt – s az elmúlás épp úgy nem fájt neki akkor, mint ahogy a fénynek nem fáj, ha elmúlik este…

Miről is beszélhettek egymással?… Hiszen oly könnyű elképzelni!… Biztosan kérdezősködött, – könnyedén és vidáman, – a komolyabb dolgokon átugrálva… Megkérdezte talán, hogy mit csinál egész nap, – nem lustálkodik-e ennek a szorgalmas öreg úrnak a leánykája… S hogy jó-e ő tulajdonképen, – mit gondol?… Azt pedig biztosan megkérdezte, hogy vajjon szeret-e egyáltalán valakit?…

Magáról is beszélhetett, – eleinte talán kissé homályban hagyva személyét… Hiszen mindig szeretett egy keveset misztifikálni, – felkelteni idegen szívekben a kérdést: – ki tudja, – mégis, – ki lehet ő?…

Ha most visszagondol… Jól volt öltözve, – előkelő és ápolt fiatal ember benyomását tehette, – amilyen talán kevés járt e külvárosban… Csengő hangon, tagoltan beszélt, logikus rendbe szedve mondanivalóját… S ami a fő: szabad tekintettel és nyíltan, – nem habozva s nem megkerűlve a kérdést, – ravaszkodások nélkül, – ami szintén szokatlan lehetett ezen a vidéken… Hiszen ennek az elnyomott fajnak az ifjai – egy kissé sunyi benyomást tettek reá, amint az utcán végignéztek kettejükön gúnyos mosolylyal…

Milyen más ő! Benne mindebből semmi! – Aminthogy nem is az az ellenszenves értelmesség az övé, mely itt minden oldalról figyeli őket…

Nem az a lélektelen okosság!… A női, a szép okosság, – a kedves értelem!…

S mily érzékeny: – mintha egész szervezete el volna készülve kérdéseire… – s az egész lélek készenlétben volna…

S mily mozgékony: – hogy hullámzik ez a lélek, minden kis közeledésre…

– Ejnye, hát sosem tudok kifogni Kegyeden! – mondja néki nevetve…

S a lány ránéz és félénken mosolyog.

Ki tudja? – Talán valami inkognitóban utazó előkelőségnek nézte őt, – talán gyermekkora hercegének, – akiről most néhány napig álmodozni fog – s aki még sok év múlva is egyszer-egyszer felbukkan majd ifjúkora emlékeiből!…

Ó – hiszen ha ennyiben maradt volna!

Mily boldog volna ő most, mily szerencsés, hogy gondolhat reá!…

Egy meghitt, bensőséges hang köszöntené a múltból, – kalandos pillanatok íze a szívben: amelyek emléke felérne ma már a legnagyobb boldogság emlékeivel…

Ő tréfálkozott s az ici-pici leány nevetett… Felnézett reá a szemei szögletéből és újra nevetett… Míg aztán a nagy, ósdi kulcs nyikorgott a zárban s ők beléptek a hűvös, régi templom csöndjébe…

Sokan imádkoztak már itt, lelkük üdvéért esengve, akik már régen porlanak valahol s emléküket is elhordta a szél… – Íme: ebben a padban ült ez meg ez a fejedelem, mikor meglátogatta a templomot… Íme: itt vannak a nagyhírű rabbik nevei… S ezt a mécsest vasból ez meg ez kovácsolta… Kincsek is vannak itt!… – A kislány buzgón és komolyan magyarázott…

Csupa megkapó s elmélyedésre intő ősi jel, – csend és komor homály – s ehhez: egy kis idegenkedő elfogódottság, melyet egy ismeretlen világ ismeretlen rajongása kelt: – s ő mégsem érzett egyebet, mint minden szívdobbanásánál az örökegy dallamot…

– Mennyire megszerettelek!… – Te kedves! – ezt szeretné ismételni sokszor, – aztán becézni őt – s végül elmondani néki mindent, – egy szóban, – az egész életet!…

– Mily kedves vagy s mily megható, – mondaná neki, – mért érzékenyül el az ember, ha lát – s mért érzi igazságnak, ha ránézel…

S noha szinte felveti az indulat, hogy beszéljen – elszorúl a torka, – szégyenkezik…

– Egy szót, – csak egyetlenegy szót, – nem többet, ha lehetne… –

Egy szerény megjegyzést kellene csak tennie, – mely nem igér sokat s amelyből mégis megtudhatná…

Vagy nem is szavakon múlt már?… Ők örültek egymásnak s olyan összecsengő szívvel, annyira lelkendezve, – hogy emlékezik, – ez a gondolat lepte meg váratlanul:

– Lám, – ilyesmi is van? – kérdezte magától csodálkozva, – ki hitte volna!… – Ki hitte volna, hogy vannak a világon boldog emberek is?… – Lehetséges?…

Hiszen minden szavuk nem egyéb, mint vallomás, – hogy mennyire meg vannak lepve, – s mily végtelenül meg vannak mindennel elégedve. –

Ha nevetett, – valaki egész szívéből vele nevetett…

S – mikor hallgatag lett, – az elfogódott, meleg csendben, – valaki egyszerre csak hozzásímúlt – s felnézett rá hű szemeivel…

Hogyan is történt?… – egy szűk fordulónál, – ők át akartak menni a túlsó oldalra…

S ő, Dániel, ma piros a boldogságtól, hogy nem volt már akkor is becstelen…

Nem akarta, vagy nem merte-e tudomásúl venni?…

Rögtön átsiklott a pillanat felett…

S mégis: – ez a mozdulat nagy hatással lehetett rá…

Az ősrégi templomba éppen besütött a nap s ő tágra nyílt szemekkel az ablakok reszkető világosságába bámúlt.

– Vajjon lesz-e még ilyen szép nap valaha! – gondolta s mosolygott…

Egymást átölelve, szelíden mentek később az oltár felé. – S mikor odaértek, – ő mosolygott – s megfogva kezét, azt kérdezte tőle, hogy – talán, – mi volna, – ha ők most örök hűséget esküdnének egymásnak…

Kérése nem lepte meg a leányt. – Mosolyogtak mind a ketten… S oly hűen, oly tisztán, oly boldogan nézték egymást…

S mikor már a nagy csendben elhangzott eskűje, – a leány lehúnyta szemeit s szelíden, – mint a galamb, – ráhajolt az oltár vasrácsára.

Röviddel ezután pedig kimentek a templomból.

Kinn a nap rikító fénye, mintha kinevetné, mintha meg akarná csúfolni előbbi perceik álomszerű édességét…

Ez volt talán az oka, hogy szótlanok voltak – s hogy ő, Dániel egy kissé – mintha máris megdöbbent volna…

A pillanat nagy némasága még a lelkén ült s valami ünnepélyesség-féle nyomasztotta…

 

*

 

– Fiatal szívek! – gondolta most az emlékező és sóhajtott.

– Beborúlt! – állapította meg azután és előrehajolva lenézett az utcára.

– Ni, – hiszen már esett is! – mondta magának félhangosan. Valóban: borzongó tócsák csillogtak tompa fénnyel az úttestről… – S a gránit-kockák vöröses fénylésén is elmerengett még egy kissé Dániel…

S ekkor azokra a csöpp leánykákra gondolt, akiket tegnap az utcán látott… Vidáman, hangosan csicseregtek, mint a madarak a fán… Ó – sok-sok fontos mondanivalójuk lehetett egymás számára… Nagyon érdekes újságok!… – Néha pedig egymáshoz hajoltak és sugdolóztak: – s titkok csillantak meg nedves, élénk szemecskéikben… S amellett, mily takarosak voltak, – színes kis ruhájuk mily kacér…

– Ó, ó – hogy tündökölnek még, mint a fényes kis kövek…

– S ki a megmondhatója, – mi rohan feléjük a messzeségből, hogy összetörje, kirabolja és megalázza őket…

Dániel tegnap elnézte őket egy ideig és így gondolkodott:

Hogy Istenem, – mégis – mi volna, ha közöttük volna egy, aki most, meglátva őt, eléje szaladna s azt kiáltaná: apám! Szerény, – ó csak nagyon szerény kis ruhában, mint afféle merengő ember leánykája, – de égő, érdeklődő, szívhez szóló szemekkel… – Mi volna akkor?… Vajon van-e nagyobb szívbeli sugárzás, – – boldogabb öntudat, mint mikor azt érzi az ember: ez az én kislányom,… S vajjon, hogy nézi ő most ezeket a gyerekeket?… – Azt gondolja: ezek gyerekek… S mit gondolna akkor, ha az az egy… ha ő is köztük volna?… hogy csak ez az egy van, – hogy nincs is semmi más e földön…

Dániel bíró ismét izgatott lett ezekre a gondolatokra, – mert újból erőt vett rajta régi, boldogtalan epekedése a gyerek után.

– Úgy hát – valóban elvégeztetett!… gondolta reménytelen szomorúsággal.

De lehetséges volna?… Már ne következnék semmi más ebben az életben,… Örökké csak ez? – Mindig?! – Mert mi van még hátra?

Néhány lépés a halálig… – hiszen ő beteg s már mióta!…

S az asszony úgy tesz, mintha a betegsége körül egy kis csalásfélét sejtene… Mintha ő csak kényeskednék… – Sóhajtott: – talán még szerencse is, hogy nem tudja a dolgot komolyan venni.

Ötvenkét év – mi az másnak?… Más még egészen fiatalos ebben a korban… S ő már végleg ki van merülve, megtört ember ő már!… S az asszony nem kevésbbé… Ebben az évben, hirtelenül mennyire megöregedett!…

S mily elviselhetetlen lett mostanában, – mily gyerekes! Mintha egészen elvesztette volna ép eszét…

– Hiába! – Megőrölték egymást!

Hogy mért is ment ő már nyugdíjba? – Nem tudna-e még egészen jól dolgozni? S nem volna-e okosabb? Nem jobb-e, ha az ember a halála percéig dolgozik s még alkalmat sem ad magának, hogy gondolkodjék…

Ha most bent ülne a törvényszéken… Miért is nem teszi? Más emberek baján gondolkodni jobb, mint a magunkén!…

Becsületsértés! – gondolt most régi resszortjára s mosolyognia kellett. – Mily távoli, idegen világ ma már néki mindez, – pedig csak két éve, hogy itthon van… Látszik, hogy néki mégis más pályára kellett volna mennie!…

De hisz az ma már mindegy is!… Szedné a digalént – s egész jól bírná a munkát… S csak este jönne haza!…

– Nem gondolni semmire, – mily szép is volna… – S mély vágyódás fogta el régi hivatalos helysége után… Maga előtt látta megszokott karosszékét, megütötte fülét egy-egy kollégája hangja… – S hogy vajjon mit csinál most szegény öreg Mihály két vén leányával? – Vajjon él-e még?

Mélyet sóhajtott: – Messze van ide Pest!

Mért kell neki ebben a kimerítő kis városban élnie – ezt a pár napot, ami még hátra van. – A jó levegő miatt? – Mit tud ő abból? – A lélek a fontos! – S ez is az asszony erőszakossága! – Ide kellett jönniök, – az ő szülővárosába!…

De hát vajjon – leláncolt rab-e ő, aki már semmit sem tehet, – sehogy se’ védekezhet?… És mindvégig ezt csinálni? – Ezt? – S mi fűzi őt ehhez az asszonyhoz?… Egy élet unalma, – egy hosszú sivatagi vándorlás!

Mit is tett ő, Istenem! – Mért is nem hallgatott akkor legbensőbb énje tiltakozására!…

Mily furcsa, hogy szívbéli találkozás talán csak egyszer adódik egy életben… S talán csak nem ez a régi ügy?… S ő észre se’ vette volna?…

Úgy látszik, talán mégsem az az igazi, mikor az ember azt mondja magának, megállapítja, – hogy íme én most szerelmes vagyok… Hanem amikor éli!… – S az a szerencsés ember, aki elég fürge – s nem tétovázik a döntő pillanatokban, – hanem észreveszi, amit a lelke, az egész szervezete követel!

Másként kellett volna élnie, – hiszen ez már régi dolog! – – Az ő élete: a világosság igénye és a munka, nem pedig a szerelem, – gondolta ő akkor fenhéjázón. –

S igaz lett-e? – Sem a munka, sem az élet – nem hozott semmit! – Mert néki, – úgy látszik, mindenképen hajlama van a zülléshez!… – Mert ő mindent elejt a kezéből…

Ó – miért is nem tudja ezt az ember korábban!… Hogy az ambició, a becsvágy a legnagyobb átok – az teszi mesterkéltté, az teszi tönkre az életet…

– Embert csak ember tehet boldoggá!… – Hányszor mondta ő magának azóta!…

S most már csak ezt nézze mindig?… Egyszer ő zárkózik be a szobájába, máskor az asszony csapja be előtte az ajtót… Így élni az utolsó percig?… – És ne lehessen már semmi más?…

A lázadás pirossága öntötte most el lágy vonású, szenvedő arcát.

– Kipergett az élet az ujjaid között…

– Nem tudtál belőle semmit megfogni!… – Mid maradt? – hangzott fel mélyről a vád s a jóvátehetetlen élet fájdalma csapott fel utána.

De kinn megint kisütött a nap s ő visszakényszeríté magát a múltba. – Kényszerítenie kellett képzeletét, mert most már fájóbb dolgok következtek.

Ők akkor, templom után elbúcsúztak, – még meghatottan, de máris kissé szégyenkezőn, ki tudja mért?… Azt mondta néki, hogy el kell utaznia – s már a gondolatára is, hogy el fogja hagyni, – elszorult a szíve… S hosszan a szemébe nézett…

Mégis, úgy érezte, hogy valóban jobb lesz, ha most elmegy… Megnyugszik egy kicsit, – megpihen s lesz ideje, jól megvizsgálni, próbára tenni érzéseit…

– Sietni fog s mihelyt csak lehet, visszajön… Sőt, – ha most letelik a szabadsága visszajövet Bécs felé néhány napra megint kiszáll…

Valószínűleg a címeiket is kicserélték…

A leány pedig nem szólt semmit, – tágranyílt szemekkel egyre csak nézte őt és néha bólintott.

– S ő akkor így is tervezte. – Este csomagolni kezdett szállodai szobájában, – amikor hirtelenül nagy változás ment végbe benne.

Kapkodva, idegesen csomagolt egy ideig, – aztán váratlanúl abbahagyta. Lankadtan dőlt le a pamlagra és magányában tűnődni kezdett. – Először is: nappali nyugalmának vége volt – s e helyett valami mohó türelmetlenségféle vett erőt rajta… Idegesen gondolt rá, hogy neki tulajdonképen gyorsan el kellene utaznia… – Az idő hamar eljár – s a szabadság letelik… S ha ő még Pestre is akar menni… – De akkor viszont miért nem utazik?…

Ma már tudja: – azért nem utazott el, mert már nem az az ember volt ő akkor, aki délelőtt… Valami hirtelen felborulhatott benne… – s egy éjszaka alatt erkölcsi változáson ment keresztül egész lénye…

Ő érzi ma, hogy elzülött ezen az éjszakán. – Igen: – Akkor lett Júdás ő belőle!

Úgy kezdődött a dolog, hogy száraz volt a torka, – s noha sosem szokott volt egyedül inni, – most bort hozatott…

– S vajjon, ha nem így történik?…

Talán akkor mégis, – ha egy év múlva is, – észbe kap és visszamegy érte…

De ő, – úgy látszik, – sosem volt igazán, – a lelke mélyéig jó ember.

Hiszen vannak, – igaz, – vannak meghatott percei is, – de az érzés mily hamar ellobban benne!… S e perceknek aztán semmiféle összefüggésük egymással nincs… Közöttük ott terpeszkedik az éveken át tartó, tunya közöny!…

Még némely pillanatban éppúgy lépett eléje, ahogyan délelőtt látta, – mint egy menyasszony, – sugárzón és boldogan… De annyit már akkor megállapított magában, hogy ő tulajdonképen egy kicsit érzelgős volt ma… – Azután valami megnevezhetetlen kielégületlenség is fárasztotta: – elégedetlen volt-e magával?…

Töprengett. – Talán sok minden egyebet is el kellett volna néki mondania…

Úgy képzelte, hogy voltaképen nem volt elég bátor… – Hogy mért is nem simogatta meg legalább egyszer, – mikor annyi „alkalma” lett volna rá… – Milyen kár! – – S hogy mért nem csókolta meg? – ó, mily ostoba ő! – akkor!… – abban a pillanatban… Hiszen biztosan ezt várta!

S e gondolatnál elöntötte a vér s felállott.

Fel-le járt később szobájában, – összeráncolva homlokát, mintha gondolkodnék valamin s aztán odaállt az ablakhoz.

Kinn fülledt, nyári éjszaka volt… A szemben levő ház egyik ablakából nagy fényesség világolt feléje, – női nevetés is hangzott át s valaki tréfás hanghordozással énekelt. – – Betette az ablakot.

Ámde, – hiába próbálta megnyugtatni magát: – a lavina már megindult – s önuralmának máris vége volt!… S minden, amit szelíd tekintete meghunyászkodni kényszerített, – most elemi erővel rontott reá.

Ó – ma már jól érti ő, hogy mi történt véle akkor este!…

– Úgy látszik, – ha fertőzött a múlt, – a szem parázna…

– Hiszen tiszta lelkek, ártatlan világok talán nincsenek – s talán csak az a jó, aki tudja, mi benne az ártalom s úr fölötte…

– Akkor egész éjjel ott hentergett ágyán – s vetkőzni látta őt… Szeme előtt káprázott opalizáló, nagyon világos bőre…

S csak reggel felé aludt el, kimerülten az önző, kíméletlen és erőszakos vágyakozástól. –

Másnap pedig egész nap ott sétált a boltocska közelében. Néha szívdobogás fogta el. – Folyton azon törte magát, hogy mit is fog néki mondani. Attól tartott leginkább, hogy hangja elfogódott lesz, – ügyetlenül fogja kezdeni s evvel „elrontja majd az egész ügyet”…

Már délután négy óra volt s ő még semmit sem evett… De éhes mégsem volt, – e helyett egy kellemetlen, szorongó émelygés fogta el… Az idő ennek ellenére is elég gyorsan telt…

Csodálatos módon: – nem tudott elfáradni!… S bár nem egyszer összerezzent, ha a kis bolt ajtaja nyikorgott – most nem volt türelmetlen, – úgy érezte, hogy szívesen ott sétálna akár három napig is…

Ekkor, – négy óra felé, – kinyílt az ajtó s ő jött ki a boltból.

Dániel megszédült. De erőt vett magán s erőltetett mosollyal közeledett feléje… A hangja valóban elfogult volt, mikor megszólította, – a torka égett és el is pirulhatott…

Mégis: elég simán ment a dolog – s ő meg volt az első pillanatokkal elégedve. – Annyi bizonyos, hogy eddig, ha előre elkészült mondókájára, – még ennyire sem tudott természetes és közvetlen lenni.

De nem volt képes többé nyíltan és tisztán a szemébe nézni, – nem volt többé boldog, amíg vele sétált, hanem e helyett nyugtalan és mohó – és gyakran úgy érezte magát, mint a csaló, aki szívélyeskedik, de alattomos szándékkal.

A leány, mikor meglátta őt, – láthatóan meg volt lepve, – s bár örült is neki, – de tartózkodóbb volt-e mosolya? – vagy volt örömében valami szomorúság is? – Megérzett volna mindent? Lehet. Legalább első szavai ezt látszottak kifejezni:

– Hát mégis itt maradt? – ezt úgy mondta, oly lemondón, mint aki szenved, hogy újból találkoznia kell vele.

Később ez az aggodalom, vagy nyomasztás talán el is tűnt szemeiből… – s mégis Dániel már megijedt, hogy személye netán vesztett tegnap óta érdekességéből…

Elkezdett tehát saját magáról beszélni… És – sokat hazudott az nap délután, ami nem volt szokása. Kitalált történeteket mondott el életéből, s – meg kell hagyni – nagyon finom érzékkel… E történetekből kiderült, – hogy igen, – vannak neki rossz tulajdonságai is, hogy ő sem valami tökéletes ember – s mégis inkább erényei világítottak erősebb fénynyel.

S a hangja is, – mily más volt! Ami barátait oly ellenszenvessé tette azelőtt, ha udvarolni hallotta őket: – ugyanazon a mesterkélt, édes orr-hangon beszélt… Ő is „kukorékolt”, – ahogyan az ilyesmit megvetőn nevezni szokta.

Pedig! – ha előre tudta volna! „Ügyét” nem lehetett elrontania. Aminthogy nem volt sem mesterkedésre, sem különösebb ügyességre, vagy ravasz „fogás”-ra szüksége…

– Az volt talán a nap életében, melyen úgy érezte, hogy ő az „élet királya” – s hogy mégis csak ő Isten kiválasztottja – s hosszú meghúnyászkodása után bizonyára ismét úrrá lett rajta ellenszenves önhittsége is…

Mert ő az, aki élete során mindenkor másként cselekedett, mint ahogyan elgondolta…

Hiszen élete döntő pillanataiban sosem volt elég komoly, hogy mérlegelje, hogy mi az, ami néki igazán fontos… – aki mindig meghúnyászkodik az élet előtt – s megvesztegetteti magát édes adományaival, – az egész jövőjét pedig kiejti kezéből…

Ó – ő nagyon olcsón adta el aznap lelke üdvösségét!

Egy nap szédületéért – egy felszakadó örömkiáltásért!…

Erre volt-e szüksége: – mikor elhagyatott volt s oly magányos, hogy belekábúlt éjszakái csendjébe… – mikor úgy botorkált végig egész életén, mint a hontalan.

Aznap mindezt alkalmasint nem kérte számon már magától: – szerencséje nagyobb volt, hogysem feleszmélhetett volna…

S ha visszagondol – a messzeségen át úgy rémlik neki: – mintha a leány akkor már tudta volna: – hogy elárúlta, hogy ő elpocsékol mindent s hogy nem is fogja látni többé…

Lemondó, elmerengő tekintete, – könnyei, – szomorú forrósága, – mintha mindevvel búcsúzni akart volna tőle…

Mégis – úgy ajándékozta néki tisztaságát – oly természetes és hű odaadással, ahogyan csak azok a jóságos és boldogtalan lények teszik, akikben még nincsen semmi számítás, akik mindig és mindenben az életre és érzéseikre bízzák magukat, – mindaddig, amíg a szenvedés őket is számítókká és mesterkéltekké nem teszi.

Még ma is emlékszik arra a diadalmas érzésre, arra az ittas és boldog hahotára, mely egész bensejében, minden erében ott viháncolt, mikor befejezett kalandja után sétálni indúlt az ismeretlen város éjszakai utcáin.

Rábízta magát lábaira – vigyék őt akárhova. És – hosszú idő után először, – szép tervek, boldog reménységek keltek újra életre benne s ő ittas hálával nézett fel a szelíd csillagok felé.

A leányra pedig nem gondolt többé, – eltemette őt mindmáig. – Aminthogy ezen az éjszakán képtelen is volt gondolkodni – nem voltak sem meggondolásai, sem lelkiismeretfúrdalásai, nem sajnálta és nem szerette őt többé mindmáig – amikor fölébredt benne a múltakból, hogy számon kérje tőle, amit elfelejtett.

Akkor, – éjfélig sétált boldog tompulatban, aztán mélyen aludt másnap délig, – délután pedig búcsú nélkül elutazott.

 

*

 

Mikor későn délután az asszony bement Dániel dolgozószobájába, férjét ott találta egy nyitott szekrény előtt, amint kis bőröndjébe fehérneműt rakott. – Az efféle „lázadás” nem volt már néki ujság…

S noha már azt megtanúlta élete során, hogy jobb ilyenkor hallgatni és gúnyosan várni, hogyan omlik össze az egész „vállalkozás” – és csak a végén, a biztos győzelem tudatában elejteni azt az egy-két szót, mely a szívig hat hegyével, – most, nem tudni miért, mégsem tudta türtőztetni magát, hogy egy szót oda ne vessen…

De, – nem kapott feleletet. – Később okot keresett rá, hogy újra bemenjen a dolgozószobába. – Dániel ekkor már készen volt csomagjával s az íróasztalnál ült és írt. – Mikor felesége bejött, felvetette fejét és ránézett, – de tekintetében nem volt sem harag, sem neheztelés… Enyhült, tiszta komolysággal nézett rá s ez az asszonyt még jobban ingerelte.

– Végrendeletet ír? – vetette oda kihívón.

– Igen, – felelte a férfi csendesen s tovább dolgozott.

Ez sem sikerült tehát. – Este, a vacsoránál újból kísérletezett, – de hiába, Dániel nem nyilatkozott. Ez mégis csak megdöbbentette: – azelőtt ez az ember sosem tudott sokáig haragudni… Bármi volt is köztük: elmúlt róla a harag, mint a felhő – s ha nem is volt éppen olvadékony, mint ő az „ilyesmi” után, – megszokott közönyében nyomát sem lehetett érezni, hogy valami történt. – Most „nagyon is” hallgat.

– Csak nem igazán beteg? – talán mégsem kellene őt ennyire… Vagy valami borzasztót tervez?… – Istenem!…

Nagyon megijedt tehát – s noha ő sosem szokta így kezdeni a kibékülést: – most nagyon ellágyult. Könnyes volt a szeme, mikor megkérdezte tőle, mi baja?

– Semmi – felelte Dániel nyugodtan és felállt az asztaltól. Egészségére kívánta a vacsorát és visszavonult szobájába.

Reggel pedig néhány jól meggondolt sort hagyván íróasztalán, – elutazott Dániel bíró, hogy felkeresse őket.

 

*

 

– Elkésve szaladni a vasúthoz, nehéz batyuval s amellett még sántának is lenni! – mily nehéz élet! – gondolta tűnődve Dániel, mikor kinézett ablakán az egyik állomáson.

– Majd csak elmúlik ez a perc is, – múlt lesz nem sokára, hogy itt voltam, – de vajjon kinek, ha én már nem leszek?… gondolta később.

A képek pedig tűntek és suhantak… Hangok zsibongtak, fény villant körülötte – s ő mintha álmodnék: nem nyúlt semmi után!…

– Mily közömbös ő már! Milyen más ma már utaznia, mint régen, – amikor még mohóságában alig bírt nyugton maradni helyén…

Két utas jött be nemsokára fülkéjébe s halkan beszélgettek… Az egyik bajusza gyapjai alatt bodorogtatja a füstöt s mosolyog… A másik mesél… Az utazásáról s végül: hogy ő ajándékot is visz a kis leánykának – s avval kicsomagol selyemburkából egy színes legyezőt…

S a tűnődő felfigyel: s máris elképzeli a kislányt… Hallja friss hangocskáját, amint a lámpa körül ugrál, illegetve magát – s énekel! S majd legyezgeti magát vele valami sötét állomás mélyén, egy kis szobában…

Ez az ember utazik s a kislányára gondol, aki egy kis szobában üldögél, de vajjon kire gondoljon ő e nagy világon?… egy megúnt, szomorú életből jön, melyben semmisem rokon vele.

– Rossz hír őt már nem érheti, – kit kell féltenie?…

S megy az ismeretlenség felé!… Mily bizonytalan is az emberélet, mennyire nem tudja az ember, mit csináljon véle!

– Honnan veszi biztonságát ez a halászsas, – mely most a folyó felett lebeg? – Honnan veszi, hogy mit kell tennie?… Oly nyugodtan végzi dolgát, mint aki öröktől fogva van… Természetes is! Ha csupa ilyen határozatlan lény élne a világon, – nem volna e világnak semmiféle karaktere… ezek adják meg karakterét: akik hamar ráeszmélnek, mi dolguk itt – s nem kételkednek benne… nem haboznak… – Ó, hogy ő mily rosszul élt!

Ott egy kivilágított, repkényes ablak, a mélyén árnyék mozog: – vajjon nem ott lakik-e most?…

Oderbergen túl egy fiatal hölgy ül melléje az étkezőkocsiban: – négy katonás fiúval… – Megetette őket: maga volt a szigorú anyai gondoskodás…

– Mily biztos ez a fiatal nő a dolgában – s mily biztosak már ezek a fiúk is… Olyanok, mint a halászsasok… – S ha ezt most hangosan megmondaná nekik, – biztosan bolondnak néznék…

– Vajjon az asszony otthon képes volna-e ilyen szenvedélyesen foglalkozni gyermekeivel? – Szó sincs róla! – A természet tudja, kinek adjon.

De néki mégis csak ki kell fejeznie elismerését.

Udvariasan előrehajol tehát s befelé tekintő szemmel mosolyog.

– Asszonyom, – szól halkan, – milyen szép gyermekei vannak Önnek!

Az asszony ránéz… Nincs meglepve: nyílt és bátor. – Előkelő fajta lehet! – A hangja csengő és szilárd.

Megtudja tőle, hogy Németországban élnek, – de a fiait itthon nevelteti. – Papoknál. – S most viszi őket az apjukhoz látogatóba.

– A sötét középkor híve vagyok uram és a szigorúságé, – szól és mosolyog… Csak szerzetesek hivatottak gyereket nevelni…

– Én a modernséget gyűlölöm, – jegyzi meg később…

– No és? – feleli, – az sem baj, ha magol a gyerek, legalább tanul valamit…

– Igen-igen, – válaszol Dániel tűnődve… És kérem… vajjon nem esik-e most nehezére… Hogy mégis – nincsen hozzászokva, tetszik tudni… – nem teher Önnek?…

– Nem uram, a gyerek nem teher! – mondá gőgös, szinte sértődött mosollyal.

– Ön bíró? – kérdezte aztán enyhültebben s meleg tekintettel… – Óh ne higgye, hogy olyan fiatal vagyok… Csak azért maradtam fiatal, mert gyermekeim vannak, no és – mert nem vagyok kövér… – s nevetett.

S a tűnődő sokáig figyelte a tiszta termékenység e szimbólumát, a kötelességteljesítés e régi képét s a maga anyjára gondolt.

Ez az örök, a régi anya-fajta! A becsvágyó, szigorú anyáé! Aki úgy fog megjelenni fiai előtt, mint a szentség, – akiért rajongani fognak, ha sok küzdelmük lesz is vele…

– A szentség, – úgy látszik benned van, ha egyáltalán lehet, hogy valaki szentnek lásson – gondolta most. – S néked nincs senkid!

– Ó – ő, már nem kergetné, nem hajszolná… Nem is fogja… Mert ő már tudja, mit ér a törtetés…

S Dániel bíró felállott az asztaltól. – Mosolygott, – szelíden és derűsen, mintha e beszélgetés alatt végleg tisztázott volna magában valamit.

S ettől fogva nyugodt volt és szinte vídám az egész úton. – Csak akkor dobbant meg a szíve, mikor Krakkóba értek. Szorongást érzett.

Éjszaka volt – s noha előre elképzelte a pályaház környékét, – az mégis idegenszerűen tátongott előtte.

– Minden nagyobb, mint amilyennek képzeltem, – állapítá meg a kocsiban, az alvó város házait nézve.

Borzongott a hűvös éjszakában. – Nehezen kapott szállást: A szállodák zsúfolva voltak. – Végre egy szűk kis szobával kellett beérnie.

Hamar elaludt, – de már kora hajnalban kiugrott az ágyból és sebesen felöltözött.

Kinn a derengésben hollók és varjak százai csapdostak, kerengtek a tornyok körül…

Azonnal elindult. – Mikor kocsija befordult arra a térre, – megállította és lassan, gondosan körülnézett…

– Milyen más! – gondolta. – Más irányban is fekszik és sokkal nagyobb!… – Leszállott a kocsiról és lassan gyalog elindult.

S oly mohón, amily mohó fiatalkora óta nem volt – minden házat, minden ablakot szinte elnyel tekintetével… S az utcakövekben ismerősöket keres.

Nem csalódott – a kis utca hű volt hozzá, – itt még minden a régi.

A bolttal szemben egy üres telek állt akkor… Igen, ez még ma is üres… De a ház?…

A házak talán még mind a régi rendben állanak… Csak ez az egy – lehetséges volna?… Igen, már nincs!… Elmúlt!…

Helyén egy új, kétemeletes bérház s a házmester semmit sem tud a régi lakókról…

Egész délelőttjét hivatalokban tölti, – sehol sem tudnak semmit…

Délután kissé kábultan jár körül a régi városrészben… Idegeneket megszólít: ő öregembereket keres, akik talán tudnának néki egy régi ügyben felvilágosítást adni…

Egykedvű közöny fogadja mindenütt. – Az emberek nagyrészt fiatalok, élénkek és régi dolgokról mintha hallani sem akarnának.

Hiszen nem ismert ő itt senkit, – mégis érzi, hogy egy másik, egy új világ kelt itt életre azóta…

– Fel is út, – de bezzeg le is út! – gondolja Dániel. – Ti is, mind el fogtok tűnni innen…

Végre egy nagyon öreg ember elé vezetik. Úgy látszik azonban, már nem egészen épeszű. Össze-vissza hadar mindenfélét, – lehetetlen belőle kiokosodni.

Már alkonyodott s ő ki volt merűlve.

Idegesen ott hagyta az öreget. – Sétálni indúlt. Megszólított egy ácsorgó embert, vezesse őt a zsinagóga felé.

Vezetője, egy szakállas, lustálkodásra hajló ember egész úton fecsegett:

– Úgy látszik, Ön liberális ember uram, – mondá neki… – Úgy is van rendjén… Isten is liberális, ha ennyiféle embert eltűr a világon…

– Mi az Ön foglalkozása? – Bíró? – Úgy! – És sokat keres egy bíró, – folytatta azután.

– De íme a zsinagóga!… Be akar talán menni? – Megszerezhetem a kulcsot, ha tetszik… Nagyon sok szép régi kincs van benne…

Megborzongott… Nem kívánt bemenni. Kifizette tehát vezetőjét.

S az évszázados templom épp úgy állt ott, mint hajdanában. Nehéz téglafalai ódon méltósággal meredtek szembe a rohanó idővel. – Megingathatatlannak tűnt.

Dániel bíró pedig körülnézett. – Templomtornyok intettek felé minden oldalról a homályban… Ősi mutatóujjak!

Vajjon hány generációnak ütötték már el, hogy megint vége a napnak?

Ellenség közeledett, távolodott, generációk tűntek el s ők még ma is a tiszta ég felé meredve élik a napfényes őszt – s figyelik az alanti nyüzsgést…

S hogy vajjon figyeltek-e arra is?… Itt élt valaha egy fiatal leány… Kis termetű – s vöröses haja volt…

Későn este nyugtalanúl tért vissza szállodájába s nyugtalanúl töltötte az éjszakát… s ez éjjel mániakus szenvedéllyé nőtt meg benne az indulat, hogy meg kell találnia…

– Talán már nem is él! – ez zakatolt benne állandóan.

Reggel újra elment az öreghez. Megkérte hozzátartozóit, tolmácsolnák előtte pontosan kívánságát s azután magyarázzák el neki a választ… A Kerszka-utcában, ezelőtt harminc évvel volt egy öreg cipész…

Kiderült, hogy az öreg őt valóban ismerte… De nagy feneket kerített a dolognak s végül ő maga is belezavarodott… – Úgy látszik, olyan természetű ember, aki ha valamibe belefog, se vége, se hossza s a részleteket nem tudja megkülönböztetni a fődologtól… – Vagy az öregség teszi?

Már vagy egy óra óta hadar s Dániel lassan elvörösödik a türelmetlenségtől.

Mintha egy lim-lomos kosarat borítanának fel… Elhamvadt, elárvult, messzetűnt életek… Emberek bukkannak fel, akik vagy régen meghaltak azóta, vagy elszéledtek, – elsodorta őket az ide-oda hullámzó áradat.

Beszélt egy emberről, aki háromszor házasodott s összesen tizenkilenc gyereke született… azután egy asszonyról, akinek senkije sem volt már s bánatában kivándorolt Amerikába, – „olyan szegény, kedves, ősz, öreg asszonyka volt – és olyan jó volt szegényke…” – de a honvágy mégis csak visszahozta s a megérkezése napján meg is halt… Igen gyakran visszatért egy vörös emberre, akit rossz szívűnek mondott mindenki… Ez az ember, mikor elvált tőle a felesége – ott ült egész nap, mint egy kutya, az asszony háza-kapujában s egészen lesoványodott… – S folyton azt hajtogatta: hogy most már senkije sincs, aki majd annak idején segít neki meghalni – –

– – Dániel még három napig bolyongott a városban – s mindenkinél érdeklődött, akiről azt hitte, hogy megtudhat tőle valamit, – de hiába.

Ődöngött s azzal töltötte az időt, hogy az ismeretlen arcokat figyelte – s igyekezett velük többször is találkozni, hogy megsejtsen valamit az életükből s a távolból ismeretséget kössön velük. –

Délben, üzletekből sebtében hazaszaladó fiatalemberek… Biztosan anyjuk van otthon, aki már alig szól, akinek alakja lassan elhomályosúl: – az új generáció nagy életereje kiszorítja őt helyéről, ahonnan már úgyis elmenni készülődik…

S míly szomorú, mily reménytelen minden!

Arcokat lát: – az egyik olyan, mint a hóemberé: fehér és kifejezéstelen… Bogyó-szemek s alattuk az orr: mintha tréfából nyomták volna oda… Egy másik arcon meredt mosoly: a kövér és ostoba emberek örök gúnyorossága… Egy távoli reménytelen tekintet pedig mintha azt kérdezné tőle: mondd minek élek, minek állok itt?…

Kutyák csatlakoznak hozzá s kísérik útján… Némelyik ló bánatosan, hosszan ránéz…

Lám, – az állatok! – mennyire elfeledte őket! Azelőtt velük érzett! – szüksége volt meleg érdeklődésükre!… S az állatok szerették is! Mert sosem védekezett… – mert bizalommal volt irántuk… S ma már ennek is vége…

– Milyen finnyás vagy! Szegény apa a vasat is megette volna, – mondja egy gyászruhás hölgy egy gyermeknek elmenőben.

S ő ődöng és tűnődik… Néha felbukkan benne egy-egy kikristályodott szó…

Felnéz az ablakokba s elgondolja: – lám, itt is lehet születni, egy kis szobában, fenn a harmadik emeleten… S aki itt látja meg a napot, – nyilván sokáig azt hiszi, hogy ez a kis utca itt, az egész világ… S a távolból úgy gondol majd ide vissza, mint a legszentebb tájékára e földkerekségnek…

Megy… megy s néha megáll. Egy kertes villa kerítésén benéz: – egy félelmes, kopasz úr lármázó gyerekeket kerget… S azok, mint a madárcsapat szárnyra kelnek s ismét elülnek valahol…

A harmadik napon különös kalandja volt. Egy kis utcában járt s azon gondolkodott, hogy ebben a kis szobában képtelen aludni – jó volna talán átköltözni valahová… Ekkor egy világos arc villan meg előtte s Dániel szíve megdobban… Mintha hasonlítana!

Utána siet… Fiatal leány, alacsony termetű… S még a járása is! Eléje ér – s az arcába néz… A leány visszanéz rá s elmosolyodik.

Vajjon hasonlít-e hozzá valóban? – Bizonytalanságán vette csak észre, hogy voltaképen mily homályosan emlékezik reá…

Kicsi termet, – vöröses fényű, lágy hajtincsek a homlokán… Nagyon világos arc… – Ennyi az egész!

Könnyen lehet, hogy meg sem ismerné! – S mennyire megváltozhatott azóta!…

Egy kirakat ablakában sokáig a saját arcát tanulmányozta, – vajjon mennyi maradt még meg a régiből?…

Dél volt, mikor a Kerszka-utca közelében hirtelen megállott.

Az egyik kapun német írás: „itt szoba kiadó.”

Sokáig állt ott csodálkozásában… – Egészen az anyja írása!

Tárcájából elővesz egy régi levelet, – anyja utolsó levelét – s egyenkint összehasonlítja a betűket.

Szinte ugyanaz az öreges írás: tömzsi betűk, öreges cikornyák, – a hasonlóság meglepő. – Lassan tovább megy s még egyszer tűnődve visszanéz. Aztán a levelet olvasgatja.

„Nem teszek szemrehányást fiam… Az Isten majd csak megsegít téged… Én mindig csak azért imádkoztam, hogy valaha boldog, szabad és hatalmas ember légy…”

– Boldog és szabad ember? – gondolja most s mosolyog. S ha így volna is, – meddig tarthat egy ember boldogsága és szabadsága? – Szegény anyám, nyilván azt hitted, hogy én örökké élni fogok…

Aznap délután azonban mégiscsak szerencséje volt. – Végre sikerült néhány adatot megtudnia róluk, – egy embertől, aki annak idején, mint gyerek ismerte őket. Így – megtudta tőle, hogy az öreg cipész halála után a család elvándorolt innen, – egyik része Bécsbe költözött, ahol az öregnek egy leánya volt férjnél, a másik része máshová, – talán Sziléziába ment…

Megint sok ismeretlenről esett szó és egyszer említette azt a bizonyos vörös embert is.

Dániel aznap jobb hangulatban tért vissza szállodájába. Talán mégis csak sikerül… S mégsem kell visszatérnie!…

– Hogyan – ő erre gondol? Hogy talán vissza se tér?…

– De nem ám! – mondá sajátmagának szinte pajkosan s hamiskás mosollyal.

S ettől kezdve oly nyugalom és derű szállotta meg, mint már rég nem.

Hosszú idő után először szivarra gyújtott s az ablakfüggönyön át sokáig kinézett az éjszakába…

Mégis nyugtalanul aludt, reggel felé pedig különös álma volt.

Azt álmodta, hogy felment megnézni azt a bizonyos kiadó szobát… Belép: – s íme – egy homályos kis zúgban valóban az anyját találja. – Meg sem lepődik. – Bár a vonásai alig ismerhetők fel a homályban… – mégis észreveszi, hogy van benne valami idegenszerű is: amilyenek az emberek a halál után egy új életben szoktak lenni…

De görnyedt alakja még mindig oly melegen ismerős!

S ők beszélgetnek… Csendesen és szívélyesen – de nem meghitt dolgokról, – mert úgy viselkednek mind a ketten, mintha valaki más is jelen volna, aki előtt – egyetértőn, – mégsem akarnák elárulni, hogy milyen viszonyban vannak egymással…

– Ide menekültél előlem, szegény anyám, – kérdi tőle magában s képzeletében megindúltan dédelgeti ősz fejét…

– Hát oly rossz volt néked velem?… Jobb neked most ebben a nagy szegénységben?… Neked, ki oly nagyravágyó voltál?…

– Itt talán van egy másik fiad énhelyettem, – aki jobb mint én?…

S anyja oly csendes és elégedett, mint életében talán soha… Ő pedig ott áll vele szemben – s boldog… Úgy érzi, hogy nem akar többé elmenni innen…

Az anyja mosolyog és az ablak felé néz… Egyszerre lassan feléje fordúl s e pillanatban szeme megcsillan s tekintetük találkozik…

Szemeinek kísérteties, hideg fénye lelke fenekéig megrázza Dánielt, aki az iszonyattól dideregve felébred.

– Biztosan ő sem él már! – Egészen biztosan! – ezt dadogja, mialatt oly lázas nyugtalansággal öltözik, mintha üldöznék. – Érzi: hogy napjai s éjszakái: egyre nagyobb gyötrelem…

Kényszer kergeti, hogy megnézze a kiadó szobát. – Szinte szalad. – A kapú előtt egy pillantást vet az írásra s felmegy.

Egy idősebb, kövérkés asszony fogadja, – idegen, sosem látott arc.

S Dániel zavarában előadja, hogy őt ide utasították… A Kerszka-utcában harminc év előtt élt egy öreg cipész, – afelől szeretne érdeklődni…

Az asszony csodálkozik, – csóválja a fejét. – Hogy lehet az, hogy ide utasították? – Nagyon sajnálja, ők nem tudnak semmit.

Még ott áll néhány pillanatig s aztán udvariatlanul becsukja előtte az ajtót.

S Dániel tűnődik, mintha még valamit akart volna néki mondani.

S ekkor újból kinyílik az ajtó.

– Bizony, – néki csak most jut eszébe, hogy talán az apja tudna valamit a dologról…

S azzal bevezeti őt egy szobába, ahol az ablak mellett bebugyolálva egy nagyon öreg ember ül.

Dániel megismétli kérését s az asszony papír-tölcséren át beletrombitál az öreg fülébe.

Az aggastyán felfelé ráncolja homlokát, – gondolkodik és csóválja a fejét. – Nem, nem tud semmit.

– Nehéz már énnékem visszagondolni uram, – már nagyon rossz az én fejem, – mondja szívélyesen nézve Dánielre.

– Hogy van az, hogy maga nem ismeri, hiszen maga itt mindenkit ismert… – trombitálják a fülébe. – A papának zálogháza volt, – teszi hozzá magyarázva az asszony.

– Hát, – hiszen ismerni ismertem, – szó sincs róla: jó cipész volt!… igen – nagyon jó cipész volt… De meghalt…

– No igen, igen… tudom, – aztán kivándoroltak… De hogy hova? Sajnos, – én azt nem tudom… Azaz hogy az egyik lánya…

– Melyik? – kérdé Dániel szívszorongva.

– Melyik? – harsogja az asszony a fülébe.

– Én bizony nem tudom, melyik… Olyan alacsony!…

– Vöröses? – kiáltja Dániel.

– Igen – az! feleli az aggastyán. – Hozd csak ide az én irományaimat…

S avval az asszony kihúz egy fiókot és az aggastyán elé teszi. – Régi, porladó holmi – s az öreg sorra megnézi őket, minden rendben van-e még? S magyaráz:

– Ez egy erszény, ebben nagyon régi bankjegyek vannak… – Egyszer eltette magának és elfeledkezett róla… Aztán megtalálta… Persze a pénz már nem ért semmit…

– Ez egy nagyon finom, gyűrűs szivar a bécsi kiállításból… Emlékül tette el magának – s eddig nem volt lelke elszívni… Egyszer még majd csak rágyújt… Sajnos, – már biztosan elment az aromája…

– Érmek is vannak itt – ezeket még a porosz háborúban kapta…

– Ezek pedig itt okmányok… Hitel-levelek, – mi egymás… Meg lehet nézni: – egyik-másik még a céhek idejéből való, – rajta a pecsét is…

– S aztán – itt van egy régi notesz… No ez az!

– Stajerország, Pegau város… – lássa itt volt nekem egy vevőm… És ő alighanem ide mehetett, – mert még én adtam is neki egy levelet, mikor elment, hogy vigye el a vevőmnek, aki tartozott nekem… De aztán meg is fizette… – mert becsületes ember volt…

– Lássa, – Johann Huch, – így hívták az én vevőmet… Az mészáros volt… És gyapjút vett tőlem… De ennek már negyven éve!…

– Igen, az úgy hiszem, férjhez is ment… Egy vörös ember volt az ura, – de hogy hogyan hívták, – bizony én azt nem tudom… Csak azt tudom, hogy az rossz ember volt…

– De, – azt hiszem, elvált tőle… Igen, igen – mert hiszen egyedül ment.

– Jó kis asszonyka volt… – ismertem. De hát azt már igazán nem tudom, – lehet, hogy voltak gyerekei is… Talán voltak, talán nem voltak…

Dániel pedig lázasan sietett haza s még aznap elutazott.

 

*

 

Pegauban, úgy látszik, mindenki elfeledte.

Huch mészáros már régen eladta házát és elköltözött. – Utóda, aki valaha segéd volt nála, – egy szeplősképű, szemtelen tekintetű ember, az arcába nevetett Dánielnek s azt válaszolta néki, hogy ő ilyen dolgokkal nem igen foglalkozik ám… Ő húst vág – és ha az úrnak van valami nagyon jó tehene, – de az aztán tehén legyen az áldóját, – ő esetleg hajlandó olcsón megvenni… De csak akkor, ha az úr érti a szép szót és hagy magával alkudni…

Dániel tehát kocsmákban, a piacon érdeklődik tovább, – boltokban mindenfélét vásárol, hogy meg ne únják örökös kérdezősködéseit…

Mindez lassacskán mégis csak kimeríti. Hiszen eleget csodálkozik, hogy eddig is bírta. – A lábai most már kezdenek elnehezülni, az emberektől pedig megundorodik – s végül is apatikus közönybe merül.

Egy este a kocsmájában vacsorázik s látja, hogy az egyik asztalnál stájer öltözetben egy társaság ül… Érdeklődik, kik ezek s megtudja, hogy színészek, – ma itt énekes előadás lesz…

S néki, – noha borzong még a gondolatától is, hogy meg kellene őket hallgatnia, – még sincs ereje, hogy felálljon…

Kinn didergetős, őszi szél sivít, – hallani, amint faleveleket seper… – Az úton már alig jár valaki – nagy ritkán még nehéz csizmák koppanása hallik – s elvétve nyikorog egy-egy megrakott szekér az ablak alatt. –

S idebenn a sivár lámpa fényénél felnőtt emberek illegetik magukat néhány paraszt előtt… – A másik asztalnál pedig pénzes kupecek ülnek – s szemmel látható, a színészek mennyire óhajtanák tetszésüket megnyerni.

Dániel már délután óta itt ül. Kezdetben a tulajdonos fiát figyelte. – Ravasz, rosszindulatú, dologtalan kölyök lehet, – állapítja meg magában. – Sokat nevet, egyik lábáról a másikra áll, – lézeng s minduntalan odamegy a tükörhöz fésülködni. – Körülötte az egykedvűség…

– Mindenütt jó, de legjobb otthon, – mondja közben egy távozó utasnak.

S ide-oda jár, aztán kártyázik egy vasutassal, minden pillanatban rágyújt és gyakran a homlokára üt. – Nyílván: nem tudja, mit tegyen életerőivel: – hiszen duzzad, – még fiatal!… – S már megint itt az este: – elmegy tehát egy kicsit sétálni, – vagy valami lányokhoz… – – Most az egyik énekesnő körül legyeskedik. – Milyen jó, hogy ez nem az ő fia, – gondolja Dániel.

Vannak itt továbbá konyhában élő lények: – a tűzhely örökös füstjében terpeszkedők, kik az életüket hámozással töltik…

Egykedvű, lassú vándorlás ez! Unalom és nagy, nagy lassúság!…

Ülnek és sokat esznek… Néha pedig énekelnek…

S Dániel ott ül köztük, – összeszorított szemöldökkel, szigorún s úgy hallgatja trágár nótáikat, – a bíró hivatásos tárgyilagosságával.

– Úgy látszik, ez a világ mégis csak a kergék világa.

– Leülnek vigadni s azt sem tudják, minek örüljenek oly nagyon, – s összeütik tenyereiket, mint a bolondok…

– Néha már egész olyanok, mint valami leitatott, kótyagos madarak…

– S micsoda pocsolya! – Vajjon lehetséges-e, hogy néki valaha… Hogy ő kedvet talált volna ilyesmiben?…

– S még utódokat kívánjon az ember?… Szegény ártatlan gyermekeket, akiknek ezt a sok badarságot mind ki kell majd kóstolniok?…

– Hogy a céltalanság tovább tenyésszen?…

– S ebből a vérből… ebből az ő megátkozott véréből?…

– Vágyaink vannak, tehát céljaink is vannak, – de a természetnek semmi célja velünk… S a fejlődés is: csak véletlen játékossága!… – Ami pedig a logikát illeti… No, igen – tudjuk már… Ez a mi vigaszunk…

Felállott s menni készűlt.

E pillanatban az egyik énekesnő melléje perdült s mielőtt védekezhetett volna – a nyakába ugrott s egy csókot cuppantott arcára. –

Az asztalok felől nevetés hangzott. – A tulajdonos fia tapsolt.

S az öreg Dániel vörösen az undorodástól, nem tudta mit tevő legyen.

A kifestett, kövérkés dáma még egyre ott csüngött nyakán s az egész társaság hahotája közben lassan csókolgatta, – s „pubikám”-nak, „kincsem”-nek nevezte…

– No de végre is… Mi lesz kérem?… Hajlandó ön engemet már békében hagyni? – dadogta Dániel vérvörösen.

Aznap éjjel pedig már nem aludt semmit. – Derékfájása volt és ismét félelmek vettek erőt rajta. – Elhatározta, hogy hazautazik.

Még annak sem tudott már örülni, mikor reggel váratlan szerencse érte…

Gépiesen – már csak szokásból, – beszédbe elegyedett egy kofával, – s újra kezdte mondókáját, hogy ő voltaképen keres itt valakit, – egy rokonát, aki Krakkóból jött ide lakni, – családi ügy, – örökségféle… – Az illető egy alacsony termetű asszony…

A kofa homályosan emlékezett egy kis-termetű özvegyasszonyra, aki rövid ideig itt lakott a városban… Üzletet akart venni, – de aztán elment innen… Ha ugyan az az!… Azt hiszi, hogy Marienhof-falúba ment… Dehát ennek már legalább húsz-huszonkét esztendeje!… Persze ő nem kezeskedik, hogy ugyanarról beszél… Alacsony termet, – vöröses haj, – ez megfelelne… Talán három gyereke lehetett…

– És a legidősebb? – kérdé Dániel.

– Honnan tudjam én azt uram? – Menjen el abba a házba, ahol lakott… Itt nem messze lakott…

A régi lakásán már nem tudtak róla semmit.

– Lehet, hogy fölültet, – gondolta Dániel. – Hiszen vannak emberek, akiknek az ilyesmiben örömük telik… – Nem baj!

Másnap éjjeli két órakor mégis elutazott, – azzal az elhatározással, hogy ez az utolsó kísérlete… – Könnyen lehet, hogy az a krakkói öregember, – talán már az sem tudta, mit beszél…

– Hát, – eltűntek, – ők is! – nyomuk sem maradt… Most már biztos, hogy nem is él! – gondolta komoran.

Csak néhány állomást kellett vonaton mennie. – Onnan az út nyolc kilométer Marienhofig.

Miután kocsit nem kapott, – elindult az éjszakai hidegben gyalog.

Az út nagy fehérsége bántotta szemeit s mindúntalan könnyezett. – Borús gondolatokkal indúlt el, de aztán meglepően hamar megkönnyebbűlt.

A csillagok még sokáig hunyorogtak az égen, s ő, hogy ne kelljen az útat néznie – felnézett a csillagokba.

Derűs könnyűség öntötte el nemsokára s nem félt többé a fenyegető haláltól.

– Talán ott fenn majd találkozunk, – mormolta félhangosan.

S elgondolta, hogy nemsokára el kell majd mennie innen s itt kell hagynia fát, erdőt, rétet s gyermekkora hű csillagait – s e sötétes hajnalon ez nem okozott néki fájdalmat többé.

Arra gondolt, hogy vajjon hogyan is lesz? – Ha ő majd meghal: talán a semmiségbe távozik… Igen… De vajjon ez a semmiség hol van? Vajjon netán ezen a világon lesz-e, – fák, erdők, sziklák és csillagok között, – vagy ez mind csak kis világ, ahhoz képest, mely kívüle terpeszkedik?… Vagy talán a semmiség maga is csak itt volna, – ebben a rendszerben, – a csillagok világában, – és oly törvények uralma alatt, melyek a lelket elkeserítik?…

– Nem lehetne innen soha, soha többé kiszabadúlni, – gondolta és egy pillanatra megállott. – S ekkor érezte először életében, – mennyire szeretne már boldogan repülni!… E föld bilincseitől és törvényeitől elszabadúltan! – S a lázadás kesernyés lendülete csapott fel benne – s egy kissé ki is tárta karjait…

Aztán arra gondolt, hogy hiszen ő a pokolba is kerülhet innen… ahol majd fürge kis ördögök gyújtanak alája… S e tréfás gondolatra jó kedve támadt s el is mosolyodott…

Meg-megállott hallgatózni…

Hallgatva az ébredő madarak álmos csicsogását fészkükön – s tréfálkozva felkiáltott nékik valamit.

Lassan mendegélt, – nézelődött, szimatolt, fülelt.

Mintha baráti búcsút akarna venni a természettől – utolsó vidám és mohó lángolással.

Később valami lomha árnyékok indúltak meg a földeken: – a derengésben felhők jártak felette, oly nesztelenül, mint a tolvajok – s ő nevetett rajtuk s megfenyegette őket botjával.

– Ilyenkor titkokat lehet megtudni, – jutott eszébe egy cselédlány mondása gyerekkorából.

Egy távoli hegyoldalon még késői tűz piroslott.

Nemsokára pedig nehéz lépések közeledtek felé: – valaki elment mellette… s mikor fegyvere csörrent, – Dániel megrázkódott az érthetetlen gyönyörűségtől…

Legbuzgóbban pedig a csillagokat figyeli, e hű őrzőket – oly mondhatatlan vágyakozással, mint valaha gyerekkorában…

S már sötét-vöröses fénybe borúlt e gömbölyű világ, mikor utolsó stációként az éjszakában, egy kőszent állítá meg útján… Feje mögött a lángözön, karján az irgalmas Jézus… Kővé váltan, kérő, esengő mozdulattal állott ott szegény – s mily magánosan! Mintha már senki sem élne körülötte e kihalt föld tengerén, – csak ő, a néma jel: hogy itt élet volt valaha…

S amíg nézi, amíg barátkozik vele, – a világ mind jobban tárúl és szélesedik s nemsokára hangtalan csengetés közben kilép a nap.

Hiszen csodálatosan szép volt a vidék is! Itt is, ott is patak villan, – bársonyos lankák, lágy hullámú rétek fénylenek szemei előtt – s a magas fensíkok tiszta világa int a messzeségben.

Lassan ment felfelé, hogy ki ne merüljön, hogy elég ereje legyen ez üde, légies boldogsághoz…

Az út mellett, a dombocska tetején egy kocsma állt, – innen messzire lehetne látni!

Bement tehát – s egy öreg fa alá ült a kertben.

Sokáig ült ott magánosan, önfeledten, a messzeségbe nézve.

Már magasan járt a nap s melege megborzongatta: – ettől feleszmélt.

A kezeit dörzsöli és vár. A házban nem mozdul senki.

S ekkor egészen érthetetlenül régi szomorúsága vett erőt rajta: s ő ott pihent most elhagyottan, tompa fényű szemekkel, magába süppedve.

Egy kiváncsi tekintetű szolgáló-féle jött ki nemsokára a házból. – – Fecsegett s még azt is megkérdezte tőle, hogy hová igyekszik ezen a vidéken…

Ő nem felelt. Az emberek közelsége még jobban kimerítette.

Kinn az úton pedig ezalatt megélénkült a világ. Szekerek jöttek-mentek, – teheneket hajtottak arra nagy kiáltozással… Már néhány vendég meg is itta borát és sietve távozott.

Ekkor egy fiatal férfit látott a ház mögül a kertbe jönni, – vállán valami korpás zsák s az ujjai közt egy szalmaszálat forgat.

Lassan, féloldalt hajolva, nehézkes lépésekkel jön, ledobja a zsákot s megtörli homlokát. Aztán Dániel felé fordúl.

S e pillanatban Dániel egy irtózatos ütést érez a szívén és meredt tekintettel, lassan felemelkedik.

– Ki az? – akarná kiáltani rémületében…

A fiatal férfi pedig feléje jön s barátságosan megszólítja:

– Megizzad az ember, – mondja vidáman nevetve. – Hova igyekszik uraságod?

– Én?… én… ide… a szom-széd-ba… – dadogja Dániel s visszaesik székére. –

– Mi lett belőle! – Istenem!… az én fiamból, – susogja bólogatva.

A férfi is leűl a szomszéd asztalhoz.

– Lehetetlen! – Lehetetlen, – mormolja most Dániel félhangosan.

És sokáig, dermedten nézi. – Le kell hunynia a szemeit, mert szédül.

– Nem szabad feltűnést kelteni, – gondolja, – meg kell nyugodni!

S ekkor húnyt szemei előtt gyerekkorából egy furcsa kép szalad át.

Egy menyétkét lát, amint ide-oda szalad, furcsa, ismeretlen, finom hangokat hallatva, – fűszáltól-fűszálig menekül, – nyújtogatja finom kis nyakát, – meg van fogva szegény. – – S oly mély szánalmat érez most iránta, hogy majdnem elönti a könny.

Különös, – hogy erre sem gondolt még eddig soha.

S ott látja magát is, mint matrózruhás fiút, – lázas izgatottságában – mohón, – ujjongva…

S úgy megundorodik saját magától, hogy legszívesebben elátkozná egész életét…

De felzaklatott szíve lökései újból megszédítik. Fel kell nyitnia szemeit.

A fiatal férfi még ott űl és előrehajolva bámul maga elé.

A halántéka körül és a szájánál ismeretlen vonások. A homlok hajlása is más… S mégis, mintha ő maga, Dániel űlne ott, újjászületve, fiatalon.

Lehetetlen, – lehetetlen, hogy tévedjen! Hisz olyan lágyság önti el e pillanatban is a szívét… Hiszen türtőztetnie kell magát, hogy oda ne rohanjon és le ne boruljon előtte…

A fiatal férfi pedig újból megszólal:

– Eső lesz, – mondja Dánielnek – ma túlforró a nap! – Róza! Kiáltja aztán a szolgáló felé.

Tájszólásban beszélnek – s a hangja idegen… Nyers és fénytelen s a kiejtése nőies. – Dániel hallgatja s kissé megpihen ezalatt:

– Hátha mégis csak tévedett, – mondja magának… Hiszen oly betegesen izgatott ő már!… Ez a hang, – mégis csak, – egy idegen világ!…

És sokáig nézi, hallgatja őt – s minden szavát a lelke mélyéig meríti le, hogy hozza fel onnan elsülyedt ifjuságát.

De belül most dermedt csend honol.

– Talán… talán mégis csak… talán tévedett!… gondolja most és sóhajtani akarna…

De e pillanatban valaki éles hangon kiált feléjük a ház felől.

S a küszöbön egy idős asszony áll, hunyorgatva az erős napban.

Alacsony, száraz termet, kemény arc, sovány vállak, – szúrós, bizalmatlan tekintet…

Dániel most őt vizsgálja hosszan s nem talál benne semmi ismerőst.

Egy pillanatban találkozik is tekintetük, – de az asszony szeme-tükre hullámot nem vet.

Ősz fürtök csapódnak homlokára – s a száját most összeszorítja…

De íme: egyetlen haja-szála vöröses fénnyel ragyog a napban.

Ezt a hajszálat sokáig nézi Dániel. – S most már egészen biztos a dolgában.

Egy ideig még a szívéhez szorítja a kezét s aztán feláll.

Azonban: – szóváltást hall s ez megállítja.

Anya és fiú éppen pörölnek egymással. – A fiú lágy és tehetetlen… – alig tud mit felelni, – éppen mint ő maga.

– Neked mindig vannak kifogásaid, – hallja most az asszony hangját… Már látom, ha én nem leszek, ott fogsz felfordulni a szemétdombon…

– Ha ma eső lesz, – az a széna kinn rohad, – te meg itt ülsz… Talán kifáradtál attól a zsák liszttől… Lusta népsége!

S azzal eltünnek a ház mélyén. Belülről még hallik az asszony perlése, – aztán csend lesz megint…

Dániel pedig körülnéz. – A ház kőből épült… A kert nagy… Úgy látszik: jó módúak lehetnek… S mindenütt rend és tisztaság…

– S ő most megbontsa ezt a rendet?

– Mi volna itt, – ha ő most megszólalna! – s e gondolatra elönti a vér s nagy ellenkezések zúdulnak fel benne.

– Mit akar ez itt? – fogja mondani tekintetük…

– S miért is szóljon?… – Mikor ez úgyis egy teljesen idegen és ellenséges világ… Mikor ki tudja, – mit adott át a vér! – Hiszen érzi, – hogy talán ez a fiú – talán ez is azt szívta magába, – a lelke azt kapta örökségül, hogy őt gyűlölni kell… – Legjobb volna innen – most – mindjárt elmennie…

– Csupa ellenség! – mit keres ő még itt, e földön?…

Kimerülten néz szét maga körül s aztán újra feláll s mégis csak bemegy a házba.

Az ablakon csipkefüggönyök, – szelíd csend, – s az asszony ott áll egy nyitott szekrény előtt…

– Kérem, – kezdi ő, – valamit szeretnék Önnek mondani…

Az asszony nem fordul egészen feléje. – Úgy látszik, még mindig rosszkedvű.

– Beszélni?… Véle?… Mit akarhatnak véle beszélni?… – s bizalmatlanúl végigméri s tovább rakosgat.

A fiú is feláll s kissé gyanakodva nézi…

– Csak nem kéregetőnek tartják? – vagy talán ügyvédnek? – jut hirtelenül eszébe.

– Egy régi dologról óhajtanék beszélni Önnel… – családi ügy… – folytatta tompán.

– Családi ügy? – kérdi az asszony idegenkedve s még jobban csodálkozik. – Most már siet egy kicsit, – de még ott hagyja állani. – A fiatal férfi pedig sétál, s hol az anyjára, hol rá néz bizonytalanúl pislogva.

– Magános emberek, – gondolja most magában, – s a magány szívtelenekké tette őket… zsugoriak és rosszak…

– Tessék, – mi tetszik? – kérdi most az asszony hidegen s eléje áll.

S ő alázatos hangon kéri, – jönne ki vele a kertbe.

– A kertbe?… Minek a kertbe?… De hát mit kíván Ön tőlem tulajdonképpen?… Úgy látszik: izgatott lett. – Gyors lépésekkel megy előtte.

– Tessék?

Dániel most már mosolyog. Valami derűt küldtek valahonnan az istenek s ő teljesen nyugodt.

– Tessék egy kicsit leülni, – mondja szívélyesen.

Ez a hang, – úgy látszik, – valamelyest megnyugtatja az asszonyt, – bár szemei még fürkészőn rajta függenek.

S Dániel lassan kezdi: – Hogy ő ismerte az apját, az öreg cipészt s erre járván érdeklődni jött, hogyan megy sora?…

Az asszony tekintete e pár szóra hirtelenül felmelegszik. – És éppen az a puha, barátságos fény ragyog fel benne, amelyre, most, hogy nézi, oly jól emlékezik.

Íme, most már mosolyog is… – Üde, meleg mosoly: ez is mily ismerős!

– Igazán ismerte?… – No ez szép!… Igazán szép!… De hát hogyan jött Ön ide?… S honnan tudta meg, hogy itt vagyok… – A világ végén!…

– Hát, – elég messze van, – mondá Dániel… De a vidék igazán gyönyörű…

– Hiszen szép, – szó sincs róla… De mi már megszoktuk, – felelte és sóhajtva elhallgatott. – Talán túrista-útra tetszett errefelé jönni – ugye-e bár?… Erre sok túrista jár ám, de persze nyáron…

– Nem vagyok turista, – nem is azért jöttem, – kezdte ő, de elakadt… – S vajjon mért költözött ide, – ilyen messzire a régi világtól? – ha szabad tudnom… – folytatta aztán elterelőn.

– Hát Istenem! – Nagy sora van annak! – válaszolta s újból sóhajtott… Az ember küzd… és bizony a végin meg is únja azt a sok embert… – – Szóval Ön ismerte az én szegény apámat?… De hát, hogy van az, hogy én sohasem láttam Önt, – folytatta aztán ismét bizonyos nyugtalansággal… – És – látott uraságod engem valaha?…

– Igen, – mondá Dániel.

– Ugy?… Hiszen az lehet is… Én már – az igaz – nem jól emlékezem… Elromlik az ember feje a sok gondtól… És bizony az idő is ide s tova eltelik…

– Csak azt nem értem, – mondta aztán derűltebben, – hogy Ön ekkora fáradtságot vett magának… – Ez igazán szép Öntől… Lám, az idegenek sokszor barátságosabbak, mint a rokonok… – Nem is hittem volna, hogy valaki még ennyit fárad én értem… folytatta kissé kesernyésen… – De hát miért is tetszett tenni?

– Ön tehát nem érintkezik a rokonaival? – kérdezte Dániel.

– Nem, – felelte energikusan, – elég volt!… Rossz emberek mind – és meg is csaltak…

– A nővére is?

– Ő – talán nem, – de a férje… – De bocsásson meg, én még mindig azon töröm a fejemet… hogy hogyan lehet az?… Hogy Ön igazán oly kedves irányomban… és itt, a világ végén felkeres… – Hadd kínálom meg legalább valamivel… – És gyalog jött?… – remélem most aztán itt marad nálunk egy pár napig… – Mi ugyan oly szerényen vagyunk… – s ez utolsó szavaknál ismét meggondolás és gyanú ébredt a szeme mélyén…

– Ó szó sincs róla, – szó sincs róla!… – én mindjárt vissza is fordulok…

– De valamit csak eszik… – s felállott. – Dániel azonban megfogta a kezét.

– Nem, kérem, – maradjon!… Jobb lesz, ha kihasználjuk ezt a kis időt… – Inkább beszélgessünk egymással szép nyugodtan, – kérlelte most már kibuggyanó melegséggel. – – Mert ki tudja, – találkozunk-e megint… Hiszen mi már bizony mind a ketten… bizony…

– Mondja már ki uram, – nem szégyen, – öregek vagyunk, – szólt és nevetett. – Ön még talán nem is annyira, – folytatta elkomolyodó szemmel nézve Dánielt, – mégis, – férfi az más!… De ha egy asszony már ennyi idős!… Tudja-e uram, hogy én már közel vagyok az ötvenhez… Meg a sok gond is elvett néhány évet…

– És hogy lehet az, hogy rám ismert?…

– A haja színéről…

– Úgy?… – pedig azt hittem, egészen ősz vagyok… – És mondja meg már kérem, ki igazította Önt útba… Mert, hogy ide feltalált – ezt csodálom legjobban…

– Én erre utaztam, tetszik tudni… Hivatalos ügyben… Egy örökség!… És a címét már régen tudtam Krakkóból…

– Úgy?… – És a nővérem iránt is tetszett érdeklődni?

– Nem, – felelte Dániel.

– Csak irántam?… Hát hova írjam ezt?… Mily kedves Ön, – igazán!… – Talán bizony tetszettem Önnek valaha? – kérdezte nevetve. – Hiszen én nem is voltam éppen csúnya… azt nem lehet mondani… De hogy mi lett belőlem?! – Sajnos!… –

Az utolsó szavaknál Dániel kezei már remegtek s el is sáppadt…

Ámde egy belső hang most is azt parancsolta: nem!

S rögtön utána képzeletében látta az asszonyt, amint halálos döbbenettel arcán szalad be a házba – iszonyodva, mint aki valami nagy betegséget hord magában – s erről felvilágosítják…

Elhallgatott tehát.

Az asszony pedig kedvet kapott emlékezni és beszél…

– Ha Ön uram, ismerte az apámat, – kezdi az apjával… Aztán a nővérét említi – majd néhány rokonát… – nem tudja, ismerte-e azokat is?… – És ismét távoli sorsok merülnek fel a messzeségből.

– És a férje, – kockáztatja meg a kérdést Dániel.

– Ó – a férjem! – feleli és sóhajt. – Azt sem tudom mi van a szegénnyel…

– Úgy hallom, hogy vörös hajú volt… – Vagy tévedek?…

– Hogy ön milyen jól tud mindent!…

– És… én úgy értesültem… – már bocsásson meg… hogy ő nagyon emésztette magát, mikor Kegyed elvált tőle…

Az asszony azonban e szavaknál elkomolyodott. – Összehúzta szemöldeit és megvillant benne a régi gyanakvás.

– Ne haragudjék rám asszonyom, – mondja most Dániel… És legyen egész nyugodt kérem… – Én nem a mások ügyében vagyok itt!… Sajnálom is, hogy ezt érintettem…

– Ó – nem baj! – nem baj az… – felelte homlokára téve kezét. – Hiszen nem titok!… Hallottak erről sokan… – Ha ugyan emlékszik még valaki az ilyesmire…

– Én nem tudtam szeretni, – folytatta kis idő után elgondolkodva, de szomorúság nélkül…

– Hát kit tudott szeretni? – kérdi most Dániel könnyedén és mosolyogva.

Maga is csodálkozik, mennyire elégedett – s mily jól érzi magát itt!… Mint aki hosszú tévelygés után végre hazaérkezik.

– Nos, – hát kit szeretett, ha szabad kérdenem?… Vagy nem mondhatja meg?…

– De uram, – hát honnan tudjam én azt ma már! – Régi dolgok ezek s az ember lassan mindent elfelejt… Talán még azt is, hogy valaha fiatal volt… De ön itt kiveszi a legnagyobb titkaimat, – mondá nevetve – s én még a nevét sem tudom… És hogy hová való?… Semmit sem tudok!

– Én?… Én?… – dadogta most s felállott.

Még csak néhány szívlökést kellett legyőznie. Felzaklatott szervezete aztán megnyugodott s ő visszaesett ismét abba a tompa szomorúságba, mely lelkének hazája volt.

– És… és hány gyermeke van Önnek, – kérdezte még maga elé meredve.

– Ez a fiam van – és két leányom Grazban… Az egyik egy tanító felesége… a másik szegény… az bizony nyomorék és most egy kicsit náluk van vendégségben…

– Ez egy idegen világ! – sóhajtja Dániel s érzi, hogy nem mond most magának igazat. Mert fel-felszakad ám a mélyből az a sugallat is, hogy bizony, most már nem igen kellene innen tovább menni, – hanem itt kellene szépen maradni ezen a szép vidéken – s itt tölteni el ezt a pár napot – a halálig.

De mégsem így tett. Nehezen szedelőzködött és elbúcsúzott az asszonytól. S mikor fia kijött a kertbe, hogy elköszönjön tőle, – ő eléje állott és némán, forrón sokáig rázta annak két kezét… S oly izzón nézett szemébe, – mintha égő, száraz tekintetével, a lelke legmélyét akarná megszólítani…

Talán e tekintettel mondani is akart valamit… Valamit örök búcsúképpen – tanácsképpen az örökkévalóságig… – Ki tudja? Ők csak annyit láttak, hogy ajkai némán remegnek…

De azt ők is, – az anya és fia is érezték, hogy valami titokzatosság leng alakja körül… – mert, mintha nem akarták volna még elengedni, – karjuk még néhány pillanatig kitárúlt a távozó után…

Meglepve, zavartan – s felindúlva kísérték eltűnő alakját – s ő érezte, hogy háta mögött mint a derengés: mozdúl meg bennök a sejtelem…

Ő jól érezte ezt és ment az úton lehajtott fejjel s nem nézett vissza többé. Mint aki nem emlékezik múltjából semmire már, oly tiszta volt szíve s oly megbékélt – s mint aki jóvátett ma mindent, amiért eddig életét hibáztatnia kellett.

Csak későn délután lett újra nyugtalan… Apró aggodalmak pattantak fel benne… – s a szíve ismét reszketni kezdett a szenvedés indulataitól.

– Ez egy idegen világ! – susogta most magának megnyugtatásúl, – de nem tudott többé megkönnyebbűlni.

Valami egyre nyomasztotta s könnyeket tolt ki beesett, fénytelen szeme gödreiből…

S mégis: – egyre jobban távolodott e vidékről, hogy visszatérjen abba az ismerős világba, ahol Júdásnak nevezték nemrég s becsapták előtte az ajtót.

 

Öregség

Kinn zúgott, őrjöngött az éjszakai szél.

A hálószoba némaságában pedig alig rebbent egy-egy sóhajtás.

Úgy látszik, egy ideig ki-ki azon tűnődött, hogy kitalálja, mi kopog, zúg, recseg oly irtózatosan? Mintha őrültek járnának odakinn.

Először is: valami ponyvafélét dagaszt meg egyre-másra s aztán odavágja a falhoz. De mi lehet az? Odakünn semmi ponyva nincs és mért csak ötpercenként? A tetőn is nagyokat kattan, még le találja vinni a cserepet. Az előbb meg pottyanást lehetett hallani, mintha tócsák volnának az udvaron.

– Te keserű isten! – határozta el magában végűl is az öreg úr és irtózatosat rugott az ágyon. – Hogy mér’ ne lehessen itt rendesen élni… ezen a koszos világon… ezt a koszos pár évet… – gondolta tovább és irgalmatlan keserűségében majd hogy nem sírva nem fakadt.

– Hogy szuszognak… ezek a… ezek a disznók…! – folytatta magában az istenkáromlást.

A disznók pedig valóban már szuszogtak a félelemtől. Vagyis: elsősorban felesége: „a szegény méltóságos asszony” – ahogy magát nagyon ritkán, bágyadt kedvteléssel nevezni szokta. – Ő most ébren figyelt, – várta a robbanást s a szíve nagy lökésekkel már előre védekezett. Az éji mécs játékait nézte meredt figyelemmel, majd fölfelé aggódott, mintha onnan lesné, mikor esik már valami láda a fejére.

S Bobi: a kutya, ő is szuszogott. Úgy összekuporodott az ágy sarkában, mintha már élni is röstelne szerénységében, néha vad reszketések fogták el: ilyenkor nyilván a rugást várta – s ami még iszonyúbb: az utána zúduló sötét szó-zuhatagot, melyet az öreg állat már megszokott: hosszú szemlehúnyással kiállani…

S végül Leontin.

Hogy őt mi szél hozta erre? S hogy minek is van ő megint itt? Bolond fejével?

– Irgalmazz uram! – Milyen nehéz ez az élet, – gondolja ő is – és majdnem elkeseredik. De rögtön valami vad újjongás is szalad végig az erein… Hogy hiszen ő el is mehet innen… Amikor akar… Akár holnap!

– Ó mily jó, hogy ő nincs ideláncolva… S képzelete egy ideig akörül ténfereg, hogy hát mi volna, ha őt valaki most ideláncolná? Ebbe a pokolba?… S boldog kétségbeeséssel verdesi vánkosát, mintha láncait csörgetné magának.

– El innen, el! Holnap – határozza el magát végre-valahára, beszüntetvén a játékot s most már türelmetlen szorongással várta, mikor hajnalodik.

S hogy mégis kedve van minden évben átélni egy-egy ilyen éjszakát? Nem mindig elhatározta-e újra meg újra, eddig, hogy soha többé? S ha éhen hal sem jön ide még egyszer?

S mégis: minden évben megjelenik alázatos, illatos levele, amelyet az öreg úr mindig megszagol s mindig újra undorodva lök el…

– Jön megint telifalni magát! – dörmögi ilyenkor.

S az öreg házastársak közt megindul az ősrégi vita egy új szakasza… S végül is a sápadt Leontin egy nap mégiscsak benyit „segíteni a háznál”. „Kicsit szórakozni s jobb levegőt szívni”, ahogy viszont ő a maga ismerősei előtt mentegeti örök vándorlásait, röptét a gazdagabb rokoni tájakon.

– Szegény vándormadár… – nyit be az öreg úr szobájába s elhamvadt ifjúsága minden báját felidézné, csakhogy mosolyra derítse, de hiába! S hiába a sok alázat is, a sok „kisztihand” s hiába tűri oly megadó szívvel a kemény szolgaságot, nem lágyul itt meg senki szíve az ő nehéz sorsán, keserű helyzetén.

Hogy zúg, no lám a szél is! S idebenn micsoda némaság… Még megfordulni sem mer az ember fektében. S mi volna, ha ő most hangosan el kezdene nevetni? Miért ne tenné? Kik ezek neki, kik ezek?… Mert pár napig enni adnak és nagy nehezen eltűrik?

Talán még ki is dobná, – ki a fergetegbe! Képes rá, már hogyne volna képes!

A hálómécs szomorun pislogott a virrasztók feje felett s egy pillanatban majdnem elaludt. Kritikus és veszélyes percek következtek. A lámpabélen egyszerre rőtt lángtűk kezdtek bizonyos bohókás szabályossággal ki és be ugrálni, mintha gyors és ügyes ujjak himző-tűi volnának… aztán sustorogva füstszallagokat fúvott magából, melyek bodorodva, játékosan emelkedtek a menyezetig… Végül is sziszegni, pattogni kezdett az egész kis vadállat.

Szinte egyszerre mozdult meg mindenki.

– Jézusom, elfelejtettem olajat tenni – dobbant az asszony szíve. Lázasan kezdett gondolkozni. Lássuk csak: mit csinált ő ma este…

– Nem! nem! Hála istennek, mégiscsak tett ő olajat is… vagy az tegnap volt?… Nem, hiszen még a padlót is meg kellett törülni utána… Vagy az is tegnap volt?… Nem, hiszen még a hátát is fájlalta…

– Hála isten! – könnyebbült meg, – de rögtön utána megint elborult az elméje. Csipkefüggönyeit féltette nagyon a füsttől, majd az ura asztmája kezdte gyötörni képzeletét…

– Jaj, nekem ha még evvel is elkezdi – gondolta megint s a gerincén szaladt át a borzalom.

De máris nagyon megharagudott magára.

– Hogy micsoda kényesség ez már megint? Hogy ő már sosem fog tudni beletörődni abba, ami van?… Hogy ő mindig csak azt várja, hogy úgy bánjanak vele, mint valamikor otthon, régen? S rögtön meg is eredtek a könnyei. Ott sírt hangtalanul jó ideig.

Az öreg úr pedig félig a hasán fekve, egyik szemét párnájába nyomva feküdt s csak a másik szemével nézte éber, komoly és veszélyes figyelemmel a lámpa felé.

Hosszú pillanatok teltek el így.

Végül is az idegek feszültsége magától engedett. Szinte hangtalan sóhaj szakadt át a szobán.

De a lámpa csak újra kezdte.

Pedig az asszony nehezen bírta már az alázkodást. Eddig is talán csak az idegen előtt való jelenetek kínzó szégyene tartotta vissza minden mozdulástól. Most azonban összeszedte magát s előbb köhécselt, aztán felült mégiscsak az ágyon.

Kinn éppen csendesség volt s Leontin e pillanatban éppen elaludt. Arca ellágyult, vonásai megenyhültek s valami gyermeki báj ragyogott a feje felett késői gloriaként. Ha valaki így látja, talán még meg is szeretheti a szegényt. (Húnyt pillái egy parányi résén kicsillant szeme-fehére.) E mozdulatra azonban felriadt, vonásai összekúszálódtak s zavarában ő is felűlt hirtelenűl, s micsoda rémület volt az öreg pár ágya felé pislantania, – hát még mikor észrevette, hogy az öregasszony is éppen őt nézi az ágyból. Csakhogy e tekintetben nem volt többé semmi szemrehányó. Mély és emésztő bánat égett benne, egy elviselhetetlen szenvedély izzó szomorusága. Ültek, vártak s megint nem történt semmi, csak a lámpa bolondult tovább s kivülről hallatszott egy csattanás: a fergeteg letépett egy zsindelyt s a földhöz vágta minden erejével.

– Huh! – borzongott Leontin s úgy érezte, mintha a csontjai közt szaladna. Épp oly szörnyű, mint egy férfi, – gondolta utóbb – s újra megborzongott.

– Huh, hogy süvít – s úgy beburkolózott, nem törődve mozdulatai zajával, mintha az északi sarkon bolygott volna mindezideig.

Valóban förtelmes idő volt odakinn. Huhogva, alattomosan csapott le többször egymás után, hallgatózott s aztán nyíva átszaladt a kulcslyukakon.

Már a függönyök is megmozdultak tétova ingással, mintha erőtlen szellemkezek nyultak volna hozzájuk.

Nem történt ugyan semmi s az asszony mégis egyre izgatottabb lett valamitől. Úgy vélte: érzi, mi lappang a férje hallgatása mögött. Játszik velök és a saját türelmével. A tirannusnak jól esik türtözködnie – várni, hogy egyre több oka legyen a kitörésre… S addig is reszketésben tartania mindenkit. S a gyülölet kiült sápadt, megviselt arcára, idegei lázongtak, – nem bírta tovább rabszolgaságát, harcra készülődött.

A szél pedig sivított egyre tovább. S értelmetlen jajveszékelése, oly közömbös, mint valami túlvilági panasz. Mintha az őrültek meg a halottak kezdenének el hadarva panaszkodni s olyasmiről, ami réges régen nem is fáj nekik.

Újra meg újra feltámadt benne lelkének régi nagy magánya s átölelte őt. S ettől az öleléstől végképpen elbágyadt. Erőtlennek érezte inait s mozdulni sem lett volna képes. Merengett. Hogy milyen jó is volna már megpihenni, meghalni.

– Mért nem megy el ő el valahová, öreg napjaira, mért nem búvik el, mint a beteg állat… mért kínozza itt magát semmiért?

A férjére nézett. Az most lehunyta másik nagy szemehéját is, álmot tettetett. S ha reggel megkérdezné, aludt-e, – biztosan azt felelné, hogy nem, – még ha aludt volna is – csak őt okolhassa, terhelhesse, gyötörje.

– Mért kínlódik itt vele? – Mért nem dög…! – s a szó csengve kettétört benne s ezerféle csengés visszhangzott utána arcát pedig elborította a vér. Szerencsére rögtön képek jelentek meg képzeletében s ő kapott utánuk. Holnapi vendégei bókoltak szemei előtt s ő ismét érezte a régi ambiciózus szorongást: a gondos háziasszonyokét s ettől kissé megnyugodott.

Egy pillanatban azonban megdobbant a szíve. Az öreg ember hirtelenül, váratlanul felült. Borúsan villant feléje szeme, de nem szólt. Szeszélyes gyorsasággal hányta le magáról dunnáját, aztán izgatottan, négykézláb mászott ki az ágyból. Szinte szaladt a lámpa felé. Leontin, aki ismét elszunnyadt, ismét felriadt s a kutya-lelkéből is felszakadt egy könnyű nyögés. Az öregúr pedig hangtalanul bibelődött a lámpával, aztán szinte szaladt vissza az ágya felé. Azonban hirtelen felbődült.

– Mi bajod? – kérdezte sápadtan az asszony.

A férfi nem felelt, csak fellökött egy karszéket dühében. A lába nagy ujját nyomogatta utóbb. Nyilván beleütötte a karszék lábába.

Sétálni kezdett, majd szuszogva leült s a lábait nézegette.

– Megint dagadnak – szólt végre fojtott hangon.

– A lábaid? – kérdezte az asszony.

Az óra hármat ütött.

Az ember nem felelt. Sóhajtott egyet s lassan visszament ágyába.

Közben a szél odakünn orkánná nőhetett meg. Most már mintha maga a szoba is nyugtalankodni kezdene, furcsa módon megélénkült benne minden. A mennyezetről mészdarabkák hullottak alá s a bútorok meg-megroppantak. Hallani lehetett, mint rázza a verenda üvegfalait s azután néhány gyors, tompa ütés, utána üvegcsörömpölés vált hallhatóvá. Nyilván kitépte a verenda egyik ablakát. Eszelősen süvöltve tologatta a könnyű bútorokat – aztán – még egy puffanás és csönd következett. Az asszony tudta, melyik cserepét döntötte fel.

S a házban senki sem mozdult. A férfi, mintha apathiába esett volna, mindezt elhárítva magától hunyta le szemeit, éppen mint Bobi súlyos pillanataiban. Az asszony pedig nem bírta már tovább.

– Ő menjen ki talán? – Megszólalt:

– A szél betört egy ablakot, mondta halkan.

A férfi megint nem felelt, csak a fejét húzta egyre beljebb.

– A szél betört egy ablakot, nem hallod? – kérdezte újból izgatottan.

– Hát aztán? felelte a másik lomhán, halálos fáradtsággal, mint aki nem bánja, ha rászakad a ház is.

– Majd én kimegyek – szólalt meg hirtelen Leontin, de rögtön megbánta és elhallgatott.

– Minek menjen ki… Holnap elmegy és vége! Soha többé!…

A pár most már némán feküdt ágyában s úgy látszik, mindketten ugyanarra gondoltak. Hatalmába vette őket egy régi, kimondhatatlan szomorúság.

A bánatnak nem volt közvetlen oka, se tárgya. A gondolatok most már kúszán és kimerülten röpdöstek agyukban, de a lélek mélyén ott kuporgott a rém, mely mindent feketére festett. Életük izgalmait mérlegelték csekély örömeivel szemben, majd megjelent előttük egyetlen holt fiuk képe. Egyik sem gondolt már bánkódva reá, inkább felüdült látásán s mégis, e látomás mögött nyílt meg a semmiség: Mert mi van nagyobb reménytelenség, mint utód nélkül elpusztulni?

Az asszony mosolygott. Régi reménységei jutottak eszébe. Hogy milyen jó lesz majd minden! Két öreg, mi kell majd nekik? Szép csendesen fognak éldegélni, a maguk házában, gond nélkül, bánat nélkül… Vége lesz a hajszának, a kuporgatásnak s addigra majd csak megunja az asszonyokat is… Vendégek járnak majd hozzájuk – fiatal házasok – s ők boldog emberek lesznek végre…

S most minden itt van. S ő érzi, ha minden jó volna is: neki már ehez a békességhez nincs ereje. Minden elfogyott.

S meghalni? – mégsem akar. Hogy van, hogy nem tud megválni attól, amit nem szeret?

Sokáig gondolkodott még mindeféléről, aztán tagjait átjárta valamiféle, isten tudja honnan felbukkanó életöröm. Didergett s utána majdnem elaludt.

Ehelyett azonban egy pillanat mulva rémülten ugrott fel s kétségbeesve kiáltotta:

– Pista, – a libák!…

Valóban: a garázda fütyülésbe, most már ijedt gágogás vegyült.

S e szóra olyasmi történt, amire nem voltak elkészülve. Az ember leszállt és sebesen, komor arccal öltözködni kezdett. Az éjjeli lámpa fényénél arca még megtörtebbnek, még örömtelenebbnek tünt, mint nappal. Leontin is felemelkedett.

– Pista bácsi, – maradjon, majd én kimegyek, – szólt.

– Hadd csak, – felelte a férfi tompán és kimerülten.

Az asszony nem tudta, mire vélje a dolgot. Csak nem megy el megint hazulról a vén bolond. Egyszer már megtette.

Kémkedve nézte a veszkődő öreg embert s látnia kellett, hogy csak hebehurgyán csapja magára a ruhát. Mégiscsak, kimegy rendet csinálni. Ahogy erről megbizonyosodott, rögtön melegség csapta meg a szívét. Ő is leszállt s ezt látva Leontin sem maradhatott nyugton.

– Mit csináltok? – kérdezte nyersen az öreg.

– Még megbotlasz odakinn, – felelte az asszony meghatottan.

– Egész karaván, – dörmögött az ember – de indulat nélkül…

– Lám, – gondolta az asszony – s a szíve mélyéből szakadt az a tekintet, amellyel most nézett reá.

– Szegény öreg ember, – gondolta – amint duzzadt, álmatlan arcába nézett.

– Lám, lám, lám… – felsegítette felsőkabátját s közben egy kicsit át is ölelte.

– No Leontin, – neked sem pihenés nálunk… De hát ez így van… – mondá reszignáltan, bár már jobb kedvvel.

– Ugyan Bertus néni…

Mind lementek az udvarra, csak Bobi nem. Farkával verdesett, de nem mutatott kedvet a kirándulásra.

Az ember elől ment és zseblámpával világított nekik. Kinn mintha bolondok gazdálkodtak volna. A folyosón semmi sem maradt a helyén. Egy apró cserép menekült meg mindössze, felborult ugyan, de nem tört el. No nem baj.

A libák hangos gágogással fogadták őket az udvaron s szárnyaikat próbálták a szélben, de nem voltak nyugtalanok. A gúnár nyugodtan sétált, majd a nyakát nyújtogatta sziszegve feléjük. Alig akartak az ólba visszamenni.

– Jó lesz mindent egymás tetejére rakni – mondta Leontin s nagyon igyekezett, hogy hasznát lássák.

Az ólajtókat bereteszelték. – Megnézték a kaput is jól, zárva van-e?… Amit lehetett, bevitték kamrába, padlás-lépcső alá… S az asszony már a cserepein kezdett gondolkodni.

– Hagyd, majd holnap, – döntött a férfi. – Már rég berakhattad volna… Minek még itt ez a fonnyadt gaz?…

A szél azonban hamar kimerítette őket: A férfi nehezen lihegett. Félni kellett, hogy megárt neki ez a kirándulás. – Már befelé indultak, mikor az asszonynak eszébe jutott:

– Mégis hallatlan, hogy ettől akár felfordulhat minden.

– Némely ember úgy alszik, mint az ágyú – toldotta meg Leontin.

– Az ám a lusta disznó – döntött az ember s máris mérges erővel rázta meg a házmester ajtaját. Egy kúszált fej jelent meg a sötét ablakban.

– Magától akár elvihetnek minket, – kiáltotta az asszony s hangjából kiérzett a férjével való egyetértés önérzete. – Nem hallja, milyen szél van!

A házmester motyogott valamit, hogy majd utána néz, a társaság pedig bement a házba.

Az asszony beszédesebb lett. Megkérdezte, nem innának-e valamit, nem fáztak-e át. Megdörgölte az ura hátát s aztán megint lefeküdtek. Leontin borzongva burkolózott takarójába s gyorsan elaludt. Az asszony pedig a megelégedettség ritka pillanatait élte: Leontin előtt szinte megmentve érezte háziasszonyi tekintélyét s örült, hogy némi nyilvánossága volt szerencsés perceinek.

– Szegény! – gondolta Leontin felé pillantva s talán most először életében próbált foglalkozni egy másik lény sorsával.

S az ura! – Lám, így van ez rendjén! Így kellett volna ennek mindig lenni! – S nagyot sóhajtott.

Melegebb és barátságosabb képek vonultak el lelke elfakult tükrén… A holnapi ebédről is gondolkodott, vendégeiről… Velük beszélgetett s némelyiknek arca most szimpatikusnak tünt… S már közel volt hozzá, hogy végre ő is elaludjék.

Ekkor az ura megmozdult.

– Nem tudsz aludni? – kérdezte nyugodt jóindulattal.

Egy tompa fojtott hang felelt.

– A fene egyen meg téged, – mondta az ura szinte nyugodtan s oly tárgyilagos hanghordozással, mintha valamit bizonyítani akarna.

Az asszonyt pedig oly váratlanul érte ez a bizonyíték, hogy szinte elájult belé. De rögtön utána mosolyogni kezdett s e mosollyal kinevette egész gyermekes, bizakodó életét. Lám ő már öreg s még mindig milyen ostoba! Hát azt hitte, hogy egy kis békesség van. Hogy ő csak nem tud gyanakodni! Nem látta-e, hogy az ura megint csak játszik vele?… Békesség volt… egy percig… de csakis az ő szívében s íme megint minden felborult. Nem ért ő már e világon semmihez.

– Mi bajod már megint? – kérdezte rekedten.

– Hát nem jobb volna nekem, ha te már végre is meghalnál? – szólt férje még épp oly tárgyilagosan, de hangját már megrezegtette az indulat.

Leontin halk kiáltással ébredt.

– Bocsánat, – hebegte, de nem válaszolt neki senki.

– Mit kell itt nekem liba… Mit kell itt nekem ez a háztartás… ez a nyomoruság… – folytatta tompán. – Nem úgy élhetnék mint egy kiskirály?… Elmennék panzióba… vagy akárhova… Mindegy, hogy hova… Kell nekem ez a lótás-futás?… Egy asszony, akinek még most is a rongyán jár az esze…

Felkelt az ágyból, mert elfulladt az indulattól.

S az asszony tekintete – már megszokásból – aggódva figyelte az asztmatikus sétáját. Aztán bizonytalan rebbenéssel járt körűl a szobában s megakadt kettejük fiatalkori arcképén.

S nézte, nézte azt a szép, kevély, fiatal hölgyet s mintha tőle várna segítséget, tanácsot… Ő volt-e vajjon, ó istenem, ő volt-e az a szép, kevély, fiatal hölgy, akivel ma így lehet bánni?…

– Nincs lélegzetem, nincs! – hörögte a másik. – Mert itt is öten… négyen döglenek!… Nincs itt még egy rendes döglő-helyem sem… Még egy szobám sincs!… Mars!

– Belerugott a kutyába s kinyitva az ajtót, kidobta. Az öreg állat panaszosan vonított és kaparta az ajtót. Az asszony eltorzult szájjal nézett utána:

– Tüdőgyulladást kap… ma fürdettük… Fúj a szél!… – nyöszörögte beteges gyengeséggel.

– Kell nekem kutya… Fürdetni! Mi kell nekem? Dögök? Egy kuckó kell, ahol megfulladok… Ledőlt egy karszékbe s valóban fulladozva kapkodott levegő után.

Leontin felállott. Megértette, ami reá vonatkozik s szerényen megszólalt:

– Bertus néni, hová mehetnék aludni?…

– Hova akarsz most menni fiam, – felelte az asszony halkan. – A többi szoba hideg… Nincs is ágyam több felhúzva.

– Az nem baj néni… holnapig jó lesz akármi – s ez utolsó szavakban rejlett a megalázkodások minden elégtétele.

– Maradj csak, – mondta kínlódva az asszony.

– Mit maradj csak, hörögte a férfi, – mit maradj csak, te marha… Mit maradj csak… nem látod, hogy fulladok… – S aztán szinte becézve tette hozzá az indulat énekével: – Menj Leontinka, menj… bocsáss meg… akárhová… másik szobába…

Leontinnak ötlete támadt:

– Ugy-e Bertus néni, a fürdőszobát ma fűtőtték?

– Igen, a Bobinak…

– Lefekszem ott a pamlagra, még az ágyneműt is beviszem… Nagyon jó lesz… Csak ne aggódjék Bertus néni…

S a szoba nemsokára elcsöndesedett. Leontin egy pillanat alatt elaludt a fürdőszobában. Tejüvegje már világosodott s a lány behunyt szemei parányi nyílásán már a hajnal fénye csillant.

A hálószoba leeresztett zsalui mögött is érzett már a derengés. Valahogy könnyebb és ritkább lett a homály, mintha lisztet szórtak volna bele s az éji mécs is álmosabbnak tűnt.

Az ember még sokáig ült karosszékében, néha nyögött, néha horkolt, aztán lefeküdt ágyába és hosszu hánykódás után viasz arccal és tátott szájjal, hangtalan, mély álomba esett.

Az asszony, „a szegény méltóságos asszony” pedig nem aludt el többé. Gondolattalanul hevert reggelig.

Még reggel is tombolt a szél s egész tornyokat dobott fel a levegőégbe száraz falevelekből.

Úgy kilenc óra tájban azonban hirtelen kisütött az őszi nap. A házban még akkor sem mozdúlt senki. Mély csend volt körülötte. S később a szél is elálott.

 

Herr Hundt von Ohnemacht

Horvát Henriknek

 

Herr Hundt von Ohnemacht-ot, – ahogy őt élete vége felé nevezték, – nem mindig hívták így. Tobias, Markgraf von Reising névre hallgatott fiatalkorában s a bajor Pfalz volt a hazája. (Ez a név azonban később teljesen feledésbe ment.) Rendes középvagyonú családból származott, – a grófi hivatal sem volt akkoriban még valami nagy méltóság – s miután ők sokan voltak testvérek, Tobias korán kóborolni ment.

Családjában, melyet atyja szeretett egy híres ringyóra és a Pipinekre visszavezetni, – különös életű férfiú emberemlékezet óta egy sem akadt: – de Tobias az volt. Különös életű és különös természetű ember. Előszőr is vörös volt s míg a szülői házban élt sokat szeretett nevetni. Ezenkívűl már gyermekkorában is mély hangja volt, – ami nagyon meglepte az embereket, – még a saját szülői is elidegenedtek tőle emiatt. – Voltak, akik rosszra következtettek ebből. (Ez a hang különben talán nem is annyira mély, mint inkább valami fa-hang féle: – mintha üres dobot ütögetnének…) A feje-formája hosszúkás, az arca kissé szeplős, a termete hórihorgas – bár kétségtelenűl előkelően karcsú: s mozgása mégis suta és esetlen, – ezenkívűl pedig balog volt. –

A dajkája mesélte, hogy öt éves korában egyszer elesett és felhasította az arcát. Rettenetesen jajgatott akkor, de oly módon, hogy senki sem akarta elhinni néki, hogy fáj valamije. Mintha leckét mondana fel, valahogy úgy jajongott. (S ettől maradt az arcán az a hatalmas sebhely, mely annyi irtózatnak lett oka később.)

Mikor felserdűlt, – alig volt húsz éves, – egész Halstadtot csodálkozásba ejtette különös viselkedésével. (Akkoriban már erre kódorgott.) – Az volt tudniillik a szokása, hogy alkonyati időben lesbeállt a kút mellé s a gyanútlanul arra sétáló leányoknak nekiesett, mint egy utonálló, – megijesztette őket s aztán hatalmas hahotába fogott utána. – De ez a nevetése is csak olyan volt, mintha leckét mondana fel. – De sőt nappal is! Az utcán menő leányokra, ha szembe találkozott vélük, – nem egyszer dúrván rámordúlt. S mintha feddeni akarná őket.

– Te zöld! – kiáltotta példáúl a zöldpruszlikos leányokra szemrehányón.

Talán szajha lettél? – kérdezte egyszer nagyon nyájasan a bányafelügyelő szépen kicicomázott leányától egy vasárnapon s ugyancsak hahotázni kezdett.

A leányok Halstadtban már úgy féltek tőle, mint a kísértettől.

Egyszer aztán, mikor ennek a lánynak az anyját, – magát a még fiatal bányafelügyelőnét is karddal meg merte fenyegetni, a kiváltságos bányászok, – akik akkor épp csodálatosképen nagyon szerették felebbvalójukat, – elhatározták, hogy megverik. Ám ő ekkor érthetetlen módon eltűnt a vidékről. Napokig nem látták. S hogy az erdőkben kóborolt-e, zergék után lesve, vagy kiszállt-e a tóra, hogy szokása szerint napokon át bolyongjon a fekete vizen, – senki sem tudta. Egy délben aztán azzal fut haza a kovácsinas, hogy a grófot épp most látta az apátúr házából kijönni. Az pedig tudvalévő volt, hogy ő ott írni-olvasni tanúlt, – mégpedig igen szorgalmasan. – – Este aztán meg is volt a verekedés.

Ám a bányanépség ez egyszer nagyon rosszúl járt. – A gróf megint ott ácsorgott kardjára támaszkodva a kút mellett s mintha tűnődnék, komoly arccal meredt maga elé, – s egészen békésnek látszott. – Mikor azonban figyelmessé lett rá, hogy kerülgetik, hogy egyenként vagy párosával bányászok settenkednek a kút körül, – oda-oda pislantva feléje szemükkel, méregetve a mutatkozó távolságot…. – akkor ő hirtelen s nagyon megváltozott. Felkapta a fejét, – az arca összerándúlt s úgy, ahogy mondom: hangosan morogni kezdett, mint a kutya. A bányászok már ettől a szokatlanságtól is nagyon megijedtek. Még jobban megijedtek azonban, mikor ő – se szó, se beszéd, – mintha tudná mijáratban vannak, – nekikesett. A közelében levő két embert úgy odavágta a sziklához, hogy menten meghaltak. A többit pedig, – voltak vagy huszan, – sorra irgalmatlanúl elnáspángolta. Úgy történt a dolog, hogy a kút körüli hely igen szűk volt s ennélfogva nem fért el több Tobias körűl kettőnél. A bányászok pedig, amíly ostobák, ahelyett, hogy abbahagyták volna a dolgot, – sorba mind odaállítottak eléje, mintha megkérnék őt szépen, hogy verje meg végre őket is…. Az utolsóval volt a legtöbb baja. Ez egy irgalmatlan erejű sózúzó-munkás volt, – ötven év körüli ember. Vagy egy óranegyedig verekedtek talán.

Ekkor azonban Tobias már fáradt lehetett. Gondolt tehát egyet s lovagi voltát teljesen megszégyenítő gyalázatosságra vetemedett. (Pedig eddig igen tisztességesen viselte magát: kardját már az elején elhajította volt s puszta kézzel küzdött velök, – ami szép volt tőle s a bányászokat nagyon lelkesítette, vonzotta véle kiállniok – sőt erre ők is elhajították dorongjaikat!) – Mondom, – ekkor azonban már megfeledkezve lovagi voltáról, hátúlról kapta el az öreg karját csuklójánál fogva, és se szó, se beszéd, kicsavarta. A munkás ordított. – Herr Gott…. du Hund… du Hund… – ezt ordította. S innen is maradt aztán rajta a Herr Hundt nevezet.

S valóban borzasztó munkát végzett! Az öreg bányásznak forgójából kiugrott a karja s fájdalmában el is ájult az erős ember. De ő még akkor is dögönyözte s már vér is ömlött az öreg száján, még akkor is rugdosta.

(Ez a nemtörődömség, – ez volt az ő legfőbb tulajdonsága később is – jó sokáig.)

Mikor pedig azt hitte, hogy már végzett velök, még volt oly fenhéjázó, – még kiállott a tér szájához s a keskeny út torkolatába lekiáltott:

– Vagytok-e még többen is? – S úgy hahotázott utána hosszan, mint a berekedt harsona: csak úgy visszahangzott a hegyvidék bele. – Nyílván hencegett: hiszen a térdei reszkettek s az izzadtság csak úgy csorgott homlokáról.

Herr – Ihr seid ein Hund – mondotta még ekkor is a bányász keserves, fájó gyűlölettel, mialatt feltápászkodott aléltságából, – a gróf azonban már nem törődött véle.

Azt beszélik, hogy ő maga is beteg lett ezek után, mert hetekig még csak nem is hallottak róla. Megint eltűnt.

Persze, – még jobban meggyűlőlték, – bár, úgy látszik csak a férfiak. Az asszonynép szíve mintha valamelyest felengedett volna iránta… Tény az, hogy asszony egy sem akadt ezentúl, aki csúnyaságát, löttyedt, öreges vonásait említette volna, ha személyére fordúlt a beszéd. – A férfiakat pedig ez a körülmény talán még jobban ellene ingerelte. Persze: elhatározták, hogy megölik s már egész tervet kieszeltek erre vonatkozólag, – azonban a kivitelre többé nem nyílt alkalom.

Mintha ez az eset fordulópont lett volna életében, mintha csak most jött volna rá, milyen erős ő voltaképen s mire képes… – Spachtauban, tizenhat mértföldnyire innen, – kíméletlen csellel kicsalta a nemesurat hegyoldali váracskájából, s egyetlen éjszakán mindenféle ígéretekkel magához csábítván legénységét – megtette azt, hogy velök, magának az úrnak hitszegő katonájával kergettette ki annak a családját másnap reggel, – s aztán a vidék parasztságát arra kényszerítette, hogy a várat éjjel-nappali munkával megerősítsék. S mialatt a régi nemesúr püspöknél, majd fejedelemnél járt segítségért könyörögve, – ő négy év alatt olyan várat építtetett ide, hogy senki sem mert haragjával incselkedni többé. A vár oly látványosszép volt, hogy mikor a brandenburgi fejedelem egyszer tizenöt év múlva arra járt, megállíttatta kocsiját, hogy ideje legyen elég, csodálkozni a mű fölött.

Igaz, hogy ő maga is szakadatlan dolgozott rajta – s az emberek bámúlták, mily nagyszerűen ért a tervezéshez s a boltozatok természetével is mennyire tisztában van! – Hogy honnan vette, – senki sem tudja.

A külső övezetekre volt legfőbb gondja: ezeket tiszta terméskőből rakatta. – Arra azonban már nem maradt ideje, hogy a belső részeket is nehéz anyagból építtesse, – itt tehát elég díszes faragású fa-házakkal kellett beérnie, – ami nagy bajnak lett oka, mint később kiderűl. Magának mégis két boltozatos termet építtetett: egyet ebédlőnek s egy másikat, ahol, mint mondá, bírói széket fog ülni. Mikor pedig a vár titkos részeinek s kapúzatainak építésébe kezdtek, – kiválasztott magának negyvenkét tagbaszakadt parasztot, hogy ezt ők csinálják. Ezek voltak aztán a sziklába vájt pincék építői is s őket tette meg később testőr-vitézeinek – kikből is irgalmatlan híres gazemberek váltak idővel.

Mikor pedig már mindez megvolt, – a Spachtauban talált vagyonból bizonyos Rosenthal nevezetű völgy felett, egy ezerkétszáz láb mélységű fekete szakadék szélén még erősebb várat építtetett magának. Emberfeletti munka volt ez is, – nem egy ember szakadt meg a megerőltetéstől, – néhány pedig megcsuszott s a mélységbe zuhant… Nyolc és fél évig építették s mikor készen volt, ki sem szállott Spachtauból, hogy megnézze készen új művét, hanem minden papi ceremónia, vagy ünnepélyes felavatás nélkül elküldötte oda alkapitányát, egy Jeromos nevű volt molnárt, aki szintén vörös volt s épp oly rettenetes erejű kiméletlen és gonosz, mint ő.

 

*

 

Ez időtájt már mindenki csak Herr von Hundt-nak nevezte, – mert rettenetes milyen gazember lett belőle. S ez az elnevezés mégcsak nem is esett rosszúl őkelmének – sőt! Mint látszott, – kevélyen fogadja.

Persze: rablás volt a kenyerük, néki és száztizenhat parasztjának – s a spachtaui országút, de az egész környék is híres lett rémségeikről: – mert nem csak rablók voltak ők, – hiszen ez még talán hagyján! – hanem ehhez irgalmatlan fenevadak!

Nemsokára már semmi sem volt elég nekik. Tajtékozva tomboltak: – kegyetlen kedvteléssel. Nemcsak kenyerük, mulatságuk volt ez az otromba szörnyűség. Már nem elégedtek meg avval, hogy a gazdag útasoknak rontottak néki, – orvúl, gyalázatosan, mint a farkasok… Nekiesni egy fazekasnak, amint magánosan kocog lovacskájával az országúton, – mi volt az nékik? Elvenni lovát, szekerét pedig fejszével széjjelhasogatni…. S nézni a nyomorúltat, aki úgy adja oda élete vagyonkáját, – nagyon elkomolyodva s alázatosan, mintha Isten rendeléséből vérét vennék… S mi az nékik, – aztán lehúzni még bocskorát is télvíz idején – s mikor már nyomorúlt sírva fakadt, hahotázva kardhegyéről lapdázni rongyaival?

Amit pedig a gazdagokkal míveltek, azt alig lehet elmondani. Itt aztán férfiember nem maradt életben egy sem – s különösen az volt érthetetlen, förtelmes és ocsmány, amit Hundt asszonyaikkal művelt. – Persze, csakis akkor, ha a nő szép volt.

Mikor már a férfiakkal végeztek, Hundt úr felvitette a nőszemélyt várába, – ott egy öregasszony levetkőztette őt pőrére s azonmódon benn is hagyta egy csupasz bútortalan kamrában – ahol is két napig étlen-szomjan kellett vesztegelnie.

A második nap éjszakáján aztán Hundt úr – szokás szerint fáklyával kezében s egyedül – megjelent az ajtóban. Előbb diadallal legeltette szemét a természetes nyomoruságában hentergő, többnyire ájúlt nőszemélyen, – aztán megvendégelte, végül pedig megrontotta a szerencsétlent. S hogy mi történt véle másnap – az is Hundt kedvétől függött…. Rendesen szélnek eresztette… Volt azonban arra is eset, hogy íly hajnalon igen haragosan ébredt: s ilyenkor nem volt kegyelem, meg kellett szegénynek halnia!

Ő pedig hét álló napig is dühöngött utána ilyenkor, törve-zúzva, ami a kezeügyébe kerűlt…. A katonák persze, már ismerték ezt a szokást – s messzire el is kerűlték s el is átkozták az összes nőt, aki valaha megszületett!… S maga Hundt is – látni sem akart ilyenkor hónapokig nőt…. A szeme elé ne kerűljön, mondotta komoran, mert – mint mondű, ezek a dögök veszik el minden erejét….

Így élt ő asszonyokkal, – ami annál csodálatosabb, mert különben senki nem hallott olyat, hogy a környékbeli nők közűl bárkivel is dolga lett volna valaha.

 

*

 

S elkövetkezett az idő, hogy igen hatalmas úr lett már belőle. A környék messze földön néki hódolt s ennek két oka volt: – egyrészt, mert a parasztoknak bizonyos félévenként fizetendő s elég tisztességesen megszabott dézsma fejében szabad útat engedett…. Még nyugtát is adott nékik vastallér alakjában, amelyen kutyafej díszlett.

Másodszor: – s ez volt, úgy látszik uraságának még erősebb támasza, – havonta egyszer bírói széket űlt. – S miután hatalma volt, határozatai előtt messze földön meghajolt a nép, – nehogy azokat végrehajtani legényei jőjjenek! – S ami csodálatos, – nem volt országszerte több oly igazságos bíró, mint ez a gazember. – Egész legendák keringtek már róla, – a híre már a Rajnáig eljutott, hogy míly szigorú, míly hajthatatlan, mennyire nem ismer tréfát, ha ítélkezni kell!

Nem sok komédiát csinált vélük, annyi bizonyos. Előre hajolva székén úgy veszekedett, gúnyolta, korholta őket – s főként oly szörnyen tudta nevetni a szemérmetlen hunyászkodót, hogy a népek végül ugyancsak meggondolták, amíg panaszra vitték eléje dolgukat. Nem egyszer még fel is ugrott s pofon is vágta mérgében, ha valaki sunyi szerénykedéssel mert eléje állani. – „Nyisd ki azt a hatalmas szájadat, – tudsz te harsogni is, – hallod-e, nemcsak nyafogni” – förmedt rá nem egyre aztán úgy csapott le rá ítéletével, hírtelen, mint a héjja…. Ám – csodálatos! – sosem döntött ő szeszélyből, hanem mindig dühös és konok méregből a csalók iránt. Mert főként ezt a szerzetet – a ravaszokat üldőzte ő mindenképen. – Ha valaki erőszakos volt, gyilkos, vagy kegyetlen, – erre még inkább hajlandó volt legyinteni….

A dolog úgy kezdődött, hogy megparancsolta volt, hirdessék ki a szabad parasztok között, hogy miután rendetlenségben látja az igazság dolgát, – mindenki, akinek pere van, hozzáfordulhat bizalommal, mert ő a hó harmadik szombatján széket ül. – Persze, senki sem mert jelentkezni nála. – Erre ő parancsot adott, hirdessék ki még egyszer, hogy akinek pere van, az igazságot fog nála találni, mert ő rendet akar teremteni közöttük. Az emberek erre is csak a fejöket rázták, – de felelni a hirdetőnek senki sem mert. Végre egy paraszt mégiscsak felment hozzá – s nem is jött többé vissza tőle.

Mint kiderűlt, Hundt úr nagyon megverte aztán összerugdosta, végül bedobta a disznók közé, – ahol még azok is csúnyán összeharapdálták, míg aztán három nap múlva nagy kínok között kiszenvedett. –

Az is kiderűlt, hogy a paraszt pénzt vitt néki s azért ment fel hozzá, hogy segítsen testvérbátyját kitúrnia örökéből.

Ettől fogva, ha féltek is tőle, – szeretni kezdték. Egyre többen fordúltak hozzá igazságért és egyre többen jöttek vastallérjaiért is, hogy szabad útjokat a völgyben megvásárolják.

S miután zsugori ember volt, – nemsokára már nagy vagyona volt néki pincéiben felhalmozva aranyban és drágakövekben.

Kulcsárja mesélte egyszer, halála után, hogy ezekben az időkben hatvan akó óbora állt s tizenhat zsákban hevert az ezüst kisebbik pincéjében.

Nem is szólva titkos pincéiről, mert ezeket senki sem ismerte kívüle, – csak későbbi felesége, – erről azonban később még szó lesz.

Ebben az időben, vagyis hatalma és gazdagsága tetőfokán történt, hogy gyönyörű, kézi faragással díszített s barna posztóval párnázott hintót küldött ajándékba a salzburgi érseknek – s rá egy félévvel hat habos fehér paripát hozzá.

A pfalzi választófejedelmet is megvesztegette: két művészi kivitelű ezüst kancsót küldött néki színültig telve magyarországi opálkövekkel, – amit az szép levélben meg is köszönt.

Mert volt ő oly okos, hogy nagyobb hatalmasságokat sosem támadott meg, – éppen ellenkezőleg! – Igyekezett, ha másként nem, alázatos hízelkedéssel közeledni feléjük. S a siker nem is maradt el. S bármely felháborodást keltett is kegyetlensége s bármennyit futkostak is fejedelmekhez, püspökökhöz segítséget kérni ellene, – minden hiábavaló volt most már. Mivel hogy elkéstek ők már evvel. – Igaz, hogy ezt végül egyesek be is látták s azt is, hogy nékik maguknak kell itt tenni valamit s hogy egyszer már odáig fejlődött a dolog, hogy sereget toborzott ellene néhány megrabolt kisnemes, – ám az utolsó percben vezérük mégiscsak meggondolta a dolgot; – nyílván nagyon rossz híreket kapott vára erejéről s még inkább kegyetlensége felől. – S így e vállalatból nem is lett semmi.

Így álltak ügyei, mikor maga Bernát, a salzburgi érsek arrautaztában felüzent néki, hogy látni szeretné. A Maria-hilf-uns nevezetű úton egy zárdában találkoztak is s alázatos meghívására a szent életű püspök rá is szánta magát, hogy felmenjen véle s meglátogassa őt várában.

Ő pedig e pár napon rettenetes szigorral maga intézvén a háztartás ügyeit, oly rendet és pompát mutatott házában a szent embernek – s úgy körül vette őt minden jóval, nemkülönben úgy látszik, oly okosan beszélhetett, hogy az érsek, aki voltaképen azért ment fel hozzá és azért töltött házában három teljes napot, hogy lelkére beszéljen s szörnyű szokásaira ráeszméltesse, – végül is egész jókedvűen távozott tőle. S bár később sem állotta meg hogy fejét ne csóválja, ha valahogy Hundt úr személye került szóba, – mégis jóakarójává lett, az kétségtelenül megállapítható már abból is, hogy mindenkor haragosan ráförmedt a hírhozóra, valahányszor Hundt úr egy-egy rémtette forgott közszájon, mondván, hogy ugyan mért is untatják őt íly dajkamesékkel?

Már-már arról is beszéltek, hogy voltaképen önálló fejedelemségre törekszik s már nem egy oly rémlátó akadt, aki közelebbit is tudott efelől. Hogy voltaképen tízezer legénye van készenlétben;… hogy Rómában, a pápánál követet tart; – hogy negyvenezer ezüst tallér váltságot volna hajlandó évenként fizetni a császárnak, ha uraságát elismeri;… hogy a brandenburgi választófejedelem leánya már várja is követeit, mert kész hozzá feleségül menni…. Mások ismét komolyabb alapon mérlegelvén esélyeit éppen nem találták lehetetlennek e dolgot, – sőt! – mégcsak ostobaságnak sem, mert arra a végső eredményre jutottak, hogy csak haszon volna a vidéknek, ha ílyen erélyes adókban mértéktudó és igazságszerető ember uralkodnék felette, – mert ki tud ma nála erre méltóbb uraságot?

Egyszóval: hatalma delelőjén ragyogott, – a legszebb kilátásai voltak, személye közszájon forgott, – mikor különös dolog történt véle – valami olyan, ami kezdetben jelentéktelennek tűnt ugyan s mégis csodálatosképen utóbb csúfos bukásának s korai halálának is okozója lett s amellett szólhat tanúságúl, hogy nincs oly gonosz, vagy hatalmas, aki ne találna egyszer emberére….

Ez a dolog pedig így történt:

 

*

 

Szó sincs róla, – néki is volt annyi esze mint másnak! Tudta ő nagyon jól, mire törhet s meg is fordúlt elméjében nem egyszer a gondolat, hogy amilyen gazdag és hatalmas, még önálló is lehetne. Ez ugyan nem vált világos tervvé benne soha, – de annyi hatással mégis volt reá, hogy szándékain és élete eddigi rendjén változtasson.

Így: – egy nap rájött, hogy mégiscsak fel kell már hagynia utonálló garázdálkodásaival. Ez nem is méltó már hozzá, – s elég gazdag is, hogysem ilyesmire szüksége lenne…. Hiszen maga a szabad útváltsága, melyet messze földön a nép önként fizetné ki, – maga ez bőségesen elég jövedelem ahhoz, hogy királyi módon élhessen s még félre is rakhasson belőle… S végül: – ha több kellene, módja van más adózás felől is gondolkoznia…

Igaz, – hogy félő, vajjon nem puhúlnak-e el íly renyhe élet mellett legényei?….

S ha így volna is: – akkor is ezt kellett határoznia, – mert itt volt az idő, mikor komoly és feddhetetlen hatalommá kellett lennie a világ előtt. S ezért fel tette magában, hogy meg is fog házasodni.

S hogy e határozatai voltak is életére valamely befolyással az kétségtelen. Így megállapítható, hogy vagy egy egész fél esztendeig kalandos vállalkozásokba egyáltalán nem bocsátkozott…. Igaz, hogy aztán újra kezdte, – de akkor is legalább a kegyetlenkedésben igyekezett valamelyest mértéket tartani…

S hogy nem tűrte kellőképen végbevinni határozatát annak legfőbb oka mohó és zsugori természetében keresendő. – Megesett, hogy néha egész nap küzködött magával, mikor Jeromos egy-egy jó hírrel lepte meg, hogy innen meg onnan valamely gazdag szállítmányok érkeznek… Nem bírt ilyenkor magával és ott ácsorgott égszinkék jánklijában a napsütött várudvaron fél délelőtt is, – a határozatlanság kétségbeesésével arcán s gyérhajú vörös fejét vakargatva…. Mert érezte ő, hogy ez lesz a veszte néki s viszont azt is érezte, hogy félrerakosgatni, mindig csak félrerakosgatni, – az oly jóízű dolog, mint a kenyér.

S nem is bírta megfékezni magát. S talán nem is annyira a kincs, – tudja Isten, mi vonzotta annyira! Annyi tény, hogy valahányszor előre tudta, míly zsákmányban lesz része, – ő ezt az eljövendő hasznot mindjárt vagyonának is vette – s teszem fel, hogy úgy határozott, hogy négy tehenet fog elhajtani valahonnan, – akkor ő mindjárt négy tehénnel többet is számított töprengései közben vagyonához… – úgy hogy az új jószág már örömet sem szerzett néki voltaképpen…. Ha meg az derült volna ki, hogy az egyik tehén netán beteg, – azt meg éppen kárnak ítélte s úgy elszomorodott felette, mintha balsors üldözné gazdálkodásában…. Igazán boldog tehát csak akkor volt ő, ha váratlan, előre nem számított gazdagodás szerencséje lepte meg… – Ilyenkor mámoros volt, de csak egy pillanatig…. Mihelyt számításai közzé vette az új zsákmányt, – már nem is örült néki, de sőt képes volt aggályoskodni annak hibái miatt – s aztán felmérte, hogy míly károk is érték őt az utóbbi időben, mije pusztúlt, milyen alkalmakat mulasztott emberei bitangságai miatt – s kideríté csakhamar, hogy ha mindezt az új haszonból levonja: akkor voltaképen vajmi kevés érték marad belőle.

Ilyen természet volt – s e sokféle számítás volt az átka néki. S az a furcsasága is megvolt, hogy kicsiny dolgok, apró hasznok még talán jobban boldogították. Egy-egy új, ingyen szerzett kancsónak például úgy tudott örűlni, mint a gyermek… Napokig nézegette, – az ágya mellé tétette… Igaz, hogy hamar megszokta ezt is, hogy az övé, akkor megint csak új bolondság kellett néki.

S ezenkívül Jeromos volt az ördöge. Jeromos, akit ő tett úrrá, egész másfajta s még sokkal csúnyább mohó természet volt, mint ő. Összeharácsolni, – ez volt a szenvedélye… – lerakni a pincébe s ha nem is látta soha többé a rablott holmit. Mámoros öröme telt a rablásban mindenkor, de sőt még az ölésben is. Nem egyszer büszkélkedett véle, hogy hány embert küldött ő másvilágra, – mintha talán ezeket is ura pincéjébe rakta volna le. Mohó, elfoglalt szemei állandóan a tervezgetés elfoglaltságában, valamely már nem is földi fényben csillogtak… – S bizony Hundt úr sok gondja-baja közt éppen nem az utolsó az volt, hogy bizony jó lesz nem nagyon bíznia benne, – jó lesz Rosenbergát kicsit már kézbe venni, mert egy napon még be találja zárni előtte a kapúkat! –

Egyszóval nem oly gondtalan könnyű élet volt a Hundté, mint ahogy azt képzelnők. S ha ehhez hozzávesszük, hogy egy vállalkozásukon majdnem rajtavesztek, – akkor meg éppen megérthetjük Hundt urat, hogy e dolgokkal ő végleg szakítani akart most már. A dolog úgy történt, hogy Jeromost, – aki különben is mindig túl messzire merészkedett, – egy erősen felfegyverzett szállítmány-kísérő csapat bekerítette, – tizenkét emberét levágta s a többi is csak azáltal menekült, hogy jobban ismerték a szakadék búvóit s így sikerűlt nékik egy elhagyott tárna bejárójáig furakodván átvágni magukat s így egérutat venniök.

Az eset nagyon megrendítette Hundt urat, aki kezdte a könnyelműséget igen gyűlölni, – hiszen volt mit féltenie. Haragjában majdnem megverte Jeromost, mikor az végre eléje somfordált – s ezzel aztán végképen el is határozta, hogy elég legyen! Most már igazán többet kockáztat, mint amennyit nyerhet, – elég legyen tehát!

S mégis, mikor néhány hónap múlva Jeromos, – aki igen alázatos hunyászkodó lett megint kudarca óta, – mikor ez a gazember azzal a hírrel jött át hozzá egy napon, hogy nagyszerű fogás kínálkozik: – ő maga, mégiscsak megremegett ismét. – A hír pedig a következő volt:

Hogy egy dúsgazdag fiatal spanyol nemes, névszerint Salomoben Uriel di Cordova, – úgy látszik pogány, vagy zsidó, Prágában járván, onnan vett magának feleséget s gazdag kelengyével és ajándékokkal megrakodva a Dolomit-hegységen keresztül igyekszik elérni a tengert. Véle van ifjú felesége, annak néhány rokona s miután figyelmeztette őket, hogy veszélynek teszik ki magukat ezzel a nagy málhával, – jól felfegyverzett nép kíséri. Három kocsirakomány és harmincöt ember – s körülbelűl egy hét múlva lesznek itt. A hírt Bécsből egy nagyon megbízható ember hozta: – egy nyeregkészítő, akinek veje azelőtt Hundt úrnál volt zsoldban, de azután megnősült, újra paraszt lett s itt a közelben lakik valahol…. Az apósa most éppen hozzá igyekszik, – mert Bécsben éhínség fenyeget – s jelenleg itt van az udvaron s Hundt úr parancsolatjára s jutalmára vár.

Hundt úr a dolgon két teljes napon át gondolkodott s oly annyira rosszúl lett vívódásában, hogy többször hányt. Csupán az ital nyugtatta meg valamelyest.

Végre, harmadik nap reggel parancsot adott a készülődésre. Hogy mi vitte rá? A szép ifjú feleségről szóló híradás-e? Lehet, – hiszen már rég nem látott asszonyt. –

S a várudvar már néhány perc múlva roppantúl megélénkűlt. Lovakat itattak, szerszámmal, fegyverrel szaladgáltak össze-vissza – s Hundt úr a magas tornácról tünődve nézte őket. Már az ő holmiját is ott hozta a lépcsőn az inasa s ő még sem mozdúlt. Aggályoskodott megint. A legények sem tetszettek néki, – nem voltak néki elég vidámak s ezért haragudott magában.

Először persze a hírvivő futárok lettek készen könnyű fegyverzetben – s miután lovukat futva vezették le a vár bejáró lejtőjén, nemsokára már országúti por csillogó fehér felhőcskéi mutatták útjukat s hogy micsoda vad vágtában iramlanak el a szélesen kikanyarodó hegyoldalon.

S talán még el sem űlt ezüstös ködük, mikor már ujabb csapatok ereszkedtek alá a külső övezet lejtőin, de ezek már óvatos lassusággal: – A középfegyverzetűek első csoportja, – nehéz kardokkal ugyan, de dzsida nélkül – s ezek feladata az volt, hogy az összeköttetést az előbbiekkel fenntartsák. Nehéz ügetésben haladtak el a vár alatt s nemsokára ők is eltűntek a kanyarodónál.

Szó, ami szó, még dél sem volt s már Hundt úr ott tanácskozott embereivel az erdőben, alkalmas helyet keresve, olyat, ahol készenlétben táborozhatnak. – Rossz kedve volt – s szórakozottan számolgatta a fák között betűző nap zöld-arany tallérjait egy nedves barna fatörzsön. S erről talán nedvesen csillogó barna asszonytestekre emlékezett. Annál kedvetlenebb volt, mert semmiképen sem tudott most megelégedni sem a régi táborhelyekkel, a mutatkozó előkészületekkel nem elégítették ki őt. Minden ovatosságot kevesellett. Nem szeretne megint rosszúl járni, – most ő maga is itt van! S az előre bejelentett fegyveres kíséret sem becsmérlendő, mert nem tudni mekkora? Igaz, hogy az efféle bérenc-nép hamar szétugrik – s mégis! Parancsot adott tehát, hogy szedelőzködjenek, – más helyet kell keresni, olyat ahol még sosem voltak eddig…. S mikor a csapat vonúlt ki az erdőn s ismét az országút felé, Jeromosra, kinek lova berzenkedve farolt az övéhez, mérgesen kíméletlenül rárivallt:

– Hallod-e Jeromos! – kiáltotta s az erdő csak úgy dörgött vissza szavaitól, – hallod-e, most már élet, vagy halál!

Később azonban, mintha megbánta volna előbbi hevességét, magához intette őt, – sőt le is szállt lováról s annak nyergére könyökölve így szólt hozzá igen bizalmasan:

– Nagyon jól tudod, hogy én álomlátó vagyok…. mint azt is, hogy mindig egy kézről álmodom, amely vezet engem… Hát most tudd meg, hogy ez a kéz megfenyegetett engem álmomban, s már ide s tova egy hónap előtt…. Nagyon erősen fenyegetett…. Ez pedig mit jelent? – – Jeromost szavainak haragos támadása mindig megijesztette, s most különösképen. – Sáppadtan hallgatott.

– Hát azt jelenti, – folytatta Hundt úr, hogy abba kell hagyni ezeket a dolgokat. Érted? – mert baj lesz! – Láthatod, hogy már a múltkor is mi volt… – és te, alávaló mégsem akarsz nekem engedelmeskedni…. – hogy elég legyen és ne gyere nekem ilyen dolgokkal… – kiáltotta s már megint hörgött haragjában.

– Ha ebben hinni tetszik nagyságos Uram, – felelte Jeromos sáppadtan, de biztos önérzettel, – akkor akár éhen dögölhetünk.

– Nem fogunk éhen halni, mert nékünk már nem kell éhen halni, mondotta csendesedve s kissé kedvetlenül is, – mert nem szerette, ha megsejtik mennyije lehet…

– Hiszen mindég panaszkodni tetszik…. – mondta Jeromos – de ő már nem felelt erre. – Lomhán eltűnödött ismét… aztán feltápászkodott lovára s azzal már kocogtak is tovább.

S az idő már az alkonyatba fordúlt s még mindig nem volt megállásuk. Tűnődtek, szemlélődtek s Hundt úr csak nem volt megelégedve semmiféle tanyahellyel. – Este felé azonban fázni kezdett s ekkor bosszús haragjában különös, kegyetlen ötlete támadt, – olyan, mely nemcsak hogy eddigi túlzott ovatosságával állott merő ellentétben, hanem egyenesen a józan ész ellen való volt.

– Itt maradunk, – mondá, – az úttól talán negyedmértföldnyire oldalt eső szűk völgy-katlanra mutatva. – Jeromos meglepve bámúlt reá.

A szurdokot, amely valami víz-mosásos szakadék féle lehetett, – négy-ötszáz lábnyi magas, szinte függőlegesen meredek falak szegélyezték s a katlan torka oly szűken szaladt bele a hegységbe, hogy talán még egy ember se tudott volna továbbvergődni benne. Hátrafelé tehát nem voltak biztosítva, – előttük az országút s annak másik oldalán mély lejtő a patak-völgy felé.

– Itt megesz minket a fene, – szólt néki át Jeromos halkan, hogy más meg ne hallja.

– Itt maradunk, – mondotta Hundt úr ellentmondást nem tűrőn, – mert konok ember is volt. – S a csapat máris befordúlt a szakadék felé.

Persze le kellett szállni a lóról oly irgalmatlanúl gazos, köves néhol nedvesen süppedő, néhol meg éppen csontkemény szakadékos talajt értek. – Benn a fák sürüjében meg éppen korom-sötét volt s mozdúlni sem lehetett.

Szerencsére legalább azt megengedte, hogy tüzeket gyújtsanak, különben ott vesztegelhettek volna a fák közzé peckelve reggelig.

Így is éjfélig tartott az irtás s ez alatt Hundt úr egy homokpadon tátott szájjal, horkolva aludt. Jeromos arra mentében nem állhatta meg, hogy az arcába ne világítson – s valami furcsákat gondolhatott magában ilyenkor. – Különösen azt a bizonyos szörnyű sebhelyet vizsgálgatta hosszasan – mert nappal nem igen mert arcába nézni: – Erről is látszik gonosz ember ez – állapította meg magában.

S már éppen le akart pihenni ő is, mikor az országút felől lovas vágtájára lett figyelmessé. – Kinézett: – Kinn holdfényes éjszaka volt. – Valóban kiküldött emberük érkezett vissza.

S nemsokára meg is tudta, hogy az egyik futár hiradása szerint Uhlmützében vannak már, – alig két mérföldnyire ide s lehet, hogy még ma hajnalban elhaladnak a hegy alatt. – Jeromos arca kivörösödött.

– Na – csakhogy! – dörmögte s mostmár természetesen nem is engedte lefeküdni embereit. – Nyugtalanúl járkált közöttük s néha szinte megremegett az izgalomtól. – Nem állhatta ő ezt a sötétséget s főként nem az üszök vörös lobbanásait ebben az elátkozott sötétben… S viszont új tüzet gyújtani nem engedett. Ijjedezett – minden mozduló árnyban élőt látott, – szinte vacogott már néha… a szeme mindig megcsalta éjszaka: s ő ezt jól tudta, mégis rémet látott mindenütt…

Kikeresett hát magának egy ritkásabb helyet s ott lefeküdt. – S egy ideig nyugta is volt. Itt is sötét volt ugyan – de legalább az eget lehetett látni. Nemsokára pedig besütött a hold – s ennek igen megörűlt. – Ám éjszaka hangtalan lenge szellőcskék járták – titokzatos homályok keltek körülötte – s ezt megint nem szerette. Nem szerette továbbá a bozontos szemöldeibe mindúntalan beletapadó pókhálószálat… a muslicáknak vékony sírását meg éppen útálta a füle mellett… Felkelt tehát… Messzire előre botorkált, ahonnan valamelyes kilátás ígérkezett… Csend mindenütt, – a hold vörös volt s lenn a patakvölgy felett ezüst kör ül… – Kellemes, hűvös-szép tavaszi éjszaka mindenfelé.

Valami kis ismeretlen, nagyon barátságos madár ott repdesett, nyugtalankodott a feje felett a fák törzsét verdesve apró szárnyaival… Néha meg nyílegyenesen emelkedett fel a nyílegyenes szakadéki fák koronáján túl a meredek széléig s aztán visszahullt. S Jeromos unalmában, nyugtalanságában a fejét vakargatva ugyancsak sokáig nézegette őt s megint Hundt úrra gondolt, mint annyiszor! Hogy míly gyalázatos az ő bánásmódja véle….

– Mért is nem hagyja már itt s megy a fenébe, – gondolta…. Mit kell néki ez a nagyszerűség!… Egy kis étel és jó szó kell az embernek…. – barátságosság…. – ennyi az egész… – s alaposan el is szontyolodott. – Aztán visszament a pislogó tűz mellé s alaposan belerúgott az egyik katonába, mert alva találta.

Fel is küldte menten a fa tetőre a szurdok elején, hogy nem látja-e jön-e már valami?

S a fiú bozontos fejére, mely teli volt haraszttal, zuzmóval álmosan rányomta süvegét s azzal előre mentek megint. Fel is mászott és sokáig ott függött egy száraz fenyő nyílegyenes magasságában, – mint szöcske a fűszál végén – s ugyancsak hetyke bohókás figurát mutatott süvegével…. – Nem, ő nem lát semmit.

Így telt el az első éjszaka. Hajnal felé aztán nagy csendesség kezdődőtt. Már a lovag horkanása sem volt hallható, – úgylátszik mégis lefeküdtek nyergestől azok is. Csupán valami víz zuhant a közelükben szüntelen s a szirti vércse cirpelt még mindig a hajnali homályosságban ki-kicsapva fészkéből a szakadék szélén.

Jeromos most már egészen előre ment s ugyan még jobban figyelt mégsem látott semmi olyat, ami érdekelte. Néhány őz szaladt könnyű ugrásokkal az úton át a patak-völgy felé… később parasztszekerek, más senki… A hegyek füstöltek s világító ködfelhőikből hideg, fehér csíkok szakadtak ki lassan: távoli patakok… A messzeség szélén már néhány silány, vékony fa kigyulladt a hajnali fényben.

Reggel pedig a kiküldött emberek azzal jöttek vissza, – hogy nem tudják, hol vesztegelnek a nászutasok.

Várni, – ez nem lett volna még baj, de Hundt úr nyugtalanságait annál nehezebben viselték. Mindenképen vissza akart fordúlni, mondván, hogy íme, ez a késedelem is csak annak a jele, hogy jó lesz hazamenni. – Jeromos dühöngött magában, néma pillantásokat vetett feléje. – S így telt el az első három nap. – S még egy baj volt: vizük alig volt már: ami annál jobban mérgesítette mindnyájokat, mert valami szakadóvíz ott zuhogott a fülükbe, – de bárhogy keresték nem tudták meglelni. Helyükről kimozdúlni nem mertek. Így hát egyenként kellett leküldeni az embereket jó egy órajárásnyira a patakvölgybe. A lovak is kedvetlenűl szemelgették a szakadék pállott harasztját, – az ennivaló is fogytán volt, mert a gazemberek már az első két nap unalmukban mindent felettek….

Ekkor azonban Jeromos – meg kell hagyni, – kitett magáért. Először is nyers konoksággal egy szót sem felelt többé Hundt úr aggodalmaira s csak szemei árúlták el, hogy kitart ő most már akár egymaga is. Konok lett és megingathatatlan, az emberekkel pedig elkezdett kegyetlenkedni. Ütötte őket s nem engedte, hogy lefeküdjenek. – Így telt el további három nap.

A hatodik nap éjszakáján hideg eső szakadt rájuk s ők egészen megdermedtek a hajnali hűvösségben. – Hundt úr meg azon óbégatott reggel felé, hogy ő nem jól lát, nem tudja, mi van a szemével. – Persze, senki sem hallgatott rá: – alig álltak a lábukon, oly kimerült volt már az egész csapat, – hiszen az utolsó napon alig is ettek valamit. – Hír még mindig semmi – eledel semmi… mikor aztán úgy kilenc óra felé egyszerecsak Hundt úr mintha bolond órája ütött volna: hirtelen iszonyúan elkezdett nevetni. Senki sem tudta persze, mért nevet oly sokáig, s oly barátságtalanúl – mérgesek is voltak reá, – s már-már úgy állt a dolog, hogy kirobban belőlük a nyers elégedetlenség… – ekkor aztán Hundt úr ki is adta a parancsolatot Jeromosnak, hogy indulnak haza felé.

Jeromos azonban most már megszólalt. Odaállott Hundt elé s bizonyítani kezdte, hogy épp legrosszabb pillanatban határozta el magát az ilyesmire. Most olyan ez a dolog, mintha bizony sokat törödnék velük…. Ha éhesek hadd fulladjanak, hadd dögöljenek!… – S ezt hangosan kiáltotta – s valóban egy kis csend támadt a mozgolódásban szavai nyomán.

Hiszen, – láthatja elég komisz ez a népség – s most még jobban el fog fajzani ha ezt látja… Mert mi lesz, ha most hazamegy velük? Egyrészben hiába volt ez a sok minden, tehát ez is rontja a kedvüket – másrészben majd azt hiszik ebből, hogy ezentúl ők itt az urak… De hát nem addig a! – Hadd tanúljanak a dögök milyen jó soruk volt eddig… – És így tovább!

Ami pedig a dolgot magát illeti, – más úton nem jöhetnek, mint ezen, – mert nincs más út… S addig addig beszélt, izgett-mozgott, ágált szemei előtt, – míg végre Hundt úr felocsúdván tünődéséből, elhatározta, hogy még egy napot vár. – De ez legyen az utolsó! – tette még hozzá mérgesen.

S Jeromosnak szerencséje volt. Mert délfelé valóban összes kiküldött legényük vágtatva érkezett s hadarva, csillogó szemmel adta hírűl, hogy jönnek ám!… S körülbelül húsz fegyveres van velük.

– Gazemberek, – persze befaltatok valahol, – kérdezte tőlük Hundt úr aki szintén nagyon éhes volt már… – Alkalmasint! – kiáltották azok feléje s hosszasan vihogtak utána barátságossága miatt. – Persze talpon volt mindenki s most már a kedvük is változott valamelyest.

S valóban, délutáni két óra körül az útszéli erdőség sürű fái mögűl kocogó három lovas alakja tűnt fel az eső utáni égbolt hűvös ragyogásában. – Hundt úr pedig nyomban határozott. Hagyja elhaladni őket s hátulról támad s lehetőleg úgy hogy az utóvédet mindjárt le is szorítja a lejtőn a patak felé.

Egy fagyos, hűvös kis erdei virágot forgatott ujjai között s aztán oda is szorította az egyik szeméhez…. Egy nedves kis csillagot… és aztán az égre bámúlt, hogy míly lassan haladnak odafenn a fényes seregek…. – Mert nagy nyugalom, derű és határozottság szállta meg őt ilyenkor – s ez volt éppen egyik kitűnősége. S ezt ő érezte is, – s jól is érezte magát azokban a pillanatokban, mikor alkalom volt reá, hogy a belső nagyszerűségek kilépjenek mélységeikből, – valamint borús időben a fenyőfák illata. –

S már nem is nézelődött. Meg se mozdúlt lován: – nem mintha megmerevedett volna, hanem mintha valamely rugalmas, finom anyagból egyszerre, egygyé öntötték volna vele. S a feje tartása is, – nem tudom figyeltétek-e, mint a büszke fajdé, – mielőtt nehéz röptébe fog, előbb felemeli a fejét – s tűnödni látszik. Szinte érdektelen komolyság űlt arcán.

Nemkülönben legényei – ezek is csendben voltak. Csakhogy feszült, éhes, lázas csendben s ők – durvább anyag, meg voltak merevedve, fanyarok, nyersek és lázasok voltak nyers izgalmaiktól. Nem egy köztük nyitott, nedves szájjal lihegett lován. – Szempilláikon, sisakjuk peremén a fákról hulló esőcseppek remegtek szívük indulatos ritmusára.

Csak éppen Jeromos forgolódott köztük még mindig roppant élénken. Tömzsi alakja, mint a vasbak űlte a lovat s türelmet nem ismerő szenvedelmes mozdulatokkal uralkodott felette és a többiek felett. Rendbeszedett mindent, – mindenre gondja volt. Ez volt néki a hétköznap, az igazi munka, a rendes idő. Némán dolgozott, némán mustrálgatta őket s legfeljebb beledöfött egyikbe-másikba dzsidája nyelével oda mutatván neki, hogy a nyeregszíját igazgassa meg. – Az ég pedig odafenn lassan borulni kezdett megint s nemsokára már lógott is az eső lehajló fellegekből.

Ez alatt a három lovas az úton elhaladt elöttük. Jó hosszú idő múlva pedig két magasra rakott, ponyvával takart, lekötözött málhásszekér következett utánuk s ezek nyomában két lovas.

Azután a váltó-lovakat vezette valaki lóhátáról. – Ezek pihenten, táncolva berzenkedtek a hosszú száron s állandóan kicsaptak a sorból. A lovas ott leugrott, suhogtatta felettük ostorát. Állandóan hosszú kiáltásokkal nógatván őket. – S Jeromos boldogan mustrálta kedvenceit, – mert bolondja volt a paripának. S talán arra is gondolt megint, hogy milyen jó is, az ilyesmihez ingyen hozzájutni! Ha hibája van is, – mi baj az, ha ingyen jut hozzá az ember? Míg viszont ha veszi, – micsoda bánat, rájönni, hogy baja van! Hogy rágja az az emberi szívet! S kacagni tudott volna boldogságában. – Mindenesetre a lovakat jó lesz szemben tartani, míg tart a kalamajka.

Hundt ellenben merőn elnézett még a lovak felett is, – pedig ő is igen szerette e nemes állatokat. – S csak akkor húzta jobban össze szemöldeit, mikor az egyik hintó vált láthatóvá. Nagyon figyelt, – utóbb le is szállott a lóról.

S a hintó lent lassan ingva-ringva, hintázva közeledett, Hundt úr pedig mikor elérte szeme vonalát, még le is guggolt, hogy jobban lásson. S a hintó két ablakán egy pillanatra át is világított a szürke szemközti égbolt.

– Úgy látszik alusznak, – gondolta Hundt úr.

De íme, – épp ebben a pillanatban egy parányi fej jelent meg az ablakok keretében – és nyomban el is tűnt megint.

– Vajjon ki lehetett? – gondolta Hundt s egyetlen szökéssel vetette fel magát a lóra. – Itt az idő! – határozott magában.

Azonban még egy nyitott batár is következett, amelyen csomagok kőzött két sötét ruhás alak ült, – s nyomukban egy kutya az úton. Különös, hogy nem érezte meg őket – bárha vakkantott is egyet-kettőt, orrát emelgetve a szakadék felé. Pedig e pillanatban – ha tudta volna ő kelme az egész csapat figyelme rajta csüggött – s az ő vezényszaván múlott, ugranak-e már? – De nem történt semmi baj. A két alak pedig eképen beszélgetett egymással tovább, – még hadonásztak is – s fejük és karjaik tiszta pontossággal rajzolódtak ki a borús tisztaságban.

– Férfiak! – állapította meg megvetően Hundt úr mialatt apró figuráikat vizsgálgatta.

S végül újra néhány lovas. Jeromos és a többiek buzgón számolgatták s vad nyugtalanságukban káromkodva szidták egymás szemét. – Tizenkettő, – egyeztek meg végül is!

Hundt úr azonban ezt már számba se vette. – Rendkívül komoly lett – valóban itt volt a perc s valóban mindenki szinte reszketve várta is már keze mozdulását.

Ő azonban még egy ideig meg se rezzent lován… – sőt, mintha próbára akarná tenni őket utóbb a kis erdei virágot mégegyszer a szeméhez szorító.

Pedig már-már el is haladt a karaván – s ő még mozdulatlan arccal bámúl maga elé. – Mindenki őt nézi.

– Vajjon mire vár? – dühösködik ekkor Jeromos és a gyomra körül mély aggodalmat érez. – Csak nem gondolja meg magát, – most?

– Ej, – hisz ez lehetetlen, – javítja ki azonban gonosz ötletét rögtön – s egész lényét bizonyos mély tisztelet máris elönti gazdája iránt. – A biztonság iránti tisztelet, – az a hála, hogy rábízhatja magát, – mert hiszen – hiába – tudja ő mindig, mit tesz, – s Jeromos különös meghatottsággal úgy érzi, hogy nélküle, – ő mégiscsak, – semmire se menne.

El is rohadnék itt az útszélen – rendül meg most már benne a lélek s megindúltan szinte elszontyolodva becsmérli magát. – Mert hiszen, ha vesszük – mégiscsak minden jól ment eddig, amiben ő is ott volt, – virul fel a világosság elméjében s most már megadással s azzal a türelemmel dől el nyergében amelylyel felsőbb hatalmak akaratát szokás bevárni. – Csend van mindenfelé – csak a lovak prüszkölnek, horkannak néha. Az erdő pedig bódító édességgel illatozik csendben. Míg aztán hirtelenül az egyik batár felől furcsa, majd keményen kacskaringós, majd édesdeden elhaló hangok kezdenek szállingózni feléjök….

– Valaki tilinkózik, – gondolja Hundt úr…. De vajjon ki? – S merőn néz el bal felé a távolódók után.

– Oda kell menni – és meg kell tudni – gondolja és még el is mosolyodik. – Aztán kinyújtja karját s a menet komoly rendben és bizonytalan ütemben megindúl. – A tilinkó szava persze hamarosan és végképen el is hal ezek után. –

 

*

 

Hát hiába, – nehéz eset volt. Kimerültségüket meglepett dühvel vette egyre-másra észre vitézei mozdulatán, s a legszívesebben ostorral csapott volna közéjük. –

Már az első roham sem úgy sikerült, ahogy akarta. Mire odaértek, már mindenki kiugrált a kocsikból s meglehetősen elszánt fogadtatásban volt részük… Négy embere lovastól nyomban le is fordúlt a lejtőn.

Nyilván nehezek voltak az esővíztől… s bizonytalanok az éhségtől…. Annyi tény, hogy ügyetlenségükben otrombán véresen garázdálkodhattak…

– Lám, a kis tilinkós is itt fekszik, – márpedig mi szükség erre? – gondolja Hundt úr mérgesen és gyengén meg is rúgja a kis halottat, aki hangszerét még mindig görcsösen szorítja kezében…. A rúgásra feje még oldalt billen s száján újra megindul a vér….

A lovak persze szétszaladtak – de szerencsére javát még össze lehetett terelni… – S Hundt úr szórakozottan kotorász élők és holtak között, – mikor egyszerre felkapja fejét.

– Hogy van ez? – kiált fel s nyomban parancsot is ad, hogy mégegyszer vizsgálják meg a holtakat, mielőtt eltakarítanák…. Hiszen ő két férfit látott a második kocsiban, – ne lett volna több?…. S meg is kérdi az egyik kocsistól, aki ostorát magához ölelve s kalaplevéve, alázatosan álldogál az út szélén, nagyon elégedett: hogy íme ő mégiscsak itt van…

– Igenis, – hárman voltak a férfiuraságok, – feleli bús szívélyességgel.

– Úgy? – És egy nő?

– Igen is kérem alássan – egy nagyon szép kisasszony… – s ravasz szemei biztatón megcsillannak.

Hol van tehát a harmadik? – Meg kell lennie! – dühösködik Hundt úr, – mint aki olyat veszít, ami már az ővé volt – s nem kímélve fáradt embereit máris felhajszolja velük az egész vidéket, – erdő alját, bokrokat, patak mély völgyét… – – Nyulak ugranak fel, – különben sehol senki…. – Az egyik tehát elillant!… De ki? – gondolja és az az érzése, hogy ezt meg kell még tudnia…

Aztán levetkőztették s utána bekaparták a holtakat is… – s erősen alkonyodott már, az eső is szitálni kezdett, mikor a menet fordult visszafelé… Elől a préda és a foglyok….

Mielőtt pedig az nap elaludt volna, egy sáppadt arcra emlékezett még vissza az utóbbi napok zűrzavarából. Egy arcra, mely tágra nyílt szemekkel halálos merevséggel bámúl reá…. – Mintha most is maga előtt látná!

Felugrott tehát fekhelyéről és megkérdezte, hogy mi van a fogoly nővel?

– Rendjén! – mondotta komoran, miután meghallotta, hogy a szokásos módon bántak véle is.

 

*

 

Haragos volt, ha eszébe jutott ez a nő, – nem tudni miért? Talán mert oly konokan meredt reá mindvégig, mialatt azzal a bizonyos két úrral végzett?… S talán azért is véle volt elégedetlen, mert a harmadiknak nyoma tűnt? – S nem határozott ugyan, de előre érezte, hogy szigorú lesz vele… Vagyis? Vagyis lakolnia kell mindezekért.

Pedig az az arc, mely őt nézte nagyon szép arc volt – s még másnap is megjelent kísérteni őt, mialatt még mindig álmosan a zsákmányból osztott embereinek a várudvaron.

Díszes ruhák és takarók, – ezüst…. – mindehhez hozzászokott ő már – s a legénység mohó hüledezései, kapzsi öröme csak bosszantják….

Hiszen, némely darab – szó sincs, – jól esik szemének látnia…. Itt van – mindjárt ez az almavirág-szín óriási szövet!… – Jó lesz mentének, – még kettőre is kitelik – gondolja és elégedett melegség futja át: – a gazdagoké.

– Minden van, ami csak kell! – mondja magában és bólint is hozzá.

Bár hiszen, tudja az ördög miért van – s talán először életében fél egy kicsit…. Vagy ha ezt nem is – legalábbis zavarja valami… S talán ezért is rendelt ma reggel dupla őrséget a kapukhoz… Egész különös érzése pedig akkor támadt, mikor egy remekbe készült, kék szövettel bélelt bölcső került a szemei elé. Olyan volt, mint egy kis mennyország.

Meghökkent pillantásokat vetve feléje, – majd bohókás, majd bosszús, szégyenlős mosollyal ajkán sokáig állott ott s tűnődni látszott felette. Utóbb még el is bíbelődött, játszogatott vele, – billentgette a délelőtti napfényben – s most már néha hangosan is nevetett hozzá…

De aztán eszébe jutott megint, hogy milyen nehezen is ment ez a dolog… S mint hogyha mégiscsak fordúlna a kerék lefelé…. azt pedig nem szabad hagynia! – az álmán is eltűnődött újra és szeplős arca egészen belevörösödött indulatos aggodalmaiba. –

– Lám, lám…. Jeromos is megsebesült, – most először – és ez rossz jel – az ütőerét vágták át a karján… Furcsa! Beszakadt a vas, – akkorát ütöttek rajta… Más ember beledöglik! Gondolja Hundt úr s bizonyos barátságos nehezteléssel idézi maga elé Jeromos rettenetes haragját sebesülése után.

– Hogy ordított a disznó, – gondolja Hundt úr s mosolyog. S el is határozza menten, hogy most az egyszer többet juttat neki a prédából, de aztán meggondolja a dolgot.

Fölösleges az efféle, – dönt végül is. – – Elég kár érte őt, a négy ember közül kettő beledöglött, – másik kettő pedig még az éjjel forrólázba esett az erdei nedvességtől.

Nyugtalan volt, – szeretett volna még meg is tudni egyet smást, – hogy hát mégiscsak kik ezek?

Türelmetlenségét azonban nem mutatta. Nemsokára felment aludni – s minthogy sokat tudott aludni ilyenkor, – nem volt nehéz behoznia a szokásos két napot.

Akkor éjjel aztán fáklyát gyújtatott s be is ment abba a bizonyos kamarába.

A hölgy pedig egy barna takarón feküdt a padlón s oly fehér volt s omlós, mint valamely meleg hó-halom. Teste ezüstösen csillogott, lebontott vastag haja csavart fonatai pedig, mint megzavart kígyók, ziláltan tekergőztek melle bimbai körül. – Hundt úr csak állt ott egy darabig, magasra tartva a fáklyát jobb kezében s jókedvűen, kipihenten, bohókásan mosolygott hozzá és nem szólt. –

Aztán oda akart menni, megnézni nem halt-e meg vajjon?

Mozdulására azonban a hölgy felemelte fejét. Aztán lassan fel is állott s a fáklyafénytől káprázva egy ideig mereven nézte őt. Meztelen hattyúhoz volt most leginkább hasonlatos.

Mikor pedig már úgy tűnt, hogy megismerte Hundt urat, – valami fellángolt szemeiben. Álmosságától szelid arca pedig méltóságos lett és szigorú.

Mint látszott, nem is szégyenli magát, hogy mezítelen. S Hundt úr jókedvűen mosolygott egy ideig ezen is, – de azután nyilván eszébe juthatott, hogy hát hogy is van ez, hogy nem szégyenli magát és nem sír? S nyomban olyannyira elcsodálkozott ezen, hogy hangos nevetésre is fakadt.

Nem látott ő még bátor asszonyt eddig, – az bizonyos. S erre nem is igen számított, hogy van ilyen. Mind nyavalyás, – szokta volt gondolni róluk s még köpött is ilyenkor sokféle ügyes-bajos dolgaikra gondolva s a komédiára a mi van velük.

– Ha meg bátor, – hát nem nevetni való az is? – gondolta most.

De hát bátor annyi már nyílván látható – mert mi más lehet az, hogy oly szemérmetlen? Ha látni akarsz így – láss! Mert akartad nyomorúságomat látni – legyen, – mintha ezt mondaná. S hozzá oly méltóságosan is áll ott – meztelenűl! S mily titokzatosan. Mintha megvetné őt hallgatásával. Talán oly ostobának tartja?

– Mit érsz el vele? – kérdezi konok pillantása. S Hundt úrnak be is kellett látnia, hogy valami igaza mégiscsak van neki. Mert mit ér el vele, ha egyszer hallgat? Ki nem nyithatja a fejét… – – Holott talán még bánkódik is, – bizonyára. Csak nem szól efelől. S talán gyülöli is őt, – bizonyára. – De hát az nem volna éppen baj.

Ez a néma beszéd volt-e az oka, hogy Hundt úr ezután nemsokára sarkon fordúlt és kiment a szobából?

Tény az, hogy se meg nem rontotta, se meg nem ölette e hölgyet ezek után, mint ahogy azt bosszúságától ő maga is várta volna s ami tőle könnyedén ki is tellett, hanem mindezek helyett megkérte a kezét.

 

*

 

Természetesen még az éjjel beküldette néki omlós meggyszín ruháját, vörös cipellőit, fátylait – s ő maga rakta azokat illő rendbe. Aztán megforgatván az illatos holmit jól megszagolgatta előbb s eltünődött fölötte.

– Eh mit! – döntött végül is, – ez a sok rosszkedv úgyis időm előtt megölne engem… – Mégiscsak kell valami, ami felvidítsa az ember szivét….

És menten meg is parancsolta, hogy a hölgyet illőn megvendégeljék, s ha kívánna valamit málhájából – az adassék meg neki! – ő maga azonban e lakomától távol maradt.

Másnap pedig a szokásos udvariassággal megkérdeztette, vajjon fogadná-e őt?… s mikor a választ meghozták, igen ünnepélyes komolysággal járult volt eléje.

A hölgy egy fekete karszékben űlve fogadta s még sáppadtabbnak tűnt, mint tegnap. Sötétzöld ruha volt rajta s így fekete haja is, teste is szinte egybeolvadt körvonalaiban az árnyékos homálylyal. Csak sejteni lehetett merre rejtőznek hosszú idomai – s ez a körülmény Hundt urat még jobban megzavarta.

– Csak néhány lépés, – gondolta ekkor s fakó arca menten ki is pirúlt – ismét fellobbanó nyers indúlataitól. De nyomban elcsendesíté azokat s újból a hölgyet kereste tekintetével. Ám hiába!… – rosszúl látott ő ebben a homályban – s csak élénk sáppadt arca s erős tüzű sötét szemei világoltak élénken előtte, – vágyának egyéb tárgyai nem, – no meg kezei is: – a hosszú ujjak, amint fínom térdei körül összekapcsolódtak.

S miután nemcsak mozgásában volt ő suta, hanem érzései kifejezésében is, – beszélgetni meg éppen sohasem szokott volt, ennélfogva oly reszketegen és dadogva adta elő ohajtását, – mint egy gyermek, ha gyümölcsöt kér, – s ami még sosem fordúlt elő vele szégyenére, egyik szeméből még a könny is kicsordúlt izgalmában.

Mikor pedig a hölgy már jól megértette mit is kíván – szemei, mint tegnap is egyszer, – csodálatosképen újból fellángoltak, s lángban is állottak vagy egy pillanatig. – S hallgatott.

– Mielőtt kérdésekre felelnék, – csendült fel aztán hangja – s Hundt úr előtt először e földi életben, – csodálatos hangja, mely olyan volt, mint a kemény, biztos harangütés, – mielőtt egyáltalán egy szót is váltanék veled erről lovag, – összes emberemet szabadon fogod bocsátani s visszaadod mindenüket – mondá szinte parancsolón. –

Hundt úr még jobban elsáppadt s aztán meghajolt.

– Jól van, – mondá a hölgy…. – különben is én magam fogom elbocsátani őket s velük üzeneteket fogok küldeni….

– Ami pedig kérésedet illeti… – arra három hónapig nem felelek… – három hónapig várni fogok valamire….

– Úgy? – És mire vársz, hölgy – kérdezte Hundt úr sáppadtan. Így még testvérbátyjai sem mertek vele beszélni soha… – de sőt még szülői sem.

– Te magad ölted meg két fivéremet, – mondá a hölgy lassan s a szemébe nézett…. Az egyikbe beleszúrtál, – a másikat pedig, aki beteges volt s a kocsiban maradt nyakánál fogva dobtad ki a kocsiból… – Hundt úr hallgatot.

– Ha tudtam volna, hogy a te fivéreid… – kezdette most beszédét borúsan… – de nem tudta folytatni. Úgy látszik valami nagyon komolyat akarhatott mondani, mert kedvetlen lett e perctől fogva.

– Mindegy most már, – folytatta a hölgy lassan…. Ez most már mindegy….. Fő dolog most már csak az, hogy a jegyesemet nem ölted meg… – Őt kerestetted ugy-e?

– Igen, – felelte Hundt úr kedvetlenül, de határozottan.

– A jegyesem, – folytatta a hölgy, – mellettem ült a kocsiban s én könyörögtem néki, hogy meneküljön…. S ő meghallgatta könyörgésemet, – mert én azt mondtam néki, hogy bármi lesz, – élek-e, vagy halok, – értem kell jönnie…

– Igen, – válaszolta Hundt úr….

– Igen – és ő ezt megígérte…. S akkor, – az út szélén volt egy szekérre való rőzse…. Hiszen láttad te azt is!…

– Igen, – felelte Hundt úr….

Abban elbújt….

– No – akkor nem igen maradt az meg, – mármint a jegyesed, – mondotta Hundt s a szemei csillogni kezdtek okossága önérzetétől, – még a szája is mosolyra nyílt… – Nem igen maradt az meg, – folytatta, mert én abba a bizonyos rőzsébe kétszer beleszúrtam ám mikor kerestük…. Én magam szúrtam bele, – előbb hosszában, aztán szélességében…

– Láttam, – mondotta a hölgy, – de Istennek hála, nem történt baja…. – Mikor elvitettél, hátranéztem s ő kidugta a kezét….

– Úgy? – Akkor mégiscsak bátor ember lehetett, – válaszolt Hundt úr kissé elsötétült pillantással.

– Igen az volt, – folytatta a hölgy… – És ő megígérte, hogy visszajön értem…. És én úgy határoztam, hogy három hónapig várni akarok reá.

Hundt úr a torkát köszörűlte. – S lassan kezdé: – Nézd csak, hölgy…. – mondotta. Nem tud ám a te jegyesed három hónap alatt ide visszajönni, – arról szó sincs… Hiszen sokan próbálták ezt mások is… – s mégiscsak gőgös, fenhéjázó nevetésre fakadt e szavai után. – – Magasan vagyunk mi itt – tette aztán hozzá és legyintett…. Kár lesz néki fáradozni… – s ezután hosszasan elgondolkodott. –

– Hanem mondok én néked valamit, hölgy… folytatta később s őszinteségében oly tágra mereszté szemeit előtte, hogy kacagni lehetett volna most arcának bohókás fintorán… – Ha akarod, – mondotta, – el is mehetsz te innen…. Én megengedem…. És elviheted, ami a tiéd volt…. Sőt! – Egyet-mást… el is vihetsz tőlem… ha éppen kárpótlást is kívánnál…

– Egyet-mást? – kérdezte a hölgy – s szemei megvető kicsinyre húzódtak össze…. – Mi legyen ez az egyet-mást?…

– No – hát éppen amit kívánsz, – mondotta megzavarva Hundt s nagyon szerette volna csóválni a fejét…. Legyen a tiéd, – ha netán kívánságod volna valamire, – tetézte még jobban ügyetlenségeit… S egészen úgy tehetsz, amint jónak látod… én nem kényszerítelek semmire… és minden fizetség nélkül szabad útat is engedek neked…. mert, mert…. a te viselkedésed, – megvallom, – tetszik nékem…. És te voltál az első ilyen… – akarta még folytatni, – itt azonban már elhallgatott. –

– Igen, – mondotta most a hölgy elgondolkodva. – Hiszen lehet. Hiszen ha nem jön is el, – három hónap elég ahhoz, hogy legalább jelt adjon magáról…. És ha ez meglesz, – akkor én menni fogok…. De ha nem… – s e szónál arca kissé tűzbe is borult – szemei azonban tompán, nedvesen csillogtak át a homályon Hundt úr felé. – Az lehetetlen! – döntött végül is.

– És ha nem? – kérdezte sáppadtan.

– Akkor legyen úgy, amint kívánod, – mondotta a hölgy igen határozottan s a hangja most megint úgy csengett, mint az óra-harangok konok ütése. – Hundt úr meghajolt. –

– Várj még, – szólott ekkor a hölgy. – Én, – mondotta, – egy más néphez tartozom – és a hitem más mint a tiéd…

– Zsidó vagy? – kérdezte Hundt úr.

– Igen, az vagyok, – felelte ő, lehúnyva szemeit. És ezt tudnod kell… De ha három hónap alatt nem jön értem senki, akkor már nem vagyok az…. – mondotta lassan… – – Engem elkényeztettek, – tette aztán hozzá tünődve, mintegy maga-magának. – Hundt úr menni készűlt.

– Várj még, – szólt most rá újólag a hölgy s fátylaiba burkolózott a hüvösségben.

– Igen, – felelte Hundt úr.

– Tehát, – három hónapig vendéged vagyok – ugy-e? – kérdezte ő.

– Természetesen, – válaszolt Hundt úr.

– S addig szabadon tehetem, ami tetszik?

– Természetesen, – volt a felelet. – Mindened meglegyen, amire képes vagyok, – mondotta Hundt.

– Tehát akkor így legyen! – szólt a hölgy – s fátylas fejét kissé felszegve elbocsátotta Hundt urat.

 

*

 

Mikor karcsú, magas alakja először jelent meg felettük a magas tornácon s ő elnézett a messze völgy felett… – a legények összevigyorogtak. – Csak a beteg Jeromos nézett már akkor is bizalmatlanúl, szinte gyűlölködve feléje. Összeszorította fogait s aztán nem állhatta, hogy oda ne szóljon nekik:

– Most meg már ilyen világ van!….

S a legények nevettek, de nem sokáig. Szigorú szemének villámaitól csakhamar meghunyászkodott valamennyi.

– Te ez aztán a furcsaság! – mondogatták s ugyancsak nagy kiváncsiság szállotta meg őket… – Messziről őgyelegtek tehát körülötte.

S most már különben is hajlandók lettek volna megbékélni véle már azért is, mert Hundt kisasszonynépet hozatott fel a falvakból szolgálatára. – S a legények elkezdtek erre mosakodni, – ami víz-készlet rovására ment s elkezdtek egymás közt verekedni, ami miatt Jeromos lett egyre sötétebb.

– Itt az idő, menni már innen a fenébe! – gondolta magában.

Embereit pedig a hölgy igen pazar kézzel bocsátotta el. Nem is igen vizsgálgatta ő övé-e, nem-e, amit szétoszt közöttük…. olyannyira, hogy Hundt, aki embereivel messziről nézte ezeket a dolgokat… már egy pillanatban a fejét is csóválta s már-már azon volt, hogy közbelép… Jeromos pedig az ajkát harapdálta irgalmatlan dühében – míg aztán gondolt is egyet s vad rántással letépvén a kötést beteg karjáról, azt odadobta Hundt úr elé, odakiáltván néki, hogy:

– Itt mi aztán igazán hiába fáradozunk Nagyságos Úr… – s menten ott is hagyta őket. – S Hundt csak sáppadtan hallgatott erre is egy széna-abora oldalához támasztva gondterhelt fejét. S a hölgy úgy látszott mindevvel nem törődött. Mielőtt elbocsátotta volna szolgáit, még így szólt hozzájuk fennhangon:

– Keressétek fel a jegyesemet, emberek. Aki megtalálja, gazdagon meg fogom jutalmazni… Egy másik pedig menjen Prágába a szüleimhez – s én azt is épp oly gazdagon fogom megjutalmazni… És mondjátok meg nékik, hogy szabad vagyok és három hónapig hűségesen várni fogok rájok, hogy értem jőjjenek…. És aki a jegyesemmel beszélt, az mindenesetre visszajőjjön és mondja el, mit válaszolt üzenetemre…

A hangja néha megremegett ugyan, de nem könnyezett. Csak lehúnyta újból hosszúpillás szemeit s aztán elbocsátotta szolganépét…. Azok pedig nehéz szívvel el is indúltak s csapatjuk a fehér hegyi úton nemsokára eltűnt a kanyaroknál.

Jeromos azonban – akinek a karja újra alaposan kivérzett vad hetykesége következtében, – mikor kicsit jobban lett megint, felment Hundt úrhoz és sokáig maradt véle bezárkózva beható tanácskozásban. – Mert, nem köntörfalazott ő semmit, – mihelyt belépett: már azzal is kezdte, hogy ő elbocsáttatását és jutalmát kéri hosszú szolgálata után. – Ha itt asszony-világ lesz, – így mondta, – akkor ő nem marad semmikép.

S Hundt úr ez alkalommal maga is igen elkomolyodva hallgatta őt. Nem igen szólott, – de látszott rajta, hogy nehéz dolgokon tűnődik. Végre is így szólt hozzá:

– Menj csak vissza helyedre és ne beszélj oly sokat…. Még talán nekem sem ment el az eszem egészen… Hiszen hallottad, mit izent!… Van még három egész hónap… – Addig még fordúl ám a sor! – mondá s a szemei nagyot villantak.

– Én egész másként tennék véle, – annyi szent – mondotta Jeromos s felrándította egyik vállát, ami pedig nála gonosz indulatok jele volt, – de Hundt úr haragos-komoly nézése elhallgattatta őt végkép.

– Mi úgy örűltünk mindig, hogy Nagyságos Úr nem veszkődött soha asszony-félével… – tette még hozzá – s aztán fájdalmas mosollyal, mint aki érzi már, hogy valami elmúlt, lassú léptekkel kiment.

 

*

 

Jeromos tehát visszament helyére Rosenbergába s a napok csak teltek. Hundt úr elzárkózott emberei elől, majd papírt küldött az öt mértföldnyi távolságban levő kolostorba.

A hölgy pedig hosszú sétákat tett ezalatt magánosan a váron kívűl, a meredek hegyi utakon, – de alkonyatra mindig becsületesen visszatért.

Nem beszélt senkivel s nem kívánt semmit. Csupán afelől adott parancsot, hogy a kutyáját keresnék a vidéken… S ezt türelmetlenűl több nap egymás után megismételé.

Egyébként, ha szólnak is hozzá, alig felelt. Mindeddig még az ételét is maga készítette el: – csak tejet kívánt, tojást és kalácsot. – S mintha megvetne ő itt mindenkit, oly gőgös volt s oly hideg.

De a napok mégiscsak múltak s mikor az első hónap már letelt hiradás nélkül, – bezárkózott szobáiba s nem ment ki onnan többé. – Azaz hogy egyszer mégiscsak kiment még s ez úgy volt, hogy egy forró koranyári nap után holdas, enyhe éjszaka következett. Egyike azoknak az éjszakáknak, mikor már maga a csillagfény is részegít: egy kristályosan világos másik élet kékes reménységeivel… – hát még a sok illat, fény és hang, mely most mind megtisztúlva igyekszik feléd – mintha tiszta lényét akarná szivedbe tenni emlékezetűl… A hegyek éle is csillogni kezd körös körűl, a messzi patak pedig ott mormol a füled mellett altatót….

A hold világa is egyre nő s már tébolyító hogy ontja álombéli sugarát s szinte varázslatnak hinnéd, mit mivel madárral, virággal, emberrel… A sötétség pedig mind jobban mélyűl a hold-árnyékban s nem tudod már, mi elől menekűlj inkább? De van végül egy perc, mikor a katonák veszekedése az udvaron a vízhordó asszonyok éneke s az óriás hold magasan rengő telivilága együtt úgy szivedre veszi magát, hogy nem bírsz már magaddal. – Szívesen zokognál, de az ének kinn tisztán cseng tovább.

S talán így lehetett ez éjszaka ő is. Kamrája ajtaja nyitva volt – s ő egy ideig a sötétből nézett ki a kék világosságba. Aztán kilépett ajtaján fehér ruhában.

S aki őt látja akkor, – sovárgó vágya holdjává teszi biztosan…. S nyílván elképzelni sem tudná, hogy ő maga is földi tévelygő s hogy talán maguk a messzi csillagok is sovárognak felénk…

Tény az, hogy aztán leguggolt s egy kis nyújtozó cicát csalogatott magához s azt utóbb oly erővel szorította kebléhez magános szeretetében, hogy az méltatlankodó nyivákolásba tört ki, majd prüsszögve egyetlen szökéssel menekült el tőle. Meg is karmolhatta, mert ujját szájához emelé…. Később bement s betette az ajtót maga után.

Ám nem sokáig maradhatott nyugton a sötétben, mert nemsokára rá egy kutya törte rá az ajtót, – mely egyetlen iramban szaladt neki ajtajának – egy nagy fehér, meleg kutya – s ő felsikoltozott boldogságában. S ott sírt aztán felette, ráborúlva hosszasan.

Ez éjszaka pedig messzire kiment kutyájával, messzire ki az őrvonalon, az őrtüzön túl, a kapukon keresztül a szabad hegyoldalra… S csak késő éjjel tért haza. – – Ez volt azonban utolsó sétája ebben az időben.

Mikor pedig már a második hónap is letelt, szolgálattevő asszonya már sírva találta őt egy reggel ablaka mellett.

Hundt úr pedig ezalatt nem bocsátotta el papját többé, bárhogy szabadkozott is az, hogy mennie kell már. S mikor végül mégiscsak mindenáron távozni akart: – Hundt úr bezáratta őt egy szobába s őröket rendelt ajtaja mellé. – A jámbor pap dühében sokat dörömbölt az ajtón, míg aztán azt kiáltotta ki őreinek, hogy igen fontos dolgot akarna közölni Hundt úrral, amire mégiscsak eléje vezették.

S a közölni való az volt, hogy Isten neki, – vegye el Hundt úr a nőt, ha olyan nagyon kívánja, – ő nem lesz többé ellene s a papi áldás se hiányozzék. De evvel aztán eresztené őt már haza rendjéhez, mert néki drága az idő. Hundt úr azonban ennek ellene volt s igen kérte őt, maradjon, míg a három hó letelik s értésére is adta, hogy ha nem akarna maradni, akkor úgyis ismét bezáratná. S különben is őriztetni fogja lépteit, nehogy megszökjék! – A szegény pap erre maradt is persze.

Mikor pedig már az utolsó hónapnak fele is letelt – egy nap mégiscsak jelentették a hölgynek, hogy itt a hírhozó. S a hölgy sáppadtan fel is állott fogadására.

Prágából jött nagy sietséggel a szülőitől. S mint mondotta, ezek a gyászhírre rögtön megszaggatták ruháikat, aztán mind leűltek a földre házuk népével együtt s végül szó szerint a következőket üzenték:

Hogy jőjjön haza, ha valóban szabad s valóban igaz, hogy bántódása nem esett s tiltott ételt nem evett… – de ha igen, akkor meggyászolják őt is.

S a hölgy erre a futárt gazdagon megajándékozta s visszaküldötte őt Prágába evvel az üzenettel:

– Menj vissza Prágába, – mondotta a futárnak, – s vidd hírűl nékik, hogy itt az idő, gyászoljanak meg engem is. – Ezt mondotta, de megintcsak nem könnyezett. Igaz viszont, hogy még az nap betegnek mondotta magát s lefeküdt ágyába s abban fekve gyengélkedett annak a hónapnak utolsóelőtti napjáig. Akkor felkelt s felöltözött mert megérkezett a másik futár is. – Mint mondá, jegyesét hosszú tévelygés után Frankfurt városában találta meg, hol is az igen szomorkodik… S hogy itt öreg tudósok társaságában van, akik helyette hosszú tanakodás után ezt válaszolták: – Aki hűségének határt szab, annak szabadsága nem a hűség. Kelj fel és menj vissza szülőid házába!

Amire a hölgy gazdag ajándékokat adott néki is és ezt izente vissza a vár tornácán mindenki fülehallatára:

– Szülőim már gyászolnak engem, – holott én lakodalmamra készülök… Ha akar, – módjában áll, – eljöhet vőfélynek… – S ismét nem könnyezett, – bár harmadnapon, a lakodalmán Hundt úr karján még mindig igen betegesnek látszott szegény, sáppadt is volt s majd hogy el nem dőlt gyengeségében. – De rövidesen megint erőt vett magán s így Hundt úr boldogan élhetett véle egy ideig.

 

*

 

S Hundt úr valóban boldog is lett volna mellette, ha nem lett volna oly pazar költekező és oly hallgatag. Férjét mindkettő nagyon szomorította.

Tehát először is: bármit hozott néki Hundt úr, – szétszórta rögtön.

Nem mintha a prédaságban öröme telt volna, – hiszen látszott rajta, hogy inkább csak szeszélyből osztogatja ő, rongálja Hundt úr vagyonát – s ez annál jobban bántotta emberét. Mintha szórakozottságában tenné…

Hundt viszont akkor már harmincöt éves volt s itt lett volna az ideje, hogy boldogan s nagyobb nyugalomban élje napjait, mint eddig s ne kelljen tovább is olyasmit művelnie, ami több aggodalmat, mint örömöt okozott most már. – De másként kellett történnie.

A hölgy olyan préda volt, aminőre talán még példa sem akadt abban az időben. Ruhát minden évben csináltatott s alig hogy hordta már is odadobta asszonyainak; – képes volt messzi mértföldekre orvosért küldeni valami városba akár a legkisebb baja lett is légyen. Az ezüstöt, sőt aranyat is csak úgy dobálta ostobaságokért – hintókért, szövetekért, edényért, amit szintén messziről hozatott s aztán csakhamar megúnt. S az ételekkel is: – éppencsak hogy csipegette amit drága finom anyagokból ő maga csináltatott – s aztán dobta ki. – S végül: adakozó volt oly mértékben, ahogy királynők nem engedhették volna meg maguknak. Fűnek-fának, minden futóbolondnak odaszórta mindenét, ami kezeűgyébe esett.

S csak éppen panaszkodni kellett néki s ő – szigorú és nemtörődömséget mutató arccal ugyan, – de annál bomlottabb bőkezűséggel pocsékolta Hundt legdrágább holmiját: jószágát, ezüstjét, mindenét…. Persze ezt tudták is róla s ki is használták a jó alkalmat egész alaposan.

Hundt úr némely nap már katonákkal verette szét a kéregetőket…. – s még így sem ment vele semmire, – nem is talált alkalmas segítőtársakra ezekben a gazemberekben. Hiszen épp a katonák terjesztették legjobban hírét, hogy milyen jó bolond – s épp az ő embereik várakoztak legbuzgóbb türelemmel a kapúknál… – S nem ment már azért sem, mert a hölgy mikor megtudta, mi történt ellene, egy hétig bezárkózott s nem engedett senkit sem magához….

Vídám élet volt itt egy idő óta! Nem volt katona, aki húst ne evett volna s bort ne ivott volna naponta, – s a bitangok persze csakhamar egész jól beletanúltak a jómódba s a lustálkodásba… Minek fáradjanak? – ha meg beteg volt valamelyikük, fűtött szobába vitték télen, nem úgy mint eddig, mikor a betegnek az istállóban volt a helye…

Egy szóval a dolog nem mehetett így sokáig – s Hundt úr már mindenféle kísérletet tett, hogy átkos szórakozásától elterelje. Miután azonban hiába próbálkozott volna némaságától felvilágosítást nyerni, – így nem is tudhatta meg tehát, mi szerezhetne örömet néki?

S itt volt ez is: – hogy néma volt, hallgatag. Ez némely nap rettenetesen kihozta Hundt urat sodrából. Felesége volt s nem tudta, ki az, mit gondol magában felőle, mit kíván?… Igaz, hogy e némaság volt aztán Hundt úr ellene való indulatának, gyakori garázda kedvének egyetlen fékezője, az egyetlen tekintély, mely még álmait is megrémítette nem egyszer. No meg a szemei! Ezek a konok, égő, szígorú, becsmérelő, fekete szemek.

S a nevetése: – mintha állandóan fitymálná véle emberét.

Néha már úgy érezte Hundt úr, hogy mindezt nem lehet elviselni tovább. – Néha meg éppen átkozta magát, hogy miért is oly suta ő testben-lélekben, mért nem tud ügyesebben kedveskedni néki, olyasmivel, ami felvidítaná s talán meg is nyitná előtte szivét. – S ez az óhaj idővel bolond, epekedő kívánsággá lett benne, – olyanná, mely sosem hagyta nyugodni többé, – emésztő vágygyá…. Nem is volt tehát egyetlen nyugodt pihenő órája többé.

De hát hiában volt mindez s ő átkozta magában az asszonyokat… Egész fajtájukat – hiszen mindnek csak ez kell, – prédálni, – semmi más. Hallott ő már ílyet eleget! – S vissza is emlékezett rettenetes történetekre: tönkrement hatalmasságokról s ilyenkor reszketés fogta el.

S hiába vitte magával vadászatokra is a messzi völgyekbe, hol kitanított solymokkal mulatatta őt… – majd ritka vadat hozott néki: – élő zergegidákat, – hiúzokat fogatott csapdákkal kedvtelésére… – s mindez nem változtatott semmit rajta.

Egyszer azt is megkérdezte tőle, haza gondol-e vajjon s nem akarna-e haza látogatni? Ám az asszony szemei ujólag fellángoltak erre is – s olyannyira rosszul lett, hogy Hundt úr szinte eszét vesztette ijedtségében s el is határozta, hogy ilyesmit többé nem említ előtte.

Akkor megint másként próbálkozott. Még pazarabb lett mint ő – s elhalmozta ajándékokkal, szinte buzdítván őt a költekezésre… – hogy lássa nem fáj néki, amit érette áldoz…. S ez sem használt semmit: nem lett tőle sem jobb, sem rosszabb.

Pazar volt, – hát igen, az volt. Eldobta, felrongyolta, elosztogatta, semmibe se vette, amit hozott néki. Két almásszürke lovát, melyet egy húsvétra Magyarországból hozatott, két hét múlva, bolond kedvében halálra hajszolta a meredek utakon… Az egyik gutaütést kapott forróságában, a másik örökre nyomorék lett: térdreszketése támadt, s kehes is lett, – egyszóval vége volt annak is.

Pedig ez, – gonosz gazdálkodása fájt talán a legjobban. Mert hiába hozta Hundt mosolygós képpel, amit hozott…. – belűl mindenkor borús volt lelke a vidám ajándékozónak….. Mintha vérét vennék… S volt olyan nap is nem egy, hogy töprengéseiben sorra vette minden áldozatát s nem volt talán egy sem olyan, hogy meg ne bánta, el ne siratta volna ujból… S így aztán örök féreg rágta lelkét: – hogy miért is adta s hogy miért is pusztúl, minden, minden!

S ha arra is gondolt, hogy hiszen meg sem köszöni soha… hogy egyszer fitymálón mosolyog…. Hogy nem tetszik néki semmi… Talán ha a lelkét vetné oda neki!…

– Ó hiszen az is lehet, hogy gyűlöli őt, – jutott néha eszébe. Talán boszúját állja rajta? – Hiszen még a kutyája is, ez a dög, – hogy idegenkedik tőle még ez is… – Vonítani kezd már messziről, ha meglátja!… – S az ő zsírján hízzanak ellenségei? – Meg kellene fojtani mind, – egész egyszerűn!

Hányszor borúlt vérbe a feje, ha a nyugodt léptekkel haladót csak messziről is meglátta valahol – s hát még ha szembe került véle örök némasága…. S hányszor volt a torkán, hogy felveti néki számadásait s hogy kérdőre vonja, – mi lesz már?… S ha mukkani mer, nyomban összetöri….

Mindezek helyett pedig végül már a kulcsait is átadta neki, csakhogy ne kelljen tulajdon kezével kihordania mindenét – s tulajdon szemeivel látni a romlást. S hallgatott, hallgatott ő is – halálosan – s kegyetlenebb lett mint valaha.

Ami pedig nagy baj volt szintén. Mert: – mikor ő a házasságot számításai közzé vette, mindannyiszor úgy gondolt reá, – hogy evvel aztán vége is legyen a régi életnek s kezdődjék egy új! – S mi történt e helyett? – E helyett vad hajszát kellett kezdenie újból s nem volt hónap, hogy kétszer-háromszor le ne futott volna legényeivel a völgyi utakra.

Kedvetlenűl, hiszen nem néki való volt már ez a dolog! Hegyek között, irdatlan erdőkben, havazásban és hideg esőben evvel a bitang néppel veszkődni örökké…. S vad iramokban két-három napot lovon…. Még a lovát is meggyűlölte utóbb. S igazságtalan lett véle is!

Hogyne, mikor egyre csak haza gondol s legszívesebben ott űlne mellette….

Néha sírt, néha lihegett dühében s álmatlan forgolódott vackán.

– Nem bírok – nem bírok a nőkkel, – kesergett magán kívül. S úgy érezte, hogy tanácsra volna szüksége.

Persze, – hogy mások bajával vesződjék, régen abbahagyta! S a vidék népe megint elvadúlt. Öldösték egymást, ahelyett hogy biróhoz fordúltak volna igazságért. S átkozván a változást – dühös gyűlölettel gondoltak Hundt úr asszonyára, – aki láthatólag annyi nyomorúság oka lett! – Mert nemcsak evvel okolták: – tudták ők jól, mi rejlik Hundt úr új gyalázatosságai mögött…. – hogy oly bitang lett amilyen még sose volt….

– Der gierige Hund, – így nevezték őt már mindenfelé.

Mert minden kevés volt most már néki. Apró, rongy dologra vetemedett, csúnya rablásokra… – mindent felemésztett, – semmit sem vetett meg, semmit nem mulasztott most már…. Igáslovakat, apró hegyi lovakat, birkákat, üres hordókat, – mindent elszedett. S a nép néha már odáig volt tehetetlen dühében…. – biztosan ez a rongy nő, – ez kergeti mindenbe bele, – mert csak nő tud íly éhes lenni! – mondogatták mindenfelé.

Szószegő lett! Semmivel sem törődött ő már. Előre engedélyt adott szállítmányok vitelére, – borzasztó dézsma fejében – s aztán megtámadta és elszedte a felét oly ürügy alatt, hogy többet akartak vinni, mint amennyit előre bevalottak… – még saját talléros kisparasztjainak, tulajdon adófizetőinek sem volt nyugta tőle, – nem röstelte megsarcolni ezeket is…. S ha egy tehén, hát egy tehén. Levette azt is.

S maguk, saját legényei is morogni kezdtek már ellene. S főként az nap törtek ki nagy zúgolódásban, mikor egy nap az asszony a szemük láttára ajándékozott oda két szép, egészséges lovat egy rongy kertésznek, amiért az valami alpesi csokrot hozott néki…. S ők itt nyomorogjanak? Még húst is egyszer egy héten ha látnak, – borról meg éppen szó sem esik már, mióta Hundt úr oly zsugori lett vélök is…. S micsoda fáradtság az életük, – hogy meghajszolja őket semmiért? Mert mi részt oszt közöttük a prédából? – semmit, a rongyát…. s még azt is dugdossa előttük, – veri őket, bizalmatlan, mintha megőrült volna. – Ezt tárgyalták aznap s most már hangosan – s Jeromos is közöttük volt, de hallgatott.

Talán ez a körülmény lehetett oka, hogy olyan bátorságra vetemedtek, mint még soha. – Felküldöttek egy embert Hundt úr elé, hogy adja elő neki panaszaikat, – hogy nézze az meg végre is, mi van az ő szivükben s hogy mért szökik el mostanában annyi ember szolgálatából?

S Hundt úr csodálatosképen végighallgatta az embert s annak nem is esett semmi bántódása. Mert épp az éjszaka gondolta el újból, hogy ez nem mehet így tovább! – Minden fel fog itt fordúlni, mert néki nincs kedve semmihez – s amit az ember szertelenül tesz, abban nincs köszönet!

S ezen az éjszakán gondolt arra is, vajjon nem kellene mégiscsak szólnia néki? – Hátha nem is tudja, mennyi bánatot okoz – s ha meginti, talán könnyedén elhagyja gonosz szokását – s ez a sok bánat is, – ki fog derűlni, – mind hiábavalóság volt. S akkor, – akkor végre békesség is lesz… – s ő végre kipihen a sok gondtól – itt az idő! – hiszen már az ereje nem a régi…

Reggel felé pedig új gondolata támadt. Azon kezdte törni a fejét, hogy vajjon, – ez az asszony tudja-e, mit művelnek ők a messze völgyekben, – micsoda keserves dolgokat s mind ő érette? Nem is sejti talán. Különben hogy volna szive így herdálnia mindenét?… Vajjon ne tudna egyet-mást, – lát ő itt eleget! – de hogy mégcsak nem is kérdezi? – Le kéne vinni egyszer, – magukkal vinni, hadd nézze meg közelről, mit pazarol oly könnyű kézzel.

S ezt Hundt úr menten el is határozta, hogy ez pedig így lesz… Lecsalja őt: vadászatot mond neki, – s aztán lássuk mi lesz?

De hát nem vitte végbe persze ezt sem, s ott hevert gondjaiban, tehetetlenségében hónapokig. – S most már egyre gyakrabban ült össze Jeromossal s némely éjszakán hajnalig tanácskoztak felőle, mi volna itt a teendő?

Mert Hundt úr már arra is gondolt, hogy legjobb lenne, ha embereivel együtt zsoldba állana valahol s itt hagyná őt jó időre egyedül… – vagy talán örökre is, fűzte tovább tervezgetéseit nagy borúsan.

Ám Jeromos egészen másképen gondolkodott erről. Ő – ha gyűlölte is az asszonyt – s ezt nem is titkolta Hundt úr előtt sem, – csodálatosképen elmenni innen semmiképp sem akart most már. Egyre hevesebben védekezett Hundtnak ilyen szándékai ellen s épp ezért inkább különböző terveket terjesztett eléje, melyek alkalmasok volnának, hogy ujabb jövedelmeket hozzanak…. Így azt, messze földön az összes malmot birtokba kellene venni, – s el kellene tiltani, hogy a nép bármikép maga őrölhessen s akkor azután azt kérhetnek az őrölésért, amit akarnak… – s más egyéb ilyeneket.

Végül aztán mikor Hundt urat egyszer ilyen elkeseredve találta, egész nyíltan azt tanácsolta néki, hogy az asszonyt verje ki innen, s meg fogja látni, – minden úgy lesz megint, ahogy eddig volt.

S a sok tanácskozásnak mutatkozott is végre eredménye: az tudniillik, hogy Hundt úr egy nap meglátván a konyha körül lebzselni azt a bizonyos fehér kutyát, – oly dühbe jött, hogy nem restelte: – saját maga vette üldözőbe rögtön. A kutya réműlten, szükölve menekült s egy rövid kőfalra ugrott előle, ahol is Hundt úr nem tudta rögtön elérni. Az szegény mintha érezné, mi vár rá, kétségbeesve, vonítva szaladgált a falon fel-le. – Hundt pedig utána kapaszkodván dühös sietségében a lábát szerette volna elfogni valahogy, hogy lehúzza vele… Ám a kutya egyszercsak hozzákapott a kezéhez s alaposan meg is marta… – s mikor aztán Hundt annál dühösebben kapaszkodott utána, egy mély árokba ugrott, ahol Hundt nem tudta már elérni s ahol az állat, mint később kiderült, csúnyán összetörte magát: s az egyik lába el is tört.

Hundt pedig még az nap magához rendelte Jeromost s tudtára adta, hogy most, – most aztán elég legyen! – Nem kell ide asszony!

S oly dühös szándék sarkalta, hogy nyomban el is indúltak Jeromossal. Nem kergeti ki, hanem megmondja neki, ami nyomja s azt is, hogy… ígyekezzék… el kell mennie innen… Ám, mihelyt a szobái elé értek Hundt úr szégyenszemre egyszer csak elkezd ám lépkedni ablakai alatt… – mert eszébe jutott, hogy hiszen kora délután van, ilyenkor az asszony aludni szokott. Mégis bement azonban – s Jeromos mialatt kinn várt, megvetéssel hasonlította össze egykor oly hatalmas, vitéz gazdáját ezzel a gyáva, megtört alakkal.

S teljesen igaza is volt: – mert íme, Hundt úr nemsokára azzal jött ki a várakozóhoz, hogy a kezeit tördelte maga előtt s annélkül, hogy a szemébe nézne csak annyit mondott néki elmenőben:

– Nem lehet Jeromos… Nem lehet… – s azzal szinte futva ott is hagyta őt a tornácon. Nyitott szájjal lihegett s feldúlt vérvörös arcán, mint az iszonyat villámütése vonaglott régi sebhelye.

Jeromos pedig még az nap visszament Rosenbergába s vagy egy hónapig nem is mutatta magát, – s még Hundt úr legszigorúbb parancsára sem – azt az egy szót üzenve urának vissza: hogy minek is menne?

 

*

 

S így telt el négy év és semmi sem változott. – Hundt úr tovább gazdálkodott – s az utóbbi időben, azt lehetne mondani, mintha megbékélt volna sorsával valamelyest. Legalább is sosem panaszkodott többé s ugyan sokat volt lehangolt, – de dolgait oly igyekezettel látta el, mintha tudomást sem venne róla, hogy amit ő szerez, zsugorgat, ápol, – azt egy kéz mellette elszórja.

Csak oly gondos és szigorú maradt továbbra is, – úgy látszik nem tudott ő könnyelmű lenni. Sőt, – gazdaságos elveit most már kezdte nem egyben szélsőségbe vinni, – így példáúl kiadta a parancsot, hogy csontféléket nem szabad többé szemétbe vetni, hanem össze kell gyűjteni télire, amikor is azt pompás fütőanyagnak lehet felhasználni. A kovácsnak pedig megparancsolta, hogy a műhelyében elkallódó vastörmeléket szedje össze… – és így tovább. Mindenre volt gondja s másnak nem engedte meg a legkisebb tékozlást sem.

Egy nap ebéd után, mikor az őszi napfényben együtt álltak kinn feleségével a széles tornácon, s a hölgy szokása szerint a felfutó borostyán vadhajtását tépdeste könnyű kezével, – Hundt úr gondolt egy furcsát, s menten mosolyogni is kezdett rajta. – S aztán halk hangon parancsot adott valakinek, hogy kűldjenek le a raktárba.

S nemsokára ott is állott már a súlyos fából faragott, kék posztóval bélelt valami… – a régi bölcső. – S miután Hundt úr aggodalmas figyelemmel megvizsgálgatta előbb, nem esett-e baja a hosszú idő alatt, nem rágták-e meg szövetjét a molyok – s miután meg is nyugodott rajta, hogy nagyobb baja nincs, – így szólott nejéhez:

– Nézd csak, hogy ring, – kiáltotta felpattanva s hirtelenűl igen vídáman s alaposan meg is lökte a kis jószágot. Az pedig súlyos egykedvűséggel meglendült s még jó ideig csikorogva mozgott utána a délutáni csendben. – Ám Hundt úr mégegyszer meglökte. A hölgy pedig, – akinek ma úgy látszik engesztelékeny kedve volt, – maga is tünődve elmerülve szemlélte a kis holmit, mint ring – s néha szinte úgy tűnt mintha még mosolyogna is… – amit pedig évek óta nem leshetett el nála senki… S már a bölcső rég nem mozdúlt s ő még mindig nézte, s oly barátságosan fénylő szemekkel, mintha kék, árnyékos mélyén láma valamit… Aztán könnyedén felsohajtott s utóbb el is rendezte a posztó redőit parányi kezével.

S mintha ennek az eseménynek felsőbb hatalmak is tanúi lettek volna, – kereken egy év után egy őszi napon a nénék apró fiúgyermeket vittek ringatni a nyárutói fénybe a vár tornácán… Ki is a keresztségben ezt a nevet nyerte: Tobias Hundt, Markgraf von Spachtau und Rosenberg.

Benn pedig az asszony vívódott élet és halál között.

 

*

 

Úgy vélte, hogy most már magától megváltozik, – hisz gyereke van. Ám, további négy év telt el ugyanúgy s ők végül is egészen elszegényedtek. S ami még szomorúbb: ez most már alig is volt titkolható. A legénység egy részét minden jutalom nélkül szélnek kellett ereszteni… Ezek pedig átkozodva szétfutottak a világban s csakhamar el is terjeszték Hundt úr szegénysége hírét.

Ebből pedig természetszerüleg az következett, hogy a messzebb eső váltságfizető területek egymás után elszakadtak… Fittyet hányt már néki nem egy szomszédos kisnemes is, s felszerelvén kocsisait, béreseit holmi rozsdás vasakkal – úgy vonúlt el Hundt úr vára alatt, dölyfösen mint valami kiskirály. – Még pihenni is ott dőltek el szeme láttára a várövekről lefutó sötét-zöld pázsiton – s még arra is volt bátorságuk néha nap, hogy szócsövön felkiáltsanak Hundt úrnak egyet-mást, amit az szerencsére a messzeség miatt nem értett ugyan, mégis úgy járt fel-le e hangok hallatán a vár tornácán mint a fogoly farkas, – néma eszeveszett szenvedéllyel szivében…. – Kétségbeesésében nem egyszer feltette magában, hogy elemészti magát. – De mi lesz akkor a kisfiával? – s ha ez jutott eszébe, – úgy kezdte csóválni fejét, mintha csodálkoznék… S ha vissza is tartotta a legrosszabbtól, – reá gondolnia, még jobban elkeserítette.

Ám az is igaz, hogy nem egy a hencegők közűl alaposan megjárta, ha éppen legkeservesebb óráiban mert ingerkedni véle. Mert ilyenkor aztán nem törődve többé semmivel, – mintha maga keresné a gyors halált, hamar páncélba öltözött, – megmaradt embereit pedig összegyűjtötte az udvarra s aztán rövid beszédet tartott hozzájuk. – Ez pedig nem kis dolog volt előttük s a hatása sem volt csekély sosem, – mert ahhoz ugyancsak értett ő, mint kell ezeket a fanyarkedvű, renyhe parasztfiúkat felébreszteni!… Ha ő egyszer kíkelt némaságából s szóba állt velök, – olyan volt ez, mintha tulajdon apjokat hallanák dühöngeni. S hogy kemény, keservesen szigorú s recsegő kiáltozása volt-e ami oly nagyon hatott reájuk, vagy parancsainak kíméletlen ereje, melyekkel mintha koponyáikat kalapálná, – vagy talán az, hogy a fogait is gyakran megcsikorgatta ilyenkor, – tény, hogy a hideg futkározott hátukon beszédétől – a gyengébbje még könnyezett is – s úgy rohantak le szavai után, mint a fergeteg… S Hundt pedig ilyenkor nem ismert irgalmat…. Nem a zsákmány miatt többé, – ó nem – hiszen még az állatokat is ott szuratta le helyben nem egyszer… – Hanem hogy érezzék – nem halt még meg ő!… S mikor aztán kimerűlve de mégis győztesen visszatértek mégiscsak egy időre megnyugodott valamelyest.

Persze: – Jeromos is már régen elszakadt tőle… Ő volt az első, aki a gyengülő nagy-úrba gyűlölete tőrét beledöfte, – mindenfelé kicsinyelvén, becsmérelvén volt urát. – Ám nyiltan szembeszállni véle még nem mert. Hogy pedig Hundt neki is megmutassa még egyszer, hogy még nem halott, – ehhez már még sem volt elég erős. Viszont beletörődnie, hogy ez most már mindig így lesz ezentúl – elviselhetetlennek tűnt.

Csak azon csodálkozott egyre, hogyan volt lehetséges, hogy ez a gazember legényeit ennyire eltántorítsa tőle, – mikor nyílvánvaló volt mindig, mennyire gyűlölik Jeromost…. Ám azt is be kellett látnia, hogy aki elégedetlen azt könnyű ígéretekkel elcsábítani…

Hiszen azóta is nem egy átszökött hozzá, – mondván, hogy nem bírják tovább Jeromos kegyetlenkedését…. s hírül adván, hogy csak egy szavába kerűlne, s mind egy szálig nevét kiáltva kitör… Ám ő, ahelyett hogy örűlt volna az íly beszédeknek, rendesen oly dühbe jött általuk, hogy jól meg is pofozta a hírhozót…. s különösképen semmi kedve nem mutatkozott ilyenkor, hogy nekilásson elveszett birtokát visszaszerezni…. – Kedvetlen volt és fáradt… s inkább kedvetlenűl legyintett és sóhajtozott magában…, hogysem bármit is tett volna íly irányban… Hogy ő visszavegye embereit?… Öreg ő már ehhez, – jóltartani ennyi éhes bendőt – s veszkődni velök – eh! Inkább ott pusztúljon minden!

S pusztúlt is minden, elsősorban pedig ő maga a bánattól. – Haja egy ősz, – jobbkarja forgójában pedig nagy fájdalmak szoktak lenni…

Csak éppen dühös gyülölete és haragja volt még a régi…. S ha arra gondolt, hogy mi lesz, ha egy nap Jeromosnak eszébe jut s mégiscsak rajta üt?… Segít a többi? Hiszen őreá sokan haragszanak… – s a bosszú, ha most alszik is, – fellángol mikor itt a lehetőség!… S mikor hírül vette, hogy most már Jeromos is váltságot szed s hogy vastallér helyett négyszögű bőr-tallért ád nyugtaként a fizetségekért, mert nincs még kovácsa… Hogy a malmokat messzi vidéken mind lefoglalta már s ő maga őröltet embereivel, óriási dézsmát szedvén a gabonából…. – Ilyenkor mégiscsak vérbeborúlt elméje s elhatározta, hogy mégegyszer – igen, egyszer megmutatja még….

Épp egy ilyen dühös napján történt, hogy felesége, – mintha tudomást sem akarna venni róla, ami körülötte történik, egy csiszolt topázkövet rendelt magának Salzburgban s hozzá ezüst öv-csattot….

Hiszen nem költekezhetett már ő sem úgy mint azelőtt, – csendesebb lett végtére ő is… s az utóbbi időben heteken át ki sem mozdúlt szobáiból – s mégis mikor Hundt úr hírül vette, hogy mi járatban küldözgeti embereit a fáradt lovakon már hatodszor egymás után Salzburgba, – oly dühbe jött, hogy majdnem rátörte szobája zárt ajtaját… – Így is ott dörömbölt átkozódott gyalázkodott több mint egy óráig – s egész szégyenletes volt már házanépe előtt, mit művel. – Lehet hogy meg is ölte volna vak dühében.

Ezt az éjszakát pedig ébren töltötte – s egész éjjel, valamint a rákövetkező napon át számításaiba merűlt el…. Hogy mibe kerűlne, ha mégiscsak megduplázná emberét, lovakat venne kellő számban és így tovább… – s aztán két hónap múlva neki Jeromosnak!… – ő maga veri szét a fejét… kalapáccsal – s a várkapúban, hogy mindenki lássa… Persze az embereknek előre meg kellene üzenni Rosenbergába, hogy mi készűl…. – különben nem, még ezt sem, nehogy valami gazember elárulhassa neki…

Estefelé pedig oly fáradt volt már töprengéseitől, – hogy nem tudott lemenni pincéibe, mint ahogy elhatározta volt, megnézni, mi maradt meg bennük nemes érc… Azazhogy, nem volt már lelkiereje, hogy évek után mégiscsak lemenjen és ott a sötétben végre szembenézzen sorsával….

Négy nagy széna-aboráját vizsgálgatta éppen, – lenne-e elég takarmány még húsz ló számára télire…. s aztán azon mód el is dőlt a szénán s rögtön mély álomba merűlt.

S különös álma volt az éjjel. Azt álmodta, hogy ő nem is alszik, hanem a csillagos eget nézi…. Szikrázott, tündökölt az ég feneketlen mélye s egymás mögött a csillagok mintha lángban álltak volna jó ideig…. Aztán kialudt minden fényesség s egy öregasszony közeledett feléje valami réten zsákot cipelve meggörnyedt háta mögött… A zsákot utóbb le is tette eléje mondván, hogy ez itt mind hal most hozta éppen a halászoktól… – Egy zsák hal – vegye meg… Ő pedig meg is vette aztán megvárta még amíg az anyó lassan eltünt a réti fák mögött és akkor sietve kitöltötte a zsákot… S íme hal helyett csupa ló-szemét volt a zsákban… – s az is porrá vált legott….

Hajnalban pedig, mikor álma után felébredt egy remegés volt egész teste… S ez a remegés tagjaiban eltartott vagy két álló napig…. A harmadik nap aztán mégiscsak lement a pincékbe s ott maradt sokáig.

S ettől fogva szavát sem hallották többé. Búskomor lett, nem törődött többé semmivel s gyakran barangolt délutánonként egymagában lenn a messzi mezőkön…. Néha még éjszakára sem jött haza s nem egyszer megesett már, hogy kiéhezve, kimerülve, kócosan és piszkosan érkezett az őr elé, hajnaltájban, három-négy napi kódorgás után. – S ami legkülönösebb, – egész jókedvűnek látszott ilyenkor, – nagyokat nevetett, elbeszélgetvén velök a hajnali csendességben – s egyszer még azt is megemlítette előttük, – hogy meglátják, bizony ő csavargásra adja magát végképen… – aminek pedig híre is ment csakhamar a várbéliek között s bizony igen csóválgatták rajta a fejöket.

Szántó-vető emberek is nemegyszer látták, amint lenn, a nedves réteken valamely kút mellett állt, régi kedves pihenőhelyén, – s karját az itatóvályúhoz, vagy kút-kávához támasztva tünődött…. S bár alázatosan köszöntötték még mindig, de már vizsgálódó pillantást is mertek vetni feléje.

Így volt ez azon a bizonyos utolsó délutánján is… egy kút mellett látták őt utoljára…. Mohón ivott előbb a vödörből s aztán kajla, nedves bajszát pödörgette hosszasan a víz tükre fölé hajolva… Körülötte békés szántó-vető emberek…. S hogy aztán mi történt véle, senki nem tudhatja….

Tény az, hogy másnap kapás paraszt talált reá, amint merev-egyenesen tartva gerincét, karjait pedig maga előtt tolva lépegetett egy ideig, majd hirtelen elvágódván négykézláb bukdácsolt a nedves mezőn s közben hangosan sírt….

Ő is vezette fel a várba a vak embert… Hol is a kérdésekre, hogy mi történt véle, nem felelt, – csak azt kívánta, hogy a feleségével ne kelljen találkoznia s hogy őt rögtön egy sötét szobába vezessék… Itt is maradt négy álló napig étlen-szomjan és senkit sem bocsátott be magához – csupán azt lehetett hallani, hogy néha magában hangosan beszél…. Mikor aztán végre kinyílt szobája ajtaja, úgy megijedt tőle mindenki, mint a kísértettől. Halott-sárga volt, vonásai merevek, galambősz feje pedig merőben fehér…. Mégis mintha valamely méltóság ott világolt volna nyomorúsága felett…. Mint maga az élő, néma szerencsétlenség, olyan volt, mikor magasra tartva fejét, s peckes tartásban megjelent a küszöbön… Azokra a fogoly sólymokra emlékeztetett, amelyek nem szelidülnek meg soha s maró éhségükben sem nyúlnak eledelhez. Éles szemeik egyre csak égnek s forognak – még ott lángol bennök az élet, amíg lángolhat, – s ők élesen elnéznek velök a messzeség felé – s harag nélkül, fenségesen pusztúlnak el.

S ó hogy még szelidségük is! – hogy ez a vad madár nem támad soha többé, hanem ellenállás nélkül tűri, tegyenek véle bármit.

Ilyen volt ő is akkor. Hozzásiető nejét még meg is símogatta arcán téveteg kezével s aztán mindenki hallatára arra kérte, hogy tartsa magát távol tőle…. A kérdésekre pedig csak annyit válaszolt, hogy őt a napfény vakította meg…. Hogy egy pillanatra elszédűlt, elfeketűlt a világ előtte…. – aztán feketén látta is még egy ideig, míg aztán elborúlt előle végkép.

Ezek után pedig nemsokára kampós, hosszú botot vágtak néki egy öreg mogyorófa törzséről s ő azt messzire maga elé nyújtva sokáig járni tanúlt a várfal alatti istálló-közök zeg-zugos utain egyedül. És nem panaszkodott, nem beszélt.

 

*

 

S mégis, – mikor el kellett bocsátania meglévő embereinek nagy részét, nem akarta eltűrni, hogy azok búcsúzni elébe járúljanak…. S mikor már elmentek, világtalan szemei könnybe borúltak. S attól fogva is nem egyszer látták őt az őrök, amint tévetegen botorkál éjjel a tornácon… Jól kivehették azt is, hogy jajveszékel s hogy így kiáltja fennhangon: – Istenem! – s még ezek az egyszerű emberek is megcsóválták a fejük erre, hogy íme van bátorsága Istent hívni gazságai éjszakáján.

Mert ezekről, – gonosztetteiről most már egyre több szó esett minden felé. Az emberek mintha csak most kezdenének botránkozni felettök…. S mégsem az kővetkezett, amit minden számítás szerint várnia kellett nyomorúsága betetőzéseül…. Az emberek haragosan tárgyaltak felőle sokáig, – aztán elfeledték ezt is… Végül pedig váratlan-hirtelen sajnálkozni kezdtek felette: – s még talán legendás híre is kelt szerencsétlenségének idővel.

Csend volt tehát jó ideig és senkinek eszébe sem jutott volna bántani őt, vagy megtorolni azt a sok mindent, amit életén át vétett a világ ellen…. A világ dolgai rendben tovább folydogáltak…. Míg egy nap Jeromos be nem tört hozzá s birtokába nem vette mindenét, amije még maradt.

A dolog úgy volt, hogy voltakép be sem kellett törnie. Nyílván árulás történt: – s ő akadálytalanúl bevonúlt embereivel a nyitott kapún. – A legényeket pedig rögtön össze is gyűjtötte a kisebbik udvaron s ki is hirdeté előttük, hogy ezentúl néki kell engedelmeskedniök, mert ő itt az úr….

Hundt úr pedig, aki az istálló falának dőlve hallgatta ki ezt a beszédet, – nyomban el is határozta, hogy most mindjárt megöli Jeromost. – Soha még oly biztos nem volt a dolgában, mint most. Úgy tervezte, hogy elébe vezetteti magát s arra kéri, hogy fogjon véle még egyszer s utoljára kezet, – ő megadja magát, de legalább békülnének ki a hosszú harag után.

S így is történt. Már alkonyodott, mikor Hundt urat két ember Jeromos elé vezette. A várudvaron már borúsan tiszta víz berzenkedett elő csillogva a tompa fényű hó alól…. – Lent a völgyekben már tavasz volt akkor.

Hundt úr pedig elfogódott hangon kezdé, – világtalan fejét keményen hátraszegve. Hogy hát íme, – öreg napjaira rászakadt a nyomoruság….

S Jeromosnak, – csodálatosképen csak úgy futkosott a hideg a hátán, mikor szemtől szembe kerűlt véle… Erre nem számított…

– Nagyságos Uram… – kezdte dadogását s majdnem térdre borúlt előtte úgy megdöbbentette egész bensejét a régi tisztelet…

Mert így látni őt – a nagy urat végső szerencsétlenségében: – tapogatozó járását, kerekre nyílt, mindig könnyező szemeit – s hallani hangjának alázatosságát…. – nem ehhez szoktatta őt a múlt idő! – Egyre csak hebegett tehát s nem tudott mit felelni néki. S mikor végülis Hundt úr felszólítá, hogy hát ne legyen ellensége, ne bánjon rossszúl véle s főként ne gyenge gyermekével és nejével, akiknek most nincs többé pártfogójuk… – s mikor mindezek után Hundt úr még a kezét is nyujtá feléje, – jobbkezével pedig mintha az arcát keresné, hogy megsímogassa, – mindezek után Jeromos nem bírt többé magával…. Szinte magánkívül ragadta meg Hundt úr kinyújtott balját mind a két kezével s zokogva rá is borúlt, bocsánatáért esengve… Hundt pedig nem habozott. Egy ideig ugyan még ott hagyta karján nyugodni a súlyt s jobbjával tapogatott rajta, hogy meggyőződjék, vajjon valóban fej-e az, ami ránehezedik?… – s akkor aztán egyetlen markolással ragadta meg torkát s még mindig rettenetes erejével mint a vaskapocs zárta rá csontos ujjait…

Csakhogy szerencsétlen volt most is. Jeromos a szorítás alatt menten elvágódott ugyan, – ámde Hundt úr is megbotlott testén s ugyancsak felborúlt…. Egy gomolyban henteregtek a földön egy ideig, – mialatt a várudvaron már tétova kiáltások hatottak el feléjök s nemsokára rá futva érkeztek Jeromos katonái… – Ők aztán szétválasztották a hangtalanúl viaskodokat s lefejtették Jeromos nyakáról Hundtnak még mindig görcsösen szorító ujjait is…

Végre is Jeromos feltápászkodott s legott a kardját akarta volna húzni rá. Hüvelye azonban behorpadván a vad tusában, sehogy se tudta kihúzni belőle… Annál dühödtebb lihegésben veszkődött vele s rettenetes arcára fel volt írva, hogy még egy perc és menten beledöfi…

Ekkor azonban hirtelen, mintha mást gondolt volna… Amint a nyitott szemű emberre tévedt pillantása, aki közönyös komorsággal összeráncolt homlokkal s a hátán fekve várta, hogy sorsa végül is beteljesedjék… – hirtelen-váratlan eldobta kardját s dühösen felnevetett. – S aztán is csak annyit mondott néki:

– Du… Du ohnmächtiger Hund… Der Hundt von Ohnemacht!… – S még le is guggolt mellé s úgy nevetett bele az arcába s még az orrát is meghuzogatta közben. – Végül pedig ott hagyta őt hátán fekve s ment a vár belső részei felé…

 

*

 

Mindezek után természetesen rettenetes éjszaka következett. Jeromos most már kíméletlen dühvel vetette magát mindarra, ami Hundt úr tehetetlensége miatt védtelen prédának kinálkozott neki…

A várat persze még az nap valóságos hatalmába vette, saját katonáit küldve ki a kapúkhoz s még azt sem restellte nyílvánvalóvá tenni, ami eddig titkos, legfőbb vágya volt: – a hölgyre vetette szemét s egész nyíltan azt követelte tőle, hogy adja meg magát neki….

A hölgy pedig… A hölgy pedig Jeromost már várta…. Volt oly okos, – tudta ő azonnal, hogy erre fog fordúlni a dolog – s hogy mindez talán legfőképen ő érette van… Hiszen észre kellett vennie Jeromos örökké boszús arckifejezésén is annak téveteg epekedését, – s éppen nyugtalan, dühös pislogásaiból….

S a hölgy nem volt szomorú most sem. Sem azelőtt, sem most. Mint látszott, még Hundt úr szerencsétlensége sem zavarta meg semmiben, – épp úgy élt ő továbbra is itt, mint eddig.

Csak éppen egyben változott meg, hogy minden rimánkodására sem engedte többé a vak embert magához. – S ugyan éppen Hundt volt az, aki ezt eleinte maga kivánta így, – mégis e szigorúság utóbb nagy szenvedéseket okozott néki.

S bárhogy átkozodott is éjjelenként zárt ajtaja előtt, – mégsem tudott haragudni reá most már…. Sőt inkább, mintha egyre jobban szeretné s elhagyatott sorsa egyre jobban szivére nehezednék. – Mi van evvel az asszonnyal? – kérdezte magától ezerszer is éjszakánként… s mintha megmozdúlna benne valami, ami még eddig soha: mintha ebben a régi űgyben is igazságot akarna tenni most már s vakságára csak most kezdene látója lenni, hogy hát hogy is volt ez vele?… S ha ezeken töprengett: úgy elkezdte csóválni fejét magános fekhelyén, mintha nagyon rosszallna valamit… S annál jobban reszketett mégcsak a gondolatára is, hogy valaki még egyszer úgy vehesse hatalmába majd, mint ő tette valamikor….

De ami elkerűlhetetlen volt, mégis bekövetkezett.

S a hölgy nem lévén már oly fiatal, – maga sem volt oly hatalmas többé, mint annakelőtte. S ezzel talán tisztában is lehetett: épp ezért most már mégcsak feltételei sem voltak többé…. Sorsának pedig épp oly nyugodtan adta át magát, mint annakelőtte s minden harag vagy szomoruság nélkül. Jeromos tehát akadály nélkül vehette birtokába őt.

 

*

 

Valami düh azonban mégiscsak elfoghatta e hölgyet az első éjszaka után – s míly különös a sors! – éppen Hundt úr ellen, – akit, úgy látszik, hiszen joggal is! – egész megalázott sorsa okozójaként tekintett…. Éppen ellene s most, mikor nyomorúlt tehetetlenségében egy pince mélyére zárva jajveszékelt egész éjszaka – s éppen ő miatta.

Így tehát e szegény lovagnak, ki oly rossz volt mindenkihez egész életében: – élete végén az ártatlan martyrok szomorusága jutott ki osztályrészeül. –

S vajjon? Oly nagy bűnösnek kell-e nézni őt? – Ki tudja! Mert kit lehetne okolni vagy vádolni avval, hogy olyan, amilyennek teremtették? S nem ez-e mentsége mindannyiunknak e földi tévuton? S mi mind, – kik vagyunk mi mind? Nem vagyunk-e irgalmatlanok, csalárdok s hatalmaskodók mindazzal, ami él? – Kik halomra öljük e föld élőlényeit? – s eltelvén hurokkal így sohajtunk: – Ilyennek teremtettél, Uram! – Hogy én legyek az úr! – Ki vádolhat engem?

Szóval valami düh foghatta el e hölgyet az első éjszaka után… Különben másként hogy volna magyarázható viselkedése, – az, hogy reggel felhozatta Hundt urat a tornácra – s különben is pokol-kínok között szenvedőnek burkolt szavakban ugyan, de teljes kíméletlenséggel adta tudtára, hogy mi történt véle az éjszaka….

S Hundt úr feljajdúlt! – Erre pedig ő, mintha jajszavától még jobban megdühödnék, még arcúl is ütötte a nyomorúltat…

Rettenetesen dühöngött az nap reggel… úgy látszik Jeromos talán dúrván bánhatott vele, vagy öntelt, fölényes mosolya háborította-e fel s tekintetének lealázó bizalmassága? Vagy a megelégedettség, – mely a volt molnár arcán állandóan ott űlt? Szó, ami szó – talán mindezek miatt, e naptól fogva – kinozni kezdte Hundt urat, – szegényt, aki nemesi származású ember lévén, ha bármire is vetemedett élete során, – viselkedése mégsem volt soha e mohó zsiványéval összemérhető.

S minél jobban visszaélt véle Jeromos, annál kegyetlenebbül fizette vissza Hundtnak. Mintha beleőrűlt volna ádáz dühébe.

Pedig, – mit akart ő már e szegény embertől? Vak volt s tehetetlen, – tehetetlenségében pedig gyakran már oly érzékeny szivű s nyavalyás, mint a kisgyerek.

S hogy ő volt-e oly kegyetlen, hogy szenvedéseit még dúrva tréfákkal is tetézte? – Ki tudja? Tény az, hogy egy nap forró vizet töltöttek néki mosdóvizül s egy másik napon fordítva adták a kenyérszelő kést kezébe.

Hundt úr pedig minderre csak bólintott. Úgy vélte, hogy igen, – ez mind az asszony műve…. Ezzel fizet…. Sőt még arra is gondolt nemegyszer, hogy íme – talán még szerencsének is nézi e változást, – mert hát mi lett volna vele, szegénységében, ha a tollasodni kezdő Jeromos át nem jön ide?

S mikor ezt gondolta már mosolygott is kínjában. S gyötrelme annál nagyobb volt, mert egy idő óta, – talán épp e borzasztó változások következményeként oly szenvedélyek is kezdték megnyomorítani Hundt urat, amelyek azelőtt sosem gyötörték ennyire: – olthatatlan, mohó vágyakozás felesége teste után.

Talán azért is mert vak volt… – állandóan ott reszketett szeme előtt ragyogó fehér bőre – s szinte önkívületbe esett, ha közelebb férkőzvén kezét megsimíthatta. Boldog mosoly űlt ki ilyenkor megkínzott arcán s úgy jajongott boldogságában szemérmetlenűl kicsapongón s oly állati örömmel, mint talán a kiéhezett koldus gyermekek teszik, ha édestejjel vendégelik őket karácsony estéjén a kályha mellett.

– Jaj de jó! – kiáltott fel ilyenkor vagy tízszer is – szinte szégyen volt már hallani – s lehúnyta hozzá világtalan szemét. – S talán ez volt oka, hogy felesége most már útálta is őt – s elpirúlva menekült előle, valahányszor meglátta valahol.

Némely éjszakán – hej, bánta is már Hundt úr Jeromost! Éjszakákon át már csak azon töprengett, miként lágyíthatná meg felesége szivét, hogy csak egyszer… egyszer az övé is lenne még!… – S ha nem is panaszkodott erről, – látta ezt rajta egész házanépe s furcsán mosolyogtak is olthatatlan tűzén, mely mintha állandóan ott lángolt volna feldúlt vonásain. – – De hát ez még mind nem volt elég!

A kovács színjében ült aznap délután, mikor ujabb két nagy szerencsétlenség érte őt. – A kovács éppen két pár szamarat patkolt s később egy hintó-rudat vasalt meg fínom vasalással.

– Képzeld csak el, Ágoston, – mondotta szinte suttogva a kovácsnak, – képzeld csak el, micsoda érzés lehet…. Mindenem volt… – s most itt állok, ahogy látsz – s a vonásai eltorzúltak, de ahelyett hogy sírt volna, inkább mosolyogni kezdett. –

– Hát Uram, – tudjuk mi azt már, – felelte a kovács, – fel is megy, le is megy… – Panaszkodni pedig nem szabad, amíg az ember él…. Mert mi lesz még a gyehenna-tűzben?

– Ó nehogy azt hidd, nehogy azt hidd, – vágott szavába szinte lázasan…. – Vagyok én oly okos…. Hát nem látod Ágoston?… Tudom én azt nagyon jól, – a síró embert senki sem kedveli…. Nekem pedig az a dolgom, sorsom most, hogy legalább kedveljenek valamennyire…. Példáúl, hogy legalább te egy kicsit pártomra állj Ágoston… – De mondd nem jött be senki?…. Valami olyan szagot érzek!….

– Nem senki…. – dehát hogyan pártoljam én Nagyságodat?…

– Sehogy… sehogy Ágoston, csak éppen egy kicsit beszélgetsz velem…. És hogy neked egy kicsit mégis panaszkodhatom…. Mert látod, másnak én nem mutatok semmit… És ha beledöglöm is!…. Pusztúljon minden, minden!…

A kezei ökölbe szorúltak s le kellett űlnie reszketésében, lihegésében. – A kovács pedig nyugodtan tovább dolgozott fogóval hajlítván a tüzes rád-vasat.

– Hiszed-e, vagy sem Ágoston – mondotta néki később, – én néha szinte úgy érzem, hogy látok… – s e szavaknál oly rajongó-édesre lágyúlt hangja, mintha most mindjárt dalolni kezdene… – Ne nevess rajtam…. A lombokat látom, a zöld lombokat… – hallgass ide Ágoston… És ilyenkor úgy ujjong a szivem….

– Hogy látnád a lombokat, mikor erre nincs lomb sehol, – mondotta a kovács… De azért, – hiszen lehet…. Lásd én egyszer lombokkal álmodtam – s másnap nagy szerencse ért…. Hátha veled is így lesz…. – mert csak álom az, amit te látsz hidd el…. Ugyan én már nem tudom mi volt, – de emlékszem rá, hogy valami nagyon jó lehetett, – talán asszonyféle…

S szegény Hundtot, valóban szerencse érte az nap.

Este lovasok jelentek meg a vár előtt s bebocsáttatásukat kérték, – hogy ők hírhozók. S valóban hírrel jöttek, azzal, hogy a salzburgi érsek, Bernát, most már indíttatva érzi magát, hogy az egyházból kiátkozza Hundt úrat, – mert hírül vette, míly kegyetlenül bánt ő annak idején egy jeles papjával, aki azóta kanonoki méltóságba is jutott, – míly gyalázatosan fogva tartotta őt s nem engedte, hogy rendjéhez visszatérjen – s ami még a legfőbb: még arra is rákényszerítette, hogy felsőbb engedelem nélkül valami zsidó nővel összeeskesse.

Mikor Hundt ezt meghallotta, ajándékaira gondolt – s aztán őrjöngeni kezdett. – Saját husát tépdeste, mint az eszeveszett s azt kiáltozta, hogy ő, hogy ő még megtanítja ezeket a gazembereket, – mind egytől egyig. – S toporzékolva követelte, hogy nyomban Jeromos elé vezessék.

S ez volt aznap másik szerencsétlensége! – Mert Jeromos akkor már alig gondolt Hundt úrral. Vállalatain törte éppen a fejét – s most hogy Hundt urat meglátta, igen megdühödött. Csúnya szóváltás lett köztük… – Végre is Hundt odakiáltott néki:

– Te gazember!… te gazember!… – a kenyeremet etted! – kiáltotta oly hangos jajszóval, hogy végigharsogott a messze udvaron…. A kenyeremet etted – kiáltotta újból, – és most… és most…. a feleségemet! – tört ki belőle rettenetes kétségbeesése és megint neki akart menni Jeromosnak, de megint megbotlott. – Jeromos pedig csak kacagott felette.

Ám – megint rettenetes ötlete támadt kacagása közben – s ezt a gyalázatosságot végre is hajtotta rajta még aznap.

Megparancsolta tudniillik, hogy Hundt úrnak ma nála vessenek ágyat – s mikor a szerencsétlen ott kuporgott vackán, – a füle hallatára vette birtokba annak szíve hölgyét.

 

*

 

S ez így tartott néhány napon át…. Akkoriban már az éhség is kikezdte, mert még enni sem adtak rendesen néki… A harmadik napon aztán mégiscsak elhatározta, hogy megöli őket, – mégpedig éppen parázna örömeik közben. – Az asszonyt is, – ó igen, azt is, – mert gyalázatosság amit tesz vele, most már gyalázatosság! S délelőtt le is botorkált a kovácshoz s egy élesre fent kést kért tőle kölcsön.

– Minek az neked Uram? – kérdezte nyugodtan a kovács.

– Éhes vagyok Ágoston, – felelte ő, – mert ők nem szelnének nekem kenyeret… ha meg letörök, azt észreveszik és azt nem akarom a világért sem… – suttogta. Nem, nem!… – Lopni akarok Ágoston, – mondotta aztán s e szóra mégiscsak zokogni kezdett.

A kovács persze rögtön megvendégelte szerencsétlen urát… Parázson sütött almát ettek – s ettől Hundt úrnak kicsit mégiscsak jobb kedve támadt, – bár elhatározása mellett mindvégig megmaradt. – S elbeszélgettek. A kovács is elpanaszolta néki bánatát, hogy két szép, felnőtt fia meghalt a múlt nyáron s így egyedül tengődik ősz fejével a nagy világban. S hogy mi lesz ővéle, ha majd kifordúl már kezéből a kalapács? – S estefelé Hundt úr felmelegedett szívvel valamelyest meg is békélve sorsával távozott tőle.

Éjszaka pedig, mikor a pár aludt, ovatosan felkelt s a kését kotorta elő cipőjéből, ahova elrejtette volt. Aztán lábujjhegyen tapogatózva közeledett a szemben lévő másik ágy felé, minden lépésnél szünetet tartva, vissza-visszafojtva lélekzetét is… Ám megbotlott valamiben – s erre izgalmában megfeledkezvén magáról, a kés kicsúszott kinyílt kezéből… Szíve persze most már majd szétszakadt vad dobogásában…. Odakünn a tülök szólalt éppen – itt az idő, most vált az őr, – nemsokára hajnalodik… – gondolta s percekig rázta a reszketés. – Végre mégis ráakadt, – az ujjasa redőjén volt megakadva, hála Isten. – Ám mikor már egyik kezével nagy ovatosan leemelte róla, – a másikkal oly mohón kapott utána, bizonyságot szerzendő, hogy élére fordúlva markolta meg hirtelenségében s az éles kés beleszaladt a husába. S miután a fájdalom iránt is igen érzékeny lett az utóbbi időben – ha nem is jajdúlt fel azonnal, de fájdalmában újra elejtette a kést… Az pengve, csengve esett a földre, sokkal nagyobb zajt ütve, mint aminőt az ilyesmi rendesen szokott…. Jeromos pedig nagyot kiáltva rögtön felriadt.

S az éjjeli mécs fényénél persze nyomban tisztába is jött Hundt szándékaival, – mihelyt a vértől csepegő embert meglátta. Kiugrott tehát ágyából, hogy nekirontson… de megállt s egy ideig csípőre tett kézzel ott gondolkodott véle szemben…. s hogy megint valami szörnyű találmányon tűnődött-e, amelylyel majd véget vet neki, – vagy nem merte tán a kűzdelmet egymaga felvenni véle?… – Lehet.

Tény, hogy gúzsba köttette s még embereinek is kinyilvánította akaratát, hogy holnap reggel megöleti.

 

*

 

Másnap aztán mégis elengedték, – talán az asszony akarta így s attól fogva nemigen törődtek véle többé. S ekkor egy szebb élet vígassága kezdődött el Hundt úr számára.

A cselédség között ődöngött, azok falatján tengődve – délutánonként azonban új nagy gyönyörűség nyitott ki számára, – a kisfia.

Akivel eddig csak gondolatban törődött, – a fiú már nyolc éves volt akkor…. S mintha az is csak most eszmélne rá, ki is az az ember, akitől eddig annyira rettegnie kellett – ő is most egész oda volt új boldogságában. Olyannyira szép élet volt ez, hogy Isten rendeletéből valóságos szerencsének mutatkozott végül is valaki számára ez a nagy szerencsétlenség…. Együtt barangoltak távoli réteken, s nevettek.... – aztán megállván a fiú elmondotta néki, mit lát a vidéken szerteszét s ő mohón itta fel minden szavát, – néha meg éppen egész váratlanúl siránkozni kezdett néki, – amire pedig semmi ok sem volt, – összetette a kezét s úgy könyörgött, – sorolna fel mindent, de pontosan s nehogy kihagyjon valamit – egészen a messze szemhatárig. – Akkor aztán kapzsi sovárgással, szinte belezsugorodván a figyelésbe hallgatott s a fiú rákezdte:

– Fák… – És azután? – Házak apám. – És azután? – Újra fák… – És azután?… – És azután egy kis mező… – És azután?… – És ott kezdődik a hegy!… – De nem hagytál ki semmit? – Nem apám. – Igen, igen, emlékszem, – mondotta most ő lehajtván fejét.

Azután pedig ő mondotta el, hogy mit látott belül…. Nagy tüzet!…. S a tűzből támadt egy szép mese.

Míg ezt az örömét is meg nem irigyelték tőle, – mikor is a jajveszékelő gyermeket elzárták előle.

Akkor néhány napig nagyon bús lett Hundt úr – s az apjára emlékezett vissza, hogy míly szomorú lett az is, ha egy-egy fia elszakadt tőle. – S ismét szivét vesztve kódorgott a cselédek között.

Néha aztán mintha eszét kezdené veszteni feszűlt tépelődései közben – s elfeledte volna, hogy itt már semmisem az övé… Megtapogatott egyet-mást, rendben van-e még? – S ha rosszat tapasztalt, – mint régen, – elöntötte a düh s meg akarta verni a cselédeket…. Azok pedig nevettek körülötte…

Nevettek ugyan, de nem nagyon…. mert a régi testőr-vitézek aki még megmaradt belőlük ugyancsak komoran nézték ezt a nevetést… S nem egy közülök öklét is megemelgette már: őnékik nyomorúságában is ő volt még az úr… – – Vagy talán féltek tőle még mindig, miután oly magas termetű, nyulánk ember volt még akkor is – s így sokat nevetni rajta nemigen mert még a szemtelenje sem…

Akkortájban történhetett, hogy az a bizonyos fehér kutya is kibékült vele. Egy nap az öreg állat szaglászgatni kezdte, – a másik nap már melléje is szegődött végkép nyomorúsága osztályosáúl s attól kezdve együtt is aludtak egy cselédház padlásán.

S ez így tartott vagy egy fél évig…. Akkor megint az a hír jutott füléhez mindenféle sugdosódásból, hogy az asszony most már másokkal is összeáll bizony… – s hogy nem éppen nagy ára van annak most már, kegyeit megnyerni…. S Hundt úr töprengései között úgy magyarázta ezt, hogy úgy látszik, nem törődik ez a nő már semmivel!…

S ettől fogva Hundt úr gyakorta levitette magát leinduló szekerekkel a falvakba s nem egyszer heteken át lenn maradt a parasztok között…

Nékik néha kiöntötte szivét s azok szivesen meghallgatták, jól megvendégelték és tisztelték….

Néha még korcsmákban is látni lehetett őt…. Télen benn a házban, nyáron kinn a lugasokban a felfutó vadalma árnyékos mélyén… – mert az árnyékot igen szerette, mióta vak volt. A sarokban űlt rendesen, – nagy üveg almabor előtte s két oldalán szorosan hozzásímúlva egy-egy nőszemély. Ezeket tapogatta, parázna örömeinek most is épp oly szemérmetlenűl adva kifejezést hangos felkiáltásokkal…. A pityókos parasztok pedig nem haragudtak reá még ezért sem: hagyták, hogy menyecskéiket egy kicsit megölelgesse a szerencsétlen… Hiszen úgy sincs egyebe!… Sőt még ők küldtek haza nem egyszer asszonyért, – jönne kicsit a gróf úrhoz a korcsmába vigadni.... S nagyot kacagtak ennen jóságukon… – – S azok: a menyecskék ha szégyenlős nevetéssel is, – úgy látszik, szívesen állottak kötélnek – s még később munka közben is nem egyszer visszagondolhattak e dolgokra, – legalább is emlékező szemeik erről árulkodtak… s ilyenkor a paraszt – józanon – mégiscsak mérges lett, ha effélét látott arcukon írva…

Talán ez volt oka, hogy visszaemlékezve, vágyakozva, kijózanodva bizony nem egyszer ingerülten nézték, amint szikár alakja végigimbolygott házaik között….

S így történhetett meg aztán, hogy mikor a gróf a hatalmas, évszázados topolyák alá igyekezett éppen, a patak partjára, hogy ott imádkozzék s lepihenjen, – oda, ahol a házak köze kiszélesedik s egy Mária-kép alatt térdeplő és pad is van az árnyékban, hogy ekkor, mondom, egy gyűlölködő hang sivított feléje az egyik sövény-kerítés mögül váratlanúl….

– Herr Hundt von Ohnemacht!

Hundt úr pedig ettől a szótól, mintha ütés érte volna, megtántorodott előbb… Aztán feldöntvén a parasztgyereket, aki őt karjánál fogva vezette, – eszeveszetten futni, menekűlni kezdett az irtózat elől… Oly erővel, ahogy talán még sosem futott életében.... – Öreg, fehér kutyája pedig csaholva iramlott utána, – de nem tudta utolérni…

S csodálatosképen most az egyszer nem botlott meg. Ám leszegett homlokával egyenesen nekifutott a topolya törzsének és zúzott koponyával el is terűlt ott eszméletlenűl.

 

*

 

Attól fogva tehát nem ment le többé a falvakba sem. – S miután az országuton való kóborlása közben még kétszer hallania kellett azóta is ezt a gúnynevezetet, – nem okúlva múltkori balesetén, – mind a kétszer újból futni kezdett irtózatában, de szerencsére mind a kétszer hamar elvágódott s nagyobb baja nem esett. –

Többé tehát az országutra sem vitette le magát. A cselédség körében üldögélt, ácsorgott megint, – leggyakrabban azonban a fiát leste, hogy legalább ezt az új, olthatatlan szerelmét kissé csitítsa. S néha azután, – mintha az asszony talán valamelyest mégiscsak jó akarna lenni hozzá, – égből érkező ajándékképen, – leküldötték néki a fiát – s ő mind a két kezét a szivére szorította ilyenkor.

Ott játszadoztak aztán. A fiú vezette a vak embert s az az ég felé meresztve szemét mosolygott. Tövisen és bozóton át, – a vár vad, elhagyott zugaiban istállók mögött és raktárakban kószáltak együtt és suttogtak valamiről. S gyakran és boldogan nevettek együtt. Néha pedig Jeromos nevét is ki lehetett venni suttogásaikból.

Ő – a fiú volt most már egyetlen reménysége. S a reménységnek ezt a kis tüzét szitogatta, élesztgette néha szinte önkivületben símogatván a gyermek szőke fejét s szünet nélküli beszélgetésben vele, – titkos magányban, vállig érő csalán-tövis bokrai közt, elhagyatva mindenkitől. A hajnal és alkonyat nevető-szép szövetsége voltak.

Boldogan, szédülten, lobogva világoló elmével tért ilyenkor elhagyott vackára s hitt rendületlen az elsusogott képzelet eljövendő valóságában… Hogy a fia majd megnő egyszer, s megérti, hogy mi történt itt s megállja bosszúját…

S csak az éjszakának a valósághoz sokkal hasonlóbb rémlátomásai ébresztették elméjét ismét élete reménytelen valóságára. Ilyenkor felugrott és újra jajongani kezdett.

Egy alkalommal, mikor így éppen felriadt volt fekvőhelyén, – az a hatalmas érzése támadt hirtelen, hogy ő lát! Irtózatos rémület volt! Olyan egész bensejét megrázó, halálos ujjongás, amilyen a megsemmisülés perce lehet.

Sokáig ott űlt s nem tudott a káprázattól szabadúlni….

A cselédház felszakított oldalán ki-bejárt a szél s ő az imént mikor egy rohama keresztülvágott rajta tüzet látott fellobbanni valahol messze – talán az őrhelyen.... – Remegve űlt a helyén és leste… Aztán ovatosan, négykézláb mászni kezdett kifelé, – végül pedig a kamra nyitott ajtaján át ki is lépett az őszi éjszakába…

Ám hirtelen megállt, – mintha villámütés érte volna.

– Ezek a csillagok? – kérdezte fennhangon…. és tán segítségért akart volna kiáltani, – úgy tátogatta száját jó ideig… De több hangot adni nem bírt. S vagy egy órahosszat ott is állt egyhelyben, az eget bámúlva folyton, mintha még sosem látta volna….

Végül is kételkedni kezdett, – lehetséges-e ez? Mert mégiscsak egész másmilyen, mint ahogy képzelte… valóban: mintha most látná először életében…

S ott-ott lehet valahol fenn, ahol a kisfia alszik… Igen!… És a másik ajtó? Ó – az már mindegy… Azt ő már tudni nem akarja, merre van…

Vagy talán álmot lát s az a sorsa, hogy most vakságához talán meg is kell tébolyodnia….

Hiszen nagy bűnös ő – és ha tébolyt küldene ma Isten büntetésére… És ha meg kell szakadnia? – Itt az idő, – gondolta és mosolygott. – Aztán elindúlt… egyre gyorsabban szedte lábait, – megint futni akart, ám néhány pillanat múlva már ott is feküdt elterűlve a köves udvaron. Utóbb vérző ujját szájához emelve tűnődött, ácsorgott az éjszakában.

És ha most elkezdene sírni rajta, mint egy kisgyerek? S miért is ne tenné?… És valóban elkezdett sírni felette, fájó tenyerét nyalogatva….

Mindenesetre ki kell próbálni előbb, igaz-e? – mert hátha tévedés van a dologban? Megintcsak álmodik – s itt nincs semmiféle tűz… – s e gondolatra azonnal valamely ravasz derű kellemességei járták át egész testét… – Ő odamegy a katonákhoz s nem szól nékik róla, hogy milyen titka van….

S miután hozzászokott volt, hogy hangok után tájékozódjék, – megfeszítve figyelmét, – fülét fordítva a tátongó sötétség felé, lassan elindult arra, ahol az előbb a tűz fellobbant előtte…

Az őrség emberei némán heverésztek s friss fenyőfát égettek védett helyen két kőrakás között… Szikrázva pattogott a friss galy s édes-fanyar illatokat prüszkölt szét. A szél pedig egy ideig lomhán koválygott felette aztán megforgatva kesernyés, sárga füstjét lenyomta hirtelen…. Amire a tűz duruzsolni kezdett, – ám egy hirtelen rohamával újra szétkergette a füstöt, de rögtön utána azt játszi kedvében meghengergetvén s épp a heverészők feje felett: elborította őket sárga homályával… S a tűzláng erre újból felcsapott. –

Mihelyt meglátták, – egyikük felugrott, hogy neki ne menjen valaminek…. Ő pedig botját maga előtt tolva a semmi felé tátongó szemekkel ment el közöttük s hangos szóval jóestét kívánt…

S most, hogy újból a végtelenbe bámúlt, – úgy érezte, hogy mégiscsak tévedés volt, – káprázat… S elcsendesedett, elszomorodott.

Ám ezt senki sem vette már észre rajta mert szelíd ember volt ő már mindenképen. Nem is vétett volna többé senkinek s még az igazságot sem védte volna többé szenvedélyes haraggal. –

Nem volt ő már többé a régi, rettenthetetlen bíró.

S most hogy ott üldögélt közöttük beszélgetve – közben ujra megpróbálta szemeit. De azok, két átkozott, kiégett világ, most mereven a sötétbe fúródtak megint s ő hiába meresztgette őket, – csak éppen könnye csordúlt, – de nem látott velök semmit. – Ám az előbbi látomás csak nem hagyta nyugton: – bizonytalan kapkodással fordítá fejét erre-arra szinte dermedten keresgélve, amit elveszített – s egyszercsak a tűz felé fordúlva megállott vele, – aztán felemelkedett s a világosságba meredve lassú kiáltással szólt:

– Úgy-e ez tűz? – katonák! – kiáltotta.

– Igen tűz, – mondották azok.

– Akkor én ezt látom – talán… – és neked süveg van a fejeden? – kérdezte az egyiktől s tétován nyújtotta feléje balkeze mutatóujját.

– Igen, – mondotta az….

– Akkor talán ezt is látom én, – felelte kissé zavarodottan, – de máris mohón kapva új tárgy után. – És te a bocskorodat kötöd? – sürgette a másikat.

– Igen – volt a válasz…. S ő elhallgatott. Lassan a tűz felé fordult ismét s belebámúlt. S az arca közben teljesen megváltozott.

Először is kipirosodott mintha forró-láza volna, – tűzvörös lett a sok régi, néma szenvedéstől, – szája pedig mozgott, mintha magában susogna….

De röviddel ezután a vonások merevsége is felengedett… Meleg élet járta át arcát, – bárha még mindíg meg-megvonaglott azon a kétkedés… Tévetegen csóválta fejét.

– Az nem lehet, – mondotta halkan s újra elmerengett. Azután egyszerre felkiáltott – s szava úgy hangzott, mint a jajveszékelés.

– Látok én? – Mit gondoltok? – Igazán látok én katonák? – kiáltotta s hangja utóbb átcsapott a tébolyodott boldogság ujjongásába.

– Talán látsz… – felelték azok most már idegenkedve.

– Azt hiszitek? – kiáltotta a messzeség felé, – aztán hirtelen ravasz, eszelős vihogással csapkodta össze kezeit. – A katonák pedig megbámúlták, majd lassan feltápászkodott mindegyikök…

Ő pedig egyszer még újra elcsendesedett. De csak egy pillanatra. Aztán kacagni kezdett ismét, kezeivel tapsolva hozzá, mint a gyermekek… De nem sokáig tapsolhatott. Irtózatos belső vihara elkapta magával s néhány perc múlva már lélekzete nélkül, fojtogatva, hörögve, sikoltva tört ki belőle és dőlt belőle és folyt tovább, – nevetése – mint a pusztító áradat. Ábrázatán is már patakzottak könnyei. Pedig, – mintha közben még mondani is akart volna valamit.

De nem jutott már szóhoz, – csak egyre hadonászott kezeivel, – aztán felhorzsolt öklét dörzsölgette, – s mégsem bírt magához térni. – Így fetrengett ott tehetetlenűl sokáig.

Végül is fájó kezével hirtelen belenyúlt a tűzbe: – s bár a fájdalom erős lehetett s ő vissza is kapta kezét – mégis egyre rázta tovább a csuklás, a vihar, mely belőlről támadt, hogy végezzen vele.

Nem bírt már magával! – kínjában újból odakapott a tűz felé s most már kiráncigált zsarátnokából egy lángoló, szenesedő, vastag ágat. Tüzes vége füstöt vetett kezében. S egy pillanatig még nézte is, most már csendesedve.

De újra kezdte, – s még erősebben, úgyhogy görcs húzta már össze egész mellkasát s ő ott fuldokolt egy ideig kidülledt szemekkel… – végül pedig futni kezdett tébolyodott rémületében. A csóva rohanásában mint az üstökös eregette utána a tűzcsillagokat.

Ő pedig messzire elfutott vele aztán hirtelen megállt s tántorogni látszott…. Majd rettenetes erejét összeszedve az üszköt magasra hajította fel a messzi ég felé… Az visszaesett… ám ő újból felkapta a földről, – forogni kezdett vele szörnyű táncban utóbb pedig hirtelen feldobta annak az ólnak a tetejébe, ahol az utóbbi időben hálóhelye volt… S messziről úgy látszott, mintha mégegyszer utoljára még összecsapná kezét, – s várakozva, bámúlva gyönyörködnék fölfelé…. Közben pedig már kimerülten, csendesebben nevetett. –

S a szél még játszott a lánggal vagy egy pillanatig… De nyomban utána, – mintha fennről rendelték volna így: fordúlt iránya is és hirtelen lökéssel új erőre kapott. –

 

*

 

Rettenetes éjszaka volt. A szél a völgybe messzire levitte a tüzes pernyét, úgyhogy hajnal felé egy kis erdő is meggyulladt tőle az egyik hajlatban.

S két álló napig dühöngött a veszedelem. A hegy messziről oly szörnyű látvány volt éjjel a fogyó holdszelet világa mellett tüzes koszorujával övezetten, vérvörös világító felhőkkel egén, hogy a parasztság megigézve mozdúlni sem mert feléje s csak némán bámúlta a borzalmas mozgolódást, s lobogó életet, mely benne minden más életet kioltott.

Tehát vajmi kevés maradt meg belőlük, – mert az őrök maguk is, ahelyett, hogy felkeltették volna legalább társaikat, – eszeveszett iramban rohantak le a hegyről…

Alig néhány katona menekült meg, többnyire azok, akik e hűvös időben is kinnháltak még a szabad ég alatt.

Az öreg kovács űltében fulladt meg a füstben, – különben tűz nem érte.

A bűnös fészek tehát kiégett.

S a drága holmikból is, ami ott még mindig lehetett, – vajmi kevés maradt csak meg, többnyire apróság, s ez is megszenesedve, összeolvadva… – S még két hét múlva is oly forró volt minden, hogy a romokat alig lehetett feltárni….

Hundt úr jól ismert botja azonban megkerűlt. Ott lelték meg a parasztok az őrhelyen. El is tette valamelyikük.

S a kisfiút is csodálatosképen négy nap múlva szintén megtalálták. Messze lenn, a pataknál tanyázott dajkájával… – aki azonban mintha megőrült volna, úgy kergette magától az embereket… S hogy hogyan menekűltek meg, senki sem tudta meg soha.

Ő tehát életben maradt a sok közül s kalandos élet után később híres katona vált belőle is – s egy híres és pompás nemzetség ősatyja lett.

De elnyugszik már ő is, mint annyi más s mint mi mindnyájan egykor, – ott, ahol rabszolga és úr békességben pihen egymás mellett s ahol e földi tébolynak végre valahára s reméljük, mindörökre vége van.

 

A hatalom

Megint itt az este. – A zenészek lassan szállingóznak befelé. – A nézőtér is élénkül, – a kis csillárt már felgyújtották… félhomály van. Az udvari páholy mélyén világos vörös drapériákon a csillagok tompa fényével reszket egy finom kis mécs világa… Az udvar tehát be van jelentve estére.

A fiatal karmester egészen nyugodtnak látszik. Energikus készsége mögött ugyan ott lappang valami döbbenet féle… E percben éppen a szolgával kefélteti le magát mégegyszer a próbateremben… aztán vezénylő pálcái közül válogat… Az egyik, – ezüst veretű ébenfa bot, (egy hálás női szív ajándéka) – úgy látszik, túl nehéz lesz: – mégis négy és fél órán át kell vele dolgoznia… Eltűnődik… – aztán összerántja a szemöldjeit: – mert e pillanatban megint minden eszébe jut s elönti a vér!… Csak nyugalom! Derűsnek és fölényesnek kell mutatkoznia! – Őt ne lássa senki egy nyomorult kürtös miatt nyugtalankodni… A pimasz! Ezek a kürtösök mégis csak a legmerészebb és legpimaszabb fajzat… mikor már mindenkinek betörte a derekát… mikor már moccanni sem mer senki… Mikor már bebizonyította nekik, hogy nincs kegyelem: vagy megszakadnak és engedelmeskednek, vagy kirepülnek innen… Nem lépett be! Amerikázott – s megállt az egész a főpróbán…

Most már mosolygott: mert újra végigélte nagy izgalmát s rettenetes élvezetet okozott újra felidéznie, mily okosan, fölényesen, biztosan és meglepően viselkedett tegnap… Az arca mozdulatlan, a tekintete szilárd…

– Mért nem lépett be? – kérdezte tőle… s nyugodtan letette vezénylő botját a pultra. – Senki sem felelt, – mindenki megnémult. – S ekkor ő nyugodtan, – mintha mi sem történt volna, de a megvetés egy finom vonásával ajkán fölvette pálcáját:

– Újra! – mondá megrendíthetetlen biztonsággal. – Mindenki fellélegzett… Kétségtelen, hogy nem ezt várták… Dörgést és szidalmat vártak, – valami olyat, ami megint felháborítsa őket, – amin gyűlölködve, epésen nevethessenek…

S a főpróbán, felvonásközben már izgatottan tárgyaltak is: – mi lesz?… Benn hagyta ezt a kürtöst? – Nem dobta ki!… No – és mit fog szólni, ha majd az előadáson is?… S elszántan, bizalmasan összenevettek – s végigborzongott hátukon a küzdelem rémült, boldog reménye… – Elvégre ez aztán mégsem megy! Hogy egy ilyen fiatal kölyök így beszélhessen velök?… Nem mai gyerekek ők!… – Mit? Reformálni akar? – Hát majd megreformálják! – Majd a Vaclavinek megtanítja!

Az első kürtöst, Vaclavinek Ottokárt, – ezt a hallgatag, öntudatos, szőke fickót mindenki jól ismerte… Szőke, ápolt szakállát – s öntudatos, bitang mosolyát… Nem jót ígért! – Ha ő egészen megunja!… Nem egyszer mondta már, – hogy vele nem lehet szemtelenkedni, – ő legfeljebb itt hagyja az egész „paklit” – … Ilyen kürtöst mint ő! – két kézzel kap utána a Metropolitan… – Már hányszor hívták! Ő legfeljebb megteszi azt, hogy – „csudát fogtok látni!” – úgy kiröpíti ezt a kölyköt a székéből, hogy a lába se éri a földet… „Legalább lesz mulatság!”… S a „tagok” köréje csoportosulva hallgatták… Némelyek morogtak, – mások a bajuszuk alatt mosolyogva élvezték a kitörést… S készülődtek!… Csak az óvatosak maradtak a háttérben, minden megnyilatkozástól tartózkodva – ők még vártak… Várták, miként fog eldőlni a küzdelem – s titokban ujjongtak, hogy a „vad cseh” helyettük is „dolgozik”…

Mindenki tudta, miről van ma este szó, – a fiatal karmester is. Mindenki elkészült a küzdelemre – ő is: Rettenthetetlen volt és elszánt. – Elejtett megjegyzés – töredékekből megértette, ami rá tartozik… Míg elment mellettük a folyosón, – látta, hogy most már mindenki tárgyal… Még az „előkelők” is – a „szólista művészek” is… Csoportokba verődnek s míg nevetgélnek, – van magatartásukban valami sunyi, rosszindulatú nyugalom… Mások ott álltak az oszlophoz támasztva fejöket s szigorú tekintettel csak ennyit mondtak: „Ez már disznóság!” – … Itt megalázkodással, közeledéssel semmire sem megy!… Győzni kell!

Hiszen az ügy nem reménytelen. Mert annyit már észrevett, hogy a kürtössel való afférje egyesek szívét mégiscsak megnyerte… Bizonyos szimpátiák máris megnyilatkoztak… Mert nem kis bátorság kell hozzá: – hogy nem dobta ki…; hogy ki mer állani vele az első előadáson, hogy nem fél… A zenész fajta szereti a bátor embereket!… Elvétve egy-egy mosolygós-biztató, bár kissé perfiden biztató tekintet mégis csak elkalandozik felé… Egyik másik öregen pedig – nem csalódhatott, – bizonyos meghatottságot észlelt… A vonások ellágyultak – s mintha meleg és szeretetteljes pártolást ígértek volna fej-bólintásaikkal!… „– Ej! – ez a fiatal kölyök!” – Különben is: – mért oly elégedetlen. Egy kis „kitörés” az egész… Remélhetőleg az utolsó! – Nem megtörte őket? – hiszen ezek a gőgös, hajlíthatatlan fejek mily mélyen hajlanak már meg előtte – az első napokhoz képest! – Hiszen nem is lehetnek közömbösek. – Komoly, odaadó munkája – s a nagy nagy erőfeszítés, végül mégis csak kell, hogy megnyerje ezeket a kitűnő öreg mestereket… Nem vakok: – láthatják, ki ő, – hogy ennél többet ma senki sem produkál…

Az egyik brácsás ma reggel felkereste szállodájában…, s egészen ellágyulva, – levetve a tömeg gőgös fölényét, – s a legmélyebb alázat hangján kezdett el beszélni… – Eh mit!

– Ilyen aljas emberek mindenütt vannak! – Hízelgett, hogy ő látja, mily kiváló emberrel van dolga – s hogy: „ezek a vén szamarak persze nincsenek az ilyesmihez hozzászokva!”… – S elkezdett, máris elkezdett intrikálni… Nyilván: karriert szeretne ő alatta csinálni… S a fiatal karmester megelégedetten mosolygott. – Elküldötte ugyan, nem hallgatta végig, de azért ez mégiscsak jó jel. – Igaz, hogy másnap a gazember, mikor elment mellette, – keményen, bátran és biztonságosan a szemébe nézve, – alig hogy megbiccentette a fejét… – – Mindegy! – Annyi bizonyos, hogy máris két pártra oszlik a zenekar – s ez a fő. – Egyesek már úgy kezdik emlegetni, mint a Messiást, aki azért jött, hogy „megtisztítsa ezt a testületet a tisztátlan elemektől s visszaállítsa a régi szép állapotokat”… Hogy-hogynem arról is értesült, hogy egyesek összeállottak, mert „ennek a Vaclavineknek ki kell törni a nyakát, ha itt botrány lesz”… Viszont tudja azt is, – hogy mások erősen készülődnek: – a rivális tartja őket együtt: – a másik karmester… s tüzelik a kürtöst… „Kirúgni innen ezt a kölyköt! – majd mi itt hagyunk magunkkal szemtelenkedni… Vagy kezes lesz, mint a bárány, vagy repül!…” S nem egy öreg, „előkelő” van köztük…

Hiszen nehéz, – kétségtelenül nehéz: – csupa öreg zenész között egyszer csak megjelenik egy fiatal ember… Nagy részük híres, nagy muzsikus – nem egy köztük magának Wagner Richárdnak barátja… Ezeket a kényelmes urakat nem oly könnyű felrázni közönyükből… S ha az első betanítás nem sikerül?… Sok függ tőle!

A levegő forróbb lett a próbateremben, – a fűtőkészülék csengve roppant… – Ő ott ült s lapozgatta a partitúrát… Aztán letette: – fejből fog dirigálni. – Kissé elöntötte ugyan fejét a vér erre a gondolatra – s újból a könyv felé nyúlt. De éppen ebben a pillanatban csengettek: – negyed hét – le kell menni! S ő nehogy mégegyszer meggondolhassa: – máris felállott s ment, – vissza se nézve támolygott a szoba ajtajáig, – ott összeszedte magát, – felvett az asztalkáról egy nádpálcát s odaadta a szolgának… A szolga, egy öreg, tapasztalt színházi ember, – tiszteletteljesen meghajolt előtte s így szólt:

– Mester! – A partitúra benn van?…

– Nem kell, – válaszolta röviden… s észrevette, hogy az öreg kissé visszahőkölt s el is sáppadt… Aztán egy lépést tett – s igen szelíden mosolyogva, bár kisé édeskésen mondá:

– Mester… bocsásson meg… én már régen vagyok itt…, mégis a „Judit” – bocsásson meg mester – – az igen veszélyes… s én félek! – S merészségétől még jobban elsáppadva újból visszalépett… – Ekkor ő melegen és jóságosan ment oda hozzá, – a folyosón nem volt senki, – s kezet fogott vele. – Mosolygott:

– Köszönöm az együttérzést, – mondá neki nagy méltósággal, – nem lesz baj. Ezt az utolsó szót már oly hangon ejtette, hogy maga is megerősödött tőle… Az öreg szolga pedig máris ráhajtotta fonnyadt öreg arcát karjára:

– Mester, – szólt, – én tudom, hogy Ön kicsoda… én láttam – mert én ott voltam a próbákon… De ezek – ezek nem nyugszanak… ezek felborítják… S mégis – ilyen fiatalember, mint Ön… higgye el, mintha a fiam lenne… – S a szemei megteltek könnyel. – A fiatal karmester pedig már derűsen és enyhén mosolygott:

– Nem lesz semmi baj, – mondá könnyedén s megsimogatta az öreg arcát…

Mikor benyitott a zenekari ajtón, nagy forróság csapta meg. Már mindenki a helyén ült s a hangszerét próbálta. – A tekintetek komolyak s elfoglaltak: – rezervált gondolatoknak, tartózkodásnak semmi jele rajtuk. Ráhajolnak hangszereikre, – mások pultjokat igazgatják… Szívét megcsapja valami hálás melegség: – mégis mily jó, mily buzgó és forró fajta ez, ha komoly munkáról van szó… Az arcok kissé mintha lázasak lennének… Valaki hosszan nézi: – egy hegedűs bámul rá, mialatt gyantázza vonóját… – Különben senki sem törődik vele… S Vaclavinek?!… Lopva feléje néz… Megdobban a szíve… Már éppen a zenekari igazgatótól akarja megkérdezni – hol van… – mikor felbukkan a kürtös csontkemény, sáppadt, közömbös arca…

E pillanatban a nézőtéren is észrevették alakját s a klakk halk és elég diszkrét tapsba kezd… Ekkor fordul először a közönség felé… eddig zugását még meg sem hallotta:… Fényesség! Fehér ingmellek, – fénylő keblek világítanak felé… – Zsúfolt ház!… Nagy előkelőség!… s az udvar? – Igen: Két hölgy… Nyilván Zsófia!… – Újra megdobban a szíve s érzi, hogy igen sáppadt lehet… De mosolyog… Kissé szertartásos mosollyal bukdácsol most végig a pultok közt a közönség felé fordulva… S merőn néz el a karzatok felé… Majd egy kemény, lassú és acélos mozdulattal fellép pultjához… Végignéz a zenészeken s felveszi pálcáját… – Nagy csend! – Máris egy boldog nyilallást érez: – még nem kopogott le s ők már mozdulatlanok… Mégis könnyedén kopog, – mert a basszisták, – ezek a nagy urak még most is motoznak… Mily komikus is az ilyen öreg „tanácsos úr” frakkjában, rendjeleivel s vállán egy ilyen nagy bábuval – s hogy gyantáz a vén szamár, – gondolja s majdnem elneveti magát… De összehúzza szemöldjeit, – csenget, – felemeli karját – s e pillanatban elsötétül a tér s minden elcsöndesedik… Néhányan pisszegnek még a háta mögött s ő erre lehunyja a szemét… – Aztán lassan és csendesen, mintha egy nagy folyamot küldene világgá, megindítja az áradatot…

A hegedűk kissé fáradtak, – érzi az első pillanatban, de nem mozdul, – nyugodtan, szívósan és szigorúan dolgozik s néha lehunyja a szemét… Mikor ismét kinyitja: – az üres pultra mered s eszébe jut, hogy nincs előtte partitúra… De nem hagyja, hogy elszédüljön – egy óriási lendületet vesz s ebben a pillanatban a zengés úgy csap fel karjaival együtt a magasság felé, mint a szárnyaló fohász… Mosolyog… Jutalmazni akar s komoly arccal bólint feléjük… Ám a zenészek közül senki sem törődik véle… Mintha dühösek lennének: elásták fejöket lapjaik közé… S hogy ő könyv nélkül dolgozik, – senki sem hederít rá… – Hencegés – már láttunk nagy embereket! – hallucinálja egyik „öreg” fitymáló szavait – s erre kissé elpirul, – ám nem ad időt magának, hogy hasson reá a kritika – újra nagyot lendül: s a zuhatag oly erővel csattan fel utána, mint a mennydörgés – e pillanatban pedig a kürtösök irtózatos erővel belépnek: – S láthatóvá lesz Vaclavinek nagy sárga, kipuffadt arca, – mint egy tritón, – amint erőlködésében kissé felemelkedve helyéről, – hűséges és megtört kutyaszemekkel mered rá mozdulataira… A zenekari igazgató mosolyog és halkan bravót kiált… Az arcok felderülnek… – Csak a színpad vakítja néha mint a lángözön…

…Az énekesek kitesznek magukért!…

A taps orkánja végül is egészen megnyugtatja, – kibékíti.

Még csak egy felvonás, – gondolja boldog fáradtsággal a szünetben. – Most, hogy pihen, – józanabb. Nem dicsér és nem jutalmaz többé – hideg és gőgös. – A zenészek is megenyhült arccal, fáradtan, kiizzadva sétálnak körülötte. – Mintha számtalan gyengéd, dédelgető pillantást érezne most már magán… Lám-lám! – Maga Vaclavinek is arra settenkedik – szinte tüntető meghunyászkodással, – mintha várná, hogy megszólítsa… De ő már egészen nyugodt: rá sem hederít – ez a fráter el van intézve, – gondolja magában… „Holnapután pedig kirepülsz innen disznó, – mehetsz a Metropolitan-be”… – De azért mégis gondolkodik… Nem volna-e mégis csak jó, ha az egyik „öreget” megszólítaná… talán jó hatást tenne… Éppen Rohde tanár megy el mellette, a híres oboista… Kimérten, de szívesen megszólal:

– No kolléga úr, – kiizzadtunk ugye-e? – s a kezét nyújtja néki.

Az öreg úr húsos pecsenye tenyerét lomhán nyújtja felé… s szürke szemeivel kifejezéstelenül, – tunya unalommal bámul bele arcába… Mintha a semmibe bámulna bele…

– Igen, – feleli lassan – s elmerengve azon, amit hallott, – aztán kihúzza kezét s nagy hasával tovább görög.

A fiatal karmestert pedig elborítja a vér… – Lám mégsem kellett volna… – Megint hibázott!… Milyen sokáig is tart, míg az ember megtanulja, hogyan kell!… – Csak nem a „kolléga úr”-on sértődött meg? Biztosan a „professzor úr”-at várja tőle… No de várhatja!… – Kínos, – igazán kínos! Hogy mégsem tud tapasztalni, – hiszen tudhatná már, kik ezek.

…Nagy blamage érte, az kétségtelen,… mert e jelenetet egy egész kis csoport nézte végig – s éppen a szólisták… Csúnya megszégyenülés!… – s legfőképen az, hogy zavarában még akkor sem eresztette el Rohde kezét, mikor az már húzta ki az övéből… Mi lesz? – Hiszen máris gúnyos, fitymáló hangtöredékek jutnak el füléhez… Nini, ott már hangosan nevetnek is… s íme: még meg is lökik…

– Nem tud vigyázni? – förmed rá valakire – s az első hárfás apró alakja egy pillanatra kiegyenesedik előtte, – ő pedig boszúsan elfordul. – Mi lesz! – gondolja s kissé zúg a feje. – A legnehezebb felvonás következik… ő pedig kiejtette kezéből a gyeplőt… Eh mit! – legjobb lesz bemenni a szobájába.

Már éppen indul, mikor a szólisták csoportjából kiválik valaki… Még volt ideje megfigyelni! – Előbb néhány tánclépést tett… egy fiatal tacskó – ki is ez? – Ja persze: a második koncertmester: kitűnő művész, – de végtelenül szemtelen, pöffedt olasz kölyök… Aztán táncolva megfordult maga körül… mintha éppen csak mulatozna magában… Mikor pedig eléje ért, hirtelen megállt előtte – szétterpesztett lábakkal…

– Nini, a karmester úr, – kiáltja jovialisan, vidáman… S a hangjában annyi szemtelen jóakarat… – S ezenfelül: még kezet is nyújt neki.

– No, hogy volt velünk, szegény „hundlerekkel” megelégedve?

– Ez a válasz! – gondolja a fiatal karmester s végigméri. – S ott állanak egy pillanatig, – egymással farkasszemet nézve… A koncertmester tekintete nyugodt és felháborítón közömbös!… Kihívó – elviselhetetlenül kihívó!… A fiatal karmester szemei pedig hirtelen elborulnak, – mintha borongana: lehajtja fejét – s aztán, anélkül, hogy felelne, lassan elfordul s megy a szobája felé… Ám e percben csengetnek:… vége a szünetnek… Még ez is! – gondolja, mert érzi, hogy nézik… Hiszen ez maga is egy kis blamage:… hogy ő épp most akar bemenni, – hogy ő még nem „érzi”, – meddig tart a szünet… De azért nem áll meg útjában, – megy be egyenesen a szobájába… Addig úgy sem lehet kezdeni, míg ő nem ül a helyén, – gondolja öntudatos elégtétellel… S beszólítja a szolgát:

– Vilmos, – mondja néki sötét arccal, de mosolyogva, – vigye le a partitúrát… Az utolsót mégsem akarom így… s elakad a hangja… Mérlegeli, vajjon lehet-e bizalmas evvel az öreggel, – aztán érzi, hogy mégis csak ez az egyetlen ártatlan ember itt, – az ő egyetlen barátja fagyos magánosságában. – Vigye le, – folytatta teljesen elgyengülve s eltűnve egy karosszék mélyén, – most már félek!…

Mosolyog, mert mégis megbánja vallomását – s ott ül fáradtan, gyáván, merengve, – mindenről megfeledkezve.

– Kérem, karmester úr, – már régen becsengettek, – riasztja fel a zenekari igazgató s ő felugrik, – felrázza magát. – Fürgén szalad le a zenekarba, – ahol most minden szem őt nézi. – Kíváncsian, – mosolygó érdeklődéssel, – kissé szemtelen várakozással merednek reá… Ferdére dőlt, édeskés holdvilágarcok, – összetöpörödött, száraz töpörtyűpofák alattomos nézéssel – mind csak őt bámulják… – Mi van itt! – ordítja magában s érzi, hogy a vére lassan fellázad… – Ja úgy, – gondolja, miután körülnézett – s azonnal megérti a helyzetet… Az udvar már eltávozott – szabad a vásár!… – Most jön az akasztás! – érzi. Érdekes, hogy ezek a disznók mindig az utolsó felvonást választják, – ez, úgy látszik, tradíció náluk… Három felvonáson keresztül olyan szelídek, mint a bárányok… – s épp itt!!!… Nem érti a dolgot – s nincs kedve elkezdeni. – Töpreng: mért épp itt? – Igaz, hogy ez a felvonás a legnehezebb, – de még ebben is, – furcsa! – szépen dolgoznak körülbelül a közepéig, – a legdicséretesebb buzgalommal, – ott aztán valaki, – (úgy látszik, mindig akad rá emberük) – feldönti az egészet… Rendesen egy fúvós… ő – ő már hallott effélét, – de sosem hitte el, hogy ez a maffia ilyen tökéletes gonoszsággal működjék… – No de meg van adva a jel!… már értésére adták a főpróbán, hogy mit akarnak: – az F-dúr kürt-szóló akar lenni a halálos döfés… Ám lássuk!… ő el van készülve s a helyén ül… s ő nem fogja elveszteni a fejét – bármi történjék!!… Itt vér fog folyni – olyan szégyenbe hozza őket, amilyen még nem volt. – – Felült a pultjához, – mintha a küzdő porondra lépne. – Komor és zordon. – Senkire se néz. – Felveszi pápaszemét, – fellapozza a könyvet. – Újból minden elcsendesedik.

S íme: az ellentállás jelei már az első tíz taktus után jelentkeznek, – a timpanista egy nyolcaddal később lépett be… A karmester nem mozdult, – csak szelíden, de átható világossággal ránézett, – mint aki értésére akarja adni, hogy tisztában van a dologgal… S e tekintet úgy látszik hatott is, – mert egy ideig megint békesség volt…

Ámde nemsokára újból megkezdődtek az apró jeladások… A timpanista megint csak késett – s most többször egymás után, – a picoló rosszul intonált, – a rájuk kényszerített tempóból kiestek, – az együtt kidolgozott árnyalatokat nem hozták ki, – szóval néhány perc múlva már érezhető volt, hogy az egészet kezdik széjjelzülleszteni, hogy Vaclavineknek jól előkészítsék a talajt.

Ekkor aztán váratlan dolog történt. – A karmester, aki eddig lehajtott fejjel s összeszorított szájjal, – magát fékezve dolgozott s szemüvege mögül figyelte az orvtámadást… most váratlanul, lassú mozdulattal felállott székében… Feje túlemelkedett a súgó-lyukon… – E látványra a suttogás halk szele csapódott feléjük a nézőtérről, – aztán egy hangos megjegyzés volt hallható, – amire a karmester nyugodtan, mint az állatszelídítő hátra fordult a közönség felé… Majd lassan, – csavarodva, – visszafordult… s egész marokra fogva botját elkezdte a pulton kiverni a taktust… Nyugodt volt és méltóságos, mint egy ifjú isten… Arcán a szenvedő komolyság átszellemült fénye világolt, – sötét karcsú alakja pedig erre-arra ingott, mint a nád… – A zenészeket nézte rettenetes pillantásával… – S e pillantás nem ismert irgalmat – az erőfeszítések maximumát követelte s oly ellentállhatatlan erővel, mint egy ifjú imperatoré… – A zenészek pedig ismét sáppadtan húzták be fejöket lapjaik közé – s az egész nagy súly újból meglendült… – De ő még mindig nem ült le helyére… Ott, ahol a szerelem szent himnusza kezdődik, – ő még ott állt a magasba meredve, – de most már nem mint egy büntető istenség, – hanem mint a boldog, ég felé törő művész, – aki túláradó szívét egyetlen összefogó mozdulattal emeli, – lelkét lendíti az örökkévalóság felé.

Aztán leült. – A színpad sötéten ásítva gomolygott szemei előtt, mint egy barlang mélye. – S később még feltűnt egy pillanatra előtte Vaclavinek sárga arca… Felbukkant s eltűnt a kavargásban… S mintha ez az arc a gyűlölet halálos tüzében égve, – acsarkodva meredt volna még egyszer reá – s épp az utolsó tétel előtt… – S mégis küszködve, – megfojtva lázadó szívét, – a lealázottság irtózatos keserűségével torkában, – tombolva fújta el szólóját.

 

*

 

A banketten aztán mégis kibékültek Vaclavinekkel, – ő végtelen boldogságában lágyan omlott el egy pamlagon s mosolyogva először véle fogott kezet:

– Jól ment, – mondá elismerőn biccentve s megveregette a kürtös karját. – Már nem kellett modorára vigyáznia, a próbatételen ő túl volt már.

Vaclavinek komor volt, tisztelettudó, ünnepélyes.

A zenészek arcáról pedig csak hálát, meghatottságot, elismerést és hódolatot olvashatott le – és mély alázatot…

Leigázta őket s ők ott kúsztak a lábainál.

S mint egy ifjú imperator: kényeskedve, gyengélkedve hagyta becézni magát egy ideig, – de nem sokáig… A holnap jutott eszébe – s e pillanatban elkomorodott.

– Ez hát a hatalom? – gondolta. Hiszen édes… De mibe kerül?

S mikor a drámai szoprán megérkezett és elébe járult, hogy gratuláljon neki, – már nem is volt többé boldog.

 

Megint itt az éjszaka

A szerény mozdulatú, sötét ruhába öltözött, fiatal hölgy most már még jobban összehúzódott székén… Bizonyos homályos aggodalmak keltek benne s kedves, finom arcocskája ezektől még sáppadtabbá lett s még félénkebbé amúgy is csendes hangja. – Vajjon mi lesz itt? – kérdezte magától gépiesen többször egymás után s úgy érezte, mintha elveszne, – teste-lelke elmerűlne a téli napnak sivár végtelenében, mintha egyedül kerengene most már valamely messzi égi testek között s örökké egyedül… parány!… mely egyedül bolyong… s mi végre? S még a gyerekek zaja a másik szobában, – még ez sem tudta mosolyát kicsalni. – Szép homloka borús volt, arca gondtelt, – eltűnődött.

– Kegyelmes Asszonyom mindig oly jóakaratú volt irányomban, – szólalt meg végre hosszú szünet után s türelemhez, várakozáshoz szokott lénye egész alázatosságával… – Oly szíves volt mindig… – Hiszen akkor sem utasított el magától…

– No és ugy-e nem bánta meg fiam? – kérdezte az idős hölgy tűnődéséből felocsudva. – A fiatal pedig maga elé nézett előbb s onnan a messzeségbe.

– Nem bántam meg, – mondta lassan s ugyanolyan lankadtan.

– Jó ember, – ugye-e?

– Igen, nagyon jó ember, – felelte az igyekezet buzgóságával, bár még mindig leplezhetetlenül fáradtan. – Nagyon jó ember, – ismételte még fáradtabban. – Dehát az embernek sokat kell szenvedni, Kegyelmes Asszony, – tette hozzá s most már mosolygott is. Azzal a bájos, vonzó, kifürkészhetetlen mosolyával, amelylyel eddig – akaratán kívül is, – még mindenki szivét megnyitotta.

– Ó, ó, ó – hiszen mindenkinek drága Zsófikám, – mindenkinek, – felelte az idős hölgy s nem tudta, mért van úgy meghatva. – Azt hiszi, nékem nem? – Ó, ha én magának mesélhetnék… – mondá s már érezte is, mint indúl meg benne a panaszkodás, az örökös panasz régi, ismerős, meleg lendülete. De megállott hirtelen. Ő is félt ma a bizalmas percek közlékenységétől.

– Ó, ha én mesélhetnék, – folytatta kis idő múlva. – Dehát minek? – tette aztán hozzá s furcsán mosolygott. – Végül mélyet sóhajtott: – Nekünk asszonyoknak kijut!

– Ó nékik is, – a férfiaknak is, mondotta ő ugyanoly komolykodó tárgyilagossággal, mint amelylyel otthon férje tudományos magyarázatait szokta hallgatni.

– Nékik is? – De mennyivel több nekünk! – csapott rá a kegyelmes asszony a régi rossz tapasztalatok örök indulatával. – Mennyivel több nekünk! – Igazán csodálom, hogy magának ezt még mondani kell! – Hiszen csak a gyerekek! – vegye csak ezt! Azt hiszi oly kis dolog, gyerekeket a világra hozni? – – A hangja megint bizalmasabbá vált s kissé előre is hajolt.

– Tudja, hogy én mennyire gyülöltem mindig az állapotomat? – folytatta aztán egész érthetetlenűl keserű indulattal. – Magának megmondhatom, hiszen maga, – maga volt talán az egyetlen, aki megértett engem. – Nehézkes voltam, – mozdulni alig tudtam… Se ez – se az! Se dolgozni, se emberek közé menni! És mintha tisztátalan lennék! Sosem felejtem el! – És még hozzá a gondok… Ó micsoda zűrzavar, – micsoda zűrzavar… És ezalatt ők, az urak jól megfésülködve a klubban kártyáztak… Én meg itt fetrengtem egyik karszékből a másikba… kócosan! – Hiszen mesélhetnék én magának sokmindent, – folytatta, – de érezte, hogy ez már megint túlsok, – megint kezd keservesen elkomolyodni s ezt nem óhajtotta most. – Ami pedig azt illeti, lássa: én mégsem bántam meg Zsófi, – mondotta később. – Maga akkor megkérdezett engem, hogy mit szólok… Az ilyesmiben, tudja, tanácsot adni nehéz…

– Hová fordultam volna Kegyelmes Asszony?

– Igen, – igen, hiszen nagyon jól is tette… Persze, mikor senkije sincs… Eltünődött. – És most is jól tette, hogy idejött… És jöjjön csak mindig ide Zsófi, – akármi kellene… Amíg mi élünk, ez a ház mindig nyitva áll maga előtt… – S szavai után csend lett, furcsa csend. S az idős hölgy hangja melegen vibrálni kezdett benne.

– Mert lássa, – mi szerettük magát… – kezdte újból s aztán fájdalmasan mosolyogva, megadással legyintett. Ez a mozdulata pedig nyilván azt mutatta, hogy megadja ő már magát kényszerűségeinek: ha ennyire feltolul a szivéből a szó, hát legyen.

– Mi szerettük magát, – mondotta újból. Az uram egy nap hazajött a hivatalából és azt mondta: – Lujza, egy olyan kedves, drágalátos kislány dolgozik nálam… Hiszen tudod, hogy én reggel mindig álmos vagyok… De ha ezt a kislányt meglátom, mindjárt jókedvű vagyok… Te, – az úgy mosolyog…, de úgy mosolyog! Bámulom! És egész boldog vagyok tőle… – – Tud-e még úgy mosolyogni Zsófikám, édes?…

– Óh – Kegyelmes Asszony…

– És én akkor gondolkodtam ám ezen Zsófi… Mert ez a szó… Én tudom már, hogy az ilyen szavak mit jelentenek nála… – – Mit csináljak most? – Negyvenéves voltam éppen… – ő meg negyvenkettő… emlékszem, hiszen ugyanazon héten van a születésnapunk… Á – ostobaság! Féltékeny leszek – most? – Hányszor húnytam én le a szemem – épp most ne? Igaz, hogy ez már nem olyasmi… Dehát éppen azért… – És ha ő ilyen kedves és megmondja nekem… Hiszen én szeretem az uramat… Én szeretem…

Újra csend volt, – s úgy látszott, mintha az idős hölgy még egyszer meggondolná, vajjon mégiscsak mondja-e tovább, vagy sem? – Most már úgyis hiába, – minden hiába, – gondolta aztán. – Önuralmának megint vége volt – tovább beszélt tehát, bárha tudta, hogy évekig szégyenkezni fog miatta… – Ó micsoda zűrzavar, – micsoda zűrzavar! – csengett vissza benne saját panasza s ő maga ebben a zűrzavarban elveszett. – Tovább beszélt tehát…

– Megvártam, fogja-e még említeni? – És ő említette… Szinte könnyes volt az a komoly, jóságos szeme, ha magáról beszélt… Hogy árva leány és senkije sincs… És hogy milyen szelíd…

– Akkor aztán egy este odamentem hozzá, – vacsora után voltunk… és… és megöleltem… – Ugy-e Zsófikám, édes Zsófikám, most már mindent elmondhatok magának…

S nem sóhajtott sem ő, sem a fiatal, – Ó, ha most sírhatnék! – érezte mind a kettő. S ez az óhaj tette fátyolossá szemeiket s az öreg hölgy tétova hangjait a rideg, téli csendben. – Odakinn alkonyodni kezdett.

– Szóval igen… – megöleltem őt… és sírtam… talán sírtam is… Ő pedig reám nézett és nem értette a dolgot… És akkor azt kérdeztem tőle… Mondd Kálmán… mondd meg az igazat, – én elbírom… én nekem talán, – talán még jól is esik… Légy egész őszinte velem… Hát olyan vagyok én, akivel te ne lehetnél őszinte?… Rossz vagyok? – vagy nem szeretlek téged annyira?… – azt hiszed, hogy nem szeretlek?…

– És akkor rám nézett és megsímogatott engem… és mosolygott ugyan… de láttam, hogy gondolkozik… És azt is láttam rajta, hogy most – most nem fog hazudni… Mert, tudja Zsófi, – én azt már a füle állásáról észreveszem, ha hazudni akar…

– És nem is hazudott Zsófi… megmondta nékem az igazat… És nekem most be kellett bizonyítanom… hosszú évek alatt… hogy én méltó vagyok erre… erre a bizalomra… hogy nekem nem kell hazudoznia, mert én elbírom az igazságot… Ő megmondta nekem egész nyíltan, hogy ő igen, szereti magát… Még azt is megkérdeztem tőle, hogy nagyon-e? És akkor… akkor láttam a tekintetén, hogy most már szenved kérdéseim miatt… tehát nem kell tovább firtatnom a dolgot… – Nagyon Lujza, – mondotta és igen komolyan nézett a szemembe és én éreztem, hogy küzködik magában… és hálás voltam néki ezért… Oly komoly és meghatott percek voltak… – El kellett tehát hinnem mindezt – és esküszöm, esküszöm Zsófi, – nem haragudtam egy percig sem… – csak álmomban. Álmomban egyszer úgy volt, hogy ő nagyon beteg és én sírok, majd megszakad a szívem… de nem ott ahol ő van, hanem a másik szobában… és mikor bemegyek hozzá, nem mutatom néki, hanem közömbös vagyok véle… – És ezenkívül reggel, – tudja, mielőtt felkeltem volna, – az ágyban szoktam mindig haragudni vagy egy fél óráig…

– No és akkor néhány hét múlva már én sem bírtam ki tovább és azt mondtam néki: – Kálmán, Kálmán, – hozd el ide azt a kislányt, – hadd lássam én is… – ugye-e megteszed… No és akkor… – így volt a dolog… És akkor én is megszerettem magát… És higyje el. Egész szivemből…

Előrehajolt. Szemei komoly és fájdalmas fényben ragyogtak – s mégis, mintha valamelyest most már megkönnyebbült volna.

– Mert tudja… tudja, maga is abból, – egészen abból a fajtából való, mint az én uram, – folytatta kis szünet után. És én ezt már régen meg akartam mondani maguknak… Akiket csak szeretni lehet… És ezenkívül… ezenkívül még azt is régen meg akartam még mondani… magának, vagy az uramnak, hogy én tudom… Ó én tudom, hogy maguk jól összeillettek volna…

– És mondja Zsófi… legyen most velem egészen őszinte maga is… hiszen láthatja, hogy én megérdemlem ezt… És ennek különben is most már tizenegy… nem is, – már tizenkét éve… És nézze gyermekem: – én már egészen ősz vagyok…

Elakadt. A hangja újra remegett s az előbbi szédület környékezte. A könnyei is megeredtek s elborították szemei már megtört fényét. – Suttogott.

– Mondja Zsófi, – maga is szerette úgy-e?

– Igen, – szerettem, Kegyelmes Asszony…

– Nagyon szerette Zsófi?

– Igen, – nagyon szerettem Kegyelmes Asszony…

– Úgy mint én?… Mondja meg őszintén… – A másik valahogy fájdalmasan mosolygott e furcsa kérdésen… Láthatóan kínlódott… De azért lassan és nyugodtan felelte:

– Úgy szerettem Kegyelmes Asszony… hogy jobban már nem tudok… – mondotta és a szemeit nagyon kimeresztette reá. – Újra csend volt egy pillanatig.

– Jól van Zsófi… ezt én magának el is hiszem… Hiszen őt csak így lehet szeretni… – És mondja: – úgy-e nem voltam rossz magához soha?…

– Nem Kegyelmes Asszony…

– Nem úgy-e? És megigérem, – nézze, a szívemre teszem a kezem és úgy igérem meg, – hogy sosem leszek rossz magához… Hiszen nem is tudok… Mert magukat… a maguk fajtáját szeretni kell… – Mondja Zsófi… Nézzen a szemembe és adja ide a kezét… – úgy! – És mondja meg nekem Zsófi, – hiszen én már öreg asszony vagyok… mondja, történt… történt maguk között valami?…

– Soha semmi Kegyelmes asszony, – felelte a másik azonnal és épp oly rendületlenül, ámde érezte, hogy az a keze, amelyet a kegyelmes asszony símogat, jéghideggé vált. –

– Meg mer maga erre esküdni? – kérdezte tovább s kínlódásában bizonyos elidegenítő, hamiskás nyájasság jelent meg arcán. – Nyilván azt hitte, hogy ennyi hízelgésre mégis csak szüksége van e döntő pillanatban… – Zsófi azonban mindezt mégsem bírta már el tovább: – legalább a kezét kellett hamar kihúznia a forró kezekből… – Aztán ügyetlenül mutatott a másik szoba felé… Reszketett.

– Ott… ott… – dadogta. – Ott van a gyermekem…

– Nem… nem… azt a világért sem… – nem kívánom, – kiáltotta a másik… – s talán ennek a beszélgetésnek egész szégyene zuhant reá e pillanatban, – mert orcái egész ijesztően kigyúltak. – Szörnyen kínlódott.

– Nem Zsófi… hiszen ez már jól is van így… – kiáltotta s mintha hadonászni akarna kiáltozásával, hogy mindent: az arcát, – a szívét újra eltakarja vele… – Aztán hirtelen elcsöndesedett.

– Most már… most már minden jól van… – mondotta összetörten s oly fáradtan dőlt el karszékében, mint aki most mindjárt el fog aludni. – Utóbb még a szemeit is lehúnyta. – Újra csend volt.

– Akkor… akkor én meg vagyok nyugodva, – szólt később. És ez a hajsza, ami azóta van az én szívemben, – akkor ez mind hiábavaló volt… – mondotta maga-magának – s az utolsó szavakat olyannyira erősen hangsúlyozta, hogy saját maga is felijedt erre.

– Mért kínozza magát az ember? – kiáltott fel… Afelől csak biztos lehetek?… Azt csak nem hiszi senki, – maga sem, hogy ő ne szeretett volna engem?… Mondja csak? – – De nem várta be a választ. – Újra hátradőlt székén, lehúnyta szemeit és lihegve, nyugtalanul dobálta magát benne. – Aztán újra elcsöndesedett de megint csak egy pillanatra. Olyan volt ez, mint az álmatlanok egy másodperces mély álma.

– No és – mondja Zsófi, – kiáltott fel hirtelenül, izgatottan, mint aki gyötrelmétől már nem tud megválni… – Mondja, – ő sem akarta?… Értsen meg: – ő nem is akarta, hogy valami… valami legyen?…

Ámde, – a fiatalasszony most már összeszorította a száját és hallgatott. – Finom kis arca a rettenetes erőfeszítés után csak most kezdett tüzesedni. A téli nap is éppen véle szemben borult az alkonyatba s elöntötte alakját fáradt fényével. – Az egész lény: szőke haja, gyermekes, bízó, szürke szemei, szédítő karcsúsága minden ízének, – minden minden ragyogott rajta. És hallgatott.

– Így volt szép, – mondotta ki végre nagy nehezen és – még mindig vérbe borulva mosolygott. – Hiszen én itt bejáratos voltam, – tette még hozzá halkan és újra elnémult. – Úgy remélte, hogy ezzel a döntő szóval be is van fejezve mindez, – mindez a sok szörnyűség, de tévedett. – Mert ez az „így volt szép”, – újra rettenetesen felizgatta a másikat. Egészen oda volt már, – levegő után kapkodott s talán szeretett volna felállani, – de nem volt ereje hozzá. – Pokolian szenvedett megint: úgy, ahogy ő szeretett szenvedni… De csak pillanatokig. Nem bírta már, – hirtelenül elbágyadt – összeesett s láthatóan elejtett mindent.

– Igen, – mondotta kis idő után, még mindig lehúnyt szemmel. Igen, – maga megkérdezett engem… – Mi más tanácsot adhattam volna?… Bűnös nem vagyok…

– És én nem is bántam meg Kegyelmes Asszony…

– De azóta maga csak egyszer volt nálam…

– Én is asszony lettem Kegyelmes Asszonyom… De szegény asszony…

Úgy?… Hiszen igaza lehet… – mondá a másik megrázva fejét. – S kis idő mulva újra felriadt:

– Mondja, – magának talán rosszul is esik, hogy én még mindig Zsófinak szólítom… Mondja meg az Istenért… Hisz én csak azért teszem… csak azért, mert oly jól esik…

– Jól esik, hogy így szólít, – mondá a másik kiegyenesedve. – Szándékosan nem címezte őt e pillanatban, – mert úgy érezte, hogy a régi megaláztatások elégtételének perce ez… – Rendben van, – megengedtem, – most már szólíthatsz Zsófinak, – gondolta.

– Én nem vagyok bűnös, – el kell hinnie, – kezdte a kegyelmes asszony újból… Hiszen maga azt mondja Zsófi, hogy az ura jó ember… Ó – az nagyon sok Zsófi!… akkor nem szabad panaszkodnia… Mert lássa, – én még ezt sem tudom biztosan… az enyémről…

– Az talán mindegy is Kegyelmes Asszony, hogy jó-e valaki, – mondotta a másik – és most már mosolyogni is tudott.

– Mindegy? – kérdezte az idős hölgy ijedten. – S mint, aki csak most eszmél rá valamire: megdöbbenve mereszté reá szemeit egy ideig a homályban. – Mindegy? – kérdezte újból és fürkészve leste arcát, vajjon jól érti-e?

– Mindegy, – felelte a másik, szerénységétől alig várható határozottsággal. – Mindegy, – ismételte. – Hogy szeretjük-e, az a fontos…

– Úgy? Maga ezt hiszi? – Hiszen lehet… Mert lássa: én jó akartam lenni hozzá… ez volt minden erőm… azt hittem, hogy akkor… akkor talán megérdemelném… – Elhallgatott s a szemei megint megteltek könynyel.

– Mi mindnyájan erre törekszünk Kegyelmes Asszony… Csakhogy…

– Mi – csakhogy?… Mondja csak ki Zsófi…

– Csakhogy – az megint más valami, – mondotta a másik s elfordítá a fejét. – Talán mégsem – mégsem szabadna ily nyíltan beszélni erről… – gondolta s a másik szobából beszűrődő villanyfény fényjátékát figyelte a padlón… Ó csak már elmehetne innen!…

– Hisz ez nagyon érdekes, – pattant fel tűnődései után hirtelen s keserű frisseséggel a kegyelmes asszony… Szóval a maga ura is ilyen, – ő is hiába jó… – s még fel is nevetett e szavai után. – No de mindegy az ma már! – mondotta azután, felrázva magát szenvedéseiből. – Szóval… szóval, – most már el kell hinnie nekem… Sok álmatlan éjszakám volt emiatt… – és végül is felmentettem magam… Én nem azért tanácsoltam magának akkor, hogy igenis, menjen hozzá… Én, mikor maga eljött hozzám és elmondta a dolgot – én akkor lehúnytam a szemem… és azt mondtam magamnak: – lehúnyod a szemed és úgy figyelsz reá, mintha a magad ügyéről volna szó… Mintha a tulajdon leányod volna… És a szívedre hallgass és semmi másra! – Azt mondják, hogy jó szíved van!… Most mutasd meg… – Ez egy szegény leány, senkije sincs… És ez… ez a dolog… ez a boldogtalanságba vezet… Egyedül marad és egész életében fájni fog a szíve… Mert őt, tudom, nem lehet elfelejteni… És akkor senkije sem lesz, csak az örökös bánat… És azt mondja, hogy aki kéri, jó ember, – ő meggyőződött róla, – kiismerte… Igaz, hogy zsidó… – de ez csak jó… mert a zsidók jó férjek… Talán nem lehet őket annyira szeretni, – de nem hiszem, hogy olyasmire képesek volnának… olyasmire, ami… ami a legjobban elkeserít… – – És igaz, hogy művészféle… és az nem éppen valami jó foglalkozás, – de van hivatal is… És magát szereti…

– És mikor aztán elhozta őt ide, – még jobban megnyugodtam… Egészen derék, szép ember… E mellett élni nem lehet kellemetlen… És hogy mennyire szereti magát, – hiszen az minden mozdulatán látszik… És amit maga most itt mondott nekem, hogy egy kicsit lusta… – Hát Istenem! – Sőt én még azt is mondom magának, – ne bánkódjék most sem, – egy percig sem! Nézze, – mindenki menekül most az állami hivatalokból… Hát meg lehet abból élni?… Azt hiszi, mi nem kezdünk nagyon is nyugtalankodni?… Hogy mi lesz már?… Örüljön, – örüljön Zsófi… Elbocsátották, mert zsidó… Rendben van, – kap egy másik állást, ahol ötször annyit fog keresni… És én – és az én öregem, megigérjük, – szívből megígérem…

Hirtelen ismét elborította szemét a könny.

S a másik most már felugrott hozzá és átölelte lelankadó fejét… – és mind a ketten ott zokogtak egy ideig, – átfonva egymást, boldogtalanul.

– Megigérem Zsófi, – suttogta, – én magam megyek el… és nem nyugszom… nem hagylak el Zsófi… – ne sírj édes… édes kis leányom…

Csend volt. S azt az ügyetlen, gyenge kaparászást, mely ezalatt a szomszéd szoba ajtaján oly állhatatosan neszelt, ők nem hallották meg, sem azt, mikor egy kéz belülről kinyitotta az ajtót. – S egy pillanat múlva már egy gömbölyű, apró leányka topogott a küszöbön.

– Nagymama! – sikongott feléjük. – Nagymama, hogy mit tud ez a fiú… – Mind a két asszony felegyenesedett.

– Hát mit tud, – kincsem, drágám? – kérdezte könnyeit törülgetve s most már boldogságában is még egyre zokogva.

– Hogy ez mit tud, – ez a – ez a fiú, – kacagott a kicsike boldogan s két karját nyujtotta nagyanyja nyaka felé.

– Hát mit tud? – mondd, – meséld el nekünk szépen…

– Hát úgy bolondáz… De úgy bolondáz, – mondotta a kicsi s arcocskája duzzogóra gömbölyödött…

– Hát bántott téged az a csúnya, rossz fiú, – kérdezte a fiatalasszony átölelve őket… – Na mondd!…

– Nem bántott éngemet, – de csak úgy bolondáz, – kényeskedett tovább a puha kis jószág, mohón ölelve nagyanyja nyakát. – S ők ezalatt már ott is állottak a villanyfényes gyermekszoba küszöbén, ahol mind a ketten szótlanul megálltak.

 

*

 

S valóban, nem közönséges fogósdi ment odabenn végbe. A „fiú”, – a fiatalasszony tíz éves fia volt a bohóc, – aminek jeléül egy piros kendő volt a fejére kötve s már maga ez igen mulattatta őt, hogy őneki kendő van a fején. Szívből, kicsapongón kacagott s lelógó csücskét oda-oda libbentette üldözőinek, miközben grimaszokkal, bohókás, csúfondáros mozdulatokkal is ingerelte őket. Két kislány, egy hat év s egy nyolc év körüli, ott settenkedett körülötte, kesernyés, ideges jókedvvel kacagva mókáin – s neki-neki iramodva – kétségbeesett elszántsággal, hogy mégis csak megfogják. Még nevettek ugyan, de már kimerülten – s nyilván látható volt, hogy a síráshoz vannak már közelebb, mint a nevetéshez… Fáradtak voltak s kielégületlenek… Csak a fiú volt közöttük még mindig friss és élénk s egyre ragyogóbb, egyre boldogabb.

S most, hogy közönségük is akadt, – a két kislány is nekilendült – még egyszer! S ő mint a gyík, siklott ki újra kezeik közül, – hajlékony dereka majd hogy ketté nem roppant… Ott hajlongott, guggolt, bújt, siklott előttük alig néhány tenyérnyi területen, – szédítő gyorsasággal és ügyességgel – s ajkán anyjának boldog nevetése… A kislányok pedig ettől nemsokára már egészen vadak lettek, – most már ütni akarták volna s kiabálva, sikoltva úgy szédültek utána, mint valamely bohó, piros üstökös után a csóvája, – lobogó szoknyácskáikkal – s újra kipirulva az élvezettől és boszúságtól… A nagyobbik, – különösen a nagyobbik sikoltott nagyot, ha már-már elérte… Szemei kitágultak ilyenkor, karjai kinyúltak utána, de ő térdre bukott, vagy megállt, vagy elvágódott, – bámulatos találékonysággal s a gyermek célt tévesztve lendült tovább egyedül, kitárt karjaival… – A kegyelmes asszony a meglepetéstől szótlanul nézte, – a kisbaba nagyanyja nyakán ujjongott, – a másik asszony pedig az ajtóhoz támasztva szép, szőke fejét, kissé kinyílt ajakkal hosszan, hangosan nevetett.

Szédült a büszkeségtől.

– Hiszen ez az én fiam, – érezte lénye legbensejében, – szinte a szerelem testi forróságával, – ez az én kis fiam, – ujjongtak erei és szíve s a vér boldogan kerengett benne e pillanatokban.

– Milyen szép fiú ez! – mondá egyszerre a kegyelmes asszony, feléje fordúlva, kissé szárazon.

– Nagyanya, – nézd, nem birunk vele!… – fakadt ki végre a panasz a kisebbik gyermekből s nyafogva, lihegve állt ki a játékból nagyanyja elé.

A fiút most már csak a nagyobbik üldözte, – de ő aztán konokan: összeszorítva száját és szemöldeit, – most már haragos és megalázott becsvággyal. Látszott rajta, hogy nem könnyű természet.

S a fiú csak annál szilajabb lett. A kis asztalt most már úgy ugrotta át, hogy oda sem nézett… Az ő arca is tüzelt, – sötét szemei pedig oly sokatmondón villantak anyja felé, mintha néki, csak néki akarna ő dicsőséget szerezni…

S az anya felfogta e pillantást. Az ő szép, bágyadt szemei is különös fényben ragyogtak most, – mosolyogtak…

Aztán hirtelen leguggolt s kitárta karjait.

S mint ahogy a karcsú fecskék egyetlen ívben libbennek fészkükre, – úgy repült ő is, a vad fiú egyetlen ugrással karjai közé. Összefonódtak, forrón. A kislány pedig dacosan, lihegve állt meg előttük s várt. Mintha még most is a jussát követelné.

– No jöjj hát te is, – mondá Zsófi mosolyogva s együtt ölelte át a kettőt: a boldog fiút s a kesergő, vonakodó kislányt.

– Hát nem vagy boldog? – susogta most a kegyelmes asszony feléje – és suttogásában is ott égett szívének minden keserüsége.

– De az vagyok, – mondotta ő halkan, lehúnyva szemeit. S e pillanatban képek és gondolatok száguldottak keresztül benne, mint a villámcsapás: – talán egész életre. S egy sikoltás: igen, igen én boldog, boldog, boldog vagyok. – S ott térdelt még sokáig, rájok borulva.

Aztán sápadtan felállott s körülnézett: – a kegyelmes asszonyt kereste tekintetével. Ő ott állott most már a kályha mellett, didergősen melengetve fájó tagjait – s mintha ő is, ő is mindent átgondolt volna újra ezalatt. Homloka ráncos a gondtól és bánattól, arca sápadt s egy végzetes, mindennel leszámoló, halálos komolyság rajta.

Mikor észrevette hogy nézik, megrázkódott.

– Megint itt az éjszaka… – mondotta ekkor tünődve s mintha e szóval mondhatatlan fájdalmakra emlékeznék. S utána még bólogatott is magának.

– Hallatlanul ügyes! – fordult ekkor hozzájuk az örökké mosolygó német kisasszony, egy minden rejtély nélküli arc. – Hallatlanul ügyes!… Famos! Kérem, Kegyelmes Asszony, – tessék megnézni, – ezt is ő csinálta…

A nagy asztalon egy építőkövekből összeállított kis híd állt. Első pillantásra valóban formás kis építmény, ügyes munka… De mielőtt jól megnézhették volna, – a nagyobbik lányka odaugrott s felborította.

– Vera! – hát ilyen vagy! – feddte őt a nagyanyja, egész belepirulva szégyenébe.

– Ilyen vagyok… Hát! – Ilyen vagyok! – kiáltotta a kislány – de hangjának vidámsága s kielégültsége nem volt őszinte. Érezte ő, hogy mindenki haragszik itt reá s a feddő pillantásoknak ebben az idegenségében, – hogy jókedvét kimutassa, – mindenkitől elhagyatva még ugrálni is kezdett az asztal körül.

A fiú pedig elszomorodott, de csak egy pillanatra.

– Kár volt, – ugy-e anya? – mondotta aztán és hátrahajolva kereste anyja nyakát kitárt karjaival.

– Oh anyám, – vegyen nékem is építőköveket, – rimánkodott.

– Minek az neked? – Hiszen te nagy fiú vagy már ahhoz…

– Ha nagy fiú is… – mondotta most a kegyelmes asszony… Amiért Vera ily csúnyán viselkedett veled szemben,… most elviszed az építőköveit… A tied, – neked adom fiam…

– Az nem baj, – mondá most Vera, – kesernyés mosollyal és tovább ugrált s még karjait is lóbázta hozzá.

– Mindig azt mondod, hogy fiús játékokat akarsz, – de hát látom én, nem vagy te méltó rá, – mondotta most a kegyelmes asszony őszinte haraggal. – Baba való neked!

– Nem vagyok méltó rá, – feleselt Vera és gömbölyűen fénylő, gyűlölködő szemekkel pislantott nagyanyja felé. Ám mégis csak megállott mulatozásában: – mert itt volt a komoly perc, – az öreg hölgy valóban kezdte becsomagolni az építőköveket. Látszott rajta, hogy sírni szeretne, de összeszorította száját.

– Nem vagyok méltó rá, – mondotta újból és vállat vont.

– Oh, mily rossz vagy, – mily rossz vagy, – sopánkodott felette a kegyelmes asszony… – És most már elég is, tudod… Ne hozz még nagyobb szégyenbe…

Szinte fiatalnak látszott most: – régi, érzékeny szépsége világolt kipirult arcán. Buzgón csomagolt, lesütve szemeit.

– És ha majd este sírni fogsz Vera, – én nem foglak vígasztalni, nehogy azt hidd, – folytatta aztán és unokáján feledve aggódó, tünődő tekintetét, már rátette volt a fedelet a dobozra. Ám, – hirtelen, mintha egy gondolat megzavarta volna – újra leemelte róla s ziláltan, kapkodva egyéb dolgokat is rakott mellé… ami éppen a kezeügyébe esett. S miután érezte, hogy figyelik, – annál nagyobb lendületbe jött zavarában. Végül is az egyik szekrényhez futott s kitárta tiszta gazdagságát… És mindenfélét szedett ki most már onnan is, – lázasan, lélekjelenlét nélkül, – hogy ezt mind, mind odaadja – mindenét, a vérét, zakatoló, szegény vérző szívét… – S a többiek szótlanul, bámulva nézték riadt munkálkodását.

Ám ekkor egyszerre, mintha senki sem volna itt olyan, aki előtt szégyenkeznie kellene, – hirtelen odaszaladt a kályhához s ráborulva csendesen, nyiltan s egész szívével elkezdett sírni.

 

Velencei mese

Sok száz év előtt e mögött az ablak mögött egy fiatal lány élt. S hogy mit művelt és hogyan élt, ki tudná mindazt elmondani? Ki tudná felsorakoztatni az elmult milliónyi élet eseményteli gazdagságát, vagy mozdulatlan csendjét… Amióta a világ áll, hány fiatal leány szenvedett, szeretett, bizakodott, mig a végén elhervadt és eltünt innen. S hány ifjú? Mindezt elmondani, mindezt elmesélni, az egész elmult világ regényét, ez volna csak a regény!

Egy délután ott állt az ablaka előtt tünődve. Nehéz, tikkasztó meleg volt… Az alkonyatot várta, amikor mégis valamelyest megenyhül a hőség: rendesen egy kis szél is indult ilyenkor a tenger felől, s a lélek is megbékél. Kimenni is nagyobb a kedve: az élet sem zajlik már oly vásárin a lagunán, s a tolakodó pillantásoktól is megoltalmazza a homály.

Fiatal lánynak lenni ma oly nehéz Velencében! Az aranyifjuság s még a legelőkelőbbje is valami parlagi nyerseséggel tetszeleg magának, – s egyebet nem, egy-egy szemtelen pillantást még véle szemben is szívesen megkockáztat… Vállat vont. – Menjünk! – Szólt a duennának, aki a szoba árnyékos hátterében lankadtan s kötését ölébe ejtve tünődött.

– Ebben a melegben, édes? – kérdezte az szinte ijedten.

– Igen, most, – sétálni akarok, – mondotta, s összehúzta a szemöldeit, s még toppantott is hozzá. Olyan volt most, mint egy durcás cica, ha rémületében félelmesnek akar látszani. A duenna már ismerte őt, s tudta, hogy helyesen cselekszik ilyenkor ha ugy tesz, mintha valóban megijedt volna tőle. Sietve szedelőzködött tehát. Puha bőrből font saruiban ott tett-vett körülötte, mialatt ő még egyszer végigdőlt a hűvös bőrkereveten, s lehunyta szemeit. Az öregasszony leguggolván melléje a harisnyáit kezdte felhúzogatni s közben úgy nézett fel reá, mint a templomi szentségre, s könnyen elhihető, hogy a simaságok, a tearózsa szin, a finoman kidolgozott izületek még őt is kápráztatták.

Ugy parancsolta, hogy a legnéptelenebb lagunákba irányítsák kékernyős kis hajóját s az első szigeten kiszállt.

– Alig lehet megösmerni ezt a városrészt, – ahogy igy minden reszket, mozog s még a tetők is mintha félredőltek volna… Mindent megváltoztat ez a szikrázó napsütés, – gondolta. Fájtak a szemei s nem sokáig bírta: a zajt, ezt a nedves, buja, félig édes, félig émelyítő szagot. Csak a macskák érezték jól magukat: boldog álomban nyujtóztak azon a napon. Egy pár lépést tett előre, merőn nézve maga elé, aztán visszafordult. Nem érdekelte őt itt semmi. Sem az utas, sem az emberek, sem életük, sem mulatságaik… Még egy szórakozott pillantást vetett arra, a bámész csoportra, mely egy piktor állványa körül őgyelgett a forróságban, aztán indult hajócskája felé.

– Itt mindenki azt hiszi magáról, hogy művész, – gondolta s egy megvető pillantást küldött a piktor felé, – aztán hirtelenül, mintha éppen e gondolatának igazsága felől akarna meggyőződni, mégiscsak odament. Tűnődve nézte munkáját.

A fickó az egyik hidacskát rajzolta szines krétával s valami új módszer szerint a szines vonalakat rögtön befedte olajjal. Jókedv és könnyedség mosolygott rajzáról s ennek szemmelláthatólag ő maga is örült: fütyörészve dolgozott, nemegyszer hátradőlt székén, hogy félszemét behunyván a szinek olajos, aranyos fényében gyönyörködjék. Ecsetjét is oly kedvteléssel lenditette festékes táblájától vásznáig, mintha játszanék, mint ahogy a bűvészek szokták s csakhogy éppen csókot nem dobott nézőinek.

Örömében nagyot kiáltott, ha kedvére sikerült valami.

– Megy – mi? – Szólította meg a körülállók némelyikét és azok lármásan biztatták. Tanácsot is adtak neki, vagy kifogásoltak egyet-mást. A kifogásokra a festő nevetett. Jókedv és zaj volt körülötte.

– Kinek csinálod ezt? – vetette oda néki egy pillantással végigmérve őt és rajzát valami bársonykabátos.

– Ezt? A szeretőm férjének csinálom, – dobta vissza a szót a festő és újra mindenki nevetett körülötte.

A fiatal hölgy is nevetett. Egész felüdült e pár perc alatt. Tünődve lépett aztán gondolája felé és nemsokára megállt, majd ujra tovább ment és ujra megállt, végül is megparancsolta a duennának, hogy értesitse a festőt: ő beszélni akar vele. Épp ezért ma este ezen a helyen várakozzék: érte fognak menni és el fogják vezetni hozzá.

 

*

 

– Miért tette, s mit várhat tőle? S mit mondhat néki? Valami bolondság elragadta nyilván.

– Nyilván ugy kellene élni, mint ahogy a férfiak élnek – gondolta később. Mért kedvetlen ő most? Nyilván azért, mert semmi olyant nem várhat ettől a találkozástól, ami váratlan, ami meglepő.

Oh, ezek az örök tilalmak s ez az örök unalom! Mit várhat? Az élettől semmit, csak a haláltól! – Mondotta magának izgatottan, ingerülten s máris könnybeborultak a szemei.

Az az ember, akit atyja néki szánt… Szorongva gondol reá, hogy mellette kell majd eltöltenie az életét. Nem csunya ember, csak siralmasan ügyefogyott. Néki sem volt anyja, talán azért. De hát mindaz ami körülveszi, mindig ily tökéletlen, nyűgös és siralmas lesz…. – egész életében? Sohasem lesz része valamiben, ami fénylő és tökéletes?

Ez a festő, ez sem kellene néki. Nem! Minek is hivatta? Legjobb volna kidobni, ha jön… – S legszívesebben öngyilkos lett volna szeszélyes keserűségében.

Már a nevét is tudja, már azt is tudja, hogy van egy reménytelen szerelme… s hogy a szeretője, akivel együtt él, minden pénzét elveszi, hogy egy öreg anyóka: az anyja főz nekik s ő takarít reájuk…. Egy szelid és jókedvű öregasszony, aki délutánonként ott ül a ház kapujában kötésével a kezében s mindenkinek köszön, aki arra megy.

– Szegény kis öregasszony, – gondolta most. – Én nem akarok ilyen öregasszony lenni. – – Éjfél van, riadt fel hirtelen, – s a szolgák bejárója még mindig nyitva van! – csak baj ne legyen belőle. Végigfeküdt pamlagán és várt. Egyszerre valami iszonyat száguldott végig idegein s elállitotta szivverését. Nem, nem tévedett. A lépések zaja ujra hallhatóvá vált odakinn, s az ajtó nyomban ezután kinyilt. Apja állt a küszöbön.

– Ó, ha most érkeznek, – gondolta, s arca egészen fehérre sáppadt szobája tükreiben.

– Te még fenn vagy? kérdezte tőle apja s gyengéden, fáradtan mosolygott. – Leült melléje a pamlagra.

– Mi hozta őt ide? – kérdezte magától a lány, – ez az első eset, hogy éjszaka benyit. Talán elárultak neki?… Az sem baj, – vetette fel a fejét s rámosolygott atyjára. S az öreg ember, mintha felelni akart volna gondolataira, így szólt:

– Láttam, hogy még világosság van a szobádban, hát bejöttem. – Oly jóságosan nézett reá, oly ártatlanul. A leány körülfonta karjaival nyakát s nagy szivdobbanások között arra gondolt, hogy miként fog ez az ártatlan arc eltorzulni, ha majd az idegent ilyenkor belépni látja. S hiába próbálta dacossággal legyürni lelke megalázottságát… Félt, rettenetesen félt, sajnálta, féltette ezt a szegény, megtört öreg embert.

– Nem, nem, a világért sem – sikongott benne a lélek… – Óh, talán a dadának csak lesz annyi esze, hogy előbb ő maga jön… jutott eszébe hirtelenül s nyomban ezután halálosan el is fáradt s karjai lankadtan hullottak le atyja nyakáról. – Unod magad apa? – kérdezte tőle aztán oly szomorúan, hogy még az öreg ur, ez a merőben gyanutlan lélek is felfigyelt rá.

– Izgatottnak látszol, valami bajod van talán? – fordult hozzá az öreg ember s megsimogatta arcát.

A lány pedig ezen az éjszakán oly érzékeny volt minden iránt – talán érzékenyebb, mint bármikor eddig életében. S igy észrevette azt is, hogy ez a simogató kéz mily sárga már!… s a szaga is… amilyen az öreg emberek testének szokott lenni. Arca kitüzesedett fájdalmában ettől a felfedezéstől. – Ó, apám! – akarta kiáltani, de nem jött hang a torkán, – mosolyogni próbált, de nem tudott. – Majd hirtelen lehajolva hozzá, fürkésző szemmel kiégett szemeibe bámult. Hogy mi van azokba irva?! Talán már a halál?!

Az apja pedig mintha ismét eltalálná gondolatait s mintha rögtön felelni is akarna azokra, – egészen összeroskadt székén s még karjait is lankadtan leejtette róla. – Fáradt vagyok, nem tudok aludni, – mondotta kesernyés mosollyal s még egy kissé maga elé tünődött, aztán felállt. S most, hogy a gyertyák fényébe ért arca, még jobban látni lehetett vonásai mennyire megtörtek már. Hálókabátja is szétnyilt s láthatóvá tette merevre soványodó bordáit s testének megőszült pihéit.

Hát te mit csinálsz ilyenkor éjszaka? – kérdezte egykedvüen s a kis sarokasztalhoz ment, amelyen az a bor állott, amelyet a dada a festő részére tett oda.

A lány reszketve figyelte apja mozdulatait.

De baj most sem történt. Az öregur rá sem nézett a borra. Egy pohár tej állt mellette, azt kézbefogta, s reszketeg mozdulattal emelte ajkához. Hátrahanyatló fáradt feje, sovány nyaka, mely lassu mozgással mutatta kedvetlen kortyait, – mindez rettenetes volt. Aztán letette a poharat, közömbös tekintettel maga elé meredt. A száját nem törülte meg s a tej lassan folydogált le, álla felé… – hagyta. A lány kendőt vett s megtörülte atyja száját, aztán megcsókolta. Hallgattak – végül az öregember szórakozottan körülnézett előbb, aztán bizonytalan lépésekkel kiment. Mintha még mondani akart volna valamit. S a lány dermedten állt helyén. – Ó, hiszen öreg, nagyon öregember lett belőle, – nyilallott belé a fájdalom. Levetette magát pamlagára, hogy zokoghasson. De nem tudott. Hangtalanul, gondolattalanul hevert ott tompa aléltságban. Az öregasszony riasztotta fel, aki a félig nyitott ajtón át benézett s aztán édes mosollyal rögtön vissza is vonult. A lány pedig felugrott, de nem volt már ideje rendbe szedni magát, – a festő ott állt előtte az ajtóban.

– Hosszukás fej, pocakosodó termet, henye, feleslegesen lendületes mozdulatok – ezeket figyelte meg, mielőtt az idegen, intésére közeledett volna hozzá. Összeszedte magát s kiegyenesedett. Nem tudta, nem akarta elviselni, hogy most bizonytalan percek következzenek s még növeljék a helyzet bizalmasságát.

– Hivattam, – kezdte ő, – mert a munkája érdekelt. Kicsoda Ön?

– A munkám érdekelte? – kérdezte a festő azzal a gunyoskodó fölénnyel, amelyen mostanában Velencében széltében beszélni szoktak.

Kellemetlen önteltség hangzott ki szavaiból s még nevetett is utána.

A lány pedig összehuzta szemöldeit.

– A személye is érdekelt – felelte most határozottan s azzal a tökéletes nyiltsággal, amellyel az udvariatlanságot mindig sikerült megdermeszteni. S a hatás most sem maradt el.

A festő rábámult s aztán fanyar mosollyal szólt:

– Mi érdekelte rajtam Excellenza? – s mintha ujból mérlegelné, ki is ő voltaképen, arcvonásai kesernyésen elkomorodtak. Mintha egész élete elvonult volna szemei előtt.

– Beszéljen, mondotta a lány s a kis asztalhoz lépett, hogy töltsön neki.

– Valóban, a bort szeretem! – mosolygott a festő, – de hát ki ne szeretné azt Excellenza. Látom, itt tej is volt. Azt is szeretem, – s megint gunyosan mosolygott saját szavain. – Szegény ördög vagyok én Excellenza, – tette aztán hozzá, láthatóan azért, hogy jóvátegye nevetését.

S ez a jószivűsége egy kissé meghatotta a kisasszonyt. Letette a kancsót s figyelmesen nézett az arcába. – Milyen hű szemei vannak ennek, mint a kutyának, – gondolkodott felőle. De a festő folytatta:

– Szegény is vagyok s nem elég daliás ahhoz, hogy a lányok szeressenek. Épp ezért érthetetlen nekem ez a kegyes érdeklődés, – mondta, de ismét szükségét látta, hogy jóvátegye szavait. Valami balsors üldöz engem! – kiáltott szenvedélyesen s úgy látszik, abban reménykedve, hogy a nyíltság lendülete kiragadja majd kényelmetlenségeiből.

S a kislány most már mosolygott is felette. Szegény – gondolta, valóban nagyon ügyetlen, de kedves, végtelenül kedves. S a szivében erre a gondolatra olyan meleg mozgolódás támadt, hogy szerette volna odaszorítani kezét a melléhez. De mint mindig olyankor, ha veszély környékezte, vagy ha érzései fenyegetésétől kellett tartania, hideg lett hirtelen és méltóságteljes. – A szenvedélyek, de sőt az érzések is betegségek, – gondolt vissza régi megállapitásaira s e gyerekes gondolat oly erőt adott neki e pillanatban, hogy országokat tudott volna kormányozni vele.

Meg sem kinálta tehát a kitöltött borral, le sem ültette. – Azért hivattam, mert érdeklődtem Ön iránt s miután hallom, hogy szegény anyja van… Fogja! – mondotta, és odanyujtotta néki kis erszényét, amelyben szerény zsebpénzét szokta tartani. Tizenhat éves szőke, aranyos fejét mintha szellő lengte volna körül nagylelkűsége meghatottságától. – Fogja, – ismételte most már kissé nyersen, mert megfigyelte, hogy a festő arcán éhes mohóság cikázott át az erszény láttán. – Adja oda az anyjának, – de ne másnak és ha bajban volna, – folytatta kis szünet után, – forduljon megint hozzám, illetve a dajkámhoz.

– Ó, azt már nem! – kiáltott most már a festő. – Pénzre nincs szükségem, nekem arra van szükségem, hogy valaki szeressen – mondta oly hevesen és merészen, hogy maga is megingott bele kissé.

– Amire szüksége van, mindazt elnyerte, – válaszolt a kis hölgy, szédítő nyíltsággal nézve szemeibe. S a „mindazt” szót olyannyira hangsúlyozva, hogy belepirult. Az erszényt a festő köpenye zsebébe csusztatta. – És most már menjen, menjen, – sürgette hirtelenül.

Az pedig földreborult előtte: – Ne küldjön még el, – rimánkodott s a lány köpenyének a szélét kezdte csókolgatni.

– Mennie kell, – mondotta a kis hölgy határozottan s mégis oly meglepő melegen, hogy nagyon megharagudott most már. – Menjen, menjen! – kiáltott haragosan és még toppintott is szokása szerint.

A festő még pár pillanatig bódultan állott ott, aztán hirtelen, rá sem nézve többé, lehajtott fejjel kiszaladt a szobából.

Elment, – gondolta s nagyon fájt a szíve. Sokáig ott állt még helyén meredten, sáppadtan, félve és remélve, hogy hátha visszajön még? De nem jött. S ő sokáig siratta éjjelente ezt a percet s különösen akkor zokogott hangosan, ha arra gondolt, hogy sohasem fogja látni többé.

 

*

 

Mielőtt férjhez ment volna, még egyszer elvitette magát abba a bizonyos városrészbe s ott egy közeli templomban előbb hosszasan imádkozott, s aztán fölkereste azt a bizonyos barátságos öregasszonyt és hosszasan beszélt vele. – –

Senki sem tudta meg soha, mért oly néma és szomorú. Mert az volt mindvégig, amíg élt. Hallgatag volt és mégis barátságos mindenkihez, aki közelébe került, csak azt nem tűrte soha, hogy érdeklődjenek szomorúsága felől.

Némán élte le életét, és egyszer még látta is barátját.

A veronai Szent Domokos-templom látogatására utazott éppen tiz évi házasság után, hogy utódokért könyörögjön hozzá. Verona előtt egy lovas emberrel találkozott, aki nyerge mögött festő-fölszerelését vitte. Ő volt. A festő nem ismert rá azonnal, mikor megállítván kocsiját, megszólította, s biztosan azért nem, mert akkor már igen rosszul nézett ki s régi szépsége is egészen elhamvadt.

Igen szívélyesen beszélgettek akkor egymással; a festő olyannyira örvendett neki, hogy leugorván lováról, kicsomagolta előtte egy munkáját, s kérte, mondaná meg, hogy tetszik neki? Nyilván azt akarta bebizonyitani előtte ily hosszú idő után, hogy nem érdemtelen embert pártfogolt akkoriban. Egészen felmelegedett a viszontlátás örömétől, jóságos angyalának nevezte a hölgyet, s mikor elvált tőle, megcsókolta a cipőjét.

A hölgy is, mintha valamelyes lelkierőre kapott volna e találkozás után; – jobb kedvű lett… s mégis, – alig egy évet élt már ezután.

Valami szörnyű járvány pusztitott akkoriban Velencében s az elvitte őt is, szegényt.

S azóta elfeledte őt mindenki, – senki sem emliti többé, hogy élt, aminthogy azt sem tudta meg senki soha, hogy mennyit szenvedett.

 

A kapitány felesége

Akkor fejeztem be végre ama bizonyos fuvolás önarcképemet is. – Gyertyafény, vörös reflexek, ha emlékeznek még reá.

Mikor elkészültem a képpel – átfestettem vagy kétszer is, de nem igen mentem többre vele, kiállottam a piactérre, mellettem a kép… Szerényen álltam ott s hagytam, hogy tekintse meg a sokaság. Számosan jöttek akkor oda – kufárok megharapott almával, a dóm szolgái baretben s a városháza ügyes-bajos népsége közül is nem egy – olyik mosolyogva csudált, volt olyan is, aki megcsipegette még arcomat is. Fiatal voltam, igaz, alig tizenöt éves s pirospozsgás, jókedvű fiú. Fennen dicsérték művemet, – egy fiatal lányka pedig fürgén ugrott az állványomhoz oda s irónt ragadva, kipirult arccal írta fel:

Krakó, 1742, Benedek napján. – Imádlak. – S elszaladt.

Már forró volt ugyan a napsütés, de kora tavaszi még az idő. Valami kristályos hidegség állt felettünk a levegőben, – s ehhez a kavargó fény forró áramai… hideg és meleg egymást váltogatta magát arcomon s megborzongatott. S az ég is hogy ragyogott odafenn, s az aranykupolák is micsoda szikrázást csaptak az ég alatt! – galambok csattogtatták szárnyaikat körülem, – némelyik oly közel repült el a fülemnél, hogy csak a kezem kellett volna kinyújtanom utána, hogy megszerezzem jó ebédemet… – Déltájban harsonások jártak körül a piacon s régi szokás szerint mind a négy sarkán megfújták a delet, – vagyis hogy takarodni kell, félóra múlva tiszta legyen a tér. Bevonták hát a sátraikat is. Üres kosarakat hajigáltak fel a szekerekre. Seprősök nagy porfelhőt kavartak az utakon… – két perccel harangozás előtt pedig a dóm ura haladt el hatalmas talárban a tiszteletadó nép között… Uszályát két nevetős kölök cipelte mögötte… ezek egymással mulatoztak, – fintort vágtak, vagy nyelvüket öltögették, – röhögték a tömeget.

Magam is nyúltam épp az állványomhoz, hogy lebontom azt… mikor lóháton egy hölgy érkezett oda. Lova körbefordult vele, hogy megállt, ő maga pedig odaszólt az egyik őgyelgőnek, hogy segítene leszállani neki. Úgy rábámultam mindjárt, mint a gyerek. Lova is, sudár alakja is igen-igen megkapott. Közben harangozni kezdték a delet. Mikor leszállás közben felhajlott a szoknyája: erős szúrást éreztem a szívemen.

A hölgy leszállt, egyenesen odalépett az állványom elé s anélkül, hogy akár egy szót is vetne nekem, – figyelmesen kezdte vizsgálgatni önarcképemet. Jó sokáig állt ott szótlanul. S én viszont… az ő arcát néztem eközben szüntelen.

Elragadtatás helyett hol röpke, gúnyos mosolyok futottak azon át, hol konok szigorúságot, szinte megvetést látszott kifejezni szeme. Bizony ettől még a bensőm is megremegett. Nyomban el is határoztam hát, hogy megszólítom őt, – ő azonban megelőzött, odafordult hozzám hirtelen:

– Sutba vele! – ezzel a sok szeméttel itt, – mondotta szenvedélyesen s lovaglópálcájával bizonyos cafrangokra mutatott… (Ilyet akkor szerettem még festegetni csakugyan.) – Ki a mestered?

Megmondtam hát, hogy Pinero mesternél vagyok itt, nála tanulok, s hogy a tandíjat értem apám fizeti.

– Szállásod van-e valahol? – kérdezte szigorún.

Habozva felelhettem neki valamit, mert ostorával bosszúsan az állványom felé csapott.

– No van-e, vagy nincs? – Ki vele.

Bosszantott engem ez a hang, főként a tegezés. Koraérett fiú voltam, – mindenképpen az s hogy ez így volt, még szerette is bennem az apám. Mikor itt járt, két hete sincs, nevetve büszkélkedett vele mesterem előtt, hogy íme, ide s tova már a bajuszom is sarjadozni kezd s még aznap este burnótos szelencét is adott ajándékba nekem. – Egyszóval: akkoriban már sértett bizony ez a mód. Durván feleltem hát vissza neki.

– Nem, nincs szállásom, – mondtam neki mérgesen. – Apám küldi nekem a pénzt, – de én ezen a héten elherdáltam az egészet. – S ma már ebédemre se telik. – A hölgy vidáman felnevetett.

– Van kedved nálam ebédelni? – kérdezte csendesen. – Az uram muskétás kapitány s egyben a város parancsnoka most.

– Van kedvem, – feleltem én már szinte kihívón. Mert semmiféle parancsnoknak nem volt akkor becsülete nálam… mivelhogy a művészetem volt az Istenem.

– Van kedved nálam is lakni? – firtatta tovább. – Semmit se fizetsz. – Unatkozom itt, – tette hozzá s felnézett a toronyba.

– Ahhoz is van kedvem, – feleltem én. – De még ahhoz is Asszonyom, hogy lefessem is Önt… Ön oly gyönyörű!

– No-no! – állította meg a szavam s pálcájával odasuhintott a kezem fejire. Felszisszentem előbb… s a szemem is nyilván szikrát szórt a dühtől… Ám a hölgy megint csak kinevetett.

– Szegény vagy? – kérdezte ingerkedőn, megvetőn.

– Az apám gyapjúkereskedő! – feleltem neki büszkén.

– Szóval rongy! – mondotta dölyfösen.

Már ezt bizony sehogyse tűrtem el. Szótlan hagytam ott, hogy veszem az állványomat, összerakom… az arcom hamuszín lehetett. Ám ekkor az ujjasomnál fogva visszafordított…

Belenevetett a szemembe, – az arca lángolt, gyönyörű volt. S így állt szemtől szembe velem, nevetőn, lángolón, vagy két pillanatig. Nem tudtam az ámulattól hova legyek. A szívem hangosan dobogott.

– Haragszól kisfiú? – susogta kábítón… S oly andalító, lágy volt ez a szó… Majd elaléltam a gyönyörtől, igazán. Képzeljék csak el, hogy rokoni szó – anyám, családom nélkül bolygok, vadidegenbe’ s oly sok éve már… s egy ily csodaszép hölgy, aki lovon érkezik, most így beszél velem. Ám a lángja megintcsak egy-kettőre kimúlt. Arca kedvetlen színeket vett fel – mint az imént… Újból a kép felé mutatott s ajkbiggyesztgetve, gúnyosan így szólt:

– Minden megvan ebben ami jó… s amit a nagyokban is olyannyira szeretek, – ez a kéz, ez a szem… Csak éppen a szentlélek hiányzik az egészből, kedvesem…

Majd nyájasan végignézett a tömegen, – mosolygó asszonyokon, fiúkon, – mintha csak figyelmére méltatná még ezeket is…

Jól emlékszem rá, egy öreg ügyvéd is volt a tömegben, – szürke kendő volt a nyakán…

– Micsoda asszony ez, Teremtőm, egy Uram! – kiáltott fel ez az öreg, szemeihez kapva kezét, mikor a hölgy már biccentett a fejével, s felfogva ruháját, ment a lova felé.

Borravalót vetett a fiúnak, majd sarkantyúba kapta lovát… De fejét még visszafordítá az aranyos napba’ felém s így ferdén ez a fej, nevetős, kegyetlen mosolyú, – oly szép volt, hogy imádkozni kellett volna felé…

– Ne töltsd az időt! – kiáltott vissza nekem. – Férjem itt a városkapitány, – lakásomat is megmondja bárki neked… – S szembefordulván a széllel, máris otthagyott…

S én pedig: zavart lélekkel s bizony megrendülve bámultam utána még jó ideig.

 

*

 

Régimódi ház volt, csupán egyemeletes. Évszázados épület, amilyet ismerünk eleget, meredek, mohos fatetőivel s mennyezetes, kanyar folyosóival… Ezek felvezettek valahova s az ember még hetek után se tudta biztosan, hova. – Az udvaron hatalmas vaslap dongott a láb alatt, – erről se tudtam meg soha, mirevaló… – De különben se mondtak ott semmi bizonyosat semmiről. – Furcsa mosolyok járták a szolganép között, – tunyaság, vagy vállvonogatás… többnyire csak ennyi volt a felelet.

Legjobban egy kis kőszentet szerettem ott, – ez mindig megijesztett, különösen estefelé. Mélyen alant állott ez a földszínén, – a ház sarkába volt bemélyesztve zugolya – úgy állt ott szegény, mint egy valódi kis emberalak. Újra meg újra elfeledtem őt, s ha hirtelen fordultam be netán a ház felé, rendesen megijedtem tőle kicsit. Az volt ráírva: Wladimir… s éjszakánkint zöld kis lámpa égett egyik karján igen barátságosan.

Itt laktam én, ez volt az új tanyám.

Nem voltam én már akkor se válogatós, – kényes se voltam én, hiszen mennyi mindenféle: viszontagság és vándorlás volt már a hátam mögött addig is, – ezt a világot mégse tudtam egészen megszokni soha. Néptelen volt ez a ház. Dongott és kongott, mint a várkastélyok… s istállószag terjengett az udvarán. A szomszédban hosszú, trágyával rakott veteményeskertek húzódtak el, – ezek villódzva gőzöltek eső után. S ez szép is volt, bizony elragadó. Ám hideg télen, mikor éles volt a rög, oly gyilkos és kemény, – szinte sikoltani tudtam volna néhanap, mikor e sok hegy és él az ablakomból felém meredezett.

Egy földszinti sötét zugocska volt a szobám, – ablaka épp e kietlenségre nyílt, – festenem tehát itt nem igen lehetett. Úrnőm azonban nem is így rendelkezett efelől. Ott kellett dolgoznom a közelében, e célra kijelölt egy kis szobát… Mint mondotta volt, ő akart felügyelni rám, vajjon szorgalmas vagyok-e? – S ha netán elkéstem a felkeléssel, – vasárnapon, ünnepnapon, mikor nem volt iskola… rögtön értem is üzent, hogy ne lustálkodjam így el az időt… Rendesen leküldött egy cédulát, amelyen csak ez az egy szó állt: haszontalan. Egyszóval: akár a kölökkel, úgy bánt ő velem még jóideig. Vagy ebbe’ lelte tán az örömét?

Ő maga viszont annál többet teázott… heverészett, mint a beteg, üldögélt… – néha lantot vett elő s pengette vadul… Majd újra ledőlt, – nem is igen értettem eleinte, mint lehet így élni valakinek? – főként: hogy mért hajt engem akkor így? – Néha napokon át felém se néz és nem mutatkozik, s ha végre bejön, szeszélyesen, agyonpihenve fitymálja munkám akkor is… nevetve nézi le, amit olykor lázasan, s néha bizony könnyeim közt létrehozni sikerült. – Ennyi az egész? – szokta volt odavetni dölyfösen. S máris otthagyott.

Úgy lehűtött engem ez a mód… úgy elvette minden erőm, – míg aztán kezdtem hozzászokni lassan szeszélyeihez s furcsa kedvességeihez egyaránt. Volt úgy is, hogy minden félórában benyitott. De kikapta kezemből még az ecsetet is, színt kevert s felrakott valami badarságot, kijavította művem. S persze hogy kacagott aztán, bocsánatokat is kért, el is pirult. Nyugtalan lélek volt s felette leányos. Ha el-elábrándoztam felőle néha, hogy mint is festeném meg őt, sose tudtam mint asszonyra gondolni vissza reá, mindig az angyalok közé sodorta őt a képzelet, vagy azonkép láttam őt: amint mezítláb s könnyű léptekkel a jeges göröngyön szaladt át, – kiválogat egy-egy rögöt s úgy jajong eközbe’, mint a szél, mert kergetik.

Hogy velem bíbelődött, egyre kevesebbet lovagolt, – s utóbb fel is hagyott vele teljesen.

Egyszer sírva találtam őt a kerevetén. Őszre járt már akkor az idő – korán sötétedtek el a szobák. Lábujjhegyen mentem el a műterem felé, majd – megfordultam aztán hirtelen.

– Édes Asszonyom, – így szólítottam őt, – én úgy szeretem Önt… – De mért sír Ön – mi baja van az Istenért? – A kérdésemre jóideig nem felelt. Majd rámnézett és váratlan felült.

– Kedves! – susogta felém s szinte hátra kellett hőkölnöm e susogástól. Soha még ily lágyság meg nem remegtette szívemet.

– Hogy mondja Kedves? – kérdezte megint.

S beszélni kezdett akkor, – hosszasan beszélt… Ám nem igen voltam képes odafigyelni rá. Csak ezt a hangot lestem szüntelen, csak ezt a susogást. S lassan, mintha régi, delejes álmom kezdett volna rámborulni megint…

Gyerekkoromban ugyanis időnként delejes álmok fogtak el – s én ezt az érzést mindmáig se tudtam elfelejteni.

Meleg volt a hangja s mégis csillogó. S minden szavával hogy odadobta magát! Külön kis bűn volt minden szava – kerek árulás. S ahogy ő mondta ki: „kedvesem”… – micsoda jelentősége lett e szónak is, mily kábító hatalma volt!

– Másállapotban vagyok Kedvesem! – susogta felém. – Tudod-e mi az?

Verejték öntött akkor el. A testem kihűlt, ám a szívem mind vadabbul, egyre kalapált. Rettenetes állapotom volt ez, alig éltem…

S így tartott ez több napon és több éjjelen át. Így háborogtam a szobámban álomtalanul, sok lázas képzeletnek adván át magam…

– Mit csinálok, hogyha megcsúnyul, – folyton csak ez gyötört… S nem leltem semmiben a nyugtomat.

– Kivárni pedig nem fogom ezt, mert nem szabad… – ezt parancsoltam meg magamnak végérvényesen. Vagyis hát most kell megfestenem őt, itt az idő… s ha megszakadok is… S mielőtt még megváltozik e kép és e szépség is mindörökre tovatűnne majd a szemem elől.

 

*

 

Magam részéről talán csak a magyarok közt találtam olyanokat, mint a lengyel nemesek. Alig tudok más ily fajtát. Vitézkötésesek, hetykék, alvajárók… s szakasztott ily ember volt a pattantyús kapitány is. Duhaj ember volt. Nyilván szerette is, ha annak nézik… többet aligha tudtam volna mondani róla, ha megkérdeznek eleinte. S amellett hogy közönyös volt, de milyen! Oly hatalmas tudott lenni néha nagy nyugalma, mint a hegyeké.

Engem például, mikor odakerültem, számba se vett, még csak oda se hederintett soha felém, ha különös komolysággal s nyomatékkal üdvözöltem őt… olybá vett, mintha felesége valami kiskutyát szedett volna fel az utcán valahol…

Ám ez még hagyján. Úgy látszott azonban, hogy gyönyörű feleségével se törődik ő sokat. Én legalább sose voltam tanúja, hogy akár egy pillantást is vetett volna feléje olyat…

Ma is előttem áll nehéz pilláival s néma szemeivel… A szeme tüzes, csupa fekete fény s a tüze tárgytalan és állandó.

Ott állok előtte, mint a nebuló, – azon igyekszem, hogy mulattassam őt – ebéd előtt vagyunk… fecsegek hát a munkám felől is valamit, – többször meg is hajlok előtte, szívemre téve jobb kezem, ahogy egykor engem anyám tanított, mikép kell majd viselni magam, úrinép elé ha kerülök, – még ezzel se megyek azonban nála semmire, – elfordul, fütyörész, s még csak nem is felel. Minek tűr meg akkor itt, – ha megvet engem, sehogyse szível? – csudálkoztam felette jóideig. De még csak nem is én voltam ott az egyetlen olyan, akivel így bánt, vagyis, mintha öröme telt volna benne, hogy észre se veszi… S ez a másik egy Flandorine, vagy másként Gora nevezetű öreg nőszemély volt, – furcsa cseléd, valóságos szörnyeteg. Mikor az első nap a szobámba benyitott, majd hogy le nem estem az ágyról, oly rémületes volt e látomás.

Csak meghajolva tudott járni, valamely derékmerevsége miatt… így járkált néhanap kinn a folyosón s hadart, hadart, darált magába’ szüntelen. S még csak kilesni se mertem őt, hogy mit beszél, valami iszonyú villogás volt ugyanis a szemeiben. S ha nem is féltem tőle – legalább is elkerültem őt.

Hogy, hogy nem, – annyira kezdett utóbb érdekelni ez az alak, mért van itt, mi titka van: hogyan tűri meg őt így maga körül a kapitány, – hogy egy őszi napon, mikor csipkés ünneplőben kora reggel kiment a kapun, – fogtam magam s utánalopóztam egész a piacig… Hátha megtudok az úton így-úgy valamit?

Nem volt azonban erre mód, mert nem állt szóba senkivel. Lassan botorkált, magába merülve botladozott, s megintcsak hadart persze folytonosan… néha szitkozódva meg-megállt… Vagy eszelős ez? – kérdezgettem egyre magamat. – Dehogy is eszelős, ez nem bolond! – döntöttem el azután. Mert a kofákkal viszont úgy elbeszélgetett a sátrak előtt, – oly finoman bólogatott, módosan tartva fejét, kicsit kegyesen, mint egy igazi beteges úrihölgy.

– Parancsoljon édes Asszonyság, – szólították ezek őt, mint régi ismerőst, s egyesek vásznat, mások törökdiót, mazsolát kínáltak oda neki, s ő hol csipegetett, hol eszegetett, itt mazsolát, ott ánizsos aprósüteményt – s egészen felvidult. Majd mikor egyszercsak nagy gágogással harsantak fel a libák s a Podborzsé csupa zengés volt, csupa riadalom, – ő felnézett az elvonuló vadludak után…

– Haj, haj! – kiáltott oda nekik s felemelte rájuk csontos két kezét, – de csodák csodája! – ez egyszer szívből nevetett. S oly enyhe volt ez a nevetés, oly könnyen áradó. Ámulva álltam ott és néztem őt…

S hogy elhaladtam aztán a kofák sora közt, – fínoman meg is emeltem előtte széles kalapom… s ő ugyanoly fínoman biccentett vissza felém…

Hát igen, – úrihölgy volt egykor, mint utóbb ő maga mesélte nekem… Gazdag volt, szegény lett, – mit tudom én már, – szerencsétlen volt nagyon…

No de lázító cseléd lett s ezt ő maga is tudta jól… s nyilván azt akarta maga is, hogy az legyen.

Oly cseléd volt, ki – mint mondá, féken tudta tartani a férjeket… s leült az asszonyok ágya mellé és mesélt. S hogy miket beszélt nékik akkor, mit mesélt? – vajjon buzdította-e őket s olyasvalamire… vagy a férjek ellen uszított-e acsarkodón, dühösen – mindezt feltételezem inkább, mint tudom, s mindabból is, ami történt, s a nehéz sóhajokból is, amelyek olyankor hatoltak át a függönyön…

Ott dolgoztam, mondom, nem messzire tőlük… a szomszédos szoba volt kijelölve munkahelyemül… S bizony sok mindent megéltem ott olyat, ami megdobogtatta szívemet. De ennyit mondanom nem is elég talán. Már alig voltam képes mással foglalkozni, csak vele. S hogy miket is képzeltem én róla folytonosan… hogy a bőre világít… s hogy remeg alakja körül a levegő…

Igazi munkáról persze szó se lehetett… Hozzáfogtam ugyan ehhez-ahhoz, nem boldogultam mégse semmivel. Aggodalom, vad viaskodás – magamban való révület, – evvel telt az egész életem.

S még csak mukkanni se volt szabad, mivelhogy összeszorítottam ám a fogam… Sötét lélekkel és konokul álltam a csatát, mintha csak azt akarnám kilesni magamon: vajjon meddig tarthat ez így? – Volt azonban nem egy oly napom, hogy ollóval hasogattam szét a legdrágább vásznamat is.

S mikor arra szántam végre rá magam, hogy hozzáfordulok… S ha nem is tártam fel előtte még a titkomat… sok mindent elmondtam neki aznap olyat, ami keserített… s amiből megérthette nagy bajom… – e furcsa s oly sokáig érthetetlen szenvedélyű lélek nem hogy velem érzett volna bajomban, de sőt, mintha örült volna neki. S mikor aztán kifakadva kértem őt, hogy mondaná meg, min nevet oly boldogan? – a káromat szereti-e látni vagy a szenvedésem, hisz Pinero mester is érzem, lassan veszti már a bizalmát… – kezd kétes leveleket irogatni haza, kilestem őt egy délután, – s nem is szeret már olyannyira, mint szeretett…

– Most lehet belőled valami, kölök! – felelt ő végre nekem, – ez talán a pillanat, amelyben kiderül, hogy érsz-e valamit. Tudni fogod legalább, – nem örülsz? – susogta felém… s oly kegyetlenül, mégis oly boldogan nevettek rám izzó szemei.

S még csak ekkor kezdődött el a nyomorúság. Mindezzel még jobban megzavart… Bárha megesküdtem volna rá, hogy megértettem őt. Mit jelent e nevetés – s e nagy buzgalom is? – ha nem azt… hogy hideg már a szíve, mint a tél… S hogy a halált is nem hogy félne tőle, – neveti… s hogy az életet is, bizony azt is, ugyanúgy neveti…

S úgy lestem e naptól fogva titokban utána, – a lélekzetem is majd elállt. Úgy mutattam, mintha festenék, – ám a lelkem ott keringett szüntelen az alakja körül… képzeletem mögötte járt, fülelt, osont. S ha nem hallottam semmi zaját, úgy képzeltem, no most lepihent… s ha roppant valami odaát, feljebb emeltem a fejem… ha pedig bevágta valaminek az ajtaját szelesen, – reszketés fogott el ettől, – Isten tudja mért?

Ám egy nap lerúgtam magamról mind e varázslatot, mint egy undok köpenyt, amelyet végkép meguntam hordani. Ez már úgy március eleje felé lehetett. S hogy mint történt velem e változás, – közvetlen okára vagy elejére ma már nem emlékszem. Csak azt tudom, hogy egy vasárnap kora reggel felriadok valamire… s hogy csodálatos erők öntötték el a tagjaimat hirtelen… No de nem is maradtam én egy percig sem az ágyba’ tovább.

Bizony, az ember némely éjszakán sok évet ugrik előre.

S az ember bizony olykor álmában nyeri útmutatását, ma is meggyőződésem ez.

Ugyan hideg volt még az idő s én mégse tudtam ellenállni neki: szinte ragadott el a szenvedély. Ki a szabadba vágytam valahova s próbát tenni vele rögtön: rajzolni tudok-e még? – Egy dombon kincstári takarmányraktárak voltak nem messzire tőlünk s egy zeg-zugos kis tér, a kilátása jó, – sivár vidék volt, de mégis érdekelt. Minthogy közel is volt, ezt választottam ki tehát. – Itt-ott a messzeségben kis paloták pihentek még a hó alatt, – jobbkéz felől pedig ugyancsak jó mélyen alattunk, ismerős kis tanya volt: a kosárfonók laktak odaát. Furcsa volt ez a kis telepük. Néhány zsupfedelű házból állt, – körüle megkopasztott nyírfafélék, ezernyi mindenféle fa… ezek koronája lefelé görbült, mint az alázat… a kosárfonók ugyanis hosszú, kampósvégű rudaikkal addig-addig nyúzzák, nyomorítják, amíg magukhoz nem szoktatják az ágakat…

Mint az eszeveszett, úgy dolgoztam ott. S néhány kitűnő vázlatot vetettem oda szinte percek alatt. Majd kiugrott belőlem a lélek, úgy ficánkolt, úgy faltam a sok látnivalót… mégis, bárhogy rivalgott is bennem az erő, – úgy kormányoztam, vaskézzel nyomtam el a tüzem. Még a színeket, a világítást is bizonyos jelekkel, irányvonalakkal külön papírlapon megjelöltem előbb, – emlékezetemül, ha mindezt fejből is meg akarnám még festeni…

– No lám, még dermedt ujjakkal is mi mindent lehet!

– Nevetni pedig nem fog rajtam senki, – s egyszerűen azért nem, mert nem tűröm el! – parancsoltam meg magamnak akkor délelőtt. – De még az ustorát se suhintgassa többé, – nem tűröm…

S úgy nyitottam be hozzá aznap a szobába… mosolyogtam ugyan s mégis elzárkóztam minden fölösleges szó elől… Meghajtottam előtte magam, mint rendesen s vonultam is vissza mindjárt – a munkahelyem felé mentem egyenest. S mikor ő megállított s gyors pillantással végigfutva rajtam kérdőre vont, hogy mi bajom hát, – mi oly sietős?

– Dolgozni akarok, szeretett asszonyom, azért sietek – válaszoltam néki nagyon csendesen.

– Az ily sietés mitsem ér, – torkolt le kíméletlenül.

Mosolyogva néztem a szeme közé.

– Én művész vagyok, édes Asszonyom, – aki még eddig látott, mindenki még annak nevezett. S csak nem töltöm el így képzelgésekkel az időm…

– Úgy, úgy, – mondá s apró kis mosolyok futkostak szemeiben, mint a tűz. S belém is kapott mindjárt ez a tűz.

– Nem is képzelgés ez, – keserűség ez, édes Asszonyom, – javítottam rögtön ki magam.

– Csakhogy a viszontagságokat ki kell ám tudni tartani, fiam, – mondá bizonyos nyomatékkal – s a tekintete vagy egy pillanatig még ott is nyugodott az arcomon…

– No menj csak, csináld csak, minek a beszéd, – fordított hirtelen a szón. S mintha csak ott se volnék, nyúlt is azonnal ölbetett könyve után.

Nem tűrtem azonban el, hogy így egy-kettőre elküldhessen valaki.

Annál dacosabban álltam ott. S hogy megeredt a szavam, – bántam is én már, akármit mondok is. – Hogy éppen őt akarnám megfesteni most, – vetettem oda hetykén, könnyedén. (Mi lesz ebből Uram Isten? – csodálkoztam ezen magam is.) – Nem vagyok ugyan biztos benne még, vajjon belekezdek-e csakugyan, minden attól függ, régi bátorságom nem hagy-e cserbe’ megint? Közbeszőttem valahogy azt is, hogy megjegyzések munkaközben ártanak nekem…

S csak miután megsokalltam ennyi szót – csakis akkor hajtottam előtte újra meg magam…

S el is rendeztem, de fel is állítottam egymagam az egész környezetet aznap délelőtt. – Parancsomra létrát hoztak fel az inasok – s én zöldszínű posztókat próbáltam ki velük háttér gyanánt deszkafalakon…

Ebéd alatt, hogy lopva nézegettem őt (ő hallgatott) – mégiscsak arra szántam rá magam, hogy Gorát festem meg előbb. – Bármily nagy is a tüzem, jobb azt előbb fékentartani… S hogy Gorát viszont fekete fejkötősen, beteges úrihölgynek, s ama különös úrihölgynek fogom ábrázolni, – ezt tettem feladatomul.

S ma is szemem előtt vannak még a barna bútorok s mindaz, ami barnaságaik mélyén mozdul és változik… Gorát is ott látom magam előtt: fekete csipke borítja vállait… s a fényt ama zöldszínű fal kicsit oldalvást vetíti rá… remek összeállításnak tartottam akkoriban az ilyet… Ferdén hajlik a széken előre s világoló szemekkel néz rám, – mint a sandaság: – s ezzel is meg voltam elégedve nagyon…

Még egyszer végig is jártam hát a szobát s leguggolva hátulról és alulról is megnéztem az egészet… s csak akkor szántam végül rá magam, s könnyű kézre törekedve kezdtem éppen felrakni az alapszíneket, mikor minden kopogtatás nélkül benyitott s egyetlen mozdulatával elfújta, mint a pihét – tönkretette minden örömömet.

Történt pedig ez úgy három óra tájt, egy vasárnap délután. Emlékezetes lesz e nap nékem amíg élek, – de még az utána következő különösen… mert oly dolgokon estem akkor át… no de nem vágok most a történet elibe.

Túlhangos volt és szeles. – Láttam azt is rajta: kicsinyelni volna kedve megint, no de gyorsan végzett ő a művészettel e napon. Szeszélyesen kergette ki Gorát, majd minden bevezetés nélkül odalépett mellém szorosan… s két kezébe fogva fejem, elkezdett csókolni vadul… s oly erővel csókolt percekig… mintha el akarná szívni tőlem még az életet is. – S mikor lihegve, kifulladva olykor meg-megállt, – ilyeneket mondott akkor is:

– Nem tudsz csókolni? – Majd:

– Csókolni kell, eh! – te csókolózz velem! – Majd megint:

– Csókolj hát vissza már, – vagy arcul üsselek?

S lehúnyva pilláit, enyhén kipirult arcával úgy állt ott és olyan egyedül… mint aki már-már ennen szívében is csak a pusztulásra figyel.

– Csukd be már a szemed, hallod-e? – sziszegett még a fülembe. S én mégse húnytam le a szemem.

Csudálkozva néztem őt… s a ruháit bámultam-e meg annyira, vagy pompás karperecét? Valami megbénított engem teljesen.

– Ezért vett hát engem ide? – hüledeztem egyre s főként magamon…

S hogy mi minden járhatott a fejemben, – nem tudom. Csak azt tudom, hogy olyan voltam, mint az eszelős. S vajjon megsejtettem-e már valamit is abból, ami kergeti őt… – s hogy vannak e világon oly erők… s hogy már csak torkoskodni akar ő és semmi mást… s ha meghal is bele, – ő semmi mást e földön többé nem akar?

Hogy mit éreztem akkor ebből, mindhiába kutatom. Manapság, ha visszaidézem e jelenetet magam elé, s az egyetlen lényre gondolok, akit jobban szerettem, mint enmagamat, – olykor ilyesmiken tűnődöm el, nem is tagadom. S mégis, valami más lehet az, – egy titkos reménység az talán, ami munkál bennem, ami lelkesít, hogy minderről most beszámoljak itt és igen részletesen… – tán hogy meggyőzzem magamat is e regényben – hátha tévedek? – s mégiscsak jobban szeretett, mint képzelem.

Akkor, mihelyt csak lehetett, visszavonultam előle, mint a vad. Le is ültem utóbb valahol… kurtán feleltem a szavaira – itt-ott valamit. – S szinte gyűlölködve bámultam őt… e remek alakot.

S hogy mennyire fáj érte ma is még a szívem! Mert gonosz voltam, nem tudtam még mi az irgalom. – Ott állt már az ajtó közelébe’ valahol… – s mégiscsak mosolyogni se tudott. – Mint aki már-már menekülni szeretne, de késlekedik… kezét is kinyújtotta már a kilincs után s mégse ment… tágult szemekkel figyelt előbb valami zajt…

No de mihelyt aztán kitette lábát a szobából… máris ugrottam fel lázasan. Szétszedtem az állványomat egy-kettőre, – összeszedtem ami ecsetem, miegymás a kezem ügyébe akadt, s azzal mentem is… Lementem a szobámba csomagolni.

S ide-oda futkostam aztán megbénult lélekkel, tévetegen. Nyomorú ingek, elfeledett régi cipők kerültek innen-onnan: ládafiából elő, – ám a végén undorodva löktem el magamtól még a holmimat is. Jó vastag volt ott minden anyag – oly durvaszövetű, kemény… hogy elfogott már ettől is a gyűlölet. Mert elém állt ezzel is ama régi világ… a tenyeres-talpas, vastagsipkás otthoni nép, amelynek minden gondja csak a meghűlés. S mikor végre-valahára, nagy nehezen este lett… úgy ereszkedett le lassan a szívemig, mint a nehezék… hagytam: hadd pusztuljon ott az egész. Leültem és eltűnődtem. Nem akartam tudni semmiről.

– Nem lakhatol itt tovább! – riadtam fel egy hangtól utóbb. Csakugyan ő volt. S ott is állt még vagy egy pillanatig a küszöbön, feje mögött a csillagos ég… s már aztán ott se volt, – úgy eltűnt onnan, mint a látomás…

S így telt el azután valahogy ez a nap.

S ami rákövetkezett, a másnap lett csak furcsa még!

Úgy döntöttem, hogy már másnap ugyan, de csak délbe’ megyek… délelőtt még szállás után nézek itt-ott valahol…

Nem tudtam azonban felkelni sehogy, – s tünődve-vetődve henteregtem el az időt…

S délben viszont értem üzent. Egyedül van itthon, únja magát, – jöjjek fel azonnal, ma még ebédeljek itt vele.

Akkor ugyanis már napok óta nem láttuk volt a kapitányt, – üzenni sem üzent, – nem mutatkozott…

Örömtanyákon ivott ilyenkor, – mulatott, – leányokkal, cimborák közt napokon át. Tudtuk is ezt, mert híre jött, – de nem is igen tagadta ezt ő maga sem.

Hétfőn délben aztán váratlanul megjelent. S alighogy belépek a szobába – az asszonyomnak kezet csókolok… (Kicsit elkéstem az ebédtől akkor magam is…)

Oly nagyon részeg ő még nem is volt talán… csak tornyos csákójának bojtja fityegett furamód’ s hatalmas, vörös bőriszákja lógott le sután a háta felől. Sujtásos, fekete mentéje pedig csupa kaparás, – mint látszott, itt-ott a gyertyafoltot késsel vakarhatta le róla valaki. – Nehéz ezüsttálakon halat tálalt föl éppen az inas.

– Hogy-hogy nem nyittok ti ablakot? – e szóval lépett be közénk. Köszönni se köszönt. S ment is rögtön, – kinyitotta mindjárt ő maga.

– Egy kis frisseség, egy kis frisseség! – hadonászott peckesen. Majd megállt ott a szoba közepén és nevetett. – Odakinn süt a nap! – S maguk így bóbiskolnak együtt idebenn…

Hogy lesúnytam én akkor a fejem… – no most innen hogy tűnök el? Vadnál vadabb ötletek cikáztak az agyamon át… Arra gondoltam, hogy elvágódni talán? – csapok valami zene-bonát. Ha most elájul itt valaki, – csak nem folytatja megint szörnyűségeit. Majd oldalt sandítottam jobbra-balra, – kerestem a hegedűm… azt gondoltam hátha játszanék? – S óvó két karommal úgy öleltem őt… ha szó, ha durvaság, – hogy elhárítsam tőle mind e bajt…

Épp akkor ölelte meg őt azonban a kapitány. Odalépdelt, átölelte felesége nyakát, – úgy bukott rá, mint a zsák. S még engem is megölelt… amit eleddig sohase tett. – Az inasba viszont bele akart rúgni valamiért, beleszagolt ugyanis a tálba s nem tetszett neki valahogy a leves. – Majd úgy ahogy volt leült oda közénk, csizmásan, porosan, – lőporos táskáját ölébe vetve. Senkise szólt.

No de meg is szólalt aztán ő maga:

– Mért oly hideg Ön? – fordult oda felesége felé. – Akár ez a hal itt! – S nagyot mulatott ennen ötletén.

– Hiszen Maga úrihölgy, vagy mi a szösz? – ingerkedett véle pimaszul. – Maga féltékeny egy zengerájos lányra, mondja csak?

Gora ott lebzselt épp a tálalónál valahol, s az asszonyának igent intett oda súlyos fejivel.

– Kifutom a formám Kedves, akár a gyerek, – mi abból a kár? –

S most már piszkos kezeivel ott is babirkált a felesége nyaka körül.

– Nézze meg a gyereket, mily kezes az, – kell hagyni tombolni kicsit, no nem igaz? – S olyan leszek én is, ha maguknak itthon van annyi eszük…

– S ha netán én is az leszek? – vetette úrnőm oda csendesen.

– Micsodát? – kapta fel erre tömzsi fejét.

– Én is kifutom a formám Kedvesem, – folytatta úrnőm éppoly szelíden s egyben fel is emelte rá mozdulatlan két szemét. Megintcsak senkise szólt. Moccanni még Gora se mert… mintha csak a halastál kellős-közepébe bámult volna bele villogó kis barna szemeivel.

– Ezt én megígérem Önnek! – zárta le asszonyom a szót. – Valamint azt is, hogy kezes leszek aztán, – máris az vagyok… – S erre persze Gora is, mint az imént, hamar odabólintott egy rövidet.

A kapitány szeme viszont lobot vetett előbb, – úgylehet még rám is nézett vagy egy pillanatig megbokrosodott szemeivel, – aztán szép nyugodtan nyúlt a tál után s úgy ahogy volt, halastól vágta ki a nyitott ablakon át… Majd felállt s kissé peckesen, szélesen lépdelt kifelé. Nem is láttuk akkor estelig, – s még csak akkor következett el a java.

 

*

 

Vannak ily furcsa esetek.

A halastál egy polgárnak éppen a fejére zuhant… a szomszéd városka polgármestere volt az illető, – aki bevásárlások végett jött be szekerével, – a nagyvásárra ment. Az ütéstől, – vagy ijedtségtől-e? elájult a szegény, lefordult a kocsiról s olyannyira szerencsétlenül, hogy fejjel egy útszéli kőhalomra bukott… még ájultában is azonban a szekérülést szoríthatta görcsösen a kezivel, mert magára szakította még ezt az ülést is: s még az is nagyot koppant utólag a fején. Már pedig ez vasülés volt, – magyarázta nekünk estefelé nagy élvezettel a sok cseléd… (Mivelhogy ennyi baleset: szinte nevetnivaló csakugyan.) – Mert mindezek tetejébe bizony még a vendégoldalban is megakadt a lába… nem is igen értettük eleinte, mikor a sikoltozás az ablakokba csalt, – mért vonszol így a szekér maga után vagy nyolc-tíz méternyire még egy szerencsétlen, feketeruhás alakot?

S amikor már el mertem hinni magamnak a csodát… éreztem teste melegét – ahogy mellém simult… – mialatt így egymás mellett néztünk ki a keskeny ablakon, – majd elájultam a váratlan örömtől magam is.

Mit bántam én már e világot, örök zajgását és forró jajjait…

Kóbor kutyák marakodtak lenn az utcán, ették már a jó halat.

S engem is valami láz, szilaj, vad örömök sodortak Isten tudja mifelé…

– Ittmaradok, ittmaradok, – folyton csak ezen ugrált a szívem.

Bizony furcsa boldogság volt ez is akkor délután.

Mi hallgattuk a lármát, bámultuk a tömeget, láttuk azt is, mint mossák le a feketeruhás alakról a vért… s mindez együttvéve, bárhogy kavargott is, bomladozott, úgy állt bennem össze mégis e kép s lett nehéz időkben vigasztalóm, – mint legédesebb álmaim.

A halastálat felemelte s bólógatva, jó sokáig nézegette valaki.

Tanui lettünk annak is, mint lépdel oda maga a kapitány is a kocsihoz, – dölyfösen tör magának utat, s jelenti ott be magát, harsány szóval zordonul, hogy ő maga volt e baleset okozója, senki más, – vállalja hát a felelősséget is érte, s mutatóujját felemeli tulajdon háza felé.

Egy kis mosolyt is figyeltem meg ugyanekkor asszonyom arcán. Mintha csak ennyivel, – e röpke semmiséggel akart volna felelni neki. S úgy pihegett is utána… csupa forróság volt, – fel is állt…

A szerencsétlen idegent, ahogy később Gora mesélte nekem, kórházba szállították el még aznap délután… s mint megtudtam utóbb: egyik szemére bizony megvakult… S bár úrnőm akkor este úgy beszélte meg velünk, hogy pénzt is, élelmet is naponta fog ő beküldeni neki… Nem volt azonban módja rá, hogy ezt meg is tegye… – s hogy mi gátolta meg? – elmondom azt is itt egész részletesen.

Csak el ne feledjem előbb, amit akkor este beszélt.

Gorával aznap különben is sokat susogott. S hogy benyitottam hozzájuk estefelé, – ott állt ő egymásba nyíló két szoba közt, s a függöny szövetébe fogózva, száraz, tüzelő szemmel magyarázott éppen valamit:

– Ne fecsegj annyi ostobaságot Gora – szólt rá indulatosan. – Minek azt annyit firtatni, ki-mi vagyok én? Aki látszatot emleget – az sokkal becsületesebb. – Mert hogy milyen vagyok aztán csakugyan, s hogy mit is gondolok – és mit viszek a sírba majd: – afelől én számadással senkinek se tartozom. De nem is való az mások elé… az ember maga se tudja tán mire való?

Majd odafordult hozzám – s csak ennyit mondott nekem szinte ridegen:

– Maradj csak itt, – mi várunk most egy keveset.

S hogy mint töltöttem el aztán azt az éjszakát? Háborogtam – dideregtem, mint a lázbetegek. De túlsok is volt az, ami rám nehezült, – sok az édesség, sok a nyomorúság. Gyönyörű nevetése, szörnyű sikolyok s az utcanép zaja, hullámra hullám, mint a vihar, – csak úgy tombolt bennem egyre, kergetett…

Csizmásan, széles köpenyemben ott ültem hát a szoba közepén, – s bárhogy vacogtam is, – nem igen volt ahhoz sem erőm, hogy magamra kerítsem a takarót. – A gyertya kanócát piszkálva töprengtem egész éjszaka.

– A szerelem gyilkos, – úgy mondják, – ijesztgettem egyre magamat… – S hátha szeretik is egymást, – ki tudhatja mi a titkuk?… nagyon is, túlságosan is szeretik… s épp ez az talán, amit halálos szerelemnek mond a világ?…

– Most szóval itt vagyok, – de mit keresek itt? S olyik pillanatban talán rámosolyog… s még a gyarlóságomat is együtt nevetik?

No de belefáradtam a sanyarúságba nagyon. S már azon tünődtem el épp’, hogy feküdni kéne menni már, – mit kínozom itt egyre magam? – Mikor figyelmessé kezdtem lenni valamire. Mintha éles sikolyok hatoltak volna felém – s nem is egy! – S ami körülvett és elborított: a sötét, – az is mintha meglibbent volna belé…

Iszonytató ám a természet nagy idegensége, közönye. – S nem ezt is csak úgy képzelem-e? S hogy felverjem evvel is az erőm?… Mégse töltöttem én további huza-vonával az időt. Mindkét pisztolyomat zsebembe nyomva be, s egy pillantást is vetve még a tükör zöldesszín sötétsége felé, otthagytam a szobát. Az udvaron éppen tökéletes volt a csend. – De menjünk feljebb is talán… mi újság az emeleten? Ám odafenn is csend volt mindenütt.

S mégis oly remegés állt be térdeimbe fenn a folyosón, – hogy meg kellett kapaszkodni valamiben. S alig állok ott is vagy egy pillanatig, – mikor közvetlenül a közelembe’ megint egy éles hang hatolt át a falakon… – Ebben pedig semmi tévedés! – Valami most végbemegy itt odabenn.

S nemsokára itt-ott már ki is vehető volt egy s más. A kapitány vad ordításai… s nyilván nagy tárgyakat is hajigált, – vagy hangtalan dühvel döntögette benn a bútorokat…. iszonyú némaságok után ugyanis egy-egy tompa zuhanás remegtette meg idekinn az ablakok üvegét… vagy enyhe csörömpölés futott azokon át… mint remegő, furcsa kis futamok…

Lenn a falak tövében pedig, a holdárnyékban ezalatt a cselédség is itt-ott lassan gyülekezett már az eresz alá. Ezek sugdosódni kezdtek odalenn, – egyikök még halkan fel is pisszegett… s én viszont a teljes fénybe’ fenn, – vadul ágaskodva, lapulva, úgy nyúlhattam el ott, mint holmi álomalak… Hol az ajtót tapogattam, hol a falat, – kilincseken bíbelődve átkozódtam tehetetlenül…

– Szabad-e megmozdulni? – mi most a tennivaló? S vajjon nem ártom-e bele magam ostobán és olyasvalamibe megint?… Sehogyse tudtam eldönteni, mit tegyek…

Nyilván a maiakért tartott egy kis számadást… – S még Gorát is megrugdosta talán… az ő jajgatása volt ugyanis időnként a leginkább kivehető. Egy pillanatban aztán, mint a trombiták, úgy elsöpört egy kiáltása minden egyebet.

– Átkozott legyen a gyermek, amelyet hordozol, – hangzott a falakon át, – átkozott legyen a perc, amelyben megismertelek… S egy lövés dördült el a szó után.

Hogy mi adhatott akkor oly erőt? – vagy az ajtó mégse volt elég jól bereteszelve talán, – annyi tény, hogy egyetlen nagy nyomásra mégis engedett s én bizonyos külső helyiségeken átugorva, ott álltam egy szétdúlt hálószoba küszöbén.

S itt utamat is állta nyomba’ valami.

Hideg volt és szinte kevély a pillantás, mely felém világolt s elsuhant. A barátnőm szemei voltak ezek.

Ott állt ő egy ingben, vörösbóbitás papucsában s a férje karját fogta szelíden. Az háttal fordulva felém, épp akkor emelt le a fogasról egy másik karabélyt…

– Térj eszedre, Kázmér, – csitítgatta felesége csendesen. – Holnap is van nap, – legyen úgy, – megbeszéljük ami keserít… még mindig én vagyok én… – Ilykép fáradozott vele, símogatta kezét…

Ám ezt nem érdekelte már a szó. Kábultan álldogált a szoba közepén… rettentően részeg lehetett.

– Nem! – csapott egy kisasztal kellős közepébe hirtelen. S még innen is sok mindenféle repült szanaszét.

– Megmutatom én még, ki vagyok! – nyakaskodott egyre vadul. S e hangokra Gora még furcsábban kezdett el a szőnyegen ide-oda hajladozni, mint a sás. – Ott térdelt ő ugyanis a cserepek közt… – kicsit tán túlközel is a kapitány lábaihoz. S már a távolságot kezdtem el éppen mérlegelni, – vajjon hány lépéssel ugrom oda? – s hogy hátulról ha rávetem magam… ledöntöm akkor, mint a zsákot s megkötözöm őt… mikor szembefordult velem, – észrevett.

– Hát te mit keresel itt? – kérdezte szinte nyájasan. Csak épp hogy a bajszát szippantotta be kicsit a foga közé.

S még várt is vagy egy pillanatig. – Ám aztán lassan, hidegen, – mint a kutyára, felemelte rám a fegyverét.

– Ide lőjön, ide! – kiáltottam ekkor én, szélesre tárva ki előtte mellemet. S mily boldog voltam én e szótól is, mily részegült! S hogy mennyit sírtam én még másnap is ezen!

Ám ami azokban a pillanatokban fel se tűnt s csak jóval utóbb kezdte foglalkoztatni képzeletem: az a következő apró furcsaság. Hogy az én barátnőm voltakép le se fogta férje kezét, mikor az célbavette s pontosan a szívemet, – de sőt, mintha átszellemült, vagy várakozó mosolyát figyeltem volna meg az arcán… megint egy kis mosolyt! – s hogy ez nékem szólt-e csakugyan s hogy büszke volt-e rám? – vagy evvel is csak ingerelte, nevette tán a duhajt, – nem tudtam ekkor se mire magyarázni, ma sem tudom. Bárhogy volt is a dolog, – annyi tény, hogy még akkor se voltam képes levenni róla szemeim, mert nem akartam vele betelni s utolsó pillanatomig.

– Takarodj, – szólt ekkor rám a kapitány. S az ágyra valahova dobta le a karabélyt. S mintha csak elfújták volna róla mámorát is teljesen.

Oly zilált voltam úgyis, csupa fájdalom… – mitse feleltem hát a szavaira. S erre gondolni ma jól esik. Meghajoltam úgy, mint rendesen – s mentem is már kifelé. – Ám az ajtót kinn a folyosón, miután hangosan becsaptam előbb, óvatosan kinyitottam újra kicsit, – hogy figyelhessem újra, mit csinál…

S még csak itt kezdődött el a kín, a gyötrelem…

– Mért kell így élni, – így szenvedni valakitől? – S épp annak, akit egész szívemmel s úgyis oly csodálkozva szeretek… S bűnösnek éreztem most már magamat is.

Őgyelegtem, fel-le jártam s mindenre készen szorongattam újra két kis pisztolyom. Ha netán elkésem az ugrással s megöli őt? Nos, akkor is – abban engem mi sem akadályoz: bemegyek, – letérdelek a halotthoz előbb s megcsókolom őt a homlokán. S ha kérdőre von azért, vagy rám rivall, – még akkor se mutatok én semmi haragot, – odaállok ám az úr elé s tudomásul adom, hogy magyarázatképen súgni szeretnék valamit a fülébe… s mialatt megteszem ezt, hátulról, orvul agyonlövöm őt… Ilyesmiken képzelegtem, háborogtam szüntelen. S olykor bizony megrázott még ettől is a zokogás… S mi történik akkor, ha most idejön… ha mondjuk, megjelenik itt a folyosón… nos, akkor se megy el mellettem oly könnyedén, mint azelőtt… mert a csizmájára lépek ám, – s fel is ajánlom itt mindjárt egyik pisztolyom…

Így, vég nélkül zakatolt bennem a lélek, mint a kovácsok. – Dideregni kezdtem utóbb az éj hidegétől, – bizony későre járt az idő. Az ablakok alól is elvonult már a cseléd… Még olykor hallgatóztam is… ám alig-alig hallatszott már a szava. Csak oktató, gonosz suttogatásából fogtam el időnként valamit – s oly rossz érzés futott át ettől is a tagjaimon: mintha gonosz tüzeket, vagy fekete fátylakat lengetne felém a szél.

– Ne tedd, ne tedd, – hallatszott előbb.

– Mért nem mondod akkor? – vetődött felém zaklatott sziszegése. – Miért nem dobod ki te magad? – Vagy kidobjalak, azt akarod?

– Megígérem azt is – nem iszom. – No még mit akarsz? – Csak aztán jaj lesz nektek is! – és úgy vigyázz!

Ámulva hallgattam e szavakat. – Szigorúbb lesz vele, hogyha nem iszik?

– És ha gyertyafoltok voltak csakugyan? – kérdezte megint, és szinte nevetett.

– Ezt a rongy szipirtyót pedig eltaposom itt, – mert ez az, aki lázít téged ellenem… – hallatszott még a szoba felől. Aztán el is némult minden odabenn. Kiment-e talán, vagy ledőlt valami kereveten? – egyszóval: hogy hova tűnt az éjben, nem tudom.

Később, hogy hajnalodott, – oly zöldesszínű szép lett túl a tetőkön a világ! – mintha horkolása lett volna még itt-ott hallható. S még nagyobb lett utána mindig a csend.

Végül pedig: Gora csoszogott még át a folyosón. Hogy észre ne vegyen, visszahúzódtam előle: hamar, az eresz kádja mögött bújtam el.

A derekát fogta megint s mint a sisak emelkedett ki kemény könyöke túl a fején. Lassan csoszogott a szobája felé… s a gyertyája miatt olykor meg-megállt, hogy megója tüzét s eközbe’ nagyot köpött le az emeletről, mint a kocsisok. S persze hogy makogott is és átkozódva hadart… de bizony hogy meg-megrázta még őt is a sírás…. s így, mint akit a forgószél kavar: elegyíté jajját és felháborodását iszonyú habarékká. Majd kulcsa csikordult, – s oly erővel vágta be maga után a padlás-feljáró vasajtaját, hogy csak úgy kongott utána s még hosszasan a magános folyosó.

 

*

 

Másnap persze: mintha lidérc feküdte volna meg a házat. Úrnőm, mint látszott, bezárkózik s a kapitánynak is nyoma tűnt. Csak Gora meg én lebzseltünk a nagy lakásban egyedül, – ő gonosz pillantást lövellve maga köré, mintha fel akarná velök égetni még a bútorokat is… úgy csapkodott a szobákon, vadul kaparászott… – megúntam ezt a dögöt.

El is határoztam hát, hogy megyek el innen, – mi dolgom itt? – s már fordultam is éppen kifelé, az udvaron át, mikor ő pisszegett oda felém.

– Sst, – intett oda nekem. Odaléptem hát az eresz alá.

– Essen a nyavalya beléd, te vagy mindennek az oka, – susogta felém s nyomban visszavonult.

– Én? – ámuldoztam előbb. – Hülye! – kiáltottam be neki a nyitott ablakon át. – S azzal mentem is… Sokalltam ezt. No de most? – hogy hova vezet most az út?

A mesteremet hetek óta kerülöm, az iskolát is kerülöm, – üzenek, – nagyszerű kompozíciókról mesélek társaimnak utcasarkokon s ennen hazugságomtól villog a szemem – most menjek el éppen oda? – s mit mondjak ott?

Kár lett vón’ áltatni magam: nem álltak jól az ügyek. Neheztelt rám a mester is, – sehogy se volt megelégedve velem… – tudtam is ezt, hisz nem titkolta ő ezt maga sem.

Így álltam akkor, – mint az ujjam, olyan egyedül. S amire csak gondolni mertem, keserített. Apámnak is egyre szűkebbszavú levelei jöttek… s hogy haragudnék, afelől ugyan egy szót sem írt, – csak épp hogy keveset írt. Nyilván szelet fogott valami felől az öregúr, s amit megtudott, az nem okozott neki örömet. S mi lesz még akkor, ha majd eszibe jut s beállít egy nap ide, mint látogató? Mit csinálok itt vele? – S már láttam is őt: amint megjelenik majd az apám, – benyit az ajtón s rögtön meghajol… meglátja majd a kapitányt is és egyre csak hajladozik…

No de meg kell vallanom azt is itt, szégyelltem volna már az öreget. Tépett szakállát és foltos ködmönét, de bizakodó meleg szemeit is, amelyekben itt-ott felgyúlt olykor valami kis fiára-hiú fény… vidékies beszédét is persze, s nagy heje-hujjázását a jó ebéd előtt… s ahogy szakálla tövét vakargatta néha, el-eltűnődve míg evett… s úgy rágott eközben, mint egy jó malom… Mindez bizony nem igen volt idevaló. Szerencsémre arról tudósított éppen, hogy beteg, – s nem gyalázat-e vajjon ez is? Hogy ennek örülök? – Beteg az apám s tán két bottal biceg a falukon át szegényes kocsijához, podagrája miatt… S így szerzi meg azt, amit nagyszerű fia tőle követel? – – Édesanyámra s az öcsémre pedig, – még gondolni se mertem ezekre soha.

Csupa fájdalom volt a szívem… s zavart a nyugtalanság keresztül-kasul a városon át.

Bekukkantam itt-ott templomokba, kapualjakba dúgtam be a fejem – néhol még rajzoltam is: kocsiút-jelző kövekre rakva fel a lábam… s aztán boldog keserűséggel szélnek eregettem a rajzokat is, s odafüttyentettem még a szélnek is… Így jutottam el aztán a piactérre valahogy. S itt megálltam a sátrak előtt.

De keserű volt a szívem! – Nézz csak oda, – hol is álltál te az állványoddal valaha? – Így biztatott engem a nyomorúság.

– Haj, mikor én még ideállítottam fel az állványomat egykor, – milyen más is volt még az én egész életem! – Mennyit rajzoltam én akkoriban, – de olvastam is, hegedültem is épp eleget, – mindenhez maradt akkor időm. Filicaja olasznyelvű költeményeit is ez időtájt vettem épp elő, ama remek balladákat Sobieskyről – s egész könnyen szedtem be az olasz szöveget. S ma már talán olaszul se tudok.

Ám aztán, mint a duhajok löktem el magamtól mind e bajt.

– Én vagyok én! – S szeretnek: az a fő! – kiáltottam bele a szélbe… s nagyokat lépkedtem a hegyilépcsőn felfelé… de megintcsak megállított itt is valami. Messzi lenn lányok labdáztak ugyanis egy kert fái között.

– Mért sütöm én le mostanában a szemem, ha lányokkal találkozom valahol? – kezdtem el töprengeni magamon. Hát olyan nagy a szégyen rajtam, hogy így lapulok? – S hova lett hát bátor kiállásom is akárki elibe? – Vagy mi vagyok én, cinkos-e? betörő? – Hiszen úgy búvok én már, mint egy Grigalszky nevű társam, – e fura lovag, – aki bezzeg csúnyán lecsúszott… hamisításokra vetemedett… – S a csontjaim is csupa vénség, – az lesz itt az igazi baj!…

S egy kékruhás kis alak, egy kislány képe jelent meg a szemem előtt a pillanatba’ megint… Rég nem láttam őt, de nem is akartam látni talán, – még az emléke is keserített. Pedig hogy tudtam én egykor örülni neki – mosolyának, – villogó szemeinek. Vele kezdtem ki egy év előtt.

Kövérkés volt, olyféle, mint az almák, jókedvű lányka volt. Többször találkoztam véle plantage-okon, utcán… s egy nap megpróbáltam, – mért ne tenném? – belenevettem a szemeibe… S íme: ő is visszakacsintott rám és nevetett. S így ment ez utóbb hónapokig, – s ennyi maradt is az egész. – S mily hűséges volt mégis irántam. Megfigyeltem egyszer: Mária mennybemenetelének napja volt… teli volt deli legényekkel a tömeg… s hogy furakodott ő mégis utánam, – ide-oda repdestek szemei, – vajjon ott vagyok-e? – S hogy fellobbant azután: tiszta piros lett, mint akibe belekap a tűz… Ott álltam ugyanis épp szembe’ vele, – jókat szippantottam a pipából s kinevettem őt.

S ami fő: már azt is tudta rólam, mi vagyok. Hogy festő vagyok, művész, – nemesek között is valaki. – Egy alkonyatkor két nagy képet cipeltem a hónom alatt valahova s ő jött épp szembe velem. Ámulva megállt előbb az úton… s én viszont: micsoda vidáman haladtam el előtte, fülem mellett egyik ecsetem… S fennszóval fütyöltem is valami dallamokat oda, – hadd gyönyörködjék bennük, amíg elhaladok.

Így volt, elmúlt. S hogy így elmúlt: vajjon mit tehetek?

S hogy megláttam messziről a gátak vonalát, – szinte szaladtam is: ott volt már a Visztula. Az ily látványtól mindig reméltem is valamit… – Vizek partjain ugyanis mindeddig megkönnyebbült még a szívem. – S csakugyan: köd ült éppen lenn a folyón, amit olyannyira szeretek… Az iszapos, kiöntéses partok egy magas meredekét választottam ki tehát… Körül akartam nézni kicsit. – Rég nem voltam itt… nem jártam én már akkor ide sem.

Be szép is volt pedig e táj, – s ilyenkor volt csak érdekes!

Már kezdődött is lenn a tavasz, mégcsak nem is itt, valahol messzi lenn (én mindig megéreztem ezt: oly furcsa szagokat hoz ilyenkor a szél…) – De már a folyó is kezdett piszkosan habzani vadvizeitől, – párákkal és ködökkel pedig úgy teli volt itt a levegő, hogy egy-kettőre szinte testemhez tapadt a ruhám. – A ködből itt-ott a túlsó dombokon haragos-vörös tűz csapott az ég felé… Nád és sás törekével tüzeltek ott a halászok. Voltam is egyszer náluk, kedves emberek. – Jól megjegyeztem mindezeket, – határvonalakat, s ami kell, – s már indultam is épp’, hogy megyek el innen, – szép lassan hazaballagok… mikor két ember haladt el előttem egy hevenyészett gát felé.

– Biz’ Isten ez az! – Nézd csak azt a gyereket! – intett oda felém az egyik alak. S oly furcsán vihogott. No de mentem is utána mindjárt, mint a bolond.

– Rólam beszélt Ön az imént? – toppantam oda… Megállt az úton.

– Hát nem te vagy a kapitányné szeretője? – kérdezte vidoran.

– Te vigyázz csak, mert oldalba bökünk – szólalt meg a másik is – mikor megmozdulni látta kezem.

– Vágj csak oda neki komám, sose félj – nevetett ki jószívűen s ugyancsak az első ladikos. S szemeiben csak úgy ugrált az öröm. S ezzel aztán végig is mértek alaposan s mentek is mind a ketten odébb.

Engem pedig valósággal megsemmisített ez a szó. Elhűlve bámultam utánuk, az ajkam remegett.

– Hát így vagyunk? – hogy képes ezt gondolni rólam valaki? – ámuldoztam előbb. – Nem oly nagy e város, körülfut itt hamar a hír. S hogy a kitartottja vagyok? ezt sugdossa rólam, aki lát? – S ezt képzeli tán a mester is? – Elöntött a hideg veríték.

Hát nem ő mondta tegnap éjszaka? – maga mondta neki szószerint a kapitány: mért nem dobod őt ki? – s ki mást érthetett e szó alatt?

De mért kell akkor elviselnie, hogy itt legyek? – mi készteti, kényszeríti erre valaki? – Vagy olyannyira könyörtelen szívű ez a nő?

Át kellett hogy érezzem a kapitány nagyobb igazát. Aki karperecet csörget a kezén… s délutánokon át heverész… s egy fiatal fiút vesz játékszerül ide – oly szívtelen… hisz mindezzel szemben csak a kapitány oly igen komoly pillantásait kellett felidéznem újra magam elé…

– Hiszen ez az asszony csal! – kiáltottam fel és olyan keserűn, mintha most eszmélnék csak igazán, s való-értelmére mindannak, ami gyötört…

– No lám – hajtottam le megadással a fejem. Hiszen meg is csókolt akkor… – állapítottam meg szomorún. – Velem csalja meg az urát, lehet az? – S megállottam egy kis tér közepén.

– De vajjon megfessem-e még? Most mit tegyek?

Ma is előttem áll e kis piac és színes sátrai: ez volt ama híres karmelita-kert s fölötte állt az ősi Piasek. – Enélkül én tovább élni úgyse tudok! – suttogtam magam elé csendesen.

S ama kolostor kertjében azután, hol a hagyományok szerint egykor Jadwiga sírt, – egy koszorús kis oltár elé térdepeltem ott le magam is és úgy zokogtam, oly sokáig, mint az elveszett.

– Most adj jelet, – hogy mit tegyek? – S hogy megfessem-e még? – így esdekeltem a kereszthez hosszasan. És megígértem ott, hogy gyónni megyek, holnap áldozok…

S akkor tettem első fogadalmamat is, hogy itthagyom őt, – megesküdtem rá, hogy elmegyek, – úgy eltűnök innen mindörökre, híremet se fogja hallani!

Igen, Olaszországba megyek, mert odavágyom, s megélek ott bármiből is, – porcellánra vagy elefántcsontra fogok festeni.

 

*

 

A történtek után még aznap este utamat állták kinn a folyosón s átadták üzenetét. Hogy ne dolgozzak most a régi helyemen, menjek néhány napra máshová talán, – iskolába, szabadba ki – dolgozzam addig ott, s ne érdeklődjem addig utána, ő beteg. Így is tettem hát, – szigorúan a parancsa szerint. Ha ő kívánta tőlem, hogy ne tudjak valamiről… elnémultam ilyenkor – firtatni nem is akartam az ilyet…

Ám a bajt titokba’ tartani sokáig mégse lehetett. Orvos jött a házhoz, nem is egy, – vermekből vederszám hozták a jeget, – egyszóval: kiderült, hogy elveszítette gyermekét. – Koraszülése volt s ő nagybeteg… Élet s halál közt vergődött akkor hetekig. S eladdig én egyszer se láttam őt.

De nem is óhajtottam volt így látni talán. Egy nap, mint más… alig is mertem én már megkérdezni valakit. Ugyanaz volt úgyis a felelet… Hogy sárgán, kimerülve liheg függönyei mögött, s olykor: hogy árnyék-alakokkal küzködik. S minek mérgezze meg szívemet ez a látvány? – Inkább maradjon meg bennem sértetlenül annak, ami volt, s ahogy elképzeltem őt: violái között… Így terveztem ugyanis újabban egy képet róla.

S ha meghalna netán, – meghalok akkor magam is, – oly biztos voltam én már efelől… Hiszen élet és halál, mint távoli táj, – oly messzi volt… S már-már talán csak messziségből érdekelt.

Csendesen énekelgetve sokat dolgoztam akkor odalenn… Ki se mozdultam a szobámból hosszú hetekig. S bár enni is alig ettem itt-ott valamit, paraszti jószínemen sem esett semmi változás. Erős fiú voltam az igaz. S ugyan Gora is buzgólkodott akkor értem, meg kell hagyni: le-leküldözgetett mindenféle jót, – nem kellett azonban úgyszólván semmi se nekem… úgy ahogy volt, máris küldtem az egészet vissza neki. Mindössze valami sajtot, egy-egy almát tartottam ott és kenyeret… volt azonban eset rá, – még ez is megmaradt. S a hulladékot viszont: különös kedvteléssel mindig ugyanabba a kuckóba vetettem oda, mintha gyűjteném… nyakig ért különben is szobámban a piszok… mert azt se tűrtem el, hogy takarítson, ilyesmivel zavarogjon nálam valaki.

Egy kivert macskát mentettem meg utóbb… s jócskán felhízlaltam a sok hulladékkal az öreget…

Akkor festettem különben egy újabb önarcképemet is – s ez sokkal jobb volt már, mint ama régi, fuvolás… (Sajnos azonban ez elveszett.) – Egy szemernyi se volt már ezen olyas, ami cafrang, vagy akár henyeség… komoly arccal ábrázolt s mégse tűnődve, – tükör előtt. Oly fiatal férfit mutatott, aki mintha nézne, elmerülve figyelne valamit s mégse nézés már az övé, vagyis a szemtengelyek párhuzamosok s a tekintet mégis határozott volt azon, de hideg.

Világoszöld ruhában festettem le magam, mert ez volt a kedvenc színem akkoriban. S ami magát az anyagot illeti: egy remek-erős, zöld szövetet idéztem vissza magam elé… Gyerekkoromban láttam ezt. Olyan volt a színe már a messzeségből, mint az álom. Nyolcvan vagy száz éves köpeny lehetett, sűrűszövésű, tömör. Apám egy nagyúri kiárusításon vette valamikor. S ez volt önarcképemen a ruhám.

Két macskát is festettem ugyan képpel egyidejűleg. Döglött halakkal mulattak azok színjátszó kagylók között… Egy színes vázlatot is készítettem a Visztula árterületeiről, tüzekkel és szürke füsttel… Majd lefestettem fejből ama kékruhás, kedves mosolyú lányt… s a tervem az volt, hogy e képet ajándékul küldöm el neki… s ha netán a bajból most kilábolok is… A többi pedig szépen itt marad… – s hogy mire méltatják, hova teszik, nem igen érdekelt. Csak épp hogy szörnyű világítás volt a szobámban, – s már-már el is romlottak a szemeim.

Később, olykor kivittem hát mégis a vásznaimat, – különösen ha borús volt az idő… S a szobám közelében dolgoztam ilyenkor kinn az udvaron. Nem tudom, vajjon más is nem így van-e vele? – a borulatok nyugodt világa mellett szeretem én ma is még ellenőrizni színeimet, s ami hiba bennük itt-ott akad, ilyenkor kijavítom. Régi fortélyom ez, s épp ott és akkor jöttem erre rá. Ily alkalmakkor nem egyszer megesett, hogy elment mellettem a kapitány, – ám a figyelmére se méltatott egy ideig, alig hogy visszaköszönt… Az istállókba kellett erre járnia, – s így volt is alkalmam, hogy megfigyeljem őt.

Csodálatos volt a csend és a csendet követelő nagy tompaság, amelyet arca kifejezett. Szörnyű lehetett ez a némaság odabenn, – mint akinek merőben üres lett, vagy megbénult a szíve. Az arca semmiről se beszélt, csak épp hogy puha volt. – Hogy-hogy nem történt aztán, – egy nap aztán mégis odajön… s olyannyira meghatották őt a képeim, – leolvastam ezt a szemeiről, e művészet őt mennyire lenyűgözi… Majd meg is szólított és igen barátságosan:

– Már jobban van a feleségem, – fordult oda felém. – Nagyon féltetted őt?

– Jobban mint az életemet, Uram, – válaszoltam neki csendesen. Ő pedig felemelte rám a szemét… s csodálatosképpen: szeretet volt a mosolyában. Mint aki olyat hall, ami jól esik, amiben kedvét lelheti… s mintha még buzdított is volna szeme…

S ami engem illet: pár szót akkor mondtam is… régen sajgó, érzésektől agyonfáradt szívemen úgy látszik könnyített a vallomás…

– Én úgy szeretem őt édes Uram, – hogy elfeledtem érte szüleimet… – Csak ennyit mondtam ugyan, de majd hogy el nem borított a könny… s valami nagy ostobaságra is el nem ragadott a hév. Kezet is szerettem volna csókolni neki, vagy effélét… s ha megteszem: tán szégyellném is magam érte biztosan, – de hogy szeretni tudtam őt, azt ma se tagadom.

De szíves volt ő hozzám, meg kell hagyni maga is.

– Nem való vagy te ide, – mondotta szelíden, – alig is dolgoztál itt eddig valamit…

– Elmegyek én innen édes Uram… Nem maradok én itt, biztosítom, – lelkendeztem előtte szomorún. – Csak hogy megyek el így? – Itt hagyom őt, így betegen, s még az arcképét se csinálhassam meg, édes Uram!…

– Rendbe’ van – mondta ki végre határozatát. – Csak aztán el ne feledd nekem addig is… fiatal is vagy, szinte gyerek, – tájékozásod sincs elég az élet ügyeiben.

S miután még egy százfrankos nagy aranyat is odacsúsztatott egy képem alá, összecsapta sarkantyúit s tüstént tovább is állt.

S oly felemelő volt ez a köszönés is, – rendkívül udvarias. De mindenekelőtt: hogy a művészetemnek szóló tiszteletadás volt, – úgy fogadtam ezt.

De még a mester is meg volt akkor elégedve velem.

– Ezt csináltad három hét alatt? – kérdé hitetlenül. S úgy ellágyult az arca, mialatt végigmustrálta képeimet… ilyennek én még nem is láttam őt. – De mondott ő később egyebet is.

– Legkedvesebb fiam mégis csak te vagy itt, – e szóval lépett oda mellém s vállamra tette kezét. A lépcsőn mentem éppen lefelé.

– Mondd csak, hogyan élsz?

Ránéztem előbb, nem mindjárt tudtam felelni neki. (No de nem is igen kérdezett ő ilyeneket azelőtt.) – Mégis, utóbb félretéve minden aggodalmamat s mitse törődve már azzal is ha pirulok, – feltártam hát előtte is a szívemet, megmondtam néki kereken, hogy halálosan szerelmes vagyok.

– Ja úgy! – csapott a homlokára s nevetett. Úgy tett, mint aki tréfálkozó kedvibe’ van. – Most értem én csak a te dolgaid…

A mester ugyanis az érzelgésnek, effélének nem nagy barátja volt. Tudtuk is ezt, – rettegett is tőle már az egész iskola… S most éppen én: így kikottyantom minden titkomat? – Szégyellni kezdtem előtte magam.

– Nézze Mester, – mondtam néki nagyon komolyan, – meg is vetem magam ezért voltakép’, – de mit tegyek? – Aki művész akar lenni, idejét, életét kár annak ilyesmivel elherdálni, jól tudom. De vannak válságos pillanatok is… vagy nem ilyen a foganás? – S ha megbotlom az úton, az is lehet végzetes… s ezzel szemben áll aztán a híg és üres pillanatok hosszú sora…

– De miért is mondom el ezt Önnek, nem tudom. – A szerelem nékem komoly dolog édes Uram. S ha meg is tudná majd felőlem ezt az apám, – az anyám engem nem fog ezért elhagyni Mester, biztosítom. De vegyük úgy, hogy minden elhagy, tegyük fel, hogy boldogtalan leszek is… nos mi marad akkor egyéb? – Megyek akkor Olaszországba, – s megélek ott bármiből, porcellánra vagy elefántcsontra fogok festeni…

S a mesterem ugyan elmosolyodott itt-ott egy-egy szavamon, ám mindezekre most már mit se felelt. – Komor volt a tekintete, nyugtalan, – azon igyekeztem hát, hogy szóval tartsam őt.

Beszéltem hát erről-arról, beszéltem a terveimről is… Egyszercsak eszembe jutott valami más.

– Ami pedig a művészetemet illeti Mester, – próbálkoztam előbb óvatosan, – mindaz nem is az igazi még, amit itt ma bemutattam Önnek, biztosítom. – Egy violás kis arcképre gondolok ugyanis… s ha még az is úgy sikerülne nekem…

– Beteg volt ugyanis a modellem, – tettem hozzá kissé bizonytalanul. – S attól rettegek – mit gondol Ön? – betegségek után nagyon megcsúnyulhat valaki?

– Nő vagy férfi? – kérdezte zordonul.

– Nő, nő, persze, hogy nő, éppen az a nő, – válaszoltam néki sebesen. S így valahogy túl voltam hát ezen is. Épp akkor azonban nem akart odafigyelni rám. Ott volt ugyanis nem messzire már a folyó, – s nagyon szerette ő is e hepe-hupás, furcsa partokat. – Elnémult ilyenkor, – messzire nézett, elmerült… nem mertem volna megzavarni őt…

Mégis, utóbb, hogy leteríté köpenyét, pipára gyújtott, lepihent, – fütyölni kezdtem hát neki legalább – egyet-mást a kedve szerint, mert tudtam róla, hogy a füttyöt s a füttyös növendékeket is mennyire szereti. No de értettem is hozzá remekül! – Csak épp hogy odaintett a kezivel s már tudtam is, hogy mit akar, – egyre-másra szedtem hát elő szebbnél-szebb darabjaimat: cavatinát, operarészleteket… s még szent dalokat is. Többek közt ezt a régi-régi dalt, amelyet mint gyakran mondá, olyannyira szeretett:

 

Nem, nem a szívemért, Nem is a lelkemért, Aggódom a gyerekemért. Szűz Mária vagyok én, Asszonyok közt ragyogok én…

 

Különben lustán elheverve pipált, s hol a felhőket figyelte fenn, hol a pipacsutorát… S egy alkalommal, hogy pihenni kicsit abbahagyom: hát könnyel vannak teli szürke szemei. Hogy is mondjam el itt? – Hogy a büszkeségtől is mennyire dobogott a szívem! – Annál lágyabban kezdtem én bele megint… s hogy mennyire vigyáztam én akkor minden hangra külön! – De még ami fioratura volt, azt is hogy körülcirkalmaztam ám, – de kacskaringósan és kereken, – mint ahogy vidám szobrászinasok kavargatják és penderítik oda végül kanalukkal a nedves agyagot. – Egyszercsak megragadja kezemet s megszorítja csontos ujjaival:

– Két hét előtt meghalt az apád, – jelenti ki s félrenéz. – Egy szót se szóltam, – felültem a köpenyén. De ő még szorosabban fogta le a két kezem.

– S az anyád is, az anyád is – tette hozzá szemlesütve, borúsan.

– Meghalt az anyám? – kiáltottam fel előbb. S úgy elnémultam akkor igazán, – valóban, mintha villám vágott volna belém. Szótlan lettem, csendes, téveteg. S a mester aztán ami kellett, el is magyarázta nekem, – hogy egy utazáson, a költözködésük alatt, mint bokrosodtak meg a lovaik… s hogy velük együtt halt meg ugyanott az öcsém…

S én még egy ideig hallgattam is őt… sokféle szavait, – s aztán futni kezdtem tőle, fel a gát felé…

Ám a mester engem hamar utolért. Különben is erős ember volt nagyon, – hiszen mint favágó is tengődött az erdőkön hosszú éveken át… – de valami most meg is sokszorozta még az erejét. Ott tepert le mindjárt a fövényen s úgy ütött-vert, ahol csak eltalált.

– Oh, te őrült, te őrült, – kiáltozott eközbe’ vadul. S aztán zokogva rámborult.

 

*

 

Ragyogóan fehér volt az út, olyan, hogy még az alkonyatban is világított. Az erdő fái rézsutos rendben szaladtak elénk az útra le… s szinte forogni látszott az erdő körülem, mialatt vágtatva szeltük át…

A leggyorsabb lovakat s a legkönnyebb kocsit kerestem ki magamnak, – telt miből! – hiszen volt is már vagyonom.

S hogy minek is hajszoltam magam olyannyira, – nem tudom.

Időnként a fák sora egészen összezavarodott… kavarogva futottak le ilyenkor valamely hegyitölcsér szakadékaiba. Majd vágtatva fordultak vissza megint, fel a hegytetők felé, hol is derűsen bontakoztak ki, mint ritkás kis ligetek. A lovak patái pedig úgy csapkodták az utat, mintha meztelen hátakat vernének odafenn a hegytetőn.

Mikor egyszer elaludtam a kocsiban, nagy eső lett éppen, felhőszakadás. Oly mély volt azonban rajtam ez az álom, hogy hál’ Istennek: – ágyba tettek le valahol s nem eszméltem fel még erre sem. – Nem tudtam semmiről… s vele beszélgettem akkor mély-álmomban is.

Jól kipihenve magam utóbb, pipával a számban, lementem estefelé, hogy körülnézzek a fogadóba’ kicsit… s ott csavarogtam lenn az udvaron. – Egy lélek se járt akkor arrafelé s engem boldoggá tett e magány… Hogy megpihenhet bennem legalább itt a gyűlölet… Mert mindenkit gyűlöltem akkoriban, aki elémbe került, s heteken át engesztelhetetlen volt a szívem.

Eső után szép volt ez a táj. A vidék mélyén lustán terjengett a csend. Sziklák orma felett pedig egy-egy felhőrongy még itt-ott megakadván, tétován mozdult olykor… s egy madár kiáltott a fák között.

– Uáv, uáv, – kiáltotta olykor e madár.

Zöld kis liget volt ott nem messzire tőlem jobbkéz felől s benne almafák. Koronájuk tökéletes szép volt, valamennyié s kerekded gyümölcsökkel is voltak telitüzdelve mind… mint a mesék világa, olyan volt e liget. Tengerzöld volt a színe s a rendje, tisztasága csodálnivaló, – s épp itt, e zeg-zugos, bozótos vadvidék kellősközepén. Jól emlékszem e képre ma is s hogy mily sokáig álltam ott, – nem tudtam megválni e tájék közönyétől s újra meg újra ábrándozni akartam hatalmas csendje felett.

Mindazzal őt okoltam én, ami történt, s hiába tiltakozott ez ellen az ész, – minden csepp vérem ezt harsogta fülembe folytonosan. Hogy hívott engem haza s hányszor az édesanyám s hogy könyörgött most is utolsó levelében, – egy napig ha látna megkönnyebbülne talán… S egy napig se bírtam én ki nélküle… de még csak nem is ez! – Elszakadtam tőlük, idegen lett nékem az otthoni nép… Mióta megismertem őt, – tudni se akartam én többé semmiféle faluról!

S most én még haza is megyek, – éppen ide megyek el közibük?

S csakugyan, alig hogy megérkeztünk egy bizonyos itatóig s kisvártatva rá áthaladtunk szülőfalum piacán, máris fordultam volna vissza megint. Ott álltak ugyanis az emberek bódéik előtt, mint a medvék s mintha álmokkal volnának teligyömködve füleik, lassú mozdulatokkal hol egy csizmát, kerek kalapot, hol egy kacabajkát rakosgattak vagy emeltek, – pillantást is alig vetve az előttük elfutó kocsi után.

S mily nyomorult ez a város, mily szegény! – Ezt idéztem fel annyiszor magam elé? – Mintha összetöpörödtek volna benne még a házak is, – a piactér is szinte összezsugorodott, – a templomunk egyik tornya pedig azóta bedőlt.

Tíz éve nem voltam itt. Szülőim utóbb, hogy nevelőbe vittek innen, elköltöztek innen maguk is, s most akartak éppen visszaköltözni megint. Útközben érte őket ama baleset, s itt temették őket el aztán s az öcsémet is… őt, a szegényt, alig is ismertem én voltakép.

De nem is a házak, nem is a város… Se fát, se bokrot, alig találtam én már olyat itt, ami ismerős. A mezőt felszántották, ahol szőlőnk volt azelőtt, ott elburjánzott a gaz, ahol búzatáblák álltak, ott kiöntött a folyó, s még mezsgyéket, utat is újat taposott ki magának a nép, s a régit pusztulni hagyta szívtelenül. Persze, hogy is tartotta volna számon valaki, hogy egykor majd itt állok én s ily bolondul fog fájni minden kicsiségért a szívem.

S még alkonyat előtt felhágtam a magasan fekvő legelőkig is, hogy körülnézzek kicsit ott is, ahol annyit kószáltam egykor, mint gyerek… Nem vártam ugyan ettől se sokat. Csak épp, hogy megtegyem a magamét, s viszontlássam újra régi hegyeimet…

Fásult voltam. Sokáig álltam ott.

Ködös volt épp az idő. Az ormok felett vastagon állt a borulat, – alig láttam hát a hegyekből is valamit. Csak itt-ott tisztult fel néha magasan, a gerinceken egy-egy ritkálló fasor keskeny vonala…

Ám ekkor felhői mögül hirtelen kibújt a nap.

S egy sötétsárga szikla is lobot vetett ugyanekkor szembe’ velem… s elválva környezetétől, mint egy meztelen tenyér emelkedett ki magosan a táj fölé.

Nem tudtam mindjárt mire véljem, mért dobog úgy a szívem? – Ám aztán úrrá lett felettem is lassan a fájdalom.

Hányszor álltam én itt tétován, vesszővel a kezemben, vagy fűszállal a fogaim közt – s bámészan tünődve valamin, bizonyára azt se tudtam mire gondolok… S így hát ügyet se vetettem én e sziklára soha.

S most mégis olyan nekem éppen ez, mint a hazám. Mintha benne végre megtaláltam volna, amit olyannyira keresek.

– Majd erre gondolok talán, – mondottam magamnak szomorún.

S emlékezetembe véstem e látomást legalább… Hogy legyen miről eltűnődnöm olykor, ami megvár, – mert úgy éreztem: nem egyhamar lesz az, hogy én ide még egyszer visszajövök…

S ahogy kigyúlt, megmutatta magát, – épp oly hirtelenül húnytak is el a szikla tüzei. Ott hagytam hát a hegyeket is s ballagtam egyedül szép lassan hazafelé…

A nagybátyám számára pedig két aranytallért kötöttem le évi fizetségül még aznap éjszaka, ha megőrzi vagyonomat s mindent kiszolgáltat pontosan, ami jár nekem. Ugyanekkor, ékszert, pénzt miegymást, ami érték, magamhoz vettem az egészet – s körül se néztem többé, semmi sem érdekelt…

S csak másnap reggel mentem ki a temetőbe.

S ott megfogadtam újra, hogy Olaszországba megyek.

S ott megesküdtem rá, hogy nem szeretem őt.

 

*

 

Nem hogy megcsúnyult volna, még szebb is lett, mint volt azelőtt. Sápadtsága elmélyült, szemei még nagyobbak voltak, sötét tüzük pedig el-elboruló… Mintha felhők járnának olykor ez arc előtt, az hol elborult, hol kiderült, s tán e borús mozgalom is volt az oka… szépségének valami hatalmas, vagy megrázó ereje volt akkoriban.

S mégis, mindez vajmi kevéssé tudott már hatni rám, – legalább is ahhoz viszonyítva, milyen bolondja voltam azelőtt… Mintha megszakadt volna bennem valami: olyan lett a szívem. Közönyös voltam, tűnődő, szórakozott. Az volt az érzésem, hogy már-már nem is szeretem, inkább csak figyelem őt… S mégcsak mondanivalóm se volt!

Nem is oly rég’ pedig: nem győztem a fellengzős szavakat kitalálni szilaj szemeiről… s még a szobám falára is verseket írtam fel a ködökről, amelyek arcát körülremegik… – Most, mialatt festettem őt, sokkal józanabbul fejeztem már ki magam. Hogy éppen ez az örök mozgalom az, ami szépségében olyannyira érdekel, – ezt vagy effélét hangsúlyoztam előtte is néhanap – s hogy nem is hiszem hát, hogy könnyű lenne majd a feladatom.

Mondogattam, hittem is ezt, mégse törődtem én már magával e munkával sokat. Csak épp, hogy túllegyek már ezen is. – Úgy fogtam hát fel, mint a megbízást, – Jó legyen a kép – az a fő! – s aztán elköszönök szépen, s elmegyek.

Gondtalanul kentem hát fel előbb a zöld alapot s ahhoz kikevertem egy pirosas-lila színt… mert régi gondolatomat, a violákat, mégsem akartam feladni egészen. Zöldet veszek és lilát s ehhez az arcnak és kebelnek egyetlen mély színét, – ama gyönyörű sárga színt, amelyről annyit álmodoztam mint gyerek… Ilyesmi volt a terv – s a többit rábíztam a pillanatra, majd csak eligazít…

Csak éppen a ruhájával nem tudtam tisztába jönni sehogy. Mert hiába vétettem fel vele egyik öltözetét a másik után, semmi se volt a színeknek megfelelő. De sutba is vetettem aztán mindezeket, valamennyi bolondságomat… s egész más, könnyedebb színekre szántam rá magam. Libegő legyen majd a kép – s épp ebben legyen majd a mozgalom.

Felraktunk hát egy tornyos frizurát, – kemény derekat vétettem vele fel – s egy lágy ruhát, hogy e kettő is egymás ellentéte legyen… De fényt is akartam a fej mögé, – oly mozdulatlan, néma fényt, amelyről nem tudni, honnan ered…

Fütyörészve azt csináltam vele már, – úgy ráncigáltam őt, ahogy csak jól esett. – Nem függök én tőle semmiben, – nem is kértem én, hogy pártfogoljanak, – a munkám felől pedig senkinek sem adok számadást…

– Vannak hazátlanok is, – hát az vagyok, – megyek hát innen is el! – ilyesmi mozgolódott bennem szüntelen… S ezért is fütyörésztem akkor oly sokat.

– Ág voltál, fatörzs lettél, gyökeret kell hát eresztened valahol, – de nem itt! – hallottam anyámnak intő szózatát… s gúnyos nevetését is, amellyel úrnőm szeme közé nevetett…

– Ez az én fiam itt! – mondotta neki gőgösen.

Persze: ő maga is megérezte rajtam mihamar e változást. S meg is akart annak felelni talán, mert egy napról a másra, mintha meggondolta volna magát, kezdett ő is máskép bánni velem. Azzal kezdte, hogy már nem is tegezett – oly becsmérlőn se beszélt velem soha többé, mint azelőtt. Enyhébb lett, sokkal szelídebb. Oly nyugodt volt olykor valóban, mint a tej. S oly édes is…

– Mikor utazik el? – fordult hozzám váratlanul egy napon.

– Mihelyt ezt a képet befejezem itt. – Oly bágyadt volt a pillantása, – felnézett reám…

– Én az ily halálos könnyedséget – szeretem is, – tudja jól… – jegyezte meg enyhén, kissé gúnyorosan.

– Miről beszél Ön voltakép? – Miféle halálos könnyedségről Asszonyom? – Nem szoktam én bölcselkedni, nem is kenyerem. Én csak egyet mondhatok: – Hogy Önt szeretni többé nem tudom. – De csendesen kell ülnie…

– És miért nem tud szeretni, mondja csak!

– Honnan tudom én azt? – Nem is kutatom.

S azzal dolgoztam is nagy vígan tovább. S hogy víg voltam-e csakugyan? – Ránkborult megint ugyanaz a csend. Szinte örökös volt már ez a csend. Gorát vidékre küldte volt, egy kastélyukba küldte ki… S kezdetben ez még jól is esett, hogy a munkában így senki se zavart…

– Hogy bír így élni, ilyen egyedül? – töprengtem felette mégis nem egy éjszakán. Hogy egyetlen barátnője nincs, – vagy ő maga is azt akarja, hogy ez így legyen? – S mit fog itt csinálni most, – ha most majd én is elmegyek?

– Ezt a kis képet Önnek hagyom itt, – ha elfogadja tőlem Asszonyom, – próbáltam őt kiengesztelni előbbi szavaimért. Csakhogy ő nem az a fajta volt… nem az volt, aki adományokat fogad el.

– Úgy, úgy, de minek? – S a szemem közé nevetett.

– Azt látja magam sem tudom.

S megint csak hallgattunk egy ideig.

Ő csengetett és teát hozatott… Magam egy kék kis korsót festettem épp az asztalán… s elmerültem annak gyönyörű színeiben.

– Tán szerencsém is az, hogy nem volt gyerekem, – fordul egyszercsak oda felém. S némán emeli rám a szemét… E kérdés furcsa volt. – De nem is vettem arról tudomást. Úgy tettem, mintha nem is hallanám.

– A férjem milyen zordon mostanában, – veszi észre? – kezdi megint.

– S mit szól Ön ahhoz is, hogy nem iszik?

Nem értettem őt. Nem tudtam megérteni mit akar? – Azt hiszi tán: zavarba jövök emiatt, vagy elpirulok? Vagy csúfolódni akar ezzel is? – Kihozott a sodromból e furcsa közeledés.

– Számomra oly bonyolultak, de nemcsak azok, kínosak is egyes ügyek, – feleltem neki most már szinte ridegen, – hogy távoltartom magam azoktól, – mert amit láttam, erre kényszerít…

– Én azonban nem fogom Önt megkímélni Kedvesem, – csapott le rám – s hogy lobogtak rám e szürke szemek! – Mert én a rokonszenvét nemcsak élvezem, de számítok is arra, igénybe veszem azt, – mert szükségem van arra Kedvesem! – Vagy nem látott Ön eddig olyat?

Mit is felelhettem volna neki? Ámulva figyeltem őt… S egy hang se jött ki már a torkomon.

– Hát ilyen nagy csacsi maga, – lehet az? Egészen csak nem fog engem kivetni a szívéből, – mit gondol Ön, – ez Önnek is oly egykettőre sikerül?

De most már odaléptem ám eléje magam is.

– És Ön édes Asszonyom? – kérdeztem tőle vadul. – Vagy Önnek ez is, – minden nyomorúságom, keserűségem tréfa talán? – S ordítani kezdtem el vele, bizony ugyanúgy, mint akkor este részegen a kapitány.

Lehet, hogy tekintetem elől is lehúnyta előbb a szemét.

– Én halálosan szeretem Önt, – adta értésemre szelíden. – Mit kíván Ön tőlem még egyebet?

– Egy parasztfiút! – szakadt fel mellemből a fájdalom. S oly leverten álltam ott. – Mintha megkötözték volna tagjaim.

– Igen, igen, egy fiút, – suttogta lázasan. – S Ön még csodálkozik ezen? – Senkim e világon… – Még gyerekem se lehet… S csak úgy omlottak a könnyei. – Vagy akármit mondok is, Ön nem tud már hinni nekem?

Bizony igaza volt. – Mert én akkor se tudtam már hinni neki.

 

*

 

S mind vadabb lett aztán, egyre szilajabb.

Iszákosokat láthat az ember olykor estefelé, amint beleselkednek kocsmák ajtaján… s ma is ő áll még elém: valahányszor ezeket figyelem. Mintha türtőztetnék magukat előbb, – ám aztán mint a vihar… Még fel is öklelnék talán, ha útjokat állaná valaki.

Így vetette ő is új életébe bele magát. – S állhatatos volt és rendületlen akaratú. A bűnösök makacsságával akart valamit, s az őrültek nyiltságával ment egyenesen a célja felé.

Egy nap felállt, kiment s ruha nélkül jött vissza megint. – Hogy dobjam el ezt a képet s mint fekvő Vénuszt, tükörrel a kezében ábrázoljam őt, – ő ehhez köti magát… S így vette aztán kezdetét valami más… s amit elkerülni talán úgy se lehetett.

De nem is állt ő meg a félúton. Tökéletességet akart. Gorát lovas legénnyel hozatta haza s megparancsolta neki, hogy bizonyos időközökben, – majd ő megmondja neki mikor, – ott vigyázzon, – kinn álljon majd őrt a folyosón…

– Ott a helyed, – nézz ki magadnak egy jó helyet. – S szüntelen vigyázz, – hadarta egész esztelenül. – S ha valaki váratlanul jönni találna, bekopogsz… Vezesd az istállóba, – mondd, hogy megdöglött egy ló… vagy mondj amit akarsz… Eh, bánom is én! – dühöngött mint a tébolyult.

– Viszi már a sátán! – súgta nekem még aznap este Gora. S mint látszott, ennyi könnyelműségtől még ő is megijedt.

S hogy én mért nem vetettem mégis közbe magam, hogy megpróbáltam volna hatni reá, vagy eszére téríteni valahogy… Egy fajta tunyaság vett hatalmába engem is… S elnémultam előbb, – majd elvetvén magamtól az élet gondjait, rábíztam magamat is teljesen.

S hogy így túltette magát a nehezén, – nem is törődött ő már semmivel. Elbágyadt az erőfeszítéstől, – elmerült… Lustán heverészett heteken át. Nem is kelt fel az ágyból olykor csak estefelé.

Kócosan szaladgált még alkonyat után is, egy szál gyertyával a kezében, de még akkor is meg-megállt s a körmét rágcsálva egy-egy ajtónak támasztotta fejét… Vagy elvetett holmija után motozott szanaszét a sötétben. S ha megtalálta, nevetett. Rendesen ott ültem már a közelében valahol, könyvvel a kezemben s vártam őt. Olvastam, vagy nem is olvastam, – megpróbálkoztam a teával is… semmit se csináltam, s így telt-múlt az idő… A képem is árván állt ott, – sarokba tolva, letakarva szegény… – de mit törődtem én már ezzel is? – S különösen mikor felcsendült odabenn ama nevetés! – A hangjának csodálatos élete volt, – amint úgy átáradt felém s keresztültört: annyi homályon át.

S hogy felkapta magára köpenyét, selyemzsinórral kötötte át a derekán, papucsokba bujt, – már készen is volt, ennyi volt az egész. Kimerülve dőlt le megint…

Megesett, hogy csak ilyenkor reggelizett. S nagyon válogatós volt, gondos, finnyás… úgy vigyázott magára, mint a betegek…

Vagy csak üldögélt a helyén… olykor énekelt.

Egy nap felugrik, észbe kap… Hogy ő megmutatja nekem, milyen a parasztok tánca odahaza náluk, ahol gyerekkorában élt.

– Én is parasztgyerek voltam ám! – mondotta pajkosan… S máris kapja magát… oly buzgón hajladozott, diót csörgetett az ujjaival, sokat nevetett, – a kedvemért egy kicsit tán túlsokat is fáradozott… Már ezért se tudtam odafigyelni rá. Gonosz dolgok zakatoltak bennem szüntelen.

Épp aznap reggel adódott is valami kis furcsaság.

Két idegen asszony állt ugyanis kinn a ház előtt szembe’ velünk a széles úton. Cselédfélék, szolga-feleség… ilyes volt mind a kettő, de kedvesek, takarosak… Különösen az egyik alak, – a csintalanabbja volt az, aki meglepett. – Mert élénk volt és csúfondáros, – úgy trécselt egyre, csak úgy csattogott. Még figyeltem is őket a kapu mögül, – vajjon miről folyhat közöttük oly élénken a szó? S hogy kilépek a leshelyemről, – elhallgatnak hirtelen s ama csintalan köténye mellől még kisfiú is szalad oda felém…

– Hova mégy te nagy semmi! – mereszti rám kedvesen a szemeit s megsuhint a vesszővel, ami nála volt.

– Hova mégy, hova mégy? – unszol egyre. S az asszonyok közül senki se szól… várakozón figyelik a gyereket…

– Te nagy semmi! – kiáltotta még utánam is, – mintha kitalálta volna, mire gondolok?

S nékem most valaki még táncol is… a tetszésemet tudakolja, mint egy nagyúrét? –

Bizony hogy nagyuraknak gonosz éjszakái, – gonosz helyek… s mit tudom én már miféle csarnokok, – ilyesmi kavargott folyton a szemem előtt.

– Ki ez a nő? – hördült fel bennem a gyanú, bizonyos furcsa kis, talányos mozdulataira. Ringtak a csípői, – két karja alig észrevehetően, de hivogatott s még a lesütött szemeiben mozdulatlan álló tüzek is ama démonokat idézték vissza elém, amelyek oly gyakran népesítették be gyerekálmaimat.

– Háremhölgy? – kéjnő? – kinek a kezébe kerültem én? – S kicsi hijja, hogy a torkának nem ugrottam, úgy elborított a düh.

S újból elkezdtem hát ugyanazt: nyomába’ jártam, hallgatóztam… – Egy nap délután leült a tükör elé. S ott úgy cibálta gyönyörű haját, mintha ki akarná tépni tövestül.

– Minek ez a cafat, – kiáltotta vadul. De nyomban hátrafordult, észrevett…

– Én ettől úgy sem akartam gyereket, – jelentette ki megint s mintegy magyarázatképen valamire…

El kellett hát végre szánni magam!… mert nem bírtam ezt így tovább.

Odamentem akkor eléje s kérlelni kezdtem őt szelíden. Hogy mondjon el magáról is végre valamit, – könnyítsen a szívemen… Mért oly szomorú? S hogy boldogtalan-e csakugyan? – Mert annak látom őt – bizony ezzel olykor magamat is okolom…

Hagyott beszélni, – kezét is átengedte hidegen, – könnytelen’ figyelt… Szárazon égő szemeivel mintha el akarna magától utasítani minden egyebet, ami további közeledés.

– Ej no, de minek az? – És nem is tartozik az senkire…

– Úgy érzem azonban, hogy el akarja pusztítani magát – igaz ez? – tettem fel végre nyiltan is a kérdést. – Nem felelt.

– Csakhogy engem is magával akar elpusztítani, – faggattam őt tovább… De most már kinevetett. Még a könnye is kicsordult bele, addig kacagott. S bárhogy igyekeztem is megmagyarázni neki, hogy félreértette szavaimat, s hogy nem is panaszkép teszek erről említést… Oda se figyelt. A hajamat huzigálta, mint a gyerekét, – majd két kezébe fogva fejem, úgy bámult rám, hosszasan, mintha belém akarna hatolni szemeivel… – újból akarna meggyőződni felőle, ki vagyok?

– No üljön csak le kis barátom, – szólt mintegy felfrissülve megint – valamit majd elbeszélek, – idefigyel?

S fésüvel a kezében, most már szelíden fésülgetve csillogó haját, valami csekélységet el is mesélt akkor este gyerekkora emlékeiből.

– Műhelytől a lakásig, – mesélte nekem, – sokat futkostam én az udvaron át, – néha mezítláb is persze. Apám kocsigyártó volt a faluban. Annyit szalasztottak azonban ide-oda… egy nap eszembe jutott, hogy behúnyom én a szemem, – megpróbálom azt is, – vajjon odatalálok-e húnyt szemekkel is? – S mivel hogy konok természetű voltam, ugyanaz aki most, inkább ott kapirgáltam hát félórákig is az ajtó körül s egy világért se nyitottam volna ki a szemem. – Egy alkalommal, hogy így állok ott, – kinyújtva kezem a kilincs után… – szinte sírva fakadtam már a dühtől, – egyszercsak megszólal mögöttem az apám. – Mi lesz már ott – hallod-e, – kiáltja mérgesen, – kinyitod-e már azt az ajtót vagy mi lesz? – Hogy nem néztem fel akkor az arcába, mondani se kell. Mint a bolond futottam el előtte, – be a műhely ajtaján s ott azonmód’ a dongafák közt bújtam el.

– De már bizony onnan nem hívott ki engem az apám. Dacos természet volt ő maga is s amit egyszer akart, annak úgy is kellett lennie. Ott is maradtam hát étlen-szomjan aznap – s utána még egy teljes éjszakán. Gondolja csak el Barátom, patkányok között. Rámzárták a műhely ajtaját… s persze hogy reggel is ugyanő – egymaga nyitott be megint, – ilyet aztán el nem engedett ő senkinek… S hogy oly szépen sütött kinn a nap, – egyszóval egy gyerektől mit várhat az ember egyebet? Hogy meghaljon az akaratától, – ahhoz annak úgysincs elég ereje. – Kibújtam hát az állványfák alól, – egyikünk se szólt, – de nem is tettük szóvá többé ezt az esetet…

– Egyszer aztán hogy értem üzent… akkor láttam őt utoljára szegényt… meg is halt aztán rövidesen… már én ezidőtájt a magam lábán is álltam, – előkelőbb is volt a helyzetem, mint az övé… Gondoltam hát: megkérdezem egyszer efelől: – Mért bánt akkor így velem? – De meggondoltam magam akkor is… És hát: ennyi volt.

– És az édesanyja? – kockáztattam meg a kérdést.

– Nem ismertem őt.

– És mit akart Ön ezzel tudomásomra hozni voltakép? – mert nem tudom.

– Többfélét is, úgy lehet. Mindenekelőtt: hogy Ön is tudjon rólam valamit. Mert oly sokáig már ez úgyse tart… – Önnek mennie kell innen hamarosan… legyen hát mibe fogóznia legalább, ha valahol majd, Isten tudja hol, az eszébe jutok… S hogy ez vajmi kevés, azt jól tudom, – fejezte be kedvesen… – no de mit tehetek?

S szeszélyesen összecsókolt ahol ért, – a számra tapadt, – vagyis mindent elkövetett, nehogy újra kezdjem majd a faggatást s kérdezhessek tőle még egyebet.

 

*

 

A végleges gyanú, csakis ez mérgezhette meg az életüket ennyire, semmi más, ugyanúgy, mint az enyimet. Nem is volt már nehéz elképzelnem a kapitány helyzetét, mint nincs maradása sehol, – kergeti őt ki a kétség, tivornyába, kéjlányok közé… – Hát nem velem is majdnem megesett ugyanez?…

Néhány nap előtt történt, épp akkoriban, hogy egy társammal, ama Grigalszkyval ott sétáltunk a Thurzó-palota közelébe’ valahol… (azzal szemben van ugyanis a híres ház) – két szép lány is kijött akkor utánunk a kapuból, – holmi kis üzenettel jött az egyikök – a másik már színes cédulácskákat is osztogatott s mézeskalácsból apró szíveket… S hogy belenézek ez utóbbi szemeibe, – hát tüzes volt a szeme, lobogó… Mit töltöm én ezzel az asszonnyal az időm, – nyilalt belém a szabadulás vad öröme, mit töröm én a mások titkain annyit a fejem? – mikor szabad ember vagyok én, – tárva-nyitva áll előttem s mindenütt e széles nagy világ?…

Hogy egymást szeretik ők, kétségem nem is lehetett már efelől. De mintha tüzes ösvényen kergetnék egymást kölcsönösen s mindegyik a másik kínjaiban keresné már az örömét… S hogy csakis dacból vett engem az egyik ide, – s a másik kizárólag dacból hallgatott… – Tehát, hogy én bolond és ostoba kölök csak eszköze lettem itt valaminek, – réges-rég megnyugodtam ebben is… S mégcsak nem is ez volt az igazi baj… De hogy kezdtem alattomos lenni, sunyi, elvetemült… Oly mélyre süllyedtem akkor én! Mint aki kezdi már a hinárban is jól érezni magát…

Annál jobban dühített, hogy a kapitány úr épp akkoriban kezdett irántam így-úgy érdeklődést mutatni megint… – Nagykegyesen lép elém és tiszteleg… – Hogy dolgozom-e mostanában, mondjam meg neki.

– Nem dolgozom én semmit sem édes Uram…

– És mért nem te fiú?

Valamit odamondhattam hirtelenül, ami épp az eszembe jutott. Lehet, hogy megártott ez a pénz is… – mit tudom én? (az örökségről tettem említést…) de még a bordélyra is áttereltem valahogy a szót. S felnéztem aztán s egyenesen a szemibe… mert nem volt kedvem többé lesütnöm a szemem.

– Úgy, úgy. – S az iskolába jársz-e mondd?

– Nem járok én már oda sem Uram.

– No ne mondd! – kapta fel a fejét. – Az Istenit a pofádnak, – súgta oda felém. – Nem sok jóra vezet ez te! – S szemeiben egy rövidet villant a feketeség.

Nem sokkal ezután pedig, hogy benyitok a munkahelyemre valamiért, – a képemet karddal összevagdosva lelem. De már erre bizony kicsit elállt a lélegzetem is. Mégse törtem én már magam emiatt se sokat. – A keservét! – Megijedni pedig nem fogok.

S azzal: sarkon fordulva máris mentem odébb. – Lássuk csak: mit szólnak az esethez odabenn? Vajjon tréfálkozni fog-e megint vagy rejtvényeket ad-e újra fel nekem?

Már ébren is volt éppen, nem aludt, – nagy rendetlenség kellősközepén feküdt a kerevetén s mint látszott, buzgón merül el olvasmányaiba. Könyvek hevertek körüle szanaszét, – gyógyszerek szaga töltötte be a levegőt… Ingválla alatt, közvetlen a hóna közelében pedig sárga selyemmel volt a karja bebugyolálva: s szokása szerint ez is hanyagul, – gondoltam: megütötte magát, – fájhat ott valamije talán…

Ott is álltam már az ágya mellett, mikor észrevett.

– Most pedig menni kell, – elbúcsúzunk, – itt az idő, – nyomban e szóval fogadott. A hangja izgatott volt, – arca kipirult… No de most már én mosolyodtam el úgy, ahogy ő szokott azelőtt.

– Szó sincs erről, – hova gondol Ön? – mondottam neki nagyon szelíden. – Felült a kerevetén.

– Hogy-hogy, Ön nem megy el?

– Csillapodjék, Asszonyom. Eszembe’ sincs. Én innen nem megyek el! – S azzal széket vettem – leültem az otomán elé… – Nem vitázott, visszafeküdt… Kimerülve hunyta le utóbb a szemét…

– Én azt se bánom, – jegyezte meg aztán élesen.

– Befejezzük előbb amit Önök kezdtek el, – felelhettem volna még neki, – de nem volt kedvem szólni többé, meg is untam már a szavakat. Mert úgy éreztem: mitse segít, – hogy más kell ide már, nem elég az emberi szó…

Felállottam, fel-le jártam… s még ez se tudott megnyugtatni, – dúltam-fúltam, mint a bolond. – Kezembe vettem egy-egy könyvet is, – de visszatettem újra csendesen. Mert szerelemről érzelegtek, áradoztak azok is… – Egy kis kép volt ott a falon, azt kezdtem hát nézegetni megint… s ettől meg is könnyebbültem aztán csakugyan. – Már ilyen a festészet nagy hatalma felettem s az is lesz már, amíg itt vagyok. E kis furcsa képet ott például mindmáig se tudtam elfelejteni.

Hókunyhókat ábrázolt ez a kép, – bennök gyertyafény, s előttük az országúton valami császár kíséretével, vastag lovakon… ósdi művecske volt, de nagyon kellemes. – Ez hát a régi mesterek nagy erénye, – tanítgattam újra magamat… – hogy parányi kis ötleteket így tudtak ezek melengetni a szívükön! – Mi van ezen olyas, ami nagyszerű? Fényhatások, egy kevés, – s a lovak sonkáinak egy-egy jól ívelő, könnyű vonala… S mi mindent nem csináltak ők ennyiből is!… Elfordultam onnan… sóhajtottam egy nagyot…

S a művészetről, régi mesterekről, de szívesen elbeszélgettem volna valakivel…

Gondoltam is, hogy hozzáfordulok… – úgy teli volt a szívem… – Minek ez az örök keserűség. S hogy odanézek az ágya felé…

– A karjának mi baja van? – bámultam oda rá. S megdermedt minden idegem. Egy vér volt ugyanis ama sárga kötés… S amellett fel se nézett, tovább olvasott…

– Mi ez ott a karján édes Asszonyom? – szólítottam újra őt.

– Ütés, – felelte végre közönyösen.

Ilyenkor úgy látszik, mikor így támad rám valami hirtelen… olyan ez rajtam ilyenkor, mint az önkívület. Hogy mit dadogtam, – mit beszéltem akkor össze-vissza, nem tudom. Forró hullámok borították el az agyam, egyik a másik után… s ölni tudtam volna bizonyára, – Isten tudja, mit akartam, mire vetemedtem, – még a könnyek is elöntötték égő szemeimet.

Arra kértem őt: eresszen el. Mert nem érzem itt jól magam, – hadd járok egyet kinn a levegőn…

Csakhogy most már ő nem engedett. Mellém simult és forrón átölelt, – mert így ment ez a játék, – egyre vadabb lett a játék, – egyre gonoszabb…

– Nem, nem, most éppen nem, – mondotta nagyon dallamosan, mintha éppen énekgyakorlatot tartana. S hogy oly megtört voltam és zilált… – szinte, mint a beteg állat oly levert, – ilyesmi nála mitse számított. Még örömét is lelte benne, – mit tudom én? Az ágya mellett kellett ülnöm egész délután.

No de mihelyt csak elszabadultam aztán úgy estefelé… rohantam is a mesteremhez egyenest. Bekopogtam fenn a műhely ablakán, kihívtam onnan őt, – akkor állt fel épp a vacsorától úgyis… S kinn aztán a sötét udvaron, egy kocsi rúdjának dőlve mint a zuhatag – nem volt bennem megállása többé semminek. Mit is titkolóztam volna tovább? A címemet ő úgyis tudta rég, – s a mende-monda éppen őt kerülte volna el?

– Jó vége pedig ennek úgyse lesz édes Uram, – fejeztem be végre nagy nehezen a hadarást. Majd arra kértem őt, adna tanácsot, mi most a tennivaló, – s hogy mit csinálna most a helyzetemben ő maga?

A mester előbb nagyot nevetett.

– Ma már haza se mégy! – ezzel kezdte, ezek voltak első szavai. Majd rábeszélt, hogy hagyjam csak ottveszni még a holmimat is, s hogy másnap kora reggel az első postakocsin induljak el gyorsan Bécs felé.

– Elviszed ajánlólevelemet is, – van ott jóbarátom elég… S ha megunod a dicsőséget, – jössz haza… Mi dolgod ott? Nincs igazam? Felszeded a sátorfádat s félév múlva, mintha mi se történt volna, – visszajössz.

Mindez bizony elég furcsa volt. – Csodálkozva néztem őt.

– Nos, hogy tetszik ez Önnek atyafi?

– Nagyon is hogy tetszik Mester, igazán… feleltem én. – S nem gondoltam többé semmire. Üres volt a szívem is és oly hideg… már-már el is vesztem én az ürbe’ valahol.

– Félév múlva megint itt vagyok? – Ez nagyszerű! Csak aztán hogy képzelik ezt az ilyen emberek? – Hogy így egy-kettőre fogom magam s elfelejtem őt?

De még ama fura szólásmód is: atyafi… Rosszkor mondta, – rosszul tette… Meg is bántam ám, hogy ott vagyok.

– Sose búsulj, – biztosított. – Majd elmúlik ez is a többivel édes Öcsém!

– Oda se neki! – mondta megint. S amellett rágott, egyre rágott, nem volt vége, – meg nem állt.

Kenyérhajat rágcsált akkor is, mint rendesen.

Istennek ama fura teremtményei közé tartozott ugyanis, akik – ebéd lett légyen az, vagy vacsora, még kenyeret is esznek utána s nem is keveset. Csakhogy ennek akkor este bárhogy fohászkodtam is – nem akart az evésnek vége szakadni sehogy. Pedig majd megőrjített már a zaja… S annál sivárabbnak tűnt az életem.

No de hagytam is őt aztán, hadd egyék. – S mondjon is már, beszéljen csak, ami jól esik. Felmásztam a kocsi bakjára, mint a gyerek s onnan, a magasból lestem őt… Hogy mi telik ezektől bölcseség, – sok mindenféle szó? – Meg is eresztett volt éppen egy kis oktatást.

– No látod, ugye, – magyarázta nekem. – Ezért kell hogy megkapaszkodjunk valamiben. Szerelem és szerelem, – hisz ezt kürtölik mindenütt. Hát jól van az is, – legyen szerelem. No de se korlát, se fék, se zabola? Egy nap azon veszed ám észre magad, hogy itt se vagy – nagyot ugrottál a semmibe.

A semmiségről, hideg ürről gondolkodtam éppen magam is.

– Kinek mi a vére Mester. – Miért ne ugranék?

– No persze, persze, – nevetett. Csak épp, hogy hogy ugrasz vissza megint?

– Vagyis holnap reggel mégy el a fenébe fiam, – fordított hirtelen a szón. – No ébredj már fel, hallod-e? S jól megrázott a maga módja szerint, hogy el ne feledhessem addig is a leckét, – megjegyezzem jól a tanítást.

– Hát a boldogság édes Uram, – próbálkoztam ezzel is, hogy ingereljem őt. – Mert nem akartam megmozdulni még a helyemen.

– No látod a boldogság, – magyarázta gúnyosan. Az már teszi, látod, az már valami. – S maga se vette már észre talán: kezdett egész másra tanítani, mint az imént. – Életében ő csak egyszer volt ugyan boldog, az igaz… S itt elmondott a múltjából egy esetet… Milánóban történt ez még, vándorútján, annak idején… s hogy szerepelt ugyan a dologban valami lány is…

– Nem mondom én, – ott ült mellettem az a lány… No de mit számít olyankor az, ami van?… részeg voltam én barátom cudarul. S most megmondod-e nekem, minek örültem én annyira? Nem először voltam részeg, – szeretőm is volt elég… nyavalyogtam is velük épp eleget… S mégis úgye látod, – egy pár rongy kis órát kihalásztam én magamnak e kutyavilágban olyat, hogy azt hittem akkor, minden az enyém, ami kell… amit csak a szívem, szemem valaha is megkívánt… megöleltem volna még a csillagos egeket is!

S hogy viszont a részegséggel sincs az mindig úgy! S hogy mit gondolok én? – szidott ki mérgesen. A boldogságra számítani merjen valaki?

– Bujálkodom ezzel-azzal… s majd az boldogít, mert úgy dukál? – ami fodra csak e világnak, habja csupán, – olyan, mint a legfinomabb fonadék… hogy az így egy füttyentésre mind a miénk? No nem édes Öcsém, – nem így megy itt a tánc. S még jobb az úgy, ha nem csinálunk erről semmi számadást…

S mialatt így egyre vitázott… s olyasmi felől, ami nincs… ennen múltjával hadakozott, magáramaradva, dühösen, – én már el is szántam magam ezalatt. Leszállottam volt a kocsiról.

– Még én egy napra visszamegyek, – jelentettem ki előtte komoran. S lehajtott fejjel álltam ott. – Még elintézem egy-két dolgom is… – Egy nap csak nem a világ, – hogy félni kelljen attól édes Uram!

– De bizony hogy visszamegyek és ne tegye rám a kezét, – kiáltottam rá garázda dühvel s miután még jobban megszorította volt a karomat, – egyetlen rántással téptem ki magam a kezéből s tobzódva, csattogva vágtattam az éji tereken át… A legrövidebb utat választottam akkor este hazafelé.

 

*

 

– Mikor mehetek el? Vagy azt se mondja meg?…

– Ha nem tudom. – Még egyelőre itt marad.

S így ment ez olykor egész délután. – Odáig vitte már, hogy meg is fenyegettem őt.

– Elmondok mindent az urának. S Ön az éppen, aki erre kényszerít.

– Hogy mire kényszerítem Önt, azt nem tudom. De hogy ő még ebben Önre szorulna? – nem hiszem.

– Hát tudja már? – rémültem el.

– De mért kell Önnek engedelmeket kivárni, – mondja csak! – Menjen hát az Isten hírével, aki menni akar…

S még nekem kellett ilyenkor könyörögni neki… s azon igyekeznem napokon át, hogy jóvátegyem azt, amit jóvátenni nem is akartam én voltakép.

Már bizony a halálát is óhajtottam nem egy éjszakán. – De volt az úgy is… eltűnődtem olykor azon is, hogy megmérgezem őt.

Bezárkóztam időnként lenn a szobámban s fejfájósan heverésztem át a napot. (Tőle vettem ezt a szokást is, mint annyi mást.) Így egy koratavaszi napon, mindjárt délután: ruhástól dobtam az ágyra magam, – s visszavonulva minden elől, ami külvilág, – boldog voltam ilyenkor, ha minél többet alhatok. – S csakugyan – oly mély álom vett rajtam azonnal erőt… már réges-rég bealkonyult, borul, homályos este volt, hogy felriasztott valami nesz. S hogy felülök az ágyamon és elbámészkodom… már kívülről is az esti sötét… az ég egy hűs darabja néz be szobámba csillagaival… Mi van itt, – ámultam el. Az ajtó is így tárva-nyitva van? Vagy ő járt itt talán… – s egy szót se szólt, – kileste még az álmomat is?

– Nem én akarom Uram, – mások akarják velem a bűnt, – sóhajtottam utóbb magam elé… (Hosszú alvásoknak ez az átka: mindig rámszakad az egész életem.) – S mialatt így eltűnődöm erről-arról, elmerülve figyelek… No de meg kell vallanom most már egyebet is: én vártam is akkor valamire megint…

Sosem beszéltem erről szívesen. – Gyerekkoromból maradt rajtam ugyanis a furcsa szokás: válságos időkben én bizonyos fényjeleket szoktam kilesni sötét falakon, s azokat megjelenésük formája szerint, hol megváltatásom előjeleként, hol baljós fenyegetésként fogadom… kijelentem azt is itt, hogy e tünemények hívásomra mindig megjelentek pontosan s a jövendölésük is beteljesült, – de nem kívánok erről többet mondani.

Ily intelem, vagy jeladás akkor este nem mutatkozott a falakon. – Semmi se mozdult, – állandó volt azokon a feketeség. No de bennem, – a lelkem egy titkos rejtekén mégiscsak volt egy mozdulás… felvillant abban valami fény.

– Ki tudja kire gondol vissza, kit szeret? – tünődtem el előbb… No de baj is az? – kaptam aztán észbe hirtelen.

– Itt maradok, amíg élek! – lelkendeztem boldogan. – S ha ezer évig élek, akkor is! – Ha pedig ennek több akadálya sosem adódik, mint ami van… Mit kívánok akkor egyebet? – Vagy azt is elrontom én mindig, amit Isten ad?

A változékony ifjúság oly furcsa pillanatai voltak ezek, – gyengédséggel nézem őket még ma is. Mint aki hirtelen vet pillantást a tükre felé – s ez egyszer csodálkozni kezd el önmagán… – Sokkal józanabbul kezdtem megítélni helyzetem – s latba vetve szenvedélyt és rám váró magányt, – mintegy így akartam kifürkészni sorsomat, – legfőként pedig ama végső kényszerűséget is, hogy ki vagyok én?

– Mit nekem a szégyen ezentúl vagy a gúny! Valamit csak elviselhetek én is az életemért! S egy-két ferde pillantásért csak el nem adom!

– Gondolj csak a régi képre kicsit, – szólongattam egyre magamat. – Hókunyhók és könnyű fények, – csupa kedvesség az, ami szerény! Aki ezt csinálta, – jószívű volt maga iránt, – megérzik a munkáján is, s mégcsak nem is ez! – Hogy elnéző volt, engedékeny, porig hajolt le az örömért! – S én viszont még zúgolódom? – ki vár engem, ha most elmegyek? S ha körüljárom is a földtekét, találok-e magamnak e világon mint ő mégegyszer olyat?

Mindezt 1744 április havának egy borus éjszakáján gondoltam el így, – vagyis két teljes évvel azután, hogy ide vetett a sors… Húsvét ideje volt s épp feltámadás előtti nap.

Oly jól kezdtem magam érezni mindezután, hogy megelégelvén a hosszú heverést, nyakamba kaptam valami köpenyem – fogtam magam, kiültem az ajtóm elibe. – Mért ne tenném? S mért ne élvezném a csendes éjszakát?

Már csak azt sajnáltam, hogy oly áthatolhatatlan volt a sötét… Időközben ugyanis el-elborult az ég… De szerettem volna rajzolni pedig… s ha bármi badarságot is… mert szédült vágy fogott el annyi tétlenség után.

Sokáig volt csillagtalan, – mozdulatlan volt az éjszaka.

Meggyónt tegnap kora reggel, meg is áldozott… s mint a férjének ma mondotta volt: áhítatában valósággal újjászületett az idén. Jól érzi ma magát, – nyugalom ömlik el ereiben. – S ahogy akkor ránézett a kapitány… Valamelyest mintha fel is engedett volna közönye.

Ez ma történt, ma délelőtt.

Ebéd után sokat olvasott. S hogy elmegyek a karosszéke mellett, át a szobán… kalap van a kezembe’, sétabotom… – mosolyogva intett oda felém s oly pajkosan, oly buzdítón. Egy szót se szólt ugyan, de mintha küldene… Hogy menjek bátran, – miért ne tenném? S csupa lélek volt a lénye, csupa lobogás.

Épp evvel tartott fogva megint. Nevetve dobtam el a kalapom. S le is telepedtem hát a karosszéke közelébe’ valahol.

Tovább olvas újra, nem beszél…

– Még szép is volna talán… – szólal meg utóbb, mintegy megittasulva álmaitól. S mámorosan emeli rám a szemét…

– Hogy el tudom-e képzelni egy állat félelmét, ha kergetik?

– No igen, igen, – magyarázta szenvedélyesen. – Tajtékkal teli menekül… – képes Ön elképzelni ezt a lobogást? S nem csupán a félelmét, – a boldogságot is?

– Hát így van ez! – mondottam én. S már vettem is a kalapom. – Mily bűnös Ön, – mily társtalanok az Ön álmai… – –

S hogy vele kódorogtam, – Grigalszky tett róla megjegyzéseket…

Kinn sétáltunk akkor, nagyon messzi kinn a nedves réteken – míg be nem alkonyult. A bordélyt jártuk aztán újra körül. – Nem láttunk azonban akkor se semmi különöset. Félálmukban libák gágogtak az udvaron… – Majd késő éjszaka két szótlan társaság, vad alakok csörtettek át a folyosón s oly sötéten és féktelenül, majd elsodorták a kiskaput.

– Bojárok is járnak ide, látod… gazdag emberek… – suttogta Grigalszky felém. – Majd ráterelte hirtelen a szót.

– Nem az a falat ám, akivel magunkfajta jóllakik, – magyarázta nekem hosszasan. – S hogy vékony is… meg túl finom, – meg nincs is elég hús a derekán. – Ő megfigyelte sokszor azelőtt… míg lovagolni látta kinn a mezőn… S hogy az ínyenc az a fajta… az bolondul az ilyenért… meg holmi nagyurak…

– Ha pedig még több is érdekel… – Épp mostanában hallottam is róla valamit… – E szóval búcsúzott s oly csúfondáros gúnnyal hajtva meg magát…

No de bárhogy dobogott is a szívem… s már e kitételnél is, hogy „nagyurak”… egy szót se szóltam, meg se moccantam a helyemen. Mert áthatolhatatlan akartam lenni neki… – S hogy helyes volt-e vajjon – jól tettem-e csakugyan? Nem kellett volna mégis inkább szaván fognom őt?

– No nem és nem… mert ebből elég! – így tanítgattam magam akkor éjjel… – E furcsa jószándékú éjszakán feltámadás előtt. S csendet parancsolván mindannak, ami bennem lázadoz, letiltottam minden kérdést s régi képzelgésemet is.

– Ha tündököl… – minek azt tudni felőle, hogy a fénye honnan ered? – S hogy mily tűzön kell annak átalmenni, ami boldogít? S nem festő vagyok-e? Ki törvényemül veszem azt, ami van… S épp a látszatot, az örök változást…

S míg mindez így keresztül-kasul járt a lelkemen s a szemem előtt az életem is szintén felvonult, – a hold megint kibújt felhőiből… s egy kocsisunk énekét is hallani véltem, a messziségbe’ kinn, – valahol kinn a hegyen… S minél inkább előhaladt, annál mozgalmasabb lett az éjszaka.

Majd házunk előtt nemsokára megszólalt az őr:

 

„Ti Urak az éjszaka fordúl, Már sötétebb szakába lép. S egy óra múlva itt az éjközép. Holnap az Úr feltámad a porbúl Értsetek hát szót, elég a borbúl, Sovány s fakó a hold Még keskenyebb, mint tegnap este volt.”

 

Kinn ekép énekelt az őr. – S utána kétszer adott kürtjelet. – S valahogy így: hallgatózva, vagy el-eltűnődve megint… s mégis furcsa szívdobogással telt el ott utolsó éjszakám.

 

*

 

S ami még e történetből hátra van…

Másnap együtt heverésztünk odafenn, – már régen elkongatták kinn a delet is – s mi lustán álmodoztuk el az időt… – ő nyakam köré fonta hűvös karjait… – Jól el is volt különben függönyözve szobánk s egy szál gyertya égett csak egy alacsony kis asztalon épp a tükör előtt…

Mint mondotta, ma éjjel ő sem aludt, panaszkodott is, hogy kimerült. Inget váltott kétszer is, hogy felfrissítse vele tagjait – mert úgy érezte: láza van. A nagy derűnek tegnap óta persze vége volt… egy kicsit talán túl sokat is nevetett… S a csókja is oly nyugtalan volt, szeszélyesebb volt, mint bármikor.

Nem is volt egyébként különös oka rá, hogy aznap éppen izgatott legyen. – Mint máskor is, az öregasszony kinn vigyázott, ott állt őrt a folyosón, – a kapitányt pedig én magam is láttam ma hajnal előtt, amint két lovásszal s néhány vezetéklóval eresztették ki a kapun a lámpavivők… hogy vidékre kell kiszállnia, maga vezet oda csapatot… hogy határvillongások ügyében fog vizsgálatot tartani kinn… így beszélték maguk közt az emberek… S hogy kihallgatná őket valaki, ki gondolt a derengésben arra, – eszükbe se juthatott.

Még nevettük is őket utóbb… Mint baktatnak odakinn a poros országutakon, mint a juhok…

S már nógattam is magam éppen, hogy itt az idő… fel kellett volna kelni már… S nagyot nyújtózkodva megmutattam neki karizmaimat is, – fennen dicsekedve velük, hogy egy ütéssel íme, lássa, leütöm én azt, ami elémbe kerül… amit aztán ő sem hagyott persze annyiban s nagy buzgalommal hozott össze vékony karján egy kis semmiséget, tapogatta, nyújtogatta nekem és csiklándósan kacagott… Mikor zajtalan kinyílt egy oldalajtó, mely a belső szobák felé vezetett… s azon teljes díszben lépett be közénk, majd meg is állt a küszöbön a kapitány.

Olyannyira gondtalanok voltunk ugyanis, oly hanyagok… hogy ezt az ajtót be se reteszeltük, hagytuk úgy.

A kapitány pedig sápadt volt ugyan, de nyugodt… s hogy hozzászokott a sötéthez a szeme – egyenesen odajött az ágy elé.

– Van-e nálad itt most valaki? – kérdezte csendesen. (Mert felhúztam ám ezalatt a fejem búbjáig a takarót. – S hogy mi vett erre rá: a rémület, vagy szörnyű szégyenem?)… akit pedig jobban szerettem, mint az életemet, hasonlókép igen enyhén válaszolt, felette könnyedén.

– Jókor jött, – felelte dallamosan. – Most nem is vagyok éppen egyedül. – Majd senki se szólt. – S én ma sem tudom elképzelni, mit csináltak ezalatt? Vajjon képes volt-e felnézni még akkor is az ura szemeibe? Vagy pillantásaik eközbe’ hátam megett meg is állapodtak volna?

Végül aztán nagy-nehezen meg is szólított a kapitány.

– No menj csak, – mondá, – kelj fel már az ágyból hallod-e? – És várt. Majd újra szólt. S még mindig igen barátságosan:

– No mi lesz már te fiú, – ne töltsd így az időt, – nem érek én erre rá!…

Egy vad rántással téptem le a takarót. S felugrottam – ott állottam. Ahogy világraszült engem az édesanyám… –

– Most pedig szedd a ruhád… És lesütvén előttem a szemét, félrefordult… odament és kinyitott egy ablakot.

– Igen, igen, öltözzék fel édesem! – hangzott most felém e furcsa dallam is… S az ablakon át ugyanakkor beözönlött a koratavaszi nap.

– De nem úgy édes Uram! – kiáltottam ekkor én.

– No mit nem úgy?

– Nem úgy édes Uram, – ismételtem szinte könyörögve neki. S meglepetve figyeltem a hangomat. – Nékünk előbb beszélni valónk van egymással édes Uram…

– Egymással gondolod? – nevetett fel könnyedén. – És így akarsz te beszélni velem?

– No menj az iskolába, szedd a lábad – ott a helyed… S már e parancsa bezzeg szigorú volt. – S mint a lassú tűz, – úgy sétált rajtam végig, a szeme úgy korbácsolt, úgy kergetett…

– Vagy nem szégyelled így magad? – hallatszott még e pokoli hang. – S egy perc se telt aztán bele már, hogy indultam is kifelé.

S még ez egyszer, elmenőben, kerestem is őt – de nem láthattam többé szemeit. Már akkor elfordult a fal felé. S már úgy feküdt ott engedékenyen… mint aki már-már szendereg is… vagy mélyálmának adja éppen át magát.

S mikor aztán észbekapva s mint a tébolyult rohantam vissza megint, – még mindig úgy feküdt. De kívüle már a szobában akkor senki se volt.

Először és utoljára szólítottam őt a nevén. S hogy erre se felelt, – odamentem hát az ágyhoz is… S még fel is emeltem a fejét szelíden.

S ahogy várta is már a csapást, – úgy végeztek is vele, – épp oly egyszerűen. Egy rongy kis penecilus volt odavetve paplanán… nem is volt az se tőr, se kés… azzal játszott mindig – ott is hevert az rendesen az asztalon… – S mit folytassam még tovább? Megölték ezzel. Meg se mozdult. Már nem élt.

 

*

 

S én még most is élek, – mit tegyek? Az ember él tovább.

Ügye tárgyalásán a kapitány hetet-havat összehordott, hazudott. Egyik szavával a másikat verte folytonosan. Már egy bíró se bírt vele. Így egyszer azt vallotta dölyfösen, – hogy mit neki ez a ronda kölök, – engem értett persze ezalatt, – hogy feltett szándéka volt ez neki rég s ma is elkövetné ugyanazt és ugyanúgy.

Egy másik alkalommal viszont sírva fakadt. Hogy egy ilyen asszony, aki magtalan… ily szívtelenül használhasson fel egy gyereket… egy nagyrahivatott és tisztalelkű jó fiút… S ezen aztán fellengősen, jó sokáig zokogott. S végül több napi faggatás után már odáig ragadtatta el magát, hogy tajtékozva kapta fel a bírák asztaláról magát a szent szakramentumot is s azt az egyik főbírónak pontosan az arcába vágta bele – oly féktelen lett az indulata.

S nyilván ezért is, de legfőként: mert ünnepnapon ölt… s nemkülönben: mert a csizmája sarkával még egy öregasszonyt is halálra taposott… (Ez Gora volt, a szegény. Mint megtudtam utóbb: őt ott taposta el, ahol őrt állt, kinn a folyosón… vagyishát úgy tett ebben is, ahogy jóelőre megígérte nekünk…) – Egyszóval mindezekért: elrendelték előbb kínzatásait… s mikor már túlment ezeken: pallós általi halált szabtak ki reá. Minthogy pedig Lőcse volt a szülővárosa, – még attól se kímélte meg ez az élet, – elvitték oda talyigán – s ott is szabatták le aztán hóhérral a fejét szülővárosában a nyilt piacon. A pallóst úgy tíz év múlva talán, hogy odavetett a sors… volt alkalmam rá, megnézhettem egyszer magam is. Virágdíszes pengéjében ez a vers volt belevésve nagy betűkkel, németül:

 

„Wenn ich dieses Schwert tue aufheben So wünsch ich dir du armer Sündiger Das ewige Leben… Amen.”

 

A tárgyalások alatt és után sok mindent összehordtak róla persze, – fecsegők. De hallottam ott érdekeset is. Így azt is állította róla valaki, hogy ezt az asszonyt bizony öt éven át tartotta szinte lakat alatt a kapitány… S hogy egy előbbi házában, a messzi hegyvidéken, kőkerítést kellett huzatnia kertje köré… – Mivelhogy oka volt féltenie őt, – ezt a bűnös kincsét, amely mindenekre hatni tudott… – Mások viszont arról tettek vallomást, hogy gyanús volt a személy, s hogy ezért se fogadta őt be semmiféle társaság… De mit folytassam ezt is – sok a szó. S amíg ember él e földön: sok marad.

S hogy még magamról is tegyek említést: sokat faggatott engem is persze nem egy bíró… s még jóval a kivégzés után is hosszú hónapokig. Olyannyira hatott rájuk még akkor is az eset. Ám folytonos zokogásomon kívül alig vettek ők ki belőlem akkor egyebet… sem ők, de később se soha senki fia. Mivelhogy ez az első és teljes vallomásom ezen ügyben. –

Írtam Páris városában, 1769 május másodikán. S ezzel végzem is. Az életem e bús regényét le is zárom itt.