Füst Milán a regényről

A mester én vagyok című szeméttel ugyancsak rosszúl jártam. Kész lett három hónapi pokoli munkával. S még jambusban is volt írva. – Ebben sem tudtam, mi a teendő: – engedjek ennek az akusztikus parancsnak, vagy sem. Kosztolányi aggodalmas kérdéseimre azt felelte: hogyne, hogyne. – Nem lehet másként csak metrumban… – Elkészűltem. Kosztolányi egy nap alatt elolvasta. – „Nagyszerű… boldog volnék, ha én írtam volna… plasztikus alakok, minden él, a zsidó balzaci alkotás… a szó jó értelmében… ez az alak olyan, mint Shylock…” – Csak éppen a nyelve ellen volt kifogása, – a jambusok sok helyt eltorzították a nyelvet, magyartalanná tették, kissé körülményessé, – ezt sokáig elég izgatottan kifogásolta. – Ez nem nagy baj, ha egyéb baj nincs, majd kijavítom. – De nem voltam boldog, – pedig lehettem volna: ez volt az első nagyobb terjedelmű regényem. – Inkább ingerült voltam, – állandóan haragra kész. – – Elkezdi olvasni egy fiatal író, G. A. E. – nálam… az első tizenhét oldal nagyon tetszik neki, aztán egyre kedvetlenebb lesz. S végül ötven oldal után a következőket mondja: – Ezek a lelkek… ezek nem olyanok, amilyeneket valaha is regényben láttam volna, amilyeneket Tolsztoj, Dosztojevszij, Balzac, vagy Dickens ábrázoltak, – egész másfélék… ezek mind olyan különleges érzékenységek, mint a doktorkisasszony maga. Túl sok a relflexió is… a képek rovására. Itt előbb megmutatnak valamit s ez a kisasszony rögtön meg is mondja arról, amit lát, hogy mit gondol róla? – A főalak, Danieli, érdekes figura, bár kissé barokk, – különlegességekkel kissé túlságosan fel van ékesítve. – – S ezenfelűl: az író, kűzd a kifejezéssel, – mondhatni úgyis – túlságosan kifejezi magát… cirkalmaz, lehet, hogy a magára kényszerített ritmus miatt is… no de hol maradnak itt azon rövid, életteljes szavak, amelyek az életet adják? …a szavak nem elég érzékletesek ahhoz, hogy a […] szemünk láttára tárgyakká változzanak át, szavak maradnak… nem „életes” szavak, – mint mondá. Ámúlva hallgattam. A reflexiók sokasága miatt magam is aggódtam, – ezenkívül azonban merőben idegen volt nékem mindez. Felhívtam Farkas Aladárt, – ő a következőket mondta: Ő a regényt soha sem képzelte ilyennek. Se Tolsztoj, se Dickens, se Balzac nem erre tanították… A regény széles, lompos menetű… az elbeszélő idegei el vannak lankadva, – szeme a végtelenbe mered… Ez egy lírai és drámai képességű, mindig felfokozott izgatottságú lélek munkája, aki elbeszélésre adta magát. Nehéz olvasmány – s állandóan zakatoló ritmusa még inkább fáraszt. S – végűl – minden nagyon érdekes ebben a regényben, az ember folytonos izgalomban olvassa, a részletek pompásak, az alakok némelyike óriási, (pl. Danielié,) – csak épp az elbeszélő maga nem elég érdekes. A viszonylatai érdekesebbek, titokzatosabbak, mint ő maga. – Akit mindig megvernek alúl marad, – nem is lehet érdekes. Ez a legyőzöttek sorsa, – mondja. Nem érdemel meg háromszáz oldalt, mert nincs benne semmi nagyság (?) – s mi történik vele: az, ami minden nővel: jobbra-balra szeret… még jó, hogy visszaveszik a szanatóriumba s még férjhez is megy (Ökör!) – Sok benne a szó: – a jambus is sokmindent körmönfonttá és mesterkéltté tesz benne. – […] Jó munka, nem kitűnő munka. – – A két véleményben a következő azonosság van: – mind a ketten hivatkoznak az eddigi nagy regényírókra, akik másként, jobban adtak elő […] s hogy a jambus szórendjei körmönfonttá teszik a stílust… S átérzem a következőket: igazat adok abban, hogy rosszúl jártam a ritmussal… hogy túl sok a reflexió (ez a kisasszony rögtön megmondja a véleményét is: X. vagyY. butaságokat beszél, ahelyett, hogy egyszerűen bemutatná s hallgatna – bár ez egy naplóban valósággal természetellenes volna,) – hogy az elbeszélő forma valóban nem kenyerem s miután első személyben vagyok kénytelen előadni, – kijön egy lírai melange, amelyben jó és rossz tulajdonságaim kifejezésre jutnak, – hogy ebben az előadásban idegzetem egész közvetettsége s felfokozottsága szóhoz jut, – az, hogy képtelen vagyok sajátmagamról elvonatkoztatva látni, hogy inkább töprengő vagyok, mint megfigyelő… hogy inkább akusztikus hallucináció után indulok, mint vízió után… – Mit csináljak? Egész megsemmísűltem mindettől, – megint nem éreztem írónak magam… – Olyan vagyok, mint Vaszary festő, aki még öregkorában is egyre kísérletezik… – mondta rólam Móricz Zsigmond […] – Kosztolányi e kifogásokat nagyrészt elveti. – Hogy lehet a doktorkisasszony alakja kevésbé érdekes, mikor mindaz, amit elbeszél érdekes? Lehet valami érdekes, ha egy érdektelen személy meséli el? – egészítem én ki ebbéli véleményét, illetve ellenvetését. – Csak épp azt tanácsolja, hogy üljek neki, irtsam ki a szókat, – az ingerültségeket szürke pihenő helyekkel enyhítsem… s a szavakban a lehető legnagyobb egyszerűségre törekedjem. – A nagy szókincs az író ártalmára van. Nyugvópontok kellenek, – szürkeségek, annyi izzás után. – Ha valami él, ha egy regényben nagyszerű alakok vannak, – ő azzal beéri, nem nagyon kotor már mögéje. […] Ő például a nagy elbeszélőket únja, nem tudja olvasni, néki az olvasmányokban kokain kell s ez csupa kokain – őt tehát kielégíti. Hollós István viszont remekműnek mondja, olyan munkának, amelynek a világirodalomban jelentős helye van…