Az első nap egészen kellemesen telt el. Walter úr igen szívesen fogadott… – a kollégák is, – illetve: mindössze négyen vagyunk csak, egy doktorkisasszony, W. Brigitta, meg ő, meg én… És ő is kellemes volt. – Azonnal megismerkedtem Máriankával, a szanatórium lányával, – épp az üres társalgóban ült már kora délelőtt, s hevesen zongorázott, gyengén énekelt… Ott álltunk háta megett, s mindannyian mosolyogtunk. Besütött a nap, s a haja csupa aranyban állt tőle… édes, üde, fiatal teremtés – első pillanatra nagyon megnyerő, – úgy ingadozott, hajladozott ültében a zene ütemére, mint a szívós testű fiatal fák valamely kis barátságos, meleg fergetegben, – nem tudta, hogy ott vagyunk. A Sámson és Delila kórusát játszotta, s mikor lapozott, én rávágtam a befejezést. – Felugrott. – Mindenki nevetett. (Ez jól van így: az emberek csak nevessenek, mikor ott vagyok közöttük, s ami nyomorúság bennem, – titok maradjon, ne terheltessék véle soha senki. – Ámen. – Könnyed akarok én lenni… ami könnyű, – ha nem igazán oly könnyű, – titokzatossá lesz lassan. – S az akarok lenni köztük.)

Márianka vérpirosan ugrott fel és odaszaladt:

– Ah, – kiáltotta… az új doktorkisasszony, – nemde? – lelkendezett, – ugye, kitaláltam. És ily muzikális? Máris szeretem. S hevesen átölelt.

Nem szabad ilyesmitől rögtön révületbe esni, – (intelmül!), – meglátjuk, hogy így szeret-e később is, – illetve: nem is jó az, hogyha túlságosan szeret… ez főszabály. – Majd szépen, lassan, óvatosan visszatessékelem hátterébe, úgy, hogy észre sem veszi, – de hagyjuk ezt. – A betegek: többnyire úri nép… Egy őszeshajú hölgy, mikor bekopogtattunk nála, hosszúkás szobája legmélyéről finoman felénk bólintott, s aztán annál határozottabb szemekkel adta értésünkre, hogy most ne zavarjuk… Szobájában le volt eresztve a zsalugáter, – villanyfénynél üldögélt…

– Egy öreg grófné, kicsit melankóliás, vagy félelmei vannak, – magyarázta Walter. Majd meglátjuk. Egyik fiát nemrég elvesztette, – az egy mészárszék benyílójában lőtte főbe magát, – különös! – egy nagy lóverseny utáni nagy hajnalon…

A szomszédos szobában már másként fogadtak. Ide magam mentem, – nem szeretem ugyanis a túl nagy ceremóniákat. Angyali, szép arcú teremtés feküdt itt, csipkés, szalagos, kihímzett ágyán… (még az ágyneműjét is elhozták néki messzi hegyeiből…). Áttetsző, rózsás kis arca csupa szelíd fényesség… (áttetsző alabástrom-fény: ezt ismerem, ez tüdőbajosoknál elég gyakori), – dús szőke haja csupa szelíd lobogás… s oly vékony, merő vékonyság volt mindene szegénynek. Rögtön felemelte takaróját, hogy hát ugyan nézzem meg, mily sovány lett ő, – mi lett őbelőle? – Hol a húsom, doktorkisasszony? – Meggyógyít? – esengett rögtön felém. – Megsimogattam arcocskáját, mire megfogta s szívéhez szorította kezemet. (Halálos beteg. – Egy-két hónap talán, ami hátra van.)

Ugyanezt kérdezték egy másik szobában is tőlem. – Hova lett a mellem? – Das war meine Brust! – mondotta szomorún egy keserű, beteg kis öregasszony (szintén nagyon beteg…). – Néki – mondta – nemrég, egy pár év előtt még olyanok voltak a mellei, akár az almák, mint egy szűzleánynak, erre esküszik. – Nemde csak egy gyermeke volt? – kérdeztem tőle. Meghökkent. – Ezt honnan tudja, doktorkisasszonyka? – ámuldozott. – Megkérdezte talán valahol? – és ő is megfogta mindjárt a kezemet.

– Hogy honnan tudom? – mosolyogtam. Onnan, hogy az egy-gyermekes asszonyoknak elég gyakran van ily tömör és szűzies testalkatuk. Anyámnak is ilyen volt a teste…

Ragyogott. – Az anyámnak is? – Hogy mit művelt velem e kis semmiségért?

– Hogy én milyen okos vagyok, – mondta. Hány éves vagyok én voltaképp, hogy ennyi gyakorlatom van? Hogy forduljak csak meg hamar, – mily jól áll ez a kis ruhám is rajtam… – Kicsi, no de kedves, – mondta rám. Ha hinni akarnék e felbuzdulásának: egész életére megnyertem őt magamnak. És mindjárt el is kezdte felsorolni, mi a baja, hol a baja, de most én fogtam meg kezét:

– Mennem kell most – mondtam. Várnak. – Én is megvizsgálom még Önt okvetlenül, – nyugodt lehet, bejövök én…

Ez mind rendben volna, – csak épp így folytatni, ami voltam első napon, annak megmaradni mindvégig, ez oly nehéz. Mert ismerem magam… Én ugyanis – s ezt jó volna most bemagolni, – eddig én még mindenütt és minden környezetben előbb-utóbb, így vagy úgy, de elrontottam dolgomat, és elég hamarosan. És hogy mi oka volt ennek? – Nem tudom. De egyes okokat már sejtek: azt képzelem, úgy látszik, magamról, hogy nyílt könyv az életem, amelybe bárki betekinthet… arcomról úgyis lerí a bánat, szégyen, – ezt gondoltam eddig s lehajtottam fejem jó előre… Attól féltem, hogy oly átlátszó vagyok, akár egy üvegpohár, – no de zománcot kapott az üvegpohár végre-valahára, szerencsére, – áthatolhatatlan akarok én lenni, – már csak tükrözök, és mindég őt magát, azt tükrözöm, aki épp szemben áll velem és bárki az és kíméletlenül, – megjegyzés nélkül, – egészen úgy, mint a tükör, s ha ők mégis áttetszőnek fognak tartani…

S itt még egyet: – ha netán beszédesen kezdted el, – nem gondolhatod meg magad, s nem változhatol át, hogy hallgatagabb akarsz lenni, – megváltoznod többé nem lehet. Mert világod másnap is ugyanazt kívánja tőled, – annak kell maradnod néki, aki voltál, s mihelyt megváltozol, összeszorítod a fogad, ha megnémulsz, úgy ítél, hogy kótyagos vagy, kinevet, szeszélyes voltodért… a kezdet dolga ez!

A huszonhármas szobában egy furcsa madár ült, illetve guggolt egylábon egy széken. Így ül egész nap, azt mondják, – így pihen, mert ez az egyetlen oly helyzet, melyben izmai egy kicsit ellankadnak. Akrobata-bohóc volt harminchat éven át – a legtöbb izülete ki van ficamodva, – csupa fájdalom az egész ember. Hangja is: akár egy megkínzott madáré, félénk, sipogó… de csak az első percekben, aztán egy szemtelen kis árnyalat is társul ehhez. Ezt a beteget azonnal, alaposan megvizsgáltam, nagyon érdekelt.

– Tessék csak levetkőzni, Róland bácsi – mondtam néki, – megvizsgálnám, megengedi, kérem?

– Levetkőzzek? – nyafogott. – És hány éves Ön voltaképp? – fordult felém egy kissé megvetőn. És meg se mozdult.

– Bizony, harminc leszek nemsokára, sajnos, – mosolyogtam szeme közé…

– Milyen kicsi Ön! – mondotta, s most se mozdult. – És van tanultsága?

– Van.

– És lány még?

– Az vagyok.

– Csakugyan lány még? – vagy csak ahogy mondják? – Eh, mit! – adta meg aztán a választ önmagának. Legyintett, az arca öregesen elborult…

– Engem a nők tettek ám ilyen csúnyán tönkre – magyarázta, amíg megvizsgáltam őt. – Még most is, – adta értésemre.

– Csak meséljen, csak bátran, Róland bácsi… – s felnéztem az arcába.

– Jaj, jaj! – kezdett el váratlanul jajongani egyik érintésemre, majd siránkozva tette hozzá:

– Pedig milyen finomak a kezei…

A szeme szürke volt, mégpedig jeges szürke, mint már azoké, akikben kiégett az élet. Ez még nem a halál hidege, de már a megsemmisülésé. Tekintete éles volt még, de már szemrehányón tűztelen. S mintha csak gondolataimra akart volna válaszolni, mosolyogva szólalt meg:

– Abban a minutumban, hogy megérzik valakin, hogy engedett a negyvennyolcból, már nem férfi, – megért engem? – már az nem is okos többé, – semmi! Nem ügyel a fene sem rá, mit beszél. Tulajdon unokám sem figyel rám…

– És ezért – mondta okos szemvillanással, – nem engedem ezt!

– Hány éves, Róland bácsi?

– Hatvanhárom.

– Jól van, – mondtam néki. S olyasmire szántam rá magam, amit mi voltaképp együtt tanultunk, vagyis inkább ő tanított engem annak idején (egy különleges masszázs alkalmazására), – mért ne tenném? Éppen itt s abban a házban, ahol ő van. Annál jobb. Ha ő hanyag és nem teszi…

– Különleges fürdőket fogok elrendelni Önnek – mondottam felemelkedve tőle. És én magam fogom beteg tagjait megmasszírozni minden reggel. Majd kikérem főorvosunk engedélyét.

– És minek? – kérdezte gyűlölködőn.

– Hogy minek, azt nem tudom előre. Hátha jobban lesz a masszázsoktól?

– Azt akarja maga csakugyan? – kérdezte, s megint gyanakodva nézett fel rám…

– Azt, mi mást akarnék?

– Úgy? – Hát nem egy egyszerű dolog vagy tárgy vagyok én maguknak, – afféle, mint egy beteg ló vagy numerus?

S most megint az történt, mintha csak felülről jött volna válasz szavaira, – s nem is néki, nékem. (Velem gyakran esnek meg ilyféle csudák – különbek is, – olykor szinte mindennap.) Alighogy kimondotta volt a szót, – rövidet koppant odakint az ajtó, – rögtön fel is tárult utána, s nagy segédlettel lépett be azon C. W., a híres bécsi orthopédsebész. Akár a püspök, csakugyan. Húsos kezét felém nyújtotta s anélkül, hogy rám tekintene.

– No, hogy vagyunk? – kérdezte Róland bácsitól, akár egy kisgyerektől, akinek ő cukkerlit hozott. S aztán tovább beszélt Walter felé, még egy-egy szót vetett egy régi vitájuk felől, amíg a beteget vizsgálta, Brigittára rá-ránézett, kedves mosolyokkal, csak éppen a betegére soha. Közben rövid kérdéseket tett fel, azokat ő maga rögtön el is ismételte, mint aki már úgyis tudja, hogy a beteg nem azonnal fogja fel, amit az ilyen előkelő tanár tőle kérdez… Utasításait is, hogy hogy mozduljon, mint emelje fel a karját, ezeket is kétszer mondta mindig… Érthetetlen volt. – Csakugyan mint a gép, úgy dolgozott.

– Fáj, fáj? – kérdezte többször is, – de nem mint aki kérdésére feleletet várna, dehogy! – Tudta ő már úgyis, amit akart, régen tisztában volt mindazzal, amit egy ilyen szegény emberroncs még mondhat néki… Nem is ember, csak egy beteg numerus…

– Ennél még én is jobb orvos vagyok, – gondoltam, s jókedvűen mosolyogtam…

Végignyomogatta lábizmait, közben megint másról beszélt, ez is úgy látszik, már mestersége tartozéka lett, hogy közben mással is foglalkozik, – felbillentette ujjait, megvizsgálta, hogy duzzadt térdkalácsa libeg-e, majd megforgatta karjait a vállizület vizsgálata végett, – s azzal mosolyogva nézett betegére, s nagyon jelentősen, mindent tudott, készen voltunk, lehet menni más beteghez…

– Isten áldja és à dieu, – mondotta könnyedén. – Lenn megbeszélünk mindent, – beszélt bele Róland bácsiba, de olyan behatóan, mintha csak azt hinné, nagyothall szegény…

– Csodálom ezt a gyorsaságot, professzor úr, – jegyezte meg kimenőben félig hízelgőn, de sokkal inkább gúnyosan valaki. Felemeltem fejemet, s a szemem nagyot villanhatott. – Walter doktor volt, a főorvosunk. Igen, ő volt, – máris szeretem. Akár a kislányoké, akkorát dobbant a szívem ama hirtelen támadó szeretettől…

– Ez már mind az ujjamban van, kolléga úr – válaszolta megvetőn a sebész, és lehunyta lomha szemeit… Kiment.

 

*

 

Brigitta olyan, mint egy lágy majom, úgy látom, gyenge is, – nem gyenge, – ahonnan a szél fúj, arra fordul. Ez pedig nem gyengeség, ügyesség inkább. No, Georgom, hogy tetszik e hölgy neked? Vagy nem tetszik? – eh, unom, hagyjuk ezt is…

Este alig tudtam elaludni. Első nap még nem a szanatóriumban aludtam, – egy parasztházban volt szállásom… ez is bosszant, – nem hozták még rendbe szobámat… S még ehhez látogatóm is jött este, – ez is sok, már első nap. Éjjel pedig valami lány énekelt kinn a kútnál jó sokáig, majd a láncokat is megcsörgette valaki, – nyilván az udvarlója…

Mindezeknél fontosabb azonban, hogy ebéd után egyedül maradtam egy percig véle… Jött a lépcsőn lefelé.

– No lám, hát ide lopakodott maga is? – kérdezte vidáman.

– Nem lopakodtam, kedvesem, s főként nem Ön után, – feleltem. Ügyetlenség volt ezt mondanom, tudom, de megtörtént.

– És mit fog Ön itt csinálni? – kezdett el ingerkedni rögtön. S újabb szokásához híven boldogan nevetett tulajdon mesterkedésein…

– Azt, amit Ön…

– És mit csinálok én?

– Azt nem tudom. – Kék szeme boldogan világolt.

– Mit csinálok? – Semmit – adta meg a feleletet önmagának. – Mert itt semmit sem lehet csinálni, – biztosított. Oh, Georg, mily fölényes vagy, ifjú lángész, mint a szövétnek, habozás nélkül világítasz bárkinek…

– Majd elválik – mondottam végre. – Én csak egyre kérem most magát. Hogy annak, ami köztünk történt, semmi következése itt ne legyen…

– Hát ura vagyok én magamnak?

– Ne forgassa úgy a szót.

– Hát honnan tudhatom előre, minek mi következése van? – mondotta most már mérgesen.

– De eszünk is van, György, és akaratunk is…

– S ha van? – vágott szavamba. – Gyártson vele ha tud, akár egy fűszálat, vagy csinálja meg, hogy holnap süssön ki a nap…

– Ej, henye bölcsesség…

– …vagy azt akár, hogy ne fájjon a szíve…

– Hohó – kiáltottam, – ezt már igen. Ez már megy, Georg, legyen nyugodt.

– Ez megy? – kérdezte szélesen és boldogan. S a szeme úgy viháncolt, mint a paripák. – No persze, előbb idelopakodol utánam, és aztán dicsekedel, hogy már nem szeretsz – beszélt hozzám e villogás. – No, megyek akkor sétálni – fejezte be a beszélgetést szemtelenül. – Jön velem?

– Nem én.

– S ha majd meg fogja netán fordítani fenn a napfény irányát is, – ez is sikerül majd Zsófikának… mint az becsületes tudósinasokhoz illik, jelentse be okvetlen a nagyvilágnak, – erre kérem. S megemelte kalapját, akár egy kalábriai…

Hogy szájalt, – oh, pimasz. De le is főzött csúnyán. Mert amit az érzésekről mondtam: csacsiság volt… Érzéseken uralkodni? – miket beszélek én, – mindig olyat voltaképp, amit magam sem hiszek. Piros voltam, vérpiros vagy hamuszín, hogy elment mellőlem. Meg voltam semmisülve. Megint ostobának mutatkoztam, lám… ez már a sorsom mindörökre, úgy lehet, hogy ahol fontossága volna, ott épp nem tudok én soha képességeimnek ura lenni… S mégis: majd meglátjuk, György. Egy nap talán még én is fütyörészni fogok, ezért imádkozom, lelkem…

Egész megzavart, – de semmi baj. Még annál jobb is talán, annál megfelelőbb nékem ez a világ, helyzetem, – a lét… ha van megint min elrágódnom, harc kell nékem, – tartalmasabb lesz egy kicsit ez a hercehurca. Magam választottam ezt és így, hát így legyen. Hát helyt állok, s ha csikorog is fogam bele… ezért jöttem ide. Megállj, György s vigyázz, mert nem drágább az életed már nékem, mint a magamé…

Még megpróbálunk valamit, mielőtt letennők az összes szerszámokat lábad elé… Ám egy kicsit hallgatunk előbb, – visszavonulunk, – kerülni fogom társaságát… pihenünk. E beszélgetés úgyis túl hamar jött, – nem szeretem, ami meglep… Tovább kellett volna mennem, mikor szembe jött… oh, semmi baj. Ez egy kis mérgezés megint, majd lassabban fogom őt adagolni ezentúl magamnak…

Estefelé pedig, mint már említettem, látogatóm volt… egy úgynevezett nagyon szép fiú (csakugyan szép!), egy szélhámos, egy hegedűművész… s még érdekes személy is, – kell-e még több kárpótlásul? – Ő is itt üdül a szanatóriumban, s hogy meglátott – ilyen régi, jó ismerőst, annak nevezett el rögtön, – nagyon megörült nekem. Egyszóval ő, e bohó fickó csapni fogja majd a szelet nékem: – azt hitte szegény, e széltoló-művész. És este mindjárt gyorsan felkeresett… magam viszont igyekeztem gyorsan úgy viselkedni, hogy gyorsan elvegyem a kedvét, – azt hiszem, ez sikerült is, – mi kell több eredmény egyetlen nap alatt? – Feltárta előttem oly fájdalmas szívét…

Hisz nemcsak ő, úgyszólván mindenki, akivel összehoz a sors, feltár előttem egy világot, hogy én már mily raktár vagyok, titkok raktárháza s ifjúkorom óta… – Nem is tudom, ifjúságomnak már vége, csakugyan? Oh, emlékeim! Hadd beszélek most magamról egy pár szót, hogy felocsúdjak s vigaszomul…

Valaha egy nagy királyról azt olvastam, hogy huszonnyolc éves volt, s az életírója ott megjegyezte, hogy már első ifjúságán túl volt akkor… Oh, bölcs életíró, túl vagyok? Én harminc leszek nemsokára… s szívem még oly gyermekes… Úgy esengenék előtted, hogy azt mondd: – Nem, kisasszony, Ön a kivétel, Ön fiatal, hisz alig élt…

Hát össze-vissza firkálok itt mindenfélét, – mindegy! Egyszóval, mint ifjú lány is szívesen kicsaltam egyesekből titkaikat. S ők megbíztak bennem és ma is, – s hogy mért teszik? Szép nem vagyok, bár csúnya sem vagyok, és különösen alkonyatkor nem: ilyenkor arcom jobban világít, s főként, ha sötét bársony környezi, és azon, nyakam körül csipke is van, bármiféle az, csak könnyű legyen és habos…

Különös szenvedélyem volt ez akkor, boldog lobogás (és hol van már e hév is, – ma már halvány maradéka sincs!…), hogy én és íme én, hogy ilyen hatalmam van felettük… s hogy olyan vagyok, mint az utazó, akit idegen tengereken és idegen zászlók alatt hány és vet egy vad vihar…

A falunk mellett például volt egy kis elhagyott tanya. Ott élt magányosan egy pénzhamisító. Sok éve figyelte őt már a csendőrség is, le is volt már tartóztatva néhányszor, de bizonyíték nem volt ellene… Egy nyári nap, még húsz éves se voltam, mint afféle vakációzó, unatkozó diákkisasszony, megkértem apámat, hogy fogasson be nékem, én e hamisítót végre látni szeretném. – Eredj el magad, – mondta az én fáradt apám nékem, aki nem is tudott, nem is akart talán megtagadni tőlem semmit. Ma is emlékszem, felvettem legszebbik ruhám: egy borszínű és fénytelen muszlin-ruhát, s kicsinosítottam magamat épp eléggé, pour être très séduisante… Majd beszélek én véle…

S mikor megérkeztem ott, a gazda udvarán egy öreg fatönkön ült éppen.

– Mit akar? – kérdezte nyersen, mikor belibegtem eléje.

– Ön ama híres gazda itt? – kérdeztem tőle. – Meg akartam ismerni magát. – És belenéztem szemeibe.

Sosem fogom elfelejteni szédítő két szemét. Sötétek voltak, mint az átok, keserűk, befelé izzók. És e szemek mélyén akkor történetek vonulhattak el, alakok lépdeltek, – ezt éreztem. De nem is rögtön felelt, várt a felelettel.

– Tessék beljebb jönni – mondta végre hidegen, és el is mosolyodott. – Te? – Kis rongyos! – mondta mosolya. – A csendőrség küldött talán, és éppen téged, mert az úri kisasszonyokat úgy szeretem?

– Én körorvosuk lánya vagyok – feleltem e feltételezett gondolatokra. – Diákkisasszony vagyok Budapesten…

– Diákkisasszony? – állt meg az úton. Épp a kiskertje felé vezetett. S megfigyeltem, mint önti el hatalmas és kerek arcát könnyedén a vér.

– És hogy mert idejönni?

– Nem félek én semmitől sem.

– Nem félt tőlem? – nézett be a szemeimbe. Még egy csöppet le is hajolt ehhez arcom fölé. Aztán hatalmasan, jókedvűen elnevette magát.

Nem sokáig voltam ott. Sokáig ott időznöm mégsem volt tanácsos, úgy éreztem. Megmutatta nékem ökreit… csupa fajállat volt, széles, fehér barom… Két tüzes csikaját még meg is csiklándozta tiszteletemre, hogy azok is nyihogva üdvözöljenek… Beszélt a feleségéről, akit kihajtott világgá két fiúgyerekével… S mielőtt még mentem volna, jó sokáig nem akarta elengedni még a kezem. Végül így szólt:

– Ide nézzen rám. Ezt eddig senki se vette még ki belőlem Megértett? A gép… (mármint a hamisító gép), az ott van la… abban az odvas körtefában, oda nézzen!

– Most pedig menjen a kisasszony, hogyha jót akar – tette még hozzá, miközben fekete arcát úgy verte a vér, hogy szinte láthatóvá lett titkos hullámverése…

Ritkán voltam életemben ilyen boldog, ilyen diadalmas. Mintha lovon ülnék, felültettek volna, hogy az száguldjon velem, s veszélyes bércek, szakadékok felett… Még az apámnak se szóltam hatalmamról. Éjszakánként pedig félelmek gyötörtek, hogy majd betör hozzánk és megöl, – de annál nagyobb volt az ujjongásom…

Ma már… „lassú koppal” – ahogy Arany János mondja. Ilyen boldog többé nem vagyok, ha kiszedem a titkaikat, vagy talán a hazugságaikat, – egyre megy, – de büszke, kicsit büszke mégiscsak vagyok.

A hegedűs, – Leconte de Lisle, – így fogom ezentúl nevezni őt, e romantikus ifjút, nem volt sem ily zordon, sem ily őszinte. Ám amit elmesélt, itt mégis feljegyzem, mert érdekel és mulatságos is.

Előbb a parkban találkoztunk délután.

– Ön itt van B.-ben, Zsófika? – s majdhogy a nyakamba borult. – Óh, édes Zsófika, Ön csupa édesség, Ön nem is tudja tán, hogy csupa báj.

Sosem szerettem az ily szélhámos beszédet, mégsem szakítottam félbe, csodálatosképp. Mert önérzetemnek is sajnos, ma már szüksége van az efféle maszlagokra… És ha nem is hiszem el az ilyet, annyit legalábbis elhiszek, hogy vagyok, élek még… Már tükröződni szeretek és bármiben, ha torz tükör is az…

– Hogy milyen kedves lány vagyok én, – megőrzött a szívében, ő olyan boldog velem, pedig mindössze csak kétszer találkoztunk Bécsben…

– S mért oly boldog? – érdeklődtem nála. – Mert már találkoztunk?

– Hát nem szép az, hogy itt viszontláthat? Mikor olyan szelíd vagyok, hitet keltő s különösen itt, amint lehajtott fejjel a park fái között elmegyek… S hogy szemeim is olyan enyhék, türelmesek… Belementem minden csacsiságba.

– Így van ez? Ilyen Ön csakugyan? – kérdezte tőlem… s máris, mindjárt kissé fájdalmasan. Nevetséges volt e gyors rajongás. – Adok én neked – gondoltam, – lókötő!

– Nem tudom milyen vagyok, – feleltem, de ugyanolyan enyheséggel, mint amiért megdicsért. És nyilván el is pirultam a csalástól…

Ő este aztán elhozta a hegedűjét. Hallom ám az udvarról, hogy valami nagyhangú ember tárgyal odakinn, akár egy olasz, magyaráz… S hogy rányitom az ajtót: előlép a homályból.

– Hát itt vagyok – mondotta.

– No, no – mondom. – Szelídüljön. – Erre nagyon elneveti magát. S úgy csókolt kezet, hogy majd megette ujjaimat is.

– Ejnye no – mondom, – mérsékelje már magát.

– De mért?

– Hisz alig ösmerem. Foglaljon helyet.

Nem foglalt mindjárt helyet. Azonnal kipakolta tokjából vörös posztóba bebugyolált hegedűjét… – S bizony, ama hegedűszó bűvösen szép volt, minek tagadjam? Még a parasztok is odagyűltek ablakom alá, s a szünetekben összesúgtak. Meleg súgás-búgás kezdődött el, néha egy kis vihogás is vegyült belé… Messziről pedig a hegedűszót tehénbőgés, vonat füttye szakította félbe… Olyan pillanatok voltak, bizony alkalmasok arra, hogy az embert újra megszédítse nagy magánya. Györgyre gondoltam megint.

S e kedves szélhámos viszont… gyakorta hátraszegte fejét, vagy nagy büszkén simította hátra regényes, dús haját… oly remekszépek voltak kezei… aztán beszélni kezdett. Nem is azt hallgattam eleinte, amit előad, csakis a hangját, úgy éreztem, hogy a hangja itt-ott könnyedebbé válik s magasabbá… Most hazudik – gondoltam ilyenkor. Ámde úgy hazudott akkor is, mint aki csupa rózsát szór a lábam elé. Élettörténete pedig így hangzik:

Mikor az édesanyja meghalt, ő egy levéllel és igen kevés pénzzel zsebében érkezett meg egy téli napon Budapestre. Levele az opera egy zenészének szólt, s miután hegedűtok volt kezében, besurrant a zenekarba s ott leült egy üres székre, várt, – épp próba volt. Egy olyan ember közelébe került, aki mint a kígyó, egyenletes nyugalommal folyton nézte őt… Csak nem ez az, akinek ő a levelet most hozta, sóhajtozott emberünk. Egyébként is nagy izgalom volt épp a próbán… Valaki még feleselt is. – Ruhe! – kiáltott a karmester. Egy fuvolás elkésett, nem volt jó kedve ott senkinek. Csak egy emberke izgett-mozgott nagy vidáman, épp a közelében, mintha bolha csípte volna, akként forgolódott… – Jaj, csak nem ez lesz az? – ijedezett emberünk. S a szünetben a szolga éppen ehhez vitte levelét… pedig ez mindenkit ugratott, mindenkivel ingerkedett: – Nesze, nesze! Itt a fisszem neked, itt az ásszom is! – kiáltozott a megbüntetett fuvolás felé, miközben nadrágjának hátsó részét ütögette… Hegedűsünk sápadtan állt meg előtte. Az pedig hogy végre-valahára elolvasta a levelét, egy nagyot kacagott…

– Hogy maga volna az én fiam? – súgta néki s egyre nevetett. A mi emberünk pedig majd elájult: – Ez volna az apám? Szép kis szörnyeteg…

– Ez tévedés – mondotta barátságosan a kis öreg, – mert nékem nincs fiam. És még az arcát is megsimogatta néki, hogy oly kedves és fiúnak ajánlkozik hozzá…

– És a mama? – kérdezte még nagyon szelíden. Amire emberünk felelet helyett kihúzott egy tárcát s abból halott anyja képét…

– Nem tudom – felelte rá és fejet ingatott. – Á, nem ismerem… – és a képet visszaadta neki nyomban.

Ő pedig, hogy este lett, kiállt az opera elé, levágta sapkáját a hóba, s hegedülni kezdett. Jött egy rendőr…

– Ez már túl regényes talán – szakítottam félbe.

– Nem hisz nékem? – jajdult fel azonnal, mint akit most nagyon megbántottak, mint a hitükben megsértett gyermekek.

– Én hiszek, hiszek – mondtam néki, – csakhogy éjszaka van már, s én fáradt vagyok…

– Szóval mennem kell?

– Én azt hiszem. – Hát én is olyan vagyok, mint a többi nő, kezdett el jajongani, nem vagyok kivétel, én is megszakítok valakit a szó közepén…

– Miért lennék én kivétel? – feleltem vidáman. – Miért ne lehetnék éppen olyan, mint a többi nő? Amit itt elbeszélt, az nagyon érdekes, s máskor majd elmondja talán a többit is…

És ekként szólva Györgyre gondolhattam, azt hiszem, mert úgy nevettem, egészen úgy, ahogy ő szokott az élet örök hidegén… számomra azt fejezte ki a nevetésem, hogy nem vagyok ebben sem különb, én hidegszívű vagyok már, és gömbölyűn és boldogan ragyogtak bizonyára szemeim szegényre…

Lehűtve és szomorún, szinte goromba gyorsasággal távozott, mint aki kárt szenvedett valamiben, s legbelül, a szíve mélyén… Én pedig, – oh képzelet! Hogy mi minden rejlik e szelíd mosolyok mögött, – nem mondom el, még magamat sem mulattatom ezzel. Csak épp annyit efelől: hogy akkor este ébredt bennem először a gondolat, hogy megcsalom és itt a szemeláttára, mint ő tette meg vélem egyszer… Hideg vagyok én is, György… Mert mit tesz csalni? – Ugye, nehéz válaszolni erre, – ezt azelőtt te kérdezted, magyaráztad nékem, de most én kezdem el kérdezgetni… És ha meg is kell majd hengergetnem szegény lelkemet e piszkos tolúban, egynémely viszontagságban, amelyet úgy gyűlöltem eddig… Megteszem én, lelkem György…

Már majdnem el is határoztam ezt.

 

*

 

Oh csupa szerelem vesz itt is körül újra. Kicsit fullasztó. Olyan a légkör, mint a pálmaházak gőzös sűrűjében, hol a fiatal fák vagy a rügyek bűnös illatát is érzem, s bizony néha szédülök. Különben nincsen semmi baj. Azt bátran állíthatom, hogy mindenki kedvel, az egy grófné tán a kivétel, aki mindeddig idegenkedik s rideg.

De már e Róland bácsi például húsz masszázsomra olyannyira jobban lett, hogy üldögél, egy pár nap előtt pedig váratlanul így szólt hozzám:

– Maga egy kis csodadoktor. Mihelyt kikerülök, küldök valamit, magának külön. Van nekem miből, nyugodt lehet. S ha így megy, újra megnősülünk, vegye tudomásul, ötödször is, és azért is, hogy hadd fulladjon meg, akinek nem tetszik, – még megmutatom én e kutya világnak… Már van is menyasszonyom: itt! – s e szónál homlokára mutatott.

Egyszóval szerelem… hogy annál maradjunk. Brigitta tán az egyedüli, aki nem szerelmes (öregasszonyokat nem számítva, bár még azt sem tudom biztosan), de Brigittáról biztosan tudom… ez nem szól semmit semmihez, oly közönyös, csodálatos egy lány…

Még Gertrúd is, – … a szobalányom arca is egy hőség… ábrándokkal lehet teli szegény feje. Ma, hogy benyitok szobámba – nyilván nem hallotta meg a lépteim, – hát ott találom őt: a sublót közelében áll, és megfeszített figyelemmel töpreng, látom rajta…

– Gertrúd, mit csinál? – szólítom meg és nevetek.

– Oh doktorkisasszony – riad fel, s máris megtelik a szeme könnyel. – Engem pedig szeretet önt el ilyenkor rendesen. Mert bármily nevetségesek is együtt, egy tömegben, külön-külön mégis kedvesek a szeretők. Vállára tettem hát a kezemet.

– Szerelmes Gertrúd? – kérdezem, miközben érzem, hogy magam is kicsit pirulok. Hát persze… Nem mondhatja meg, hogy kibe, én azonban talán tudom is – oly különös ez! – engem a szemefénye tájékoztat, nem vagyok még biztos benne, de már képzelem…

Leconte de Lisle pedig a beteg madonnának hegedül, miután nálam rosszul járt. S mint látom, igen behatóan foglalkozik véle… S ez a könnyű kis teremtés – az a lelke is – úgy lobog, mint a gyerekingecskék a szélben, olyan meghatón! Nem félnek Istentől az emberek? Hisz alig van már testi súlya… Most egészen felemésztik őt e földi tüzek… Sokat csókolózik, azt hiszem, megtépett szájacskáján látom: mintha egyebe sem volna már, csak ez a mohó, szívó, epekedő szájacskája, ebből állana… S egy ilyen súlyos beteg lánnyal csókolózni?… Oh, Leconte de Lisle, de jó nekem, hogy nem téged szeretlek…

Megmutatta naplóját, úgy ír szegényke, mint egy kis cseléd, – nagy ákom-bákomokkal, helyesírást sem tud, füle-farka nincs egy mondatának, s mégis csupa fény az egész jelenség, – akár a testté vált szerelmi láz… hogy dicsfény környékezi szinte csodálatos szép fejét, ha ágya habjai közé dől vissza kimerülve, – olyan gyönyörű!

Abbáziában egy bárófiúval volt tizennégyéves korában egy „nagy ügye”, – persze, hogy ottanmarasztalt, kért, hogy hallgatnám meg történetét, „féltve rejtett titkait”… Hát meghallgattam… S történetét egyszer talán le is írom ide…

Mit mondjak még? Nemrég Marianne, az édes, felkeresett. Ő már alig várta jöttömet, segítsek rajta, ő másállapotban van, s hogy ezt kimondta, máris sikoltozni kezdett. Ő nem tudna senki iránt ilyen bizalommal lenni… térden állva könyörög!

– Hány éves maga, kedves? – kérdem tőle.

– Tizennyolc.

– És mért teszi? Ilyen fiatalon, úrilány létére, Marianne?

– Hogy én is majd ily oktalan kérdéssel fogom megkínozni őt – felelte nékem. – Szerelmes vagyok, doktorkisasszony, halálosan szerelmes – sikoltá, majd elnémult, rámvetette beszédes nagy szemeit…

Hát mit csináljak? Felírtam egy bécsi címet néki, próbálkozzék ott, egy obskurus kollégám címét, – erre megnyugodott kissé. Azt is elintéztük, hogy a betegsége alatt én fogom kezelni…

Barátságos lett mindezután, akár egy cica. Letérdelt a székem elé, s ráfektette kedves fejét ölembe. És duruzsolt. És egyre beszélt, beszélt… Hogy ő tudja ám – már bocsássak meg, – régen tudja, hogy én akármilyen szigorú is vagyok, én is szerelmes vagyok ám… s akarom-e, megmondja-e kibe?

– No? – kérdezem szelíden.

– A röntgen vezetőjébe, Georg von C.-be, igaz-e? Hogy eltalálta-e? Mert néki van szeme… – Én, doktorkisasszonyka, látok, van szemem, hallok egy szót, és kétszer annyit tudok rögtön. – Kicsit elpirultam, bizonyára.

– S hol hallotta ezt az egy szót? – kérdem tőle ugyanolyan szelíden.

– Ezt Danieli úrtól…

– Kitől? – kérdezem, s valóban majd elvisz az ördög csodálkozásomban…

– Danieli úrtól – ismétli. – Ön talán nem tudja, ki az?

– Már hogyne tudnám – mondom mosolyogva. – Dehát maga honnan ismeri?

– Hisz itt az anyósa minálunk, nem tudja doktorkisasszony? Hogy a nyolcas és kilences szoba… két szobája van… egy nem is elég néki… bécsi milliomos zsidóék… a grófné persze majd megpukkad: néki, grófnénak csak egy van… az, aki a mellét mutogatja folyton, az a zsidóné, hogy néki nincs már… s kuncogott a haszontalan. – Bezzeg nékem van most – mondta aztán elborulva, dicsekedve, – megnézhetné mindjárt, milyen duzzadt… s megint ölembe hajtotta szép fejét…

Majd fölfelé fordítja onnan arcát.

– Ugye, kitaláltam – kérdezi, – hogy szeret, szeret, maga is csak szeret… Ugye, ugye – duruzsol, – s mintha csak meg akarna olvasztani forróságával… a szeme csupa könny még sírásától, arcocskája csupa mosoly…

– Ez az ő anyósa? – ámulok még mindig. – Nem tudtam – folytattam aztán szomorún.

– Most minek szomorodott úgy el? – csodálkozik erre, aztán észbe kap. – Én úgyse mondom ezt el senkinek – vigasztal, – hacsak majd a szobalány nem, én is tőle tudom. Danieli úr ugyanis néki mesélte, mikor még vártuk, hírét vettük, hogy Ön jönni fog…

– És hogy mondotta néki? Nem értem. Hogy lehet egyáltalán szobalányokkal ily dologról beszélni, milyen szavakkal, nem értem, Marianne, – kérdeztem most már kissé mégis ingerülten. Sok ez, éreztem.

– Hogy hogy mondotta, mely szavakkal, azt ő nem tudja, de jól el tudja képzelni az ily beszélgetést. – Mi vártuk Önt – mondotta. – S Gertrúd biztosan egy szót elejtett efelől, hogy várunk most egy doktorkisasszonyt, az majdcsak elintézi ezt vagy azt. Nem így lehet? Ezt Ön megértheti… és erre Danieli úr is…

– Folytassa csak – buzdítom. – E csacsogás is mily okos – gondoltam. – Igaza van néki. Nem oly rossz ember… sokat jár a szája persze, és kicsúszik azon mindenféle, igaza van, ez a kislány érti őket, annál inkább, mert hisz ő is éppen olyan, mint a többi.

– Danieli úr hát azt mondhatta erre, úgy képzelem, hogy hát… Istenem, mily érdekes lesz. És egy szót is mondott biztosan.

– És melyik lehet az a szó, mert el nem képzelem.

– Hát Istenem… vagy fontos az magának? Azt mondhatta: hogy Georg von C. örülni fog, vagy effélét… mert egy szó elég ám másoknak is, ezt gondoljuk meg, és különösen ennek… Mert hisz ő is szerelmes ám Georg úrba – súgta nékem, s megint kuncogott, – már vettem észre?

S igaza van Györgynek is, – éreztem. Kegyetlen derűje oly igaz! Élvezd e nagy világot mindenestül, hiszen nem is vagy különb, mint ők, – biztattam magam… hiszen ugyancsak szerelmi baj miatt jajongsz… Hát honnan veszi magát e nagy gőg, e megvetés, e fenség… Megpaskoltam arcocskáját, s kissé mindjárt meg is könnyebbült a szívem…

S aztán Péter-Pál előtti napon Bécsbe szöktem, be a nagyváros zajába könnyebbülni, szabadulni… s ez se sikerült. A legdrágább üzletben vettem egy pár igen finom kesztyűt. Csakis svájci frankért voltak hajlandók eladni, s csak titokban azt is, mit tudom én… harminc frankot fizettem ki érte, én nyomorult… s mégis: megnyugtatott ez a másik fajta esztelenség.

Ugyanekkor menetszázadokat láttam menetelni a Prinz Eugen Strassen, gyönyörű kesztyűvel kezeimen, – így sikerülnek az örömeim, – alig-alig tudtam uralkodni magamon, úgy levert e látvány…

Sírni pedig mikor fogok végre, Istenem? – kérdeztem magamtól egy hirdetőoszlopnak támaszkodva sárgakesztyűs ujjaimmal. Tombolás ez körülöttem… minden tombol, – háború van kinn, s egy ilyen szanatóriumba, – ide is csak szétbomlani jönnek el az emberek. Hisz nemcsak én vagyok így, hogy már alig bírom mindezt, a jó Walter doktor is, aki oly határozottan és behatóan szereti hangsúlyozni rövid utasításait, ő is mintha sokallná már ezt a forgatagot… Szelesen rohan a lépcsőkön fel-le, akár egy kisdiák, nem várja be a liftet, meg van bokrosodva teljesen, s mikor a múltkor megkérdeztem tőle, szokott-e még az arca fájni, hogy van most a neuralgiájával?

– Eh mit! – felelte szinte gorombán. Legyintett s elszaladt előlem.

Ami pedig annyit jelent: mit törődöm én vele? Hisz élni úgysem érdemes.

Nem, nem érdemes, – magam is ezt hajtogatom, s mégis, úgy tart itt most valami, akár az óriás mágnesek: mintha csak azok rejtőznének minden dolgok mélyén…

Spanyol nők érkeztek tegnap este hozzánk, reggelinél jól megnéztem őket. Oh, Senora – mi duena – nagyszerűk! – A kikészítettségük, valóságos mesterművei a kendőzésnek. Egy pipacs-csokor kacér és mégis vérmes eleganciájával ülnek az asztalnál. S szemükben: belladonna, a szemhéjon: téglaszín pomádé, a pillákon: korom, a körmökön: kagyló-kréta, az ajkakon opalizáló és mézzel kevert olaj – s a szívükben egyetlenegy óhajtás van: egyesülni!

Nyelvük oly lágy, szinte mint az arab lehet. Egyikük – már nem épp fiatal – nevetése cigányos is kissé. – No, Georgom édes, itt a paradicsom, kár volna most elszalasztani…

Egy lengyel nő is érkezett egy beteg fiúcskával. Reménytelen ura jött, és gyorsan távozott. Egy tűnődő kereskedő gondtelt tekintetével ácsorgott egy ideig a hallban, – aztán nyoma tűnt. Mert tudja ám, hogy megcsalja őt… pedig már nem is oly fiatal az édes… bénult kis fiát mihamar lefektette tehermentesítő gépével együtt az ágyba, s jól kiöltözött… Akár egy fényben úszó nagy hajó, jött be közénk, aztán az ebédlőbe este. Hajában és keblén s fülein apró kis brilliánsok tündököltek, egy szeszélyes könnyed rózsa volt kitűzve keble halmaira, füstösszínű, szinte rideg selymein… s a szeme ehhez oly igéző-fekete, – az átok lengi körül ezt a nagy sugárzást, úgy éreztem…

S úgy nevettem, szinte már a könnyeim is potyogtak belé. Mi vagyok ehhez képest én, nagyszerű kesztyűimmel, fájdalmas szívemmel, szíves mosolyommal, – no Georgom, most lesz itt a haddelhadd!

Már csupa nőkből áll e világ, amióta háború van, – mit csináljak? Kora délután is női futár érkezett meg autón Danieli anyósához. Sudár, szép fiatal asszony ez is, mint egy amazon… sokáig voltak bezárkózva, – most már jobban figyelem az öreg hölgyet, – sokat tárgyaltak, – csak nincs valami baj a lányával megint?

Vagyis hát Danielivel kerültem újra össze… ott van mindenütt, már ez a sorsom, úgy látszik, hogy elkerülni sem tudom. S ha elbúvok előle, valakije, anyósa búvik ki valahonnan. Persze, el kell készülnöm rá, hogy kilátogat, – a felesége anyját csak eljön meglátogatni. Mit tegyek?

Éjszaka folytatom az írást, muszáj folytatnom, mert olyasmi történt megint velem, – itt meg kell állani és meg kell vallani, hogy csődöt mondott újra minden tudományom, – erre való ez a könyv. Én azzal jöttem ide, hogy most kipróbálom magam, – nem is… hogy a közelében leszek ugyan, de már nem úgy viselkedem többé, mint a gyanútlan és suta gyermekek, mert nem lehet, mert kegyetlen az élet, nem enged meg ennyi jóhiszeműséget. Áthatolhatatlan akartam maradni mindvégig, – rejtélyesebb, mint eddig voltam, olyan rejtély legalább is, mint magamnak vagyok, – ne lehessen többé olyan biztos benne, hányadán van velem… S mind ehelyett mit csináltam?

Elkezdhetem holnap újra s ugyanazt. De megteszem. Mert megéri, mert magamnak tartozom ezzel, magam iránt alázattal tartozom, – mért mindig másokat kell tisztelni? – És ha balul üt ki holnap is, elkezdem holnapután újra… ugyanazt és szívósabb erővel…

Megint csak a lépcsőn találkoztunk. S ekkor, látásakor elfogott megint a végzetes és elgyengítő szomorúság, alázatossá tesz mindig az ily lelki roham. S nem törődve többé semmivel, – hogy látnak-e? – a folyosóra cipeltem őt fel magammal. – Jöjjön csak – mondottam, – okvetlenül beszélni akarok most magával… Sürgős, lázas vágy fogott el: könyörögnöm kellett, – ó, az ájtatosok ismerik ezt, – félrevontam őt egy ablakfülkébe, és így fecsegtem nagyon szomorún és nagyon ostobán:

– Nem kellek? Mondja, György – e szóval kezdtem… s mikor ettől elöntött a szégyen, így szóltam magamhoz: megtörtént. És folytattam.

– Nem ismer, György – könyörögtem néki. – Fáradságot sem vett eleget, hogy megismerjen jobban, az vagyok-e csakugyan, akinek eddig látott, az a nehéz felfogású merengő, aki elejtett szavakat kap fel, és elmenekül velök… Nem az vagyok, vidám vagyok, az a természetem, az volnék, ha nem oly sokat kellett volna elviselnem eddig… És mily kínos, megalázó ez is, hogy itt állok maga előtt így…

– Nem kínos, nem is megalázó, Zsófi – mondta jóságosan. Hiszen tud ő kedves lenni, csakhogy ettől éppen mintha elvesztettem volna lábaim alatt a talajt…

– Megmondok hát mindent – fakadt ki belőlem minden keserűség egyszerre. – Magáé voltam, György, de nem érzem még asszonynak magam, csak szerencsétlenebbnek… mert ez feltámasztott bennem oly erőket…

S ezzel otthagytam, és felszaladtam kis szobámba, itt azután gyerekesen (hosszú idők után először) a revolveremet vettem elő. Odadobtam utóbb ezt is íróasztalomra, s ott állottam még előtte jó sokáig. Sírtam is, de könnytelenül, míg a tükörbe nem tévedt tekintetem, s ez, mint mindig, egy kis erőt adott akkor is.

Még ezt is mondtam néki, nehogy elfeledjem:

– Ne taszítson minden erővel az aljasságba, György. Hisz olyan dolgok vesznek körül itt is…

– Milyen aljasságba? – kérdezte ő szomorún.

– Ezt ismerem, e hangot ismerem, – kezdtem el lelkendezni, – magamat is erre oktatom, – de mire vezet ez? Ha holtpontot keres az ember mindig, mire megy végül vele?

– Hisz maga engem otthagyott – mosolygott szomorún.

– Otthagytam, de mért tettem? Nem volt egy hívó szava sem, egy mozdulata soha…

– Hogyha tunya vagyok – mondta, – mit tegyek? Hazudjak mást? Mi már csak így folytatjuk ezt, amíg lehet. Megmondtam elégszer magának: mint a folyóba hajított kő… S ami mellettem elhalad, nem fogok soha érte nyúlni. Nem is ígértem magának azt, hogy más leszek.

 

*

 

Sok könnyet látok itt… s szemeket érzek magamon, amelyek mindenfelől rajtam csüngenek. És színek kápráztatnak, s megint újabb színek, folytonos zsibongás itt a lét. Nemrég egy emberrel beszéltem, aki Bécsből jött, és úgy hemzsegett egymaga, akár egy épülőben levő ház. Teli van tervvel.

Tegnap alkonyatkor pedig tüzérek vágtattak vad iramban át a hídon könnyű tarackokkal. Csattogott a trombita, dörgött a híd alattuk, csak úgy szikrázott a forduló kavicsain a lovak vaspatkója.

Trará, trará, trará… harsogták fülrepesztőn a fanfárok, pokoliak, úgy felverték vérem, majdnem megőrültem belé. Paripáik szügye csupa hab, a fiúk arca pedig sötét és tüzes, a csákójukon falevél s halálos lendület a szívükben. Be kellett mennem sírni. S tán e percben örömest meghaltam volna magam is, a hazáért-e, vagy az öreg királyomért? Oly furcsaság ez, azt se tudom, hová tegyem. Mi közöm a királyhoz? Vagy olyan életkorban vagyok, mikor vággyá válik már az önfeláldozás, s nem aludni szeretnék, – altatni, nem magam enni: etetni, s amikor természetes már, hogy gond és gyereksírás verje fel az éjszakáimat?

Hát jóság – igen s egyre több, – így intem magam olykor, – ennek kellene most nagy erővel kiáradni belőlem. De mást is gondolok: hogy aki nem elég szép, igyekezzék jónak lenni legalább, bíztatom magam gúnyosan. De milyen furcsaság ez is. A szépség kinn a dolgok felszínén ragyog és kápráztat, a jóság pedig benn rejtőzik mélyen, oly szerény. És épp a szerénységért szokták megdicsérni, néki kínálkozni sem szabad soha, össze kell hogy vonja szemérmesen köpenyét, mit kell titokban munkálkodnia, míg rátekintenek?

György most a lengyel nőnek udvarol, s ezt ugyanolyan szívtelenül teszi színem előtt most is… Ez a dáma pedig esténként pikáns kuplékat énekelget, válogatott társaságának. Nemrég egy tizenhat éves fiúhoz egész kihívóan odalépett, ez a függönybe fogózva állt a télikertünk ajtajában: – mért nevetett, mikor úgysem érti még, nem értheti, hogy mit jelent a dalom, – ezt kérdezte tőle, s meg is érintette a karját. – Ó, én értem, értem, – lelkendezett szegény fiú… Szívbajos szegény, s aligha éri meg a férfikort. És jobbra-balra tekintget már félénken, és Marianne-t, ha merné, mint a tisztaság eszményét bálványozná, látom oly borús szemén…

S az eszmény: Marianka pedig, hála Isten, túl van már a kellemetlenségen. Azt is elmondta már, kit szeret, de unom ideírni részletesen történetét. Nős ember az illető, nagy művész, éneket tanít, hogy voltaképp az atyja lehetne, hogy el fog válni feleségétől, és érte, – vele együtt lenni olyan, mint a tiszta napfényben fürödni, hogy az ember lelkén végigömlik valamely csudás erő… Szegényke, igen engedelmes volt a betegsége alatt… S most sápadtabb ugyan, de talán még üdébb is, akár egy esetlenebb liliom.

Az atyja aktív tüzérezredes, már régen özvegyember, s lányát évek óta tartja itt a szanatóriumban, egész oktalanul, olyannyira félti őt a tüdőbajtól, amely hitvesét, a lány anyját ifjan megölte. Kellemes kis ember, fürge, pörge – most ismertem meg, – elvitt sétálni mindjárt, s levágatott hamar egy kis virágerdőt nékem egy kertésznél, mindeközben többször hangsúlyozta, hogy ő tud egy kicsit magyarul…

– Keszenem aláson, wer versteht, der was schon – ismételte sokszor. S bajuszkáját lehúzta a foga közé, hogy még ravaszabbnak nézzem őt. A lovaglásról is rajongva szólt, rajongó kislányáról annál kevesebbet. (Úgy látom, hogy sejt is talán valamit.)

– A mennyországom az, ha lovagolhatok – mondotta lelkesedve, s arca gyorsan kipirult.

A másik özvegyembernek viszont, a jó doktor Walternek akkor lobog fel a mennyországa bús szemében, mikor egyetlen kisfiáról beszél… (És ő is elvitt egyszer sétálni – ne legyek büszke? – Igazgató főorvosunk saját személyében s ő is özvegyember… – Nem gondolnád ezt meg lányom, jobban? – mondaná most jó apám… (És melyik most a valódibb mennyország vajon? A jó lovasé-e, vagy a jó apáé?) – Istenem, én nem tudom, nem tudom, – úgy szeretnék most énekelni néha…

Hogy el ne feledjem leírni, ama bizonyos Georggal való beszélgetés után másnap reggel jégbe csomagolt virágok érkezének nékem Bécsből. Nyilván táviratilag rendelte, – igen megtisztelő körülmény ez, – bárha bizony egy lépést sem tett azóta értem, hogy egy kicsit megkönnyítse szívemet. Megmaradt annak, aki volt. – Jaj, töviskórót a szamárnak? – kérdeztem e szegény virágoktól, s majdhogy le nem löktem azokat a balkon ajtaján valaki jámbor heverőre. Aztán gondoltam egy nagyot, csengettem, s e percekben csakugyan énekeltem is. Bejött a lány. – Magának adom édes – mondtam neki könnyedén. Ő rámbámult, s a döbbent szemefénye elárulta, hogy ő tudja már, hogy kitől való e kis csokor, mért dobom el azt, vagyis már mindent tudott, vagyis nem tévedtem: ő is tehát Györgyömbe szerelmes, úgy bizony. E furcsa rivalitás semmiképp sem megalázó, nem is erről szólok, csakis róla, mit szól vajon a dologhoz ő? Hogy kisurran-e néha éjszakánként még ide is, a cselédek szobái felé, tán harisnyában lépeget, hogy zajt ne üssön, s lopakodva kapirgál a kilincs után… Ó a szívem teli van még most is dallal. Hogy még ez is kell neki!

De mért ne, vajon? Ne legyünk oly hamisak. A lány csinos, és szíve jó, s úgy csüng valakin, érzem, hittel ölelve egyetlen izzó képzeletét… S ő, Georg nem farizeus, nem is ünnepélyes, sosem csinált ő nagy ügyet abból, ha ily dolgok felé küldte vére, no de ennyi mindent mégis, Györgyöm édes! S akkor én? Miért ver a szégyen mindig mindenért…

Csak aztán rosszul ne járj vélem, édes – ó, mert nem ismersz, – még eddig mindig póruljárt, aki megbántott. S ezt a titkomat, hogy így felsőbb hatalmaimmal egy-egy komoly pillantást is váltok néha, nem mondtam még el neked… Még egyelőre féltelek is ettől, meddig féltlek még, azt nem tudom.

S most végre Danieliről is valamit. Őhozzá tekervényes utak vezetnek el mindig, most is.

Még egy hete sincs, autókirándulásra vittek el a spanyolok. Jól megférek velük, mert hűvös vagyok irányukban, s ez izgatja őket úgy lehet, egyszóval elvittek egy szlovén kisvárosba – elég messze van, – ahol egy régi csodatevő szent van eltemetve. Ők erről grófnőnktől értesültek, ez a város ugyanis a grófi birtok közelében van… Hát mennek kipróbálni ezt a szentet is, mert hátha mégsem segít majd az orvostudomány…

– Ah mi querida! – jajongott az idősebb az autón. – Úgy szenvedek, elhiheti. Engem apám tett ám tönkre, első férjem, meg a fivérem, e három férfi. Nekem minden bajom csak a lélektől való, meg merek esküdni, a digestio-baj – ez a fájdalom a májban, – amint mondják s ama zavarok, már tudja, hogy mivel…

Az ifjabb nem szólt minderre, csak néha bólogatott csipkekoronás fejével nénje felé, s oly fenségesen, mint némelyik királyi bóbitás madár. Persze, már mindent tudok róluk: volt nagy vagyonuk és nincs, hogy gyártulajdonosok, s amellett földbirtokukon vadászni lehetett… Én, annyi szívnek oly boldog letéteményese…

Amint a templomba belépünk, spanyoljaim rögtön leborulnak, és csúszkálni kezdenek a térdükön. Majd homlokukat odaérintik egy oldalkápolna vasoszlopához, amelyet egy öreg ember integetve mutat nékik. Majd egy újabb integetésre kezükkel csókokat dobálnak befelé: úgy gondolom, hogy ott pihen a szent.

Épp délutáni nagy litániához érkeztünk. Én nem borulok le sehol, mert ennyi minden együttvéve sose hat meg, nagy homályok, gyertyafény és lobogás…

E templom mélyen fekszik, szinte már a föld alatt. Mint később magyarázták nékünk, állítólag oly talajon épült sok évszázad előtt, amely lassan, egyenletesen süllyedt az épülettel együtt…

Lépcsőn kellett leszállani, hogy bejussunk, s bent a templomban úgyszólván éjszakai volt a borulat, olykor a magasban kis piros tüzek villództak: a festett ablakok tüze…

Lenn sárga gyertyák és nagy sárga lobogás a templom kellős közepén. A gyertyák erdeje táncoltatá tüzét, s a füstöt rojtos fekete fonálként húzta fel a magasság magához…

Fehér karinges és skarlátvörös skapulárés papok tartották az esti litániát itt. Hátborzongató volt felsorolásuk állandó egyhangúsága. Olyan dolgokról beszéltek, melyeket mindenki tud, és olyasmi felől vitáztak, amiről úgyis meg voltak ők győződve mind… Ilyenféleképpen… (mivel nem tudok szlovénul, találomra írok ide példaképp egy hamarjában csinált szöveget.):

Az invokáló szólt: Elárulták a latrok őt…

A tanúságtevők feleltek: Elárulták s meg is verték, vesztegetők jártak közbe, nem volt bennök irgalom…

Az invokáló: S megkötözték, megvesszőzték őt…

A tanúságtevők: És megvesszőzték, mint a gyilkost, azt, ki megváltotta őket, kínos kínhalálra vitték, kinek panaszolja el?

S így ment ez végeláthatatlanul. Közben egy kicsit körülnéztem. Nyolcágú sugárzó keresztek a szentek kezében, dohos kis fülkék mélyén, fejtől–talpig vannak aranyozva – Krisztus halála pedig százféle ábrázolatban, átszegzett drága szíve vérét egy kehelyben fogja fel, az egyik ujját felemeli, s szemembe tekint… Dús aranyozás, ezüsthímzés, kristályüveg, csipke, gyémánt… semmi sem elég a buzgóságnak. Egyes szentek átszellemült arca rózsásra volt kipingálva, ujjukon valódi gyűrűk, olyanok, akár a rémület, a csábítás, az élet minden színével ékeskedő halál… A főoltár mögött pedig lelógó kötelek, egy vödör, egy otthagyott kalapács, mintha valamely színház színfala mögött tévedtem volna el…

Oldalvást gyónás is volt, a pap feje néha láthatóvá lett, mert kihajolt a székből, a sekrestye ajtajában pedig egy megnyírt hajú és keményarcú szerzetes tárgyalt egy anyókával, – füstölőt lóbált kezében, – jól megérthették egymást, mert igen lelkes volt az anyó arca…

Hiszen boldogító lehet, tudom: itt egyszercsak fejet hajtani és letérdelni annak, aki másutt erre nem képes. De mit tegyek, ha nem tudok, ha két ily hideg szemmel vert meg engem sorsom…

Hirtelen nagy fényesség csap befelé az egyik oldalajtó felől. Odafordulok: felülről bágyadt forróság sugárzik, túl az ajtón, áll a fény s a szemem előtt viszont táncot jár a délutáni nagy világolás, s ezernyi színre látszik bomlani…

Egy feldúlt arcú ember rontott be, s magához intett valakit. Majd eltűnt véle… Nem is tudnám megmondani, mért? – e szokatlanság kicsalt engem is a templom elé…

S mindjárt ott, de később este is, a vacsoránál következőket mesélték el nekem:

Hogy öreg grófjuk, ama környék urasága, nyavalyatörőssé lett egy idő óta – Isten tudja mitől? – kiderült, hogy ugyanaz a gróf, akinek felesége nálunk van kezelés végett. Maga ő, a gróf is volt már vízgyógyintézetekben, ám hiába, ez nem segített rajta. Mind a ketten betegek, a felesége is, meg ő is, – nem is csoda, hisz az egyik könnyelmű fiukat elvesztették, öngyilkossá lett, – ám ez a kisebbik baj, mert a másik, most már egyetlen fiú, egy férjes zsidó asszonyságba lett szerelmes. Isten tudja, már mióta annak udvarol, s most el akarja venni feleségül – ez a mendemonda járja. Polgárasszony és zsidó, – most gondoljam csak el, – egy buzgó katolikus, főnemesi családnak mily szörnyűség lehet!

Mindez pedig az előbb említett kis jelenettel így függ össze:

Rajta, mármint beteg grófjukon még eddig orvos segíteni nem tudott. Csak egy oly lény van, aki jótékonyan hat szegény tévelygő lelkére, ha meglepi a roham, s ez a habalyókos Mária, e városka közismert eszelőse. Jókedvű és vidám lány különben, s épp e templom sekrestyésének a lánya. Ezt hivatták el nagy gyorsasággal most is. Mert a gróf épp kinn járt embereivel lóháton, – messze kinn a földeken, – s megint rájött a baj. Ilyenkor rángatózni szokott, karjai az égnek kalimpálnak, leemelték hát a lóról, odafektették egy árnyas kis akácos bokrai közé, s elküldtek Mariért.

Az megérkezett taligán. A kísérők már ott álltak a fák között, ott ácsorogtak betegük körül, s szinte már unatkoztak is… A beteg viszont hunyt szemekkel feküdt, karjait a feje alá húzva, s olykor megvonaglott… Lovaikat felnyergelve legelészni hagyták szanaszét.

E Mari viszont nem olyan, mint ezek, e savanyú hivatalnoknép, vidor teremtés, s szereti az ilyen mulatságokat. Nem is oly ostoba, mint ezek róla felteszik. Ő azt például mindjárt megérti, hogy mért hozzák őt ide. Előbb nevetgélt, majd durcás arcot vágott, s újra nevetett. Vizes, nagy szeme pedig csupa ártatlanság. Aztán odaült az eszméletlen gróf hasára, meg-meghuzigálta fülét, orrát, újra nevetett, vagy legyet fogott, s beleeregette fülébe is, orrába is, mire nagyot tüsszentett a beteg…

Egy kis középkor, s ez tetszett nékem, s főként az, hogy nem is kell oly messzi menni érte…

Gróf uruk, hogy-hogynem mégiscsak felébredt végül, s bágyadt volt ugyan, egy kicsit álomkóros, mégis jobban lett. Közben megjött egy cséza, ebbe beletették, elvitték… Ezt pedig nem éri el az orvos nála soha…

Mindezt spanyoljaim úgy hallgatták, – egyenesen ültek némán, nem is támaszkodva székjeikhez, oly merevek voltak, mint a kőszobor. Az ember szenvedése, úgy veszem ki ebből, idegen nekik, csak szenvedélye ismerős szívüknek… Folyton kérdezték ugyan: – Comment? Comment? – És én le is fordítottam nékik egyet-mást, már ahogy tudtam, franciára, – biccentettek is, – de egyikük se szólt.

Még mást is mesélt azonban a kocsmáros: hogy itt e vidéken éhínség volt a télen. S hogy a gyermekek olykor berúgva jöttek reggel iskolába. Kenyér, tej már nem volt otthon, bor még akadt itt-ott valami. Felforralták tehát, s azt adták nékik reggelire.

Elmentem és megnéztem egy ily szegényt, – de minek írjak erről? Nem írok. Otthagytam, ami pénzem volt, egy kis melltűmet s más ily apróságot, amit nélkülözni tudok. S kiraboltam kedvükért a spanyolokat is… Oly értetlenül tűrték ezt az erőszakot, úgy nem tudták mire vélni, mint a tehenek, ha fejik őket… mindegy ez. Fáradt vagyok.

 

*

 

Még mindig nem mondtam el azonban, hogy mint tartozik mindez Danielire. Néhány nap múlva bemegyek a grófnéhoz, s ő végrevalahára megszólal, és mindjárt ezzel kezdi:

– Milyen vallású Ön, doktorkisasszony? – szólít meg rögtön, valósággal kifakadva, s elém lép. S miután nem feleltem néki mindjárt, így folytatta szinte dühösen:

– Mert nékem zsidó doktorokhoz nincs bizalmam, vegye tudomásul kérem.

– Tudomásul veszem, grófné – mondottam, és sarkon fordulván otthagytam őt.

– Hát Ön is zsidó, mindenki zsidó? – kiáltott utánam valósággal jajongva. Hát visszafordultam, és jót nevettem rajta.

– Erről én nem számolok be senkinek, kegyelmes asszony – mondtam néki, s e pár szó oly világos volt, metsző kemény… beillet egy okfejtésnek is.

– S az engedelmesség? – kérdezte most már felsőbbséges bájjal, mosolyogva, s ehhez kérőn téve össze két kezét…

– Ön itt a beteg, Ön tartozik engedelmességgel orvosának, többek közt hát nékem is – mondottam néki.

– Ejnye no, ne okoskodjék annyit, gyermekem – nyúlt kezem után. – Mondja meg, de hamar… hármat számolok…

– Nem értem, grófné…

– Egy-kettő, én nem kegyelmezek.

Hát megmondtam, hogy evangélikus vagyok, az apám német származás, az anyám örmény eredet, – teljesen árva vagyok, – mit akar még tudni, grófné?

– Hála Istennek, akkor hát mégsem az – sóhajtott fel, s egy székbe dőlt le kimerülten. – Csak mert szimpatikus nékem – emelte még fel az ujját.

– Mutassa csak meg a nyelvét, grófné.

– Fehér, fehér, – mondotta, – ej, mit akarnak? Szívlökéseim is vannak, ma is volt – folytatta megvetőn. – A gyötrelemtől. Hiszen maga nem zsidó – fürkészte még az arcom egyre gyanakodva. – Mert én gyűlölöm e fajt. És képzelje csak el – ugrott fel hirtelen – egy anya fájdalmát… Az én fiam, éppen az én fiam akar egy zsidó asszonnyal most összeállni. – S végigsimítván ruháját, leült újra szomorún.

– Azt mondják, azért vagyok beteg, mert az egyik fiam, könnyelmű fiam, a rossz fiam, – hisz hallotta már biztosan. De nem! A nagyobbik csapás még ez lesz, érzem, ez az, ami sírba visz, Frau Doktor, nemcsak engem, két embert, ezt vegye tudomásul… ez a rosszabbik gyerek, mert szívtelen. – S még mindenféleképpen variálta ezt.

– És honnan tudja grófné, hátha rémlátás az egész – próbálkoztam, éppen csak hogy mondjak valamit.

– Hisz két gyereket csinált már neki – fakadt ki, mint az eszelős. – Hát hogyne venné el, hisz szereti, hisz látszik ebből. Mert a férfi nem marad a nőnél, nem szokása, ha már itt a gyerek, az a jele, hogy szereti azt a nőt…

– Ez szomorú – mondottam mosolyogva.

– Danieli régiségkereskedő – ha hallotta már hírét, – van annak egy dajna felesége, széleshátú…

– Danieli? – ámultam el újra.

– Az hát, az. S méghozzá nem is férfi. Jó forrásból veszem, hogy már nem az – mondta még.

– Ne tessék ezt így folytatni, grófné – szóltam rá, és most már nagyon ingerülten, komolyan. – Én azt az urat ismerem. – S nem tudtam, min csodálkozzam el előbb. Az itt hallottakon-e, vagy hogy e grófné, ez az előkelő dáma így kivetkezik magából, mint egy részeg kocsis, csökönyösen ragaszkodik ahhoz, hogy ő igenis most beavat, s legdurvább titkaiba, – alig tudtam rávenni, hogy csendben legyen addig legalább, míg megnézem a szívét.

– Akarja-e tudni, mely forrásból veszem, amit mondtam, hogy nem férfi ez….

– Ej, dehogy akarom – nevettem szeme közé. – Nem is hiszem, amit róla beszél, nem igaz – mondottam durván. – Én ugyanis orvosa is voltam már az illetőnek. Nem hiszem, kegyelmes asszony…

– De én hiszem – válaszolta keményen. Majd tovább sopánkodott, hogy ez idehozza még az anyósát is, éppen ide, ez a pimasz, hát neki már mindent el kell tűrnie? Egy fedél alatt kell itt élnie, és olyanokkal, akikkel ő nem akar?

– Ezt nem tűröm, én nem tűröm, én pakolok és elmegyek. Azt fogom tenni, félbeszakítom a kúrát, – kezdett el most ordítozni, mint az eszelős. Nem válaszoltam néki többé. Felírtam egy szert neki, amit Walterrel megbeszéltem, ideges szívlökések ellen s általános idegállapota érdekében is. Mi mást tehettem egyebet?

S még aznap este beállított anyósa meglátogatására maga Danieli Zsigmond úr is. Így folyt le találkozásunk:

Én már előzőleg tudtam, hogy megérkezik, és ezért visszavonultam szobámba. Ellenkezés, idegenkedés volt bennem, nem akartam látni őt. S bár elmehettem volna sétálni, és ez lett volna a legegyszerűbb módja, hogy őt elkerüljem, szabad is volt épp az estém, mégse tettem, fáradtnak is éreztem magam, töprengő voltam, elfogott a régi nehézkesség, úgy éreztem, mintha mellemet is nyomná e sok mindenféle, ami körülövez… Szomorúan üldögéltem. De ő értem küldött, – néhány szál virágot küldött szobalányommal s egy névjegyet.

– No, tudtam ám, hogy itthon van, hogy megvár engem, persze megvár, – ezekkel a csúfondáros szókkal üdvözölt anyósa szalonjában. Vagyis azonnal oly ponton talált el, hogy szavam vette. Arcom elsötétült bizonyára.

– Kitombolta már magát? – nevetgélt kárörvendőn.

– Mi baja van? Megőrült? – kérdeztem végre tőle.

– Jól van, jól, hát hagyjuk ezt, beszéljünk másról, igaza van, majdcsak megpuhul. Hát mondja, hogy van, jól, mint látom, – igaz-e? – kezdett egyfajta fecsegésbe. Ismerem a módját, úgy tesz ilyenkor, mint akivel a szája mindig elszalad.

– Mi van magával? – kiáltott, s a csillár alá tolt, hogy jól megnézzen. – Megváltozott! – kiáltott fel. – Persze! Hiszen nem hordja már pápaszemét! Jól teszi. No látja, nem is való magának, nem tudós maga, megmondjam, hogy mi maga? Egy nő, bejön a szobába, – az ember örül neki: tud is egy kis valamit… Ha megtanult ágyazni jól, de jobban, mint egy szobalány, meg beöntést tud adni, – az a maga dolga. Örülök, hogy végre egy kis esze jött magának.

Vagyis így, – ez volt a módja mindig: nagy messziről indul el… nagy zenebonát csap, s egy kis szúrás a vége… vagy esetleg kiderül, hogy egy s más célja volt vele… e célja fecsegése hátterében rendesen ott vonul el a szeme mélyén, érzem is, és látom is és mégsem tiltakozom… Hogy ezt mért tűröm? Mástól nem tűrném el. Elégszer álmélkodtam ezen magam is.

Egy kicsit arcban megfogyatkozott talán, egy árnyalatnyit meg is öregedett… Máskülönben éppoly tömzsi, vastag, szörnyű volt… épp úgy nem vetette le most sem örök Hubertus-kabátját, bármily meleg volt is itt benn – mintha mindig útra készen állna, – s ugyanoly rőt, vastag fény áradt az egész jelenségből, mint a vaskohókból éjszaka… De végre megszólaltam én is. Hagytam előbb, hadd tombolja ki magát. Majd hátradőltem karosszékemen, jó kényelmesen, teát ittunk… Anyósára való tekintettel halkan kezdtem el beszélni…

– Mondja csak – kezdettem, – vagyis előbb adjon tán egy cigarettát…

– Minek dohányzik Ön annyit? – feddett oly atyai fensőséggel… Elnevettem magam. – Adjon csak! – néztem a szeme közé. Odanyújtotta tehát remekbe készült arany cigarettatárcáját. Ő maga ugyan kizárólag vastag szivarokat szí… de cigaretta is van nála mindig, s bonbon, mindenféle, zsebe mindig tömve van és olyasmivel, ami nem is néki kell magának…

– Nemigen dohányzom mostanában – mondtam néki.

– Csakis most, hogy lát? – villant rám fogsora.

– Ej, hagyja már az örök ugratást… nem méltó az ily dicső férfihez. De tudja-e, hogy mit hallottam most magáról, nem is oly rég? Egész érdekes kis dolgokat.

– Még hallott is? Ne mondja már! És valamit? Csak nem valami jót?

– Én azt hallottam, hogy a felesége irtózik a kézcsókoktól, igaz ez?

– Igaz, hát persze, nagyon is. Nem kedveli… no és?

– Én nemrég azt hallottam Önről, hogy Ön egyszer, még kezdő korában…

– Kezdő, az én sose voltam, kérem…

– Mondjuk hát, hogy mikor nem volt még ily gazdag…

– Gazdag – mondta, – gazdag? Honnan tudja?

– Ne tréfáljon…

– Megszámolta már, hogy mi van nékem? Honnan tudja maga? Hátha csak csaló vagyok? Megszámolta? Megszámolta más?

– Nem fél az Istentől? – nevettem.

– Mit az Isten! – legyintett most mérgesen. – Az Isten én vagyok. De mondja csak tovább.

– Egyszóval… mikor Ön még bevásárló utakat is tett, elvitte feleségét egyszer magával, és Erdélyben a parasztokat összecsődítette jó előre, hogy egy nagy pópáné érkezik egy kocsiban, hogy álljanak a falu végén, s jöjjenek kezet csókolni néki… igaz ez?

– No és?

– Mit és? Hát jöttek… s az Ön felesége majd elájult tőlük…

– Ennyi hát az egész? – mondta. – Érdemes ezt elmesélni? Sokat beszél maga mostanában megint – jegyezte meg szemtelenül, – mi baja? – Egy kicsit szíven talált ezzel is. Azonnal elnémultam. – Hallgatom, Frau Doktor – biztatott még ezek után nagy kajánul…

S ekkor olyasmire szántam rá magam, amit megbántam, ma is rosszallom. – Oh nem, hát én is – gondoltam…

– Itt van egy grófné – mondtam csendesen, – én attól tudom mindezt. Azt állítja, hogy Önt ismeri… Niebuhr-Kalkhausen Károlyné…

– Hát hogyne! – mondta szélesen. S nyugodtan pihent rajtam két szeme. – Az barátnőm, hát nagyon, hogyne… jó barátnőm, ma is hoztam néki egy kis halat Bécsből.

– Halat hozott néki? – kérdeztem, és lehajtottam fejemet. – Hát nem lehet már ezen kifogni? – kérdeztem magamtól.

– Hát hogyne! – ismételte. – Sajnos, nincsen elég pénze néki. Csak egy szobát bérel szegény – mondta. – Beszélgessünk hát – gondoltam.

– Azt is hallottam, hogy Ön egy nap ugyancsak ilyen bevásárló úton csúffá tett egy szép és buta ifjút. Elhitette véle, hogy majd arra utazik magával egy bizonyos Kremzelesz hercegnő, aki férjet keres magának a nagyvilágban… Erre nagyot kacagott.

– Most mit nevet? Hát igaz ez?

– Mit tudom én? Ez nagyon érdekes.

– S megint a felesége volt a hercegnő is, igaz ez? S hogy Ön az ifjút addig bizgatta, míg lóra ült szegény, s a saját megnagyított arcképét is kifüggesztve mellére, civil kalapban szalutált a feleségének… most mondja, istentelen ember… ilyeneket csinál maga? Nem szégyenli már magát?

– Eh, lári-fári…

– Igaz ez, vagy nem igaz?

– S ha igaz, vagy ha nem igaz? Én szerelmes vagyok magába, az az igaz – mondá csúfondárosan.

S eltűrtem ezt is. Isten tudja, mi rendít meg benne mindig? Határtalan gazdagsága-e, vagy ez a szemérmetlen bátorság? Egy pirinyó bogárra gondolok most… Akkora volt, mint egy gombostűfej tizede… ám azt a kackiás kis hetykeséget, mellyel az a szárnyacskáit tisztogatta kezemen… S hogy röpült aztán nagy merészen orrom körül is, majd gondolt egyet, s mint egy kis hajó, indul a végtelenbe: nekivágott ő is egyenesen a nagy éjszakai űrnek… s felülről, a magas emeletről.

Bezzeg nem így éltem, viszont: ami él és élni akar… Úgy gondolom mostanában, hogy a Teremtő, úgy látszik, maga is az ilyen szemérmetlen bátorságot kedveli.

– Hogy nem szeretem magát? Maga azt hiszi? – kérdezte. S fel is állt.

– Ej no, engem Ön nem tesz lóvá, jó? Ott üljön le a helyén, de rögtön! – ripakodtam rá.

– De nézze csak – fordított most a szón, és igen lágy lett a hangja, – nézze csak, mit hoztam én magának, ide nézzen… – S egy kis ékszertokot vett ki zsebéből… és kinyitotta…

– Hát ez mi? – kérdeztem.

– Ajándék – mondotta lágyan.

– Szó sincs arról – válaszoltam.

– Ej, no – méltatlankodott, hogy valaki egy régi barátjának ilyet feleljen. S ezenfelül, hisz ápolom és gondozom az anyósát, ennyi csak jár nekem. És két kis antik melltűt emelt ki az ékszertokból…

– Tudja mit, hát elfogadom – döntöttem el hirtelen. – Az egyik tetszik nékem, azt elfogadom – mondottam, – kettő pedig minek? – S mindez nem volt még elég.

– Kis Pessele – mondotta még lágyabban.

– Mért vagyok most Pessele?

– Nyúljon csak be a zsebembe, kis Pessele – buzdított, mint a gyermeket.

S én ránéztem – s amit nem tudok megérteni, mért és minek teszem? – belenyúltam a felkínált zsebébe is, s kiszedtem onnan előbb egy dobozt, cukrozott déligyümölcs kínálkozott abban zselatin födél mögött, egy drága alma is volt zsebében papírba csomagolva, egész raktár… s úgy éreztem amellett, hogy ezt ő bizonyára lopta valahol, egy főúri, nagy lakomán… Hogy mért gondolok ilyet, azt se tudom… S annál szédítőbb volt mindez együttvéve.

– Mért vagyok én Pessele? – kérdeztem tőle újra kissé révetegen, s máris beleharaptam az almába, hogy düh fogott el, szégyenkezés ennen mohóságom miatt…

– Volt egy nagynéném – felelte, – nagyon szép volt az…

– Ej, mit beszél, az egyik lebujban a szeretője neve volt, ne komédiázzék annyit… S ezt hol vette, – kezdtem el kínozni egész kótyagosan, – melyik pincelyukban vette ezt a tűt, pár rongy garasért… kit fosztott ki érte?

– Romantikus! – mondta.

– Nem is romantikus – mondtam.

– Hisz ez hamisítvány – kezdett el most hahotázni. – Magából sem lesz ám gazdag soha – nevetett ki. Ami régi, becses, azt adom én vissza néki, s megtartom a szemetet – kacagott egyre. Ám a másik tűt nem vette újra elő…

– Különben sem lehet mindenki oly bőkezű, mint némelyek, – folytatta. – Hallottam ám, odaadta mindenét, a melltűjét az éhezőknek…

– Ön csakugyan figyeltet? – kérdeztem.

– Persze, persze – mondta. – Ezt is itt van – mondta, s odacsúsztatott egy arany cigarettatárcát is az asztalra.

– Hát ezzel mit akar?

– Hisz nincs tárcája sem magának. Kinek adta? Kell egy tárca valakinek. – Felállottam.

– Figyeltet? – rivalltam rá, és szinte reszketés fogott el. (Tárcámat ugyanis Györgynek adtam névnapjára még egy év előtt.)

– Ön honnan tudja, hol a tárcám… ezt most megmondja, mert követelem Öntől…

– Ej, ne kiabáljon – fogta meg a kezemet. S a másik szoba felé mutatott. – Különben kiabáljon – javította ki magát, – hisz úgyis alszik…

– Mondom, hogy nem ébredhet fel – kiáltott most ő maga is rám, mert vonszoltam őt kabátjánál fogva kifelé.

– Vagy nincs az anyósa most itt? – kérdeztem.

– Dehogy nincs, csak alszik – mondta, s szeme oly derűsen pislogott, hogy gyanakodni kezdtem.

– Hogy-hogy alszik?

– Persze, alszik – mondotta, – mert altatót adtam be néki…

– Mit beszél? – förmedtem rá. – Megölte őt? – akartam volna még kérdezni rémületemben. Ott állottam a szoba közepén. Nem felelt semmit. – S mennyit adott néki? Egy ily súlyos betegnek adott Ön altatót? – majd hogy a guta ütött meg az izgalomtól.

– Nem sokat – mondotta barátságosan, – csak éppen ami kell, hogy békességem legyen… – S úgy állt ott szerényen, mint a mester, akinek egy kisebb műve sikerült.

– Az Isten áldja meg – kezdtem el rimánkodni, – ugye nem igaz? Csak tréfál, Zsigmond úr… nyugtassa meg a szívem, nem akarom hinni, nem lehet, hogy így, a szörnyűség határán volna minden, amit tesz…

– Hát szörnyeteg vagyok – nyugtatott meg derűsen. – Lelki szörnyeteg… – s a szeme villogott. – Ha vannak testi szörnyetegek? Üljön le! – fordított hirtelen a szón, – mert maga fáradt, nagyon fáradt, látom én… hisz sok a dolga, nem való magának ennyi strapa… – S leültetett minden erővel, majd lábzsámolyt is hozott gyorsan…

Bágyadt voltam csakugyan. Talán mert megint ott éreztem szívem körül alávalósága korlátlan hatalmát…

– Ilyesmiket is megérek? – kezdtem hangosan tűnődni.

– Mindenkivel minden megtörténhet – nyugtatott meg.

– Gyilkos is lehetek még, Ön azt hiszi?

– Hát hogyne – mondta nagyon meggyőzően.

– Most mért hivatott engem ide? – kaptam észbe.

– Látni akartam, hát látni akarom…

– És mért nem enged el most, hogy látott? Mit akar?

– Hát magát, mit akarnék? Hogy szeressen, azt akarom, Pessele.

– Ej, humbug, ostobaság…

– Nem is olyan ostobaság…

– Mást szeretek – mondtam.

– Tudom – mondta.

– Halálosan, és Önt megvetem.

– Az nem baj – mondta. – Várok – mondta. – Aztán majd utána – mondta.

– Oh, mily undorító! – kiáltottam s felállottam újra.

– Zsigmond! – hallatszott ekkor a túlsó szoba felől.

– Mi van velem? Megőrültem én? – néztem körül… – Hát nem aludt? – kérdeztem tőle. – Hogy értsem ezt? Mit csinál Ön itt velem?

– Hát maga azt hitte? Hát elhitte, hogy én az anyósomat megmérgezem? Belement? – kezdett el boldogan susogni. – Pessele – susogta, – ilyen szíve van magának? Minek csodálkozik akkor Kremzelesz hercegnőn? – vigyorgott a szemeimbe.

Elnémultam erre teljesen. Oly bódult voltam… S igaza volt: rossz a szívem, megmutatta nékem. Oh, mért tűröm mindezt? S akkor éreztem csak igazán, hogy milyen régen nyűg nekem már ez az élet…

– Ha kibékült vélem, adjon jelet – beszélt ezalatt, de mégis most már halkabban kicsit. – Lőjön a levegőbe, mi? Kell Önnek ez a revolver? – S kivett egy revolvert. Majd zsebrevágta megint.

– Szerelem! – mondotta még halálos undorral az érzelmek iránt, majd gyorsan eltűnt a szomszédos ajtó függönye mögött oly zajtalan járással…

Hisz most, hogy írom, nevetek már mindezen. S mégis idegeim e játékát de szívesen megtiltanám magamnak, de jól tudom, hogy nincsen semmim… Mint az iszákosok, olyan lettem, talán keresem is az ily bódulatokat. Már mindent jól tudok.

 

*

 

Hogy ki ez az ember, minek nézzem? Ma sem tudom voltaképp. S még azt sem: hogy lopakodott be mindjobban, zseblámpás tolvajként a világomba, alig vagyok képes ma már számot adni erről. Mégis megpróbálom…

Ha ma visszagondolok megismerkedésünkre, az oly véletlennek tűnik, s oly törvényszerűnek mégis némely órán: úgy mered fel bennem ilyenkor alakja, mint a szirt, amelyre támaszkodni szoktam, sok válságos pillanatban gondoltam rá…

Pestről engem előbb Franciaországba küldött az édesapám egyetemre… Innen Bécsbe mentem utóbb, s itt egy barátnőre tettem szert, hisz nem is mondhatom még annak sem. Sunyi kis teremtés volt. Hallgatag. Már régen asszony volt ugyan, de alig nézték őt még annak, olyan ártatlanka volt. Az ura zugbankár és éppoly hallgatag, egy mozdulatlan szemű, nagyon sápadt, kövérkés kis ember, súlyos szemhéjakkal s olyan tekintettel, mint aki megállapodott már magával, s tudja, mi a dolga itt. E két kis ember bűvkörébe kerültem én akkor…

Ez az asszony rendesen a földre szegzé szemeit ha beszélt, s szempillái lassúk voltak, csak nagynéha emelte rá szemeit az emberre… s ilyenkor bízvást meg is borzonghattam volna tőle. Két fekete reflektor hideg és semmitmondó tüzét éreztem az arcomon… Olyan volt ő, akár a néma bűn. Hogy szinte végigsepert rajtam szempillája. (Mindezt azonban csak most állapítom meg utólag… még akkor persze gyanútlan voltam, vidám és téveteg…)

E barátnőm egy alkalommal azt mondotta nékem, hogy én voltaképp Bécs város egyik érdekességét még nem is ismerem. Aki egy Danieli nevű zsidót s üzletét nem látta még, az menjen, nézze meg, oly érdekes e zug, e hely, – hogy mást ne mondjon egyelőre: ott találkozik a mágnásvilág színe-java délelőttönként. S mivelhogy ifjú voltam még…

E szó, hogy mágnás, akkoriban nagyon tudott hatni rám. Épp séta közben voltunk… – Menjünk hát most mindjárt oda – javasoltam néki. – Itt van mindjárt – válaszolta társnőm furcsa készséggel…

A boltajtó oly alacsony volt ott, hogy egy magasabb termetű személynek talán le is kellett hajolnia, hogy bejusson… s ott benn viszont hatalmas nagy termek, csodás pompa, – ilyenfajta régiségkereskedést még nem is láttam eddig, – itt nem hegyén-hátán állt az áru, össze volt rendezve szobákká… A falon szerény felírás állt, hogy a vétel nem kötelező. – Majd ide jövök melegedni télen, séta közben – gondoltam magamban. Nem is mozdult semmi jövetelünkre. Az első terem éppen üres is, a másodikban egy gyönyörű ifjú nő állt tengerzöld ruhában, kísérőjével, egy nyúlánk, idős férfivel…

Majd előkerült a Frau Doktor is, ahogy kis barátnőm őt szólította, buzgó, elfoglalt személy… ő buzgón magyarázott nékünk, aztán eltűnt, újra ott volt, szeme ide-oda röpdösött, ezt végre-valahára mégiscsak leráztam aztán…

Mikor egyedül maradtunk, barátnőm elmondta újra gyorsan, hogy e nagyszerű bolt tulajdonosa nem más, mint egy potom zsidó… ez Pozsonyból jött ide, tud is magyarul, de szándékosan úgy tesz, mintha anyanyelvét elfeledte volna…

– Mert az mindig hazudik – mesélte barátnőm. – Még az se biztos, ért-e voltaképp a régiséghez? Igaz, hogy a harmadik nagyapja is már régiségekkel kereskedett… s ő feljött ide, mint az ujjam, oly szegényen – magyarázta – s hogy egy ifjú feleség mi mindenhez segíthet, – rögtön egy dúsgazdag ember barátnője lett…

S a férfi voltaképp e gazdag ember pénzén kezdte, – ezt már tudják is ma Bécsben. Beutazta autóján a fél világot, s Bretagne városaiban, de Bajorország, Württenberg vagy Tirol eldugott kis falvaiban is felvásárolt az mindent, ami régi ékszer, bútor, könyv vagy szőttes kapható volt, – akkoriban még a régiség nem volt oly nagy divat, csak ő csinált belőle divatot, mert ahhoz is ért… mesterien felverte az érdeklődést eziránt… S hogy aztán vett magának egy-egy ilyen szegény rabszolgát, mint ez a Frau Doktor is itt, s ezek csekély fizetésért naggyá tették, mert hisz ő egy semmi ember… Isten tudja csak, hogy mi a titka, rejtélyes egy alak ez!

Barátnőm olyan rosszakaratot látszott mutatni egy még nékem ismeretlen férfi iránt, hogy személye máris, már ezért is érdekelt. Így szóltam hozzá mohón, egész szemérmetlenül:

– Ugyan, mutasson be neki, mert nagyon érdekel.

– Készséggel – válaszolta. S hamar elmondta még azt is, hogy meg fogom látni, hogy az irodája, mint a lomtár, ott látni csak igazán, hogy miből csinál ez az ember aranyat, ott csupa vacak hever szanaszét… S mihelyt egy darab üzletébe bekerül, nézzem csak majd meg akkor…

S még az iroda előtt is megállt újra, ott is susogott leszegve földre szemeit… Hogy ez az ember rosszul él ám hitvesével, látnám csak, hogy hogy beszélnek ezek együtt, egyik este utánuk ment, s egy-egy szó esett csak köztük, ám akár a kés! S a férfi hogy sunyít a nő előtt, ha látnám, érdekes ez, nagyon érdekes – susogta – ő az egyetlen talán, aki lebírja körmeivel ezt az ördögöt…

Bámulva néztem barátnőmre: szűzi arcocskája tüzelt, csupa izgalom volt, s nem értettem ugyan, honnan veszi magát ez a túl nagy érdeklődés, ám az izgatottság rám is átragadt…

– Ez Vilmos főherceg! – lökött meg hirtelen a könyökével barátnőm. S egy karcsú, világoskék katonatiszt felé integetett szemeivel… Senki sem jelent meg fogadására, – épp akkor érkezett három szép lengeruhás, lenge hölggyel, s beszélgettek, máris csacsogtak és forgolódtak, olyanok voltak valóban, mint a könnyű déli szél… Ő aztán karosszékbe vágta magát, karcsú lábszárait egymásba vetette, rágyújtott és egyre nevetett, körüle állt és lengedezett tovább mind a három gyenge nárcisz…

– Ilyen közelről egy főherceg? – kérdeztem magamtól nyilván egy kissé mosolyogva, kissé pirosan is… (Akkoriban még a szám is kinyílt kicsit csodálkozásomban, s nedvesek lettek a szájamszélei…)

De más egyéb is volt ott olyan, ami megragadta képzeletemet, a részletekre persze ma már nem emlékszem, de tudom, rejtélyes hatást tett rám az egész környezet: e régiségek, halk zajok, a doktornő, e szűnni nem akaró intellektualitás, szerettem volna alaposan körülnézni, minden kis zugocskát átkutattam volna: nincsenek-e mögötte oly rejtelmek… Megvallom, furcsa képzeletem akkoriban mindenféle szörnyűséget: gyilkosokat vagy meggyilkolt gyermekeket helyezett a gyanús rabolt gazdagságok kárpitjai mögé… S egyre csak nevettem, idegesen, játékosan… S elképzeltem őt magát, egy minden ízében feketeséggel telített, tehát telivér szörnyet, amint valahonnan üvegkalitkájából most les reánk… Az volt az érzésem különben is, hogy csak látszólag vagyunk itt mi egyedül, hogy minden lépésünket valahonnan figyelik, s tán azért is, mert ahova csak léptünk: emeleteken, de másutt is, rövid kis berregés jelezte érkezésünk… Ifjú voltam még, egy kicsit fantaszta és oly mohó…

S amikor végre eléje kerültem: egy eléggé eltörődött, savanyúkedvű urat találtam íróasztala előtt zöld Hubertus-köpenyben…

Mintha épp csak vendégségben volna itt, eres és görcsös keze (nézd meg jól: ez parazita kéz, – mondottam persze magamnak ifjonti izgalmamban) asztalán pihent, s előtte kis pohár tej… s ennyi volt az egész nagyszerűség…

– Hogy vagyunk? – e szóval üdvözölt. S oly savanyúan nézett rám. Puritán öltözetű kis öreg, s amellett szórakozott fáradt, törzsökös…

Ez hát a szörnyeteg? Fáradt kis szörnyeteg! S kis híja volt, hogy el nem nevettem magamat. Magyarul feleltem néki: – Igen örülök, hogy szíves volt fogadni s megismerhetem…

– Én tudom, magyar, tudom – bólintott. És értesülvén arról is, hogy orvos vagyok, rögtön elmondotta németül, hogy emésztési zavarokban szenved évek óta, s ezért délelőtt csak gyümölcsöt eszik, legfeljebb, láthatom, egy pohár tejet néha, ez az étke. Persze szóltam is egy tudós szócskát erre, felvonultattam nagy tudományom… (akkoriban tudóskának hívtak mindenütt), ő meghallgatott… meleg szeme rajtam pihent egy kicsit… s egy kissé mintha gömbölyödtek volna, mosolyogtak volna szemei, de gúnyos nem volt, csupán annyit jegyzett meg szerényen, hogy ő két orvost is hozatott már magának Amerikából emiatt…

– Hát ez az egész? – kérdeztem magamtól. – S ekörül szövődik annyi mende-monda?

S időnként ellátogattam aztán hozzá máskor is. Gyakornok voltam akkor egyik női klinikán, s eléggé untam szegény, ifjú életem… Mindenkor igen barátságosan és egyszerűen viselkedett, és úgy is bánt velem, ahogy egy ifjú hölggyel illik bánni, soha affélét nem mondott, ami sérthetett vagy bántott volna… Egyszer mégis elém lépett, s arcomat megveregetvén, így szólt hozzám:

– Maga, látom, kedvel engem…

– Én magát?

– Nem kedvel? – kérdezte, majd rögtön nevetgélt. És ez volt akkor minden. Éppen menni készült, nagyon sietett.

Egy másik alkalommal megint pedzett effélét, de akkor is csak ártatlanul, kedvesen:

– No, jobban tetszem már? – kérdezte szelíden. Nem tudtam mit felelni néki. Erre mind a ketten nevettünk. És igen jókedvűen, – még a tenyerét is összeverte, úgy mulatott e kis semmiségen. Azt gondoltam: ez afféle öreges, rossz tréfa lehet… sosem tudtam ugyanis már őszes szakálla miatt sem, mily idősnek tartsam? Ez őnála nem is érdekelt. Annál jobban figyeltem két tüzes szemére: ezek nyugtalanok voltak, igen mozgékonyak… Úgy éreztem: csakugyan sok minden rejlik mélyükön.

S bár nem sértődtem meg ezen sem, mégsem kerestem fel akkor jó sokáig. Majd egy évig nem is láttam. Gyakornok sem voltam már, ődöngtem Bécsben tétlenül… Apám abban az évben halt meg, ismertem már Györgyöt is… Egy nap levelet kapok tőle… Ő még mindig emlékszik rám? S honnan tudja címemet? Hogy keressem fel őt ekkor meg ekkor lakásán. Én el is megyek – gondoltam, – hisz orvos vagyok, ez a dolgom…

Rövidebbre fogom a szót: mit mondjak a lakásról, mely nem más, mint egy remek palota. A lakáj fogadott, már tudta is, hogy ki vagyok s azonnal feltelefonált urának, majd felvezetett hozzá…

Egy napfényes, nagy szobában fogadott, az csupa délelőtti sugárzásokkal volt teli… s rajta égszínkék nehéz selyemkabát. Szívesen üdvözölt, majd így szólt hozzám:

– Nézzen csak körül – mondotta. – Mert ez ritkaság. E szoba azután a kis gobelin után van tervezve vagy berendezve, ahogy akarja… és rámutatott egy kis téglaalakú gobelinre, mely Dianát ábrázolta nagy kürttel vadászaton…

Az ablak tárva-nyitva volt… s a szomszéd templomból orgonahangok hatottak el idáig… oly furcsa révület száll meg, – kezdtem magam nagyon jól érezni e környezetben. Egy fitos kis madár ült az ablak párkányára, s befelé csipogott nékünk, mintha azt akarta volna mondani, hogy: itt vagyok és itt vagyok, vagy azt: mi tetszik kérem, tessék kérem, mint egy apró frakkos pincér. Boldogan nevettem. Kaptam egy remek jó egyiptomi cigarettát, rágyújtottam, s mi kell egyéb, Istenem? Történetesen György is igen kedves volt épp irányomban, s apámért való nagy fájdalmam után oly jólesett e kis napfényes tombolás…

– Ily remek helyen én még nem is voltam – mondtam néki boldogan. S akkor ő rámnézett: s a tiszta jóság tükröződött szemeiben, – erre ma is hitet mernék tenni magam előtt, hogy ez így volt…

Elmondottam néki rögtön, hogy meghalt az édesapám, és hogy elég rosszul megy sorom, de azt is, hogy bizony még néha éhezem is… de hogy nem vagyok azért elkeseredve, érzem, hogy még fiatal vagyok, még van erőm… S e szónál, nem tudom mért, könnyekkel telt meg a szemem… S ő rátette csendesen kezét a cigarettát tartó balkezemre, ma is emlékszem rá pontosan…

– Geduld, mein Kind, Geduld – mondotta szelíden. És én… e néhány szót sem akarom én elfelejteni. Hisz hányszor ismételtem el magamnak ezt magányos éjszakáimon? Az ily szavakat nagyon kedvelem, oly egyszerűek, mint a kenyér, olyan komolyak is, mindig kibékítően tudnak hatni rám.

Majd rátért arra, amiért hivatott, s az arca kissé elborult. Néki most sok a bútora – mondotta, – megvett megint két kis kastélyt, nyavalya sok kastélyt, túl sokat… s most azon gondolkodik, hogy ő berendezne azok bútoraiból egy előkelő magánszanatóriumot Bécsben, s tetszik-e nékem e terv? Jó orvosokat venne persze, s rám is gondolt, van-e kedvem, számíthat-e rám? E kérdés megtisztelő volt.

– Nagy kedvem volna – mondtam nagyon komolyan és nagyon buzgón. – Rendben van – felelte, ezt tudomásul veszi. (Ebből utóbb nem lett semmi, meggondolta, úgy lehet.) Majd csengetett és behozatta egyik kislányát, hogy megmutassa nékem. Gyönyörűszép gyermek volt. Hogy hasonlít-e rá? – kérdezte. – Nagyon! – feleltem.

– És mégis milyen szép – mondotta mosolyogva. Zsidósan becézte, mely szavakkal persze, nem tudom… (Ő sosem rejtegette senki előtt, hogy zsidó…) Ölébe vette, csiklandozta… együtt kacagtak, egy szerény kis cukorkát adott néki… Elbúcsúztam.

– Ehhez itt még hogy hasonlít! – mondta búcsúzóul, s egy fényképet vett elő… – Ez volt a húgom – mondotta. Gyönyörű asszony képe volt, s a gyerek csakugyan szakasztott mása… (S most azt hallom, hogy ez nem az ő gyereke volna? Nem hiszem.)

– Ön jó volt hozzám, köszönöm – mondottam néki.

– Jó? – felelte kétkedőn. – Az ember nemigen lehet jó – mosolygott rám, s azzal elbocsátott…

– Ez a szíve gyökeréig előkelő ember – mondtam magamnak a lépcsőn. – S milyen fáradt… – csupa részvét voltam, gyengédség. Szívesen megöleltem volna holt apám helyett.

Igaz, hogy ilyen kedves máskor soha többé nem volt irányomban. Elmúltak az évek… Georggal is úgy volt, hogy már csak a messzeségből szerethettem őt, vidéken volt állása, alig találkoztam véle néhanap… S ő nem is vette talán komolyan, hogy szeretem. Úgy meggyötört e távolság, e némaság, bújtam az emberek elől, és Danielit sem kerestem fel, mert nem akartam látni többé gúnyos gazdagokat, sem fölényes uraságot, semmi ilyet. Mihelyt rágondoltam: palotája aranyozott oszlopai álltak elém… vagy aranyló fényességek. – Nem – mondottam én magamnak, – oda többé nem megyünk.

Egy alkalommal mégis találkoztam véle egyik körúton. Nehéz batárban ült, két koromfekete és nehézléptű ló vontatta lassú táncolással hintaját. Én visszaköszöntem, és éppen továbbmentem volna, ám ő mint egy pajtásnak, úgy kezdett integetni felém, s meg is állította nyomban a kocsit. Odaszaladtam erre. Megkérdezte, merre tartok s betessékelt, elvitt. Ilyen kocsiban sem ültem azelőtt. Szalmabéléses cséza, egy kimustrált Sandlaufer, ez volt az én világom odahaza… S most egy ilyen ingó-ringó, hatalmas batáron, kék párnák között és sárga rózsákkal kezemben… (mert megállt és rózsákat is vett nekem…).

Mindenfelől mélyen emeltek kalapot, ő azonban csak kurtán-furcsán válaszolt. Én bólintottam persze, mint az már ily előkelő hölgyhöz illik… S oly naiv voltam, elmondottam néki mindjárt titkomat, hogy szerelmes vagyok… s hogy viszonzatlan ez a szerelem, mert teli voltam fájdalommal, s azt óhajtottam talán, hogy vigasztaljon valaki. De ő nem látszott erre hajlandónak. Elhallgattam tehát csakhamar. És jobban meg is néztem, kissé szégyenkezve. Tömzsi alakja most életteljesebbnek tűnt, brutálisabb is volt az arca, nem követett el azonban semmi hibát akkor sem. Sőt, kedves volt, mesélni kezdett. Elmondotta többek közt, hogy édesanyja egy ízben, élete vége felé, így szólt hozzá:

– Hogy ő azt hitte, hogy ez is, az is, ami baj volt, hogy ez mind csak átmeneti állapota néki. S még csak ezt kell majd kiállnia és semmi mást, majd akkor megnyugodhat… Most pedig az életemnek vége van, látod fiam, – mondotta néki…

Mosolygott, hogy ezt mesélte, magam pedig nem kérdeztem meg, hogy mért teszi, mi hozta most eszébe ezt? S ő nem folytatta… Kiszállottam hát a kocsiból.

S e szó is gyakran járt eszemben utóbb, – s megtanított valamire, arra tán, hogy alázatosabban fogadjam a bajt: – Te vagy az életem, – szoktam a szenvedéseim köszönteni, – s oly meghitt már a viszonyom velök.

 

*

 

Ma sem tudom, mint értelmezzem, ami ezek után történt, hacsak azzal nem, hogy csúffá akart tenni engem is, mert udvarolni kezdett nékem, kínos emlékezni erre. Hogy mit akart tőlem, nem tudom, ily szerény teremtéstől, mint amilyen voltam akkor is, hisz minden ujjára kaphatott volna Bécsben akármennyit ilyet. Azt mondta, hogy okos vagyok, tetszik néki mosolyom, mert oly fiús, hogy olyan enyhe vagyok olykor, mondta ő is, mint a tej, de mit soroljam fel itt annyi oktalanságait, sajnálom, hogy emlékeznem kell azokra, még jobban, hogy mindez megtörtént…

Példálózással kezdte, – „mért él így?” – intézett hozzám hosszas intelmeket, – ilyen magányosan, szegényesen, csikorogva – mondta. Nem jobb az, hintóban ülni, s onnan leköpni az emberek fejére, jobb talán egy kis szobában ácsorogni egész nap, s egy piszkos kis valamit vizsgálgatni górcsövön… Hogy majd a nénikék a temetésemen dicsérjenek a tisztességemért… És mintha minden erővel az előkelő prostitúció felé hajtana…

– Geld! – kiáltotta néha. – Geld! – hogy az a fődolog.

Már akkor én mint orvos szolgáltam a házánál, – no nem mint háziorvosa, csak mint afféle kifutó… (nagyszerű orvosai nem is igen álltak velem szóba…) Elég jól megfizetett, elődöm is volt ebben, nem bánthatott tehát az a gyanú sem, hogy nékem teremtette ezt az állást szánalomból, hát vállaltam. Reggelente szobáiban hőmérőket kellett ellenőriznem, hogy egyenletes-e a hőmérséklet? Hashajtókat hoztam gyermekeinek, a felesége, valamint az ő diétáját is összeállítottam, s ellenőriztem a konyhán, egyszer-másszor olyas szerencsében is volt részem, hogy megmasszírozhattam úrnőmet (akit különben nem nagyon álltam), egyébként pedig egy személyzeti szobafélében töltöttem néhány órát, s szorgalmasan bújtam könyveim, már akkor kezdtem ugyanis az izületi tannal behatóbban foglalkozni…

Azt magam is észrevettem náluk, hogy az asszony fölényesen bánik férjével, hogy nem jól élnek együtt. Válásról is suttogtak a cselédek, gyakorta volt valami baj, ami még nagyobb némaságban nyilvánult meg… Furcsa jeleneteknek is voltam tanúja, mikor már csak a szemek gyűlölsége beszél… S bár a férfi alig-alig tudta türtőztetni ilyenkor magát, s már-már meg is mozdultak sápadt ajkai, de mégis mindig elhallgatott… Mindezt látnom nem volt kellemes, bár nemigen törődtem véle – furcsa közöny szállott meg, – megállapítottam, hogy ezek szerint minden úgy igaz, ahogy azt egykori barátnőm elmesélte…

Feleségét, mondom, nem szerettem. Délben kelt fel rendesen. Ahogy félfüllel értesültem róla, klubokban tölti el éjszakáit, sokat kártyázik… s bár mindenféle suttogás volt körülötte mindig, veszteségek felől, arról is, hogy udvarlói vannak, olyat, ami megbélyegző vagy botrányos, sose mondtak róla. Csodálatos érdektelenségben éltem ott.

Csakis a gyermekeik voltak minden örömöm, ha néha elcsíphettem őket, édes apróság volt mind a kettő, két merőben különböző gyermek… Ezeket ölembe kaptam néha, meséket is mondtam nékik, s bizony némi fájdalommal, mert mikor lesz nékem már ily gyermekem… Akár a simulékony indácskák, úgy fonták át kis karjaikkal nyakamat s azonnal s oly mohón, a szeretetért esdekeltek, mint afféle gouvernantera bízott gyermekek…

Az asszony nem sokat látszott törődni vélök, tunya szépség volt, akár a tavirózsa, himbáltatta magát… Vér és tejszínű. S bár hűvössége nem volt bántó, ingerült is mindössze csak egyszer volt velem, mégsem volt maradásom ott… A férje ugyanis… minek nevezzem viselkedését? Hogy komiszkodott, megőrült? Mert azt, hogy udvarolni akart volna, s különösen ilyen eszközökkel, máig sem hiszem.

Mikor belátta már, hogy célzásokra, pénzek felmutatására, régi aranytalléroknak köpenyem zsebébe való csúsztatására sem vagyok hajlandó olyat felelni, semmi olyat nem teszek, ami őt érdekelhetné, nem tombolok, nem vágok arcokat, s az aranyakat szépen visszateszem asztalára, mást próbált tehát. Órákat töltött nálam, kis szobámban… érthetetlen volt viselkedése: fecsegett, s bizonyos furcsa történeteket kezdett el mesélgetni önmagáról…

Rosszkedvűen emlékezem erre. Elidegenítő volt e locsogás és émelyítő. Előfordult meséiben mindenféle, lebujok és utcasarok, cselédlányokat ő hogy lesett meg este, hogyan kényszerített ki azokból, ha nem is szerelmet… nincsen kedvem részletezni ezt. És egyre merészebb lett, egyre kevésbé volt burkolt, amit elbeszélt.

– Én csúnya ember vagyok, – magyarázta nékem. S olykor éppen homályosságokra törekedett: lélekvásárról beszélt például többször is meg lélekrontásról. Ezt nyilván azért tette, hogy még mélyebb sötétséget képzeljek e szavak mögött…

Bizony, ez a förtelem volt, nem is amit elbeszélt, a szándék, s mégis álltam rendületlenül. Mert úgy gondolkodtam, hogy én az orvosa vagyok, s ma már nem más, csak az. Szemérmes kisasszony én nem vagyok, – gondoltam, s mozdulatlan arccal hallgattam meséit, nem akartam kitérni előlük, türelmesen vártam, hogy mi telik tőle még? Hisz nem hittem egy szavát sem. Egyes kedvtelése foglalkoztatott, hogy mi viszi rá, mért vállalja megvetésem, pirulásomat, a tiltakozásomat akarja-e látni? Örömet szerez-e néki az ilyfajta rontás…

Igen, beteg: állapítottam meg róla. Hiszen tudtam azt is, milyen szenvedélye az, ha becsaphatná, ujja köré forgathatná ezt az egész várost, akár mindenkit… Hogy villogott és kuncogott nekem, és éppen akkoriban, ha netán egy hamis régiséget sózhatott egy szakértő nyakába… Mert már nem szeretett semmi mást, csak ezt: a tárgyakat s a humbugot… vagy még a gyermekeit is?

De azt, hogy mért épp rám volt kedve pazarolni ennyi idejét és fáradságát? – ma sem értem. Agyonfáradt ember volt, hisz láttam őt elégszer összetörten is. Mikor a lépcsőn felfelé jött s meg-megállt – még beszélt is magában, – reménytelen tekintetét ma is magam előtt látom… S azt, hogy hogy neszelt fel azonnal, hogy változott az arca, mihelyt megsejtett a közelében valakit…

Magányos ember ez, oly nyomorult és elhagyott – gondoltam róla, – nincs ennek a földön senkije. S hogy talán sír is néha, ilyképp képzelegtem, s meg is szántam őt ilyenkor mindig… Ám a sorsom megint másfelé vetett…

Egy kicsit furcsán éltem akkor, nem tanultam, György is… hagyjuk ezt! Ő ugyan azt állítá, hogy szeret, ő így nevezte hozzám való indulatát, mégsem voltam boldog… Egy nap elmentem az üzletébe, hogy segítsen eladni egy ékszerem. Szívesen fogadott. Majd karonfogva felvezetett valahova, egy kis kamra volt az emeleten. Pikáns régi metszetek és fotográfiák meg obszcén könyvek gyűjteménye volt itt felhalmozva… Rám zárta az ajtót. Oh, e csacsi ember… Le is ültem mindjárt, olvasgatni kezdtem, végignéztem néhány albumot… De mikor túl sokáig tartott már a fogság, dühös lettem. Végre megjelent…

– No, hogy tetszett? – kérdezte. Nem feleltem. Már a hangsúlya is gyanús volt nekem… nem volt a régi többé… hol a gonosz kedvtelés? Hát minek teszi akkor? Mi ez? Görcs? Vagy elmebaj?

– Ez nevetséges ostobaság volt – mondottam most az egyszer egész kíméletlenül. De nem felelt. Elfordult, szótlan otthagyott.

Amikor viszont beteg lettem – ezt is le kell írnom ide, – kórházba kerültem, s ott kínlódtam hosszú hónapokig… (érthetetlen láz gyötört)… ő naponta küldte fel nékem szebbnél-szebb virágait, majd Amerikából kerülő utakon hozatott számomra egy lázellenes drága szert… Kitartó volt, azt mondhatom…

S mit mondjak róla még? El-eltűnünk és újra felbukkanunk egymás számára, és folytatjuk a régit… Ő mindenkor ádáz gúnnyal ostromol, s én mindmáig nem értem, mért teszi?

 

*

 

Waltert behívták katonának, s ezt is Danieli járta ki… Walterért megtettem, hogy mégis írtam néki néhány sort, s ő elintézte, hogy szegény még maradhasson egy ideig, furcsa, milyen hatalom ő csakugyan. Walter azóta oly hálás, pár napig csupa meghatottság volt, ha találkoztunk: még az eddiginél is gyorsabban elszaladt mellettem, nyilván, hogy ne kelljen arcán látnom érzelmeit. Egyszerű és jó fiú, az egyszerű és tiszta érzések honából származik…

Úgy látom, Brigittácska nem egész közömbös Walter iránt, csakhogy szegény… nemigen tud ő hatni férfiakra, azt hiszem. Ha valaki merőben egy kis állat volna, semmi más, vagy csupa szellem egész lénye – úgy képzelem, – akkor kedvelik. De ha csak félig ez, és félig az, nem egész jelenség… és ez az én bajom is, attól tartok. El kellene szánnom magam, hogy merre vegyem futásomat. Briggittácska pletykafészek, ez még semmi baj, ez épp a rokonszenves lelkeknek szokott tulajdonsága lenni, no de tudákos is, irodalomismerő, amellett pedig egy kaffer-bivaly, de szó szerint, mert fekete és lomha, álmatag és nagyon barátságos is, – az ember lénye iránt bizalommal van, – meglepő fürgeségek telnek tőle, attól tartok azonban: erkölcsiekben is, a szidást például, akár a bivaly, éppoly könnyedén veszi…

De hagyjuk őt: nem találkozom véle, és ez jó nekem… ő mást végez és én is mást, különböző malomkereket hajtunk körbe-körbe, állandóan szünet s eredmények nélkül rendesen, mert mit érhetek el néhol, ha megfeszülök is? Danieliné anyjának például alighanem rákja van, valószínű. Hát hazudok, elhitetem vele, hogy nemsokára hazamegy Pozsonyba, ebből áll orvosi működésem. Ő különben édesdeden bánik vélem, kicsit sokallom is. Mért nem megy már férjhez? – Isten, Isten, – sopánkodik, egy ily egészséges csinos lány, mint én vagyok… – hogy milyen más egy kellemes jó házasságban élni… hogy az ő ura, ha tudnám, és a többi. Ő azonban tudna is számomra valakit.

– Az nagyon érdekel, – mondottam néki. S csöppet meg is dobbant szívecském. – Egy főherceget talán? – gondoltam nevetve.

Hímezett és hámozott, és végre előállt az ötletével: hogy itt van e Walter doktor, – olyan derék férfi az… – a szeme közé kellett most már nevetnem szegénynek. – Ezt ajánlod nékem te?

– Köszönöm, kedves asszonyom, nagyon hálás vagyok – feleltem néki, s szemem csupa villogás volt biztosan. – Csak az a baj, hogy én szerelmes vagyok, tetszik tudni, kérem.

– Szerelmes – kezdett el ámuldozni, a szája majd, hogy sírásra nem görbült (oly különös érzékenység kezd most úrrá lenni rajta).

– Igenis, mégpedig reménytelenül – mondottam. S csupa boldogság volt ettől is a szívem. (Mert a fájdalomnak is, bizony, vannak ily furcsa, boldog percei.)

– És reménytelenül – csóválta öreg fejecskéjét. – S ki az illető? Ha csakugyan az volnék… – Nagyon gyanakodva vizsgálgatta arcomat, hisz ő ezt úgysem hiszi el.

– Pedig ez igaz, elhiheti, néni – mondtam én. – A nevét sajnos, nem mondhatom meg. Az illető most különben is messze van, külföldön van állása… s nem is vagyok talán már oly szerelmes belé, de férjhez menni semmi kedvem, édes asszonyom… (Így játszom én az igazsággal néha: félig mondom el.)

– Hanem? – kérdezte rémülten, mulyán. – Hát hogy akar majd élni?

– Nem tudom… én nem tudom…

– Oh, oh, a mai fiatalság – sopánkodott és a többi.

Hát bizony, a mai fiatalság – magam is úgy sóhajtok már, mint egy nénike… A java bevonult… S ami még itt maradt, vagy most szökken sudárba… Nemrég például egy ifjú kolléga járt ajánlkozni nálunk, s nagy szemeket vetett rám… Egy tükrös, takaroska, hetyke kis fiú… akár egy önérzetes kifutó legényke. – Ez egy orvos? – Rossz volt nézni. Itt dolgozott néhány napig. Walter tőlem tette függővé, hogy itt tartsuk-e? – Mit szólok, hogy kell-e nékünk?

– Ki vele! – mondottam én. S e parancsszómra végre-valahára mégis nevetett. És kidobta, hál’ Isten. Hát ily kegyetlen vagyok…

Az elődömről viszont, egy kis orvoskáról, az a hír jött, hogy a Kárpátokban elesett. Ezt viszont meggyászoltam ismeretlenül is… igen nagy erővel elképzeltem őt. Mamás fiúcska volt, amint mesélik… „tejes malac”, ahogy Walter mondta róla meghatottan… hogy serkedző bajszú volt s pihés… s hogy nagyon hitt a tudományban, karcsú fiú volt és oly szegény. Megkérdeztem, hogy szőke volt-e, – igen, – az volt, s éjjel gyertyát gyújtottam neki, és elmondtam egy Miatyánkot is szegény lelkének integetve valahova szobám sarka felé… Így vagyok én élőkkel és holtakkal… de lenge vagyok, ejnye, – baj lesz ebből, azt hiszem.

Nagy melegek is járják mostanában. Ez a fennsík, ha megreked benn a hőség, olyan, mint a pékek kemencéje, ontja magából a meleget… oly sivár, szürke, ellenséges színű még a horizont is, semmi jót sem ígér: csak további súlyos meleget, s a hegyek csúcsa szürkés, rozsdás, csupa kohó-szülemény… oly csonka most a messzeség.

– Mikor lesz ennek vége! – ültem fel az ágyamon ma éjszaka. – Ez önmagából táplálkozik, ez a szenvedély, és nincsen vége, megnyugvása semmiben…

Georg vasárnap bekísérte Bécsbe lengyel hölgyét, – oh az ökör. Ilyen sikerekre vágyik? S én viszont hibát követtem el megint. Amikor hazajöttek, mintegy véletlenségből, ott tartózkodtam épp a kapunál (ez épp az otrombaság: tudatik, hogy sosem tartózkodom ott), vagyis hát nem törődtem azzal sem, ha látják: várom őket. Hogy mennek majd előttem együtt? – érdekelt. Egy fához támaszkodva postásunk két kisfiát figyeltem. Golyóztak az úton… egy kis cementárokba húzódtak félmeztelenül, előttük libavirágokkal teli rétek… – Goló, goló! – kiáltozták össze-vissza, s oly szép volt a színes golyó csakugyan, s a nagyobbik, amikor végre kisöccse szeretett volna gurigázni, meg akarta babonázni mindenáron:

Rontsd el, nyomd el,

Kis ördög, nagy ördög… – szavalta diadalmasan, – efféle versikét csinált magának ő maga.

– Te rossz, te rossz, te haszontalan, rossz fiú! – rivalltam rá. Majd felvettem a síró kicsit – így leültünk együtt, – van egy kilométerjelző kő is ott a kapunál. Ő lehulló hajamat huzigálta, majd elsimította arcomból, egyszóval igen meghittek voltunk így együtt, sokat nevetett.

De végre jöttek ők. A gardedám virágokkal persze, melyeket az én Georgom vett neki, kiszállt a kocsiból, és rám mosolygott jó előre, – nem mozdultam… Olyan szánakozó jósággal fogadta tőlem, hogy itt üldögélek, én szegény… (Georgom nem mosolygott, zordon volt, és szórakozottságot mímelt… (Felállottam végre magam is.)

– Önök most honnan jöttek? Jól mulattak? – kérdeztem lerázva ruhámat, és kissé összevonva szemöldökeim is… A mindig őrködő orvos szigorát erőltetve magamra e kérdés indokául. Ám ő rögtön feltalálta magát. Lehajolt hozzám, és minden fényét belém csillogtatva szólt:

– Hogy tudnám én azt, honnan jövök? Elfeledtem. Nem vagyok én oly kíváncsi… – S nagyot nevetett. És igaza volt, hogyha nevetett, ha magam adok alkalmat neki ily nagy fölényre…

No de megbosszultam magam egyik pályatársán. Néhány nap előtt történt, hogy végre-valahára arcul is ütöttem valakit. (Már nagyon meg lehetek kínozva, úgy veszem észre.) Mariankát egy kis lenge hölgy jött látogatni, ama bűvös mester egyik dicső növendéke szintén…

Benyitottam… meg akartam nézni Mariankát, mostanában hurutos megint… s a látogató erre rögtön nekem esett, s azon címen, hogy itt orvossal van úgyis dolga, sorra kezdte előttem kiteregetni kényes ügyeit…

– Ne folytassa, nem érdekel az ilyesmi, – mondottam néki, talán túlságosan kereken.

– De mégis, – hogy csak hallgassam meg őt, ez érdekes… és mért ne hallgatnám meg, szűz vagyok talán? Még Marianne is elsápadt e szóra.

Én pedig nem sokat köntörfalaztam még tovább, nyakonütöttem őkelmét, s azzal mentem is. Azóta persze Marianka orrol – bánom is én, nagyon unom őt is… Körülötte tudniillik ez a vihar támadt mostanában: már a mester elfeledve, mintha nem is élne, akár meg is halhat, – mondta ő maga, – mióta hegedűsünk félretéve minden szégyenkezést, néki hegedül, s igen nagy buzgósággal! (Durva kezdek lenni magam is.) Most végre megtalálta igaz partnerét… s a kedves téveteg kis Madonnája elfeledve… mintha nem is élne, akár meg is halhat… meg is fog ő szegény halni nemsokára. (Oh, élet, de gyors az ütemed.)

Most gyakran ott ülök a Madonnácska ágyánál, és vigasztalom őt, mert sír egész nap… olyan vörös már a csacska szeme tőle. – Úgy dobáltam magamat ma éjjel – mondja reggel, mikor benyitok, s az arcát vánkosába rejti, s olyan gyönyörűn zokog! Már ez nem is vízesés, – de gyöngyesés… Úgy csobog, csobog végeláthatatlanul.

Azt persze nem is sejti még, hogy hegedűsünk meg is kérte már az ezredestől leánykája kezét… Hogy ő neves művész, kérdezzék meg bárhol, hangversenye lesz majd itt, meg ott… s mivelhogy Marianka jómódú, – az anyja gazdag lány volt, – mi kell még több? Gyorsan tájékozódik itt minden, van kis házuk, kertjük, birtokuk… Oh, olyan komisz tudnék lenni Istenemre, egy kis ártalmat most nem sajnálnék tőlük… egy kis mennykőcsapást, valamit…

Mert úgy sajnálom ezt a gyermeket. Felszáll az ágya habjaiból, – csupa bosszúállás sápadó kis arca, – csak úgy villognak a szemei… – Megfojtanám őt – mondja, s finom eres keze, hosszú ujja úgy begörbül, mint a karvalyé.

Hát szép ez, szép ez, Lujza, – nevetem. S mily hamis ez a szó is… Mivel hogy én előkelő vagyok, bosszút nem ismerek, – csupa megbocsátás egész lényem…

No, Georg, ezt kipróbáljuk még, hogy ilyen vagyok-e? Majd felsőbb hatalmakkal megbeszélem ezt.

 

*

 

Már mint gyermek sem szerettem az oly szavakat, amelyek értelme nem volt pontosan kivehető, például: mennyország vagy malaszt, ilyesmi nyugtalanná tett, mert nem lehetett rámutatni, mit fejez ki pontosan e fogalom. De már az ilyen szó, hogy gróf, vagy báró, sosem hagyott nagyobb kétségeket bennem csodálatosképpen… pedig hát az Isten látja, e szók nem kevésbé bizonytalan értelműek, azt hiszem.

Úgy vélem azonban, és ez a mentségem is, hogy nem állok ezzel egyedül. Mint hallom, kinn a dicső demokrata világokban, Amerikában is például oly nimbusza van még e szóknak, de még Györgyöm is, a szabad szellemű, még ő is elég furcsán lehet ezzel: egyszer együtt töltöttünk egy estét valahol, ahol egy ápolónét ünnepeltek: harctérről jött, fejkötő volt rajta, csupa csacsiságot beszélt össze, no de grófnő volt, s Georgom úgy ugrott a torkának, szerette volna felkavarni békéjét, vagy fel akarta háborítani, vagy valamit… ha mást már nem lehet…

Egy nagy író úr viszont ugyanakkor olyan udvarlást vitt véghez, úgy táncolta körül vastag szoknyáit, – s a háziak? – Hány palacsintát evett, Istenem? – mily éhes lehetett, – kezdtek el lelkendezni, mikor már e hölgy eltávozott… S ha történetesen egy szegény varrónő lett volna?

Hát igen: vagy lázadás vagy mély alázat, – másként alig tudunk mi e ránk maradt fantommal szemben megállni: nemesség vagy főnemesség…

Mindezt bevezetésül és azért írom le, mert tegnap megismerkedtem egy ifjú főnemessel… kocsis-grófnénk fiával, Kalkhausen Károly gróffal… S ő bizony már nem kocsis. Egy hetyke kis kalap volt ugyan rajta, mint a bécsi kocsisokon, – no de olyan finom volt a kalap, s olyan finom volt a fej…

Nem is agár… Inkább egy inas, erős macskaféle, talán párduc: minden karcsúsága és veszélyes bája benne volt. Napfényt ivó szemek, bitang mosoly… nagyon sovány őkelme, s már e testtelenség is hogy tetszik nékem, – nagyon barna bőre van… s mihelyt kinyitja száját, fogaitól válik villogóvá egész ábrázata… Nem is olyan ifjú már! – jó harmincöt lehet, – ám bajuszkája olyan, mintha húsz volna csak, – napfényektől érlelt búza!, – olyat nevet, mint a futballisták, egész lénye csak úgy reng belé.

Rajongok hát, hát rajongok, Istenem! Oly közönséges teremtményed akarnék én lenni ma már, mért ne lennék éppen olyan, mint a többi? …Kiválóbb akartam lenni, s megbuktam vele, – boldog akartam lenni, azzal is…

Úgy érkezett, hogy gyomorrontása van… s olyan felfordulást csinált egy-kettőre… ennek is örültem, hogy így kissé megserkenti alvó vérünk – e nagy mélaságot körülöttünk, – halszemű Brigittám kissé álmélkodni készteti, hisz belevénhedünk az együttesbe lassan…

Nem, ő töltött káposztát akarna vacsorázni, – magyar ételt, ez az orvossága néki, – hányat? hatot akar enni… felfigyelt az egész szanatórium. A háziszolga nevetett, szegény savanykás kézilányunk: Jozefin azt mondta rá fülem hallatára: haj, haj, ez bolond. …Én mosolyogtam: érdekelt e gyógymód is, hisz voltaképpen szeretem, ha csúffá teszik tudományomat…

És meggyógyult, másnapra kutya baja. Elment teniszezni, hogy kivel, azt nem tudom… felvirágozva jött haza, még dalolt is, amire csendre intették a folyosón, ebédnél macesz után kívánkozott, mert az zsidó étel, azt is szereti, s mosolyra késztette még magát Walterünket is, a bús fiút… Nekem csak ennyit mondott:

– Maga az? Anyám már mesélt magáról, ő nagyon szereti magát, – s oly haszontalan kacsintással nevetett, mint aki bármikor kész kinevetni szülőanyját is, ha kell.

Egyszóval egész felébresztett minket. Györgyöm is, a zordon, nagy kegyesen helyeselt neki. Hogy bolond fiú ez, de kedves, – mondta nékem ebéd után s elég kesernyésen. Nyilván balul ütött ki az összehasonlítás saját tüze s ama másik furcsa tűz között. S oly enyhén nézett rám, már majdnem biztatón, – de már ezt nem akarom tudomásul venni, túlságosan fájna, – nem akarok emlékezni rá.

Néhányan ebéd után együtt üldögéltünk még a lugasban, a grófné kicsit begyesen, egy kicsit szomorún, de mégis elég méltósággal viselte most anyasága tisztjét… Igaz, panaszos volt grófi hangocskája, – gügyögött kicsit. Hogy ezt a nagyszerű fiút kell néki elveszteni, hallatszott ki minden szavából olthatatlan bánata… Az elvesztett fiú pedig – no persze – a nőkről beszélt, színésznőkről, artistákról… ő a sportmaneket nagyon kedveli, de mondott ilyet is:

– Ha két ló van valahol összefogva – láttak már? – az egyik mindig rosszabbul húz, vagy a Fani, vagy a Böske vagy a Cukros… s megint hahotázott nagyokat. Az anyja cselédügyekről panaszkodott.

– Ej, mindig a te vicceid – feddette őt. Majd hirtelen felállt. – Kérem a gramofont – mondotta méltósággal, – gyere Karl, most táncolni fogsz velem egy kicsit.

– Hát Jézusom, hát nem gyógyult meg itt? – jajdult fel erre kisfia.

– Most táncolni fogsz, egy-kettőre, nincsen kegyelem…

– Hát azt akarja: kiröhögjenek?

– Te Karl! – feddette édesanyja. – Udvarias ifjú vagy, de mit se tesz. Én akarom.

Muszáj volt hát táncolni véle. Mosolyogtunk bizony, bár még kedvesek is voltak együtt. Grófnénk kissé régimódin persze… fia kissé szemtelenül persze… félig frivol volt a jelenet és félig édes… Grófnénkon barnás, világos nyersselyem ruha nagy kockákkal, oly régimódi, földigérő, mintha sírjából kelt volna fel vele… a fiúcskán viszont hegyes kis vadászkalap zergeszakállal… az asszony hajbókolt, – a fia titkon felénk röhögött… Majd így dicsérte meg az édesanyját:

– Igen finom, igen finom – mondta. Isten bizony, jól táncol. És mélyen meghajolt. A hölgy egy karszékbe vetette bele magát, pihegett… majd arca elborult kicsit.

– Ez aranyat ér, egészségemnek meg különösen – mondta nyomatékkal. Majd fiához fordult: – Látod, Karl, hogy meggyógyulhatnék én, ha mindennap így táncolnál velem. – A társaság már oszladozni kezdett: ki-ki meghajolt és ment a munkája után… Walter még félrehívott engem:

– Gondoskodjék róla, hogy ez ne legyen majd túl sokáig itt – s az ifjú grófra sandított, – mert idegessé tesz.

– És hogy csináljam ezt? – kérdeztem tőle kissé megvadulva. Nem felelt, eliszkolt, otthagyott.

Hát üldögéltünk még egy kicsikét. Ő folyton dohányzott, a ruhája már csupa hamu, nem is verte le a szivart, hagyta, hulljon le a hamu bárhova. Sok csacsiságot beszélt össze, ám egyszerre hogy, hogy nem, a féltékenységről is szó esett.

– A feleségem – s szeretője van, az baj, – mondotta. Szeretőm és férje van, az nem baj… s jót nevetett ezen is, majd különös hevében oly nagyot csapott az asztalra… hogy szivarjának tüze kiesett, amire ő: nem sokat okoskodott, lesöpörte kezével a parazsat markába, s aztán összenyomta hamuvá…

Én azt kérdeztem tőle:

– Meddig marad, gróf úr köztünk?

– Míg a mamuskámtól pénzt nem kapok – mondá… Ez viszont már sok volt mamuskájának, felállt. Csak ennyit mondott: – Furcsa témák! – majd még igazított egyet s mást selymein, – egész kis raktár volt rárakva, – megtűzdelte kicsit ujjacskáival a haját, egy kis púdert pamacsolt az orra hegyére… Majd mint egy régi jó vitorlás, recsegve és ropogva, elindult végre partjai felé.

S hogy mi történt még azután? Alig tudom. Mert halk és hallgatag is tud ő lenni… egy nagy, néma állat meleg jelenlétét idézte fel emlékemben… (Nem tudom, mért: szeretem az embereket állatokhoz hasonlítani.) Vagyis: egészen kedvem szerint viselkedett… vagyis hát a nőkhöz ért… s mivel hogy szemeimből nyilván azt olvasta, hogy a tréfaságból elég, enyhe lett s baráti, sajátságos vegyülék. A lélek hajlékonyságát szeretem, márpedig a férfifajta ritkán hajlékony – az rendesen, ha hangos volt, hát hangos maradt, – ő nem az. Oly csend volt már köröttünk, szinte lüktetett.

 

*

 

Napszín szemek… napszín fehérneműt csináltatok magamnak Bécsben… Györgyöm is, úgy látom, sejti már, hogy rengés állt be iránytűmön. – Emlékszik még rám? – e szókkal kopogtatott be hozzám és be is kukkantott. – Időnként – feleltem egy szóval, elég gorombán, s nem is invitáltam beljebb. Tovább dolgoztam, nem álltam fel… s az ajtó csendesen bezárult.

Órjás, busa fej, akár egy önálló életű bálvány, gyenge oszlopán, – ez igaz… mosolygós és kék szemek, – ez sem tagadható… még egyszer felmértem őt magamnak mielőtt áldozatul vetném oda… s csupa szomorúság lettem, pedig érzem: elszakadni, – felettem már ez a végzet áll… és mégis, most is ott vagyok, a lelkem ott kereng, hazám is ott van nála, s tán a vérem minden cseppje külön nagy sírásba kezdene…

És hátha megpróbálnám, kacér volnék, – jutott eszembe ma éjjel, – hogy csinálja más? Ha felkelteném ama másik figyelmét magamra… ej, nincs kedvem ehhez! Milyen jó is volna pedig egyszer végre-valahára egy kis könnyűségnek átadnom magam…

Az élet úgy áramlik mostanában körülöttem, – szinte tapintani tudnám néha, – olyan, mint egy testté váló bűvös áram…

Danieli anyósa ma tintaceruzával megjegyezte keblén azokat a helyeket, ahol fájdalma van…

– Hogy élhet-e még ő, Frau Doktor, mit gondolok? – esengett felém. Hogy vajon ehet-e még őszibarackokat, dinnyét, vajon gondolom-e, hogy ő megéri még ezt az őszt? Hát megnyugtattam – miket beszél? – magyaráztam buzgón. Hogy nincs néki semmi nagyobb baja, hova gondol…

– Ezt mondja a vőm is folyton, ugye nincs? – akaszkodott belém… Ő nagyon szereti a vejét, mondta, jobban mint a lányát, úgy bizony!

Kis Madonnánknak viszont egyelőre sejtelme sincs róla, mily beteg… nagy terveket sző, bosszújára készülődik… sző és fon az ágy sarkában, elfeledve kinn a messzi nagy világokat…

Elmondott nékem egy kis „mondókát” – ahogy azt elnevezte. Náluk lenn a messzi erdőségek mélyén, Erdélyországban születnek az ily párbeszédek… Mint kislány, ölébe vette őt a nagyanyja, és akkor néki kérdést kellett feltennie, ilyenfélét: „Mi gondolat búsít, szegény bíró?” Mire a nagyanyó így felelt néki: „Gondolok egy szopós bornyúra, egy kis verébre, szalmaszálra, rád is gondolok!” S megbizserélte hamar, megcsiklándozta… S ő nevetett, de bosszús is volt mindig, mert ez sértő volt, hogy őrá gondolt utoljára, s mégis mindig megkérdezte újra… S hogy igen, így fog ő most már bánni ezentúl a férfiakkal: erre gondolok, meg arra is, meg rád is gondolok, de utoljára… – Mit szól ehhez doktorkisasszony?

Hát nevettem és helyeseltem, meg is csiklándoztam, mentem odébb, s reggelente magam is majd ezzel köszöntök be hozzá, hadd örüljön néki szegény lelke…

Róland bácsi ezalatt „makkegészségesen” kiment. Majd ír nekem, de feltétlenül ír. A külön honoráriumról persze megfeledkezett. A spanyolok is kirepültek, mint a szélvész, zajosan és némi adósságot hátrahagyva s nagy meséket pezetáikról…

Még őket is sajnálom, nemigen fogom már látni őket többé. S együtt éltünk… életemnek egy kis részét mégis elviszik magukkal, – nem vagyok még kellőkép megedzve sajnos, – túlságosan fáj ma még az elmúlás nekem.

A lengyel nő viszont kitart, még jó sokáig itt marad. Viselkedése hűvösebb most irányomban, úgy látszik, utólag kapott észbe, hogy most néki neheztelni kellene, hisz megsértett. Ha lát: az orrocskáját felszegi, s mint egy fekete páva büszkélkedik: ringó melleire bízva rá magát… Oly üres lélek ez! Még elképzelni sem tudom, mi mondanivalójuk lehet egymás számára Györggyel, ama pillanatok után, mikor elcsitult a vér…

Megszöknek s Bécsben együtt töltik el az éjszakát, s én mindig értesülve vagyok róla, – Gertrúd szeme s egy-egy búsabb szava tájékoztat, – Georg doktor úr most megint jót mulatott Bécsben, – jegyzi meg fájdalmasan, vagy: fenn sötét a szoba, mormolja és kitekint az ablakon. S ami még jobban fáj: hogy egykori kis titkos praktikánkat folytatja véle, – hányszor szöktünk így meg, barangoltuk át a nyári éjszakákat s hogy nevettünk együtt! …Egyszer György ott állt egy pad mellett, és adomákat mesélt nékem, pirkadt már az ég felettünk, forrón kezdődött a nyári nap… s ő egyre mesélt, pedig már az oldalam is fájt a nevetéstől, könyörögtem néki… s aznap aztán naplómba csak annyit írtam fel, hogy szép órákat töltöttem el véle…

Egy új betegünk is van most, ugyancsak egy ifjú nő a kisfiával, igen előkelő hölgy lehet, figyelmes tekintetű fiacskája van. Az ura elesett – s oly szép a gyász, amelyet érte hord a lelke, szinte derűs, – folyton mosolyog, s így fog talán egy életen át mosolyogni, oly szilárd e sírhoz tartozása!

Walterünk, hogy megvizsgálta matrózruhás kisfiát, megsimogatván fejecskéjét, így szólt hozzá: – Ismertem az édesapádat, fiam. – S nem vette észre, – olyan érzéketlen ember ez! – hogy mint emelé rá a gyermek néma, nagy szemét, az árva fiúk álmélkodásával, akik édesapjukról akarnak hallani…

A hölgy mosolygott előbb kisfiára, aztán biccentett felém… S kimentek ketten nagyon csendesen.

Éjszaka folytatom az írást. Este ugyanis oly zavart lettem megint… És ha meg is bánom, amit tettem, egyre megy. Levelet írtam néki. Előbbről kell azonban elkezdenem.

Itt sok a szó egy ilyen szanatóriumban, – az a legfőbb bajom, annyi! – nappal elnyelem és este sugároznám vissza be a némaságba, ezért megyek mindig egyedül sétálni, tegnap azonban bajomra szélhámosunk hozzám csatlakozott. Nem haragszom én rá, de az ürességnek olyan érzése fogott el hirtelen, hallgatnom kellett meséit, hogy milyen hercegnőknek mikor hegedült… Egy ideig csak tűrtem valahogy, de mikor ott tartott, hogy X vagy Y tábornokot ő hogyan nyerte meg a játékával egyszer sorozások után és éppen magyar nótákkal, de tüzesekkel… Ama szegény tábornok úr egyszerre csak így kiáltott: – Ezt a fiút pedig nem engedem ki a frontra –, s rácsapott a combjára, de még a tisztek is úgy állták körül őt, akár a farkasok a préri-tüzeket… (a szélhámosok szeretik a hasonlatokat…), mikor így szóltam hozzá hirtelen:

– Most pedig kehrt euch – szépen egyedül hagy, – jobb szeretek egyedül sétálni, kedves uram. – Elámulva állt meg, mintha ilyet sose hallott volna még.

– Hogy ez ezentúl mindig így lesz, hogy én egyszerűen félbeszakítom, leintem őt, ha úgy kívánom, ő kerülni fogja társaságomat. Még eddig nem tapasztalt sehol ilyen megvetést, ő eddig bárkit meg tudott még nyerni, feltéve, hogy vett is annyi fáradságot, mint jelenleg…

– Elégedjék meg hát ennyivel – feleltem néki.

– Hogy én azt képzelem talán, hogy ő hazudik? – kérdezte újra. – Hogy ő bizonyítékot is hozhat s minden egyes szaváról… és kotorászni kezdett szegény zsebeiben. Ez a buzgósága megint meghatott. Oly gyerekesek voltaképp a szélhámosok… Megnyugtattam, tudom: mindaz igaz, amit ő beszél, de most hagyjon magamra, könyörgök, én oly fáradt vagyok…

– Hogy ne legyen-e néma kísérőm? – ajánlkozott. – Egy szót sem fog ő szólni, megígéri, ne küldjem el így, ily szóval… Már a homlokom is lüktetett. – Én sokat elbírok – mondottam néki… Akkor végre-valahára rászánta magát és mélyen meghajolt… Utánanéztem: mint a bolygó lélek, imbolygott szegény…

És ekkor, járásáról-e, vagy miről, ama másik jutott eszembe, e préri-farkas: fejetartása, a léptei, hogy milyen más kötése van és főként: hogy söpörte be és markolta meg szivarja tüzét… és máris hazakergetett a rémület. Hogy szinte szaladtam fel szobámba, s a redőnyöket ledörrentve gyorsan írni kezdtem, meg sem gondolván többé, hogy mit vetek papírra:

„Kedves György – írtam, – nem jól teszi, hogy így bánik velem. Azt úgysem fogja vélem elhitetni semmiképp, hogy így kezdhetünk el egy életet… oly elhatározással indulhatunk el az együvé tartozás útján… – azt akarja megfogadni, oltár előtt akar talán ígéretet tenni rá, hogy hűtlen lesz? – mily nevetséges ez! Mert úgyse tudna megtartani semmiféle hűségesküt, s belátásomat akarja segítségül hívni ehhez? – úgy el vagyok keseredve! Embertelen követelés ez, és nem is méltó Önhöz, – hozzád György, könyörgök, írdd meg, szerettél-e egyáltalán… vagy már kivetettél egész a szívedből? Veszélyben vagyok, az érzéseim, szóval minden, ami szent nekem. Írd meg, hogy el akarsz-e venni feleségül? Embertelen sosem voltam, György, – én tudom: veszélyes az élet… ej, nem folytatom ezt mégsem, nem bírom. Hogy mit gondolok, meg fog ebből érteni.”

S pecsétet tettem rá fekete viaszommal, – gyászom idejéből maradt rám, és becsengettem szobalányomat:

– Fenn van a doktor úr a szobájában? – kérdem tőle.

– Nem tudom – felelte szegény lélek.

– Van-e kulcsa magának a szobájához?

– Nincs – felelte. S tekintete, riadozó tartózkodása oly megható volt… igen, ez a fájdalom! – Hát párhuzamosan haladunk? – mosolyogtak rá a szemeim… vagy féltékeny vagy rám nagyon?

– Vigye fel ezt a levelet – mondottam néki. – Mihelyt hazajön, saját kezűleg adja át. Megbízom Önben, Gertrúd. Mondja meg, hogy választ várok, de csak holnapig, mert holnap Bécsbe megyek, és ha még kellene a kesztyű néki, mondja meg…

És azzal elküldtem őt. Bezártam az ajtómat és vártam. Órák teltek, – olvasni sem tudtam, – nem jött semmi válasz. Vacsorához pedig nem mentem le. Éjjel két óra van, ezt még leírom, e szörnyűséget, hogy a lengyel asszony halálán van, most kopogtak be, hogy rögtön jöjjek, – szinte reszketés fogott el… Istenem!

 

*

 

Meghalt az éjszaka. Most értem csak: hát ezért csillogott úgy mindig, volt oly mohó! – Anginás roham – mondotta Walter, s mint az őrült futkosott fuszeklijében, hosszú köpenyében… Harminchat éves, ki gondolhatott erre?

S haját tépte szinte. Ott állott az ezredes is lenn a folyosón, épp tegnap érkezett, ma kirándult és éjjel jött haza. Georg nem volt jelen – talán Bécsben volt, s mi ketten Walterrel, mi úgy dolgoztunk, olyan szívósan és kitartóan, mint az állatok…

A lógós, álmos Brigittáról mit mondjak? Ez orvos? Oh, de gyűlölöm. (Hogy most kirúgja végre Walter, abban bizakodom, evvel nem dolgozom együtt, meg is mondtam Walterünknek még az éjjel.)

Nem volt injekcióra való sztrofantin, egy szanatóriumban! Hogy hozatni kellett. Walternek majdnem a foga tört belé: két digitaliszt nyomott bele, hatástalan volt s a morfium is. Ez a tehén, erre bízták rá a gyógyszertárt? Oly álmosan lődörgött, majd felrúgtam, nem tehet ő soha semmiről… Magam szaladtam oxigénes bombáért, kis híja, felbuktam vele, már megszakadtam szinte, végre jött az ezredes és segített.

– Ach Luft, ach Luft, mein Herz! – sikított fenn a beteg, mintha kitépnék szívét… azután lengyelül beszélt, a fiacskáját hívta, szája habzott kicsit, majd elcsendesült… s mi tudtuk: ez a vég… Ő imádkozni akar, – mondta később nagyon csendesen. Átküldtünk hát a papért, meg is üzentük előre, hogy ha lehet, ne adjon majd kenetet neki.

Hajnal felé két apáca jött előbb gyertyákkal, s ezek azt követelték mindenképp, hogy igenis, csak vegye fel a kenetet. Hiába könyörögtem, – nékem közöm van e nőhöz, – mondtam, – ne terheljék meg a szegény lelkét így, a búcsúvétel fájdalmával… Ám az apáca nem engedett, de különösen egyikük: hatalmas volt az, mint egy férfi… társa tejszínű kis parasztlány, oly ájtatos, majd elrepül…

Méltóságteljesen, igazi hivatása tudatában, felemelte hát a haldokló fejét, – szelíden eltolt engem, – s hatalmába vette őt. Kezébe adtak egy feszületet… A kis lány ott állt égő gyertyával az ágy fejénél, két nagy szeme tüzelt. S én is ott állottam, s bárhogy megfeszült az elmém, nem bírtam egészen felfogni, hogy itt most mi történik? Hogy ez tegnap még egy öntelt, ifjú nő volt – s őt búcsúztatják ma el?

– Et dona nobis pacem tuam, – érkezett meg csendesen a pap. És odalépett, – azonnal a kereszt jelével illette homlokát…

– Das hab ich nicht gemeint! – hallottam feljajdulni kimenőben… S aztán – úgy mondották – meghalt egész csendesen. Kinn világos volt már az ég…

Az öreg apácának arca gúnyos volt, a szeme villogó, – hogy látom-e? Valamely túlvilági fénnyel arcán mondta nékem: – Szépen halt meg! Láttam-e, hogy végső pillanatában a feszületet felemelte még…

S az átszellemült gúny mögött az égi diadalnak gőgje sugárzott szeméből, – gyűlölködőn szólt rám, mikor távozott:

– S még Ön ugye, azt merte tanácsolni nékünk, hogy ne terheljük meg lelkét? – s ama kisebbikre bizalmasan ránevetett…

Majd úgy mentek el a parkon át, a reggel világosságában, nagy léptekkel, kellékeiket egy táskában vitetve maguk után… mint akik most bevégezték ugyan itt a dolgaikat, – mint a szentség komoly démonai, – ámde új útjukra mennek innen s éppoly rendületlenül.

 

*

 

Egy hétig most nem tudtam írni. Férje megérkezett másnap éjszaka. A tekintete éppoly reménytelen volt s kalandozó, mint azelőtt. Semmit sem szólt nekünk… csak már a temetése után mondott nékem ennyit:

– Milyen egyedül maradtunk itt, Frau Doktor, látja? – majd hozzátette: – Legjobb volna pedig véle megbeszélnem, hogy most mit tegyünk mi ketten, ilyen egyedül…

Szerette tehát ezt a csacska teremtést. Az élet különös. A kisfiú nem tud még semmiről: a mamuskája elutazott, mert a tantinál a két kis iker-chlopci beteg lett. Boldogan kacagott, hogy hallhat róluk, – nem is igen aggodalmaskodott miattuk, – úgy látszik, nagyon szeretheti ő e chlopcikat…

Ó, emberek, ti csupa szív… És milyen össze-vissza dobog ez a szív és mennyi táj felé…

Györgyöt is, úgy látszik, nagyon meggyötörhette ez a gyors halál. Semmit se szólt ugyan, de még komolyabb lett, még tévetegebb ő is… Válaszát is későn küldte, talán két nap múlva levelem után s az ennyi volt:

„Hogy szomorú vagyok, azt tudja. Ígéretet tenni nem tudok. És áltatni sem akarom Önt. Isten áldja: György.”

Ő becsületes, az! És én is az vagyok. Két vascölöp, – hát mit csináljak? Élünk hát tovább, ahogy kell és lehet. S ma már nem is kívánnék tőle semmit, – nem úgy érzek már, mint akkor éjszaka. Nem félek semmitől: a mély magány… mindjobban szoktatom magam, hogy elviseljem azt, mert mint a vad az erdőn: úgy akarok élni, semmire se számítok, csakis a föld van lábam alatt és az ég felettem, minden másban pedig elhagyott vagyok.

Ma már – e halál után is – nem írnék néki levelet. Hisz úgy el vagyok már kínozva, túlságosan. Az ember oly edény, amelybe többet töltöttek, mint ami belefér, ezt magyarázta nékem éppen ő… nos, nem akarom már a többletet… Mert mindazt, ami rövid életemhez túl sok volna nékem, elvetem.

Tegnap, vasárnap Bécsben kávéházba mentem, – ott egy szőke marqueur nagy buzgón köszönt. A betegem volt valahol és nagyon hálás, – jó voltam iránta, – úgy mondotta, hajladozott… Ez a fiú bizony tenyerén hordozna, hogyha hozzá mennék feleségül, azt hiszem. Úgy meg volt hatva, hűséges kutyaszemekkel leste minden mozdulatom, alig merte ruhám érinteni, mikor rámadta kabátom. Mért is tekint hát az ember mindig felfelé?

Mikor a kávéházból kiléptem, nagy meglepetésemre belebotlok valakibe. K. Karolin volt, a lesütött szemű. Kicsit halványabb lett, veszített az üdeségéből is… Nagyon örült nékem, én is néki. Panaszkodott, hogy ő ezt nem bírja ki tovább, a háborús közélelmezés szörnyűségeit, – ő már egészen tönkremegy belé, – hogy irigyel engem állásomért, mert egy szanatóriumban, Istenem, biztosan csupa jót eszem… Mézzel kevert mákos kalács az, amiután áhítozik minden idege… (Közölte velem azt is, hogy most végre-valahára, ennyi idő után, áldott állapotba jutott, rámnézett, hogy hát mit szólok ehhez én? S amellett még éhezni is!)

Elmondtam hát néki, hogy mit vesződünk mi az élelemmel odakinn, hogy fenntartsuk a nívót, s mennyi panaszt hallunk mégis. Walter mennyit futkos Bécsben, minisztériumi férfiaknál pár zsák lisztért. Azt azonban megígérem néki, hogy majd csináltatok néki mézes-mákos süteményt a konyhán, s legközelebb, ha majd Bécsbe jövök…

– Csak a pasztát, csak a pasztát – esengett.

Majd elmondotta, hogy mit szenved ő a forróságtól, – milyen forró ez a nyár is. – Csupa panasz volt a lelkem, majdhogy sírva nem fakadt…

Azt tanácsoltam néki, hogy gyakorta mosson szájat, az a forróságban nagyon üdít, – magam is ezt sportemberektől tanultam, – s ne fürödjék meg egészen, ha kiveri a forróság, csak a karja ütőereit áztassa gyakran vízbe…

– Csakhogy ez a hold, ez is oly forró – folytatta még sirámait. Ő ugyanis lunátikus kicsit, s olyannyira nyomja mellét mihelyt érzi már, hogy kel a hold… – No lám! Én azt hittem, hogy rossz, pedig csak beteg ez is – gondoltam magamban. Most mit felelhettem erre? Csóváltam a fejem. Úgy lever, ha mint orvosra, reménykedve néznek rám, s én nem válok be, nem tudok mit mondani…

Majd aztán rátért persze hamar Danielire. És máris kicsit gyorsabban kezdett el kelepelni. Látom-e őt gyakran, ezt a gonoszt, mi a véleményem most, hogy jobban ismerem…

– Én nem ismerem őt oly nagyon…

– Nem? – kérdezte. S bűnös két szeme ott pihent meg az arcomon. Oly szemtelen volt ez a kérdés…

– Nem, én nem ismerem jobban őt, mint Ön – feleltem. S ekkor váratlan szavakban tört ki:

Hogy ő bizony nem ismeri jól, csak alig-alig, pedig ő a szeretője volt… Meg kellett állnom: az egész valóm vérbe borult tőle, olyannyira szemérmetlen, kínos volt e vallomás…

– De Karolin, hát minek mond ilyet? – feddettem őt – az Istenért, ne mondja senkinek…

– De mért ne mondanám, Ön barátnőm – fakadt ki méltatlankodón.

– Ön azt tesz, amit akar, vagy amit a lelke elbír, azt tegye, csak el ne mondja, nem muszáj, hogy mindig jártassa a száját, Karolin.

S hogy én nem voltam az? – kérdezte még a kedves. Ez fúrta tehát oly nagyon oldalát. – Nem! – mondtam néki kurtán. De hogy igazán nem? Vagy csak én úgy mondom azt? Újból megálltam. – Nem! – kiáltottam bele a pofácskájába…

Mesélni kezdett aztán igen hevesen. Hogy férje mostanában keresetét elvesztette, mire ő gondolt egy nagyot, felkereste Danielit… – Kötelesség is van – mondta, – köteles, hogy megsegítsen, ha most bajban vagyok, nem igaz? De pimasz ember ez. Mit gondolok, hogy mit felelt a pimasz?

– Kis termetű ember, nincs bizalmam hozzá, ennyi volt az egész, így intézte ő a férjét mindenestül. No de ugyanakkor volt az irodájában egy csinos kis fiúcska, arra ránézett, és azt mondta néki:

– Nem engedlek ám el, elrabollak ám… És meg is csiklandozta ott a szeme láttára, sarokba szorítá a gyermeket…

Bármily locska beszéd volt is ez, egy kicsit megborzongtam erre. S ami ritkán esik meg velem, kíváncsi lettem. Felhasználom ezt a pillanatot, – gondoltam, és érdeklődni kezdtem nála Danieli felől…

– Az egy tigris – kiáltott fel társnőm, mikor elértette furcsa és homályos kérdéseim… – Mit meséljek Önnek? – kezdte. S bizony túl sokat mesélt, kitágultak a szemei egy maga felkeltette rémülettől. Meg is bántam már kíváncsiságom, szégyelltem is, bár ha kiderült, amit sejtettem is, hogy mi sem igaz abból, amit grófnőnk hirdet róla…

Persze belém ragadt aztán, mint a bogáncs, el nem engedett, még tanácsot is adott:

– Ha majd én is óhajtanék tőle valamit, mit tudhat manapság az ember? Pártfogást, vagy bármi egyebet, – ő egyet tanácsolhat nékem, azt, hogy sose menjek szombaton… mert amily bitang ez, amellett kóser is… ezt ő is elhibázta, szombaton ment pártfogásért hozzá, elfeledte, hogy ő akkor nem dohányzik, s majd felveti őt ezért az indulat.

Nagyot nevettem erre: tapasztaltam ezt már nála magam is.

– Hogy egy ily istentelen – mondta, – s amellett az Istenének udvarol. Mit szólok ehhez? Megnyugtattam, megpróbáltam érthetővé tenni néki, hogy nem is oly gonosz ember ez a Danieli, alighanem játszik csak a gonoszsággal s boldogtalan inkább… S megígértem mindjárt, hogy alkalomadtán én is szólok majd egy szót az ura érdekében…

– Zsófikám, imádott Zsófikám – szorongatá a két kezével kezemet. Hogy tegyem meg neki, az Istenért. Ő úgy szenved az ura miatt, mert az csak a munkát kedveli, s most képzeljem el őt: hogy ül és üldögél az szegény egész nap, mintha már elszállt volna lelke is, semmit se szól…

– Egy uzsorás és nincs munkája, – sóhajtottam, – Istenem, bizony ez elég változatos, ez a szép világ.

S hogy lám, mily jó kis parti lettem, – gondolok-e vajon erre is? Mily jó kis állásba jutottam én, kezdett el sopánkodni személyem felett. Beillet volna egy kis jajongásnak is. De már bűvöltje voltam újra, – így van, – órákig hallgattam volna, alig voltam képes magam vonzásából kiszakítani.

 

*

 

S most többé nem írok, egy jó idegig legalább. Fáradt vagyok, de nem is az, már nem tudom, hogy minek írjak, Istenem? Egy alkalommal Danieli megkérdezte tőlem (amikor még nála laktam, benyitott és rögtön bekukkantott persze, füzetembe…): – Mit ír maga annyit, mondja csak? Tán írónő akarna lenni? – s nevetett. – Egy Zsófi nevű írónőcske – gúnyolódott rajtam… – Hogyha így hínak, hát mit tegyek?

– S hogy mit írok itt össze-vissza? – mondjam meg neki.

– Amit valahol látok, ami felkeltette figyelmemet, Danieli úr…

– És mit lát maga mindenfélét, mondja csak?

– Teszem fel Önt is, Danieli úr…

– És engem is megír? – kacagott boldogan.

– Talán.

– S ha tengeren utazgat egyszer majd egy gazdag úrral, vegyük azt, ott is mindent megír?

– Lehet.

– A hullámokat is megírja? Ugye nem? Pedig hát mennyi van! – csapott le rám, – és milyen szépek azok, azok csak a szépek! Látott már olyat?

Ültömből bámészkodva néztem fel reá. És azt gondoltam, hogy a hullámnak is hamar vége van, igaz. Nem is firkáltam akkor jó sokáig. Aztán máskor is bejött, és akkor így szólt hozzám:

– Tudja-e, hogy mit olvastam én az utcán épp ma? Egy kis táblán ez a felírás volt: lassan hajts! Ott láttam írva saját véleményemet, mert ez a véleményem, tudja meg…

Hisz kedves ember ő… És én most intelme szerint teszek, majd magam is… Már lassan hajtok, s íme, már a firkálást is mától fogva elhagyom…

Hogy mért nem tud egy kicsit, hajszálnyira jobban érdekelni? Pedig ami robusztus és sötét, ez a fajta férfiakban mindig érdekelt. Szabad vagyok, szívem szabad, ti emberek… Miért nem jöttök hát a légen át, ti sóvár szenvedők, hisz oly nagy számban vagytok, tudom, mindenütt e földön érzésekre áhítozó szegények… s ha egyikőtök tisztességes volna, szíve jó, ha szőke volna, dús hajú, mint Györgyöm volt, mikor még haja volt!…

Hogy nevetséges vagyok, tudom. Ilyen általános lett az én szívem? De nemcsak azért vagyok nevetséges. Jóság után sóvárogni, jó akarnék lenni… mit akarok én a jóságtól folyton? S ily vonatkozásban különösen! Gyermekes vagyok? Ugyancsak ő, e Danieli egyszer ilyképp tanított:

– Mit mindig olyan jó maga? A sírköveken tudja-e mi áll: Itt nyugszik lenn a legjobbik apa, hűséges feleség, oly jó rokon volt mind, seholse lelni párját… S így igaz, mert az volt talán mindegyik. Az egyik így jó, másik úgy, – nem akarni kell azt, – ők nem is tudják, milyen igazuk van, mikor odafirkantják. Ki méri le? – És rám rivallt…

Oly okos ember ez, és igaza van rendesen. Mit jóság, – mindig az, minek e nagy igény, – lemondok róla most, a magaméról is, még azt is megteszem…

Csak szívességet juttass nékem olykor, itt-ott, Istenem, mosolyt. Ami már több, az sok is nékem, nem is bírnám el a terhét, nem már, úgy lehet.

És ezzel: minden jót nekem és jó éjszakát… S ha lesz egy holnap is, az jó lesz és ha nem: nem célirányos ez a pálya, nem kerek! Eddig te éltél, majd nem élsz… és mindörökre nem, nincs átmenet, hogy félig élsz előbb, s csak aztán távozol… S a végén az sem volt igaz, hogy itt voltál, s hogy már most annál gonoszabb e tréfa, hogy ezt megteszik veled? Én vállalom e tréfát is, jó szívvel fogadom… S ha holnap csusszanok a semmiségbe, – akkor hát Isten veled: Georg s ti többiek… hogy leírhattam neveteket legalább, az jólesett.

Nem várok még tovább. Muszáj leírnom ide, hogy boldog vagyok és nincs panaszom több, mert van valakim, akit kedvelek…

Hogy mi hozott össze minket így, ily hamar? Mikor még kémiát tanultam, megjegyeztem azt, hogy egyes vegyületek csak bizonyos hőfokon képesek elegyedni… S magam nyilván ilyen hőfokon voltam már rég – és róla is ezt képzelem, – a szenvedés nálam már rég megtette magáét… S hogy meddig fog ez tartani? – nem kérdezem. Nem kutatom, hogy viszontszeret-e? Még az sem foglalkoztat többé, vajon megcsal-e? Mert nem vagyok többé szerénytelen, beérem azzal, amit Isten ad…

Ezt, ezt szeretném megőrizni mindörökké, hogy ily áldott legyek mindenkor, mert érzem, csakis aki engedékeny, az mondhatja még magáról – senki más, – hogy áldott ő az asszonyok között…

S nem is kerestem őt, nem is kívántam megösmerni jobban. Én még barátságot sem kötöttem eddig ilyen gyorsan senkivel. Bár jól tudom, hogy ennek más az útja, másként válogat a lélek ebben, igénye is másünnen való. És mégis oly aggályos voltam mindig ebben is és lassú… úgy nevetek magamon! Másodszor láttam életemben őt… s az övé voltam rögtön. S ma is az vagyok.

Könnyűség, könnyelműség! – szívetek dolgában, mint a napfény, olyan fürgék legyetek, – úgy látom, ebből áll.

Itt azért mondtam szándékosan napfényt, mert akit én szeretek, az mindig nevet, mint a nap, – s mi mind a ketten mindig nevetünk, ha ugyan lophatok egy kis időt, hogy véle töltsem, s mindig van is mit mondanunk egymás számára… s a neve: Károly, Kalkhausen Károly gróf, foglalkozása nincs, a nőknek él… és ennélfogva csupa virgoncság a lénye, s bár nem túlontúl eszes, de életerős szellemű és sosem sajnálatraméltó…

Ezt az utóbbi szót, gonoszság volt tán leírnom, mert Georgra is vonatkozik, s ő bizony, sajnálatraméltó néha. De nékem minden okom megvan rá, hogy ezt az összehasonlítást mégis megtegyem.

S milyen borúsan kezdődött. Ő eljött hozzánk újra anyját látogatni, s most hosszabb időre jött. Nincs semmi dolga, unja Bécset, s még a hölgyek is most szabadságolták egy kis időre… – mondta. S finom orra volt, ezt meg kell hagyni, másként viselkedett most, mint azelőtt. Engem például tisztelt Zsófikának nevezett el némi gúnnyal és mégis némi tisztelettel…

Mintha megérezte volna, mi bánt minket, mert mi féltünk tőle voltaképp, a jötte hírét sem fogadtuk szívesen. Mert ama haláleset óta, Isten tudja, mintha megváltoztunk volna mind, – ez elég különös, hisz láttunk halált éppen eleget mindnyájan, mégis, – sehogysem illet most bele lelkünk keretébe csélcsap könnyűsége, félrecsapott kucsmája… Walter meg különösen ingerült volt, – úgyis ellenszenves néki, fajtája is, ő maga meg külön… rám is bízta mindjárt, foglalkozzam véle, lássam el, mert ő nem tűri el a társaságát öt percnél tovább…

Hát jó. Én megkérdeztem tőle reggelente mit csinál, hogy hogy aludt… s nemigen láttam őt azontúl, csak az étkezések idején, volt úgy, hogy akkor sem, mert olyan járás-kelés, futkosás volt nálunk éppen, későn jöttem s fel is keltettek egy étkezésnél tízszer is.

Nem mondhatom: a jelenléte nem volt kellemetlen… jelentéktelen volt inkább: mármint halálunkhoz képest… én ugyanis mindig azt kívántam attól, aki érdekelt, hogy feledtetni tudja vélem azt… hogy bátorságot adjon élnem, sok mindent kívántam én! S nyilván ezért: mártírmosollyal köszönhettem vissza néki… méltóságteljesen, mint egy megvert asszony, aki háta mögött tudja nagy baját…

Ő pedig… csendes volt, nem mondom, szerény, ő most mindennel beérte. Jócskán evett, igaz, – s mindenféleképp pöfékelt, – amit kapott: szivart is szítt, kis tiroli porcelánpipát, – nem illett hozzá ez utóbbi, mégis nékem magas tetszésemre volt, hogy ily szerény, miután cigaretta nem volt kapható, jó szívvel alkalmazkodik, nem úgy, mint Walter, aki oly esetlen ebben is, ő cigarettát sose tud szerezni, s ha már nagy nehezen szerez, jajgat folyton, hogy ő ezt a rossz dohányt hogy szíjja? – csupa fájdalom szegény. Tréfából múltkor megmutattam néki, hogyan kell pipázni, s pöfékeltem neki nagyokat…

Ő szerzett persze cigarettát is. – Megosztjuk – mondta Walternek, – jó lesz? S oly jó szívvel osztotta meg vele, eggyel ő mégis többet tart meg, mint a felét – mondá, – meg ne vádolhassák túl nagy önzetlenséggel és nevetett. És másodszor is szerzett – csakazért is! – mondta néki: nézzen ide, doktor… S kicsomagolt néki csupa jót, még memphis is volt abban… Walter pedig – úgy láttam – egy kicsit mintha szégyenkezett volna előbbi, oly kedvezőtlen véleménye miatt…

Eléggé figyelmes volt tehát, s amellett élte független saját életét, nem is sokat törődve vélünk… finom bort mustrált ebédnél csettintgetve, velős csontot pedig külön szerzett magának, ki tudja hol… Hajnalban nagyot lovagolt. Mert lóval érkezett s külön lovásszal, már nem is civilben többé. Azt mondták: ulánus főhadnagy, – nem értek ehhez, fehér vászonblúza volt, amellett derékfűzője, – bitang! – mert ezt már viszont értem: dereka, mint olyik virágkehely, ívelő lett tőle, oly finom bordázatú…

Egyszóval: élt, tűzön-vízen keresztül, s nem is zavartatta magát tőlünk semmiben, mint az olyan emberek, akik már hozzászoktak biztonságukhoz, de ahhoz is, hogy joguk van határozottaknak és valamilyeneknek lenniök… s ez bizony rabszolgáknak ritkán adatik.

Mit mondjak róla még? Parázsló szeme olykor úgy fellobbant, mintha fel akarna égetni egy tortát véle, vagy egy szobalányt akarna porrá hamvasztani… Feléledtünk tőle, s nem csak én… Egy hét se telt belé s már ráfigyelt az egész szanatórium. Felvirult kissé lankadt életünk. Brigitta, aki oly közönyös, mint a szappan, s éppen olyan szagos is… még tőle is hallottam észrevételeit: így-úgy, hogy mily más is az ily finom fajta… s milyen impozáns a napsütött gyűrűs keze. De Sandovics úr, sánta laboránsunk is méltatta őt egy szóra: – sehr feiner Mann! – mesélte nékem, – mennyi borravalót ád ez néki… ez hogy érti, mint kell megfőzni az embereket maga körül, – milyen okos feje van neki, – ez megfőzi a katonákat is, no nem? Mert betegállományban lebzselni, hát lehet azt? Láttak már ilyet, egy ily egészséges, csudaszép fiú…

Egyszóval, hogy kikészítette így a környezetét maga körül… határozott céllal tette-e, azt persze nem tudom (kitelik tőle), annyi tény, hogy mikor puha volt a talaj mindenütt, már bátrabb is lett, megint hetykébb, kicsit szemtelen… Már nem nevezett tisztelt Zsófikának… ahogy eszébe jutott: hogy van ma, gyönyörűm, szép öreganyám hogy aludt, – mondotta Brigittának, éppen úgy, mint nékem, s bár az ujjam felemeltem néha intelméül, mégse csináltam belőle nagy ügyet, hadd malackodjék kedve szerint…

Meg kell jegyeznem, hogy amióta így más lett az úr a területeken – Georgnak nyoma tűnt, – még ezt is igen furcsállottam, szobájában étkezett, alig mutatkozott, s ilyenkor is: az arca szenvedő. Furcsa koincidencia, kis lázakról beszélt… Én egyszer odaléptem hozzá, s megkérdeztem tőle, nincs-e tüdejével baja megint? Nem kellene-e, hogy megvizsgálja valaki? Walter talán, de én is szívesen, ha tetszik s meg is bízik tudásomban…

Ő rám nézett, s mit se szólt egy ideig, úgy tett, mint aki tudja, mit keres, s meg is találta volna rögtön szemeimben, ami érdekelte, s aztán lassan ennyit válaszolt:

– Mi ez? Újult érdeklődés talán?

– És ez? Ez szenvelgés talán? – kérdeztem rögtön. Vagyis: találkozás nincsen már az ég alatt, nem érthetjük meg egymást többé, nem is óhajtjuk talán… Mi jól megnéztük egymást, kicsit élesen, egy kicsit hosszabban is, mint szükséges… s hogy mások is jöttek, megzavartak ebben, jól esett.

– Hát féltékeny? – kérdeztem én magamtól ingerülten. – Mi jogon?

S már másnap erre kacérabban fogadtam a gróf bizalmasságait…

– Angyali üdvözletemet a magas tudománynak – köszöntött rám újra szélesen. És megemelte tiszti sapkáját, akár a civilek.

– Ne mondja, angyali? – nevettem én, s a kisujjamat kissé felé görbítettem. Isten hozta! – egy lugasban történt ez a kertben, ahol reggelizni szoktam. Fején kajla tisztisapka, olyan ellenzővel, mint a postásoknak azelőtt.

Hogy ő e szót, hogy Isten hozta, nagyon kedveli. Én ennek igen örülök. Ő meg nekem örül. Ez jó. S rögtön az asztalomhoz támaszkodott, mint a genre-képeken a gáláns tisztecskék. Még tányérját is odahozta, fánkot evett éppen, s megkínált vele.

– Hogy én hogy megváltoztam mostanában hirtelen, vagy nem? – kémlelte arcomat, hogy mi lelhetett engem, csóválgatta fejét.

– Ne törje a fejecskéjét, maga Hamlet – ócsároltam én, és nagyon csóválgattam én is fejemet.

– Cö-cö – mondotta ő.

– Cö-cö – mondottam én.

És így. Az volt az érzésem, hogy nem ismeri ő a szót, hogy Hamlet, csak úgy hallomásból valahonnan, s nagy zavarban van szegény a tudomány előtt. S oly boldog lettem erre, ficánkolt a szívem, lassan kortyintgattam teámat, és vettem hát a fánkból is…

– Jó tüzes a fánk, igaz-e? – nézett reám és éppoly forrón, mint a fánk.

– Ön egész olyan, mint a Vezúv, gróf úr – mondtam néki boldogan. – Még azt se tudná tán, hogy mi a Vezúv? Mert nem felelt erre sem. Elkezdett kicsit nyafogni, hogy itt unja már magát…

– Mért marad akkor köztünk?

– No mert betegállományban vagyok – mondta, – ezen szanatóriumban gyógykezeltetem a tüdőbajomat…

– Ez nagyon mulatságos – mondtam, – s ezért beszélget most velem itt?

– Hogy hátha ez is jót tesz tüdejének, – mondta szemtelenül, – nem? – és nevetett. Majd nyújtózkodott nagyot, leült, lehunyta vastag szempilláit, nem beszélt… Ott belül valami most végbemegy, – gondoltam én. És csakugyan, – az asztalomra ütött hirtelen.

– Hogy mit gondolok erről? Nem volna-e kedvem lovagolni reggelente? – lángolt fel. – Hát ezt az ötletet, – kiáltotta, – nem nagyszerű? Hogy ilyen pompás társasága volna, ő a tudománnyal lovagolna együtt egy szegény, nyálas lovász helyett… – Hát mondja már, – akar, vagy nem akar?

– Örömest – válaszoltam erre. S csupa láng lehettem magam is. Mert lovagolni, nagy álmom volt mindig nékem. Fel is álltam erre szomorún.

– De nem tudok – mondtam neki.

– Hát megtanítom, ha csak ez a baj? S gyerünk, – felelte zabolátlanul.

– Most mindjárt?

– Persze.

– Csakhogy most vizitet fogunk tartani. – Ej mit, vizitet – s össze-vissza darált mindenfélét, handabandázott… – Hát holnap reggel, jó? – susogta bűnösen, akár a gyermek, aki csínytevésen alkuszik.

– Ej nem, dolgozni kell. – S otthagytam őt.

– Hát hatkor reggel… – szólott még utánam. Nem feleltem erre. Rossz érzések lettek úrrá rajtam, elfogott a régi csömör, saját személyemtől való idegenkedésem. Hogy el tudnék én most zülleni! – gondoltam szomorún. S szaporán láttam dolgaim után, mert ki akartam lúgozni magamból mind e kétes ízű álmokat…

Ám este jókora csomagot találtam a szobámban s egy levelet. A levél így szólt: – Kedves Zsófika, ma hazamentem autón borjúhúst szerezni, s hoztam is egy olyan csülköt, hála Isten… Itt van két lovaglóruha is, a nagyanyámé volt, ő volt ily kicsi, mint maga, nyugodtan el is fogadhatja hát, mert olyan régimódi, mint a nagyanyám. De szoknyát nem küldök, itt van egy jó nadrág, örüljön annak, húsz éves már az is, azt hiszem, mert nőiesen lovagolni nem tanítok, nem nekem való. Próbának jó lesz mindez, és ha jólesik a lovaglás, rendel magának másikat. Majd címet mondok én olcsót s amellett nagyszerűt, a próbánál is ott leszek, ha kell, mert becsapják, nadrágot csináltatni nagy dolog. Hat nyakkendőt is küldök a kétszáz közül, fel is kellett pofoznom régi inasunkat érte, nem találta meg a női nyakkendőket, s angliai jó kis sapkám megmolyosodott. Vaterom jól van most megint, nem volt most semmi baj… A csizmákkal már annál nagyobb bajban voltam, hogy a lábacskájának mi jó, azt nem tudom. Itt küldök kettőt abból is, de nagy lesz, attól tartok, sarkantyúról jobb nem álmodozni egyelőre, bízza rám magát. Ha most mindjárt megüzeni a mértékét, reggelig lesz még csizma is, de tökéletes, mert én ördöngős vagyok… S a tudományok nagy barátja: Karl von Niebuhr-Kalkhausen, állítólagos főhadnagy.

Hogy apjáról is írt, ezt megtisztelő. S hogy a nagyanyja is kicsi volt, no lám! Hát nem hiába nevez nagyanyónak engem. S levele is tetszett, egész belepirultam a sok örömbe. Jó! – gondoltam. Megpróbáljuk. Mért ne tenném? Még a csizmát is felpróbáltam hamar, – ez bizony nehezen ment, – s aztán felgyújtottam, ami villanyom csak volt szobámban, s odaállottam a tükröm elibe.

Sokáig eltűnődtem így, és majdnem sírtam. Szívem nagyon elszorult. Mert bizony kicsit későn érkezett már mind e nagyszerűség. Ilyen drága holmikat én sose kaptam életemben. Volt abban egy aranyfogantyús lovaglópálca is, remek, szép, fátyolos kalap, remekül kikefélve minden s egyik nyakkendőn egy pici tű, meglátszott: igen gondos volt az, aki válogatta… (nyilván ezért pofozta fel inasát.)

Hamar ezt írtam néki válaszul:

Kedves főhadnagy úr, sok szíves köszönet, mindent szívesen fogadok. És reggel hatkor kinn leszek a kapunál. S aláírásul: Tudomány. Lehet, hogy ez már túl bizalmas szó volt – hiba volt, – de megtörtént, de jólesett. S a levelet is rögtön küldtem, visszavonni már nem lehetett.

Ott állott reggel egy parasztkocsi, jó féderes, és ő is ott állt, rajta teniszing, bricsesz, kezében hosszúszárú ostor, csattintgatta… Már a kocsiban is féltem, nagyon dobogott a szívem, ha most leesem? Ki annyi mindent kiállottam, s mégis itt vagyok, egy rossz gebével járjak rosszul?

– S melyik lovon fogok lovagolni? – kérdem kissé borúsan.

– Hát fél? – kérdezte boldogan. – Ne féljen semmit, amíg engem lát. Félti kis életét? – ingerkedett. – Amelyik ló majd tetszik Önnek – mondta végre. – Önre bízzuk, kiválasztja… – ugratott.

– És milyen lovak ezek?

– Egyikük egy jó ló, igen finom félvér, akar azon?

– Mentsen Isten, mit gondol?

– És mit gondol, hogy hagyom én? – mondotta nagyon melegen. Hogy jámbor állat lesz az illető, meglátom, sose féljek, almásszürke, nem nagyon hasas, hogy ne fárasszon ki a terpeszülés, széles lovon nem jó kezdeni, ő jól kiválogatta, nem is nagyon magas, – magyarázta nékem, – felülni sem lesz nehéz… Ő bérli ezt a lovat, az itteni uradalom adta bérbe néki, lovászának ugyanis ő nem hoz állatot…

– Hajtsatok már, az apád istenit, – kiáltott rá parasztlegényeire hirtelen s izgága szenvedéllyel. Még a gyomrom is megremegett belé. Most erre bízom én az életem?

– Ön egész olyan, mint egy ádáz vad magyar – mondottam néki…

– Hogy ő nagyon szereti a magyarokat, mit akarok tőle? S minek szidom saját nemzetségem, hogy ő magyar voltaképp, az lett a bizonykodás vége, s újra néhány kacskaringós mutatvánnyal is kedveskedett… A legényei vad-vihogva nevetgéltek vissza rá, és belecsördítettek lovaik közé.

Köd volt a fennsíkon köröttünk… szokatlan nagy nyári köd. Fákat még láttunk, – jobban mondva csak a fák felét, – amint üdén hajoltak ki a köd alól… Szinte kidugták elénk bodros fejüket, ám hegyeimnek semmi nyoma sehol, úgy eltűnt a régi táj… S én ködben fogom elkezdeni? – kérdeztem magamtól, s azon tűnődtem, hogy hátha mégis sikerülne rávennem őt, s mégis visszafordulunk…

De megérkeztünk éppen, leszállottam… segített. Ott álldogáltam aztán árván, feketében, egy kezemben lóverő botom… lovásza máris hozta lovamat… Bús szemeibe belenéztem – ne bánts engem, – beszélgettem hozzá titkosan, és adtam néki egy kis kenyeret (ezt otthon bepakoltam jó előre)… Egy kis négyszögű karám volt ott a falu végén, füves térség, bekerítve borjaknak vagy teheneknek, ez szolgált lovaglóiskolául…

– Auf! – mondotta ő. És megmutatta, hogy kell. Mint a fürge majom, zökkent egyet, s rajta ült egy pillanat alatt. S hogy ült a nyergében, mily délcegen, a bitang, mintha beleépítették volna…

Semmi baj. Ezt megcsinálom én is – mondtam elszántan magamnak, s el is dobtam mindjárt botomat, hogy megmutatom néki, ám ő rácsapott a lóra, s meghajtotta előbb alaposan, komiszul s oly kegyetlen vonással arcán, mint a torreádorok…

– Oh, vad magyar! – gondoltam én.

– Előbb csak hadd fáradjon ki a bestia – mondotta nékem megérkezve, – ne legyen most nékem túl tüzes…

Mindezt most én is megcsinálom ugyanúgy – bíztattam magam. S megfogtam a ló sörényét, beléptem a kengyelvasba…

– Auf! – kiáltott rám és röhögött. De megcsúfoltam őt, mert rajta ültem én is majdnem ugyanúgy, egy pillanat alatt.

– Remek – mondotta meglepetve. S visszacsúsztatta a kengyelvasba lábaimat. Még a lovásza is tisztelettudóan álmélkodott rajtam.

– Vigyázzon! – kiáltott rám. – És meg ne moccanj! – tegezett. Az elv csak ennyi: hogy az ember mindig egyensúlyt keres. Később már ösztönösen persze. Karosszékben ülök félig-meddig s mégsem – ez az elv. Amerre dől az állat, aszerint kell dülöngélni. S hajladozott. – Most gyerünk lépésben! – adta ki a parancsot.

Mit szaporázzam, – elég jól ment minden, – ő legalább csupa rajongás volt értem (majdnem megölelt, mikor leszálltam…). Érzésem szerint úgy ültem ott, mint egy meggémberedett majom, de ő folyton kiáltozott: nagyszerű! – hogy „noch nicht dagewesen!” – milyen lovastehetség vagyok, látszik, hogy magyar vagyok… S nagyot suhintgatott, s mintha mindig éppen oda célzott volna ostorával, ahol érzékenyebb volt a ló…

Leszállottam, ám de mi történt? Pontosan félkilencre otthon voltam ugyan helyemen, de oh! Hisz mozdulni is alig voltam képes, izomláz gyötört azonnal, s csupa fájdalom volt mindenem… s amit nem mondott meg előre senki, leülnöm is alig lehetett…

S így ment ez néhány napig. Hajnalban kocsin kimentünk, s fél kilenckor otthon voltam újra, semmi baj nem volt, és mégis úgy éreztem, hogy megnémult merészségemtől az egész szanatórium. A gróf úr tanít engem lovagolni? Hát ez mi? – kérdezték még a falak is. Egy mérnök úr, egy új betegünk pedig, aki cvikkerével nagyon nézeget körül, az egész nyíltan, fülem hallatára meg is mondotta: – Lovagló doktorkisasszony van itt? – De bántam én ezt?…

Lázas boldogság volt lovon ülnöm, ezt az érzést jellemezni sem tudom… Mert szédület ez… Das ist ja der Himmel, Fräulein, – jutott eszembe az ezredes. Az ember magasabban van, mint társai, – azok lentről köszönnek néki felfelé… S a fák lombja súrolta arcomat… s a levegő úgy áramlott körülem… Hát még borús hajnalodásban, mikor már fasorokon lovagoltunk át… De megmaradok most a kezdetén.

Egészen barna lettem néhány nap alatt. Úgy égett minden tagom, mintha fáklya volnék. S ajkam piros lett és szemem villogó s én úgy örültem ennek, kezdtem kicsit újra megszeretni magam…

Negyednapra aztán az történt velem… Pontosan szeretnék itt erről beszámolni… Aznap folyton így kiáltozott: szorítani, szorítani… megszorítottam hát combommal lovam derekét – épp enyhén ügetett velem, – s hogy fájdalmában-e? a jámbor állat hirtelen megállt, mint később magyarázták nékem: „blokkolni kezdett a bestia”… S én úgy estem le róla hirtelen, – nem is tudom, hogyan? – a két füle között vethettem bukfencet a levegőben… egy kezemben még a gyeplő, nagyot nyekkenve hanyatt terültem el a zöld gyepen… Nem messze tőlem oldalt állt a ló és pislogott.

Egy nagy kiáltást hallottam a ló mögött, mire lehunytam szemeim… hisz tudtam volna még beszélni, ám oly jólesett e révület… hagytam, hogy felvegyen a földről, mint a gyermeket tartott ölében, s nézte jó ideig arcomat… aztán rendelkezett, s ő maga vitt így ölében a kocsihoz… betett nagy óvatosan, – én még mindig nem nyitottam ki a szemeim… megint rendelkezett, – s a kocsi lassan elindult velem.

Hogy egész eszméletnél voltam-e, nem tudom biztosan. Az tény, hogy tagjaimnak tudatában voltam és hogy élek, annak is… de jólesett így elterülni, bágyadt lenni végképp, ringattatni magamat… akár a kék egen vagy messzeségben ringanék.

Megálltunk s ő levett a kocsiról, majd halkan tárgyalt valakivel, és egy hűs, magános, doh-szagú szobába vitt… oly szaga volt e szobának, mint ahol csizmaszár is van, meg egér is, de faggyú is… s letett egy ágyra… Újra hosszan nézte arcomat, s itt – biztosan tudom – sírva fakadt, úgy megijedt talán sápadtságomtól…

Már erre felnyitottam szemeim.

– Hisz semmi bajom, kedves uram – mondtam néki, s mosolyogtam is… Amire olyan öröm fogta el, akár a bolond, úgy ujjongott… haját tépte örömében, kitépte még nyakkendőjét is, megcsókolt s én is visszacsókoltam, ő összevissza csókolt, s én az övé lettem akkor, megsérülve, napsütéstől forrón, boldogan.

S még azt sem szégyenlem leírni: megköszöntem minden jóságát utóbb s még ott. Ahogy mint kislány egykor megköszöntem egy jó szót is… Anyám korán elhalt, árva lettem, s úgy lehet, hogy ma is az vagyok.

 

*

 

De nem szakadt rám másnap sem ama nagy nyomorúság, úgy éreztem inkább, csupa fény az életem. Mert gyengéd volt, olyan, mint senki más… hiába: ért az asszonyokhoz, annak él… Ő vállalt értem mindent, még a szégyenemet is… Lovászát elküldötte Bécsbe… egyedül maradtunk, s együtt lovagoltunk nemsokára messzi ki a hegyek közé. Néha öt órakor indultunk el, – most már lovam állt ott reggel értem, kinn a kapu előtt s kapált, nyerített… Én cukrot adtam néki, s aztán árkon-bokron át az erdőség felé…

Ügyes is voltam, mondhatom, – s nemcsak a lovaglásban. Arcom úgy állta ki tekintetüket, akár a szirt… S hogy megdermedt minden körülem, – elég könnyen elviseltem… Walter, akárcsak az orra vére folyna… Szélhámosunk pedig meg is lesett egyszer, kinn állt már a balkonon hajnalban, hogy lovamra szálltam. Kirántottam erre vörös selyemzsebkendőmet, s azzal integettem néki, s belenevetvén a szélbe, máris nagy büszkén galoppba mentem át…

Hogy szeretem őt, nyílt titok volt, így is kezelték, oly szótlanul… F.-né, a gyászruhás hölgy, valahányszor együtt látott minket, oly édesen nevetett a bús édes szemével… – Én is szeretlek ám téged, nemcsak az az úr – mondotta nékem néma tekintete… S ama két öreg hölgy: Karli anyja meg a Danieli anyósa: mint akik rátaláltak egymásra, úgy megszerették egymást hirtelen. A boldogságuk nyilvánvaló volt, de kicsit szemérmetlen is. Az öregasszony annak örült, hogy a lánya így talán mégiscsak megszabadult Károlytól, s a grófné nyilván ugyanezért reciprociter, egymásnak estek, mint az öregedő angyalok, hogy csupa mézesmázas szeretet volt minden szavuk. Nem törődtem ezzel, sem sokat.

– Most jöttem rá, hogy ezt a zsidó asszonyt itt mennyire kedvelem, – mondotta nékem szinte excuseként a grófné. S mindjárt ott előttem át is kopogott. (Mert odaköltözött, közvetlen közelébe szomszédjául, – ezt is!)

– Jöjjön át kártyázni, öregasszony, – mondta néki, mikor az szerényen ámolyogva ajtót nyitott nála…

– Nem inkább a balkonon, kegyelmes asszonyom, – sipogta be az ajtónyíláson keresztül, – igaz, hogy még pongyolában is vagyok…

– Jöjjön csak, jöjjön, sose affektáljon, – mondta néki grófnénk, s máris szedte elő kártyáit s egy nagy szivart.

Mert szivarozni kezdett el megint – ez jót tett néki, – szemmel láthatólag boldogabb lett tőle. Szeme bátrabb fényt kapott.

– Hisz mondtam én magának – felelte nékem Károly, mikor erről beszámoltam néki, s elmesélte mindjárt, micsoda nagy lepényeket szerez ő titokban anyjának, de paraszt-palacsintát is, jó zsírosat…

Így éltünk akkor… Álmos voltam sokat, igaz, hisz nem aludhattam soha ki magam… De bátor is voltam, ez fontosabb, – ez egyszer végre-valahára, tűzön-vízen átal élni akaró, ezt megtanultam tőle. S úgy is felelgettem nékik, ha vitánk volt netán, mintha lovon ülnék, gyorsan, könnyedén és szelesen. De voltak rossz perceim is. Hogy például Georg szeme is szelíd lett, – oly szelíd fényt kapott, az egész ember csupa elnézésből látszott állani, – ez bizony ingerelt, bosszantott, már ilyesmin nehezebben tettem túl magam. S oly kegyetlen hideg vett körül, megmásíthatatlan, semmi sem akart a meghitt régi formájában mutatkozni már előttem… elfordult a világ valahogy, a másik oldalára fordult tőlem, s onnan sandított rám, mint egy irigy, lomha állat, amely nem tudja jó szívvel nézni, hogy egy teremtmény örül…

– Hát olyan nagy baj az, ha egy szegény lány érzései megpihennek végre, révbe jutnak valahol? – mondja Károly. – Bűn ez, vétek ez? – fordultam hozzá. Ilyen együgyűek lettek kérdéseim. Furcsán nevetett. – Még most sem ismeri az életet – felelte nékem. – Ne Ön idomuljon soha, ezt vegye jól észbe, idomítsa őket inkább, legyen áthatolhatatlan nékik, s akkor ámulatukban majd hosszú sorban jönnek Ön után… Ismeri Ön a hammelni patkányfogó meséjét? Rám az nagy hatást tett egykor… – Ámulva néztem reá: ez hogy lehet? A sors elkényeztettjei is ennyi mindent tudnak? Mintha saját intelmeim tőle kaptak volna életet.

Leszálltunk olykor, sétálgattunk kinn az erdőn, s egyszer megtettük ezt este is, kilovagoltunk, szabadnapos voltam épp. Én megöleltem bús lovam nyakát, az bólogatott nékem, – Károly lazított a szíjakon, és ezzel szabadjukra hagytuk a két állatot egy tisztás szélén, s elindultunk ketten. Csendes volt az éjszaka s nagyon meleg. Olykor jött egy kis szél, ki tudja honnan? Jött és tovább állt megint a fák között. Olyan volt, úgy eltűnt a hátunk megett, akár egy kis szellem… Meg is fordultam utána s ő is… tudta már, hogy emberkéket gondolok a szélben is. Ám egyszer megállapodtunk újra.

– Ahá! – hangzott felénk most az erdő mélyéből. Nem tudta ő sem rögtön, mire vélje. Hozzásimultam. – Ahá! – hangzott megint borzongatóan, mintha épp most rajtakaptak volna valakit. De Károly végre nevetett. Egy nagy madár szállt el a fák között oly nesztelen és lassan, mint egy lompos árnyék s egész feketén…

Nem tudta mindjárt, hogy madár-e, más-e? Mit ijedtem meg most ennyire? És gyufát gyújtott, hogy megnézze arcomat. – Ne tegye, – kérleltem őt, s elfújtam a gyufát, mert még jobban megborzongtam ettől. Mondjam meg hát néki, mitől félek, bánt-e valami, nem vagyok egészen szabad? Nem tehetem azt, ami jól esik? Hisz egész sápadt lettem, van-e valakim, aki miatt most bánkódom, vagy megbánást is érzek talán?

– Nem, Károly, nincs ilyen – mondtam néki. – Nem tartozom többé senkinek és semmivel. De oly rossz érzések gyötörnek mégis olykor. Kegyetlen az élet – sóhajtottam, – sok mindent kellett megérnem eddig is…

– Oly szörnyűségeket képzelek mindig, Károly, – panaszkodtam néki, – nem tudom mi lelt. Hogy ez-e vajon a szerencse büntetése vagy a velejárója, az árnyéka talán?

– És kire gondolsz ilyenkor? Vannak még szüleid?

– Se testvérem, se senkim. Egyedül vagyok.

– Mégis, hát kire gondolsz akkor, mondd?

– Egy orvosra, – mondtam neki, – egy kedves orvosra, – csak ennyit feleltem, s ő elhallgatott, s én a lelkem legmélyén még sírtam is…

Egy nap aztán nem hagyott többé lóra ülni, ő sem lovagolt azontúl. Egy kis baleset történt velem.

Mi alkonyatkor mentünk akkor ki az erdőség felé… lépésben csak vagy csendes ügetésben, ám a lovacskám – úgy vettem észre – nem törődik most velem. Máskor oly gyengéd volt, gondosan kikerült minden kis zökkenőt, gödröt vagy mélyedést, ám aznap nekivitt, hogy majd kirázta lelkem… Egy lehajló ág is megütötte arcomat, le kellett szállani. Leültünk hát az út szélén, Károly forrást talált, és megáztatta benne zsebkendőjét, – kicsit borogattuk szemem alját, aztán tréfálkozni kezdtünk, jó sok cigarettát szívtunk együtt, lovam közben többször nyerített. – Most mért oly türelmetlen ez az állat, – mondta Károly, s ránézett a lóra, s az is bizony visszanézett rá.

– Csak nincsen ennek otthon csikaja?

Úgy megsajnáltam erre jó kis lovamat. És szemrehányást tettem néki megint, mért oly kegyetlen az állatokkal? Képes egy ily kancát is majd agyonverni…

– Hja, mért nem lett püspök? – mondta nékem újra gonoszul, akár a hentesek. – Nem értem ezt! – fakadtam ki. – Egy ilyen kedves, jó ember, mint maga is…

– Én jó vagyok? – kérdezte tőlem ő is kétkedőn (hogy minden érett férfi így fogadja ezt a kérdésemet, – csodálatos!).

– Annak ismerem s nem érdekel a többi. Mért ily kegyetlen, akár egy idomító… Azért is: most respektálni fogom lovam óhaját, és máris indulunk haza…

– No-no – mondotta ő, a gyűrűje kövét kegyetlenül fogához ütögetve…

– Mért no-no?

– Mert nem jó engedni a lónak…

– Ugyan, bölcsesség…

– Igenis bölcsesség… mert állatokkal bánni éppoly bölcsesség kell, Zsófikám…

S csodásképp rögtön meggyőzött ez egy szavával, – hiszékeny vagyok-e túlságosan, vagy a vonzalom teszi?… Oly érett férfi ez, – éreztem, – erre szívesen bíznám az életemet is, őt kiérlelte már az idő… S bizakodva támaszkodtam rá karjára, éppen sétáltunk… De lovam újra nyerített.

– No, menjünk – mondtam türelmetlenül.

– Hát menjünk – válaszolta ő, s az égre nézett. – Fenn úgyis esőre áll – s egy kicsit olykor megeredt és szemezett is… – Menjünk – mondta ásítozva. S alig ülünk fel, már morajlás és tompa dörgés kezdődött fenn… s apró villámocskák játéka, és épp előttünk fenn az országút egyenes távlatában… Lovam erre leszegte fejét, majd hirtelen felvágta vadul… Kétszer is megrázta nagy sörényét, majdnem ledobott már akkor is… S táncolni kezdett előbb idegesen, majd egy ostorsuhintásra, mely hátulról érte őt… (Károly csapott reá, oldalt kihajolt nyergéből és rácsapott) – olyan vágtába kezdett…

– Csapjon rá, szorítsa meg, – hallottam még a hangját ama zúgásban, mely nem tudom, honnan eredt, alighanem a szívem vére volt…

– A véknyába vagy orrába – ordítozott. A másik ló is ott zihált már közvetlen hátam megett, már vállamon éreztem szinte leheletét, félvér volt, és mégse érte teljesen utol a lovamat, némelyik pillanatban ott volt ugyan majdnem orra mellett s újra eltűnt… Láttam egyszer Károly karját is kinyúlni s botja tömpe végét, tán hogy rácsapjon az orrára vele…

– Károly, segíts! – sikoltoztam és igen csendesen, csodás, hogy milyen csendesen, s amellett hallottam a hangom is, s oly kellemesnek találtam e könnyű kis sikolyt…

S oly kellemesnek tűnt most ez a vég… úgy boldogított, hogy átadhatom magam s ha bárminek is, teljesen, hogy ringatózhatom, ez olyan gerjedelem volt talán: mint feloldódni valamilyen nagy tűzvészben, mikor forróságát nem is érzi már az ember, lobogása olyannyira boldogít…

S a szemem éles volt, mindent megláttam, s védekeztem is. Ha kanyarulat jött vagy gödör, összehúzódtam kicsit, s amellett könnyen ültem…

– Festsitzen! – hallottam kiáltásait, s nevettem jóságán… A szanatórium előtt pedig ott állt megázva megint csak Leconte de L’Isle, s mikor meglátott minket, hangja tört ki, s felemelte karjait…

De éppen úgy a major udvarán, ami kezükben volt, azt hajigálták el s felemelt két karjukkal futottak elénk. Hajam felbomlott, elvesztettem kalapom, s az egyik kezemet most én is felemeltem, – kutyavonítás volt hallható…

– Az istállókaput! – hangzott fel még egy elnyújtott kiáltás. S lovam egy becsattanó kapu előtt félkörbe fordult még velem… s én ott a végső pillanatban lepottyantam róla, ledobott… Úgy üldögéltem még ott, mint egy finom karosszékben és jajgattam is. A trágyadomb volt, Károly felemelt…

– Ti itthon tartjátok a csikaját, nem szóltok, kiadjátok bérbe hátaslónak – ordítozott vélük, hogy le kellett fognom ostortartó kezét…

S mindjárt el is magyarázta nékem valaki, hogy hogyan szelte volna le a fejemet a kapu íve fenn…

A szanatóriumban aztán nagyokat hallgattam persze, jókat nyeltem, kicsit lapultam is. S hogy mi lelt, hogy ilyen túlságosan csendes vagyok, – nem kérdezte senki, – csodák csodája, úgy látszik, szélhámosunk sem beszélt… Mégis ez rossz pár nap volt… Bűntudatos voltam valósággal, meg is hunyászkodtam szinte, Walter előtt különösen szégyelltem magam… S egészen jól jött, mikor Károly maga hozakodott elő véle, hogy hát így-úgy, kicsit most tán abba kéne hagyni ezt a lovaglást. De mit csinálunk akkor? Majd meglátom én, ne féljek semmit, bízzam csak teljesen rá magam, mert ördöngös ő: kitalál most megint olyasmit nekem…

Csak most kezdek el még igazán ijedezni éjszakánként, szívdobogást kapok valósággal, mikor látom magam ott vágtatni kinn az erdőség alatt.

 

*

 

– Hát mondja, boldog most? – kérdezte tőlem ma, és kihajolt az ágyából, hogy megfogja kezem… Szegény kislány: már kezdi érezni, hogy vége van… a lélegzete nehezül, s a szívverése is rendetlenebb… Majd hogy is leszek képes rá, hogy itt hagyjam e gyermeket? Mert elmegyek, úgy érzem hetek óta már, hogy nincs itt maradásom többé…

– Mondjam meg, hogy boldog vagyok-e? És megvallotta: ezt a kérdést nem is ő teszi fel voltaképp, ezt más kérdezte tőle, ő csak közvetíti… Szinte csókra nyújtogatta arcocskáját, olyannyira kihajolt felém.

– És ki kérdezte, kislány?

– Ketten is már, ketten is – lelkendezett. – Önt úgy szereti mindenki, és én úgy irigylem ezért, édes Zsófi. Walter azt mondotta, s Brigittának mondta, hallottam, mert itt állottak kinn az ajtóm előtt… s hogy magáról folyt a szó, azt biztos, mérget nyelek… azt mondotta néki: örülök, hogy jól érzi magát, egészen felvirult, – de mondja, igaz ez? A lelke is most boldog? De még Georg doktor úr is… – Elhallgatott itt, s figyelte arcomat.

– No, mondja csak.

– A másik György úr volt. Ő nevetett. – Mit gondol, boldog most a doktorkisasszony, hogy annyit lovagol? – Ez így beszélt… mert mind ilyen! Ő, mondja, féltékeny magára?

– Kislány – feleltem én néki – minek most e csacska sok beszéd? Most még nyugodtan fekszünk egy kicsit, pihenni kell, ez most a dolga, semmi más…

– És meddig? – csillogdalt rám figyelmes szeme.

– Azt nem tudom. Hogy tudhatom?

– A síromig? – s zokogni kezdett hirtelen. – Oh, doktorkisasszony – jajongott – ó, mily boldogtalan vagyok én…

– De édes gyermekem…

– De igen, igen, az vagyok… ily fiatalon meghalni, még alig éltem, élni akarok – zokogta. – Mások, mindenki oly boldog itt… még magára is haragszom, már nem szeretem úgy, mint azelőtt…

– Hát nincs a kislánynak esze?

– De igen, igen, lovagolni járnak… – zokogott. – És én, és én… itt benn, mindig homályban, árt a napfény, – van szívük? Én is még fiatal vagyok… – Majd meghasadt a szívem érte…

– Gyermekem, kedves jó gyermekem… – kérleltem őt.

– Mihelyt megjön az édesanyám, meghalok, mert akarok, mert meg akarok halni – dacoskodott. – Nem! Mert néki is barátja van, azt hiszik, nem tudom? Élik a világukat mind… s az én apám, az én szegény jó kis apám… – sikított. Mit tehettem volna véle?

Lefektettem szépen, meg is csókoltam a homlokát. Úgy pihegett. S oly panaszos volt egész lénye. Mint a gyermek bölcsőjében, gügyögött… S hogy becézik, úgy borzong belé… Szeretett volna most megölelni.

– Úgy szeretem… én szerelmes vagyok ám magába Zsófika – susogta boldogtalanul. S hogy én, én hozzak majd a sírjára sok fehér teliorgonát, és borítsam majd be vele, mert azt ő nagyon, nagyon szereti…

Majd elálmosodott… és ásított. Halálos fáradtsággal, fáradt szívvel hagytam ott. És megálltam a lépcsőn: annyi minden nyomta mellemet. Hogy így fecseg, még ő is? E kis csacskával is szóba áll? Én eddig azt hittem, hogy inkább elharapná nyelvét, semhogy így lotyogna, – hát ilyen? – S a harag úgy elöntött, nyakon vágtam volna szívesen. Vagy siettetni akar ő is, hogy még lehetetlenebbnek érezzem a helyzetem?

A keserűség egész elborított, ott a lépcsőn kitéptem hamar a blokkomból egy lapot, s ceruzával ennyit írtam néki: – Kérem, György, a hallgatás kötelező. Én nem voltam macája Önnek, hogy majd rámmutasson Bécsben, ahogy szamár fejjel tette valakivel énelőttem, amikor még zöld és ifjú volt. S ha érdekli hogylétem, engem kérdezzen, én megfelelek Önnek. Jól vagyok. És olyan vagyok, mint egy nyugodt asszony, aki nem fél semmitől. Én büszke, boldog asszony vagyok, György… – írtam még néki. Ám e végső mondatot mégiscsak kitöröltem.

S magam vittem fel azonnal borítékba téve levelem, s bedobtam fenn az ajtó feletti kis világítóablakon. Most megforgattam benne késemet. Ily gonosz, elvadult még sose voltam eddig senkivel…

Ott álltam lenn a pincefolyosón, egy vasajtónak támaszkodva, ide menekültem, nehogy megzavarjanak, s itt hatalmába vett megint a régi rém: az egész múltam megint rám szakadt… És arra gondoltam, hogy lám az ember, milyen kegyetlen az ember, hogyha boldog akkor is, ezt mégse hittem volna magamról… És csodálatosképp egy esengő arc jelent meg előttem, valakié, aki egykor nagyon szeretett. Egy ifjú mérnök volt… és azzal is mily kegyetlenül bántam el…

– Nem szép, de nékem a legszebb, mert én emlékezem Önre, honnan emlékszem, azt nem tudom… de olyan néha nékem, mint akit már régen ismerek – esengett az a szegény akkor… S én útjára küldtem őt, mert nem tudtam még, mi az irgalom.

Ha kisujjam nyújtottam volna néki… oh, Georgnak nincs panaszra oka… zavart voltam, összevissza kergetőzött bennem a sok ellentmondás. Bolond vesződség az élet, semmi több.

Csatornát váj a bánat bennünk – az a baj. S amikor boldog lehetnék, a bánat vájta árkok követelik, ami jár nekik… S megtelnek újra… csupa bánat voltam. Károly is épp akkor Bécsben volt.

 

*

 

Hogy nem maradhatok már sokáig itt, – nyilvánvaló lett. Mert nem lehet, hogy ami éltet, azt, hogy Károllyal töltsek egy kis időt, ezt kiruccanásképpen tegyem, hogy lumpolni járjak: nem való nekem, s hogy aztán megnézzenek jól, hogy álmos vagyok-e? S örülni reggel, s estefelé ilyesmiket elviselni, mint amit e beteg kislánnyal meg kellett élnem…

Aki most jön, új érkező, nem is foglalkoztat többé, készülök a távozásra, úgy látszik, már bizony, készülök. Egy ügyvéd úr van itt most Bécsből és a felesége, meg egy orrcsiptetős mérnök úr, megfontolt férfi, atlaszfényű arca van, nagyokat bólogat, akármit kérdezek, s oly lassan válaszol, mint aki mindig azon töri fejét: mit is felelne most erre valaki, egy nála még okosabb férfiú…

– S mióta beteg Ön már, mérnök úr – kérdeztem tőle, mikor felvettem a betegsége történetét. Nagy szünet.

– Hogy nem is annyira a betegsége fontos – magyarázta –, „inkább az, hogy tudok róla” – mondta nagyon bölcsen. Meggyógyulni nem muszáj, csak békességet akarnék – folytatta… S így ment ez tovább.

Én voltaképp attól félek, hogy már türelmetlen vagyok, már unom is a munkát, minden munkát unok, az a baj. De mindegy már az is. Most autóutakat teszünk Károllyal reggelente, ő vezet. És igen simán, síkosan, oly élesen vesz egy-egy fordulót… Most látom csak, hogy feje tartása is milyen nemes, magas, ha úgy belép egy-egy idegen szobába, tekintete mily szabad, hogy elragadja véle még a parasztokat is…

– Jól megépített ember – mondta róla nékem nemrég egy paraszt, s úgy legeltette rajta szemét, mint egy remek, neki való fajállaton…

Voltunk kastélyukban is múlt szombaton, hogy egész napom szabad volt. S ott láttam úri atyját, ama csendes, beteg gróf urat, csak messziről ugyan. Egy ablaknál ült s olvasott. És láttam: Károly megcsókolta őt. Húsz agarat is láttam, ketrecekben, biliárdszobát, s hogy mozijuk is van… mi mindenük! Százával van az agancs felaggatva hosszú üvegfolyosóikon.

Egy öreg erdész állt az udvaron, jött üdvözölni ifjabbik urát, beszámolt néki szarvasokról, vaddisznóról, vadászat felől, és nékem mindjárt elmondott egy szép történetet, ezt itt lejegyzem gyorsan. Hogy húsz év előtt a magasabban fekvő erdőségből lejárt hozzá minden télen egy nagy szarvas, tizenhatos – magyarázta, – egész le a kunyhójáig jött el. Olykor még a fejét is ki tudta venni ablakából, óriás viharvert fejét… hogy parázslott e két szem… s füle-orra mohával teli, s úgy leppegett az ajkaival, mint egy bús kisasszony, agancsain túl a csillagok… Most képzeljem el, milyen gyönyörű az erdészélet, s hogy az ő fia, hiába kéri, mégsem akar erdész lenni semmiképp…

Kis városokba járunk, ismeretlen kis falvakban tartunk pihenőt. Leszállunk, sört iszunk már kora reggel napsütésben, én egy-egy pohárka konyakot is olykor, eldugott kis teraszokon, ahol kezdődik a hegy, és szinte behatol az erdő, én már annyi titkos zugolyt ösmerek! Völgyhajlatokban búvunk el, hol senki sincs, csak egy kis kocsmaféle, patak csordogál a ház alatt, s a vízi-fűrészek vagy malmok alacsony kis kalyibái, s magas vaskéményei oly néptelenül ácsorognak lenn a füzeseknél… Egy magára hagyott villa kertjébe beültünk egyszer, – magános kis szálloda volt, – zsalugáterei leeresztve, nem is lakja senki most, s a zsalukon át fürdőkádak voltak láthatók.

Itt kiszedett az autókofferből két üveg pezsgőt s megittuk. Ő poharát az itt tanyázó szellemek egészségére ürítette, akik most nyaralni járnak ide – mondta, – s ha netán a tulajdonos úr is meghalt volna már szegény, tetézte káromlásait… Le kell fognom száját, nehogy tovább malackodjék, mert szeret: duhaj kis nótácskákat énekelget zümmögve és útközben is… néha annyit nevetek, hogy majd kiesem már a kocsiból.

Az élő élet nagyon érdekel most, minden másnál jobban izgat. Melyik dobogón fogok ma ülni?… S hol fürdünk, melyik jeges patakban, fűzesek alján, akár az első emberpár… S még éjszaka is érzem néha jeges cseppjeit valamely völgybe rejtett tónak… egy-egy vízimalom permetegét arcomon. Források szaga kísért… gyermekeket látok álmaimban is: amint kísérnek s megmutatják nékünk, hol a forrás, kis kezükkel befogják a kerek lyukat, hogy mi lássuk: mennyi mindent tudnak ők…

Ha gyermekem lehetne, még szebb volna, biztosan. De így, hogy nem lehet, – e hordók s dobogókkal kell beérnem, – habzó sörrel krigliben… Hát szétszóródom ebben-abban, s amit kihalászok belőled, oh, végtelenség, hogy valahol láttam tán egy mosolygó csapost vagy hentest fél disznóval vállán, országutak kovácslegényein mulatok: oly barátságosak ezek, sokáig bámulnak még utánunk útszéli ajtajukból, s integetnek kormosan… Hisz tudom én, hogy üresen forog e kis malom és garatján jövőnk számára semmi sincs.

A múltkor le is fényképeztettük magunkat együtt, hordón álltunk hozzá, s elkértük a lemezét, – mert óvatosnak kéne lenni, – egyszer óvatos vagyok, máskor meg túl merész… Van olyan helyiség is, ahol már ismernek, – a törzsvendégek üdvözölnek jó előre, – így egy aggastyán például, aki kora reggel már kocsmában ül (akárcsak mi), ez bókot mondott múltkor Károlynak rám: így-úgy, hogy ő hogy irigyli az ily ifjú uraságot az ilyen kis üde feleségért, mármint értem, akit így a tenyerére vehet, meg is pörgetheti, hogyha jólesik, s nagyot kacagott ennen merészségén. Károlykám is nevetett és vett neki egy kalapot a vendéglősnél, hamis zergeszakállal, jó vastagot…

Majd vissza gyorsan, el ne késsek, – odaállni a betegek elé köpenyben, hűvösen, mikor még forró egész bensőm, még a ruhám is meleg a naptól, bőröm is sajog… és nyugodt arcot vágni, nem nevetni soha fölöslegesen… Én hazátlan vagyok – nincs senkim, – s olyan otthonos lett nékem ez a hajlék, kis szobám… s most el kell mennem innen is, mert érzem, menni kell s hová, azt nem tudom…

Majd szobalánynak állok be talán, s megmondom nékik, hogy a kimenőre nagyon számítok, mert barátom is van… Oh, életem!

De nemcsak az én rudam áll most kifelé. Csodálatos e párhuzam. Georg és Walter is most összevesztek alaposan, majdnem összeverekedtek. Most mi lesz? Walter már jó ideje nagyon ideges, s Georg oly szenvelgő… (Ha rágondolok… Istenem, még kedvelem is… nem nagyon. Akár egy tanítónő nevelt gyermekét, akit már elbocsátott szárnyai alól.) Walter egy kissé fennhéjázó, ez igaz, Amit kimond, az úgy legyen, nincs fellebbezés, még csak kérdezni sem lehet: mért gondolja ezt vagy azt? Nem volna jó talán valami mást is megpróbálni még a beteg érdekében? Már ahogy az mindenütt szokás, ha másért nem: hogy épp a segédorvosok is kinyithassák olykor szájukat, – de nem! – haptákban kell ott állani, s a parancsait teljesíteni… Ez legalábbis sivár állapot. S Georg is unja rég, de nem szól, szenveleg. Oldalt fordítja bús és nagy fejét, és meg se mukkan…

– Igen – felelgeti, ám a meggyőződés minden jele nélkül. – Igenis – sipogja olyan érzékenyen, mint egy iskolásgyerek. Pedig a pulyka-düh már olykor majd felveti őt.

Walter viszont civódó természet, ha türtőzteti is magát, e hangot, bús ámolygást nem kedveli, olaj az a tűzre, tehát beleköt.

– Igen? – kérdezi tőle. – Mért igen? S ha nem? Akkor is igen? – s ezzel ott is hagyja őt, s ez így megy elég sokáig, és mégsincs semmi baj, ám egyszerre beüt a veszedelem. Már előre érzem: Walter arcán látom, meg a Györgyén is, hogy itt a pillanat, ők megint jóllaktak egymással, készülődhetünk. Az összeveszés rövid szokott lenni, csendes is, hogy alig veszi észre, aki nem figyel, – egy pár kemény lövésből áll, – mint régi ellenfelek, gyorsan rálőnek egymásra vaktöltéssel, s azzal vége van.

De most ez csúnya volt… bár nyilván ez se tartott pár percnél tovább. Walter megint ugyanoly módon megparancsolt valamit, György erre nem felelt, csak mélabúsan ingatta fejét.

– Nem tetszik Önnek? – tudakolta Walter rögtön dühösen.

– Én kész vagyok az utasításokat végrehajtani – mondotta György precízen…

– Én azt tanácsolom is – felelte Walter keményen, s a Georg szeme közé sandított. Ez volt a perc. Georg kitört, de mint egy részeges kocsis, hogy egész mámoros lett ennen vadságától:

– Mi maga? Vagy professzor maga? Vagy mi az Isten keserves nyilája, mi maga? – ordított rá. És majd megette őt a szemivel.

Én persze szépen kicsusszantam, – szelíden, – amilyen én már mindig vagyok, – ám annyit még hallottam, hogy Walter így felelt:

– Hallja, kollégám, kidobom! – s gonoszul nevetett.

No most mi lesz? Mert kidobni, azt nem lehet. Mert nemigen talál most férfiorvost másikat, s ily kellemes fiút meg éppenséggel nehezen… S Györgynek ugyancsak nem tanácsos menni: katonaságával nincs egészen rendben, ügye homályosan áll…

Nemrég még engem is jól megszidott, most igen paprikás a kedve. Igaz, elkéstem egy kicsit s éppen inspekció előtt…

– Kolléga kisasszony, – mondotta hivatalosan, – ha Ön a kedvteléseinek él és kéjutakra megy, – folytatta szemtelenül, – akkor itt mi befagyunk. Egy szanatóriumban mindig van dolog elég, mi hivatalos órákra nem rendezkedtünk be, és senki kedviért…

– Főorvos úr, – feleltem néki szelíden, – ha Ön úgy látja, hogy nem végzem elég jól a dolgomat, akkor talán bocsásson el. Mert az, hogy olykor független lehessek s ellenőrizetlen is, ez legfőbb feltételem, enélkül nem végezném örömmel dolgomat… – S a szeme közé mosolyogtam igen barátságosan…

Hogy ő nem mondott efféléket… – mormogott, mert elszégyellte magát. (Mire értette, hogy nem mondta, azt nem tudom.) S bár ez is igen tisztességes, hogy így visszavonul, mégis az a vége, elmegyek én innen. Mit mindig a kenyér? S nyugalomért való nagy esengés?… S hogy biztos fedél is legyen a fejem felett mindig? Ne legyen hát biztos ennyi sem, – legyek oly hajléktalan, mint a többi mind, ezernyi társam, aki egy nap, ha nem dolgozik, nincs kenyere, mert nem ád néki senki… Add meg nékünk a mi mindennapi kenyerünket ma… – így fogok imádkozni, s majd a „mára” helyezem a hangsúlyt, nem a „mindennapira”. Vagy áldozzam fel magam teljesen egy rossz hangsúly miatt?

Nem hatott rám e szidalom. Elkéstem? Jól tettem, már attól el is tekintve, hogy nem tehettem róla, mert vihar volt, olyan fergeteg… s amit kinn láttam, nem volt abban semmi különös, de nem adnám oda két főorvosért ma sem, s újra elkésnék… mert jobb volt szakadó esőben kinn, mint benn e hajlékokban hosszú évekig, hisz kipróbáltam én ezt eleget!

Épp jöttünk hazafelé egy szűk völgykatlanon át, de lassítva, mert processzió vonult el autónk előtt énekelve, s ekkor néhány széllökés szakadt le ránk… csörömpölés, majd kisebb dördülések lettek hallhatók, s az autónk is megállt: épp akkor lett baja. S egy lélek nem volt ott sehol, akitől segítséget kértünk volna, pillanatok alatt üres lett az országút: a piros szoknyák, nagy esernyők mind eltűntek. Csak a libák maradtak ott, szárnyaikat nyugalmasan libegtetve, színük a nagy borulatban ólmosan fehér… és belegágogtak a szélbe. – Mit tegyünk?

– Mi lesz, mi lesz? – jajongott Károly, kigúnyolva aggodalmamat.

– Hát bebújunk a kocsiba és cigarettát szívunk, szalámit is ehetünk… És rám is tukmált mindjárt egy kicsit: a vihar kellős közepén, ott kellett állnom egy darab szalámival.

Az út is kezdett már fehéren világítani… s nagy fehér porfelhő futott az országúton, pedig szél se volt. Oly csend volt mindenütt… kivéve igen közelről néhány nagy dördülést… S még mindig nem esett. Ekkor egy szekér jött a hegyekből, Károly egy kisebb bankót vett elő, azt nagyon libegtette, ropogtatta… mire kifogott a derék parasztasszonyság a kocsiból…

– Most egy-kettőre üljünk be! – bíztatott Károly, s éppen idején. Mert olyan felhőszakadás jött ránk egy perc alatt, a lovak háta gőzölt is meg fénylett, mint a fekete tükör, s gonosz kis tüzekként futkosott gerincükön végig egy-egy villámlás visszfénye… csupa gőzök s fények vettek körül minket, Károly rám borított egy nagy takarót…

S nemsokára más kis fényecskék is láthatókká lettek, villanytelep közelébe értünk ugyanis. E tündöklő pontocskák is időnként megmozdultak, meglibbentek, fényük fordult, mintha sugaraikat a szél fújná el pályájáról… Később hídon mentünk át. S egy vörös lámpás himbálózva nézett be hozzánk a kocsiablakon.

Olyan volt, mint egy álombéli utazás. S ezt mulasztottam volna el? Oh, Walter, nagy szamár. Hogy nevetek én rajtad s zordon komolyságodon és kötelességeiden… Egy zegzugos lugasban ültünk aztán, s rákot ettünk nagy veitlingből… körülöttünk minden csurgott-csöpögött, csörgött a rák, s a kis patak úgy megtelt hűvös áradattal, majd elmosott minket is. S e kedves locsogásban vörösbort is ittunk acetilénlámpa fénye mellett, s hogy kész lett az autó, épp felkelt a hold, akár egy nagy veitling volt az is vagy egy jókora cipó… S most üljek le, s kezdjek el bánkódni Walter miatt?

 

*

 

Walter és György még nem békültek ki, most olyan kínos már a helyzet, mintha csupa tűpárnához nyúlnék mindenütt, s méghozzá az is gyötör, úgy érzem, mintha most minden bajnak én volnék az oka… olyan furcsa arcokat vág Walter folyton, – mit akar? Csak nem szerelmes még ez is? Már csupa szerelem vesz úgyis körül, szinte belefulladok… Akár egy nagy pókháló szálaival, úgy keresztül-kasul van e világ szőve érzelemmel – és középen ül a pók, – de ki a pók? Csak nem Brigitta? Oly biztosan üldögél ez elemében, s olyan súlya van, akár egy kapitánynak… hátha szalonnából van a szíve? – Hagyjuk őt, mert kitalál derülni, hogy egy csöppet mégis megvetem.

Tréfálgatok, pedig aggódom is most kicsit Károlyért, oly furcsa volt az este, holnap tán kifaggatom. – Egy hölgy jött tegnap Bécsből, nagyon érdekes személy. Idősebb asszony, s elszántsága valósággal tekintélyes. Évek óta először történt velem, hogy elfogott a vágy, hogy hátha végre barátnőt is fognék már magamnak…

Így van ez: hogy egyszerre ad nékünk mindent sorsunk, ez a módja: bánatra ad még egy bánatot… s ha már barátod van, hát juttat barátságot is… (Én láttam egyszer valakit a villamoson Bécsben: órjás daganata volt a nyakán s ennek tetejében még egy kelés, – az is jókora. Úgy látom, így van ez.)

Hát fecsegek, de semmi baj. S még tovább folytatom. Azt hittem eleddig, hogy mindent, ami szomorúság bennem, rejtegetni kell, mert fárasztani ezt a jó világot nem szabad, mert mulattatni kell mindenkoron, továbbá: bölcsességeid világért fel ne hozd, amit pedig már megtanultál, tudásodat, mint veszélyes titkod rejtegesd… s ha könnyű leszel, lenge, egész olyan, mint a többi nő, és semmi különös nincs rajtad… megszeret a boltos, meg a felesége is, a szobalány, a főnök úr… no mert muszáj, – magános nő vagyok… és nemsokára még tán szobaurakat is fogok tartani… oh, életem! És íme: akad valaki, egy könnyű szív… ez bánatát úgy szórja, mint a vaporisateur, és mégis kellemes. A bécsi nőről szólok…

Marianne-hoz jött el látogatni, – nem fiatal nő már, negyven is lehet, s a felesége ama „bűvös mesternek”, akit kis Mariankánk egykor olyan híven szeretett… s már nem szeret… már mást szeret… (oly élvezettel bogozgatom én e zűrzavart)… egyszóval híres énekes volt, most énektanár. És ő a felesége. Jó. És lejön látogatni férje egykoron oly fortyogó kis hívét? Persze. Mért ne tenné? Mit se szól, de hogy tisztában van a maga s férje dolgaival, vagyis mindent tud, amit kell: szeme villanásán látom. Marianka menyasszony, hát lejött segíteni néki, – mért ne tenné? – kelengyéjén spekulálni… hiszen anyja nincsen.

Mi ez? Érzelmesség? Akkor bizony alig érdekel. De már a kihűlt szívek dolga jobban. S ha netán ama kegyetlenségből teszi, vagyis hogy úgy bánik már magával is, akár az anyatermészet a teremtményeivel és nevet… ha oly részvétlen s mégis éltető, mint fenn a nap, amely egyformán osztja sugarát, s a szemétdombot ugyanúgy feldicsőíti, akkor kedvelem.

– Az uram igen kedves ember, – mondta nékem, – nem ismeri őt?

– Ne ismerné? – csodálkozott. – Az hogy lehet? Hát nem volt ott egy koncertjén sem azelőtt?

– Pedig hát mennyi nő volt mindig ott… a fehér szűzek csak úgy andalogtak lefelé a lépcsőn egy-egy koncert után, mint a havazás… S Ön nem volt köztük csakugyan?

– Hát Ön? – kérdeztem tőle.

– Én mindig ott voltam már lánykoromban is – mondotta büszkén. – Látta volna csak, hogy milyen fejtartása volt neki, mikor úgy énekelt, akár egy herceg… – Jót nevettem gúnyos rajongásán is, de magamon is. Így vagyunk tehát? A fejtartása tetszett? Ej, de érdekes. S vaj az is hat-e rá, ha valaki a tüzet is besöpri markába és megszorítja – kérdeztem magamtól, s hamar tőle is.

– Miért, Ön kedveli?

– Én nagyon kedvelem – feleltem néki. S szemünk összevillant, ő is nevetett. – Kedvemre való vagy, te kicsi – mondták szemei. Ám erre már otthagytam őt.

De este megint találkoztunk. Kinn állottak Károllyal, s az ifjú özveggyel a házunk előtt egy kis dombon, élvezték a naplementét. Én is odamentem, épp sétálni voltam úgyis. Ők a túlvilágról beszélgettek, igen élénk vita folyt.

– No és ha nincs? – kérdezte új barátnőm. F.-né, ama szegény özvegy hallgatott. – Szóval ha nincs, akkor mindennek vége, ostobaság volt az egész? Akkor vegyük talán mindjárt úgy, – én azt tanácsolom… hogy nincsen túlvilág, és merő ostobaság minden itt, – mi baj van akkor is?

E pillanatban gyúlt fel benn az összes villany. (Rövidzárlatunk volt előzőleg ugyanis, vagy más efféle baj a vezetékkel). Összerezzentünk a hirtelen nagy fényességre.

– Látja ugye, hogy van túlvilág? – nevetett Károly.

– Ön oly törökös – mondotta újdonsült barátnőm, s meg is érintette Károlyt egy ujjával…

– Én? – kérdezte Károly.

– Ez az éjszaka talán, – felelte álmatagon özvegyünk. S a művész neje ezzel elköszönt. – Mily okos asszony ez! – mondotta Károly…

– Csakugyan – bólintott F.-né is. S én jól megnéztem a kis özvegyet. Mily fenséges volt gyászruhájában, amikor idejött… s ma már, hogy tűnőben a nagy méltóság, s már megenged magának egy-egy világos ruhát… s hogy már a kisfiának sincsen oly tágult szeme… (ott állt a gyerek, s kavicsokkal hajigálta meg a bokrokat), mihelyt levált a gyász pompája róluk: úgy állnak ott kifosztva s épp oly szegényesen, mint a többi. Még egy pár szót beszélgettünk is egymással, aztán ő a fiát hívta, otthagyott Károllyal egyedül. Azt hitte, úgy való.

– Mi baj? – kérdeztem Károlytól, mert arca nem tetszett nekem.

– Hogy mi a baj?

– Azt kérdezem.

– Sok, sok… – mondotta nevetgélve s gyűrűjével játszadozva olyképpen, mint aki ezt is készségesen elhajítaná.

– De mi?

– Hogy mi?

– Azt kérdezem…

– Hát ne kérdezze, Zsófikám… – felelte könnyedén, s belém karolt. De körülnézett előbb óvatosan, senki sem volt körülöttünk látható, csak fenn a dombtetőn ment szamáron egy legény, ama kétes világosságban, amely a napnak utófénye még… nem messze pedig tőlünk kigyúlt egy-egy ablak, hold és lámpafény vetélkedett… Nagy aggodalom szállt meg újra.

– Nem – mondotta, – ne faggasson Zsófikám. – Hát elhallgattam. De még most is nyugtalan vagyok.

 

*

 

Elmondta végre, hogy mi baj… vagyis hát Danieliről van szó megint. Ezt képzelhettem volna. S annál izgatottabb vagyok most, és különösen mindaz után, ami történt. Úgyis éreztem én: túl nagy ez a csend, mert mihelyt Danieli megjelenik valahol, vagy valamilyen ügyben, nem egyhamar készül el az ember véle, mintha most is ott settenkednék életünk hátterében, pedig még a nevét sem ejtettük ki, sem én, se Károly. Úgy felingerel. Hát nem fogok már tőle szabadulni sohasem?

Károly csak annyit mondott akkor este, hogy egy zsidó kezében van – anyagilag is, – de nem akarta megmondani mért. Én mégis annyit kivettem belőle, hogy a katonaságról is szó van itt, – a szabadsága hamar letelik, hogy behívhatják, s akkor megint kikerül a frontra, márpedig ő nem nagyon hiszi, hogy onnan újra visszajön… S hogy mindebben – úgy vettem ki a szavaiból – Danielinek is része lehet, hogy tán segítségére volt eddig ebben, s most már nem teszi… Végül a nevét is kimondta… Jól ismerem ezt az urat – válaszoltam néki. Ó, ő tudja, hogy én ismerem.

– Nem miattam lett ellensége? – kockáztattam meg a kérdést. Nem felelt. Most mit gondoljak? Merő aggodalom vagyok…

Múlt éjjel sok minden cikázott át rajtam. Hogy miattam volna féltékeny, eh mit, ezt elvetettem rögtön… Vagy hogy felesége nevében akarna bosszút állni rajta? – ezt is nehéz elképzelnem, hogy ő maga istápolná ezt a szenvedélyt? Vagy ez a békességnek ára köztük?

Bárhogy volna is… én elhatároztam, hogy mindenáron tájékozódni fogok ez ügyben s nála magánál… még kérdést is teszek fel, – szemérmetlen leszek akár, – vagy hát nem tudom, mi lesz? – elszántam magam bármire. Hogy tréfáit nem tűröm el tovább, hogy én leszek a hangosabb, ha hangos lesz… s mily rosszul jártam! Nem is értem, mi lelhetett? Gyenge vagyok, elkábultam? S mire vagyok akkor képes? – kérdezem magamtól most is. Semmire?

Pedig még szerencsém is volt, mert egyedül találtam irodájában. És volt is mivel kezdenem… – hogy éppen ne rontsak be hozzá, mint egy szerelmesét féltő masamód. Ahogy belépek, ott látok egy szekrénykét az üzletében, – rögtön megismertem! – Persze, ez az, én ezt jól megnéztem akkor, – P. városban láttam, – meg akartam venni, nem volt pénzem elég, – ezen fogom tehát kezdeni…

– Itt van egy szekrénykéje, – félig-meddig enyém volt már, – nyitottam be hozzá. – Ön még most is autózik, és mindent összevesz? S még előlem is? – Ránevettem, mindent megpróbáltam rögtön s máris, mintha erőim elhagyták volna testemet…

Mert nem mindjárt felelt. – Tessék leülni – mondta érdesen. – Hogy én még autózom-e? Persze. Hát maga? – fordult felém.

– Most én is – mondtam csendesen.

– De nem sokáig – mondta ő.

– Nem? – kérdeztem és felállottam rögtön. Máris elöntött a vér. – Hogy mondja Ön? – rivalltam rá.

– No, üljön csak le, ottan jó puha – mutatott rá egy dagadozó karosszékre. – Üljön csak le, beszélgetni fogunk, asszonyság. De másképp lelkem, – mondta atyáskodó gúnnyal, – mert ez így közöttünk nem való…

– És mért ne volna való – kezdtem áradozni. Szinte már az ájulás is környékezett a nagy izgalomtól… – És mi lesz, ha emberére talál egyszer maga is?

– Majd egyszer, egyszer, – kezdett el kacagni, – hol van még most az az egyszer, tisztelt Rüfkelé, – egyszerre Rüfkelének nevezett… Ám ezzel keveset törődtem…

Jézus, hiszen szombat van ma, éppen szombat – kaptam észbe, – s éppen ma kell nékem idejönnöm? Az is átvillant azonnal rajtam, hogy hát csendesebben! Nem jó lesz ezt így folytatni, mert hisz tőle függök talán, s nemcsak én…

– Kaphatok cigarettát? – kérdeztem hamar. És le is ültem. Reszkettek a térdeim.

– Itt nem, az udvaron – mondotta durván. Nem sértődtem meg tehát, inkább nevettem…

– Mondja csak, mit komédiázik Ön az Istenével is? – próbáltam régi, könnyed hangomat. – Még mindig nem dohányzik szombaton?

– Nemcsak hogy nem dohányzom, nem is csókolózom, édesem…

– S ha megkínálnám véle, Zsigmond úr? – Ezt nem tudom, hogy mért mondottam. Mintha elvesztettem volna minden uralmamat magamon. Ám ekkor olyan szó szaladt ki száján, – nincs is kedvem ideírni. Vérpiros lehettem… Ilyet ő még sosem engedett meg magának a jelenlétemben… De foglya voltam valaminek, félelmeimnek vagy szégyenemnek-e? Hogy egyáltalán itt vagyok, mintha csak megkötözték volna tagjaim…

– Úristen, mért nem gondoltam meg jobban, – idejöjjek-e? S most minek vagyok itt? Mit végezhetek én vele? S ekkor egy gondolat szaladt át lelkemen, amelytől megborzongtam. Hogy én voltaképp… hisz nem is vagyok én még kész az életemmel, ennek itt például még a gyilkosa is lehetek. De semmit sem feleltem, úgy tettem, mint aki nem vesz tudomásul olyat, amit nem akar.

– Az anyósának semmit sem üzen? – kérdeztem hidegen. És felállottam.

– Mit izennék néki? Ajánljon hát valamit, hogy mit üzenjek? Minek fontoskodik annyit? – csapott le rám hideg-kegyetlenül?

– Rosszabbul van – próbálkoztam.

– Tudom – felelte.

– Le kellett fektetnünk, mert fájdalmai vannak…

– Ezt is tudom, mit akar? Hát bánom én?…

– Mit bánom én? – kiáltott. – Mit akar, hogy sírjak egy kicsit? – És összehúzva széles köpenyét, a szemem közé vihogott.

– Hát részeg Ön? – kérdeztem éppoly csendesen, bár halántékom úgy lüktetett, majd megpattant. S elfordultam tőle: most megyek.

– Várjon csak, édes Rüfkelé – hallottam kuncogását. – Ne menjen még, édes asszonyság… Most jön a „tachlesz”, – tudja maga, mi a tachlesz? – S megfogott a karomnál. – Nem tudja még, hogy mi a tachlesz? – s egyre nevetett.

– Épp mostan akar menni maga, mint egy grófné, épp a tachlesz előtt? Akkor semmire se megy, nem lesz magából soha semmi, édes Rüfkelé… Látott már pókot? – s most már két kezével fogta meg a karjaim…

– Látott már pókot? – árasztott el lénye minden izzásával. – Annak esze van. Mert nem ott csinál fészket, ahol nincsen légy, – hanem hol? – mondja, Rüfkelé? Hát megmondom. Ahol a legyek vannak, – kiáltott rám. – Ott csinál az fészket és nem máshol, ez az élelmesség…

– Minek jött most maga ide hozzám? Idejön az én utcámba? – kacagott. – Az ember sose menjen ahhoz, be a lakásába, akitől ő akar valamit, nem tudta még ezt, Rüfkelé?

És úgy kacagott, – nem is láttam őt még ilyen izgatottan. S felgyújtotta összes villanyfényeit, a nagy csillárt, s a tükör elé tolt…

– Most nézze meg magát, hogy milyen sápadt maga… Ugye, megijedt? No látja, Rüfkelé! – és abbahagyta hirtelen a nevetést. Az arca hamuszín lett, szeme villogó… S keményen mondta nékem:

– Maga kérem, hagyja nékem azt a jinglit békiben. Meg vagyok értve? – S belebólogott a szemeim közé. Majd eloltotta fenn a fényeit… – És most mehet.

Így végeztem. Kiódalogtam, mint egy megvert iskolásgyerek. Az utcán persze öngyilkos akartam lenni, hisz ez minden silányságnak mindenkori menedéke, – most mindjárt, gondoltam, – minek várni még tovább? Ám azok jelentek meg nékem, akiket szerettem. Elvonultak előttem e jótevők… S becézni kezdtek, szinte éreztem is érintésüket, s ők helyeselni látszottak kis életem. És György is köztük volt. Már éltek ilyenek is, silányabbak is, mint én, gondoltam aztán, s bizony elöntött a könny. S a tehetetlenségem dühe is alábbhagyott. Mert mit akarhatok én annyi mindenfélét, lány vagyok, vagy mondjuk asszony, inkább lány, mint asszony, hiszen nincsen gyermekem.

– Légy szerényebb – suttogta nékem valaki. Hát az vagyok, és olyan lágy vagyok, mint akit megvertek vagy megbántottak nagyon… érzem azt, hogy megbántottak s mivel? – nem tudom. De mélyen benn, talán a szívem kellős közepén.

 

*

 

Ma megint hétfő van. És Károlyt csakugyan behívták ezredéhez, nem is oda, nem tudom, hogy hova, megvizsgálják talán újra… nem törődöm többé semmivel. Ma éjjel furcsa álmom volt: hogy fekete körgalléros, vad férfiak lopóztak be a szanatóriumba, s én egy oszlop mögül néztem őket. Ma reggel pedig a postával egy kártya jött: hogy Nathalie von N. s Georg von C. – az én egykori bús lovagom – már az elmúlt héten eljegyezték egymást. No, ez gyorsan ment.

Hát megtudtam, hogy csakugyan, ő távozik a szanatóriumból, felmondása végleges… – úgy látszik, egy csapásra így intézte el az összes ügyeit…

A kártya nagyon elegáns… S e Nathaliet én ismerem. Jó gazdagok. Ő maga, mint egy ártatlan nyulacska, s mindenképpen az, könnyű, mozgékony, súlya nincs… fejforgatós, kezes… labdázni lehet véle, bölcselkedni, énekel… és violaszín szép szemében egy kis piros lángocska is gyúl fel olykor, – ez is nyulas, mert albínó fajta… valahányszor égi gerjedelme fogja el a zongoránál, az mindig meglátszik arcán: elárulja őt a lángocskája, s úgy zihál… Georg pedig egy kicsit bandzsít, hogyha udvarol… és különösen, ha egy padon ül az illető, akinek udvarol… s Georg előtte áll s feléje bókol, majdnem megcsókolja… – ilyenkor van az, hogy bandzsítani kezd, – én mindent tudok ám! S mivel hogy Nathalie-nak kertje is van, padja is… de lenge ruhácskája is, és azon hímzett csillagok, – hát összeillenek.

Epés vagyok, gonosz? Lehet. Mit bánom én? Ma délben kártyáztunk egy csöppet Károlykával meg az édesanyjával… s oly idegen volt nékem akkor Károly… – csodálkozni kezdtem magamon, – én ezt szeretem? Nem szeretem. Édesanyja pedig éppen akkor úgy tett, mint aki most áldást osztogat… aki most törvényessé teszi ezt a balkezes viszonyt, s balkézről persze, nem is jobbfelől – hogy is nevezik? – én most morganatikus vagyok? Ej, nem Károlykám, ezt is unom, pedig éppen igen gáláns volt, úgy sürgölődött-forgolódott! – nem tagadhatom, az előzékenysége kellemes és meleg is… De hagytam is: hadd forgolódjék, sürgölődjék… S jó sokáig bámultam a treff királyt…

Aztán sétálni mentem ama bécsi hölggyel, – ilyképp foszlik el az életem… A dombon van egy magános diófa, s azalatt egy pici lányka állt, egy cigánylányka, meztelen volt s riogott. Akár egy bronz szoborka, olyan tökéletes, vad, a szeme csupa tűz, s az éles fogacskáival faháncsot tépett és köpdöste szét… s a körmöcskéivel a fák húsába akart volna belevájni, kapaszkodott fölfelé.

– Diót, diót – visongta, – s visszaesett újra, mégsem engedett.

– Diót – mutatott fölfelé. És követelt. Majd toporzékolt. – Diót – rikoltotta, s mint egy eszelősé, úgy tüzelt vadul szeme.

– Tejes diót szeretne a kis bestia – mondotta nevetve a művész neje. S jóságosan nem adott neki. – Vegyél magadnak – uszította őt.

S hogy odamentem – előbb feltépte a dió jódos héját, – arcán kártevés sugárzott… aztán telirakta mindenét dióval, s mama! mama! – kiáltotta, – végül elszaladt.

– Diókat visz tehát a mamuskának – mondtam kicsit meghatottan is… (a jóság mindig meghat, most meg éppen pityergős vagyok…) ám látogatónk nem volt ilyen meghatott.

– Az jól van úgy, ahogy van, maradjon csak ott… – mondotta – benn a putriban. Mert vadon is lehet felnőni, nincsen semmi baj. – Majd így folytatta mindjárt: – Látja, én magam sem voltam művészek közé való, és hogy megjártam én is, hogy így kiemeltek engem, fel a nap felé, – tréfálkozott magán bánattól mámoros vagy lázas-bús szemekkel…

S el is mondta mindjárt, hogy ő eleinte, bizony ő azt hitte, hogy a napnak fényével jegyezte el magát… – így kezdődött el ez az élet….

S mivel ezt mondotta nékem szóról-szóra Marianka is az énekesről egyszer, ennyi máris elég volt nekem. Hát félbeszakítottam, lehűtöttem rögtön, elköszöntem tőle… Hideg vagyok, szeszélyes, kegyetlen? – Semmi baj! – Még dolgom van – mondottam néki megszokott és úgy megunt és olyan barátságos mosolyommal… Megsértődött persze…

Nem kívánom már, hogy barátnőm legyen se ő, se más. Mert jobb is nékem ide-oda lengedezem… talajtalan életem már jobb nekem. Ma nem dolgoztam semmit, elodáztam minden dolgomat. És tőle aztán Walterhez mentem el egyenest. Nem sokat kerteltem, megmondtam néki kereken, hogy elmegyek, ezt bejelentem, s kérem őt, bocsásson el.

S a jó, civódó Walter nem nézett reám.

– Ön nem az elbocsáttatását kéri, Ön csak fáradt, most kicsit pihenni megy – mondotta behatón. És lesütötte szemeit… tán szégyellte is magát értem, igazat is adtam néki mindjárt készségesen… bármily lenge voltam, nagyon fájni kezdett ez a zordon jószívűség… Majdnem sírtam, már-már elfogott a kísértés, a vágy, hogy ennek, éppen ennek elmondok most mindent… Jó, hogy nem tettem, hisz úgyis tud ő rólam éppen eleget, és nemcsak ő. De éreztem, hogy jó és nemes, olyan, mint az édesapám volt, s amellett éppoly szégyenkező, inkább tüskét mutat, mint a sün… Meghatott ez a zsörtölődés, még ő volt az, aki ürügyeket talált nékem, beburkolta távozásom igaz okait:

– Igaz, hogy túl hamar megy szabadságra, s ez nem éppen illő, de ha így van, mit tegyünk? Hát mondjuk, rászorul, pihenni kell – és végre rámszegezte mindig pihent, fáradtságot nem ismerő szemeit.

– Már holnap intézkedni fogok, helyettest keresek Önnek, már a nyárnak ugyan vége van, de menni fog talán… Majd S. tanárhoz fordulok, hogy küldjön valakit… S. tanár jó barátom, majdcsak megteszi… (Ezt persze nem mulasztja el a kedves: hogy egy kicsit el ne dicsekedjék, hány tanárbarátja van.)

– Én visszavárom Önt. Hát Isten áldja. Jöjjön vissza mielőbb és teljes egészségben… – s kezet fogott. Mind eközben alig-alig nézett rám.

S én megint ácsorogtam egy kicsit, egy folyosón. És épp eléggé összetörve. Hol fogok még ácsorogni mindenütt?

Hogy mi lesz majd velem? Nem firtatom. Ha Károly Bécsben van, én nem maradhatok – csak ezt tudom. Hogy éppen én legyek olyan, akinek semmije sincsen az ég alatt, már nem tűröm.

S most ezt gondolom éjszaka, hogy Isten veled, György, s ha meghalok… de mégse folytatom ezt így, s még itt magamban sem. Hogy Istennel már nem vagyok oly meghitt, jó viszonyban, ahogy azelőtt, nem én vagyok a sors… e gyermekes panasz lett úrrá rajtam, mert bizony ezt mégse hittem volna, hogy majd így válunk el s mindörökre, tőle különválva, messze halok meg, s ő azt se tudja talán, hol és mikor? Most látom, én azt hittem, hogy különválunk ugyan s mégse végképp, egyszer majd még szembejön velem… s nem történt semmi, György. S mi folytatjuk a régit, csakhogy sokkal vidámabban s végérvényesebben. Nagyon csodálkozom, hogy ez nincsen így… Egy alkalommal Danieli így szólt hozzám:

– Mindennek van eleje, de vége is – mondotta. S nékem akkor fülem mellett szaladt el a szó… Most jobban érzem már a mélyét. Úgy látom, hogy már a „sohatöbbét” kell majd beiktatnom életembe. Le kell zárnom, ami rá vonatkozik, és el kell tagadnom, hogy emlékszem reá…

S hogy volt olykor egy jó szavad is hozzám, kellemesen köszöntöttél, fellengősen, olaszosan, – szépen köszönöm. Mert nem a rosszat idézem, a jót, mert mit tegyek? A haragomtól mindig szenvedek… én nem tudok már megnyugodni, csak ha hálás vagyok mindenért.

 

*

 

Már készülődöm… röppenőben vagyok, – furcsa állapot. Oly könnyű vagyok, szinte súlytalan, jólesne most egy versikét csinálni arról, milyen nyugtalanok már a talpaim. Az este felvettem egy cédulát a vízgyógyintézetben s ezt írtam reá:

 

Eltelni véled, oh, világ Halmok és szép hegyek…

 

Mert elmegyek… – a hang eléggé megfelelő volna, csakhogy nincs tovább.

De aggodalmak is gyötörnek, szorongások, fel is vettem hamar még egy másik cédulát is, hagyjuk ezt! Hűvösre fordult már az idő idekinn. S Károly már nincsen itt. S a többi? – már nem érdekel.

Vasárnap Bécsben vagyok, szombat este jön a helyettesem (vagy talán az utódom is!), egy tudós kisasszony, oly komoly és zordon… Walterem ezt elvehetnéd, azt hiszem, ez néked termett valahol az ég alatt…

Hogy pedig Danielire nem tudok haragudni? Sokat izgult ezért György: e puhaságért, – epétlenségnek nevezte, s izgatott lett tőle… Nem sokáig tudtam most se haragudni rá, ez igaz. Talán azért, mert hisz nem hiszem én el egy szavát sem soha, – éppúgy a hangosságának sem tudok hitelt adni, – mind e mögött másik embert képzelek… hisz egy szavamra mégis mindent megtett eddig… Waltert is hogy megmentette katonai nyomorúságából. Másként kell majd beszélnem vele, mert rosszul állítottam be hozzá, már ott kezdődik, ez is hiba volt…

Csak épp a megvetése, – ama szörnyű nevezet, – csak ez ne csengene most állandóan a fülembe. – Te csak olyan Rüfkelé vagy, azért csinálsz mindent rosszul… – mondogattam magamnak most lépcsőkön s a betegnél is, ha töprengeni akarnék, vagy éppen kitalálni valamit. – Ne törd a fejed annyit, úgyse mégy te soha semmire.

Pénzem sincs sok, mert mindent elherdáltam… égszínkék kis rongyocskákat vettem, blúzocskákat, szoknyácskákat, – ejnye, mi lesz itt? – Éhezni semmi kedvem. Ha tehát ő felajánlja majd a segítségét… – elfogadom szépen, különben hát miből éljek? S kitől fogadhatnám el az ilyet? Ellenségeimtől nem fogadom el, hát kitől végre? Ha nem attól, akit szívből szeretek?

De beszámolok még a külvilágok dolgairól is. Szegény kis Lujza édesanyja megjött… Ez egy úgynevezett finom asszony, elég éltes már, de tartja magát. Egy úgynevezett Mariska, mert így is hívják… s az is marad mindörökké, még a sírjában is Mariskának fogják titulálni, – vannak ilyenek. Oly pici hangja van, mint egy finom spinétnek, csipog, sipeg, forgolódik, bűvös illat árad ruháiból, s úgy ejti ki ezt a szót: „papus”… oly kábítón… „Azt mondtam néki: papus kérem”… „papánk azt üzente néked”… – mármint öreg férjecskéje – szemüveges tompa körorvos a bűvös Erdély mélyén… s megmutatta persze fényképét is, az is nagyon szép volt: vörös bőrbe kötve, úti fénykép, – mondta, – úti használatra, emberek! Mily édes érdekességű e világ minden tája, – ontja magából a meglepő csodákat… ez az asszony például akár egy levált csillag, s uszályaként viszi el magával Erdély álmosító, édes illatát.

Georgnak roppant tetszett ez a hölgy… úgy nekiesett, majd megette. S én, viszont én úgy éreztem, hogy ezt unom… bizony nagyon unom ezt a kótyagos zöld hamarságot, mellyel nekiesik egyeseknek, s rögtön készen van velök. Egyszóval… le kell írnom végre, elfordult a lelkem tőle teljesen. Ott álltunk együtt hárman Brigittával kinn a folyosón… (mert folyosókon zajlik le az egész életünk), s egy percre beszélgettünk. Akkor láttam őt először eljegyzési híradása óta… – s mit tegyek? Tán gratuláljak néki? Nem teszem. Ha Nathalie-t nem ismerném, – talán. De Brigitta már úgyis gratulált, – hát elégedjék meg tán ennyivel. Nem nyilatkoztam efelől, s ez izgathatta őt, és olyannyira, túlságosan életerős kezdett lenni, oly csodásan dagadozó, mint a fánk.

Hogy ő majd most kezd csak el igazán dolgozni, – mindenféle terve van, – hogy tudományos ideái támadtak, és éppen most… Ő valósággal újra éledt, egyetemre megy tanársegédnek, s karrierre számít – mért ne? – most ő végképp eltökélte már magát…

– …nem szégyenled magad? – esengett hozzá lelkem. S lehajtottam bús fejem.

Én nem is tudom igazán, miért volt olyannyira ellenemre egész lénye, azért-e, amit beszélt, vagy csak a hangja tette, mellyel bizonykodni akart, hogy ő jól érzi magát… s ha nem is gratulálok néki. Hiszen megszánhattam volna mindezért, ha gyermek volna csakugyan, de harminc éves… s ilyképp hetvenkedni! Hisz eddig is annak néztem: szeleverdi, kedves bölcsnek, félig csecsemőnek, akit gondozok és félig aggastyánnak, akit szintén gondozok… szeles volt eddig, gyermekes és bölcs, de sosem mellverő.

S e hölgytől, mint már mondtam, el volt ragadtatva, tovább hangoskodott össze-vissza, ágált, hogy ily feleség! – ő jól el tudja ám képzelni, hogy már maga ez a hang… s ha semmi más, hogy ez már boldogíthat valakit. És hamar szerkesztett egy kis történetet, az állítását illusztrálandó. Hogy hazajön a férj és fáradt szegény feje, s ez a nő csak ránéz, s azt kérdezi tőle, hogy kedvesem? – mondotta… szégyen ezt leírni! Émelyítő volt. Egyszóval fecsegett.

– Hát ily ostoba lettél? – kérdezték a szemeim.

– Egy vőlegény még így mer lelkesedni mások asszonyáért – mondta Brigitta felém fordulva, nékem szólt e kedvessége.

Én csak ennyit válaszoltam mindezekre:

– Ez az asszony úgy csipog, akár a csirke, ám a ragadozó is csipog, a vércse is, annak is ártatlan a hangocskája. Nem hallotta még? – kérdeztem Györgytől Danieli módján nagyon behatón. S ezzel nevettem, jót nevettem, kinevettem, s ott is hagytam őket, hadd mulassanak.

E libának áll oda lelkesedni? Nem, hiszen ez sose tudta biztosan, mit tartson szépnek, jónak, s zavarában mindig kész volt badarágért tűzbe jönni, s bárha mindennek nincs is nagy fontossága, tudom, s kicsinyeskedés is részemről, hogy mindezt felhozom, de így történt: hogy szívem hideg lett, és éppen ettől, teljesen, és most is az.

Tán kiégett a búcsúvétel éjszakáján s még a rákövetkezőn… s e név: Georg elhamvadt bennem nyomtalan. De arcátlan is volt… (egy Nathalie őt megihlette munkájában, oh, szegény!) – már nem törődtem véle, bosszús harag és kedvetlen izgalom volt rágondolnom, mint a lepecsételt levelet: eltoltam őt magamtól. Minek vitatkozni még tovább? És megint Danieli szavát idéztem fel erre is:

– Az régen volt, igaz se volt – mondotta nékem egyszer. – Mit akar itt maga mindig? Mit vitatkozik? S ha kettészakad majd a világ, szétreped, s a másik ember elmegy Isten tudja, hová, maga még az egyik partról kiáltozni fog neki?

E szavak egyszerűek. Mindez régen volt… Azt akarom tehát, hogy hátralépjen lelkem hátterébe, mint a szellemek, s majd csak ha hívnám, akkor álljon elő újra… mert már nem is vállalom azt, aki régen voltam, mikor még kedvelni tudtam őt.

 

*

 

Igyekszem nyugodtan beszámolni a történtekről s lehetőleg pontosan, ha még tudok. Ma kedd van, pénteken történt a szörnyűség. Épp ledőltem szobámban – forró volt a déli nap – ebéd előtt aludni, hacsak néhány percet is, ez mindig felüdít. S alighogy lefekszem, kopognak. Felugrom. Gertrúd, a szobalányom esik be az ajtón, szeme tágult, alig él…

– A doktor úr, a doktor út – dadogja, s alig bír magával… – Jézusom, öngyilkos lett szegény doktor úr… – s már tudtam is, hogy ki. De megkérdeztem:

– Melyik doktor úr?

– C. Georg doktor úr – kiáltja, s hozzáteszi rögtön: – Oh, szegény Georg…

– És meghalt? – kérdem.

– Nem. Még él. – S nékem még volt erőm, hogy összeszedjem magam. – Takarodjék! – kiáltottam oda néki. Rám bámult, mert így még nem bántam vele. Majd kirohant…

S én azon pillanatban elvágódtam élettelenül. S mert nem mentem le ebédelni, – nyilván ott talált meg valaki a földön, úgy tudom, Sandovics bácsi jött fel értem, szegény bicegő…

– Georg még él – mondották – s talán megmarad. – Walter bement. – Tüdőlövés, meg kell majd operálni, úgy lehet… – S hogy ez egy szállodában Bécsben történt, s most a Ch. kórházban fekszik, s eszméletén van megint…

Úgy mondták továbbá, hogy jó nagy tócsa vér volt körülem, mert zuhanásom közben nekivágódtam a kályha sarkának, s még elég szerencsésen, ha megúsztam ennyivel. S amikor Walter végre megjött délután, azt mondtam néki, hogy a linóleum olyan síkos, lábam alatt elcsúszott a szőnyeg… Walter bólintott s megoperált. Borbélyt hívott, és levágatta szegény hajamat. Majd gondosan körülborotvált ő maga, és néhány öltést tett a fejemen. Georgról pár szót mondott, annyit csak, hogy nincs veszélyben, bár a tüdőbajának ez nem épp kedvező. Le kellett feküdnöm, kis lázam is volt… ez azonban kicsiség, de volt egy furcsa éjszakám…

Lázálmaim nem voltak, nem lehettek, 37-37.5 volt a maximum, és Georg mégis állandóan megjelent előttem: meredt szeme volt… akár a gyilkosoknak vagy a meggyilkoltnak, nem tudom. E szó, hogy öngyilkos, már azon pillanatban, hogy Gertrúd kimondta: gyilkosságot mondott nékem – durva erőszakot önmagán – oly durvát, ezt nem tételeztem volna fel… hogy képes erre ő, aki az életet úgy isteníteni… „S ha egy sziklán, megláncolva és örök hullámverésben kéne kitartanom – akkor is, már dacból is” – keverte el Raszkolnyikov szavát a magáéival… nem tudtam megérteni, ami történt, felfogni, de hinni sem. Nekem most látnom kellett volna őt, – hitetlen voltam: még az iszonyat sem tudott volna visszatartani, hogy én is meg ne tekintsem a sebeit.

S mért tette vajon? Nathalie? Ezt mégis megsokallta volna ő maga? Vagy Walter miatt? Hisz oly gyermekes, szerette ezt a Waltert, minden dühén át, akár az együgyűt a bölcsek… s szeretete mély volt és makacs, – vagy értem tette tán?

És elképzeltem, hogy szakítok Károllyal is, megteszem, – gondoltam, – oly készséges volt a lelkem… megteszem, bocsáss meg, György – zokogtam ágyamon… de jött egy borzongató látomás, hogy ott ülök az ágyánál, babusgatom, és semmire se megyek véle, bezárkózik, elutasít… (Mindez így is történt utóbb pontosan.)

És egyre erősebb és mind erősebb lett az érzésem felőle, már-már tapintani tudtam volna őt, úgy elém állt a kép, amint a Kärtner Strassén bandukol nagy bús fejével, csokros nyakkendőjével a szállodája felé…

– Segítség – akartam volna sikoltani… Éjfél felé pedig majd felvetett már az iszonyat. Vacogtam, hidegrázás gyötört. Meg kell halnom nékem is – éreztem. Én vagyok az oka, esedeztem. S még mindegyre fenyegetett egy még feketébb vihar. Segítség! – szakadt fel a mellemből egy kis kiáltás végre. S visszaestem újra. Walterünk bejött.

Szegény! Mint kiderült, virrasztott értem kinn a folyosón…

– Egy rémregénykét olvasok – mondotta szelíden s oly kedvesen, hogy végre sírtam is. – Oh, édes Walter doktor, nézzen rám… – így rimánkodtam néki, mégse voltam képes rá, hogy bármit mondja…

– Sokkal jobban van, szavamra mondom, most jövök a telefontól – próbált megnyugtatni nagyon barátságosan.

– Csak nekem mondja ezt…

– De nem!

– Ön látta őt?

– Beszéltem is vele…

– S ha meghal? – sikoltottam.

– Nem lehet. Ej, minek izgatja magát?

És úgy beszélt, oly nyugodt fölény áradt szavából, mint aki mindent látott eddig is… még ez a szó is előfordult szavai közt: van szemem, – hogy mire mondta, nem tudom már. Ezalatt megmérte lázamat…

– Nincs semmi baj – mosolygott rám, s még sután, nagyon ügyetlenül, meg is simogatott kicsit… s szeme olyan meleg volt eközben szomorú, mint amilyen talán a gondviselésé lehet… Majd könyveimet lapozgatta, üldögélt, végül kiment.

Hajnal felé egy kicsit elaludtam ugyan, reggel hétkor azonban már talpon voltam s lázas sietségben, nehogy lekéssem a vonatot. Brigittát felzörgettem, lebontotta kötésemet, tapaszt tétettem a sebre, s felzörgettem Mariankát is, egy sapkát kértem tőle kölcsön. Ez még félig aludt szegény, mégis úgy fülelt, akár a spongya, szítta be az érdekességeket magába és minden testrészemről szótlanul…

A kórházkapuban megálltam… Itt oly gyengeség fogott el újra… s íme, épp egy kedves emberem, egy régi pártfogóm, H. doktor, főorvos jött szembe vélem. Megállítottam.

– No, kis tudós – köszöntött melegen. – Csak nem állást akar? Most éppen adhatok.

– Nem állást, főorvos úr – mondtam én. És szégyenszemre megint elöntött a könny.

– Ej no, mi baj? – kérdezte melegen.

– Oly izgatott vagyok… Egy úr van itt, súlyos beteg, a sorsa nagyon érdekel…

– No, hála Isten – mondta barátságosan. – Ki az?

– Ej, nem úgy értem, izgatott vagyok, nem merek felmenni a szobájába… C. doktor úr az illető, tud Ön az esetéről?

– Jöjjön, jöjjön – mondta ekkor, s kicsit átölelt és vitt magával mindjárt. Visszatartottam:

– Hát nem is szól, hogy mit tart róla? És hogy mit csinál? Hát jobban van, vagy rosszabbul?

– Majd kérdezze meg tőle – mondotta vidáman.

– Olyan jól van már, hát beszél? – lelkendeztem. – Mondja már, az Istenért…

– Öt perc – hallottam még parancsszavát hátam megett, mialatt rámnyitott egy ajtót és betolt azon. – Jó kis teremtés – mondotta még, s meg is veregette vállamat. Az ajtó becsukódott.

– Georg – mondtam ekkor csendesen, és előre mentem. Két nagy szemét láttam legelébb, amint bámult reám az ágy sarkából.

– Jó napot – köszöntött rám egy mély és egészséges basszus, s olyan erőteljesen és mégis idegenszerűn…

– A beteg nem beszél! – állt fel most valaki. Az ápolónő volt. Egy morva nő, a kiejtésén hallottam, akár egy buldog…

– Kedves nővér, öt perc, én orvos vagyok…

– Ön orvos? – nézett végig rajtam.

– Az vagyok és egyedül szeretnék lenni most a doktor úrral…

– Ön tán hozzátartozója? – érdeklődött rendületlenül.

– Ej, nézze, menjen már a fészkes fenébe, nem hallja már – hallatszott Georg basszusa. – Végrendelkezni akarok – és nevetett.

– Most mindent szabad, most beteg vagyok – suttogta hogy a nő kiment. – Itt üljön le… S a fejét fáradtan hajtotta vissza párnájára…

– Lám, most élni akarok – susogta hunyt szemekkel, gúnyosan és önmagának. S szemei… a halál közelsége nem csinál ám nagyobb karikákat, mint egy dáridó…

– Georg – mondottam újra. Félbeszakított.

– Megálljunk csak – mondotta. – Eszemben sincs bármit újrakezdeni – folytatta durván. – Állapodjunk meg talán s először abban, hogy nem használjuk fel ezt a pillanatot semmire. Sem Ön, sem én. Nem maga miatt tettem – mondta behatón. – Nem volt elég a pénzem, tudja? – nézett rám. – Most mit feleljek erre? – hallgattam hát, s ő is hallgatott.

– Ha nem, hát nem – gondoltam én, s a vérem rögtön úgy lehűlt, s mélységes szomorúság fogott el… az élet ostoba. De mit tegyek? A szívem tiszta volt, én jót akartam, itt vagyok. S ez itt még mindig ugyanaz a régi fitymálkodó, mihelyt megkínálod azzal, amit óhajt, elveti, és keserű amellett, épp olyan még mindig, mint egy egyetemi, ifjú lángész…

– És hol van most Nathalie? – szerettem volna megkérdezni tőle. – Nézze, Georg – kezdtem újra…

– Nem nézek én semmit – védekezett rögtön zabolátlanul… – Mily gyáva vagy! – gondoltam.

– Ostobaság volt, – suttogta rosszkedvűen, – de semmi baj. Kiállítási tárgy még nem vagyok…

– Akkor hát megyek – állottam fel. Nem tartóztatott, s én mégse mentem rögtön, – mégis sikerült zavarba hoznia, mert furcsa volt a helyzet csakugyan. Mit keresek én nála? Menyasszonya van…

– Sok virágja van Önnek – mondtam tétován.

– Ezt Danieli hozta mind, azért van annyi.

– Mit beszél?

– Itt volt bizony – felelte gúnyosan. – Egy nagy kosárral állított be. Különben hisz semmi kifogásom, igen finom ember az – fordított hirtelen a szón… de jött az ápolónő, s én még örültem is, hogy így véget vet e kínos ácsorgásnak… (Meg is kell már tanulnom a gyorsabb búcsúvétel hangját, itt a legfőbb ideje.)

– Öt perc már kétszer is letelt – mordult reám.

– Hát Isten Önnel, György…

– Isten vele.

Hát így történt. Végleg lehűtve, szomorúan ballagtam kifelé. Hogy így végződhetik egy ily látogatás? S szegény apámra kellett gondolnom önkéntelen, hogy ő, mikor meglátott egyszer betegágyán, milyen sugárzó lett arca, s azzal fogadott, hogy zenét hallott álmában: és íme itt vagyok s hogy lám, bevált a jövendölés, mert ő tudta, ez a zene adta néki hírül jöttömet.

Oly üres volt a lelkem, mint a dob… már csak a felületén pergett valami. Én ide többé nem jövök – döntöttem el. Jól fogok élni Bécsben, míg lehet, és az is valami… és éjszakánként tanulni kezdek el újra, – szükségem van rá, hisz mindent elfelejtek lassan. Tanulni! – jutott eszembe, s mint a megváltás, úgy feltündöklött előttem e gondolat. Hát összeszedem magam, erőimet… hiszen én vagyok az, akit kis tudósnak neveztek a klinikákon, s hol van már az? Nem! – hogy már csak az a jó kis teremtés legyek, akit mindenkor vállonveregetnek, megpaskolnak, – semmi más? No nem! – hisz olyan jó én nem vagyok ma már.

Még megkérdeztem kinn egy kollégától, túl van-e már minden veszélyen? Nem kell-e attól tartani, hogy komplikáció lép fel? S minthogy nagyon megnyugtattak, el is akarták még részletesen magyarázni, hol és hogy hatolt be testébe a revolver golyója… – ezt azonban nem engedtem:

– Ennyi elég, megnyugtat – mondottam, – köszönöm.

– Akkor hát minden rendben van – mondottam magamnak is. Hogy mért történt, nem tudom. Én szomorú vagyok, s ez minden, ami ma még telik tőlem.

S ahogy kiléptem a kapun, mintha lidércek elől szaladnék, úgy siettem, átjárt kinn a napsütés, a szél… No, szabad vagyok, hála Isten, – mit akarnak ezek, – s mintha bűnös ujjongások kezdenének örvényleni bennem, elkapott egy profán, gúnyos gondolat. Csak azért is! – mondtam magamnak, s beültem egy nyitott taxiba, s Bécs város legdrágább és legjobb fodrászához vitettem el nagysürgősen magamat.

– Melyik Bécs város legelső fodrásza? – kérdeztem a sofőrtől. – Az Operáé. Az, aki a nagyopera hölgyeinek dolgozik. – Hát oda vigyen – mondottam neki. Ez végre jólesett. A kocsizás, a napfény is, az élénk utcák, nyüzsgés, forgalom. Ott elküldtem a fiút távirattal. – Itt vagyok – írtam Károlynak, – Z. fodrásznál várom s akármeddig. Fel is hívhat.

S ott?… hogy mondjam el? A legdrágább parókát választottam ki magamnak… Olyan előkelő s üres voltam, mint egy grófnő, – jókedvű, de hozzáférhetetlen… belenevettem az emberek szemébe, minduntalan óhajtottam valamit: egy pohár vizet kértem, cigarettákat hozattam, sportújságokat lapoztam át, – eközben lóbázgattam lábamat, és egész bátran, éppen rajtam volt úgyis legjobb cipőm…

És jól is voltam felöltözve, megnéztem magam… jó pillanatok voltak ezek, – kibékítő, kellemes volt minden, – hogy nem kellett szégyenkezni semmiért… Ruhám csak másodrendű ugyan, no de legalább nem házi készítmény, nem hatodrendű, mint eleddig mindig, amióta nincsen aki felruházna…

Ahogy még mindig nem jött Károly, manikűrös asztalkához ültem… S meg is nézett mindenki, oly élénken nevettem mindenen … – Nincs semmi baj! – mondották nékem még a falak is… s oly jólesett a csendes neszezés, az olló csattogása, léptek finom nesze, finom szőnyegükön… S hogy úgy sürgölődtek-forgolódtak értem, ápoltak és megbecsültek…

– Hiperesztéziás rohamom van? Ejnye! Mitől? – nevetgéltem magamon. Majd, hogy egy titkos fülkéből egy hölgyet láttam kilépni és oly üdén! – az ajtón kozmetika volt felírva… Károly pedig mégse jött, beléptem hát még ide is. S itt üveghengerekbe dugtam be a fejem, chamomillával pároltak, megpaskoltak, kaptam kámforos bedörgölést… egészen újjá születtem, mint állították rólam… akkor végre egy zsakettes úr bejött, és meghajolt és jelentette nékem, hogy egy kapitány úr várakozik odakint…

– Nem váratom én, csak amíg muszáj! – üzentem vissza néki negédesen és magamnak ezt: hogy bizony kegyetlen az élet, mit tegyek? S hogy épp most így elhidegül a szívem? Nem is éppen hideg, csak épp hűvös, bátrabb, józanabb, de igazabb is – ej, a kutyafáját, – tovább élünk, nemde? Merek élni, nem is szabad ebbe belehalni, most érzem csak igazán, hogy úrihölgy vagyok, mert nem rettegek többé semmitől. A Zsófika – mindenki Zsófikája – nem! Én jól vagyok, én igen jól vagyok – feleltem valakinek, aki képzeletben elém állt, és kérdezősködött.

S hogy Károlyt is megláttam odakint… oly üde volt az arca, s csupa meleg tűz a két szeme! S mikor fizetni mentem, kiderült, hogy kifizetett értem mindent, – olyan boldog voltam már ezért is… s ő oly barátságos, csendes, nem kérdezett semmit, holott mindent látott, azt hiszem, hisz parókámat kifizette, különben is rólam mindig mindent tudnak úgyis! Ez is szép volt.

– Rám se néz? – kérdezte tőlem kinn az utcán.

– Kire nézek hát, kire – feleltem boldogan.

– Maga milyen csinos lett itt.

– Köszönöm.

– De én is csinos vagyok ám, hát nem lát semmit?

– Fene csákó.

– Nem is az.

– Hanem?

– Hát nem találja el?

– Most előbb beülünk egy kocsiba és megebédelünk, de jól… megengedi? És hozzásimultam kicsit. Egy elhagyott utcán jártunk. Boldog akarok ma lenni, Károly… ne rontson el semmit, jól vigyázzon… ugye nem neheztel mindezért? – esengtem hozzá, s nem is szégyelltem magam e hangosságért. Mert a szeme fényén láttam huncut, tapasztalt szemén, hogy nála nincsen mitől tartanom, ő ennek él, hogy ilyesmit megértsen… Enyhén meg is szorította karomat.

– Hát nem lát semmit? – mondta újra. – Kapitány vagyok.

– Oh, kapitány?

– Hát előléptettek…

– S a front?

– Még nem…

– Még nem? De igazán? – kiáltottam. – Ma csupa öröm ér. Ma csupa szépség ez a nap.

– Még nem megyünk… még ellenállunk, megpróbálunk legalábbis valamit – így biztatott…

S én elmondtam neki már benn a kocsiban (másodszor kocsiztam egy délelőtt…), hogy nékem egyszer kislány koromban egy cigányasszony megjövendölt valamit.

– Egy álombéli kapitányt látok, kis kisasszonykám tenyerén, – sötétes arca van, akár nekünk… – No és? No és? – firtattam akkor lázasan. Hogy őmiatta lesz halálom, – azon álombéli kapitány miatt, – ezt jövendölte nékem, s oly vészjóslón bólogatott hozzá… Borzadály és boldogság futott át akkor egyszerre a lelkemen.

– Nem maga az? – kérdeztem Károlytól. S erre ő oly komolyan nevetett! Majd kaszárnyájáról is mesélgetett még…

Egy éjszakai mulató kertjében ebédeltünk aztán, kinn az üres Práter kellős közepén. Itt Károlyt ismerték már… Várni kellett az ebédre, autón hozták valahonnan, azt hiszem. S a mai viszonyokhoz képest nagyszerű volt… még pezsgőt is ittunk hozzá, nagyon keveset…

S ott ültünk jó sokáig, kinn a lampionos fák alatt, a napsütésben, mégis árnyékban, s mindvégig egyedül… A hegyek mögül egy kis szél is indult utóbb alkonyat felé…

Így történt, mit tegyek? Az életemnek egyik legszebb napja volt, és éppen ez. Hát mit tegyek? Most vessem meg magam?

 

*

 

Tanulásról szó sincs egyelőre… oly zajos az életünk. Én festem magam… ugyanazon fodrásznál az egyik mamzel addig beszélt: nézzem meg magam, hogy milyen más vagyok… És mit! – mondotta. Nem szebb ez még látványnak is? – kimegyek az utcára: hány sápadt, vézna, nyavalyás kis nő futkosott Bécsben azelőtt, s most nézzem meg: alig van már ily korcs alak… épebb példányok láthatók – az arc teszi! S az öregek is festik magukat és tűrhetőbbek általa, hát nem a kendőzés nagy győzelmét mutatja ez? Én nevettem és ráhagytam, s most ezt teszem. S már meg is szoktam. S mivel Károly nevet rajta, ő ugyanis nem zavar meg semmiben, meghagyja mindenben a kedvemet, hát jól van így. A tudományok árnyékait fedjük el. Egy suszter viszont így szólt hozzám: doktorkisasszony, Ön eddig készen vett cipőt, ez nemcsak káros, nem gondolta meg, hogy kinn a nagyvilági emberek a fejre, meg a lábra néznek legelébb. Hát rendeltem egy jó cipőt, jó drágán, vettem kalapot, egy kis ruhát, lengécskét, babosat… s egy másikat, egy komoly angol kosztümöt, egészen egyszerűt… s mikorra egész felkészültem, minden pénzem elfogyott. Egy kicsit el is szontyolódtam ezen, nem nagyon, majd kifestett, és lakkos körmeimmel, jól kipirosítva, bodraimmal-fodraimmal odaállottam eléje, s azt kérdeztem tőle:

– Nos, hogy tetszem így?

– Nagyon. Mint mindig, most is. Rendkívül.

– De minden pénzem elfogyott ám – mondtam néki. – Most egy kicsit eltarthat, vagy menjek állásba? Mert kínálnak is egyet éppen, egyik hadikórházban keresnek valakit.

– Nincs semmi baj – mondotta szelíden és átölelt. Vagyis hát nem megyek állásba, jól teszem. Hadd éljük még a világunkat néhány hétig. Úgyis rosszul vagyok szinte, ha csak rágondolok is, ha elképzelem holmi kórházak szagát. S a szanatóriumét nem kevésbé, – ott ugyan más atmoszféra van, oly tisztaság, akár egy mosodában, ilyesféle. Most az embertestekből elég, vizsgáljuk egyszer tán a lelket is.

Hát vizsgálódjunk. Én most nála lakom, s az is jól van, mert azt gondolom, hogy félig semmit se csinálj! Ha metresze vagy, hát légy az teljesen. Reggel a legény hozza kávémat az ágyba – s ez kissé még ma is zavarba hoz, nehezen szokom meg, úgyis mindig mosolygós a képe: hátha véleménye is van? Úgy teszek hát, mintha még aludnék, felhúzom az orromig a paplanom. Továbbá: ő gombolja magas szárú cipőimet is – kidugom lábomat az ajtórésen, s ott térdel a kópé, akár egy oltár előtt az előszoba padlóján, de térdeljen is értem… (Egykor így láttam ezt ugyanis egy kastélyban, ahol az úrnő – valamelyik úrnő volt a sok közül – a lábacskáját kitette a vasajtón a lakáj úrnak, – gyermek voltam akkor… S szegény apám, körorvos úr, éppen hashajtókat rendelt bizonyára mindenütt, a kastély szobáiban, széles és hatalmas dámáinak…) S mért ne térdelne? Ha Máté már a neve, ez a dolga, úgyis olyan egész lénye, mint egy evangélistáé: mosolygós, malaszttal teljes, együgyű…

S miután kávémat megittam… Károly már a kaszárnyában lovagol, vagy ugrabugrál ezalatt… az ablakhoz ülök, még eltűnődöm, ólmozott és színes üveg van az ablakokon, s ezt szeretem, színes lesz ugyanis tőle mindenem, a kezem, lábam, levélpapírom, s ez mulattat. Walternek írtam nemrégen egy hosszú levelet, mert így illik, megírtam neki, hogy én alighanem itt maradok végleg Bécsben, nem hiszem, hogy visszamennék, állapotom ugyanis nem engedi, az idegeim renitensek és a többi…

Haj, pedig de jól érzem magam! Hát erre való vagyok, úgy lehet. Szinte, mint gyermekkorom idején, nagy téli hajnalodásban, álmokból új álmokba ébredek. Mert akkor is: alighogy szemeimet kinyitottam, máris nyúltam gyertyám után, meséskönyvem vettem elő titkon, s dadám horkantása mellett lopva olvastam kicsit… míg meg nem mozdult valami, nem roppant túl nagyot az ágyam… S most hasonlóképpen: mélyen alszom olykor délig, majd felülök, fel is kászálódom… Ablakainkon kinn vasalás is van: az utcán vasangyalkák állnak őrt, ők őrködnek a nyugalmamért… az ebédlő tálalóján viszont fából ördögöcskék ülnek, zordonak, ők nagyon töprengenek értem is… hát odamegyek olykor, s eszem egy kis sajtot, iszom egy korty vörös rajnait, e háborús világban, mikor minden éhezik…

De nemcsak sajtot eszem én! – mióta Károly elmesélte múltkor, hogyan élt ő „egy kis nővel” egyszer, akit nagyon szeretett (most én is ily kis nő vagyok!) – hogy mily boldog volt ő Bretagne-ban, kinn a tenger partján éltek egy kis parasztházban… s reggel mindig megjelent a szamárkordás öreg halász, s kiáltotta fennen, utcaszerte, hogy:

– Huîtres portugaises… – la moule! – s oly ízes volt minden szava, mialatt elmesélte, hogy megjelent szájamban e szörnyetegek íze: – Osztrigákat akarok! – mondtam neki. S ő erre szerzett osztrigát, hogy hol, azt nem tudom, hisz Bécsben minden kapható ma is… kis ezüst tálon, jégbehűtve hozza nékem néha Máté… s tetején egy citrom, mellette pedig egy kis levél, egy szó csupán, hogy üdvözöljön, kér: érezzem jól magam…

Hát így élek. Jó csend van nálunk mindenütt, jó szőnyeg… majdnem egész meztelen vagyok – ha telefonál jó, ha nem: egy kicsit mérgelődöm ezen, lődörgök, vagy naplómat írom, elkezdek öltözködni… vagyis öltöztetni kezdem mindenekelőtt a bőrömet. Nem kenni kell a pirosítót, – Isten mentsen attól! régen megtanultam! – Előbb egy kis krémet, akkor pirosító pasztát, mint a lehelet, csak annyit, rálehelni, többet Isten őrizz! s púdert rá! S akkor egy finom fajta rúzs… utána megint púder, s mindezt főképpen az arccsontok körül… és végül fülemet: hogy egész tökéletes legyek, titokzatos: fülcimpáim könnyed rózsaszínnel futtatom be, hogy arcomon azok visszfénye varázsossá tegyen… Majd nagyot nevetek e hókusz-pókuszon, felhúzom szoknyámat és elmegyek.

És vagy a lovardába megyek… s ott újólag átöltözöm, vagy hát járkálok a Belvárosban s „bevásárolok” (most pénzem is van mindig: reggelente ott találok ugyanis a tarsolyomba csúsztatva egy kisebb bankjegyet, vagy nagyobbat is, már amennyi pénze van, s aszerint megy a bevásárlás), veszek egy szép pergamentkötésű könyvet… metszeteket nézegetek… Utóbb látogatást teszek itt vagy ott, s így telik el a nap… esetleg uzsonnázom is. És este varieté, színház, ilyesféle, vagy cirkuszba megyünk, esetleg a klubba is… s itt igen előkelő urakkal és azok barátnőivel találkozunk, s kártyázunk is velök… (Törvényes feleséget eddig én egyet se láttam, ezeket ők vasszekrényben tartják, azt kell hinnem…)

Tegnap este Róland bácsit láttam. Most megint fellép az öregúr lovas bohócként, úgy furcsállom, hogy egy rendes úriember, akit jól ösmertem, egyszercsak bohócnak öltözik, és nagyon ügyes, meg kell hagyni, s nagy sikere van. Féllábon guggol egy nagy galoppozó sárga hátán, s közben fuvolázik. Nagyon megtapsolták, erre visszajött, és szépen meghajolt. Majd még egy kört csinált, s a Donau-Walzert fuvolázta, ám mikor a páholyunkhoz ért, hirtelen felemelte fuvoláját, fel az ég felé! Majd ügyes mozdulattal s hódolattal dobott páholyunkba egy szép rózsaszálat, s újra meghajolt, vagyis hát honorált a külön kezelésért, már a maga módja szerint… megköszöntem néki, odabólintottam többször is…

Különben tegnap K.-nénál is voltam, Karolinnál, éppen arra jártam, felmentem hát, mért ne tenném? Ez a föld felé ható sugárzás ma is érdekel. Ő persze számon kérte tőlem rögtön, amit elfeledtem: ama mézes-mákos süteményt, majd felmentett, ő megbocsát… Hisz úgyis, ő már túl van áldott állapotán, ő e gyereken még túltett egyelőre – mondta, – nincs is miből élniök, s a közállapotok amúgy sem biztatók… De én! – s most rám került a sor, – hogy én! Ő látott engem egyszer kocsin egy órjás alakkal… kapitány az illető… S itt rámnézett:

– Ki az? – kérdezte hatalmasan, majd mikor nem kapott választ, rögtön jó pipának nevezett… hisz mindig mondta ő, hogy az vagyok, „ein leichtes Früchterl”… Oly boldogan hallgattam, mint egy szép mesét…

– Nem olvad el a keze között, mondja? – kérdezősködött… Ily órjás emberrel egy pici nő – és milyen elegánsak mind a ketten… s ő volt már a második e három hét alatt, aki ekképpen számon kérte tőlem romlott életem. Úgy képzelem, hogy mint a futótűz az erdőn, úgy szalad a híre Walterünk felé.

Egy régi kollégámmal találkoztam ugyanis az operánál, ez is megállított. Cvikkeres az illető… Zufallnak hívják őkelmét, és csúnyán nyomorog. Mindig is az volt: nyomorult, zöldes az arcszíne, s amellett mohó fickó, mint a karvalyok.

– Én láttam Önt, – kapott belém… s oly ünnepélyes lett a bús pofája… (Egész olyan, ahogy egykor kéjgyilkosokat képzeltem el: hogy ünnepélyesek és kegyetlenek…) Gúnyosan mosolygott: – Lovagol? – kérdezte. – Kinn a Práterben egy kapitánnyal? …lám, amíg más gyalog baktat – ez beszéd! Egy tarka lovon… igaz-e?

– Almáspej az, nem tarka – igazgattam útba szenvedélyeit.

– És saját lován üget? Mi? Ez már beszéd! – De valljam meg neki, ez hogy lehet? Ő úgy csodálkozik. Őszinte lesz. Egy ily tudós leány egy kapitánnyal lovagoljon együtt… Hogy van az, hát nem unatkozom? Hát most már Bramarbas az ideálja ilyen szellemies lénynek is, amilyen én vagyok?…

– Megőrült Ön, kolléga úr? – kacagtam be a szemeibe. Meghökkent kicsit. – S őszinte lett, mióta utoljára láttam? – Nem felelt. Nem tudott szóhoz jutni mindjárt. Egyre bámult felém. S én megszántam őt, az éhségét és olthatatlan, mohó nyomorát…

– Ha nincs állása, tudnék egyet Önnek – mondtam néki gyorsan. – Hol? – kérdezte szomorún. Megmondtam hát a saját állásomat, menjen oda, jelentkezzék Walter főorvosnál, hivatkozzék rám, hogy rég ismerem őt…

S hogy így, ekképpen fölégettem ezt a hidat is hátam megett, még könnyebb szívvel andalogtam előkelő városrészeinkben… kirakatok előtt álltam meg és bámészkodtam, s mikor közelgett a találkozás ideje, ott álltam pontosan a Herren-Gasse sarkán…

Villamosba ültünk akkor kivételesen, mert kevés pénze volt, s ott lengedeztünk-bomladoztunk ketten lustán még tovább… mint akik álmaikban élnek, tévelyegtünk… meddig fog ez tartani? Én azt kérdeztem tőle: – Nézd: Ott W. B. áll… – Ő azt felelte: – Persze: Wiener Bankverein… De mért Verein? Hát nem elég a Bank? Én nem tudom – felelte ő. És majdnem elaludt. Egymással szemben könyököltünk ki a kocsi ablakán. Ő lomha volt és eltelt. Én is. Meddig fog ez tartani?

 

*

 

Tegnap vasárnap volt, itthon maradt. Déltájban felkeltettem őt: Huîtres portugaises! la moule! – brummogtam bele a fülébe, hadd érezze boldognak magát, mint egykor… Nagyot ásított, s hogy ráébredt a valóságra, csodálkozás és öröm volt arcán. Boldog voltam. Felugrott, hogy ő most mindjárt levelet ír nékem. Írt is egyet, aztán én is néki… s így telt el az egész délelőttünk szótlanul…

Déltájban pedig elutaztam Bécsből, egyedül. Két és fél óra innen gyorsvonaton S. városka. Walter kisfiát mentem el látogatni, intézetben van ott, s megígértem ezt Walternek… Igaz, furcsállottam: a fiúcska nem is ismer engem… mégis nézzem csak meg, s írjam meg, de rögtön, mit gondolok róla, – jó kezekben van-e? S főként: nem találom-e, hogy megint vérszegény? – Ő nem ismeri ki magát, gondoljam el, egy férfi egyedül egy kisgyerekkel – és így tovább. Hogy ő aszerint fog cselekedni, amit én majd mondok. – Jó. A bizalom egy kissé túl terhes, a felelősség is, de nem lehetett elhárítanom.

Hát elmentem. S egy ifjú házaspárt találtam ott egy parasztházban öt gyerekkel: ez az intézet. Ez mindjárt tetszett is nekem. S az asszony mosolygós, akár egy parasztalma, pedig doktor ő is – teringettét! – így is lehet élni? Kicsit elszégyelltem magam előtte.

S ahogy a gyerek meghallotta, ki vagyok… Hogy üzenetet hozok néki, odaszaladt hozzám, rögtön átölelte derekam, ölembe nyomta arcocskáját s felnézett reám…

– Hát hogy vagy? – kérdezte. – Apám már írt nekem, hogy jössz, úgy vártalak… Azt írta, jó kis néni vagy… hogy kicsi vagy… – és szívből nevetett.

Biz ez megint megfosztott minden erőmtől. Jó kis anyának kezdtem rögtön érezni magam. S ő egyre tegezett:

– Mit hoztál nékem? – nyafogott. Úgy teli lett a szívem. Kibontottam mindenem, ami csak volt: két tábla csokoládém, – ezt ő elosztotta rögtön, s bár a többi gyerek képe is mind éppen aludttejjel volt teli… megették mindjárt azt is, – s olyan vad hajrázás kezdődött el, hogy teli lett a házuk tája, még a levegő is szinte lüktetett.

– Te ilyen jó kisfiú vagy, nem tudtam ezt – mondtam neki.

– De te is jó leszel – incselkedett velem. – Apám azt írta, jó vagy, – nem tudom. És csomagomra sandított.

– Van még, van még, ne félj… egy diaboló… mit szólsz?

– Van nekem…

– Egy hegedű, egy kis hegedű – kiáltott fel ekkor boldogan…

– Hát azt hallottam, hegedülni szeretnél…

– Te ilyen figyelmes vagy, néni… – mondta s megölelt. Ez sok volt nékem, ennyit nem akarok többé, otthagytam tehát az örömével… S máris csupa jót szerettem volna írni Walteremnek, csupa nagyon jót és gyorsan, mégis félrehívtam T. urat, a kedves tanítót, mert igen kedves ember ő s a felesége is… Kinn zajgott már a ház a nyafogó rossz hegedűtől, ujjongástól, mintha lángok kezdték volna nyalni sarkait…

– Ezek a kis bolondok! – mondta melegen a tanító. – A gyerek egész olyan, mint egy kis bolond – mondotta, – sokszor vettem észre… Egész ferdén ítél, mintha nagyító- vagy torz-tükörből nézne egyes dolgokat… – És elmondott itt mindjárt néhány esetet, úgy áradt ki a szíve valamerre, hová? nem tudom. Bódultja lettem szinte, úgy mentem el onnan… boldogan és boldogtalanul… Mert mi a nő? Hát minek van e földön? S úgy kitártam volna nemcsak szívemet, az egész életemet… rosszul lettem szinte, olyan sürgős lett a vágyam, oly mohó…

– No kinyaltad ám magad, mint a suszterinas Jézus neve napján! – hallottam én egyszer egy parasztunk gúnyos szavait, amint a feleségét szidta fejcsóválva, s mint a kések, úgy hasított minden szava külön. Magtalan volt ez a nő. S én képzeletben hazaszálltam messzire, hogy hátha otthon találnám meg azt… a másik életem.

Bealkonyult eközben. Kinéztem a vonat ablakán. Bizony, már itt az ősz. Az ember jobban érzi idekinn.

A lapály szemeim előtt hol zuhant, hol az ég felé szökött fel, ködös szürkeségben válva véle eggyé. Egy-egy ház vagy torony fehér foltja alighogy kivillant még a gyorsan növekvő homályból. Furcsa pillanatok voltak ezek. A sötétség mohó gyorsasággal rontott elő: pillanatok alatt szinte felfalta az életet. És meg se moccant semmi, nem is védekezett. Elerőtlenedve hanyatlott el minden odalenn… S az egész tájék köddé váló tornyaival, mintha már fordulna lassan elmúlása felé, mintha ennen múltjába süppedne vissza, megnevezhetetlen félelmet okozva… vagy a színek gyors halála okozta-e mindezt? Amint a sokféle sárga csík, a barna vagy barnálló zöld kékes-szürkévé sápadt? Már magam sem védekeztem. – Mi minden jöhet még? – kérdezgettem magamtól. S bizony, hogy György is sokat járt az eszemben megint. A sajgó tömkeleg, amit Georgnak neveztem el egykor… El kell tudni válni – s bármitől, tudom… És mégis: tovább bandukol és bólogat még bennem, s képzeletemben most Danieli mindig vele van. Mert mit keresett ott a betegágyánál?

Vagy feltüzelte volna ellenem, és mindjárt aznap, hogy bevitték? S Georg azért volt oly durva vélem? Esztelenség volna Danieli részéről. Vagy csak a részvét vitte hozzá? Ő a betegeket kedveli, lehet. Hisz oly rejtélyes lény az ember. Én is az vagyok. Szerettem őt. És éppen ezt a nyegleségét talán, konok biztonságát, mint egy elnéző anya… Hogy azt hitte, hogy mindent tud már, és mindennek nekiment… Ő persze azt hiszi most: rossz vagyok. Majd egyszer még… talán, ha már nem leszünk fiatalok többé, akkor megmutatom néki majd a jegyzeteket. Nem, még azt se, – minek? Már ez elmúlt, azt kell mondani. Csodáltam rendületlen ifjúságát, tán mert az már hervad bennem, érzem, oszlik el… S hogy éreztem a lelke hátterében valakit, egy zordon mester szellemét… s oly kedves volt nekem e hűség! (Tudom is, hogy kire gondolok, az épp oly konok mindentudó…) Oh, szegény Georg… A mester sokat tudhat, azt hiszem, de ő még keveset…

A táj még eztán lett csak gyönyörű! Hogy beértünk a magas hegységek közé. Lenn futott vonatunk egy mélyen fekvő völgyben, itt már sötét volt, koromsötét, vigasztalan, de fenn a hegyek taraján csak nem akart még elmúlni a nap. Az elsüllyedt fényforrás magasztos emlékeit hordták még fenn a hegycsúcsok… fényrojtocskák futkostak és libegtek, játszadoztak rajtuk, mintha szél fujdosná azokat… A hold még nem volt ugyan látható, de az is megmutatta már a helyét, bágyadt fényködét az égen, még egy ködöt, azt, hogy hol kell várni őt az ellenkező oldalon.

S aztán: kétszer is még megkérték a kezemet, s még ott, egymásután a vonaton. Egy ember nézett engem jó sokáig – éreztem is ezt, – s hogy elkerüljem tekintetét, rózsáimat szagolgattam gyakran, ezek mögött bújtattam el arcomat. A tanítóék ugyanis egy nagy csokorral kedveskedtek nékem. Egyszercsak megszólított, – épp akkor ketten maradtunk a kis fülkében egyedül… Hogy csakugyan én idegen vagyok-e itt? Ő érzi rajtam, igaz ez? Ő gazdálkodó, s hogy most feleséget megy keresni Bécsbe… Milyen fényesek a szemeim, oly más a fényök, mint az itteni kis ugrifüles nőké, meglátszik ám az, ha külországból jött valaki, az más! De milyen más! – esengett szomorún. S hogy asszony vagyok-e, s ha nem, hogy elígérkeztem-e már? S ha nem, hogy meg tudnék-e szokni itt e vad vidéken, itt él ő… – Buresch Vilmos vagyok – mutatkozott be, jó név ez, és messze tájon… Gondoljam meg ezt, hogy nem jönnék-e hozzá, tisztességes emberrel van dolgom, ajánlata is, reméli, tisztességgel vétetik…

Elkomolyodtam erre nagyon, s azt mondottam néki:

– Szívemből kívánom, hogy majd jól végezze dolgát Bécsben, mert úgy látom, jószívű, és meg is érdemelne valakit, aki hasonlóképpen az… s hogy én, – bár jóravaló vagyok magam is, – én nem úgy éltem eddig, nem volnék már alkalmas rá, hogy az élettársa legyek…

Oh, hogy ő a múlttal nem törődik, sose búsuljak – és legyintett… S oly nemesszívű volt e mozdulat.

– Én nem úgy értettem. Már nem tudnék ott megszokni – feleltem néki… – Úgy? – kiáltott fel, s mint akit hirtelen ér fájdalom, eltorzult arca. Majd kiment a fülkéből, s nem is jött vissza többé. Így volt rendjén, azt hiszem. Becsülni való, okos ember lehetett.

S már majdnem Bécsben voltunk… egy parasztanyóka vizsgálódó szemei maradtak csüggve rajtam. Kinn a folyosón, az üvegen át vizsgálgatott jó sokáig, majd az ujjacskájával nagy buzgón hívott maga mellé valakit… És megjelent egy fiatal, kis helyrevaló parasztfiú. Bajuszkája volt és nagyon pödörgette, mosolygott is buzgón… végre hát az öregasszony nem állta meg, kinyitotta rám az ajtót…

– Jó kis parasztasszony volna magából, hát mondja, nem akar? Mondd, nem igaz? – fordult a legénykéjéhez…

– Nem, nem akarok, nénike – nevettem kedvességén.

– Nem, de igazán? Gondolja meg! A fiam fel van mentve… otthon dolgozik…

– Nagyon sajnálom, nénike.

– Be kár. – És rámcsapta az ajtót, otthagyott. Mit látnak ezek rajtam? Oh, a kedvesek! Úgy látszik, csinos vagyok csakugyan, mondják is mindenütt, hogy virulok… hát tetszem nékik, s lám, ez kellemes. Ám hacsak sejtelmük lett volna mind e jóravaló embereknek, hova mentem onnan tőlük, szerény harmadosztályú jegyemmel táskámban, és mit műveltem mindenfélét aznap éjjel…

Útikosztümben jelentem meg a klubban, meg is orroltak kicsit ezért. Egy bárónőcske megszidott. (Ez független életű, szivart szí és férfi voltaképp… s ha nem is udvarol nekem, de udvarias rendkívül, s a viselkedésemet mindig ellenőrzi, komoly szemmel ügyel rám…) Ott voltak továbbá: egy bankár, – sápadt szájaszéle van, rendkívül energikus, arca duzzadt, kissé álmatag az egész jelenség, – egy dúsgazdag hollandi lány, szintúgy független életű, két kitartott nő, hogy kikéi, most se tudom biztosan…

Elszívtam talán harminc cigarettát… kártyáztam és elvesztettem mindenem. A barnakezű, eresnyakú baronesse úgy játszott, mintha nem is volna egész ébren, s ajkán állandó mosoly… ő jó sokat nyert, Károly is nyert, talán kétszer annyit, mint amennyit elvesztettem néki… bankárunk zavarban volt, és csekket adott tartozásáról úgy nékünk, mint a bárónőnek is… A metreszek közül az egyik így szólt édesen:

– Én se nem nyerek, se nem vesztek… (holott egy kis vagyont vágott zsebre.) Barátnője ennél naivabb volt és kedvesebb:

– Én nyerek valamit, hál Isten – s megköpdöste pénzét, – úgy örülök, holnap veszek érte egy szép retikült. – Már hajnalodott, mikor nagy-nehezen, nyújtózkodva cihelődtünk. Nizzáról beszélgetett a bárónő s az egyik metresze, hogy ott melyik hotel jobb, a Viktória vagy a Bristol… nevüket már nem is tudom, egyikben selyemtapéta van az ebédlőben s vascsillárok… másikban viszont citromszínű a hall, talán még citromfából is van egész berendezése, már nem tudom… A bankár hallgatott, talán mert sokat vesztett, hisz ma mindenki az ő pénzén volt itt oly andalgó s hanyag… A kocsik előálltak, ám előbb mi ácsorogtunk még a járdán, aztán ültünk csak be, s akkor is oly szórakozott mozdulattal, mint talán az algák ringattatják magukat a tenger fenekén…

Kinn hajnalodott. Zöldesszínű lett az ég, s én fáztam. Vérszegény vagyok – mondottam Károlynak, holott ezt nem is gondolom. Ő betakart. Majd így szóltam:

– Károly, mindennek nemsokára vége lesz…

– Tudom – felelte csendesen.

– Te is tudod?

– Ne tudnám, hogy a csapatomhoz küldenek ki nemsokára?

– És te mégy? – kérdeztem tévetegen, ostobán. Már erre bizony ingerülten nevetett.

– Bocsáss meg – mondtam néki, hogy ily sületlenségeket kérdezek vagy mondok. – Most én nem gondolok ilyesmire soha, Károly. Semmire sem, ami rossz. Most olyan vörös színűvé lett minden körülöttem… s lásd, talán… – s itt elhallgattam. Majd így szóltam: – Mondd, egy vöröstalpú szobor, lehet az? Lehet a talpazat vörös?

– Már mért ne lehetne? – Nem szóltam erre semmit.

– Várok még – mondottam utóbb csendesen. – Csak arra kérlek még, ha szeretsz, küldj majd állásba, mert odavaló vagyok… Különben már nem is firtatom, szeretsz-e, nem?

– Azt nem tudom. Majd megtudom…

– Mikor?

– Majd odakint – mondotta barátságosan.

– Majd odakint? Hát nem tudsz mégis megpróbálni valamit, hogy itt maradj? – kezdtem el lázadozni később. – Ilyen névvel, összeköttetéssel?

– Nem lehet – felelte, – én nem kérhetem…

– És édesanyád?

– Az se kérheti…

– Hát senki e világon ebben semmit nem tehet? – kérdeztem keserűn. – Nem – rögtön válaszolt. – Egy közembernek sokkal könnyebb dolga van – mondotta még. Hát így. Egyszóval megint keservesre fordult bennem minden egy-kettőre, hiszen hajlamos is vagyok erre. Ám ez nem is volt elég. Otthon egy levél várt az asztalon. Brigitta írt, hogy kis Madonnánk elutazott előbb onnan, levitték a tengerpartra, s hogy ott két nap múlva váratlanul meghalt… Nincs többé a lány. – Ne húzzad hát cigány… ezt énekelte régesrég, a múltak mélyén valaki. Nem voltam ott, nem láttam többé… pedig mennyit esengett utánam. Rossz éjszakám volt. Két altatót is vettem, akkor azonban mélységes mély álmot aludtam, majdnem másnap estig, vagyis mostanig. Ma nem megyek el sehova.

 

*

 

Sok írnivalóm van megint, és fáradt is vagyok, s amellett szeretnék megírni mindent részletesen. Tegnap délelőtt felébreszt Máté, vigyorog. – Keresik telefonon – mondja… (Most se tudja még, hogy mint szólítson, – szerető is vagyok, úrihölgy is, hát csak általában magának nevez…) – Keljen fel! – mondta. – Keresik… – De ki? – kérdeztem meglepetve. – Nem tudom, – feleli alamuszi vigyorgással, vagyis látom rajta, hazudik: ő tudja, ki keres.

– Itt Danieliné – hangzik a túlsó partról. No most mit csináljak? – Tessék – felelem. – Beszélni óhajtok Önnel. – Tessék – mondom újra. – Nem így telefonon, személyesen – mondja. – Tessék – felelem. – Ön túl sokat tessékel… négy órakor várom Önt, igen? – Nem – mondom erre csendesen. – Ön szóval nem akar? – Nem hát – felelem ugyanolyan csendesen. – S ha szabad tudnom, mért nem? Volt már nálam, most már nincs ínyére? – Akkor alkalmazott voltam Önnél, s ma már nem vagyok… – feleltem néki. – Még lehet – vág vissza. – Szíveskedjék akkor talán addig várni, míg majd újra rendelkezhetik velem… – És letettem a kagylót. Öt perc múlva újra szól a telefon. – Itt Danieliné. – Parancsol? – válaszolom. – Én az imént megbántottam Önt… – Eh, szót sem érdemel. – S ezért most bocsánatot kérek Öntől, – nagyon szerencsétlen vagyok, szükségem van Önre, – jöjjön el… – Nem tudtam mit felelni. – Jó, mondom neki. Ha kívánja, én elmegyek. De mit segíthetek? – Talán segíthet, még azt nem tudom – felelte. – Jó, majd elmegyek… – S ott álltam egész kábán, meglepetve…

Nosza, felhívtam hát Károlykámat. Mit akartam tőle, nem tudom. Most elmenjek, vagy mit csináljak? Mi ennek a célja, vége, hogyha elmegyek? De mintha csiklándozták volna bőrömet, mert hisz a kétes helyzet mindig ingerel…

– Halló – mondom neki, – ma sajnos nem ebédelhetünk együtt, egyelőre meztelen vagyok…

– Ez szép! – felelte. – Igen – mondom, – így állok e percben még a telefonnál is… – S magam sem értettem, mi lelt, én még sosem beszéltem így vele. Majd arra kértem, küldessen egy jó ebédet, éhes vagyok, s nincsen kenyérjegyem itthon… s panaszkodtam is kicsit. S a készülő és tornyosuló önérzettől dobogott a szívem, le is kellett ülnöm, úgy elfárasztott e mindenféle érzelem. A bágyadtságnak adtam át magam, úgy ebédeltem itthon, mint egy agglegény, nagy csendben. Műgonddal kiválogattam, nézegettem, megforgattam minden falatot, és élvetegen szürcsölgettem feketémet, közben gondolkodtam is, – no most mi lesz? S ha nem megyek?

Ej, dűlőre kell vinni ezt. Hisz előbb-utóbb úgyis ez a vége, bújócskázni nem fogok vele, – már vártam is, hogy jelentkezzék, – szembenézünk egymással, hisz nem tagadhatom, hogy ismerem, s nincs kedvem tagadni, hogy Károllyal vagyok.

De mi jöhet ki ebből? Durvaságok… És ha leszerelném indulatait? Azt nem lehet… S ha meglágyítja szívem, vagy ha ott egyszerre szeme előtt rámszakadna minden szégyenem?

No nem, azt mégse. S ha majd körmökre van szükség, harcot akar, viaskodni fogok, mint a többi nő teszi… S egy vidám, okos nő, egy cselédünk jutott eszembe, kackiás volt, nyalka, ingerlő menyecske… S ugyanekkor volt éppen egy másik is, az sem kevésbé villogó… hogy mit nevettek ezek együtt! Jeget hoztak reggel forró vizembe, és belehajigálták, – anyám olyankor még aludt, – huh, kacagtak… abban mosdattak tetőtől talpig… – Jó síkos a bőre, csupa szappan – kiáltozták, – ki lesz majd a vőlegénye? – kiáltozták. S egyszer aztán, köd volt éppen, téli nap, lámpással kísért el a Borcsa iskolába, s amint megyünk, egyszercsak lámpájával belevilágít egy arcba, s pofon vágja úgy az illetőt, hogy hanyatt esett tőle. – Gyerünk csak tovább – mondta gyorsan. – Jól tettem – dicsérte meg magát és kacagott. Egy lány volt, aki el akarta szeretni a kedvesét…

S most én is így tegyek? No nem. Vagy meghátráljak? Azt se, semmiképp. Ez közönséges asszony. Mi történhet? Az, hogy hallgatok, mégpedig konokul és véglegesen, – az ő dolgáról meg éppen, nékem arról semmi tudomásom nincs.

Ezzel indultam el. A házuk előtt még megálltam. – Pénzt akar most felajánlani? – kérdeztem borúsan magamtól, – el nem tudtam képzelni, hogy mire vezethet az ily beszélgetés.

A berendezés megváltozott náluk, valamivel még tompább lett tónusa s előkelőbb… Egy kis szobában várt, az szinte színarany: hogy valósággal örvénylett a mélyein a sárga árnyalatok forgataga. Csend volt körülöttünk. Maga csukta be az ajtót utánam, és igen lassú mozdulatú volt. Arcszíne sápadtabb, a tekintete puhább, mélyebb, szeme megviselt… – Hogy hogy vagyok? – kérdezte. S leültetett barátságosan. Hogy most bizony, most újra jók volnának ám a masszázsok, mert ő nem érzi jól magát. Hát mért nem hivat akkor valakit? – kérdeztem. – Nincsen kedvem – mondta furcsán mosolyogva. Aztán így szólt:

– Önnek ez csak szeszély, s nékem ez az életem… – És rámemelte szemeit.

– Én nem tudom, hogy csakugyan szeszély-e? – mondtam néki…

– S mikor fogja megtudni? Mert addig várnék…

– Azt sem tudom, asszonyom. Megtörténhet, hogy sohasem. Én semmit sem ígérhetek…

– Én viszont nagyon szenvedek, – nézett reám, – s csak ezt kívántam tudomásul adni – mondta lassan, s ujjaival mintha morzsolgatna valamit, vagy idegesen játszanék az arca előtt lévő ürességgel. Kimerült volt. Most láttam csak, milyen szépek kezei. És ezzel fel is állt… És olyan fejedelmi volt most, mint egy királyné. Hát nem ismertem őt? Vagy két természet lakik benne? S rámnézett: mint aki tudtul adja, hogy a beszélgetésnek e ponton vége van. Én ezt feleltem néki:

– Sajnálom, hogy szenved, asszonyom. Ha nem is fogadom el ezt az útravalót. Ismétlem, nem ígérem meg senkinek, hogy lelkemet majd váddal illetem ezért, vagy akár hogy e tudat kíméletesebbé tenne, nevetséges volna mindez. Ahogy rábeszélni, s éppen ilyesmire senkit sem lehet, éppúgy én magamat sem beszélhetem rá, hogy ellökjem magamtól, ami drága nékem, mindez meddő. Vitának nincs helye. Elvitatni tőlem ennen életemet nem lehet. Így voltaképpen nem is tudom, mit keresek itt?

– Oly biztosan még én sem tudom ezt, – mondotta, – mégis meg kell próbálni, amit lehet. Most tud már egyet s mást, amit még eddig nem tudott talán… Én rábízom az Ön lelkére… s abban reménykedem, hogy e szónak valamelyes sorsa mégiscsak lesz ott. És Isten áldja, kisasszony. – És ezzel bólintott a fájdalomnak teljes méltóságával, s rögtön kiment. Lesújtva álltam helyemen.

Mert legyőzött e nő és jobban, mint a férje bármikor, hisz valósággal eltiport. Hát ezért hajtott eddig mindig fejet Danieli s olyan mélyen… S Károly is… hogy ilyen soká lehetett itt, no lám, oka volt. Ez remek asszony. Így nem ismertem én valakit, akivel együtt éltem hónapokon át?

Igaz: hogy anyját is például sose látogatta meg a szanatóriumban, – mit tudhatom én, hogy mért nem, mi van köztük? Vagy talán tunya! De milyen gyönyörű! Hát ezt se láttam, vak voltam én? S férje rám vetette volna szemét? Ostobaság! Annál nagyobb volt megcsúfoltatásom! No és Károly? Istenem! Hát felhasználtak volna mind a ketten engem ellene?

De mindegy az is, Károlyt nem engedem, most már semmiképp, s ha belepusztulnék, sem, s most már féltem is, mert tudom, kitől kell őt féltenem.

S hogy félreismer engem ez az asszony bizonyára, mindegy no! S leverten bandukoltam le a lépcsőn, – én, veszélyes könnyű dáma, – mint egy haszontalan csitri lány, aki egy furcsa estén maskarába bújt, és illegette magát, de most jócskán kikapott.

Ám ekkor megállított lenn az inas, hogy ne menjek, kéretnek, – a báró úr a szobájában vár. – Miféle báró úr?… S már hallom is: – Kis Pessele – hangzik az emeletről. Felnézek: hát ott áll Danieli kék selyemkabátban, s kihajol a lépcső mellvédje felett…

Hát felmentem. – Ön báró úr lett? – kérdem csendesen. – No igen, holnap közli majd a hivatalos lap. – De minek? – ámuldozom. – Hogy minek? Hát megmutatni magának, hogy milyen nagy vagyok. – Nekem? – nevettem fájdalommal, s mégis, máris kissé könnyebb lett a szívem. Megkínált olasz fügével, oly szobában ültünk, ahol lovainak dobogását, horkanását fel lehetett hallani az istállókból… Nyitva volt az ablak, kinn egy szökőkút is csobogott, s a zöld homály oly jólesett. Mert zöld árnyékot vetett minden itt: kintről a befuttatott fal, a kút vizes moháját tükrözték az ablakok… s itt benn is fikuszok és pálmák, – minden nagyon megnyugtató, kellemes volt nála.

– Kitértem – mondotta Danieli, – otthagytam a rongy zsidókat, azért lettem báró…

– Ön kitért?

– No persze, persze – mondta, s holmi síkos bőrtokokat vett elő: azokban pompás szivarok…

– S a szivarozással majd hogy leszünk?

– Hát úgy.

– De hogy?

Hogy ő? – mit képzelek? – ő ezentúl sem dohányzik majd szombaton… – De mért, az Isten áldja meg…

– Hogy mért? Azért – motoszkált buzgón. S végre kivett hát egy nagy szivart. – Egyrészt, hogy megdögöljenek…

– És másodszor – mondotta gyufáját még mindig arca előtt tartva, másodszor azért, mert volt egy nagyapám, az csodarabbi volt…

– Hogy maga milyen csodálatos, Zsigmond úr – kacagtam rajta…

– Csodarabbi volt és rosszul járt – folytatta élvezettel szipákolva. – Egyik szombaton a hitközség, mind csúnya zsidajak, hát affélék, mint én – mondotta – bejött szobájába, azt hitték, hogy alszik, felkölteni jöttek. Hát ott üldögél a díványon, és szil egy jó szivart, egy ilyet ni! – mutatta saját szivarját…

– No és? – kacagtam. Most már csupa élvezet volt minden szavát hallanom.

– Kidobták – mondta.

– Ej, gazemberek.

– Kidobták, persze. És azóta hát – a szabály nálam az: hogy szombaton vigyázz! – És csodás élvezettel szipákolt, mint aki anyatejet szí magába…

– Ne mondja, mily csudás ember maga – mondtam. – Kérek én is egy jó cigarettát hamar – folytattam és máris kissé zabolátlanul. S eközben éreztem: a szemem csillogott… s hogy visszatér belém a vér. Nagy kópé ez!

Nagy ünnepélyességgel ment a szekrényéhez… – Istenemre, olyan volt most ő maga is, mint egy rabbi, – s onnan, mint egy szentkönyvet, emelt ki valamit és odanyújtotta. Egy kicsit elpirultam bizonyára, megdöbbentő volt! – mert ama régi aranytárcát tette elém, amelyet már egyszer felkínált, – ezt ő a szekrényében őrzi?

S nagyon ünnepélyesen nyitotta fel… és közben, úgy éreztem: nézi arcomat.

– Akarja? – kérdezte most csendesen.

– De mit? – vetettem rá szemeim.

– Hát ezt a rongyocskát…

– Ez nem rongyocska, ez egy aranytárca…

– Az…

– Hát adja ide – mondtam ekkor, – köszönöm. És el is tettem rögtön, elfeledve már a cigarettát. Ő azonban nem feledte el, mert hozott rögtön egy másik dobozt. Mindez már nagyon szédített… Oly furcsa nap volt ez a mai – gondoltam magamban, – ej, mi lelt?

Egyszóval, hozott másik cigarettát, s így szólt ajándékát illetően: – Visszaadni ezt már nem lehet! – mármint az aranytárcát. Majd tüzet is adott, s megint sokáig tartotta még az égő gyufát ujjai között… És végül így szólt:

– Én is kérek ám most valamit – mondotta csendesen. – Én közönséges ember vagyok, adtam valamit, hát kérek valamit…

– S én állok elébe – mondottam, s mélyen szívtam le a füstöt. Jólesett. – No tessék – mondottam. – Ha bűnös vagyok – gondoltam, – hát mit tegyek? Én az vagyok.

– Hát rendben van – kezdette és leült. – Egy hosszabb üzletet kötünk.

– Üzletről szó sem lehet soha köztünk – tiltakoztam rögtön.

– Mit tudhatja Ön előre? Meglátjuk. És hátha mégis kötünk egy jó üzletet? Meg kell azt előbb próbálni, kis Pessele, nem úgy megy az, hogy megvárom, amíg majd maga jön be hozzám, s azt mondja, hogy gyere csak, én teszek egy nagy szívességet neked, Maxi…

– Most mért mondja, Maxi?

– Mert egy nagybátyámat hívták Maxinak…

– Hogy maga milyen komédiás, hogy kiforgat mindent gyökerestől jó előre…

– Én? Hogy forgatnám? Dehogy, Ön félreismer engem…

– Még tovább forgatja. No de lássuk csak, milyen üzlet ez?

– No látja, hogy már érdeklődik – mondá s nyersen nevetett. – Az imént Ön még hallani sem akart üzletről.

– De most már akarok.

– No látja – mondá boldogan, – mily isteni dolog az üzlet! Tudom én, az minden embert nagyon érdekel… Hát szóval – folytatta… És most lassított, nagyot szippantgatva szivarjából… – kényes kicsit ez az ügy…

– Ah kényes? – kérdeztem – hát ismer ilyet is?

– Az nagyon kényes ügy. Én nem vagyok ám olyan egyszerű…

– Tán mégse lesz oly kényes…

– Roppant kényes ügy!

– Én hallgatom. – Remélem, érdekelni fog.

– Hát szóval… – kezdte újra nagy kényelmesen, s megint szipákolt egy kicsit, – egyszóval – mondta… ha már annyi barátja van magának is, Pessele…

– Annyi? – kérdeztem máris kissé felfortyanva…

– Hát nem annyi, ne vegye ezt olyan szigorúan, én se ragaszkodom itt a szóhoz; nem annyi, hát mondjuk három összesen…

– S ha öttel barátkozom, mondjuk, mi dolga van akkor is vele? Mi jogon avatkoznak Önök be az életembe? – kezdtem most már végre összeszedni magam, – olyan düh fogott el…

– No-no – mondta ő. – Nem magáról van szó itt, rólam, mindig rólam, – s ujjaival megbökdöste szíve táját… Szinte suttogott. – Énrólam… – ismételte s rám nézett merőn. – Egyrészt féltékeny vagyok…

– Ej, hagyja már e szemérmetlen képmutatást – rivalltam most újra rá, – hát mit akarnak? Megbolondult?

– No-no – mondá újra, – minek mindig olyan heves Ön? Én, látja, nem vagyok az, goromba sem vagyok, sem magával, senkivel… És nem is voltam soha, hiszen kiteszem a szívemet, hát lehetek már őszintébb? Hát itt a szívem, ne! Akár a tiszta búza! – s kinyújtotta tenyerét.

– Ne komédiázzék annyit. Gyűlölöm.

– Ej, dehogy gyűlöl, Pessele.

– Nem gyűlölöm. Csak nevetek.

– Majd azt meglátjuk – mondta csillogón. – És mi volna, ha megölelném? – S egyre közeledett. Felállottam. Erre megállt. Leültem hát újra.

– Hát, szóval – mondotta megint, mintha mi sem történt volna, – hogy is van ez? Lássuk csak! Hogy Ön, aki egy finom hölgy, egy úri kisasszony, ezt nemcsak mondom, hiszem is… most mondja meg nekem, mit akar maga egy családos férfitől? Azt behálózni nem szabad…

– Hogy-hogy családos? Nem értem. S mi az, hogy behálózni? Mit akar? – kérdeztem vadul, egész kikelve magamból. Nem fogok kitérni a kérdései elől…

– Persze, hogy családos – mondá csendesen.

– Mit beszél Ön, megőrült?

– Nem családos? – tette fel a kérdést mos már szinte áradozva, mint egy áriát. – Hát nem családos? – s arca mindemellett majdnem szomorúnak látszott. – Hát ezek a gyermekek itt?

– Milyen gyermekek?

– Hát ezek itt… az én kis lányaim…

– Ej, ne folytassa, nem tűröm, ezt nem hallgatom meg tovább… – És fel is álltam újra. Majd kiszakadt már a szívem izgalmában…

– Mit? Ön nem hallgatja meg az igazságot? Egyszer mondok igazat, és nem hallgatja meg – mulatott rajtam. – Hisz én magtalan vagyok, ezt megállapították, nem volt gyermekünk…

Megint leültem erre.

– Nem tudta? – kérdezte kárörvendőn.

– Honnan tudtam volna, Istenem…

– De most már tudja! – csapott le rám hirtelen. – És azért tanácsolom Önnek… – kezdte, s most már lihegett. Kemény lett, mint a kés. – Mindez még egyelőre kérelem – emelte fel az ujját. – Ha paráználkodni akar, az a maga dolga, csakhogy bújjon el! Meg vagyok értve? – Menjetek a fenébe – kiáltott élesen. – Hát mit akarnak maguk? Hegyek közé, parasztházak, remek vidék, – muszáj Bécsben? Csak ne messzire! – emelte fel az ujját… Az a huszár nékem Bécsben legyen, azt akarom, látni akarom…

– Megőrült Ön? – susogtam magam elé. – Ej, mit beszél Ön itt? – próbáltam lerázni mind e szörnyűségeket…

– Csak csendesebben! – intett ekkor, – mindig csendesen. Ez nálam fődolog… S ha kérdezik, hát mondja meg, hogy Danieli felesége pénzével kezdette üzletét…

– Hát mindez igaz? – kiáltottam.

– Persze – mondta megint csendesebben, szinte élvezőn, de fáradtan is. – Mindez igaz… – léteznek tán igazságok is….

– És maga ne csináljon nékem galibát – folytatta. Ír a feleségemnek egy levelet… Hát nem levelet – javította ki magát, hogy látta gyűlölködő mosolyom…

– Ez megint lélekvásár? – kérdeztem csak épp, hogy mondjak valamit. De nem méltatott figyelmére…

– Nem is levelet, én azt se bánom – folytatta, – hát ne ragaszkodjék már mindig így a szóhoz, telefonál néki, ismeri az már a maga hangját. Megmondja, hogy maga nagyon megsajnálta őt, hogy maga nem akarja, hogy meghaljon – mondta nagyon hangosan, – hát elválik a huszár úrtól, csak az ő kedvéért, – engedékeny vagyok én, vagy nem vagyok?

– Még jó is talán – gondoltam én iszonyodva, – Úristen, ha ez a jóság? Ilyen iszonytató arca is lehet?

– És elbújnak, no mit akar? Ez ajánlatnak elég előnyös, vagy nem az? Maga nekem milyen elegáns! – fordított hirtelen a szón. – S ne hagyja magát annyit macerálni mindenütt, én azt tanácsolom… – S hogy most már hangosan nevetni kezdtem jó tanácsain…

– Mit nevet maga nekem itt? És ne csináljon nekem galibákat – ismételte nyűgösen, amellett rábeszélőn. Simán jöjjünk ki egymással, az a fő. – Én megtettem a magamét, én úgy beszélek magával, akár a testvéremmel, nem igaz? Mert ami azt illeti, ezt a főurat – mondotta gúnyosan, – én lássa, nem akarom azt a frontra küldeni… mert az se jó nekünk…

– Hogy maga küldheti őt, azt hiszi? – kérdeztem lélektelenül és gyűlölködve…

– Én, no persze én, egy szavamba kerül – nézett a szemeim közé…

– Ön túlbecsüli magát, Danieli úr – én azt hiszem, – mert vannak mások is, e világon még nem mindennek Ön a mestere…

– Dehogy is túlbecsülöm, mit beszél? A mester én vagyok – mondotta csendesen. – Én oda küldetem, ahova jólesik. S ha akarom, hát holnap már nem él – nézett még mindig szemeim közé, – egy olyan helyre tétetem…

– Hát mégis gazember Ön, mondja csak?

– Ej, dehogy is, – ezt Dávid királytól tanultam, – elég jó család és az is megcsinálta, mit akar? A frontra küldött valakit. Ön tudja, ki a Dávid? Megmondom: nagy hadvezér meg költő. Látja, az egy jó parti egy ilyen kisasszonynak, mint maga. De mondom: én még nem akarom ezt most egyelőre, hogyha maguk is… meg vagyok értve? – S a fejét ütögette. – Itt az ész! – mondotta. Nem, hogy mi miattunk tenné, arról szó sincs, semmi köze hozzánk, megmondja ő nyíltan, tiszta bort önt ő a pohárba: az asszony itt a fő, és senki más! – dörögte megint parancsolón. Nyugtalan – hisz értem ezt, hisz tudhatom, hisz orvos vagyok, tudhatom, hogy mit jelent az, ha egy családanya nyugtalan…

– Egy családanya igen… értem ezt, – beszéltem magam elé, bólintottam… – Értem ezt…

– No persze, családanya… mit gondol Ön? Ha egy asszonynak van két szép gyermeke, – nem kis dolog az! Elvettem egy asszonyt két gyerekkel, s most az enyimek…

– Ön akkor vette csak el, Danieli úr? – kezdtem el reménykedni…

– Mit akkor, akkor? Mit akar, hogy féltékeny legyek? Hogy nem akkor vagy akkor… kiszámítja nekem ezt?

– Hát minden emberségéből kivetkezik?

– Ön rábeszél, hogy féltékeny legyek? – kezdett el ujjongani… – Kitanít… egy doktorkisasszony! Egy jámbor, béketűrő embert? – kacagott. – Hát mért nem mondja ezt meg neki? Ott a huszár úrnak, mondja meg! Én azt izenem: oka van, hogy féltékeny legyen – és rám! Ő szebb fiú, no, nem igaz? Hisz maga tudja tán?! Hát mért nem féltékeny, mert én a férje vagyok? Én tartom el véletlenül ezt a nőt?

S közben felállt, a vállamat kezdte el ütögetni.

– Szechel, – mondta, – doktorkisasszony, vagyis hogy: ész. Ez zsidóul van mondva: szechel! – az kell ehhez, – nem elég a thodomány, kis Pessele…

– S most nézzen oda – mondta. – Ott a két gyerek. Most kihez hasonlít a nagyobbik, a büszkeségem, mondja meg! – S amint az egyik ujját így tartotta fel a kép felé: – a szeretettől úgy sugárzott egész lénye, – olyan volt most, azt éreztem: ő írhatta volna meg a zordon régi testamentumot.

 

*

 

Jó szemmértékre van szükség, ezt rég tudom. És avval is tisztában vagyok, hogy e földi utak zegzugosak, így is éreztem én mindig, gyermekkoromban is, hogy e pálya nem sima… Az út göröngyeit mi végre teremtetted, Istenem! – kérdeztem annyiszor… S hogy újra kell csinálni ezt is, azt is, amit én már megcsináltam egyszer… és hiába! Csupa zökkenő. És felnéztem ilyenkor, fel a csillagok felé, hol más a törvény s tiszta pálya áll az égi teremtmény előtt.

S bár mindezt, mondom, sokszor átéreztem, átgondoltam, – mégis megborzongtam most: ily hepehupás volna ez a talaj? Úristen, ezt mégse hittem eddig. Így élnek az emberek? Mintha csak torz óriások álltak volna őrt a csipkebokor világában akkor… s fintort vágtak volna röhögve az Örökkévaló előtt.

Tudom, ez gyermekes, ily nagyot látni abban, amit egy kis ember Bécsnek városában, zöld köpenyben kitalált magának avégből, hogy élve maradhasson, s mégis: úgy le voltam sújtva, – elvesztettem szinte lelkemet. – Hát meg kell kapaszkodni, lám – mondottam magamnak –, mert elveszünk…

S ha komédiázik is – de nem! Hisz nem téveszt meg… inkább: régi fintorai csak most nyerték, és épp ezáltal újabb, mélyebb értelmüket: – fáj a szíve, – csupa forróság szeretne lenni, s nem lehet. Tán ezért is oly gyanús, hátborzongató, amikor olykor őszintén beszél… a világűrben érzed magad s elhagyatva… annak hidege kísért… – vagy titkos tűzvészekre gondolsz, – oly veszélyes! Mikor néma minden, csak e kaján elementum hangját hallani.

Kaján – s amellett, mint a bűnös lelkiismeret, oly fekete. Úgy felzaklatta egész bensőm… György is eszembe jutott, hogy meg se látogattam többé… – jobb leszek, esengtem volna, oly szívesen sírtam volna, mikor hazajöttünk Károllyal egy bárból éjjel, s ő elszenderedett mellettem a kocsiban.

Mert így van ez… egy bárba mentünk ezek után, aznap este, s én akartam. Mindez nem a szerénység felé sodort, – a zabolátlanság felé még inkább, – mert a bűn lehúz, s a bűnös ember újabb bűnökben keres barátot. Ajándékba kapott tárcám szinte égetett. E sokszor használt szó bizony talál, ezt én is most hitelesíthetem. S most visszaküldjem? Nem teszem, – oly nevetséges! – kokott vagyok. Hiszen kértem szinte…

Arról nem beszéltem Károlynak, hogy ott mit éltem át, csak annyit kérdeztem, amikor elindultunk este:

– Károly – mondtam néki, – mit tart Danieliről? Nem bolond az kicsit? Amit beszél, az hihető? – Rögtön megértett.

Ez volt ugyanis az első eset, hogy előtte szóvá tettem őket együttlétünk óta, s ma sem bántam meg, mert úgy gondolom most is: valamelyes felvilágosítás jár nekem. S ahogy felelt: a hangsúlyán is éreztem, hogy sajnos, bizony minden igaz, Danieli igazat beszélt.

– Magának mi dolga van ezeknél? – kérdezte kissé borúsan, de idegesen is, és meg is állt a lépcsőn.

– Délelőtt az asszony felhívott és kért, keressem fel a lakásán…

– Ne mondja. És? – egy kicsit elpirult.

– Én fel is mentem. – Úgy? – mondotta. S hallgatott.

– Én ezt a Danielit – mondta később – voltaképp én tisztelem is…

– Nem, ez sok talán, – javítá ki magát, – vagy csodálom, tán rokonszenves is… Az ördög tudja… – s erre nevetett.

– Egy uzsorás – kérdeztem – rokonszenves?

– Isten tudja – sóhajtott. És ez volt minden. Olyan szemérmetlen lettem aztán, kicsapongó szinte. Folyvást nevettem, jó hangosan… és egyszer meg is csókoltam őt, már a bárban, nyilvánosan, igaz, hogy oly ürügy alatt, mintha súgnék néki valamit.

– Ez nekem szól-e vajon? – kérdezte különös izgalmaim láttán. Finom orra van.

– Hát kinek?

– Nem tudom. – És rámnézett.

– Ha nem tudja, még jobb – nevettem. S olykép szorongattam karját, mintha belekapaszkodnék, életem félteném. Most hátha mégis szót fogadnánk Danielinek, s elmennénk Bécsből lakni?

– Károly, – mondottam esengve, – vidéken mi szebben éltünk, vidámabb is voltál, nem emlékszel?

– No és?

– Nem kaphatnál most szabadságot újra?

– Épp most? – kérdezte és megint nevetett. Majd meg is simogatta arcomat: – Hát ilyen csacsi vagy? Nem szabadságok, mulatságok most a gondom, csak a frontról van szó, hányszor mondjam? – magyarázta nékem. Mindamellett láttam rajta, mintha végigvonult volna lelke előtt valami.

– Pedig hát kár – mondotta s felém fordult: – Épp most kapok is egy autót kölcsön…

– Mit beszélsz? Egy autót? – kiáltottam. – Károly! – könyörögtem. – Mindent meg kell tenned neked is, meg nekem is, most mindent meg kell próbálnunk, s ha semmi mást, egy kis időt ha nyernénk általa… ki tudja, hátha mindent megmenthetnénk ezzel… Menjünk el egy kicsit, Károly – könyörögtem néki – együtt valahova, ennyit legalább… – És máris tudtam, mi a tennivalóm: felkeresem újra Danielit, mindenáron…

– Kieszközlöm, Károly – mondtam néki…

– No-no! – emelte fel ujját, s nagyon komoly lett a képe, mint aki most értésemre akar adni valamit…

– Mindezek után pedig elragadott engem is a forgatag. Ránéztem: aranylani kezdtek szemei… a bortól, – én is ittam… – Ne legyen most mindig oly komoly, – beszéltem hozzá, – én vagyok az oka talán? Maga vidámabb volt azelőtt… S én mindig azt gondoltam: Isten kedveli magát, mert ő is szereti az ilyen vidám, haszontalan fiúkat… – És össze-vissza beszéltem még mindenfélét… Végre megölelt. Erre meg éppen szilaj lettem:

– Károly – mondtam néki, – hódítson meg egy nőt hamar, akarom látni, hogy teszi, bitang, majd úgy csináljuk, mintha megcsalnál, – a hátam mögött tennéd, – jó? De tudni akarom, én minden lépésedről, eredményről külön értesülni akarok.

Enyhén mosolygott.

– Ejnye no, hát mi leli?

– Tedd meg a kedvemért – simultam hozzá. Jó, hát megteszi, de melyiket?

– No válasszon – mondotta, – melyiket akarja, lelkem? – nézzen jól körül – biztatott kedvesen.

– Hát bármelyiket választhatom, Károly?

– Persze, – mondta, – úrinőt is?… Bátran, – biztatott.

Oly büszke voltan… Részeg voltam! Bárkit választhatna lám, és engem választott ki mind közül e világon. – Ezt, ezt – súgtam egy sötétruhás hölgyre hirtelen, – ez tánc közben súrolta asztalunkat… Nézze meg jól: ezt!

Gyönyörű nő volt. Kicsit meg is dobogtatta szívemet e nagy merészség. Álmos-szép volt, szemei mint két nagy lusta tó. Úgy ellankadt a gavallérja karján tánc közben… oly sápadt volt, s a lusta szenvedés minden varázsa elömlött a lényén, bágyadt tagjain…

– Ez gyönyörű! – mondtam Károlynak halkan. – S úrinő? Igaz? Te mit gondolsz? Te merészeled ezt? Oh, Istenem – ujjongtam szinte…

Nem felelt. Nadrágzsebébe mélyesztette két kezét, és meg se mozdult többé. Várt.

– Te nem mozdulsz? – izgattam őt. – Hát hogy tetszik? Te mit csinálsz? Hát így megy ez?

– Így, így – mondotta komoran, mint egy vadász.

– No lássuk! – vártam tehát én is…

Volt ott mindenféle nő, az egyik, mint egy ezred-lánya, olyan túlvirult, egy napraforgó minden dagadozó szépségével, s ehhez még napszín selyemben… Egy-egy hattyú: meztelen és síkos, habfehér, ezek kicsinyek voltak, ide-oda siklottak, majd eltűntek… és mások, mint a kövér szellemek, oly sápadtak, nagyok és túlvilágiak fehér ruháikban… de voltak délceg kokottok is – kócsagtollasok, – ezek úgy mentek végig hermelines palástjokban, felszegve fejök, mint akik nem tűrik e földi férfiak nyűgét: ők szabadok és kényesek… Ezek gyengéden bántak társnőikkel… bizonyos kis apró csillagokkal villogtak e kisdedek, élénkek voltak, vihogók, akár a felkantározott cirkuszlovacskák… s voltak magános, nagy éji planéták nehéz uszállyal…

S minden, ami szinte létét nyerve pihegett e súlyos légkör melegében: egész erejével látszott fényleni… azért neveztem imént csillagoknak őket, mert mint ezek, éppoly erőfeszítéssel tartják fenn az éji lét tüzét, és elhanyatlanak, amikor jő a hajnal, olyan meghatók!

S most vedd mindehhez még a tangó-zene esengéseit, e furcsa zenebonát, annak borúját… egy veszélyes nagy állat fülledt bőgését utánad, mint a lassú kéj, úgy vájja bele magát csontjaidba és húsodba sóvár vágya, ismeretlen mélységekből hat fel, és szünettelen… hogy már-már megszakadnál tőle, már a lélegzeted is eláll, de nincs szünet… S egy naiv és édes-gúnyos ábránd felel rá, ez félig gúnyos, félig édes, s arról szól, hogy kereskedő népek messzi országokban hogy rajonganak egy babyért…

S vedd ehhez még, hogy nem is messzi dörögnek az ágyuk… s minél hangosabban, annál mohóbb lángra kap a vágy, hisz azért tombol ez a város… Nagyon sunyítottam, lehajoltam asztalom fölé, egy szalmaszálon szopogatva hideg teám… rajtam, sapkámon is volt egy kócsagtoll ugyan, de milyen nevetséges kis vakarcs lehettem én, akár egy temetésló, – e tündéri förgetegben, dobogásban… rajzott itt a földi szépség, – többször elvonult előttünk, s még az ajtók egyre ontották a sok csodát. Csak most érkeztek egyes bársonyok… egy jégszínű, de voltak sötétek is: karmazsin-piros meg sötét füstszínű, továbbá volt egy enyhe-sárga is, molnárselyemmel beborítva, mint a köd. És mint az elmúlás, oly sejtetők voltak a sárgás, régi csipkék, s mindez együttvéve libegett… – Hát engem választott e nagy csacsi? – nevettem rá… egy szegény, szerény, s talán jószívűnek mondható teremtést? Mint a jégverés, úgy verte mellemet a kikészítettség felvonulása…

– Ezért dolgoznak hát mind a kohók, odalenn a föld alatt? – gondoltam, – s ez a legfőbb eredménye, lám, hát minden szenvedés csak arra való, hogy itt csúcsosodjék ki, kezdjen el izzani az éji ragyogásban? S szegény, lompos, rongyos fiúk jelentek meg képzeletem előtt, amint rágyújtanak végre fenn a napfényen, a tárnaházban…

Ó, kultúra… no de hagyjuk ezt. Károly már megkezdte a munkát, amit rábíztam, s amit már megbántam… De mégis elég érdekes volt látnom ezt is. Károly egyszer csak felállt… ott táncolt éppen nem messze tőlünk ő – és Károly belenézett szemeibe… olyan pillantással: megrendült egy kicsit tőle bensőm. Mint a csődöré, ha érzi párját, reszketett az orrcimpája… szeme sötétebb lett és komoly, de mintha piros lángocskákat gyújtott volna benne már az indulat… kis gyertyácskákat éles lánggal, mint a kés. De gyilkos ez! – éreztem, s meg is utáltam kicsit. De ő még azonmód, ott állva hajtott fel egy pohár pálinkát is… majd letette poharát szép csendesen, és újra felnézett reá…

– Ez rendben van – mondotta nékem aztán, és leült.

– Mit rendben van? Te nagy szamár, hisz lesütötte szemeit…

– Ez rendben van – mondotta konokul.

– Meglátjuk, nagy szamár, de jaj, ha szégyent vallsz nekem.

– Ez rendben van.

– Mit rendben van? Honnan tudod?

– Hát idenézz… – A hölgy nem ment régi helyére vissza, ott ült le a közelünkben, s ujjacskájával az urát hívta maga mellé. Az is odajött.

– Most ide süss – mondotta Károly ficánkolva.

– Itt most kellemesebb valamivel – hallatszott át hangocskája hozzánk, – innen jobban látni, nincs is léghuzat…

– Itt nincsen léghuzat – helyeselt Károly is… És vihogott.

– Ez kell hát neked, sehonnai. Látom rajtad, nézd mily jókedvű lett, oly bitang, hogy visszatér belé a vér…

– Jöjjön csak, főúr – mondta Károly, – hajoljon csak ide jól, és számoljon az asztalon, úgy, úgy, s most mondja meg, hogy ki annak a férje? Ott… a busafejű tatár kán, ki az? – Ne nézz már mindig oda, marha – kezdte el tegezni… Az a török ember, lánccal a hasán, az, az, no látod-e? – A főúr nevetett.

– Nem ismeri? Az P., a híres zeneszerző meg a felesége…

– Unja már?

– A feleségét? Nagyon unja. Ő meg elzüllött szegény.

– Nem raplis ez kicsit?

– Az, az.

– Hát te a férjek után érdeklődöl? Nem a nő után? – kérdeztem, mikor otthagyott a pincér… – Persze – mondta, csillogott az élvezettől. – Idenézz! – mondotta. S epedőn és nagyon szomorún… oly ártatlanul bámult át, de még csak nem is egész oda, be a levegőbe inkább, mint aki már reménytelenségétől beteg…

– Ily gyorsan vagy reménytelen? – kérdeztem tőle.

– Gyorsan megy – felelte, – mit gondolsz? A fázisok itt meggyorsultak ugyan, ám az okos ember mégse tegye túl magát egészen rajtuk – magyarázta. – Idenézz, – susogta foga közt. A hölgy most hátradőlt.

Csakugyan rendkívül szép volt, nem tévedtem. Koszorús feje, – hisz nem is volt a fején koszorú, de képzeletem tette rá… Ó, szép szavak! Fejét oly lankadtan hajtotta hátra, mint az áldozat… mint aki átengedi magát szenvedélyeinek, s szenved tőlük, le is hunyta gyönyörű két nagy szemét… majd felnyitá azokat újra… s Károlyomra nyitotta rá… s ő, ki folyvást leste ezalatt, de szünet nélkül, mint a jó vadász, két rövidkét biccentett oda néki, alig észrevehetőn… amire hölgyünk újra lesüté a szemét, de már mint nehéz függönyöket bocsátotta le a lelke elé, hogy megvédje azt…

– Ez megtörtént – mondotta Károly. – Akar-e még többet is?

– Nem, nem akarok. Mi történt meg? – S magam is lihegtem szinte…

– Megtörtént – mondotta kétszer is, és kicsi bajsza remegett. De ő még egyre pödörgetni kezdte fölfelé, hogy még kegyetlenebbnek lássék cudar, gyilkos arca…

– Sok ez, sok ez – mondtam én neki.

– De mi a sok?

– De nem is hiszem én ezt – lázadoztam, – hol a bizonyíték? Ez még semmi, nem hiszem…

– Most menj, menj – mondotta hirtelen, – de gyorsan, egykettőre… Menj!

– De hova menjek?

– Akárhova… – s mindegyre csak vihogott. Felállottam tehát… És éppen láttam is, hogy szépünk mint küldi el ugyanakkor férjét, talán újságot hozat, vagy tán sürget valamit, amit már megrendelt, mert tárgyaltak előbb… s az oszlopok mögül még visszanéztem… Szerencsém volt, láttam – magam láttam, – épp akkor hajított át a páholyunkba valamit, de olyan mozdulattal, mintha csupán játszadoznék, galacsinokat dobálna maga körül kedvtelésből… vártam egy kicsit, s valóban többet is dobott mindenfelé…

Útközben viszont egy oly szempár sugárzása állított meg… Ki ez? Mintha láttam volna már, de hol? Tán ott lebzselt ez is az asztalunk körül, s most újra felmerült a forgatagban? Lám… Meg kellett állnom, bűvölő volt, úgy éreztem, hogyha ez most átölelne…

Nem, Úristen, nem szabad ezt így folytatni még tovább, éreztem. Örvénylő-kék szeme volt és mámoros, sötétlő kék, nem is, már violásba játszó, bőrszíne sápadt tompa, olyan furcsa szín, akár a hinduké, hogy rémület vagy borzongás fogott el idegenszerűségétől, hiszen részeg voltam, igaz… Ám ez mégse magyarázza meg e hatás izgalmát egészen… Nem is tudom, mi volt inkább csodálatos benne? Arcának oly finom árnyékai-e, vagy áttetsző és vékony orra, haja vörösesbe játszó barnasága… Elegáns alak volt, s olyan csodás tisztaságú lény, mint aki fénysugárban áll… vagy mintha titkos fényforrás vetődne rá.

Megejtő volt. S e pillanat is elég volt, hogy úgy érezzem: ő az, akit kerestem talán, vagy keresek, ha merném tenni… s ha most szólna, intene, – egy jel elég… bizony én elmennék most véle bárhova.

Amire visszatértem, hölgyünk, szépünk megint ott ült, éppoly méltóságosan és ismét hunyt szemekkel, hanyagul. S Károlykám előtt egy kis cédula, – hát nem tévedtem. Ráhajolt és nem mozdult meg jöttömre sem, tüntetőn a céduláját nézte tréfás merengésben. Ez a két szó állt csak azon finom betűkkel, hogy: Telefonnummer… és: danke. Nem is csodálkoztam már.

– Ez érdekes – mondtam, – ő szólította fel magát?

– Hát persze – felelte. S még ezen sem tűnődtem túl sokáig. – Mért ne? – gondoltam, így tennék én is. Mintha megváltoztam volna néhány perc alatt.

– S megadtad néki címedet? – kérdeztem.

– Hogyne – válaszolta. – Holnap majd beszélhetsz véle magad is, ha jól esik. – Nagyot nevettem erre, s tán ő azt hitte, hogy fájdalmamban nevetek, pedig hát azt se bántam volna már, ha tűzvész üt ki most, és elhamvadnánk mind e gyehennában…

– Hiszen hamis címet adtam úgyis – vigasztalt…

– Eh, nem hiszem. Esküdj meg erre. Mondd, hát nem sajnálod őt, hát nem akarod őt? – kezdtem el lelkendezni, s majd a szívem szakadt meg belé. Mert sok volt nékem mindez együtt. Sírni kezdtem.

– Olyan gyönyörű, – rajongtam érte, – Károly, olyan gyönyörű. Hát nem? Hát nézd! Vagy egész részeg vagyok-e? Még meggondolhatod, – így rimánkodtam, összetéve kezeim előtte… – Nézz meg engem, könyörgök… oly egyszerű vagyok, – zokogtam.

Néhányan már odanéztek asztalunk felé és mosolyogtak. Szépünk is fülelni kezdett, azt hihette nyilván, hogy most érte vagy miatta szenvedünk… És hátradőlt megint, mint Júnó istenasszony fellegei felett, úgy vitette magát mindez áradatok tetején…

Hogy ő csak engem akar, – mondta erre, s olyan nagyon kedvesen… Egy pillanatig én még ijedezve nézhettem rá, majd felálltam…

– Menjünk akkor, – mondtam néki, – most megyünk és gyorsan, – nem maradunk itt tovább. De vess egy pillantást neki, ezt követelem tőled, Károly, ha már így becsaptad őt… – s úgy fájt a szívem érte is, kinek elzüllött férje van…

– Te jó kis bestia – nevetett rajtam, s titkon meg is ölelt, míg a kabátkámat adta rám. Kinn hajnal volt megint.

 

*

 

Hadd írok egyszer róla is, nehogy mindenkor más foglalja el e lapokat: magammal való viaskodás, veszedelmek híre, rossz ügyek… Mert csupa aggodalom vagyok ám, – nem jók a kilátások, – ő azt mondja folyton: menni kell. S én folyton halogatom azt, hogy Danielivel még egyszer szemben kelljen állnom, hogyha utoljára is. Hogy kérnem kelljen valamire: aki elfogadtam ezt a tárcát tőle… Miért is tettem? El is dugtam valahova s mindhiába, – csupa kín még rágondolnom is.

De róla akarok most feljegyezni egyet s mást, mert attól tartok, elfelejthetem…

– Hát maga mikor alszik? – kérdtem tőle tegnap. Hogy ő mindig alszik. Amikor csak akar. Villamosban is például. – Szép – feleltem néki. Hogy én nem is hiszem el, ez mennyit tesz ki egy nap alatt, ő kiszámította. Kaszárnyájában is sokszor állva alszik, ha akar… Ej, ne mondjon már ilyet! – Isten Mária, úgyse – mondja. Nem hiszem. Ha akarom, ő megcsinálja itt is, menjek csak ki… S mit művel ilyenkor, mitől alszik el? – kérdezem tőle. – Volt egy vörös nadrágom gyerekkoromban, arra gondolok. – Ej, ne beszéljen így, becsap. – De Isten Mária, úgyse – mondja. Kimentem hát, jó, mutassa meg. – S majd kopogjon, ha bejöhetek – szóltam hátra. Nevetett. – Nézzen az órájára – mondta, – tíz perc múlva itt lehet.

A mondott idő múlva halkan kopogok, nincs felelet rá. Benyitok. Hát ott áll egy szekrénynek támaszkodva, kicsit hortyog, s olyan komoly képe van, a mélyálom tragikus komolysága arcán, mint egy hortyogó szobor…

– Ej, becsap taknyos – mondom néki. – Olyan hiszékeny vagyok. Hazudtál, szervusz – mondom néki. S kimegyek. És várok, semmi híradás. Egy óra múlva újra bemegyek, hát ott fekszik szegény egy pántos ládán, s megint hortyog egy kicsit.

Hát levetettem legalább a cipőjét, és betakartam őt. Oly hűvös már az ősz, már fűtünk néhanap. Ő gyakran vadászatra jár (hogy oda megy-e csakugyan, azt nem tudom). De olyan boldogító hajnaltájt a gyűrűs keze koppanását hallanom a fegyverén… azt is tudom, hogy engem néz kicsit, mielőtt menne – ez is jól esik, – úgy borzonganak tőle tagjaim, mielőtt még a mélyálomba visszazuhanok…

Én neszek szerelmese vagyok különben is, gyermekkorom óta, még a vízcsapok egyenletes zajában is zenéket képzelek, ezernyi variációt, s ha paskolását hallom néha: nagyot kacagok, oly idegenszerű e zaj és oly esetlen, nálunk otthon másképp hangzott, úgy hangzik, mint egy kamasz ügyetlen csapkodása, paskolása, olyané, aki még nem tanult meg mosdani…

S amikor elmegy – olykor füttyent egyet odakint, hogy kinek, nem tudom, majd meg is kérdezem…

Ő nékem olyan, mint Mozart, ha nevetséges is ezt ide írnom, igen és nem – mondja, – s ezzel, néhány szóval, apró eszközeivel ő nékem mindent kifejez. S hogy mások miként vélekednek róla? Sose foglalkoztat. Az, hogy él, elég nekem, s ha ez az élet nem is lesz majdan nagy fényesség a múltak éjszakáiban, mit bánom én! Hisz magam is hogy elmúlok… Egy ember volt – és én figyeltem őt és kedveltem az apró jeleket, melyekkel értésemre adott mindenfélét: – meghatót és keserűt… Oly jó volt megijednem tőle, olyan jó az, megijedni attól, akit kedvelünk… Ő gyakran rámront… kicsit esetlenebb is, mint képzelődtem róla… mindegy. György a lélek szomja volt – és ő a nyugodalma, bátran mondhatom.

S ha nem is fogom őt sokáig megtarthatni már magamnak, hiszen olykor máris elfelejt. Én ott vagyok és elfelejt. – Nagy éji pille vagy – szólongatom őt ilyenkor magamban, mert olyan. Most megjelent az éjszakában, ám ez annyi csak, akár egy pillanat, s majd eltűnik megint a titkos éji utakon…

Kinn állottunk egy parkban, beszélgetve jártunk, ő a sárga falevelet ütögette pálcájával… s terveiről beszélt játszadozva, nagyon lengén, könnyedén… majd ő Szentpétervárra megy, ha elmúlik a háború, Londonba megy…

– Én, én? – kérdeztem tőle hirtelen. Most meghökkent kicsit.

– No, semmi baj – próbáltam megnyugtatni, – nem haragszom én. Hisz tudom, fel is mértem már elégszer, ami megillethet… s nem vagyok szerénytelen.

És ekkor: olyasfélét mondott önmagáról ő is, majdnem ugyanazon hasonlattal élt, mint én, a sajátszerűsége felől…

– Látja? – mondta – tudom, vad vagyok. És szinte meglep néha, mennyire. De mit csináljak? Éppúgy megbámulom ám ezt, mint maguk. Én egyszer megnéztem egy bogarat, az nagyon csodálkozhatott a saját csápjain…

– Nagyon csodálkozott? – kérdeztem nagyon melegen.

Ő esküszik. Egy újszülött bogár volt biztosan, s nem tudta még, hogy mit csináljon azzal, ami rajta lóg. S hogy ő is így van mindenféle dolgaival, hiszen alig ismeri már ki magát…

– Ej, ne legyen már szomorú – próbált kiengesztelni engem. Aztán tanítani kezdett arról is, hogy mi a szomorúság. – Az a lélek mérge – mondá, – nagy csacsi! (De mit csináljak? Eddig engem minden férfi mindig tanított.)

– Hogy mért nem akarok már lovagolni?

– Minek kínálgat? Nincs szükség erre, biztosítom…

– Futtatás? – kérdezte.

– Úgy beszél most, mint egy gróf úr unatkozó szeretőjével szokott. Hogy mért gondolom ezt? Nem úgy van az, mert nagyon érdekes a futtatás… S hogy egy zsoké… az például nem érdekelne soha? Nem tudom, de nem hiszem. – Hát egy színész? – firtatta. Legyek őszinte. Nevettem. – Ne nevessen – mondta. Nem érték után megy az, hogy kibe szerelmes az ember, nem olyan ez, mint az egyetem.

– Ezt jónak magyarázod – mondtam néki. S azt gondoltam: el fogsz menni… aztán vigasztaltál, most már biztatsz szinte? Ejnye, ejnye – becézték őt szemeim…

– De várjak csak – folytatta, – ő egy tündérkébe volt szerelmes egykor, úgy hívták: Aimée… s már ez is valami, e név! De láttam volna csak, hogy milyen lenge volt az, nem is volt már annak „földi lényege”, mint mondá… az, hogy lépegetett egyre, majdhogy elrepült, és ugrabugrált, mint a bakkecske…

– Te nagy szamár – nevettem… – Így beszélsz az első szerelmedről? – Várjak csak és ne beszéljek túl korán, mert mi mindent csinált ő, csakhogy tessék néki, megtanult egy sereg költeményt, az egyetemre beiratkozott, mert azt akarta megmutatni, hogy a tudományt ő hogyan szomjúhozza, azt hitte, hogy az kell néki, attól „kótyagosodik” – mint mondá, – persze vett azért egy gyönyörű szép szürke kalapot is, hátha lágyul attól is… és tudom-e, hogy kivel ment el aztán?

– Nem értem, mi az, hogy elment?

– Hát úgy el! – mutatta s mozdulatot tett. – Egy szép kocsissal…

– Ne beszéljen ilyen badarságot, édes úr…

– Szűz Mária, úgyse – mondta. – Ma különben hercegné már rég az illető, ám az már egyre megy. De mért? Hogy én nem kedvelnék egy szép kocsislegényt? No merem-e? Szívemre tenném-e a kis kezem?

– Hát nézze, látja? Ráteszem – mondottam néki. – Igaza van, Károlykám… egy szép kocsis…

– Az áldóját – jutott eszébe, – én volnék a szép kocsis?

– No, csakhogy észbe kap.

– Legyek kocsis, mit bánom én! – mondotta. S lehúzván a sapkáját szemébe, zsebre vágta két kezét, és fütyörészni kezdett. S igen-nagyon csörtetett kardjával, mint az már szokás… Úgy láttam, nagyon meg van bántva szíve…

– Károlykám – mondottam… és megérintettem zubbonyát egy ujjammal, – nem hallja, Károlykám?

– Kocsis, kocsis? – kérdezte mérgelődve. – Sokat mond még ilyet, elveszem…

– Csak azért mondom, úgyis, Károlykám…

– Hát vegyem el? – kérdezte. Megállottam.

– Tyűh, az áldóját – mondtam neki…

– Akar kocsisné lenni? No? Akar vagy nem akar?

– Én akarok – feleltem szomorún.

– Te szegény! – mondta erre. – Nem lehet. Mert kitörném a nyakam. Akarod?

– Azt nem akarom – mondtam én.

– No látod, lelkem. Máris hol vagyok…

– Miattam?

– Nem – mondá keményen. S hallgatott.

Most autózunk megint, nem sokat, délutánonkét, amikor éppen érkezése van… Kicsit fáradt vagyok, már nem élvezem ezt sem annyira, mint azelőtt. Pedig sok szépet látunk, letérdelünk régi templomokban… (véle együtt, ezt is megteszem). S oly szép a kopárság is kinn, – a díszefosztott tájék, – hideg szél fúj velünk szemben, minden idegemmel érzem olykor, hogyan áramlik felénk a tél. Hisz illata is van a télnek, rég tudom. És minden behúzódik lassan, ember, állat, – néptelenné lesz a nagy vidék, – ilyenkor mindig magam elé képzelem a játékkártya makk-disznóját, melyen rőzsetűz felett egy vadász guggol, melengetve két kezét… és megborzongok ettől, boldogan húzódom egy meleg sarokba, valamely kis vendéglőcske mélyén, ahol jó sötét van… Hát az esőzések! – azok is mily zsongítók és jólesők!

Lefekszünk néha délután is aludni, és mélyen alszunk kinn a hegyek között valahol. Károly kibérel egy sötét és nedves illatú kis szobát… Múltkor felhőszakadás volt éppen, míg aludtunk… s fáradt fények imbolyogtak kinn, hogy felébredtünk. Zsemlegombócokat ettünk vacsorára… s beszélgettünk. Odajött a vendéglős, egy tekintélyes, magas férfiú, hogy államtitkárnak beillenék… még ehhez szakállát is gyakran simogatta, s a feje búbjával a függőlámpa alját ütögette: épp odáig ért a feje ugyanis… Károly a vadászat felől beszélt, vendéglősünk inkább falopásokat meg vadorzókat említett, és nagyon bólogatott, titkosan… mondván, hogy itt e tájon borús estéken távoli fejszecsapás gyakran hallható, s szalmával burkolt kerekekkel is ő hányszor látott kibukkanni kocsikat az erdei kis úton… s hogyha jól megnézné valaki: egy őzecske is mindig akad ott a moha meg a lopott fa között…

Károlykám boldogan hallgatta őt… mert szereti a vadorzókról szóló rémmeséket… no de csatlakozott mindjárt hozzánk még egy másik alak is, egy mesterember féle, az is odaállt a lámpa alá, s mint egy erdei madárka, olyan ártatlanul s rikkantósan, jó nagyokat kacagott, s mindig azt ismételte, hogy:

– Mért nem a közepéből? – mondta mindenre s minduntalan. Hegyes sipkája volt egy tollacskával… Azt is mondta mindig: – Toraxax és poxpadarax… És Károlykámnak persze nagyon tetszett ez is.

– Na ja – mondta egyszerre a furcsa kis öreg, – ha bíró akar lenni valaki, a bírónak mindenkor gyűlölet jár. Mit csinál a vadorzó? A bírót megeszi… no persze – mondta.

– Toraxax és poxpadarax – felelte Károly, – hiszen maga is az – kiáltott rá boldogan. – Nem vadorzó? No, vén csibész – mondotta, – mire két pillantás érte Károlyt egyszerre. Az öreg odaintett fejivel a vendéglős felé, aki most háttal állt:

– Mért nem a közepéből? – mondta rá, és halkan röhögött… A vendéglős meg odafordult, s jelentősen bólogatott Károlykám felé.

Még én is jót mulattam mindezen. Kinn megint zuhogott. A sipkás elmondotta még, hogy Geiringernek hívják, – ötvösmester volt Salzburgban azelőtt, és mókuskákat csinált színaranyból gyöngyházkagylócskákon, – no de milyeneket! S megint röhögött. S mikor már mentünk, el is búcsúztunk, még kinyitotta ránk az ajtót, s még egyszer rikoltott: – Jójcakát! – és becsapta, hogy csak úgy dongott, kongott minden körülöttünk…

Még egy óra múlva is nevettünk rajta. Pedig sötét volt az éjszaka és nedves. Dideregtem szinte, minden csöpögött. A vihar sötétsége zajtalan futott az égen, gyorsan besötétült fenn, majd újra kiderült a holdas fénymező. S e néma mozgalom oly benyomást tett, mintha titkos rémtettek mennének végbe fenn az űrben valahol.

 

*

 

Amit a múltkor Danielivel beszéltünk, végre szóvá kell majd tennem Károly előtt is. És rávennem, hogy elköltözzünk Bécsből. Fel is kell majd mennem Danielihez, és okvetlenül! nem tűröm e bizonytalanságot még tovább. A félelem most nagyon kezd már úrrá lenni rajtam… S hogy felírtam ezt, most megnyugodtam egy kicsit.

Azt elfelejtettem megírni, hogy a bárban megismerkedtünk egy kis kokottal… édes teremtés volt! Gyermekes és romlott egyszerre, s oly kicsi, mint egy játszi baba, formás – oly arányos! – Vilmus vagyok – mondta, mert ő bemutatkozott. Ez úgy történt, hogy odajött az asztalunkhoz: – Rágyújtani szabad itt? – kérdezte s hozzátette mindjárt: – Itt e helyiségben most nincs gyufa! És nevetett. Károly az arcomat kutatta, majd meginvitálta szépen, üljön itt le kicsit nálunk, szóba állt vele… Vett néki csokoládét (titkos utakon, nagy súgás-búgások között). Úgy tépte fel a csokoládé burkát… megnézte, majd megpaskolta, simogatta papírját, és eldobálta maga körül… szopogatta cukorkáit s csacsogott. Oly fehér bőre volt, akár a tej.

– Hogy most mily nehéz világ van, az emberek hogy megváltoztak, dobálják a pénzt, amellett zsugoriak… minden kicsiségért botrány van itt – mondta, miközben egy legyezővel arcocskáját ütögette, fejét ide-oda forgatta… Majd legyezőjét is eldobta magától, és hozzám fordult: – Ön beteg? – kérdezte hirtelen.

– Nem, nem vagyok beteg – feleltem, – annak lát talán?

– Egy kicsit megviselt az arca – mondotta. – Ön talán írónő? – Ez persze meglepett.

– Nem az vagyok, orvos vagyok…

– Ah, orvos? – kezdett lelkendezni… milyen jó lehet nekem, hogy orvos vagyok… oh, ha néki ilyen kedves orvosismerőse volna…

– Most már van – feleltem mosolyogva néki. S minthogy sejtettem, hogy rám szorul, így szóltam: – Várjon! – s felemeltem ujjam, – nehogy kérni kezdjen, bármit mondjon… – S átadtam a névjegyem. Megnézte, megpaskolta azt is, megvakarta véle orrocskáját, keblére is becsúsztatta… – Köszönöm – biccentett. Kicsit rágta még a körmeit, felállt és elköszönt.

– Ha férfi volnék – Isten engem! – szerelmes is tudnék bele lenni – mondtam Károlynak.

– És mit gondolsz, én nem? – felelte Károly.

– Mért nem vagy tehát?

– Hogy mért nem? Haj, haj – nevetett. – Nagy sora van ám annak is…

Egyszóval feljött hozzám nemrég, sokat csacsogott megint… És bizony kiderült, hogy beteg szegény gyermek. De hogy ő most nem mehet még kórházba – hogy hova gondolok? – kezdett el ijedezni, mikor néki egyetlenegy hálóinge van csak. Rábeszéltem s addig-addig, – írtam ajánlást is néki, – végre mégis nagy nehezen rászánta magát.

S én tegnap elmentem meglátogatni őt… hát ott sétált a folyosón egy fehér köpenyeges úrral, ő maga egy vadonatúj pizsamában… fel és alá jártak karonfogva… nagyon beszélgettek ám, s az ifjú orvos úrnak nagyon ragyogott a képe, nem akartam tehát megzavarni őket. Éppen az az orvos volt, akinek ajánló sorokat írtam: Sch. K. doktor úr. S most megjövendölöm, hogy elveszi. Mert káprázat volt szemeiben, egész arcán – esküszöm. Ez igen kedves ember… ha teszem fel, engem akart volna feleségül venni annak idején, nem is tudom… de hagyjuk ezt. Még azt is láttam, hogy egy fordulónál belenyúlt az orvos úr zsebébe és kihúzott onnan valamit, megnézte, visszadugta – nagyon csóválgatta fejecskéjét… Úgy lehet, az orvos sztetoszkópja volt talán.

Ám aztán mégis visszamentem, – Károly nem volt még az autójával ott… Ő akkor már a nagy teremben ült és evett valamit, a lábát nézegette, azon vörös-bóbitás papucs… Egy árva széken ült magánosan a szemben lévő ajtó mellett… körülötte beteg asszonyok az ágyakon… egyszer csak hallom ám, hogy mindenféléket beszélnek… meg is álltam kicsit hallgatózni:

– Teszi magát, mintha szűz volna még – mondta valaki.

– Hacsak nem vastag, aki már a klinikára jön!… itt vannak szűzek, azt hiszi? – kérdezték másünnen. Egy percnyi csend lett erre.

– Hát a Fräuleinka? – kérdezte valaki, – Fräuleinka, maga szűz? – hangzott el most a voltaképpeni nagy kérdés…

– Ó, te szegény! – gondoltam és mosolyogtam – hála Isten, hogy legalább szeretik.

– Lallallá – kezdett énekelni erre, s fel is állt. Majd észrevett:

– Ah, doktorkisasszony – mondotta. Nyilván megmentettem őt. Ily előkelő látogató itt – egy doktorkisasszony a szegény nép között! – de csend is lett most rögtön… ő belémkarolt…

Majd bementem még Sch. doktorhoz is… s azt mondtam néki, hogy én ismerem e kis szegény leányt… s hogy nagyon sajnálom, jobb sorsra érdemes teremtés… Ő is azt hiszi, – no rendben van, – hisz csupa lelkesedés lett egy perc alatt. Ő igen hálás nékem, nem tudom mért, kikísért az autómig, és nagyot nézett… ott egy kapitány úr tiszteleg neki, – ő mélyen meghajol… Úgy ujjongott a szívem. Oh, ti ostobák, ti emberek! S ha már most benne vagyok, – mondtam Károlynak, hát vigyen el a Ch. kórházba mindjárt, végezzük el ezt is, ott egy beteg fekszik, aki érdekel… És mért ne mennék véle autón? – gondoltam. Én régen független vagyok… Csak arra kértem, álljon meg majd két sarokkal hamarább…

Nem volt a szobájában, lenn sétált a kertben ő is, Nathalie-val… s Fannykával, ez a húga Nathalie-nak, bujkálószemű kis szűzleány… és nagyon szőke s tömör, sikos is, akár egy bronzmadár… Bár jobban hat, ha egyedül van, néha igazán, mikor úgy szembetalálkozom véle valahol, oly ragyogó és egybőlöntött: egy szép álmomat idézi folyton vissza nékem: aranyalak ez egy háztetőn – gondolom róla mindig. Egyszóval ők hármasban sétáltak: majdnem visszafordultam megint, mert mit keresek én már itt?

– Jó napot, György! – mondottam mégis hangosan a hátuk megett. – És jó napot magának is, Nathalie meg Fannyka… – Most megfordult, és rámbámult előbb…

– Jó napot! – mondta végre zordonul.

– Gyenge a tüdőm, megyek most üdülni Svájcba – kezdett el hadarni gyorsan. – Akar egyebet is tudni rólam? – Nathalie most közbeszólt:

– De György! – nézett rá feddőn. Oh, liba…

– Nincs semmi baj, kis Nathalie – mondottam nyájasan… Én Györgynek megadtam a jogot, hogy így beszélhessünk egymással, nincs semmi baj!

– És mikor? – kérdezte most valaki. Fannyka volt. No, kis kígyó!

– Ha megegyezés: akkor ebbe nem avatkozunk, igaz? – mondotta Nathalie.

– De fel is hatalmazom őt most Ön előtt, hogy máskor is bátran tegye – mondottam, s szembenéztem Györggyel. Kicsit végre elpirult a nagy szamár…

– Egyszóval – mondta – ezt is úgy látszik, Önnek köszönhetem, hogy ilyen előkelő leszek, Svájcba megyek. Danieli úr, az Ön barátja ajánlotta fel nekem a költségeket, ma sem tudom ugyan, hogy miért? – kérdezte valósággal szemtelenül. Tehát így vagyunk?

– És mért kell ehhez Danieli, mikor itt van Nathalie? – kérdeztem én is szemtelenül. – Néki nincs barátja – volt a felelet. Megint Fannyka volt. De most már odafordultam feléje:

– Még lehet, Fannykám, ha vár, föltéve, hogy sokáig ily csinos marad – mondottam néki, Danieliné fölényét idézvén magamban… Erre elnémult őkelme, biggyesztette szájacskáját, el is fordultak most nővére is, ő is, ezt a komplottot hát leszereltem. Mint a szövétnek, úgy lángolt most a György lázas szeme…

A keserűk e szövetsége… most már keserű vagy, Györgyöm? – becézgették őt a szemeim. Ezt mégse bírta ki tovább.

– Hogy is hívják magát? – kérdezte most már tőlem, szórakozottságot mímelőn… – Ja, Zsófika – kiáltott… Ifjú lángész, megőrült kegyed?

– Nem Zsófika – mondottam újra nagyon nyájasan. Már más a nevem, másként hívnak, úgy becéznek, Pessele… E névvel ama barátom tisztelt meg engem, akit ismer, egyik barátom a sok közül. Most Isten vele, György – mondottam, – minden jót, és írjon majd egy szép ajánlott levelet… – és hátat fordítottam nékik…

Hogy mért kértem tőle épp ajánlott levelet, – mert jólesett nekem, – ez jött a nyelvem hegyire, s hadd bolonduljon meg egy kicsit tőle, s mert így szokta éppen ő az embert nagy szavakkal bolondítani. S mert saját módjukkal kell őket megfojtani mind. Ej, semmi dolgom vele többé, s erre most megesküszöm. Ó, végbe tudok én még vinni valamit.

 

*

 

Valódi társaságába ő persze, nem vezetett be, s most mégis furcsa körülmények közt megismerkedtem Poldival. Egy délután Máté bejön, hogy két úr várakozik kinn egy hölggyel, azt mondják, ők úgy beszélték meg, hogy itt találják ilyenkor a gróf urat… Vigyorog s átad három névjegyet, az egyiken ez áll: Prinz Adalbert von O. und H., s a másik kettőn: báró, báróné… – Most mit csináljak? – mondom. – Hol a gróf úr? – rivallok reá… Ő nem tudja. – Hát ültesd őket le legalább, talán mégis megjön addig, vezesd őket egy szobába, – mondom izgatottan… Rólam ne beszélj! – kiáltom még utána… Visszafordul: hogy ő mondta már… – De mit? – Hogy én, mármint „a mi Frau Doktorunk” még itthon van. – Eh, bánom is én, menj!

A Prinz von O. und H.-ról sokat hallottam én, hiszen ez a Poldika, a nagy duhaj, a Herzenspinkerle, mert ők a férfiakat hívják becenevükön és nem a nőket, azok: Johanna meg Ottilia nékik, s már szopós korukban is… – No lám, a Poldika! – még kedvem is lett volna látni őt… S csakugyan bejön újra Máté, s prófétai rejtélyességével mint a titkot közli, hogy a herceg kéret, volnék szíves őt fogadni… – Mondd, hogy máris jövök… – S felkaptam magamra hamar egy sötét selyemruhám… Mindhárman állva várakoztak…

– Ah, Frau Doktor? – kérdezi egy gyönyörű szép férfi ideggyengeségét rögtön eláruló hangon, s odalép elém…

– Jawohl, hogy én vagyok – mondom neki.

Hogy Ő a Poldi, feleli rá fejét kissé félrehajtva, s mosolyog: hogy talán hallottam is már a rossz hírét?

– Ah, Ön a Poldi, fenség? – nevetek, és fejet hajtok finoman a hölgy előtt, és lagymatagon nyújtom kezemet a báró úr felé… (Mert azt már tudom: kezet szorítani nem szabad… s a testtartás eközben változatlanul egyenes legyen.) – Tessék leülni – mondom, – mivel kínálhatom meg most Önöket? – s a cigarettás dobozt tettem eléjük…

– Én semmit, köszönöm – feleli hercegem. A báróné is nemet int… – Ach ich a pissl Snaps! – hogy megbocsássak, szól a báró s elnézésért esengően teszi össze két kezét… S egy kicsit mosolygunk hát ezen valahányan…

S rögtön be is húzza bajsza egyik szárát foga közé, mint aki most mulatós kedvében van, leszopja arról is a pálinkát… Egy fiakkerkocsis ez is, de pontosan – úgy látszik, ez az ideáljuk, – kockás, kicsit gyűrött ruha, vastag óralánc… – Das schmeckt doch herrlich – kiáltja, s ezen a báróné is végre nevetett… és le is telepedett azonnal, egy kényelmesebb karosszékbe helyezte el nehéz tagjait, akár egy felhő: ereszkedtek meg utána barna selymei… a férje cingár legényke, de ő, akár egy anyapók…

Viszont e Poldi gyönyörű! oly lágy az arca, puha szakáll környezi, s a szemei oly lágyan sugárzanak, árnyasak, mint egy liget… no lám, hát ez az, aki poharakat eszik vacsorára, s asszonyokat használ billikom gyanánt?

– És minek köszönhetem ezt a kitüntetést, fenség? – kérdezem, hogy bárónk kétszer is letette már a poharát… mármint a személyemet illetőleg – mondom. Nem mindjárt felel… egy kicsit kedvteléssel nézeget előbb…

– Hogy ez a gróf – mondotta, – hisz ez megígérte nékünk, hogy ma várni fog itt engemet, az hogy lehet, hát becsapott, hát ilyen haszontalan ember ez? – s enyhén nevetett. No persze, erre kicsit nevetett a többi is…

– Ha ezt kívánta most megtudni tőlem, fenség, semmi bizonyosat nem mondhatok efelől, mert nem ismerem eléggé a gróf urat…

– Nem ismeri? – kérdezte… No, akkor mi alaposan be fogjuk őt itt most feketíteni, igaz? – s a társasághoz fordult… Újra volt hát egy kis hahota. De én – miután kezdtem unni ezt az udvari parádét – nem nevettem, várakozó arccal néztem rá tovább…

Hogy mondjam meg a grófnak, legyek szíves, hogy ők ma még elutaznak Bécsből, viszont ez az üzlet, vagyis ez az üzleti kis dolog, amit megbeszéltek együtt, sürgős természetű lévén, jöjjön hát utánuk autón még ma éjszaka…

Én felállottam erre, bementem a blokkomért, hogy mindezt felírom. S még akkor sem volt egész érthető előttem, mit akar ez tőlem? Ezért hivatott? Úgy látszik, hogy csak kíváncsiak voltak rám, milyen is lehet Károly tudós szeretője? – azt hiszem. Mert mikor visszamentem közéjük, ő ott állt már az ablakfülkében, s az ujjaival szórakozottan dobolt. Nem érdeklődött már utánam, üzenete sem volt fontos, vagy már elfeledte sietségét? Olyan arccal állt ott, mint akinek álomképek rajzanak a homloka mögött, – egy valóságos tűnődő, – a szakállát is kissé felemelte, mintha páncél nyaka nyomná állát, jó sokáig nézte még a rácsozat vasangyalkáit… S nem is mozdult senki. Én sem szóltam.

– Sie Baron – fordult meg hirtelen felénk. Ám ekkor Károly rontott be, és majdhogy le nem térdelt előtte. Nagy sebességgel elmondott egy kis mesét, hogy mért is késett ő el… – Oh, ich Ochs – mondotta, – herceg, megbocsásson… úgy kérlelte, mint egy nebuló…

– Das bist Du auch – felelte néki Poldi barátságosan.

– Dehogy ő azért egy kedves ökör, nem igaz? – fordult a bárónéhoz mosolyogva. Poldi még tovább is nagyon helyeselt…

No lám, a Poldi… egymás között ugyan Herzenspinkerle meg mindenféle nevezete van, és mégis milyen úr ez köztük, hogy betartják ők a távolságot, mihelyt szemtől szemben vannak véle…

Végül Károly hozzám fordult, – kissé elpirult a lelkem, – nyilván fel nem fogta ésszel sehogy, mit keresek én e fenségek között…

– Kracherl – mondta nékem, hogy ők kimennek most innen, megbocsássak, olyan titkokat kell elintézniök… És furcsán nevetett…

– Vagyis hát váltókat – gondoltam s bólintottam. Ezzel elbúcsúztunk. Bárónénk felette elnézőn köszönt… az urak viszont teljes meggyőződéssel hajoltak mélyen, s érintették ajkaikkal odanyújtott kezemet…

No lásd, hát érdemes még bánkódnod? Mert ugyan mi különbség van közötted és egy rendes nő között? Ha rendes vagy: hát homlokon is csókol, s azt sipogta volna feléd: édesem…

 

*

 

Ma Brigittától kaptam megint levelet… úgy látszik, szeret ez a lány. Most mit csinálok véle? Szeretetével, amelynek sosem fogok tudni megfelelni… s amit írt, az érdekelt. Leconte de L’Isle-ről kiderült, hogy kém. Már be is vitték Bécsbe, – katonai ügyészség elé kerül, – az én próféta lelkem! Gyorsan átlapoztam ezt a naplót, nem írtam-e róla kedvezőt is valahol, – de nem! S ezt tetszik nékem, hogy így megérzem én mindig, mikor gyanús valaki… Egy lágy sikkasztó – ezt éreztem mindig, ha köszöntött… szív alakú, édes szája most is előttem van, amint csücsöríti felém… No de szegény ezredes is bajban lehet ám, mert barátkozott véle – hiszen úgyszólván a veje volt már, az is vizsgálat alatt feszeng… és Marianka eltűnt szégyenében, hogy hová, nem tudja senki, Bécsbe szökött, azt beszélik… – írja nékem Brigitta. Hogy mért nem élhetett szegény kis tüdőbajos Madonnám egy kicsit még tovább, hogy ezt is megérhette volna, ezt az ujjongást, a kárörömnek ezt a diadalát! – minek csapott itt be akkor ez a mennykő, kinek van most kárpótlása, elégtétele? S mit ér, ha nincs öröme benne senkinek – csak nékem!

Persze, káröröm. – Ön, nemes szívű tanár úr, most összeszidna. S én viszont azt felelném most Önnek: – Tanár úr… az ostobaság üli diadalát mindenütt, vagy nem? Nézzünk egy kicsit körül, Ön is, én is… és az egyetemen akár, ott, ahol Ön olyan kesernyésen szokott előadni… vagy a parlamentben… azt mondják: csalás virul a háztetőkön is, a napfény élteti, hát ne örüljek akkor, ha becsap a mennydörgetős mennykő s éppen ilyen háztetőbe? Mért nevezi Ön ezt kárörömnek, – ám nevezzük akár annak, – akkor én ez érzést íme most lovaggá ütöm ám, mert azt veszem ki ebből, hogy az űrben egy parányi csepp igazság mégis kering, s éppen az az igazság, amely az emberszíveknek oly drága…

Tudom, nem vagyok én filozófus, ilyen-olyan nő vagyok, hisz éreztették ezt velem jóformán mindenütt, nagyszerű férfi-szellemek, még Georg is szegény… s én mégis meg vagyok most elégedve magammal s a világgal is kicsit… minthogy tudom, tanár úr, hogy mind e sokféleség együtt teszi ki az ember életét… s hogy arra való épp az összevisszaság, és ehhez szegény szellemem is azért adatott, hogy válogassak abban, szemelgessek, minthogy éppen ebből, az egészből jön ki mérgem s minden örömöm… mert mit csinálnék csupa olyan fényes drágakővel, mint az Ön két csillogó szeme?

Egy régi tanárommal találkoztam ma az utcán… hozzá intézem e szavakat. Alig köszönt – s ez fáj. Igaz, hogy felugrott a villamosra éppen, s egy fájdalmas, furcsa mosolya is volt számomra… no de mi ez ahhoz képest, amit nemrég láttam én, s ugyancsak Bécsnek városában, hogy egy ember ültéből felugrott s kihajolt a villamosból annyira, hogy majdnem kiesett… A lelke majd kiszakadt már az ablakon, mert meglátott egy másik villamosban valakit… s az elment, Istenem! és hiába is integetett néki annyit… emberszívek, haj de sóvárogtok! S vajon ezt kívánom-e egy régi tanáromtól is, hogy kiessen a villamosból értem? Nem tagadom, igen, ezt kívánnám… Érthetetlen, forró vágyakozás él bennem a múlt után… hiszen én úgy szerettem őt!

– Csakis a múlt a szent, – mondotta nékem egyszer György, – mert meg nem változtatható. S én így formálom át e szót: hogy csak a múlt a szent, mert jobban szeretem, mint jelenemet, – abban élek…

S mégis írtam, aznap írtam még egy levelet neki. Ez így történt: A Wallfisch-Gassén mentem át, s ott áll egy kedves rémalak, – egy kövér kisértet a múltból… (Talán ezért írok ma a múltról annyit…) S furcsa véletlen: az imént tanárommal találkoztam, s ez a régi tanítóm volt… aki írni tanított az elemiben. Árva magyar ember, bajszos őslény, – mit keres ez itt a Wallfisch-Gassén árva bajuszával? Odamentem.

– Kedves tanítóm – mondottam néki, s nem tudom, mért, sírni kezdtem. – Nebulóm, te vagy? – kérdezte. – Egyik nebulóm, igaz? – kérdezte barátságosan. – Hát nem ismer már, tanító úr? Nemigen ismer meg ő már senkit, megbocsássak. – Megmondtam hát, ki vagyok. – Úgy? – mondotta… és emlékezni kezdett. – Nagyon örülök, hát ilyen derék lány lett? Hát a mama? – Meghalt már szegény. – S a papa? Jól ismertem… – Az is meghalt. – Úgy? Hisz ő is haldoklik már, asztmája van, azért van itt Bécsben, ide jött egy nagy tanárhoz. – Kihez? – kérdezem. Egy nevet mondott… – Hisz az nem tanár – kiáltom, – szélhámoshoz küldik, no de várjon, mindjárt írok most egy kártyát… – S ott hamar egy pár sort írtam töltőtollammal, s a ház falának támaszkodva, ama régi tanáromnak, aki egykor úgy mutatta, hogy szeret… S ma már alig köszön… – Ez sem tanár még, csak docens, – mondottam néki, – menjen csak el ehhez, többet ér, mint sok rendes tanár. Hogy ő most előbb egy kis kertbe mén, mert ott a gyermekeket nézi… – Nem tudom, ismerte Ön a három lányomat? – kérdezte hirtelen. – Én ismertem… – No látja – mondá. – Harmadik számú kislányom meghalt ám a télen, – mesélte, – már asszony volt pedig – bólintott. – Egy kis influenza úgy elvitte… s vége van, a harmadik számú leányzó már nem él… (Hát megszámozta őket? – ez csak tréfa lehetett és elfeledte már az eredetét: oh, szegény!) – A fiacskám meg fogságban van – panaszolta… – Magának barátja volt a Mátéffy-leány? – kérdezte tőlem. – Az volt, tanító úr. – Mit csinál az atyja annak? – Meghalt az már – felelem. – S az anyja? – kérdezi. – Már réges-rég az is. – No lám, – mondotta, – pedig mily két elegáns kis ember volt az… És a kedves mama? – kérdezi. – Az Ön mamája? – Mondtam már, hogy meghalt, tanító úr… – Hát a H., az új tanító? – kezdem most már én a kérdezősködést… – Az meghalt régen – mondja. – Oh, szegény! – feleltem. – Elvett az egy lányt és meghalt nemsokára, – bólogatott felém, – első feleségétől való két gyermeke meg szerteszéledt, hogy hová, azt nem tudom…

– Talán már én sem látom többé – mondta aztán kedvesen. – Mert így van ez, az ember huszonnégy éves koráig egyre fiatalabb, – látja –, de már aztán nem! – folytatta s kicsit felgyulladt szemében ama huncut, régi fény… és kialudt megint. – Hát Isten vele – mondta csendesen és tovább totyogott.

Oly szörnyű volt utánanézni. – Lám, még itt megy, tapintsd meg hamar – diktálta valami. Egy világ van a föld alatt, s majd muszáj megtérnem hozzájuk nékem is, mert ez a törvény, nincs kivétel, durva pilléreken építették ezt a hidat… Menjek férjhez talán? Úgy érzem, e derék Walter… ezt még el is tudnám érni. Vagy pedig… hogy így bolyongjak, ily egyedül még tovább?

Brigitta levelére ő is írt egy pár jó szót… Ezt írta csak: „Mikor jön vissza? Úgy látszik, hogy sohasem. Hát rosszul bántunk Önnel? Nem hinném, hogy így van. Mi szerettük Önt, és várjuk vissza. Walter Frank.”

Nem mondhatom: eléggé szép sorok. S majd igyekszem, hogy szép sorokban válaszoljak én is néki. Minden vasat tarts a tűzben – tanácsolta egykor egyik nagynéném –, és íme, ott tartok, hogy megteszem. Bár semmi értelmét sem látom. Én már vissza oda nem megyek. Én elszakadtam onnan… S ha majd Károly elmegy: élet és halál oly hiábavaló csodává zsugorodik újra… S hogy majd mit csinálok akkor magammal, azt nem tudom.

 

*

 

Azzal az elhatározással mentem hozzá, hogy nem fogom figyelembe venni bolondságait, e rigolyákat én már régen megvetem… De nem is volt már erre szükség. Egy kis szélütésre hajló, vérmes öregúr jött ki az irodájából – úgy látszik ügyfele, – ez szemmel láthatólag le volt sújtva, bólogatott is, mint egy kárvallott ember… Danieli szeme pedig sötét villámokat szórt mögötte… aztán nyájasan köszönt ugyan neki, még egyszer odaszólt: – Én minden jót kívánok Önnek – mondá, s megint villámokat lövellt szanaszét…

– Hat der mir was zum Aufheben gegeben? – kérdezte meg tőlem lassan. – Nem tudom – feleltem néki mosolyogva. Rosszkedvű volt, unott, zilált, mint aki belefáradt életünk zűrzavarába… Panaszkodott is, hogy milyen rossz a helyzet odakinn a harctereken, – s mi a vége?

– Majd még elveszítjük azt a három kalarábét is, amit szereztünk – mondta nyűgösen. – No, mit akar? – fordult felém.

Én azt mondtam, hogy azért jöttem, szívességre kérem őt. Mi elmennénk most Bécsből – megbeszélésünk szerint, – azt hiszem, rá tudnám most venni Károlyt, hogy a környéken vegyen lakást…

– És Ön, Zsigmond úr – hiszen Walterhez is oly szíves volt annak idején, – a katonaság dolgát elintézte néki kérésemre…

– No de későn jött – mondotta csendesen.

– Már későn jöttem volna?

– Persze.

– Mért?

– Ah, nem, – mondá, – hát meg kell védeni a hazát is, vagy mit gondol? Ha ilyen derék huszárok is itt maradnak, mi lesz akkor a hazából? – Ez még szélhámosság egyelőre, – gondoltam, – nyugodtan megvárom, amíg majd előáll a valóságos mondanivalóival, és addig kitöltöm az időhézagot…

– Ön azt hiszi, hogy kiküldik a frontra? – kérdezem.

– Hát hova? – kérdezi.

– És mikor küldenék?

– Talán már holnap délután…

– Ej, mit beszél, hát honnan veszi ezt?

– Hát tudom én, hogy mikor küldik? Mért nem kérdezte meg ezt a katonától, aki itt ült most? Nem látta őt? Egy kövér ember…

– Az egy katona?

– No persze, persze – mondta még. Majd megváltozott hirtelen. Az arca pillanatok alatt csodálatosképpen megenyhült. Hogy jó kis ötlete támadt-e üzleteit illetőleg, nem tudom, tény az, hogy beszédes lett, meglepően szelíd s olyan nyájas, szinte lekötelező volt minden mozdulata…

– Kedves gyermekem, én nem tudok most segíteni – mondta, s most egyszerre hibátlan és tiszta németséggel. – Fáradt is vagyok. Én sokat dolgozom. Nem mondom, ha most mindent megpróbálnék újra, valamire mennénk biztosan, de nem bírok. Én beteg is vagyok.

– És mi baja?

– A májam, tudom is én, hagyjuk ezt. Egyszóval: én már túl sokat vesződtem másokért. A feleségem egész rokonságát megmentettem, kitartottam, megint megmentettem… S nem is vagyok én oly hatalmasság, – tudja mit! Legyintett.

– Nem? – kérdeztem csodálkozva.

– Fáradt vagyok Pessele, – folytatta, – visszahúzódunk kicsit. Most nézzen ide – mondta, – látja ezt a tárcát? Váltókkal van teli, rendőrségi tiszteké. Mert le kell kötelezni őket. És minek? A rokonságnak. Azok magyarok, s feljönnek ide, csinálnak itt mindenfélét, azt hiszik, hogy Bécsben akármit lehet. De mit meséljek annyit? Az az illető, mármint a barátunk, az nagyon rokonszenves nékem, biztosítom Pessele… S hogy magát kedvelem, azt tudja is talán…

– De drága Zsigmond úr, ha csakugyan egy kicsit rokonszenves vagyok Önnek – kezdtem el, de megakadtam. Sírni kezdtem szégyenszemre. – Olyan szerencsétlen vagyok, Zsigmond úr – zokogtam. – Nékem senkim sincsen. – Hallgatott.

– No várjon – mondta, – előbb intézzük el ezt. Hát mért sír, mondja csak.

– Oh, nem csak azért, annyi szégyen…

– Mi a szégyen? – Hogy, hogy nem, az aranytárcát említettem, az is milyen szégyenemre van, hogy elfogadtam tőle. Nagyot nevetett.

– No látja – mondta…

– Ejnye – mondta nagyon szelíden. – Ez nincsen így! Hát szép ez, Pessele? Hogy szemembe tud ilyet mondani, hogy nincsen senkije. Most mondja: engem barátjának néz maga? – Igen. – Nézzen csak fel reám. No látja. Másodszor pedig: hogy képes idejönni hozzám, és itt sír nekem egy más miatt? Hát való ez? Egy ilyen finom lánynak hogy szabad az ilyet tenni? Nékem nincsen szívem, azt hiszi? – Ámulva néztem rá…

– Hát maga talán… – akartam most feltenni a kérdést, mégis elhallgattam. Ő se szólt. Oly szomorún mosolygott rám és nagyon melegen. Hát lehet az, hogy komolyan gondolt reám? Ezt hogy higgyem? És mindez kitelik egy Danielitől?

– Most menjen szépen haza – mondta. S amit csak lehet: meg fogjuk tenni, megígérem Önnek…

– Nem szabad most haragudni reám semmiért… – s a kezét szorongattam.

– Menjen szépen, dolgom van most, Pessele… De várjon csak, – jutott eszébe. – Feleségem nincsen jól most, fejfájásokról panaszkodik…

– Mert fáj a szíve, úgy mint nékem – tudtam volna válaszolni néki…

– Mit gondol? Nem látogatná meg?

– De, szívesen! Majd felmegyek, biztosan felmegyek – kezdtem el lelkendezni, aztán alábbhagyott szerencsémre ez a lobogás, bár még az utcán is potyogtak könnyeim. Hogy honnan adódik most ez az örök meghatottság, hirtelen támadó izgalom? A félelem teszi? Úgy fájt a szívem érte is, e szegény öregemberért. Megtört az életereje, ez volt a benyomásom róla s most is, hogy ezt írom, úgy érzem, hogy nem él már soká.

 

*

 

Csak gyorsan néhány szót… Vérmérgezése van, – hogy ezt is milyen egyszerűen leírom ide. Az autót, amit kapott, már egy hete maga tisztogatja, nincsen pénzünk embert tartani, s a drótkefével megsértette egyik ujját. Nem törődött véle, ám az ujja megdagadt, és ő még akkor sem mutatta meg nekem – mint utóbb kiderült, egy kicsit szopogatta, – majd hogy egyre fájt is, nem is, vett egy citromot, kivájta s beledugta ujját… s reggel már a hónaljáig vörös volt a karja, láza volt.

– Hát hogy tud ilyet tenni? – bámultam reá. És alig tudtam megmozdulni, mintha engem is megbénítana már e lomhaság.

– Én már csak ilyen vagyok! Legfeljebb nem megyünk ki a frontra… – s nevetett.

– De édes Istenem! – s ott állottam a szoba közepén egy férfinadrággal kezemben… Töltött káposztával gyógyítja a gyomrát, citromokat tesz egy sebre… Végre felöltöztettem nagy nehezen… Úgy ült ott aztán: nagyon hallgatott – s a kocsiban is, – engedelmes lett, mint egy gyerek.

De mit csináljak véle? Nagy baj ez, most érzem csak. Azt mondani, hogy én ilyen vagyok és mindig ugyanezt: az nagy hiba. Hogy valaki oly biztos legyen a dolgában s mindenkor az, hogy arra hivatkozzék, támaszkodjék folyton, hogy ő valamilyen már… hisz akkor nincs tovább, az ember megállana… Orvosnő a szeretője, ő meg citromokkal próbálkozik, szerencse, hogy nem tett rá az istállóból valamit.

Egyszóval felvágták az ujját, – semmi jóval sem biztatnak, – s még az éjjel másodszor felvágták, mi lesz most? Úgy futkosok már, mint az eszelős. Felhívtam kastélyukat telefonon, jött a grófné, – otthon van már, – ez is furcsa nő. Megjött és kezdett bizonykodni, hogy a fia meg fog halni, – igenis, ő tudja, – nem marad meg. Ezenközben sápadt volt és reszketett.

– Hagyjon leülni! – mondta szinte dühösen.

– Hát grófné, azt hiszi, hogy én vagyok az oka, – kezdtem most már rimánkodni néki.

– Nem tudom – mondotta tompán. – Menjen ki! – förmedt reám. De öt perc múlva csengetett és kéretett, hogy jöjjek be. Hát bementem.

– Az élet furcsa ám – emelte fel az ujját. – Volt egy cousine-ja neki, – s most képzeljem csak el, az ember nem hinné, hogy mennyi különösség lehetséges, itt Bécs város kellős közepén egy ló harapta meg a járda széliről. – És belehalt! – kiáltott rám – és ifjú anya volt, másállapotban volt!

– De grófné, – esedeztem hozzá, – a jó Isten áldja meg, hát mi célt szolgál ezzel, hogyha meg is rémít, önmagát is rémítgeti folyton…

– Felviszi-e Berlinbe? – fordult felém.

– Fel én, nem oda, bárhova…

– Akkor ma éjjel megy vele – parancsolt rám. És mindjárt rendelkezett is: felhívta egyik ismerősét telefonon, majd a menetjegyirodát kérte, mentőautót rendelt…

– Itt a pénz, – mondotta s leoldott nyakából egy kis szarvasbőrtasakot, – ezt az inge alatt tartja mindig, mondta.

– Mit gondol, hogy levágják a karját? – nézett fel rám. – Azt én nem bánom – mondotta keményen…

– Van egy barátom Berlinben, majd ahhoz elmennek, – azt én még lánykoromból ismerem, – egy nagy sebész! – én nem is írok néki, – felviszi és azt mondja, hogy ez az én fiam!

De aztán mégis leült írni, szegény keze reszketett. Majd ideadta nékem, olvasnám el, amit írt, ő nem jól lát s nem írt-e mégis szamárságokat? A levél így kezdődött:

„Kedves Fritz, most én fordulok magához, a fiam nagybeteg…” Nem tudtam tovább olvasni, a betűk szétfolytak előttem, s mégis azt mondtam rá: elolvastam, minden rendben van.

– Egész jó lány maga! – mondotta nékem s rámnézett… vagyis hát megdicsért: a maga módja szerint, már ahogy a szeretőket szokás megdicsérni, hogyha megérdemlik, – nem haragszom én ezért sem, – érzéketlen vagyok teljesen…

Majd zordon arccal motoszkált a lakásban, – bizonyos szivarokat keresett, – majd kinyitotta még az ezüstös fiókot is, hogy minden megvan-e? Oly furcsa lény! Ugyanőt imádkozni láttam, alig néhány perccel később, ott térdelt a hálószobában a kisoltár előtt.

Hát ilyet nem tudok már, térdepelni… Oly arcot sem látok magam előtt, mely irgalmas volna… Bárha hiszem, hogy van irgalom. Ha bennem van, hát abban is van, ami által lettem, ami létrehozott, – így gondolom, hiszen könnyeimet éppúgy ajándékba kaptam tőle – s mennyi könnyet? Ma is képes vagyok átsírni egy egész éjszakát.

S most mindezt leírom… mert erősebb e régi szokás nálam. Fél négy van már… Erős láza volt az imént. Kijöttem most egy kicsit az egyik tanársegéd szobájába, oly kedves volt, ideadta kulcsát még az este. Reggel utazunk Berlinbe. Holtfáradt vagyok.

 

*

 

Csakugyan csodadoktor ez. Oly hatalmas és tömör, mint a szikla, s majd mindig nevet. – Ha-ha! – mondja, – hát azt hitték, hogy itt kell vágni? – s szívéből kacag. – Nem jó ez – ismételi s kineveti őket újra. – Most egy kicsit jobb talán – folytatja, s kineveti önmagát. Tán valamelyest Georgra is emlékeztet, illetve eszményi portréjára: úgy gondolom, ha már fejelágya benőtt volna szegény Györgynek, az a gyanúm azonban, hogy ez már sose lesz meg nála…

Károlynak viszont borús az arca, nagyon komoly lett őkelme, nagyon tűri szegény minden kínzatását, hallgat, – meg is illetődött tán az orvostudománytól, látom rajta, – mégse hitte volna ő, hogy az ily nagy dolog…

De még a tekintélyem is megnőtt szemében, amióta ez a jó ember oly kedvesen bánik velem. – Jöjjön csak, Frau Kolléga – mondja, mintha évek óta ismerősök volnánk, – segítsen csak! – mondja. Sokkal kedvesebb irántam, mint a saját régi rabszolgáival, s ez kínos volt, míg meg nem nyugtattak: hogy eszembe se jusson ezen sokat töprenkedni, – ez a módja néki, – egyrészről az új arcokat maga körül jobban kedveli, másrészt és csodálatosképp a műkedvelőket is, akik régen itt görnyednek, azok nem számítanak…

Hát furcsa ember ez is… tény azonban s ez a fő, hogy Károly jobban van. Úgy vette vaskos két kezébe, mint egy zsákot, kíméletlenül. Elkezdte gyömöszölni – még ilyet se láttam, – kifirtatott minden kis csomót a karján… – Ha-ha – kiáltott, hogyha felfedezett valamit. De nemcsak ott, az egész testén úgyszólván… és mint a zenész, hallgatózva figyelt, csodálatos erőfeszítéssel, finomak az ujjhegyei… – No fáj? – kérdezte, s mélyen elmerülve felfigyelt reá.

– Ez ám az orvos! – gondoltam, és majdnem sírni kezdtem ezen is. Oly ideggyengeségben szenvedek most… S elöntött a hála megint, – mért is fáj nekem mindig a szeretet…

Egy kicsit persze bolond ez is, ahogy minden jóravaló ember az…

– Mit csinál a Frau Gräfin? – kérdi gúnyosan. Hogy mért oly gúnyos, valahányszor róla van szó, nem tudom. Ő sokkal fiatalabb, mint a Gräfin, úgy látszik, hogy füllentett a Gräfin, nem is lánykorából ismeri…

– A lába rendben van már teljesen? – kérdezi tőlem. Mondom: rendben van, és nem tudom, mire válaszoltam, – tán a lába volt beteg? – de muszáj úgy tennem, hogy mindent tudok róla, kiderült ugyanis, hogy azt írta levelében rólam, hogy én régi, igen kedves barátnője vagyok… s voltaképpen ő nevelt fel engem… (érthetetlen lélek ez!) Naponta telefonál, most már én is hazudtam, azt mondtam néki ma, hogy Károly láztalan, s hogy már pipázik… – Akkor rendben van – felelte… s szigorú lett rögtön: hogy ő azt izeni néki, nehogy majd itt disznóságokat csináljon, mindenféle lebujokban… maradjon csak ülve… s meg is mondta szépen be a telefonba, melyik testrészén lesz ajánlatos ülnie. Ő ismeri a fiát! Nekem pedig megint ugyanazon kétes bókkal kedveskedett: – Jó lány maga – mondta, most már feleltem is erre: – Asszony vagyok – válaszoltam néki, hadd jöjjön kicsit zavarba… – Hogy-hogy asszony? – Úgy, ahogy mindenki más… majd megmutatom Önnek, grófné egy pár levelem, ha hazavezérel a sors: azokon mindenkor Nagyságos Asszony a címzés. Elhallgatott, megértette, már a sértődöttség torokhangján folytatta, de máris óvatosabban, – ez volt a célom, rendben van.

Még el is felejtettem a múlt hetek zavarában azt megírni róla, hogy mielőtt elutaztunk, egy kis csokrot nyújtott át nekem az indóházban: démutka volt s törökszekfű. – Démutkát, mint mondá, azért vett, mert szerencsét hoz, ő azt kipróbálta, – s törökszekfűt: mert azt viszont megfigyelte még a szanatóriumban, hogy mennyire kedvelem… Hát így vagyunk: hogy félig barátság és félig kifogás a dolgunk mindenekkel, lelked nyugságát nem lelheted meg senkiben. Alig hogy rátámaszkodnál, az ingani kezd, mi tehát a sorsod? Hogy így, izgalom, harag és meghatottság között bukdácsolva vándorolj, és nyugtodat seholse leld… És aztán elnémulsz.

– Mert nem egyformák ám az emberek! – mondotta nékem egyszer Danieli, ez a szegény, árva bölcs… s most érzem csak, hogy mennyi minden rejlik egy-egy ilyen szó mögött, – a teljét érzem… Károly is mily különös, – őt meg nem ismerhetem soha, és ha ezer évig élnénk együtt, akkor sem: levágták egyik ujja-percét… napbarnított szép kezén – s ő nevetett, mit bánja ő? – s az anyja is… úgy veszik ők ezt… – Oda se neki! – felelte telefonon, mikor jelentettem néki. – No és rendesen viselkedik? – kérdezte. Ez a fontosabb. Majd aziránt is érdeklődött, nem volna-e jó, ha finomabb párnákat szereznék a feje alá, – pénzzel ne törődjem… Oh, én Istenem.

Oly fáradt vagyok, s már az érzéseim is azok. Itt csodaszámba megyek, – botránkoztatom a kisdedeket, – tudom, lám egy doktornő és festi magát, csinos is… s egy lovaskapitánnyal érkezett, – ej, ej, bizony, – a helyzetem egy kicsit kényes… Persze, hallgatok, és Károly is a levél szellemében emleget, hogy anyja megbízottja volnék, én vagyok az egyetlen, akire rábízhatta kisfiát és nevet… (Ez a nevetés sok mindenen segíti át.) De mindez hagyján, – hiszen nem is épp a tények, egész mivoltom, a vérem, lényem az, amely felháborítja, keseríti őket, azt hiszem.

Mert itt a doktorkisasszonyok pápaszemesek, még egyelőre ott tartunk, hogy ez még hozzátartozik. És tésztások – egy kicsit ragacsosak is e furcsa mürmidonok, harcos hangyák, minek is nevezzem őket? – újabb walkürök talán, akik a tudományosság megmeredt bűvöltjei, s meg is védik azt és minden frivolság elől… hogy hogy vetkőznek le egy férfi előtt, nem tudom.

– Szereti Ön a festészetet? – kérdi tőlem egyikük. Most mit feleljek néki? Túl nagy kérdés. Szeretem-e fenn a csillagos eget? Vagy Ázsiát? Mert ő nem kedveli. – Ön nem? – kérdezem tőle nyájasan, szokásom szerint belenevetvén az arcocskájába… – Nem, nem – feleli zordonan… a festészetet nem, ő csak a fotográfiákat kedveli… – Hát mit csináljak vélök?

– Fejlődik az Ön egyénisége? – kérdezte egy másik nem kevésbé szigorún. – Én nem tudom, kisasszony, megvallom, hogy nem tudom. Az enyém fejlődik – büszkélkedett. És mérges, elszánt diákocskák vannak… Istenem, egy csekély ünnepélyesség vagy szertartásosság után most úgy sóhajtok… – most látom, hogy kedvelem a benne rejlő pompát. Tán azért is, mert az fényét visszasugározza rám… (Palástban vagyok, megdobban a szívem tőle – koturnus a lábamon – el kezdet tehát fennen énekelni…)

Mondom: furcsaság lehetek nékik. – Tegnap, hogy egy kis sétát engedtem meg magamnak, két kollégakisasszony mellett haladtam el, és ezek rólam beszélgettek éppen, – kiderült.

– Oly édesek a szemei – kiáltott lelkesedve egyikük. Füleltem: ej, de kedves, kiről beszél ez ily lelkesen?

– De festi magát – kiáltott a másik és megállt. – Ha mondom, minden porcikája festve van… – Én ekkor értem oda, köszöntem, s ők elpirultak… s zavarában így szólt egyikük:

– Most Önről beszéltünk! – vágta ki jellemesen. – Ej, ez kedves, ez az őszinteség.

– Semmi baj! – mondottam barátságosan.

– Már megbocsásson, Ön oly különös! – folytatta ugyanaz. – De orvos-e Ön csakugyan? – Hát elővettem bécsi diplomámat, – épp a hónom alatt vittem iratokkal, furcsa véletlenek folytán… be akarok ugyanis most járni egyik intézetbe…

Megnézték… és nem szóltak, oly némák lettek…

– Festem magam, igazuk van – mondtam nékik. Akarná tán tudni, hogy csinálom? Megtanítom szívesen…

– Ah, Isten ments – felelte ugyanő, a zordonabb és most már ellenségesen. A másik – okosabbja – mosolyogva hallgatott. – Ennek már volna kedve – gondoltam… és belekaroltam. Hát sétáljunk kicsit…

– Ez most salátatermő hely! – állt meg az első, s rámutatott egy kis földdarabra. Mert a kórház kertjét jártuk éppen körül… – Itt most nincs virág – folytatta s nagyon csóválgatta bús fejét.

– Salátatermő hely? – kérdeztem s el is szomorodtam mindjárt. – Ó, te kedves Isten, hát így osztályoznak ezek mindent pontosan?

– Saláta? – bólintottam… s elköszöntem. – Sok a dolgom – mondtam. – Egy kis röntgent tanulok most…

– Egy kis röntgent? – kérdezték ők megvetőn.

– No mert hát kicsi vagyok – tudják? – mondtam, – nem fér sok belém… – Egyszóval: idegen világ vagyunk mi egymásnak, ezt azelőtt is tudtam, most még jobban érzem, s ennélfogva is: a várost nehezen szokom meg most. Pedig már voltam itt s hogy vágytam ide mindig, imádtam a németeket: ami megbízható, azt már jó előre németnek is lehet mondani, így gondolkodtam róluk… S ma is ezt gondolom, mégis csupa idegenség vesz körül…

Vagy csak a lelkem feszültsége teszi most? Dobog és ropog ez a város… Azt képzeltem el a múltkor: mi történnék, ha egy órjás csak egyheti álmot parancsolna rá… a Friedrich-Strassén mentem éppen végig… s elaludna ez az utca is, mi volna, ha most elengedné mindenki a gyeplőt, s gazdátlanul zakatolna annyi gép, s aztán megállana… ha annyi drótját, srófját nem igazgatná már senki, ablakot se tisztogatna, nem söpörnék el a port… mi mindent kell itt elvégezni avégből, hogy ez az órjás üzem tovább zakatoljon, – pontosan fusson be minden villamos – s a lakásokat rendben tartani… s a lelket óvni, testet, kalapomat… fehérneműim… És majd lerogytam ennyi súly alatt, mint akinek egy nagy hegyet muszáj most felemelnie…

És rossz idő is van, tán az is befolyásol, – folyton esik, s rosszul alszom. Lakásomon, mintha titkos nevetgélést hallanék hajnal felé, s ez oly kísérteti. S amikor reggel kinézek az ablakon, a messzeségben világító vörös fellegek az esőn túl… s a nagy eső ködében három útvonal kígyózik el szemem előtt, s oly végeláthatatlanul… Egy nyüzsgő világ tülköl rajtuk, jobbról viszont egy alacsony sárga épület nagy lomha görög háromszöge bámul rám, s alatta rézveretű konflisok a másvilágról, – hogy kerülnek ezek ide? S régimódi koldusok avatag kintornával? Ajtót nyitok: hát kinn énekelő vakok állanak a lépcsőházban vezető-kutyával, fejükön színes, hegyes kis sapka, olyanok, mint két világtalan kísértet… Igen alázatosan és énekelve kértek: vennék valamit… Itt sok a koldus, azoké az ének itt, s én szomorúan baktatok el annyi éneklő előtt.

S hogy elmegyek hazulról, mintha tenger nyelne el… az emberarcoké… és annyiféle embersors bámul rám, egy pillanatig csak, s eltűnik nyomtalan. Az örök hömpölygés az, ami fáraszt, elrémít, van úgy: már meg sem értem, mért is menetelnek, s ilyen szakadatlanul s ily végtelen menetben? S lassan örvényleni kezd az egész élet képe… Olybá tűnik már, hogy egy kiáltás, vagy egy csodálatos szín még felvetődik olykor a felettünk nyíló ég felé… és elmúlik. S ők menetelnek még tovább, e végtelen sok emberarc… De ők még meg is sokszorozzák, – még a kirakatok is bábukkal vannak telve, azok is jól megbámulnak, – ugyanúgy a fotográfusok oly nyájas vőlegényei… Hát nem elég a képmásod még, Istenem? Még szobrok is kellenek néked, fenn a házak frontján…

Oly fáradt vagyok. A vak, kinek kutyája sincs, azt érzem olykor: az vagyok. Itt nem vezetnek senkit kézenfogva, el is vesznék köztük egykettőre. – Hja, Berlin, az megemészt, – igy vigasztalnak némelyek, akiknek panaszkodom, mások viszont nékem panaszkodnak:

– Berlin – mondják, – ez a hálátlanság székvárosa, Ön is megtanulja hamar… Mégy egy prófétával is beszéltem itt, a kövek városában, így szólt: – Ön csodálkozik? ezeknek ki van vágva szívök és eszök. Lehet itt elmélyedni ennyi villamos között? S akik a vágóhidakon halálra rémült állatok húsát eszik? Mit vár Ön azoktól? Tán ihletet?

Mintha már ezer emberrel beszéltem volna, úgy érzem, és álmaimban rajzik mindez még tovább. Még Georgról is volt egy éber álmom – ezt is feljegyzem hamar, – hogy alva láttam őt egy kertben, hideg volt már kinn, s én nem takartam őt be… Továbbmentem… s hogy aztán e délutáni álmában ő meghűlt így, és meg is halt utóbb…

S álmomban végigsírtam ezt az éjszakát, – mintha csak most ébrednék rá, hogy mit művelt ő magával, – a lelkemet csak most, ily későn lépi át a félelem… – egy kissé hűdöttnek érzem azóta tagjaimat… s nagyon csodálkozom azon, hogy most itt vagyok.

 

*

 

Bezzeg most ragyog újra! Hogy a nők úgy rajzanak megint a szíve körül. Ilyet én még nem is láttam. Nem az űrben kerengő és távoli, – a gallérjára felvarrt s egész közel levő tiszti csillagoknak van ily nagy hatása… Oda pislogatnak, somolyognak tőlük, majdhogy odaragadnak a szemecskéik… itt a tiszteknek ugyanis nincsen csillagjuk (s az osztrákoknak van), hát le szeretnék szedni róluk, s nem az áruházi lányok, – úri kisasszonyok… Vagy talán még rokonszenves is e naivitás?

– No, Kracherl, csak nem haragszol – hajolt felém valamelyik éjszaka egy sétánkon. Mert mindenféle bohó nevezetem van megint… Jó kedve van és oly duhaj, mint annak idején… Nekem viszont oly néz már a szívem, – rémülök… Oh, gyűlölöm az életet!

– Mikor megyünk már haza? – kérdem tőle. – Azt akarod? – mondja. – Örülök, hogy itt lebzselhetek. – Őnéki kutyabaja, – mit gondolok, hiszen ujjonganom kellene, hogy néhány hetet így elténfereghet… (T. tanár úr jóvoltából, aki olyan szíves, ügyes, aki olyan kétes értelműen számolt be a betegségéről: ő vérszegény, a betegség úgy megviselte és a többi…) Írtam hát az édesanyjának egy levelet, amelyben könyörögve kértem: próbálna meg mégis valamit, hogy Károlyt egyelőre olyan helyre tegyék, ahova majd én is elkísérhetem és vele lehetnék… De el is határoztam véglegesen, hogyha bármi lesz is, én itt nem maradok még tovább. Öt hete már, hogy itt vagyunk, s oly kegyetlen hideg a tél is, s ők amellett szimpla-ablakokkal beérik, – nem értem ezt! Behúz a hidegség, a fagy, úgy érzem, mindenütt, hogy vékony fonalon süvít be… Dermedt vagyok szinte. S nincsen kályha sehol, hogy egy kicsit odaülnék dideregni, – úgy megátkoztam a gőzfűtést…

Ma láttam ácsorogni egy szegény kis lompos lányt az utcán, élő csirkét tartott keblén, s mint a karmantyúba dugta ujjait a csirke szárnya alá… Tél van, kemény tél és mindenképpen, szomorúak az emberek… Már nem a tagjaim, az egész életem is csupa fagy…

Hogy megcsal mindenfelé, mások veszik őt el tőlem, – nem bánom… te tudod, Istenem. De sok ez nékem együttvéve… csömör ez már, olyan csömör bennem, túl sok nékem ennyi szerelem. Ahova lépek: szűkölés hallik a hús után és áhítozás mindenütt, oly epekedők még a kirakatok fantomjai is: a női bábuk ott húzzák fel harisnyáikat a szemed előtt s rád bámulnak, vajon mit szólsz ehhez? Mozikból ordít a csók… s a színházakban selyem susogása szédít, – kapualjakban és parkok mélyeiből pedig sűrű suttogás fogad… És lám, hisz én is ezt teszem, hogy suttogok és csókolózom, megmentem, ami e forgatagban osztályrészemül jutott, és eliramlok véle, mint a rókák. Úgy felhorkanok az utcán néha, szinte megráz már az undor, alig tudok tovább vánszorogni… Rosszul esik oly helyt ebédelnem, ahol tudom, hogy százezren élvezik most ugyanazt a fogást, amit én… efféle aljas érzés fojtogat most mindenütt…

És rengeteget járok-kelek. Ma megálltam véletlenül egyik virágárus-kirakat előtt. Egy bodroshajú kis lotyó rendezte benn a virágokat s fitogtatta magát. S még e kétes ízű kirakati méz kis illatára is megálltak férfiak. És megbámulták, jelet váltottak vele és nem is egy, de hárman is egyszerre – szegény, vézna fickók, – mert férfiból épebb példány alig akad most Berlinben, elnyelte már mind a háború… és ő, a kócos, szemük közé nevetett, nyíltan, merészen… oly merészen, mint a forradalom, szinte lobogott a gyűlölettől s forróságtól, ő már mindeneket megvet… megállottam én is. Milyen nyomorokat élt már át, az Isten tudja! S még egy virág is volt ott mellette, csodás ragyogású! Mint egy mély álom: az odaadás álma, s éppen e kis szegény mellett, – furcsa együttes!

A mozdulatlansággá merevedett női epekedés volt e virág, – csupa bujaság, keleti dús növény, a kelyhét úgy kitárta, majdnem megszakadt belé… hogy szinte remegett a vad kínálkozástól… körülötte cirmos, fürtös szegfűk, könnyelműek, könnyedek… hogy csupa tűznek, láznak vagy kegyetlen, kevély ledérségnek tűnik nékem már e nagy világ. Hogy olykor már-már ünnepélyes látomások állnak elém, – egy hatalmas, szükségszerű pusztulásnak képe kísért: lángban álló oszlopokat látok, melyek lassan elhamvadnak, amforákat, amelyeknek nincs már olaja…

És onnan még a kórbonctanra mentem, s láttam egy pár szegény halottat is, lábuk ujján névjegyük, zsineg a lábuk mellett… Istenem, fáradt vagyok.

Ő most két lánynak udvarol egyszerre… nemhogy udvarol, – de ne firtassuk ezt. Az egyiknek olívzöld bőre van, egy zsidó nő, a haja kócos ennek is, akár a virágáruslánynak, kócosabb, az egész jelenség oly zilált, mint a tengerek növénye vagy moszat… S a másik, mint a tenger maga – csupa kékség, – szemeitől úgy világol egész lénye, mint a tengerek. S oly édes, andalító hangja van… S ez baj bizony, mert nem is éppen ostoba… Ez többet ér, mint én, úgy érzem… – bár a többivel nem is törődnék… Ő azonban ábrándos és karcsú, s úgy tudom, hogy tiszta volt…

Mert mindenről tudok, ha nem is szavakból, – vannak ám illetlen kis jeladások is, vagy nevetések… S ő bizony nevet, ha róluk van szó… s majdnem egyformán, akárkiről e kedveskék közül, és ez is felizgat… A cinkosának hozott tán ide? Akár egy jó és elnéző mamácska, – most is ez a szerepem. Hát átok rajtam ez? – Te most az anyuskám vagy, – mondja maga is és átölel… – No és a többi? – kérdezem. – A többi? – mondja gúnyosan vagy megvetőn… S ez frivol is, mert szívtelen meg illetlen is… Eszembe jutott különben valami, amit tán elfeledtem megírni e lapokon. A művész nejét ugyanis, az énektanár szegény feleségét egyszer mégis felkerestem Bécsben. S akkor többet mondott dicső istensége ragyogása felől: mert e földi nap azt is közölte véle mindig, kire süt? És bizony megesett az is, hogy némely téli havas délután ő maga segítette urát kocsiba, és tudta, hova megy, – ők megbeszélték jó előre! Nem itt tartok már én magam is? Én azt hiszem.

E hullámzó kis karcsúság még meg is szólalt. (Egy pensióban lakunk ugyanis.) – Ich liebe Ihn so sehr… – mondotta nékem az én emberemről, s arcocskája úgy kigyúlt. Ezt megsokalltam.

– Katolikus Ön, kisasszony? – kérdezem. Ő az. – Hát vallja ezt meg gyóntatójának és ne nekem – mondottam néki.

Unom már a hangom is. Tán inkább harmadik személyben kéne írnom ezt a naplót, mintha nem is magamról beszélnék… El is hagyom én az írást nemsokára, túl nagy teher nékem már így folyton szemlét tartanom… és oly kínos dolgok is vannak. Tegnap bizony rá is ütöttem a kezére, mikor meg akart simogatni. Erőszakos lett… – Mily nevetséges – mondtam, – revolverrel kényszeríti ki a vonzalmakat? – Nem szeret? – kérdezte. – Nem szeretném, hogyha válaszomat is most ki akarná kényszeríteni… Menjünk haza – mondottam utóbb keserűn. – Hát jó! – csapott az asztalra… és elborult az arca. S mérges volt még este is.

Vagyis hát rossz a hangulat közöttünk, hol van már a boldog, szellős összevisszaság, amelyben olyan üde volt az életünk… most piszkos zűrzavar vesz körül újra – zúg a fejem tőle, – s még egyetlen vigaszom talán, ha néha mosolyán el-eltűnődöm, gyermekmosolygásán, amely minden romlottsága felett ártatlanul libeg el, – oly csodás ez, hogy azt kell hinnem: rossz tapasztalata nem sokat ront rajta… – lelke legmélyéig nem engedi talán behatolni, ami rossz vagy fájdalom… hisz úgy megy el a koldusok előtt is, érzéketlenül… Hisz értem ezt, akik mindig hintóban ültek, meg voltak kímélve még a koldusoktól is…

S ha már itt tartok, azt is leírom, hogy egy kis koldus szólított meg nemrég egyik körúton – sokáig ment mellettem s nem szólt semmit, – pöttöm kis gyerek… majd némán hozzányúlt a karomhoz. Megálltam. Rámnyitotta csodás, órjás, szilvakék szemét, hogy úgy éreztem, mintha rámnyitnák a kéklő egeket… a pofácskája csupa maszat, rámnéz: – Az én apám meghalt már – mondotta. Semmi mást. S a hangja oly komoly! Mögötte egy szegény s ugyancsak néma asszonyság pólyás babával, s egyik vállán felírás, hogy hadiözvegy ő…

S mit kell még feljegyeznem? Hogy Brigitta írt. Ő mályvaszín selyemruhát kapott a mamuskájától, és Marianne is megkerült… továbbá helyemet is betöltötték véglegesen: az az epés, cvikkeres kolléga lett az utódom, akit én magam küldtem nékik… Walter most már utóiratot sem ír. Nem hív, nem érdeklődik…

S ezzel végzem is a mai penzumot. Ó, kényszerem, hogy mindezt fel kell hordanom, e szemétből és érzelemből felhalmozott hegyeket. Ma ünnepem van különben is, – anyám halálának napja ez. – Én régi szokásom szerint egy kicsit zongoráztam néki – van a szobámban egy pianino, – már amit tudok, a Barcarolát, oh, szegény, ő hogy szerette volna, ha én művésznő leszek… mit kínozott! Az élet minden erejével akarta, hát zongoráztam néki most – mert úgy gondolom: ezzel én a lelkét ringatom, – s megint a szoba sötét sarka felé bámultam, hogy ott van ő… Most közelebb lépett talán a sötét, másik közegekből. Rossz voltam én hozzá, most tudom. Ő elment apámtól és én vele… De mit idézem vissza mindezt? Ha megláttam apámat, a szívem majd kiszakadt érte… s visszakéreződtem aztán hozzá, megvallottam néki olthatatlan vágyódásom, – hogy tudtam ezt tenni? S ő elengedett…

Még magánosabb lett. Az élet bizony álom, s napjaink is álomképek abban. Hogy elmúlt, hogy eltűnt mindaz, ami történ? Hova tűnt vajon, vagy melyik raktár őrzi zenegyakorlataim s az esti tévelygéseket: a sötétülő utcán való alkonyati hazatérésem a zenedéből? S hova tűnt a kopár zenedei szoba is és annak mozgó árnyai a falakon – a tanár mindig fáradt ülő alakja, hogy majdnem bóbiskoltunk mind a ketten… – S hogy is voltam képes olyannyira átaludni anyám szegénységét… – milyen mélyen alszik némely gyermek lelke! No, de így van ez! A napok mindegyike estével végződik, és hogy aznap mi minden történt veled, hogy jó-e, rossz-e? Mindegy is talán, ha este van… Mert amit átéltél, az úgyis, mint a ködszövődmény, este oszladozni kezd… a múló képek űzik egymást, s így az életed – tehát az ifjúságod is, – akár a kölcsönpénz vagy megízlelni kapott étel, mint a gyorsvonat elfutó tája tűnik el előled, s azt sem tudod végül, igaz volt-e mindaz, ami megtörtént veled.

Hisz alvajáró volt anyám, oly erőszakos alvajáró, aki azt hiszi, hogy ismeri a rá váró utat, az életet, és kormányozni akart mindenáron, én pedig: szelíd kis alvajáró voltam, mindennel beértem, mindent elfogadtam, hiszen én sem ismertem az életet.

És így hát ketten üldögéltünk együtt, mint a delejező tán a porontyával, nekem mindig ünnepnapok járnak eszemben, ha életemnek e szakára visszagondolok. S főképpen téli ünnepek, amikor köd ereszkedett a Duna fölé: lenn fénylett a víz, és fenn izzott a köd. Hűvös és nyirkos volt az életünk ilyenkor, – mozdulatlanság vett körül minket… Legfeljebb, ha újságokat kiáltottak lenn az utcán. Megborzongtunk mind a ketten, s nagynehezen kászolódtunk fel az uzsonnától… addigaddig, míg le kellett ülnöm zongorázni. Anyám leült már a szoba sarkába és várt. Úgy látszik azonban, hogy akkor is már határozatlan vonzalmak, szenvedélyek kezdtek ébredezni bennem, sokat néztem ki az ablakon és sóhajtgattam is… mi nem sokat beszéltünk. Zongoráztam néki s így lett este. Nem gyújtottunk lámpát, elnémult a dal… s a hold is felkelt már talán, mi tovább hallgattunk, nyilván, mert már a zene hatásától el is távolodtak lelkeink egymástól, már az erőszakos kapcsolaton úrrá lett egy még nagyobb hatalmasság: a legmélyebb magány, – vagy már én akkor meg is feledkeztem róla teljesen? S a szabad csatangolást kezdtem el, átadván magam, ki tudja, mi mindenfélének, és titkos érzékű anyám ezt érezte és tudta? Hogy e sötét órákat hogy felhasználom magam számára, mint népesíti be azokat képzeletem hölgyekkel és főként urakkal? Hogy hajlongok most titkosan, – vagy táncot járok valahol… hát így romlottam el.

Négy esztendővel később aztán meghalt. Nagyon megnéztem őt ravatalán, hogy bevéssem emlékembe jól ismert, de soha még eléggé meg nem figyelt arcát. Már a világító szürke szemek bezárultak ugyan, ám a hatalmas fej, remek homlok s éles vonásai most még jobban uralkodni látszottak az oly üres szobán. Egyedül álltunk ott apámmal, – őnéki már nem volt senkije.

 

*

 

Most jobbkedvű vagyok, – de kezdjük előbb apróságainkkal, régi jó szokás szerint. Mert úgyis le kell írnom ezt előbb-utóbb, hogy egy alezredes, Károly barátja levitt katonáinak a frontra száz kis babát gumiból, – egy jótékony kedélyű férfi adományát. Apró gumiasszonyok ezek és persze aktok, rózsaszínűek… és tapintásra olyanok, akár a valóságos női test… Az adományozó egy gumigyáros, ő ezt nélkülöző katonáknak szánta… Nem is tudom már, hogy mit gondoljak. Csakugyan az általános téboly veszi kezdetét?

Mert azt is hallom ám, hogy egyes úrinők most jószívűek lettek, egyesek most ott állnak a kórházak körül, s ha jön egy megviselt, de nem épp csúnya katona, hát odalépnek, ajándékot adnak néki, s fel is ajánlkoznak mindjárt ajándékul ők maguk, de rögtön… s aztán Isten hozzád. Azt is hallom, hogy ez alkalmat kihasználandó, egyes gazdag, csúnya férfiak, még nyomorékok is, a katonák megviselt ruháit készpénzért megveszik, és elbicegnek ők is arrafelé, ahol ama jószívűek várakoznak… – Ej, mit akar Ön? – mondotta Károly erre. – Mit sopánkodik? A világ nem lett rosszabb, biztosítom, mindig ugyanez volt, ami most… és erről tanúskodhatnánk mindnyájan, férfiak. Mert mi baja vele? – mondotta, – ha most egy-egy szegény, nyomorék is asszonyokhoz jut? Ön rossznak tartja ezt? Én jónak tartom, tudja meg.

Hát ő is ilyen jószívű, míg én borzongok. Nem ismerem még az életet, úgy látszik, azt a mélyét, melyet ők, a férfiak oly sokszor megjártak, s amelytől ama kegyetlen és hideg nevetésük tanúskodik… Olyan járás-kelés támad bennem, riadt futkosás, ha ilyet hallok, – mert ez nem is állati, az állat tisztább ennél, – mint mondjak hát erről? Ez az emberi?

Ma elmentem sétálni: Lottchen elkísért, a kékellő kis tengerszem. Ma már csak az, nem tenger többé, mert már megnyilatkozott. Eközben kiderült: ő nem is tudta, mi a kapcsolatom Károllyal, ő ma is azt hiszi, hogy csakugyan az orvosa vagyok, s az édesanyja reám bízta őt, s én meg is hagytam őt e hitben, bár egy kissé elszégyelltem magam, lám, ez egyszer jót gondolnak felőled a jóhiszeműek, s épp akkor tévedésben vannak. Arcát néztem, – kedves arcát, igen kedves lány, – nem oly okos, mint képzelődtem róla, ám ha Károly netán elvenné őt feleségül… nem tudom, mit szólnék ehhez? Különben hisz eszes is, ezt rosszul írtam: világának egyik fele átgondoltabb, derült, másik fele csacska, mint mi mindnyájunké talán… S mindez egy elég megdöbbentő történetből derült ki, amelyet elmondott ugyan, s amelyet mégsem írhatok itt le, mert megesketett rá, hogy sem az égben, sem a földön nem mondom el senkinek, és nem is írom soha le. Ám annyit mégis feljegyzek, hogy nem volt lány már, s ennek örülök, hogy mért, az Isten tudja, – oly bolond az ember…

S most a fontosabbról. Éppen Lottchentől búcsúzom – este hét óra volt, s valami kis dolgom akadt még, – hát szembe jön az utcán T. tanár úr, aki Károlyt operálta, ama kitűnőség… (sokat írhatnék még róla, nagyon tisztelem), és mélyen emel kalapot, de meg is áll azonnal, s várakozik. – Engem vár, tanár úr? – kérdem tőle. Igen, engem, feltéve, ha megengedném, volnék oly szíves. Hát elbúcsúzom gyorsan Lottchentől, és odafordulok. – Hogy nem volnék-e olyan szíves, bocsássak meg néki, nem mennék-e be vele egy kávéházba? Ő most olyan fáradt. Egy betege meghalt ugyanis és az a gyanúja, hogy hibát követett el operáció közben, – ő az oka, nagyon kimerült. Megtelt a szívem szeretettel: kedvelem az olyan orvost, aki rosszul van egy betegért…

– Oh, nagyon szívesen – mondottam néki, mért ne tenném, tanár úr? Ej, még ezt se? – gondoltam magamban. Amire ő megállított: – Lám – mondotta, már ez is mily megkapó, hogy én ily készséges vagyok, és nyomban elmesélte, hogy ő egyszer nagyon fontos dolgokat akart egy hölgynek értésére adni, s ugyanerre kérte, ám a hölgy sipegni kezdett, hogy nyolc óra van, ő már ilyenkor otthon szokott lenni, ő a családjának ezzel tartozik…

– Hát elengedtem őt, hadd menjen – fejezte be T. – S a hölgy e fontos dolgaimat sosem tudta meg.

– Remélem, hogy most nem ily fontos dolgok miatt hívott engem is? – kérdeztem tőle, s nem tagadom, kissé kacéran néztem reá. Talán e gyors nyíltság is meglepett.

– De igen, éppoly fontos dolgok miatt – válaszolta ő.

– No, akkor nagyon sietek – nevettem ingerlően… (Ismerem a nevetésem: hogyha bugyborékol, akkor ingerel.) Bementünk hát egy kávéházba: ő egy robusztus, nagy alak, valóságos kőkolosszus… s én, – épp elég nevetségesek lehettünk együtt…

Igazán, akár egy égő ház, oly ziláltan kezdett el lángolni, és még csak itt, mi lelheti? Vagy olyannyira szívén van, hogy rosszul sikerült a műtét? S ő csakugyan ezzel kezdte:

– Látja – mondta, – még egynéhány ilyen műtét… s biz’ az ember meggebed belé…

Én vigasztalni kezdtem erre, hogy az ilyesmi oly természetes! Mindez magából a mesterségből következik, s minél nagyobb művésze az ilyen mesterségnek valaki, – mert annak tartom őt, művésznek… nagyon lelkesedtem érte, s egész nyíltan, tartózkodás nélkül, úgy, ahogy azt szívem is sugallta nékem…

– Lám, ez jólesik – mondotta ő is egész nyíltan. Nagyot sóhajtott és hátradőlt, és rágyújtott egy jó szivarra. Kellemes, jó pillanatok voltak ezek, mert a nyíltságéi… arca kicsit meg is nyugodott.

– Ön okos lány, kisasszony – emelte rám utóbb kimerült szemét.

– Oh, esküszöm, ez egyszer nem ragyogni vágytam – mondottam neki.

– Hát jó – mondotta, – annál jobb! – Mint aki most valamit végleg elhatározott. És vörös, nagy kezeit ropogtatva kezdett el beszélni…

– Ja, es fehlt die Freundin meiner Seele – mondta német pontossággal. Ez már kissé nyugtalanná tett. A felesége meghalt, – ő nagyon szerette ezt a lényt, bár gyermekük nem volt sosem, s már ez is fájdalom. De ő még nem öreg, – ő most lesz negyven éves… Egyre nyugtalanabb lettem. Végre felemelte rám a szemeit, és azok meggyötörtek voltak. Megsajnáltam. Azt a gyanút vagy félelmet fejezték ki: vajon rám bízhatja-e most mindazt, amit mondani szeretne? S úgy látszik, hogy arcom megnyugtatta őt…

Bocsássak meg, hogy így, ajtóstól ront reám, de hát ő már ilyen. – Elfoglalt ember vagyok – mondta. Nézzem őt meg jól, hisz ismerhetem is már valamelyest, nem akarnék-e a felesége lenni? Legyek olyan szíves, gondoljam ezt meg, mert jótéteményt gyakorolnék ezzel… Rábámultam.

Csodálatos hatása volt mindennek reám. Nemcsak, hogy nyugtalanságom azonnal engedett… Oly hálaérzet fogott el, hogy íme, végre-valahára feleségül is kér valaki… Az arcom, egész valóm szinte tűzbe borult tőle… Könnyek öntötték el szemeim. A kötelességérzet vágya, láza borított el szinte… S majdhogy elszóltam magam, már azt akartam felelni rá: jó, igen, én elmegyek, mert mi mást válaszolhatnék ily megtisztelő szóra? S attól félek, mindezt látta ő is rajtam, bárha nem szólt, hallgatott.

Én ezt feleltem néki:

– Ó, ez különös. Nem pillanatnyi ötlet ez, tanár úr? És ha nem találkozik most véletlen velem?

Hogy ne firtassuk ezt, mondotta. Az ily kérdéseket ama régi hölgy kedvelte, akiről már szólt nekem. Hogy mi lett volna, hogy lett volna másként? – ő az effélének nem barátja. Egyről biztosíthat: hogy ő sokat gondolkodott rólam…

– Milyen csodálatos mindez – mondtam.

– Ne szakítson félbe – kért. És kérőn tette össze nagy, vörös kezét. Hogy néki az a véleménye: minél jobban kiábrándult már az ember önmagából, annál többet érhet néki egy ily lélek…

– Hiszen nem is ismer még, tanár úr…

– Ismerem.

– No jó, hát mondjuk. De én másé vagyok – feleltem. (Még magamban sem azt mondtam, hogy mást szeretek, magamnak is meglepő volt…)

Ő ezt képzeli, mondotta kedvesen. – Hát persze,– mondta, – ilyen kedves lénynek muszáj is szeretni valakit. De felesége vagyok-e az illetőnek?

– Nem vagyok.

– No látja, szóval nem a felesége, állapítá meg, bár voltaképp ez egyre megy, és én azáltal, amit mondtam, nem hogy estem volna szemében, de sőt, ha lehet, emelkedtem általa, – ő erről biztosít…

– Mert csodálom a hűségét s e nagy nyugalmat – mondta. Rendkívüli tanár vagyok egyelőre – fordított a szón s a helyzeten, – nem rossz az egyetemen sem, még ezt is közlöm Önnel, mert ez fontos… És hogy lássa, milyen nagyrabecsüléssel vagyok Ön iránt, most arra kérem, ne feleljen nékem egyelőre semmit… menjen szépen haza, menjen akár Bécsbe vissza, gondolkozzék, három hónap elég lesz talán, az egyik munkám is elkészül addig, már az anyag együtt lesz akkorra biztosan, – s ha igen, akkor Ön már segíteni fog nekem az anyag rendszerezésénél… Nem volna kedve?

– Munkához nekem mindenkor nagy a kedvem – válaszoltam néki…

– Egyelőre ahhoz, lám. S most ennyi elég is nekem. Rossz ember nem vagyok, ezt megmondom. Én nagyon ajánlanám magam Önnek. S ha egyetlenegy szót fog csak válaszolni, nyílt lapon is lehet – tette hozzá, – annyit írjon, rendben van, vagy nincsen rendben, az is elég… Olyan ember vagyok, megígérhetem, hogy bele fogok törődni, amit a sors majd juttat nékem…

S most én nem szeretnék ugyanoly hibába esni, mint szegény anyám… (őrá most megint többet gondolok…), – tizenöt-húsz év multán is idézte még, amit az udvarlói mondtak néki, s szóról szóra: henye bókjaikat, hogy ő milyen okos, művelt… szegény nagyon elhitte a szépeket, amiket könnyed ihletükben udvarlói találtak ki néki… Mégis most feljegyzem más okokból, amit mondott: hogy a női okosság az, amit ő a nőkben kedvel: ő a szervezetben rejlő értelemnek híve… s hogy ezt látja bennem is… Az ilyen kedves okosság – ahogy nevezte – náluk ritkaság, a német nőknek nem sajátja… őt mindenkor kifárasztja bölcsességük.

S mit írhatok ennyiféle benyomásról ily hamar? Még most is zavart vagyok, össze-vissza cseng és bong bennem e mindenféle… kicsit túl sok nékem az is, hogy így megdicsértek… bánt egy kissé. Minek így dicsérni? S hogy segítsek néki, – minek ez a kérelem? – e megegyezés jó előre, hiszen segítenék úgyis egész életemmel, mire való különben az életem? Úgy érzem, túlságosan kimódolta mindezt… túl nyugalmas nékem ez a rend, amelybe beosztottak biztos kézzel!

Nem tudom. Még hagyjuk érni benyomásainkat, azt hiszem. S hogy Károly most oly keveset számít ez ügyben – fájlalom és csodálom is, – nem csodálom. Berlin nagyon ártott néki bennem… hűvösebben tekintem őt. Ha most felesége volnék, szívesen viselném talán ezt is, még a hűtlenségét is… – azt gondolnám talán, hogy ez a dolgok rendje – no de így? – Hisz elhagy nemsokára… szinte sürgetem is már, oly különös az élet! Összevisszaság ez! Akit szívesen szeretnék halálomig, azt lám, nem lehet, aki meg engem óhajt, – eh! Legfeljebb szembenézek hát a valósággal, s bármi következik is, én felkészülve fogadom… Egy bizonyos, hogy ez a kapcsolat Károllyal addig, amíg óhajtanám, nem fog tartani.

Én ezt feleltem néki: – Tanár úr, én hálás vagyok mindezért: e nyíltságért s e tisztességért. Miképp fogok felelni, még nem tudom, de szívesen fogok gondolni rá, amint szívesen gondolkodtam Önről eddig is… S még ezt is mondtam: – Valahányszor Önt munkája mellett láthattam, mindig szerettem is… – és kezet nyújtottam neki. Ő nem mindjárt engedte el, még jó sokáig szorongatta…

Hogy már ez, már ez is nagyon jólesik neki. S hogy ő mily jóhiszemű, efelől ő mindenképpen biztosít. És mért is ne lehetne elkérni egy másik ember mellől valakit? Ő sokat töprengett már ezen, egész éjszakákon át… S hogy nincsen benne semmi gonosz indulat, amikor ezt teszi, ő ennek bizonyságaképpen sok mindent hozhatna fel, csak annyit említ erről, hogy a gróf nem szabályszerűn jött ide, nem katonai hatóságok útján, s ebből bizony baj lehetett volna, ám ő mindent elrendezett néki, sőt még nagyobb szabadságra is ajánlotta őt, holott ez állapota szerint meg sem illeti…

Ez ismét sok volt nékem. Elbúcsúztunk aztán. Mennyivel hatalmasabbnak látszik ez az ember ott, a munkahelyén, csodálatos. Mint a tépett bagoly, amely napsütésbe megy, olyan e nagyság is, ha kikerül a forgatagba… s mihelyt lírája vagy szíve is szólalni kezd… – a nimbuszának vége van! A nyárspolgárok balvégzete lehet ez is, azt hiszem. Károly viszont… mily életteljes gazember az, csupa pezsgés… bementünk egy bárba este… Itt magyar zenészek voltak… s ugyanazt a bivalyzenét nyúzták szegények, amelyet olyannyira unok, macsicsot meg tangót… S mi történt? Károly még éjfél előtt jóban volt a bártulajdonossal, feleségével, a zenészekkel… Ez az asszony különben is úgy fogadott minket, mint egy jó anya a züllöttség e mély völgyében… segített a kabátom levetni, s meg is simogatta közben hátamat, s úgyszólván ölbe vett, úgy ültetett le. Oly jólesett mindez, valósággal megborzongtam tőle. Vajon elég kényelmes-e nékem ez a szék? És elég jól érzem-e magam, mondjam meg, de csakugyan, de őszintén? – kérdezte nyughatatlan gyengédséggel…

Egyszóval Károlykám éjfél felé végre elhallgattatá e bivalyzenét, s magyarnótákat parancsolt, felemelvén ujját: – Hallgassanak ide, uraságok! – mondotta a német vendégeknek, s nyomban kipenderült a porondra huszárnadrágjában a bitang… s elkezdett csárdást táncolni, de jobban, mint egy magyar szolgabíró, ő, az osztrák főnemes… (Ezt persze katonáéknál tanulta valahol.) S a magyar zenészfiúk, szegények, itt, Berlin kellős közepén elkezdtek tapsolni, de úgy, hogy nem volt vége… ám a német közönség is nemkülönben (jószívű és könnyen megejthető fajta ez a berlini, már kezdem megkedvelni őket), – aztán odament, és sorra ölelgette mindnyájukat, magyarokat, németeket egyaránt… – Ich bin ein Ungar – hajtogatta, saját szavaitól meghatottan, mellét verve, részegen…

S mily édes szép és üde lánykák voltak itt is bizony… s hogy csillogtak látványától, hogy szikráztak…

– Ó, te bitang! – mondtam néki, mikor kimentünk a fagyba. (Én is jócskán ittam ugyanis.) – Most állj csak ide elém, érted még a szót? Hát idehallgass…

– Idesüss! – javított ki.

– Te léhűtő, te szívrepesztő, – nem szeretlek ám…

– Hogy nem szeretsz? – röhögött boldogan… – Hisz éhkoppon is maradsz itt, még ez a szerencsém, hogy kopog már a szemed egy kis borjúhús után… – mondottam néki s meg is csíptem kicsit. – Egyet mondok néked, most aztán elég, ha jót akarsz…

– Mit elég? Miből elég?… Nem értelek én, angyalkám, hát jó vagyok, hát mit akarsz?

– A Lottchenekből meg a Rachelekből – soroltam fel néki…

– Féltékeny vagy? – ámuldozott.

– Az vagyok, én az vagyok. Én jó voltam, én sokat elviseltem, elnéztem, de most a sokból is elég… – feddettem őt az éjszakai utca sarkán egy bús lámpa fénye mellett…

Egy szegény kis utcalány ment arra, s hallván részeg szónoklatom, megnevetett minket… Szegénynek oly búsan barna szeme volt…

– Oh, Isten, Isten, egy kis nyugság, békesség után sóhajtanék… – S már fél négy van megint. Hogy majd meghalok már az álmosságtól. Alig alszom itt négy-öt órácskát… Be jó volna pedig átaludni már az egész életet.

 

*

 

Már itthon vagyok Bécsben, s egyedül. Már el is utazott, már híre sincs, s lehet, hogy mindörökre. Mindez olyan gyorsan történt, ez a hónap úgy telt el, hogy nem is értem, hinni sem tudom.

– Itt nem maradok én tovább – mondtam egy napon néki még Berlinben. – Itt én nyomorult vagyok. Én vágyom oda, ahol boldog voltam, – vigyen Bécsbe… Akkor történt ez, amikor Frédivel, a barátjával kirándulni vitt… (ez itteni barátság, gyorsan összefőttek ketten, ez is mágnásféle, nem épp okos, Auersberg a neve, von und zu, mit tudom én…) és kiderült, hogy Lottchent is elhívták kirándulni. Majd megvesztem dühömben. Azonnal ott akartam hagyni őket, – mégis ez egy kissé feltűnő lett volna, – ám ő észrevette rajtam, hogy a végét járja már türelmem… s ijedtségében-e, otrombaságát egész feltárta, s még az autón, rögtön hátradőlt az ülésen, s közölte vélem, hogy hát ez a Frédi, ez a szegény fiú arra kérte őt, hogy majd egy vidám kislányt is hozzon magával…

– Mikor én is ott vagyok? – sziszegtem fogaim között. – Megőrült Ön talán?

Hát ilyen nyárspolgári lettem mostanában én is?

– No, barátom – mondtam néki, – Ön oly mértéktelen! Nem, ezt sokallom. Hogy elhívták, még hagyján, de hogy mások mulattatására hívta meg… Vagy át akarja adni talán Frédinek? – Már erre nem felelt. De láttam: rendben van, ezt eltaláltam pontosan… Megunta már s amellett becstelenül jó a szíve – erről van szó? – Utálom magát! – súgtam neki.

Elöl a volánnál ők ültek: barátunk s a lány… És Frédi persze, egy pár gáláns mozdulatot meg is engedett magának hajtás közben, színem előtt, a fejét például egy alkalommal – hogy nem egész szabad volt a pálya, – ráhajtotta Lottchen puha fürtjeire…

– No-no, urak – kiáltottam, – fel ne forduljunk azért. – És így ment ez. No persze, ő már be is látta igazamat, meg is bánta mindezt, bocsánatot is kért hamarjában… hiszen jóérzésű fiú ő, csak itt, csak itt lett túlságosan fiatal… – Hát rendben van – mondottam, – csakhogy én ott nyomban visszafordulok, a fejem meg fog fájdulni, s amint kiszállunk, hazamegyek, nem zavarom Önöket. – Hogy ezt tán mégse tegyem, kérlelt szomorún.

Kiszállunk, lemegyünk a tó felé egy szerpentinen, most meg ki akarta javítani hibáját a nagy szamár… hát gyorsan belekarolt s előre siettek, olyan buzgón… Teringettét, – megállottam. Ízetlen ez így nagyon. – Hát mit siettek úgy? – kiáltok utánuk… s ők mindegyre még menetelnek… – Halljátok? – kiáltom újra. Lottchen erre hátrafordul kicsit, ábrándos fejét felém fordítja s azt kiáltja vissza: – Hja, mi fiatalok! – marsolunk… – és hevesen kacag, hogy majd megeszi Károlyt. – Lottchen! – kiáltom – Vigyázz! – De semmi eredmény, ők menetelnek éppoly gyorsan még tovább…

– Hogy vinne el az ördög benneteket – gondoltam, no rendben van. S a mulya Auersberg minderre azt hiszi, hogy tréfa… s felajánlja ő is karját, hogy hát vegyünk példát róluk, mért ne mennénk mi is karonfogva kettecskén?

– Das ist zu dumm – feleltem néki. Vagy tán engem akar áttestálni barátjára? Mindenféle zagyvaság kavargott bennem. Mégis ott maradtam most már, ám, amikor beléptünk otthon az ajtón, ezt mondottam néki:

– Belátom, én olyan vagyok most már, mint egy hárpia. Ha nem jön rögtön Bécsbe vissza, itt hagyom.

– S ha nem megyek? – kérdezte.

– Akkor megyek egyedül. Mert torkig vagyok, elég ebből. – S ott a szeme láttára kezdtem el hajigálni blúzaimat szekrényemből, bőröndömet kinyitottam… Mindez délután történt. Akár a leforrázott kutya, kisomfordált – s este készen álltak szobájában nagy bőröndjei.

– Ma éjjel utazunk – mondottam néki.

– Ahogy parancsolja – válaszolta hidegen. S még aznap éjszaka valóban elutaztunk… Hogy a macáitól elbúcsúzott-e, azt nem tudom… Hát eltűnt, no, legfeljebb, mint a többi hős, akit a harctér glóriája övez, ej de ingerült vagyok még most is! Elvégre, hisz asszony vagyok már, vagy mi az ördög, nem vagyok már csitri lány…

De még a vasúton is kellemetlen hangulatban voltunk, amily forró volt a kettőnk szíve mikor idejöttünk, olyan undok jeges volt most… Magam egész úton olvastam, ő folyton hortyogott…

Hogy ő már vágyakozik is a frontra, mondta nékem, talán már a halál után is. Mert beláthatom, csúnya dolog ez így, illetlenség, régen unja, szégyelli már magát, hogy míg mások meggebednek odakinn, és ezrivel, hogy ugyanakkor ő… nem illik valakinek itthon cédán bomlani…

Hisz mentségként a komiszságokért, ez elfogadható – hagyján, te himpellér, – még meg is hatott ezzel egy kicsit, mert ilyen vagyok már, hogy egyetlen jó szó is megteszi, hát fel is engedtem kicsit, de nemcsak ezt, mert ilyen is vagyok: az első lépést mindig megteszem azok felé, akikkel szívemnek van dolga… Sosem attól várom ezt az előzékenységet, egy kis kölnivizet kért, hát odanyújtottam a kezemet is néki, hadd csókolja meg… Hát megcsókolta – nevettem is, ő is, – mégse voltunk már a régiek, mert valamelyes idegenség állt közénk, s úgy látszott: véglegesen! Hiszen sírtam emiatt épp eleget… magános reggeleken, amíg ő a kaszárnyában volt… S ha a felesége lettem volna, Isten látja lelkem, minden erőm összeszedem érte, hogy a sorsot térdre kényszerítsem, hogy itt tartsam magam mellett mindenáron, így azonban lankadt voltam, nem tagadom… Megpróbáltam ezt is, azt is, – nem ment. Abbahagytam hát az erőfeszítést, de mindenképpen… S hogy a viselkedésem is más lett irányában – mit csinálhatok? – kérdeztem magamtól. Most erőltetett nyájasságokat préseljek ki a torkomon? Nem tudom megtenni. Ha szívem nem akar valami mást… én ebben nem alkuszom, Istenem…

És így töltöttünk el együtt egy teljes hónapot. Ő elvitt egyszer vadászatra is, ez szép volt. Én viszont elmentem egyszer Danielihez ügyében, – oh, szegény! – úgy láttam, nagyon emésztheti valami, vagy beteg csakugyan, mert rossz állapotban találtam. Igen enyhe volt megint, már szinte olyan, mint aki az érzelmeket nagyon pártfogolja: már a végső dolgok küszöbén… És őt is megsirattam, – sokat sírtam én egy hónap alatt, – hát hiába! – kedvelem e vad és sötét embert, – nem sötét: én tanúságot teszek nálad érte, Istenem… Oly érzelgős vagyok megint, hogy majdnem elveszek belé, mert végtelen a magány, amely körülövez újra, már-már alig bírom el.

Hát igen, elment, s mindörökre, érzem. Úgy sírok, ha látnál, – itt ülök egy rossz szobában gubbaszkodva s fázom. Ej, nem folytatom ezt így, – az ördög vigye már a könnyeimet is, az örök könnyek, – úgy unom már magamat, hogy szörnyűségeket tudnék most elkövetni, ez a vágyam, s azt is pontosan tudom, hogy mire gondolok.

Ismétlem: Danieli biztatott és barátságos is volt, igen résztvevő… És Károly anyja is elkezdett végre futkosni, – felment egy öreg főherceghez feketében, ez is atyai barátja néki, ahogy mondá, s letérdelt előtte. Ez is szörnyűség. Ily szélsőségig mennek ők el, mihelyt nekiiramodnak… Elmondotta néki, hogy egy fiát elvesztette már, a férje beteg, itt a birtok… úgyis már az összeomlás előtt állanak… És reménykedve jött el tőle – meg is simogatott engem, – most már együtt sírtunk, ilyen sokra vittem nála! Ő a reménységtől sírt és én: mert éreztem, mert valami már akkor azt sugallta nékem, hogy mindez már úgysem segíthet, őt elragadják, s nincsen olyan erő többé, amely itt tarthatná nálam…

Olyannyira biztos voltam ebben, hogy elmentem fehérneműt csináltatni néki… És ott üldögéltem összetörve órákig a varrodában… s akkor is, mikor ebédszünetben nem volt senki ott. És ültem, ültem, gombolyaggal játszadoztam, eszelősen bámultam a padlót s azon a sokféle láb sötét nyomát a vászonmaradékokon, no, mint az összes többi elhagyott.

És aztán, csakugyan. Hát menni kell. Az ingeket letettem asztalára… s amulettemet is, melyben édesapám egyik levele volt befoglalva, – akkor írta nékem, mikor maturáltam, – s szótlan kifordultam a szobából. Ő sem szólt, de sápadt volt nagyon.

És aztán elutazott. Még a pályaudvaron is engem ölelt meg előbb és utoljára engem, – nem az édesanyját. Ezt viszont szégyelltem is, és igyekeztem jóvá tenni, megcsókoltam hát helyette… Bólogatott. – Igen, jobban szeretik a nőket, mint az anyjukat – mondották nékem oly keserű szemei. S a mulya Máté sírt, se élt, se halt, a szavát sem lehetett hallani.

– Egy vasam sincs – suttogta még felém. – Ha kell valami, fordulj anyámhoz… És maradj benn a lakásban, de okvetlenül, erre kérlek… – Csákó volt a fején s mellén sárga öv, hogy mi az ördögnek, azt nem tudom.

Már olyan keserű a szívem. Elmehettem volna vele, nem hiszem, hogy itt kellett maradnom, becsaptak, most ez az érzés gyötör szüntelen. Ajánlkoztam, többször rimánkodva kértem őket, ám ők oly rejtélyesek az ily dolgokban is, akár a néma állatok. Pedig még nem a frontra ment, „csak úgy a Hinterlandba egyelőre, ki az Isonzóhoz” – mondta nem sok reménységgel. S én most itt vagyok.

Pénzt nem kértem és nem is kérek, pedig alig van már valamim. A lakásában sem maradtam, semmiképp sem tenném, jól bezártam mindent, elmentem a biztosító társasághoz, rendben van-e minden ott is? Aztán kivettem egy kis szobát a kilencedik kerületben, elég csúnya kis szoba, s hogy mért vettem ki éppen ezt? Hogy vezekelni akarok-e érte? Azt sem tudom, semmit sem tudok. És itt e csúnya kis szobában tegnap reggel magas látogatóm volt: az édesanyja. Ágyban voltam még, – de erről máskor, most fáradt vagyok.

 

*

 

Az ilyen szegénynegyedekben sok bóbitás fruska sétál estefelé lenn valahol, tánciskolák gőzös ablakai alatt, ahol egy kis zene hallik, s fiúk ácsorognak pálcával és csipkés zsebkendővel. Ó, ti fürtös, szalagos, ti fodros-bodros, hetyke kölykök, sok minden van hátra még, és le fog esni bóbitátok, sajnos, – ezt mondogatom, hogyha látom őket… S milyen szép fiúk ezek, – e külvárosi ifjú gavallérok, – csak a sportnak élnek, zordon, elszánt arcúak, még meg is löknek, úgy elszáguldanak mellettem a lépcsőn… S akad köztük nem egy külvárosi Adonisz, hogy ezek mennyi szívet repesztenek, úgy bánnak a nőkkel, mint a futballcimborákkal, durván, hangosan… különben meg is figyeltem, hogy hogyan udvarolnak. Egy fiatal lány jött tegnap este hazafelé nagy kenyérrel tenyerén, s megállt a kapuban. A piros-nyakkendős Adonisz várta már, és meg is veregette kipirult kis arcát, aztán egy ütéssel úgy kivágta kezéből a cipót, hogy az utca közepére repült. Nagyot röhögött és ment tovább, – így udvarolt. És ez egy fűszeres orvostanhallgató fia…

Itt sok kofa is lakik e vidéken – persze szájasak, – a lánykáik pedig, mint az elkallódott hercegnőcskék… oly borúsak, úgy szenvednek zöldségszagú konyhájuktól s iszamos, deszkával rakott udvaraik vak, penészes mélyét úgy szégyellik, – voltam is most egyiküknél, egy ilyen kis kofa-lány most elhívott, mert baj volt náluk: – Halálán van szegény néni – mondta, jöjjek el az Istenért. Hát elmentem.

Egy órjás, vörös kereszt volt a konyhában, hogy bálványnak is beillenék, – nyilván keresztútról való szerzemény, – s mellette zöldségek a padlón, kinn az ajtó előtt üres kosarak és annyiféle gonosz illat mindenfelől… benn a szobában pedig egy régi színésznő az ágyon halálos tusában. Nyitva volt az ablak, nehéz lélegzete volt szegénynek: kályhájuk is füstölt… s ő még egyre hangosan, rajongva szólt, – egy pohár vizet kért, de milyen elragadtatással!

– Szerelmem, te szépség! – mondotta egy barátnőjének, aki a vizet hozta néki, ez is öreg satrafa… – A kezecskéid – mondta, – ó, ezek a szép és édes kis kezek… – és sorra csókolta előbb az ujjait… aztán a vizet is, a víz színét, hogy ő most búcsút veszen attól is – és mindezt előttem, – mert nem sokat törődött vélem… hangja csodálatos üde volt, olyan talán, mint egykor fenn a fényes színpadon.

Egy bohó haldokló… Amint mesélték, épp az imént próbálta fel barátnője kalapját… Hogy mi baja volt, nem tudom. Nagy fájdalmakról panaszkodott altestében, mellében is… s én most megkínozzak tüzetesebb vizsgálattal valakit, akinek pulzusa is alig van már, liheg, teste foltokkal van már teli? Az áldott Nothnagelre gondoltam és euthanaziájára… Morfiumot adtam néki, nem sokat, s most mégis az az érzésem, hogy hibát követhettem el… Szívével volt-e baja talán? – most már azt hiszem. Mert amint a morfiumos tűmet kihúztam a karjából, düh fogta el őt, szemérmetlen feltakarta magát még jobban, és még egy gyűlölködő, hosszú pillantással meredt rám… és így is halt meg. Gyűlöletéből csodálkozás, majd tűnődés lett, – a feje kissé félrefordult párnáján, és ferdén nézte még a lámpa sárga fénykörét…

– Kiszenvedett – mondottam, mikor felemelkedtem a szíve mellől. Mire barátnője nagyot sikoltott és elszaladt. A háziasszony pedig keresztet vetett, majd később megkérdezte tőlem, mivel tartozik? Oly félénk volt a kérdés. – Semmivel – feleltem. S míg a kezeimet mostam kinn, megnéztem még egyszer az órjás Krisztust, töviskoronájával fején. Hogy gyászoljuk mi ezt a halált mind – hát nem mind meghalunk? – hát nem mind megfeszíttetünk és ugyanolyan kínok közt?

Az ablak előtt ugyanekkor így kiáltott valaki: – Te hova mégy? Te hova mégy? – Kuss, halljátok, itt meghalt valaki – szólt ki a háziasszony feltárván a konyha ajtaját. És nemsokára, míg a bizonyítványt megírtam, az ablak üvegén át néma leselkedők lettek láthatók, oly sárga arcok. Két kislány pityergett kinn a konyhán, szomorú, elfáradt gyermekek és nagyon szégyenkezők. Egyikök a tiszta törülközőt hozta gyorsan, s olyan elnézésem kérőn adta át. – Hát ez a másik kislány kicsoda? – kérdeztem tőle. – Ez az Ágota, egy árva lány – felelte szemlesütve, mintha őérette is most szégyellné magát… – Ja úgy, az Ágota? – s megsimogattam őt is…

– Semmi, semmi, egy kis randerl, vagyis hogy randevúcska, illegette magát kinn az utcán egy kis bóbitás a barátnője felé. Karonfogva ment egy nagyon fiatal fiúval.

Randerl, te disznó – kiáltotta ekkor valaki, és porolóval bukott elő egyik kapualjból. Órjás hasas asszony volt, az egyik gyerek anyja lehetett. Úgy iszkoltak szegények, mint két bűnöző, szegény kis tapsifüles, fülük szinte lefegett belé.

És otthon: pikáns könyvet olvasott megint a háziasszonyom, egy ifjú anya, meleg konyhájában, zsámolyon a kályha mellett, olyannyira elmerülve, alig köszönt, mikor visszatértem… keblén gyermeke… és halkan mosolyog megint. – Mily ördögi mesterség ez a férfiaké – mondta nékem tegnap, mikor megnéztem a könyve fedelét. Fel is kínálta mindjárt, nem az egészet, egy részét.

– Nem olvas ilyet? – kérdezte tőlem. – Oh, oh, pedig érdekes.

Hát így élek és mért ne tenném? Dohányzom is újra rendkívül sokat és rendületlenül. Egy üveg tokajit is vettem oly esetre, hogyha elhagyna megint a mersz. Nincs senkim, semmim a világon… mért ne lehetnék hát dacos vagy akármi? S legyünk végre itt a meztelen mellek között, – most ama bányász-víziómra gondolok a bárból, – s lássuk, ki mer még szememre vetni bármit, hogy én ezt vagy azt nem bírom el. Van olyan is? S a poklot? Alig van holnapra pénzem, s mégse kértem ezektől egy fillért sem, mert nem akartam. Nem bírom el? Lássuk hát!

S ha el akarnék zülleni, vagy megmerülni egészen a piszokban vagy fertőben, – kinek mi dolga véle? Este kelek fel, ki mer egy szót is vetni, ha még alkonyatkor is nyújtózkodom, mikor a gyárakból már jönnek ki az asszonyok… Nékem csak akkor hozzák be a kávémat… s én akkor is még otthagyom, és kaparászok holmi félbehagyott almák után…

Oh, a gazember… de nem! – Az ember megrázkódik, s azt hiszi, hogy segített magán. Most kezdjek csodálkozni épp ezen, hogy Károly, – eh! Hisz Lottchent mostohafivére, egy dúsgazdag üvegkereskedő tartja el… s ha nem is azért… de már egyszer majdnem megfojtotta, s most én kisebb gonoszságokon kezdjek el álmélkodni, amiért éppen engem érnek? Hogy egy szót sem írt azóta még nekem?

– Fátyolt reá! – mondotta Danieli egyszer. – Tudja, mit jelent ez? Hogy én emlékezni tudok, azért vagyok ember, no de nem akarok, mert épp ember vagyok! Most hát én is így teszek. Fátyolt reá, a bűneire legalábbis… S ha majd nem bírom, hát feldobom a sipkám én is, ahogy azt egy bölcs emberről olvastam, akit a bitó elé állítottak… feldobom a sipkám, s azzal Isten veled, szép világ.

Hisz nem is rossz, csak lusta levélíró s most a fronton éppenséggel az. Nem rossz, csak épp hogy játékszer neki még az is, amit s akit szeret… mint a gyermek: ott a játék – szereti, – ha nincs már ott, esetleg nem is emlékezik rá. S hogy Lottchennek sem ír? S ha írna néki? S mindkettőnknek? Ott tartok, hogy örüljek, ha netán már az érdem is eléri azt, amit a humbug? Lottchen nem szerette őt… Ma írt egy kártyát: sí-kiránduláson vannak Szászországban… S mit jelent az, hogy ők vannak? Kivel van? Vagy ugyanazon síkon keressem a boldogulást, melyen minden csalás boldogul? Tehát, hogy én is, én is… Igyekezzem főorvossá lenni tán egy közkórházban, ahol néhány másik idióta régen az? Vagy mire törekedjem? Legyőzzem-e Lottchent? Inkább ne írjon nekem…

Ha nagyon megbántottak valakit, az ne méltatlankodjék, hallgasson s vonuljon el… Hát ezt teszem. És Danielihez sem megyek többé. Oh, az ostoba, hogy küzd az is ennen szívével – egész belebetegszik, – minek? Egyszer egy könyvet mutatott nekem. – No lássa! – mondta. – Ezek okosak. A négerekről volt szó benne, hogy azok a másvilágon nem akarnak jó szellemek lenni, nem, ők rossz szellemek inkább, mivelhogy a rossz szellemnek náluk minden jóban része van, hisz ők hizlalják félelmükben, s ezalatt a jó-lélek szegény, fenn sírdogál a fán…

Oly nagyon jó-lélek, én sose voltam, nem is sírok hát sokat. Álmomban most is rózsaillatokat érzek néha, bárban táncolok… S most itt maradok kicsit ezek közt, hol nagy érdemnek számít holdfénynél befűzni, krumplin élni két hónapon át… ahol bezárt kis gyermekek a fejüket egy, jólétük emlékeként még megmaradt törülközővel takarják be, s integetnek ki a zárt lakásból, hogy ők fáznak, – anyjuk gyárba ment.

– Kisasszonyok, oh, jó kisasszonyok! – így jajveszékelt egy poronty, s felkapaszkodva dörömbölt az ablakon. Fején törülköző. Hát lementem a házmesterhez. Kinyitottuk árva lakásukat… Úgy ölembe bújt azonnal, pedig eddig sose látott, mint egy fészkéből kipottyantott madárfiók. S már nem is szepegett. Hát így.

Az alkonyatok mélye bennem olykor úgy zsibong. Itt van egy kislány, az is délben kel fel, bárba jár, egy tizennégyéves kölök. Balettnövendék. Éppen most mentek el, láttam őket, édesanyja vele, s amint mondják, rögtön elhozza, mihelyt a produkciónak vége van, és nagyon figyelmezteti, hogy semerre se nézzen, ott a bárban, jöjjön csak el rögtön, sebtiben… Meg kellett vizsgálnom, s mit írjak róla? Jobb, ha elfelejtem ezt. Megismerkedtem továbbá még jobban Ágotával is, az árva lánnyal. Mindig hallottam már eddig is, hogy Ágota, – majd hoz az Ágota, – ha nem jó volt a tej, szidták szegényt… S most végre szemtől-szembe kerültünk egymással ama haldokló vackában… – Küldjék be a kislányt, mihelyt eljön – adtam ki az utasítást. (Mert hisz tisztelnek is valamelyest, bárha nem is annyira, mint benn a filiszterek, s így-úgy teljesítik, amit kérek tőlük.) – Minek akarja? – kérdezte mindenesetre a háziasszonyom. – Mert megsajnáltam. – Ó, az kiösmeri magát, jó kis fajta, sose féltse, csupa érdek – mondta rögtön ugyanő. – Csak küldje be!

Hát bejött Ágota. Takaros kötény volt elébekötve, haja karikában, – tiszta, rendes kis kölök. – Lám, honnan van ily szép kötényed? – kérdeztem, amikor lehajolt, hogy kezet csókoljon. Piros lett: – Kaptam – mondta. – Kitől kaptad? – Félig kaptam, félig loptam… – Ej, ne mondd. – Nem szabad lopni, doktorkisasszony? – kérdezte rögtön. – Nem tudom, én nem tudom. – Hát mit csinálnék, doktorkisasszony? Ezért a kötényért én nagyon megszenvedtem ám. Hetekig cipeltem egy rossz, beteg fiút – jó nehéz volt, vagy nyolc kiló, – s mit adtak érte? Semmit. Három kiló burgonyát meg egy kötényt… – No és? – A kötény rossz volt, éppen mosás is volt náluk, kicseréltem… nem jól tettem, doktorkisasszony? – Én nem tudom, kislányom, honnan tudnám én, hogy mi a jó, vagy mi a rossz? Majd elválik. – Én árva vagyok – mondta. – Ezt tudom. És miből élsz? Hát elmondta, hogy miből él. Ott alszik, ahol éppen egy kis kisegítés van, s ha nincs ilyen, hát ágyra jár és mindenfelé, ismeri őt már az egész külváros… és ez is jó.

Majd tejcsarnokot nyitok – mondta, – jól fog menni, mert már ismernek, és elhelyezek takarítónőket is, mert az is hoz majd valamit… Ő nem tagadja, reggel iszik is a tejből csakugyan, de nem sokat, mert hátha nem jut majd ebédre, csak egy kortyot mindenütt… – És van ebéded? – kérdezem. – Az is. – Nem értelek… – Mert ebédet is kihordok egy kifőzésből. – S abból is veszel? – Ha kihordok, hát veszek, mért ne? – És ha nincs kihordás? – Akkor még a fűszeres is alkalmaz, hozok a főpostáról bélyeget neki vagy orvosságot, akad mindig valami. – S mióta élsz már így? – Már öt év óta – ő most tizenöt, tíz éves kora óta. – S akkor is már ilyen ügyes voltál? Különben is, mért mondod ezt el nekem? Most hátha elárullak mindenkinek… Ó, ő ismeri az embereket, hogy a doktorkisasszony egy szót is szólna… – Nos, milyennek ismertél meg? – buzdítottam őt. – Igazat mondjak? – Azt, no persze… – Maga olyan tuty-muty – mondta nékem…

Egyszóval őt kezdetben, amikor egész árva lett, egy néni fogadta fel üzletébe, tejet hordani, – ez kosztot is adott, de nagyon rosszul bánt vele, és nagyon éheztette őt… hát fogta magát, egy nap elszökött, elment a konkurenshez, s mindent elárult neki. Egy jó tejcsarnok minden titkait. – Ne mondd! – Küzdök nagyon – folytatta Ágota. – Hogy nem szép tőlem ez, tudom, de küzdeni kell, nem igaz, doktorkisasszony? – Hát ezt kitől tanultad? – Épp attól, aki éheztette őt, s oly rosszul bánt vele, az mondta mindig: küzdeni kell, Ágota. – S most mi a célod? Először a szülőinek állíthasson sírkövet – emelte fel az ujját… s másodszor egy biciklit kíván, mert akkor ő már jobban boldogul. – És harmadszor? – Az messze van. – Csak bátran, bátran. – Vagy egy tejcsarnokot, vagy egy jó kis trafikot – ő erre gondol. Bejáratos ugyanis egy fináncfőtiszt családjához is, ott mindenfélét elintéz, ha kell – már ismerik, – az majd segít. – Ne mondd! – A bátyámnak már állíttattam sírkövet – fejezte be a mondókáját dicsekedve. Bizony ritkán csodálkoztam ennyit félórán belül…

– Hát jó. És számíthatok-e majd én is rád? Ha kell, eljössz-e hozzám is? – kérdeztem tőle. Hogyne jönne, mért ne tenné? – Időd mindig van elég? – Az akad mindig. – Idővel ő nem szűkölködik. – Hát mikor kelsz fel? Ötkor, négykor, ahogy jön, és mihelyt itt a nyár, bizony még háromkor is gyakran. S tizenegykor, tízkor fekszik. Alvás nem kell néki sok. – S ha tudnék számára egy rossz pár kesztyűt valahol, az jó volna… – mert olyan vörösek a kezei – mutatta. S csakugyan, akár egy öreg malterhordó asszony, agyonrepedt két keze… S az arcocskája, mint egy hatvanéves anyókáé, olyan gondtelt volt e pillanatban. Fiatal is volt és vén is egyszerre, csontos a teste, s olyan tagbaszakadtak a mozdulatai…

Hát adtam néki mindenfélét: glicerint… egy jó pár kesztyűmet… Némán fogadta mindezt, sápadt volt a komolyságtól… meghajolt…

S én rágyújtottam hamar, hogy kiment… és mélyen szívtam magamba e romlást: cigarettám üdvözítő füstfelhőjét… Nem, az Isten őrizzen az ilyen emberektől is, mint ez az Ágota…

S még aznap este hangversenyre mentem, állóhelyre megint, ahogy egykor boldogult diákkoromban. Ott is mindig eszemben járt még ez ifjú szörnyeteg. Ám egy szép dalt azért mégiscsak hazahoztam onnan. Nagyon szépen énekelte azt egy norvég énekes.

Bist Du bei mir,

So geh ich mit Freuden,

Zum Sterben und zu meiner Ruh.

Ach wie vergnügt wär so mein Ende,

Es drückten deine schönen Hände

Mir die getreuen Augen zu… – Oly szép e dal. S minek is írnék erről egyebet?

 

*

 

Hát nem hiába akaszkodtam úgy belé, – néhány nap múlva máris elküldhettem érte, nagyon beteg lettem ugyanis. Ez így történt:

Sétálni voltam és a Dorotheen-Strassén megint összehozott sorsom K.-néval, a lesütött szemű kis medúzával: úgy nézem őt ma már, mintha kígyók sziszegnének rám ártatlan fejecskéje fürtjeiről, – én e nőtől úgysem fogok már megszabadulni, szinte szédülés fog el, ha látom… Csodás, csodás teremtés, oly kicsiny, s oly veszélyes, mint egy szakadék, amellett tömpe, tompa, puha, mozgékony, kecses, akár egy japán kis baba… rejtélyes, mondom, – halálomig érdekelni fog. Hogy jöjjek fel, de rögtön hozzá, meglátom, mi mindent szereztek ők mostanában… házi kincstáruk – mint mondá – mennyire meggyarapodott ismét… Selymek vannak – súgta… Jöjjek okvetlenül – el nem enged… férjének most jól megy, állása van, fényes állás! – csapjunk egy kis dáridót…

S amellett toppint s máris ott van körülötte mindenféle nép… a földből nőnek ki az ismerősök… – Sosem vagyok elhagyatva – mondja is! Míg együtt mentünk, jobbról-balról köszöntötték férfiak meg asszonyok… S egy bokorra való kis iskoláslány szaladt oda hozzá, táskával, és ezek közül három vagy négy megcsókolta őt.

Felvitt, mondom, a lakásába. S gyorsan kirakosgatott a szekrényekből mindenféle kacatot: egy aranyórát fényes háttal, nagy végekben vásznakat… – a pénzünk nagyon romlik – súgta nékem… egy kis aranyozott dobozkát, amelyen megnyomott egy gombot, s abból kiugrott egy kismadár – elkezdett fütyörészni, – ide-oda illegette magát, aztán hoppsza! Koppant-csattant valami, s eltűnt a kismadár.

Akárcsak ő, szakasztott mása ez is, s közben cukrot szopogatott, engem is folyton kínált, hogy svájci cukorkái vannak, kóstoljam csak meg, ezt őneki egy vámos ember csempészgeti… Valóságos mágia volt ez már, mintha folyvást sisteregne, rakétákat eregetne, bájból s butaságból kevert tüzeket… És minden szekrényében, fiókjában ezüstpapírok, a cukorkákról való sztaniollemezkék bedugdosva, vagy odarakva pohárkák fölé…

– De Istenem, ez minek Önnek? – tettem fel a kérdést. Hogy ez néki kell, ez fontos, hagyjam rá… ő ezzel karácsonyfát díszít. – Nagyon szeretem – mondotta.

Megkínált tortával is, hogy ezt kóstoljam meg, ez ám a torta! Persze, néma szemrehányásképp az elmulasztott pasztáért, kotyvasztott holmi volt, babból csinált pürével töltve, s alig hogy kitettem tőle lábam, már a lépcsőn sem éreztem egész jól magam…

Az ezüstpapír kavargott előttem, mintha forgószél sodorná, s oly üresen kongott egész bensőm. – Minek voltam itt? – S mindegyre csodálkoztam magamon, hogy lám, mily mohósággal faltam magam is a cukrokat, akár egy áldottállapotos nő…

És ekkor világolt csak fel elmémben valami, hogy íme: ez az asszony is, hisz ez is olyan, – örök szomjúsága, bűne, csecsebecséi, mind arra vallanak… hisz ez sem engedte még meg magának, hogy lehessen gyermeke…

S elkezdtem nekem adott cukorkáit még tovább is szopogatni, még mohóbban!

Nagyon rosszul lettem aztán este – hidegleléssel kezdődött, – háziasszonyomtól forró vizes palackokat kértem lábaimra… S elküldöttem rögtön Ágotáért is, nehogy magam maradjak ilyen éjszakán…

Ő eljött, mint egy kis madame, azonnal végigdörgölt forróvizes törülközővel, de alig kellett utasítást adnom egyebekben is, magától megvette ágyam, borogatást rakott rám, egyszóval kitűnően dolgozott.

– Nem volna kedved ápolónő lenni? – kérdeztem, mikor még eszméletnél voltam. – Segíteni foglak, Ágota… Oly hálás voltam néki mindenért…

– Nyugodjon! – válaszolta ő. Az nem kell néki, csak egy jó trafik, ő annál megmarad, hogy húsz éves korában lesz egy jó trafikja…

– Ez öt év. De addig is? Hát pénzt szerezhetsz véle, csacska, összegyűjtöd – mondtam néki. Meghökkent. – Ez igaz – jutott eszébe, – most feküdjön – parancsolt újra rám…

És aztán… nagyon beteg lettem, még az éjjel negyven és fél fokos lázam lett, – ezt később tudtam meg. Bár nem is éreztem oly rosszul magam, nem mondhatom. Azt éreztem: jó így lázban égni, jólesik, hogy csupa száraz tűz vagyok… s amellett hangos voltam, csupa bátorság – és jóindulat mindenek iránt, – s a hangosságom jólesett. Ezt mondtam Ágotának:

– Én a haláltól nem félek, Ágota. Csak arra vigyázz, könnyítsétek meg nekem, majd erre nagyon ügyeljetek, ott a morfium… És lázas éberséggel figyeltem minden kis mozdulatát… a vér óriás hullámokban zúgott bennem…

– Ó, hogy távolodik minden, Ágota – mondottam áradozva. – Jó ez így! – és elnyújtóztam. Sokat néztem aztán a falfestés cirádáit, is és órjás jelentőségűvé lett előttem minden apró hajlata, éppúgy a nékem ismeretlen család fényképeit most nagy élvezet volt szemlélnem a falakon.

– Hát ezek kik? E bajszos hőscincérek – kacagtam. – Egy új lovagkor – kacagtam… De Ágota nem akart vélem mulatozni, zordon maradt és komoly. – Feküdjön – mondta mindig.

– Ó, te nagy szamár – kacagtam rajta is, – de nevetséges vagy te! (Minden szóra jól emlékszem.) – Aprósággá zsugorodik minden, Ágota – kezdtem el aztán siránkozni másvalamin…

– Mi az nékem meghalni? – ugrottam fel az ágyon! – Annyi csak, az egyik szobából, ha túl meleg, hát átsétálok szépen oda, ni! – És rámutattam egy másik szobára, ahol, nem is tudom ma sem, ki lakik? S a vörös izzásban levő kis vaskályhát is megbámultam hosszasan… ő úgy megrakta, – honnan szerzett annyi szenet? Nem tudom, – vörösen izzott, mint a kárhozat…

És minduntalan szónokoltam, végül már e szegény alig bírt velem. Már viaskodás lett a vége. S hogy később rámjött a fájdalom, még vadabb lettem, féktelen, s még meg is okoltam e viselkedést…

Sorra vettem aztán mindenkit, akit okom volt meggyűlölni életem során: az édesapámat szegényt, de közönbösebb személyeket is. S csak ekkor kezdődhetett el a lázas delírium krízise: egy nagy vidrával viaskodtam utóbb képzeletben, – gyötrő, verejtékes álomkép volt, amíg megfojtottam végre. Többről nem tudok.

Illetve… ők azt mondják: két napig feküdtem eszméletlenül. Én nem így érzem. Orvost is hívott, és kifizette retikülömből. S én most, hogy visszagondolok – a személyére, viselkedésére jól emlékezem, – igaz, hogy csupa furcsaságra… (azt állítják, hogy csak felijedtem, nagyot kiáltottam, mikor jött és elájultam újra). Én viszont másként emlékszem erre: bejött valaki, egy alacsony személy, s én tiltakoztam ellene, de ő nem engedett…

– Ha rajtam állna – mondta nékem, – tudja mit tennék magával? Vért eresztenék az ereiből, s újra visszafecskendezném azt magába… – Homályosan sejtem, hogy még arról is beszélt, hogy hát az ember – furcsa fajta az, mert lám, az saját gondolatát is vizsgálat alá veszi kinn, a szabad levegőn…

– Hadd ficánkoljon az a vér – mondotta fenyegetőn, – hadd ijedjen meg kicsit… Ez olyan circulus – mormogta még…

Az orvos: kedves öregember, megismertem persze.

– Bizony, hogy a halál küszöbéről húztam vissza, kollégakisasszony – adta tudtomra. És azt is, hogy őnéki már csak egyetlenegy orvossága volt számomra, s ha még tovább lettem volna renitens…

– Egyszóval így vergődtem álom s eszméletlenség között, amíg a második nap késő este ki nem bontakoztam hirtelen a sötétből… E pillanat remek volt. Egyszercsak felültem s azt mondottam: – Éhes vagyok, Ágota. – S a fáradt kislány odaszaladt hozzám…

– Szűz vagy-e még, Ágota? – kérdeztem tőle, s nyilván valamelyes borulatban még, de pontosan emlékszem erre is. Ő csodálkozva nézett rám.

– Ne félj. Csak ki vele! – rivalltam rá.

– Feküdjön – mondta nékem. S tejet hozott hamar valahonnan… Igen meg volt illetődve, hatva, hogy így mégis visszatértem halottaimból, és rimánkodott, hogy csak sokat igyam, – remegve tartotta csészémet, – majd arra kért, hogy vigyázzak, ne igyak túl sokat, mert az megárt, – ám minden értem való izgalmában sem volt képes megtartóztatni magát, s még aznap este arra kért, hogy majd, ha jobban leszek, operálnám meg az orrát, ő ezt hallotta, hogy van ilyen, s őnéki rálépett az orrára a bátyja annak idején, mikor még pólyás baba volt…

– Ne légy már oly mohó, még várj! – feddettem őt. – És különben is, minek az a szépség? – mondtam panaszosan. Újra elaludtam erre… S lám, most itt vagyok. De csodálkozom is, de csodálkoznak is, mármint e kis világ, amelyben élek…

Kicsit gyenge vagyok még, és üldögélek, fekszek, s ezalatt a hozzám nyájas szívek erőszakos látogatásától alig tudok menekedni. Álmélkodva néznek szomszédaink, vajon élek-e hát csakugyan? És sokat mesélnek, hogy mit aggódtak értem ismeretlenül… – No lám, a jó Isten – sopánkodott egy jó anyó.

Ez ijedelmekkel van teli mindig, – van egy rossz fia… ezt ő maga is úgy nevezi mindig: rossz fiú! S épp akkor jött meg valahonnan kóborlásaiból, mikor anyja nálam volt. Az anyó kifelé fülelt előbb, kinn kutyaugatás volt hallható, majd zajos léptek…

– Itt a rossz fiú – szólt vissza még a küszöbről és elszaladt.

Ágota pedig elmesélte még a betegségem alatt, hogy most egy idős férfi udvarol neki. – Az jól keres – mondotta, – nagyon szerelmes is, de hát ő még kutyába se veszi – mondta nékem, inkább megkínozza egy kicsit…

– De Ágota – feddettem őt.

Hogy én csak ne védjem a férfiakat oly nagyon, felelte nékem, megérdemlik azok sorsukat, hogy megkínozzák őket egy kicsit…

– Egy meglett férfit, Ágota! Hisz megtörténhetik, hogy megsínyli azt egész életében – próbálkoztam véle. Nem felelt.

Hát így vagyunk egymással. S ami engem illet: tegnap már egy levelet is írtam néki ki a frontra… S megírtam, hogy élek még, és ne aggódjék értem, – úgy írtam, mintha mi állandóan leveleket váltanánk… Ezt nem értem, hogy mi okozza, akármennyit töröm is ezen magam, hogy hát egy szóra sem vagyok már érdemes? Egy kártyát nem tud nékem küldeni, amelyre néhány szót vet oda ceruzával? Vagy tán szabadulni akart tőlem, csakugyan? Mást nem gondolhatok.

Igaz: én teljes szabadságot adtam néki, mikor elment. S ez tán hiba volt. Azt mondtam néki, hogy én mindent köszönök, és őt ne feszélyezze, kötelezze semmi… s ezt ő elfogadta tőlem, s úgy látom, hogy könnyű szívvel…

Hisz nem várom én már reszketések közt a postást lenn az utcasarkon, nagy pénzeket szorongatva borravalónak, ne írjon nékem soha többé, azt akarom talán magam is, és mégis tegnap írtam néki én. Nem néki… Azt képzeltem, van egy meghitt valakim, és annak írok, tudatom, hogy élek még: hát hadd örüljön ő is annak, hogy még itt vagyok…

És el akartam engedni a szélbe, hadd végezze véle dolgát, vigye el a háztetők felett, ám ezt már szégyenlettem még e gyengeségben is. S még ide sem írom le most e levelet.

És maradjak-e vajon itt a szegénységben? Nem tudom. Hisz boldogulnék köztük biztosan. Ha olcsó pénzért, vagy tán ingyen is, házakhoz járnék, mindig oda, ahol szörnyű baj van, végveszély, – majd megmondaná ezt is Ágota, hogy hová menjek, – lassan megismerne engem is a külvárosi nép, mint őt, s aztán már borsosabban… meg is lehetne még tollasodni talán… – valósággal elöntött a vér. Ej, inkább elmegyek Berlinbe, T. már úgyis azt hiszi, hogy ismer, élni fogok hát az engedelemmel, hogy hitvestársa lehetek…

Mily kegyetlen e föld. Az embereknek rajta nincs mit enni… És ha történetesen egy nap kidőlnék, mihelyt elfáradok, nincs tovább! – El kell hát vesznem…

Mit csináljak most magammal? Egészséges vagyok újra. Azt kellene tán, hogy megfognák a kezem, s odaállítana valaki egy asztalhoz: most végezd ezt. S én szorgalmasan, hűségesen végezném a dolgom… s lesném, vajon megfelelek-e? S ez így lesz mindig. Mert valamit magam elkezdeni nem tudok.

 

*

 

Oly nevetséges olvasnom e lapokat, – ez voltam én? Egy Georg miatt beteg voltam? Elpirultam pillantásától, és szaladgáltam, mint a bolond, ha rossz kedve volt? Hol van már mindez? Nincs egy fillérem se, sokkal fontosabb ez most, mint száz Georg. Tegnap már ott tartottunk, hogy el kellett szalasztanom Ágotát az egyik télikabátommal. – Zálogba? – kérdezte. – Nem, eladni véglegesen – mondtam néki. – El vele! – És el is adta jól. Ma vehettem hát cigarettát újra, drága pénzen, sokat vettem… S hogy minderre mi szükség? Én nem fordulok senkihez.

Az arany cigarettatárcát viszont nem adom el, s azért sem, ha bármi lesz is. Szeszélyes vagyok. A magamé vagyok. Jogom van ehhez is.

S ami a tétlenségem illeti: jó nékem ez a mély homály, az esti ébredések, azt kell hinnem, voltaképpen ez az elemem. Reggelig olvasok, majd sóhajtok egy nagyot, és elalszom s mélyen alszom s akármikor ébredek. Nincs semmi baj, hisz nincs mit mulasztanom, tervem, dolgom… későn este eljön Ágota és locsog: furcsa, idegen világot tár elém, s én hagyom, csodálkozom rajta, nevetek…

Ma két levelet hozott be. – Ez honnan tudja a címemet? – A jó Georg és Svájcból ír… – No lám, hát mégis elfogadta Danielitől e nagy ajándékot, s ő vajon mért teszi ezt meg neki? Még meg is kérdezem ezt egyszer tőle – fúrja oldalam.

Azt írja szegény, hogy ő sokat gondol rám és arra is, hogy hogy megbántott engem. Vajon el tudnám-e felejteni ezt? Ó, igen, szívesen, Georg. S hogy majd, ha összehoz a sors vele, hogy tudok-e még szólni hozzá? – Mindenkor, természetes. – Mert – így írja, hogy ő már sose lásson engem, illetve hogy köze se lehessen többé ahhoz, amit gondolok, vagy érzek, most érzi csak, elhagyatva: hogy ezt nem lehet, ez több, mint amit elbír… Most egyszerre, György? Ó, rút komédia! Hát eljátsszuk az Anyegint? Hogy felhőn ültél s én térdeltem, s most egyszerre én ülök a felhőn és te esdekelsz? Késő van, György. Eltéptem ezt a levelet.

A betegség megváltoztatott engem, úgy látom. Érzelmes nem vagyok. A halált s minden fajtáját, tehát az elszakadást is úgy fogadom, mint valamit, ami a vérem, ami jár nekem… Mert mit csinálnál, ha száz évig kellene majd hordanod a busa fejét emlékedben, – csokros nyakkendőjét, – modoros nagy fitymálásait?

Ne, nem Georg, – ez késő. E szót sem hiába találta ki magának az ember… S képzeletben írtam néki is egy hosszú levelet. És arról írtam, hogy a jólét büntetéseként most itt vagyok. Illetve: nem is büntetés ez, rosszul mondom, csak nem tűrök többé semmi luxust, én akarom, hogy ez így legyen, mert szegény akarok maradni… S arról is, hogy most értem csak: hiszen eddig nyomor és szegénység, olyan idegen volt mindez nékem, talán felsőbbrendű lénynek képzeltem magam. S hogy nemrég betegségem előtt felszedtem egy öregasszonyt: ott feküdt az utcán téli éjszaka egy pincegádor ama kis lyukában, mely a járda s pinceajtó között van, ott bevackolta jól magát, és megnyugodott ebben, nem is jajongott, vagyis most értem csak, mért rejtezik a szegénység oly mélyen el magába, mért nem vetkezik ki önmagából, mért nem kezd el ordítani? Eltompult. S mert öröm is akad ám mind e szörnyűségben: nagy öröm az, elesettnek, gazdátlannak lenni, – most tudom csak, mi a mélye… És tanácsképp: hogy a betegeket nyugodtan kell kikérdezni, életkörülményeik felől meg különösen: minden részletre kitérni, s nem oly nyugtalannak lenni, fölényesnek, ahogy ő teszi… S e szóval végeztem: hogy semmit sem szabad, de nem is lehet megújítani. Túl messzi ment…

Valóban pedig nem feleltem néki semmit. Berlinbe megírtam T.-nek, hogy szeretném, ha meglátogatna Bécsben, van egynémely megbeszélni valóm véle, feltételem is… írtam továbbá Károly anyjának, hogy beteg vagyok, s érdekelne tudnom, hogy a fia hogy van, mert nem írt, s hogy kérem válaszát.

S Brigitta levelére szintén válaszoltam. Ő azt írta nékem, hogy a helyemet betöltő Z. doktor, a mohó szemüveges, nagyon befészkelte ott magát, és nagyon megfelel, – közölte gúnyosan, – az egyik főrészvényes ugyanis az unokahúgával hozta össze… s most már Walter helyét is veszélyeztetni kezdi s egyre pimaszabb. S hogy Marianka végleg el van keseredve emiatt is, engem visszasír, hogy el fog menni onnan… hogy az ezredes is kievickélt már a bajból, – csak épp orrot kapott, – viszont hegedűsünk ma is fogva van… és efféléket… Walter nagyon szomorú, és engem nem is említ már soha, s ez azt jelentheti, hogy talán nagyon megbántottam őt, – mit gondolok?

Oly furcsa ez! A messzeségből megbarátkoztam-e Brigittával – valósággal megszerettem, – akit semmiképp sem tudtam elviselni ott. Hát írtam néki nagyon barátságosan – s Walternak külön néhány szót, ha nem is üdvözletet. Azt írtam Brigittának, hogy most kedvem volna megjelenni náluk, elcsavarni ama törtető fejét, és legfőképp azon irányból, ahonnan a boldogulás integet… s mikor már elrontottam mindent, botrányt is csináltam, kavarnék egy újabb botrányt, felfricskáznám, ehhez volna kedvem. Próbálja meg talán ő a köz javára. Mit a szemérem! E világ tervét nihilista szellem hozta össze, – legyen bátor, merjen bármit, ma már ezt tanácsolom. – Sok mindenfélét átéltem ám mostanában, Brigitta – írtam néki, – én nem vagyok már az az édes szívű, akinek Ön nevezett a levelében, s most a maga nyugalmának hasznát tudnám venni…

Ez is merő szájaskodás persze, tettek kellenének talán. Hogy mifélék? Nem tudom. Én ilyeneket képzelek most: Hogy egy alacsony teremtés, mármint én… aki már szerető is volt, meg festi magát, doktor is, meg csalódott is mindenféleképpen… mondjuk, lelőné a zűrzavarnak egyik oszlopát… S mi volna? Semmi. Tesznek oda másik oszlopot.

Az írást abba kellett hagynom, kopogtak. A grófné küldte be a névjegyét. A látogatás így folyt le: megállt és azt kérdezte: – Te még mindig így élsz? – Egyszóval tegezni kezdett engem, úgy megrendült talán látásomtól is, de főként szobám kopárságától. Amikor először volt itt, virág is volt az asztalon, s egy selyemkendőmmel volt letakarva ágyam, nyilván barátságosabb emléke volt tehát…

– Te mit csinálsz? – kérdezte. – El akarod pusztítani magad? mondd, az Isten áldjon, hát felelj…

– Szándékról szó sincs, grófné…

– Hanem? – Nem feleltem erre… szembenéztünk kicsit, aztán széket vittem néki. – Van ennek értelme így? – folytatta. – Talán nincsen pénzed? – sandított reám. – Hát felelj már, az Istenért, oly hosszan nézel, vagy tán beteg vagy még most is? Mi bajod volt? Beteg voltál csakugyan?

– Már túl vagyok a bajon – mondtam néki.

– Hála Isten – válaszolta. – De most arra felelj, mért élsz így, te furcsa teremtés? Hát mit fizetsz a kvártélyodért, kell talán pénz? – ismételte. Mondd már meg, ha kell, ne nézz oly idegenül. Nem tudsz bizalmasabb lenni hozzám?

– Ön talán oly bizalmas irántam, grófné? – kérdeztem előbb. Majd azt mondottam néki, hogy pénzekkel különben sem intézhet el nálam senki semmit…

Hogy ő nem úgy értette, hát térjek észhez, s összetette két kezét. Majd rágyújtott a szivarjára, s kicsit megkönnyebbült ettől…

– Tudom én, hogy mi bajod van – mondta nékem. – Igazad van, nem szép tőle… De te nyilván azt hiszed, hogy én kívántam azt, hogy ne írjon neked…

– No lám – gondoltam. – Ez még eszembe sem jutott eddig. Így vagyunk?

– Bíz, az lehet – mondottam csendesen.

– Lehet? Hogy sérthetsz meg egy idős hölgyet ennyire? – És majdhogy el nem sírta magát izgalmában. Kotorászni kezdett retiküljében, és előszedett onnan valamit. A keze reszketett. Már majdnem szégyelltem is magam ilyen feltevésemért, ám aztán azt mondottam magamnak, hogy úgysem ez a dolog lényege… s ha sértve volna netán szavaimtól, – mit sem tesz. Én tettektől vagyok megbántva sokkal súlyosabban. Felmutatott egy lapot…

– Ez minden, amit eddig írt – mondotta.

– Nem igaz – feleltem csendesen.

– Hogy nem igaz? Ezt mondod nékem? – S szinte belepirult, egész lénye megrendült e határozottságtól. Majdnem elnevettem magam zavarán. Hát ily rongy népek vagytok? Mért tűri ezt tőlem? Kifirtatjuk. Rátettem hát kezemet a karjára…

– Nem baj ez, grófné – mondottam, – ma már az nem is igen foglalkoztat, ír-e nékem, nem-e? Téved, grófné, mentségekre semmi szükség. Csak épp érdeklődni óhajtottam iránta, ezt megértheti, grófné, együtt éltünk, érdekel, hogy él-e még egyáltalán…

– Hogy él-e még? – kérdezte sápadozva.

– Igen, grófné, oly sokat én nem kívánok ma már, hogy ő írjon is nékem, ez túl sok volna részéről… csak épp, hogy rossz érzés gyötör, én aggódom egy kicsit érte, megvallom…

– Te rosszat érzel? – kérdezte két kezét újra összetéve. Nem feleltem erre néki. – Meg akarod gyilkolni a fiamat? – suttogta. Elnevettem magamat.

– Hogy gyilkolhatom meg ily messziről?

– Ó, lehet azt, ó, lehet azt, én hallottam is efféléket…

– Hát ily rossz hatalmat tételez fel bennem? – Hosszan nézett, s mintha meg is bánta volna már, hogy valamire, oly erőmre ébresztett rá talán, melyről nem is tudok…

– Ne vedd rossznéven – folytatta, – úgy aggódom! Nagyon félek – ismételte. S most már ő fogta meg, szinte gyötörte már kezeim. – Te rosszat kívánsz néki? Mondd! – És belebámult szemeimbe hosszasan.

– Ó, szegény öreg – nevettem magamban.

– Nem kívánok néki rosszat, – mondtam végre. S csodálatosképpen nem is buzgólkodtam túl sokat.

– Ugye, hogy nem? – kezdett el rimánkodni. – Megesküszöl-e az oltár előtt is, hogy nem? Most jössz velem…

– Hát ezért jött Ön ide most? – néztem a szeme közé. – Tőlem akar Ön még valamit? Ha mást nem, egy kis biztonságot? – Ettől megdöbbent megint.

– No lám, hát igazad van – mondta, s újra meghunyászkodott. No, oldjuk fel a szegény lelke görcsét – határoztam el.

– Nekem már elszakadt a lelkem tőle – kezdtem…

– Úgy-úgy, lányom – felelte és bólogatott hozzá…

– Ejnye no, de sürget – mondottam…

– Nem sürgetlek…

– Nem szép Öntől s az sem, amit feltételez. Annál kevésbé kívánok rosszat néki, mert hisz menyasszony vagyok…

– Ne mondd! – kiáltott fel… s mint akinek kő hullt le szíve tájékáról, arcán lelke összes feszültsége engedett. – No, hála Isten! – mondta egész szemérmetlenül… – Hát gratulálok, – mondta, – édesem…

– Hát kinek vagy a menyasszonya? – folytatta… Egy derék polgárember, – nem igaz? – Te, olyan lakodalmat csapunk…

– Ön? – kérdeztem. Most már szívből kinevettem őt, mert megutáltam őket végleg, valamennyiőket… Nem csodálom, hogy a drága Walter olyan mélyen megvetette ezt a csúnya fajtát. – No, – gondoltam, – hátra van még valami…

– Nem, – mondottam, – a vőlegényem litván nemes ember… ott a „von” titulus előkelő nemességet jelent, úgy tudom… s őt megilleti ez a rang, – különben egyetemi tanár is az illető…

– Ez Fritz! – kiáltott fel – és majd, hogy fel nem állt…

– Én nem vallani akarok most Önnek…

– Dehogynem. Hát mért nem? Mért nem vagy hát kicsit bizalmasabb hozzám? – kezdett el megint s oly megtisztelően könyörögni… Hát ezek ily ostobák? Így akar ez kivenni másból valamit? – Hát hályogos volt tán a szemem? – S Károly is ily ostoba?

S itt közbeszúrok valamit. – Georg még annak idején gyakorta szidott engem, hogy az értelmet mindenkor túlbecsülöm, férfiakban, de még asszonyokban is… – Ej mit az okosság! – mondotta mindig, – ami bennünk állat, az még mindig jobban érdekel. Mert alighanem az bennünk a becsesebb. Az úgynevezett bestalitás, – mondotta gúnyosan. Mert az hatalmas, impozáns, az még lobog, – csak az bennünk az őserő. Mert mit csinálnál csupa erkölcsös és bölcs vakarccsal, aki karitatív mind, sipeg… akiben állítólag nincsen ártalom… S ha csak a hiúságot veszem is: anélkül ízetlen a cselekedet, sótalan a szó s az emberalak színtelen. – Engem az egész ember érdekel, – mondotta, – aki sértetlen és ép egész, a szíve s esze helyén van, és talpig ember… akibe, ha gombostűt szúrsz, nem kezd fájdalmasan sopánkodni – pofon üt! S az már én nem vagyok… – folytatta. – Rokkant ember vagyok, nagyon okos, derék ember – fejezte be gúnyosan…

S úgy érzem ma is, hogy e szó volt az, mely talán végképpen és végzetesen befolyásolt akkor, mikor boldogságkeresőn, elhagyatva legeltettem szemeimet mindenütt… Hát lássuk, mit rejt ez a lélek? Bárki legyen! – unszoltam magam, mert hátha éppen ő hordja magában ama nyers erőt, a kezdetlegesebb hatalmakat… és így jutottam aztán Károlyig… De ő is hányszor tanított rá, hogy egy zsoké vagy egy énekes… És Georg is hányszor hajtogatta: – Hát a báj? Az nem érdekli Önt? Ki méri meg, hogy mit ér az nekünk? Egy énekes mosolya, szajha nevetése? Alighanem csak a bárgyúság tud szépen énekelni – sok mindenre képes ám a bárgyúság – mondotta, – háborút viselni – mondta… s amit csak a paripa tud: ficánkolni, azt se tudja semmiféle bölcs… S ha rábízná az államot a bölcsekre vagy okos férfiakra…

Tetszett nékem ez a szólam… S íme: itt álok az őserőkkel szemben – s azt mondom, hogy nem! – az értelem mégiscsak jobban érdekel!

Hát szerelmes volt Fritzbe? – s féltékeny, vagy nem tart méltónak, hogy felesége lehessek, mert már a fia szeretője voltam, – oh, ez őserőnek is túl sok nekem…

– Igen – mondottam, – megkérte a kezemet… bár tudta jól, hogy kihez tartozom… De megnyugtatom Önt, még várok, választ nem adtam még néki, gondolkodni fogok még ezen…

– Még gondolkodol is, ej min gondolkodol hát annyit, ne gondolkodj már, az Istenért! Te vársz? De mire vársz? – ilyképp sopánkodott még hosszasan, de szerencsére kopogtatás nélkül bejött Ágota, és így szólt hozzám:

– Várják kint!

– Most menj csak ki – szóltam reá – és várj!

Csakhogy ő elhozta ám ide azt az urat…

– Milyen urat? Nem értelek…

– Azt hát, aki udvarol nekem…

– Te őrült, egy grófné van itt – hallom a háziasszony susogását odakinn. S a grófné idebenn felállt:

– Úgy látom, vendégeid jöttek – mondta gúnyosan.

– Igen – mondottam éppoly gúnyosan. Vagyis hát távozhatik, hogyha jólesik neki.

Hát elköszönt, és sok szerencsét kívánt nékem házasságomhoz, – nem mondta, hogy még látni kíván addig… tehát jó szerencsét néki s fiának is, mind az örökkévalóságig, ámen.

Eltávozott s bejött az elvtárs. Kiküldötte Ágotát. Egy harmincöt körüli ember s ez már Ágotának éltesebb. Szocialista… Ő már megüzente nékem, mi a világszemlélete s azt is, hogy a tiszteletét tenné nálam, hogy ő négyszemközt beszélne vélem, megüzentem én is, hogy szívesen látom, elhozott hát egy statisztikát… Majd megkérdezte, mit szólok, hogy ő e lányt, ha ifjú is, oly nagyra becsüli… reméli, nem tartom őt ezért esztelennek, mondtam: nem… Hogy őt e küzdelem, amit e lány az életéért folytatott, egész a rajongásig emeli… Mondtam: nagyon helyes…

Majd oktatott: szociálista magyarázatokat tartott nékem, elmondotta, hogy Amerikában légfűtésért, villamosért, csatornázásért meg villanyért, s a többi mindenféle kényelemért, – hogy ezért a gyári munkás, aki kilenc órát dolgozik, naponta négy és fél órákat gürcöl, hogy ezt megszerezze…

– S akkor jön csak a kenyér… – mondotta. S ez a szó, akár a puskalövés hangzott el. – Hát nem egyfajta új rabszolgaság ez? – kérdezte… a kényelemé! Annak vagyunk sajnos rabjai! Minket megesz a kényelem! S amíg az ókorban az uraságnak érdekében állott, hogy a rabszolgája jó húsban legyen… most ki vigyáz a rabszolgára? – mondjam meg neki.

– Én nem tudom – feleltem, – hát a jó Isten talán…

– Ah! – mondá megütődve.

– Nem tudom – feleltem újra. – Ami pedig ama másik ügyet illeti: én Ágotát még fiatalnak tartom házasságra, Brandl úr…

Hogy hova gondolok, mondotta, ő még szívesen vár öt évet is akár, már amennyi szükséges, vagy én fogok kiszabni nékik…

– Én? – nevettem. – Nem szabok ki semmit, Brandl úr – és felállottam. S úgy bocsátottam el aztán őt, akár egy grófné: fennhéjázón, hidegen…

– Hát mit tegyek? – én nem szeretem őt sem, – nem én, ezt a fajtát sem!… Hát le kell írnom ide végre: hogy én senkit szeretni már nem tudok.

 

*

 

Máté volt ma itt… és cigarettákat vett ki egy nagy iszákból, meg egy levelet. Ő két nap szabadságot kapott, meghalt egy fivére… igen komor volt és furcsa viselkedésű, mert kérdésemre, mint megy soruk, hogy élnek, csak azt felelte, hogy a gróf úr felgyújtott egy szalmakazlat valahol, mert nem akartak néki inni adni azon házban… (Én akkor már hamar elolvastam Károly levelét… és nem volt kedvem tartóztatni őt…)

– Mi úgyse maradunk meg – mondta lomhán, – Isten csodája, hogy élünk eddig is, mert rossz a hely, a parancsnok meg éppen szereti, ha meghalnak az emberek… S mint akinek megtompult minden érzéke, körül se nézett, ledarálta mondókáját… tűt és cérnát kért, majd felvette a cókmókját és távozott.

A levél így szólt: Kedves Zs., – elég vidáman vagyunk mi, mert nem gondolunk semmire. A holnap alig érdekel, az pedig tévedés, hogy ilyesmi rossz állapot. Ezt minden óbégatás ellenére mondom, amit hallok vagy teszek. Mert óbégatunk ám, ez igaz, unalomból… meg hogy más is hallja. Különben kártyázunk sokat, sárosak is vagyunk. Egy jó fürdőért most sokat adnék. Nem vagyok a tűzvonalban éppen, bárha gyakran kimegyek… mit írjak még? A többi mindebből tán kiderül: hogy mért nem írtam? Mik a terveim?… S hogy gondolok-e magára is? Alig gondolok már másra, mint az ebédemre, s legfőbb vágyam, hogy a Café Centrálban szeretnék ülni, még egyszer az életemben, – más egy jó ágyat szeretne, – le van itt fokozva teljesen az életünk ily anyagias dolgokig. Hát maga, kedves? Filozofál-e még sokat? Nagyon érdekelne, tudom, mit talált ki megint? Írja meg! Ha megteszi s ha meg is kapom még, felette hálás leszek érte. Károly. – S még e bamba levél utóirataként: – Anyámat ne bántsa, Zsófi. Nem nagyon szerette kapcsolatunkat, ez igaz (hisz ő semmi ilyet sose szeretett), mégis mindenkor pártját fogta előttem is, pedig erre szükség sem volt. Házasságához pedig mit mondjak? – Gratulálok! Károly.

Az áldóját, de szégyellem még most is magam. Hát majd meghaltam nemrég s az a gyanúm, őérette voltam beteg is – és sokat töprengtem és bánkódtam és sírtam… s ő most fürdőkről meg ebédekről ír s a bölcsességem felett gúnyolódok… eh, ez nem talál, ez mellettem megy el, ez olyan, mint mikor sötétben azt hiszem, hogy még egy lépcső következik, s elvágódom sima földön, vagy ha kinyújtaná kezét felém egy szegény, vak koldus, s amit tőlem vár, melléje tenném… s ő még tovább tartaná az üres tenyerét…

Hát elmentem sétálni, – odakinn kezdődik már a tavasz, itt benn viszont nedves, nyirkos minden… S ahogy épp így ballagok… hisz majd meghaltam fájdalmamban, szégyenemben, majd kiszakadt már a szívem is… egy volt kollégám fordul szembe vélem… jó piros és szemüveges, jó ruhában van és rajtam nyári cipellőim… Ej – gondoltam, – ez de takaros!

Ő főorvos, mit gondolok?

– Ez szép. Nem tud egy jó kis zsíros állást nékem is, egy aprót, nem épp főorvosit, szó sincs róla, ahol borravaló jár elég…

– Hát hogyne – mondá kurtán. – Éppen van egy. – S végignézett rajtam igen ügyesen és gyorsan. – No lám – mondták szemei, – de lezüllött kegyed.

S úgy látszott rajta, szemén, Istenemre, mintha minden dolgom tudná, kifirtatta volna zsebeim s a mai levelem is, elolvasta volna, vagyis tudná szörnyű szégyenem. S én álltam tekintetét kissé nehezen ugyan, de rendületlenül. Felírt azonnal egy címet, és íme kiderült, hogy én az illető urat, aki oly szíves volna talán alkalmazni, ismerem.

Nem vagyok-e hát mindent tudó? Mindent ismerő? – nevettem magamon. Hisz egész Bécset ismerem, nekem még nagyszerűen fog itt menni dolgom, s végül megveszem a Károlykáék birtokát…

Oh, Isten, ha most szembejönne vélem… Elpirulnék biztosan, és nagyon megörülnék néki, vagy tán tegyek erőszakot szívemen? Én elszakadtam tőle, igaz, ámde többfélét kell tudnod: szeretned s amellett, amit tapasztaltál, számontartanod, már mennyi mindent tudok én! Akár egy Danieli, s ha már ilyen tökéletes vagyok, bátran el is köszönhetnék innen, azt hiszem.

Hát elmentem az illetőhöz. Megint jól megnéztek, kifirtattak szemeikkel… megint üvegből vagyok – ez nagy baj, – s átlátszó, mint azelőtt. Hát legyünk szilárdabbak… s minden erőnket a felületre, – lássuk, mit tudunk!

– Nem – mondottam. – Röntgent én nem tudok. De tudok különleges masszázsokat alkalmazni, vízgyógyászathoz is értek… izületi betegségekkel is foglalkoztam… Van két francia félévem, igen komoly voltam ifjú éveimben… – Ők majd értesítenek.

S mikor kimentem tőlük, végigzokogtam a Seilerstättét… Berlinből is válasz érkezett, hogy ő most nem jöhet, jönnék fel hozzá én, e pillanatban éppen nagyon sok a dolga… (minden költségemet fedezi…) Mindössze pár szót írtam néki válaszul, hogy arra kérem, világért se hanyagolja el oly fontos dolgait, én türelemmel várok addig, míg elfoglaltsága lehetővé teszi, hogy majd nékem is szánjon egy kis időt…

Vagyis hát ebből sem lesz semmi, hála Isten! No, grófné, hát megnyugodhatol. Úgy arcul ütném most, hogy csillagokat látna tőle, – mit? Egy tagbaszakadt órjást láttam egyszer, mint gyerek, egy üres telken ment keresztül – úgy vonszolta rongyos tagjait, mint egy nyomorgó elefánt. Egy társnőm megkérdezte tőle:

– Mit evett ma, bácsi? Jó volt az ebéd? – A zordon órjás ránézett.

– Mit? Palacsintát – mondta, s arcul köpte őt. Hát ilyesmit is tudni kell… hisz megkérdezte tőlem is az édes, mért vagyok oly szomorú?

Eközben megeredt az eső, bementem hát egy jó kávéházba. Borravalót adtam a fiúnak, s e kis pénzért körülbástyázott a hírlapokkal… Alig volt épp vendég, lárma sem volt, golyók koppanása volt csak ittott hallható, s ezt kedvelem. Jó úri kényelemnek adtam át magam, lassacskán szürcsöltem teámat, műgonddal, a régi jó szokás szerint, s a búbánat is lassan szenderegni kezdett bennem, kiszolgáltak mindenképpen, vizet hoztak, csapdosott a jólét áradása újra, felgyújtottak egy kis csillárt kedvemért… hát nem nagyszerű mindez? Ennyi fény és sürgölődés egy kis obulusért… Hátradőltem… Felugrottam aztán hirtelen.

Elmegyek Danielihez, és pártfogását kérem, szerezzen egy állást, hiszen itt van úgyis, alig néhány lépésnyire, kaptam észbe.

S máris elindultam. Kinn még csatakos volt ugyan minden, jó lesz ott – gondoltam, – szegény cipőmnek is jót fog tenni, szegény lelkemnek is, úgy a meleg, mint az előkelő környezet, s ha nem is illet engem abból semmi, hadd sütkérezzetek lelkem is, meg cipőcskéim, s ha majd felszáradt a kövezet, majd akkor szépen s talán csupa szép reménység között hazaballagunk.

De nem így történt, – keserves lett ez a próbálkozás is. Ez alkalommal megint ott állt előttem a régi Danieli. Nem nyavalygott többé, nem volt semmi baja.

Végignézett rajtam, jól megnézte harisnyámat… leültetett és egy szót se szólt.

– Egy perc – mondotta, s tovább lapozott egy könyvben. – El vagyok most foglalva – mondotta. S nem csúsztatott aranyakat köpenyem zsebébe, hintójába sem hívott, pedig hát ott állt az is éppen kinn a bolt előtt, a feketék habos zablájukat az ezüstláncon fenegették… Éppen most nem telt ki tőle semmi. Komor volt és hallgatag. Még egyszer jól megnézett, aztán bocsánatot kért s kiment.

Ott ültem hát… s oly elhagyatva, mint a tengeren. Akinek rosszul megy sora, azzal rosszabbul bánnak… Kettősek a dolgok, fáj a fejed, fejbe ütnek, effélén tűnődtem… S aztán ezen: hogy e fickó tetszik is nekem, mert hatalmas egy fickó – mondottam magamnak, – olyan erőteljes és bitang, akár egy jégverés… De ellenállásom is végsőkig fokozta: … nem! – s ha eladnám is magam bárkinek, még Berlinbe is inkább mennék, – ennek azonban, ha meg kell halnom, akkor sem…

– Ön milyen jóságos volt C. Georg iránt… – kezdtem a beszélgetést, mikor bejött újra.

– Igen – válaszolta, – megtettem a magamét. – Ez meglepett.

– S most megbocsásson – folytattam, – egy kérdésem is volna. Ismerte őt azelőtt?

– Nem én. – Ön nem ismerte? – csodálkoztam. – Nem. – Tehát csak most ismerte meg és olyannyira becsüli…

– Hogy becsülöm-e? Gyönge kis legény…

– Hát mért segíti akkor, Zsigmond úr, már megbocsásson, érdekelne tudnom. – Nagyot nevetett.

– Kíváncsi maga, Pessele… – mondotta jókedvűen, majdnem jóságosan.

– Nem kíváncsiság, ez érdeklődés, Zsigmond úr – feleltem néki, – s nem is C. Georg iránt…

– Már nem iránta?

– Nem.

– Inkább irántam? – kérdé gúnyosan.

– Ha megengedi, akkor Ön iránt. Hogy mit mért tesz, az engem mindig nagyon érdekelt…

– Ön milyen udvarias – mondta. – Nagyon megtisztelő – mondta. S még egy kicsit ilyenféle szólamokkal mulatott. Majd így folytatta:

– Maga miatt lett az öngyilkos. – És rámnevetett.

Elsápadtam erre bizonyára.

– Honnan veszi ezt? – kérdeztem tőle ingerülten.

– Hogyne, hogyne, tudom – mondta.

– Honnan tudhat Ön ilyet? Vagy ő mondotta Önnek?

– Tudom – mondta rejtélyesen.

– Úgy? – Hát elhallgattam. – S ezért segítette őt? – kérdeztem később.

– Mit ezért?

– Hát mert ismerte, vagy mert általam ismerte… – Új szivart vett elő.

– Van magának esze, Pessele?

– Én azt hiszem, hogy van…

– Csak nem elég – folytatta élvezőn. S részben a szivar füstjét, részben engem nézett. – Mit kérdezget maga folyton ilyet tőlem, hogy én minek teszem valakinek ezt vagy azt? Hogy ismertem-e, nem ismertem? Ez az ész? Hát annak teszek én meg valamit, akit én ismerek? Akit én nem ismerek, Pessele – kiáltott, – csakis annak, csak az idegennek teszek meg valamit véletlenül – mondta…

– Hisz ez nincs is így, – önmaga gyakran említette nékem…

– Amikor még marha voltam, – vágott szavamba, – megért Ön engem? Akit ismerek, azt utálom – mondotta – mindet. Mikor még az ilyen népség itt – és ujjával a szomszédságba valahova mutatott, hogy kit értett alatta, nem tudom, talán a felesége családját, – mikor még ezek nevethettek rajtam – folytatta… S most meséljen a nagypapáról – mondta hirtelen és egész meglepően durván… Ám épp ekkor lépett be közénk a felesége.

Rég nem láttam, s egész meglepett most, olyannyira megváltozott. Nagyon sápadt volt. Igaz, sötét ruha volt rajta, dísztelen, s ez nem áll jól neki, már majdnem gyászruha… De egyébként is: fejtartása, egész magatartása az alkonyodás, egy kifáradt élet minden jelét hordta magán. Amit eddig férfiaknál figyeltem csak meg az öregedés első igazi jeleként: az ajka volt különösképpen halavány… És az is meglepett, hogy mért nem festi meg a haját inkább? Egy-egy ősz hajszála jeges-élesen világolt haja remek sötétségéből… s a szeme is oly borús-barna, tűztelen…

– Te minek jöttél ide? – üdvözölte őt a férje. Majd a válaszát sem várva meg, elkezdett bemutatni engem:

– Ez egy doktorkisasszony – mondotta. – Nekem barátnőm, hisz meséltem is róla talán, Károlynak is barátnője, nem igaz? – kérdezte tőlem könnyedén. De sokkal elegánsabb szokott lenni – mondta, – most egy kicsit gyengén megy a dolog… – Ne féljen csak semmit – fordult hozzám, – majdcsak kitalálunk valamit… És meg is veregette arcom. Mosolyogtam.

S nem szólottunk mindezekre semmit, ő sem, én sem… Hagytuk őt: mulassa ki magát. Nem mondtuk, hogy már ismerjük mi egymást, annál inkább, mert hisz náluk laktam, – teljes csendben voltunk… s én e pillanatban megszerettem ezt az asszonyt. Fáradt tekintetén láttam, hogy ő éppúgy tudja, mint én: ez a bemutatás mit jelent? Hogy felkínálja néki ezt a látványt, engem: lássa meg, hogy mit jelent az, hova jut az, akit egy ilyen gróf megszeret, ha nincs mellette történetesen egy Danieli… nézzen végig rajtam. Ő azonban nem tett ilyet. Csak szelíden hallgatott.

– És most mehetsz – folytatta Danieli csúfondárosan, vagyis hát egész leplezetlenül. – Neked most semmi dolgod itt – csördített hirtelen reá.

– Akkor hát minek hívtál telefonon most ide? – kérdezte szelíden az asszony.

– Hogy én hívtalak? – Az asszony hallgatott.

– Igaz, igaz – mondotta ekkor Danieli, – látod milyen ostoba is vagyok én, – s a fejét kezdte ütögetni… Nyilvánvaló volt, riasztó, éber szemein lett látható, hogy mint mulat e maga kavarta komédián… – Te elintézted azt? – kérdezte.

– Milyen azt? – kérdezte végre kissé ingerültebben a felesége…

– Nohát azt, amit én telefonon mondtam néked – méltatlankodott. Az asszony mindegyre még némán állt a helyén, majd végre kissé meghajtotta fejét, s halkan szólt: – Igen… – és ezzel rám mosolygott és kiment. S oly szörnyű volt e mosoly… nyájas, mint egy eszelősé, vagy tán olyan lényé, aki voltakép már nem is él…

– S most mondja még valaki rám, hogy nem vagyok jó családapa – mondta Danieli… Megparancsolom, hogy vegyen sajtot vacsorára, gondoskodom róluk – tette hozzá szörnyű gúnnyal… s ő még, – látja, hogy ment innen el? – Nem sokat szólt, igaz és engedelmes is volt, mert ő engedelmes, úgy, ahogy kell, – jól teszi!

– Vagyis hát engedelmes lett szegény, vegyem ezt tudomásul: megtört végre-valahára, fejet hajt szegény, Károly már nincsen itt… Egyszóval megmutatott minket egymásnak, és meg is szégyenített mindkettőnket egymás előtt…

– Isten Önnel, Danieli úr – mondottam halkan. – És ha nem látnám Önt többé…

– Mit beszél? Ezt mindig mondják nékem, mindig elbúcsúznak tőlem… Mi még látjuk egymást.

– Nem hiszem.

– De gyakran, – mondom én. – És óhajtom is. Mért ne találkozhatnánk? Mert én oly szerelmes lettem magába? – S efféléket lotyogott. Hogy azért mint barátok, miért ne találkoznánk? Nem tilthatja senki! Nincs már, aki tiltsa… Megszédültem.

– Elesett? – kérdeztem csendesen.

– De kicsoda?

– Úristen, elesett? – kezdtem el sikoltozni… Rámzárta az ajtót. Le is kellett ülnöm rögtön.

– Úristen – kezdtem el jajongani…

– Dehogy esett el! De ki? Mily komédiákat csap itt maga mindig! Hogy a gróf? Ja úgy? Vidáman él… az éli csak a világát, bár én úgy élhetném, szavamra mondom, saját pénzemen…

– Oh, mily alávaló – mondottam ekkor magam elé, ám ő felfogta e szót azonnal…

Mármint ő? – kérdezte szinte hízelkedve. Hogy mondhatok róla ilyet éppen én? Hogy bolond, az már más, az igaz, ja, ein Narr – mondotta, – ez a Danieli nagy bolond, de szíve van!

 

*

 

Tegnap a szolgájával ideküldött egy elég nagy összeget… s még el is tűnődtem felette, vajon elfogadjam-e? Hisz majdcsak visszafizetném. S oly önérzetes minek volnék? Mégis visszaküldtem szerencsére… Nemsokára pedig oly nehéz órákat kellett újólag megélnem…

Poldit láttam meg az utcán, ama herceget, – egészen prózai jelenség volt, a kövér bárónéval ment egy néptelen kis utcán karonfogva, egész úgy, mint bármely közönséges halandó, ez is mihelyt nem környezi a fényesség, akár egy éji bagoly, mely a napra megy… egyszóval nem volt rajta semmi lelkesítő, s mégis megrázott a látása.

– Nem Károlyhoz megy ez? – kérdeztem magamtól, s először azt éreztem, hogy tán itt van, Bécsben rejtőzködik… majd inkább a tegnapiak kezdték bennem élni furcsa életüket… Mit is mondtak ott? És megállottam rémüldözve…

Semmi különöset, ám e Danieli szavai oly biztonsággal csengtek, – nem ő küldette ki mégis? … s olyan helyre… Bosszúállás is létezik, – meg is elégelte tán a felesége szenvedélyét…

S Danieliné is feketében volt. Vagy lelke mélyén eltemette már? Vagy tudja, hogy a férje mit akar? És nyomban ott az utcán elővettem retikülömből a Károly levelét, s olvasni kezdtem, s már az első szavaknál is ájulás környékezett. No lám, ezt nem jól olvastam én mégsem, hogy lehet ez? Csakis magamra gondoltam volna, s önmagamat tekintem csak áldozatnak ebben? No és Danieliné? Akinek legalább is annyi köze van hozzá, mint nékem… S ő maga? Nem áldozat? S amire odaértem e szavakhoz: hogy ő hálás volna, feltéve, ha meg is kapná levelem…

Ez elviselhetetlen érzés volt! Hisz fásultság ez, e levélnek minden szava erről tanúskodik, olyan mérvű fásultság már… ő sosem volt ilyen… s újra elolvastam hát a levelét. Ez halálsejtelem, hogy el van készülve a legrosszabbra, bizonyos. És én még azt várom, hogy engem vigasztaljon, hírül adták néki kegyetlenül, gonoszul, hogy férjhez fogok menni… S amit ez a fiú mondott, hogy ők úgysem maradnak meg… leroskadtam szinte ott az úton… Be kellett hát mennem valahova, gyorsan ledőlni, vagy letérdelni…

Nem szégyellem… nem volt messze tőlem a Szent István temploma… Hát bementem és sírtam. Most értem csak meg azokat, akik egy könyvecskével járnak templomokba, s abban fénykép… s már a sekrestyést is értem, aki egyszer odajött egy dómban hozzám, s rámszólt, hogy ne bámészkodjak itt, ne járkáljak, míg mások fohászkodnak…

Én úgy könyörögtem! – térden csúsztam volna körül magam is az oltárt… Nem tudok megállni nélküled, én gyenge vagyok, hogy álljak meg ilyen egyedül, és csupa meredekek szélén… ilyképp szólongattam Istenemet… úgy, mint minden nyomorult. És én is odatámasztottam fejemet egy hűvös kőoszlophoz, én is áhítattal, lassan vetettem keresztet, s mélyen meghajoltam, s hosszan néztem még a főoltár felé…

Végül hát kimentem a zsibongásba, napsütésbe, – egész bensőm csupa könny… Ha látná, hogy sírok… Már itt a tavasz, és én nem tudom… és semmiről se veszek tudomást, aminek úgy örültem mindig – panaszkodtam néki… S bocsánatot kértem tőle képzeletben, s rögtön bementem egy trafikba, hogy papírt veszek, – rögtön írok néki, s első szavam az lesz, hogy ne higgyen senkinek, én házasságra nem is gondolok…

Ott állt Leconte de L’Isle, és udvarolt a trafikosleánynak, – megismert. És mint egy csellószólót, rögtön igen folyékonyan adta elő, hogy ő most külföldre megy, tán Skandináviába is turnéra, sikamlós volt s lenge, mint a fény, – a kölcsönkapott élet minden könnyedsége mosolyában… Hogy már szinte szédíteni kezdett újra életünk sokfélesége…

– Csókolom a kezét – búcsúzott. S ha látnám Mariankát, üdvözölteti. Majd hírt ad magáról, illetve: hiszen a hírlapokból úgyis megtudunk mi mindent róla…

Menekültem onnan, s éppen azon kezdtem töprenkedni, hova menjek most, hol írhatnám meg levelem, mikor eszembe villant valami.

Autóba ültem először, mióta Károly elment, s Danielihez vitettem el magam. Még ott találtam szerencsére… berontottam hozzá bejelentés nélkül. Megint könyve mellett ült.

– Hozassa haza, – mondtam néki. Felnézett előbb s az arcomon is nyilván megláthatta végső elszántságomat, hát kísérletet sem tett arra, hogy újólag bolondítson, nem is köntörfalazott…

– Önnek ez kötelessége – rivalltam rá, – mert maga volt oly szívtelen, oly gonosz, kivitette őt, azt hiszi, egész megvakíthat mókáival, eszmélethez sem jutok. Ön hazahozatja, vagy olyasmire szánom rá magam…

– Azt nem! – szakított félbe keményen. – Eszemben sincs. – Suttogni kezdtem erre. S olyasmit mondhattam, hogy én őt magát vonom felelősségre mindenért, s ha csak a hajaszála görbül is meg Károlynak, egy percig élve nem marad, efelől biztosítom őt. Hogy nagyon elsápadt e pillanatban, láttam, biztos vagyok benne, mégis gúnyosan felelt…

– Már ezt is mondták nékem… – nézett rám és mégis, máris kisebb biztonsággal…

– Ha már olyan szerencsétlen vagyok – folytattam –, és nem azonnal eszmélek, ily későn veszem észre, ami kézzelfogható, a gonoszságait… és mindezt azért, mert szerettem Önt – mondtam neki, – most ez a vége? Pénzzel próbálkozik nálam, azzal akar hatni rám is? – S összevissza beszéltem még mindenfélét, lázas voltam szinte, s nem is akartam már erőt venni magamon. Az aranytárcát pedig kitéptem a retikülömből, és odadobtam néki.

– Jó – mondotta vidáman. – Hát megöl engem? Agyonlő? – és nevetett.

– És aztán magamat… – feleltem szinte magamon kívül az izgalomtól. – Oh, én Danielinéval fogok szövetséget kötni – éreztem most. – Mért ne lehetne egy embernek két asszonya?

– Hát jó – mondotta szinte rábeszélőn. – Jó. Mi megegyeztünk ebben – mondta. – Együtt halunk meg, kis Pessele…

– Vigyázzon! – feleltem még néki… S tüstént otthagytam, hogy megyek ki a levegőre, megyek Danielinéhoz rögtön! S hátamon ott éreztem a tekintetét… Most ez egyszer biztos voltam benne, hogy ez egyszer végre-valahára mégis ő maradt alul… hogy megijedt, és reszkettem az indulatos boldogságtól…

Úgy maradt ott ülve, ahogy otthagytam őt, tehetetlen, suta, torz mosollyal – éreztem. És boldog voltam. Ó, most el nem engedem. Majd megbeszélek mindent Danielinéval is.

 

*

 

Megzavartak az írásban – egy kis pénzt kerestem megint szegény embereknél, – éjjel folytatom. Danieliné azt izente ki, hogy nincs most érkezése számomra. – A báróné most nem fogadja – volt a válasz.

Nem fogad? Hát mit tehetek? – Póruljártam. S ki vesz elégtételt ezért, ha valaki megsért engem? Senki. Sarkonfordultam hát, s mentem márványlépcsőjükön lefelé.

De jött az elégtétel utánam. Komornája utánamszaladt: Hogy mégis milyen ügyben keresem a bárónét?

– Semmilyen ügyben – nevettem a szeme közé, – csak épp szórakozni akartam egy kicsit nála, mondja meg!

Hát ilyen finomtalan ez a nő? No, furcsa keverék, hisz képzeltem is, oh, mit gondoljak e mindenféleségről…

Megálltam egy bolt előtt, és jó sokáig ácsorogtam… Egy tükör is volt a kirakatban, abban vizsgálgattam magam hosszasan. És belepirultam e látományba. Hogy nézek ki? Nem is értem, mint egy beteg rongycsomó… Ma felöltöztem pedig elegánsan – maradékaimból, – hogy lesír most minden rólam, ami szép volt… ágrólszakadt vagyok, ázott… sovány, – fáradt lett a bőröm is a festéktől… Már rég nem festem magam s mégis két kis kiszítt, téglavörös folt virít a pofacsontjaim körül, – az ördög vinne már el mindenestül…

Mit csináljak? Így küszködöm reménytelenül, semmi se megy… de nem is akarom talán, hogy menjen. Bizalmam már nincs magamhoz, bátorságom sincs, magától értetődik tehát, hogy amihez fogok, balul üt ki, s nyilván meg is érzik rajtam mindez…

Nyugtalanság… ez már mindenem, az örök aggodalom, mintha égő mező volna talpam alatt… Menjek most egy vízgyógyintézetbe? – Nem teszem. Egy barlangba, s ily megalázó feltételek között? Minek tenném? Nem érdemes! Úgyis ez lett már a jelszavam, miközben egyre merülök.

Egy diaboló volt a kirakatban, szép kis diaboló… Ezt én megveszem, jutott eszembe. S azonnal fel is merült egy kedves arc, esengő kis karok s oly boldogító bizalom…

A Walter kisfia volt képzeletem váratlan vendége. Holnap oda kimegyek – ezt el is határoztam rögtön, – van most egy kis pénzem is… Hát megvettem a diabolót s hazamentem. Egy kisfiú állt nálunk a lépcsőházban s elfogott a sürgős vágyakozás újra – nem tudok én várni holnapig. Egy busafejű, tömör kisfiú volt, mint a bunkó, zordon kis tatár. És rám se hederített. Cukrot adtam néki, – elfogadta, ugyanolyan közönyösen… Megöleltem, mert ha nem teszem, tán beteg lettem volna tőle… s oly erővel, hogy a cukor kiesett a kezecskéjéből. Hát adtam néki másikat és elszaladtam, nagyon piros lehettem, ő nem nézett utánam, bezárkóztam…

Ó, magányom hűs itala, mint a tiszta légáram, oly boldogan szívom magamba olykor, valahányszor e világnak forró légköréből elszabadulok. Nem volt épp itthon senki. Csend volt, külvárosi csend. Sietve teát főztem, – jólesett. Megittam ott a konyhában, és le sem ültem hozzá. Rend és tisztaság volt mindenütt, jól kisikálva minden… Kellemes, jó percek voltak. Kinyitottam aztán még a konyhaablakot is, s kibámultam rajta, – alkonyodott odakinn, a szemben lévő tűzfal nagyon elsötétült…

– Zsófi! – hallatszott egy kiáltás, s én megrezzentem tőle. Majd egy konyhaajtó kinyílt odaát…

És kijött rajta Zsófi – szegény varrólányka, – ismerem őt… mint az őz, ha betéved egy tehéncsordába… ilyesmit láttam egyszer otthon, olyan riadozva futkos köztük, s mégis vággyal is, hogy melyiket szeresse ő ez ismeretlen, furcsa rokonságban, egyszer láttam sírni őt: akár a gyenge gyermek, elhagyatva zokogott és bájos volt… a gyászban lévő báj maga…

S ha Georg értem tette csakugyan, amit tett, mivel tegyem jóvá? Bűnösnek én nem érzem magam. Hogy szerencsétlenség volt, úgy veszem. Oly jó volna nem emlékeznem semmire.

Oh, Isten, késő van megint… s korán kell kelni. Pénzt kell keresni… Most masszírozni járok, ehhez értek. Panaszos, jobb módú proletáranyák fordulnak hozzám egyre többen, s kezdenek már megszeretni… Vajon itt maradjak-e közöttük? Nem tudom.

 

*

 

– Neked nincs gyereked? – kérdezte.

– Ugye, mondd, az én anyuskám is oly szép volt, mint te? – kérdezte.

S mert én már elfeledtem volt, hogy vettem már egy diabolót néki, megvigasztalt, hogy hát sose búsuljak miatta, jó lesz ez a diaboló is, mert hátha elromlik a másik kettő… most már három van neki – és hátha testvérkéje lesz…

– Hát ilyen jó vagy? – kérdeztem. – Te szeretnéd, ha testvérkéd is volna? – Eltűnődött.

– Szeretném, ha otthon volnék – mondta végre.

– Hol?

Az ő kis házukban, ahol egy folyó is van, B. városban, mondotta, majd megint eltűnődött. – Hiszen apám sem lakik már ott – jutott eszébe.

– Sebaj – vigasztalta meg magát, – mi majdcsak megint odamegyünk. – S rámnézett: – Mondd, nem igaz? – S mindezt az ölemben, mert nem volt nyugtalan, nem akart onnan minduntalan elszaladni, szépen, csendben ott maradt.

– Te jó és kedves fiú vagy – mondottam néki búcsúzóul. – Örülök, hogy ily hiszékeny és szelíd – fordultam tanítójához. S a jó tanító bólintott. A felesége pedig úgy mosolygott, mint egy teli rózsa.

De hogy ő még nem ereszt, még elkísér. – Hát gyere! – mondtam néki. Együtt mentünk tehát tévelyegve, andalogva, kéz a kézben, nagy, boruló akácfák között… Ő nagyon meghimbálta karom, s nagyot kacagott eközben, – mulattatta magát.

– Mondd meg apámnak, hogy ne féljen, én nem vagyok már beteg – mondta még az indóházban, mikor megcsókolt.

– Te beteg voltál?

– Nem tudtad? – kérdezte szomorún. – Hát nem vagy a mi rokonunk? – kérdezte.

– Honnan gondolod?

– Hát nem vagy? – Elpirult. – Én azt hittem pedig, hogy az vagy…

– Honnan hitted ezt, fiam?

– Mert az apám azt írta, hogy néni vagy…

Nem volna jó e kisfiúnak élni? – tűnődtem a vonaton. Az idő eljárt már felettem úgyis… Csend legyen, – ezt óhajtanám… s talán meg is könnyítenék ezzel egy szívet…

De nem. Mert síromból is feljajdulna sóvárgásom azután, aminek emlékét már ki nem írthatom magamból…

Mostanában több könyvet is olvastam, amelyben tengerészek szerepelnek. Sokat gondolkoztam róluk. Ellátásuk komisz, rossz a bér s amellett életveszélyes, kegyetlen robotban telik az életük, – hát mi készteti őket, hogy a búgó hajókon mégiscsak megmaradjanak? Ők szeretik a tengert – s nyilván én is így vagyok vele. Hogy szeretem a határtalant, vagy: aminek értelmét már nem tudom… S ha volna most egy kis szobám, csak olyan, mint a szanatóriumban volt és békességem, munkám… várnék. Azt kérdeztem múltkor valakitől: mit szól ehhez? Összeillik-e vajon egy hatalmas szál vörös kezű férfi meg egy kistermetű nő? Hát ilyen bolondokat kérdezek. S most menjek mégis hozzá? Írt pedig és bocsánatot kért, s én arra kértem: maradjon még egyelőre Berlinben, mert nem egészen jól vagyok. És mi bajom? Hogy várok, egyre várok?… Írtam Károlynak egy hosszú levelet, s elküldtem valakivel, akiről itt azt beszélték, hogy a közelében szolgál… tűvé tettem érte egész Bécset, amíg megtaláltam. Nem írtam meg azt, hogy beteg voltam, s szívem helyett betettem egy préselt virágot a borítékba, csomagot is küldtem, ugyanúgy, mint bármely szegény masamód…

S most néhány szót még Ágotáról. Még egy öregember megbolondult érte… csodálatos ez a lány. – Ez csakugyan már idős férfi, – finánc-főtiszt, maga verekedte fel magát a legénységi állományból… úrinőt vett feleségül, s el akarja hagyni Ágotáért őt és három gyermekét…

– De Ágota – mondottam néki, – nem értlek, hát szívtelen vagy? Ápoltál is engem, azt hittem, hogy ismerlek már valamelyest, s ez a vége? Beférkőzöl tisztes emberek körébe, s tönkreteszed őket? Rosszul bánt az asszony ott veled?

– No nem – mondotta Ágota. – Még adott is egy kötényt múltkor…

– Kötény, kötény, hány kötény kell néked? Hány kötényed van már?

– Húsz – felelte Ágota.

– S te nem törődöl senkivel, a kötényekkel törődöl, nem emberekkel? Mi lesz most a másik udvarlóddal?

– Kotródjék! – felelte. – Minek járkál utánam? Hát hívtam én? – Kíváncsi voltam, mi következik? Faggatni kezdtem.

– És most el fogsz menni ehhez feleségül, vagy mi lesz? – kérdeztem. Furcsa fény gyúlt fel a szeme mélyén.

– Nem beszél? – kérdezte tőlem előbb. S el is mondta mindjárt szégyenkezés nélkül a tervét… hogy ő addig-addig bolondítja ezt is, amíg szerez néki azt, amit már mondott: egy jó trafikot.

– Úgy – mondottam. – Nagyon érdekes. Ezt gondoltam is. Amikor már otthagyta a feleségét, gyermekeit, akkor felrúgod?

– Majd visszamegy, vagy mást csinál, mit bánom én? – felelte Ágota. – Az ő dolga ez, mások dolga, különben sem ő csinál itt mindent Bécsben, – mit képzelek én? – Ez nem a dolgom – mondta –, törje ő a fejét saját baján, fátyolt tegyek tán az arcomra, hogy ne nézzenek annyit? Néz, hát nézzen, nem is vagyok szép. És nem beszélek sokat, elmondom a történetemet, és készen van. Ha segítenek rajtam, elfogadom. Nem lehetek kímélettel – mondotta, – az én életem külön számadás…

– És ki tanított téged erre? – kérdezem.

– Egy iparos – felelte.

– Még egy iparos? Ez szép. Hát hány ember volt már az életedben?

– Volt vagy húsz – felelte. Mit gondolok, förmedt rám, ily egyedül egy lány! S itt elmondott egy történetkét, hogy hívta el magához egy orvos egyszer, – le sem írom… s azzal végezte, hogy nem imponál őnéki már senki… orvos legyen az vagy államtitkár, – látott ő már mindenfélét, – rosszak ám az emberek…

– Csak én legyek jó köztük? – kezdte újra szenvedélyesen. – Ha jó vagyok és engedek… Én szerencsére semmit sem hiszek, hát azt sem hiszem el, hogy szeret, azt sem, hogy otthagyja feleségét értem… semmit!

– És ha mégis megteszi?

– Az ő dolga lesz – ismételte gyűlölködve. – Én nem engedek. És mégsem engedek. Hát legyen esze néki magának. Hát tőlem várja, én öntsem fejébe tudományát? Látja rajtam: kemény vagyok, legyen ő is az! Hisz arra valók vagyunk, – küzdeni kell, nem játékból vagyunk ideküldve…

– Hanem, Ágota?

– Én nem tudom, engem hiába ugrat – fejezte be mondókáját. S aztán megkérdezte rögtön, milyen ásványvizet hozzon? S nem tudnám-e beajánlani egy moziba? Mert ruhatárosság és jegyszedőség, ez az amit régen áhít, addig is, – ám ez még messze van. Ha most csak frissítőket árulhatna egyelőre, az is megteszi. Ő szépen kisöpörne mindent, hamar észrevennék, megszeretnék… „nélkülözhetetlen lennék” – mondta… Közben megtanulna táncolni, már van is hol, mert hátha akad ott egy fiú – tán a tulajdonos fia éppen, mondjuk, – s hogyha ő majd szépen táncol, jobban, mint más, az is megszeretheti…

Úgy kifáradtam tőle, mondhatatlanul. E rövid beszélgetés elég volt, hogy úgy érezzem, mintha összetörték volna tagjaim. Mért nem dobom ki hát e begyes szemtelent? És mindörökre? Ilyen kölöncöket hordok folyvást magamon? Akár e Danielit is. S még meddig? Régen abba kellett volna hagynom vele minden érintkezést, bárhogy érdekelt, mert mire megyek ezzel, ha ily idegen világok folyton vonzanak, ha révültjök vagyok, ha hunyt szemekkel tűröm, hogy megüljön rajtam borzalmas csodájok. Ez a lány is szörnyeteg, amilyet csak a nagyvárosok mélye vet ki, s ami szomorúbb, hogy nem is tudok mit felelni néki. Inkább elpusztulni, mint így megmaradni? Ezt feleljem annak, akinek fogával és körmével kellett mindenkor megkapaszkodnia, hogy fennmaradjon?… S ő amellett jószívű… Vagy Isten színtkeverő tudományát bámulom-e benne? Milyen csodálatos szenvedély az egész életem!

A szociális ember viszont mit se sejt. A minap beállított s rögtön azzal állt elő, hogy Ágotának kelengyét próbáljak most szerezni…

– Megőrült? – kérdeztem tőle. Ezzel ugyanis csak durván tudok boldogulni. Kíméletlenül vájom arcába körmeim, pedig a szegény ember, Isten látja lelkem, egyik legfőbb bánatom volt mindenkor. Ám az ily vak és egyenes futókat gyűlölöm. Akár a ló, mely ellenzővel fut, és nem lát semmi mást, csak saját menetelő lábait…

Hogy most a hadiözvegyeknek kiutalnak mindenfélét – s Ágota, ha nem is hadiözvegy, – több annál, hisz árva, milyen árva, nem is mint az ujjam – mondta… hanem hogyha levágnák az összes ujját valakinek, csakis egy maradna meg neki… Még ki s kerekíti hasonlatait?

– Ej, hagyjon engem békén! – mondtam néki. Megint előhozakodott hát a tudománnyal, statisztikájával, melyet itt hagyott…

– S mit szól Ön ahhoz – förmedtem rá, – azelőtt a munka éppen annyi volt, a kenyér éppoly kevés, s még villany se volt, meg lift meg telefon se – semmi! – vitatkoztam véle dühösen, már meg se gondolva eléggé szavaim… Most meghökkent őkelme, hogy hát nem készült e kérdésre, majd gondolkodik róla… De hogy az a kérdés, melyet múltkor felvetett, hogy az mindmáig még válaszra vár… Hogy hányan élhetnének még meg Ausztriában? Miért kell akkor nyomorogni, mikor több ember lehetne s egyre több! – Hát Boszniában? – kiáltotta. Mert ő ott egy török pasával is vitatkozott efelől… (Hisz hazudik is éppen eleget.)

– Hát hallja csak – mondottam erre, – hallja csak, hát mi baja? Vagy nemlétezők felől akar gondoskodni már most? Nem elég az ember magának, hát fáj a szíve, hogy csak ennyi van? Mit ágál, hepciáskodik, ha esze nincs? Fizessen pártadót, járjon szakszervezetbe, tanuljon, és lehetőleg ne beszéljen annyit. És minden egyebet pedig nyugodtan ráhagyhat a vezetőkre, – ez a dolga. S ezzel ki is dobtam őt.

Mert ez a nyűg már nem is elég érdekes.

 

*

 

Ma köd volt reggel, s elrontotta gyönyörű tavaszom. Pedig milyen gyönyörű. Megjött a kedvem, minden öröm úgy megszállt egy pillanat alatt, mert az történt, hogy Károly írt. Még tegnap volt, egy egész napja már, hogy háziasszonyom behozta levelét… Akár egy jótevő Madonna, karján gyermekével… Csupa édesség lett szobám tőle egyszerre, mert édesség az egész lénye, azzá teszi már az anyaság s a töméntelen férfi, aki képzeletben nála jár… (Már írnom kéne róla voltaképp, de nincs időm, de nincs időm…) És levelet hoz, felém nyújtja: – Egy levél! – mondotta sejtetőn. És mért hozta be most az egyszer ő maga? Mert minden idegével felérzi, a puha kacsóival szinte kitapintja levelem, mert tudta, mit hozott… Feltépem ott előtte – várakozik, – s mikor piros leszek, mint a vér, a szemem izgalmában csupa könny… ő nem szól, ám oly méltányosan komoly lesz az arca, s rögtön elfordul, kimegy… Hogy méltányolja ez a szerelem minden kis mozdulását, mint a gyermektesteket, a testi valóságot úgy érzékeli…

Bedugtam keblemre a levelet, és kirándulni vittem el, ma kirándulok ezzel – gondoltam, – mert ilyesmihez szabad tér és szabad szív kell, lobogtassuk meg az összes lobogókat…

S egész úton azt gondoltam, hogy szeret. Úgy látszik, okos volt a levelem, úgy látszik, mégis eszem is van néha, jó volt, hogy nem panaszkodtam néki, panaszkodni nem szabad, ó, evvel, igen evvel maradsz mindig egyedül, de szívesen. Ez lesz a titkod ezentúl, ha netán megmozdul majd benned régi szomorúságod, azt el ne mondd majd soha senkinek.

Ez szép nap volt… még egy napon volt ilyen. Mikor egyik szigorlatomat elhalasztották kérésemre… s fogtam magam, kocsikázni mentem, halat ettem, ittam vörösbort… és kikezdettem kadétokkal – csélcsap sapkával sétálni mentem aztán, hogy még részegnek is néztek talán, – az is voltam Istenemre!

Tegnap szikrázott a nap. Mindenütt nyitott ablakok és gramofon, a hegyen ének, kinn a vízen citera, és én, akárcsak börtönömből szabadulnék, s üdvözletem teregetném le a hegy elé. Egy varjú magas fára ült, és onnan károgott – s már egész másként… katonák megropogtatták úgy a babájukat, s én most egész szívemből örültem ennek is, – először életemben, – láttak ilyet? Közönségességek részegítenek? De minden egyéb is, hogy egy-egy madár is már óvatosan rákezdi… A kocsizörgés másképp hangzik, mint mondjak még? Nyitott udvarokból tehénbőgés fogad, egyes kertek felől pedig nevetés, a hegy alatt nagy tüzet gyújtogatnak, és a szél a fanyar illatokat felém hordja… imádom a füstöt minden formájában…

Hol is kezdjem el? Hát hív magához… és én megyek is. Nem Berlinbe, de hozzá, – a nyűgöket mind itt hagyom, és Berlinben majd írok néhány szót, de véglegeset, nem áltatom még tovább. S ha nála leszek… Leszek nagyon udvarias, rendkívül ügyes, mindenre felhasználható – a sebészetben is –, és megszeret a tábornok, a tábornoknak baja lesz, hát ott a doktorkisasszony, majd rámmutat… Hát úgy csinálok majd, mint Ágota, lám tanultam is tőle valamit, mert mindent kieszközlök ezzel… Azt mondom: Kegyelmes úr… és sejtetem is véle szívem titkát, Károlyt beajánlom néki…

Olyan volt ez tegnap, mint egy forró szélvihar, – megtáncoltatta, megforgatta egész életem. – Ön mily okos! – mondottam valakinek, s majd a nyakába borultam, megszerettem ugyanis egy vad szocialistát, most először életemben, okos ember volt, igaz, még ebben is mily jótékony volt tegnap sorsom, van ez így, hogy minden pereg s összevág, hogy bámulva és kifáradva állsz meg este… nem hiszed, hogy ez az életed egy napja volt, akár egy vad órjás, úgy elrohant veled s letett a földre… Este van.

Gyermekkoromban voltam így, – de hagyjuk ezt. A fontos ez: hogy holnap felmegyek a hadügyminisztériumba, s kérek ott egy állást, mint akármi, ápolónő, sebészinas, bármi más… s a közelében leszek, ez a fő… hisz ellátást csak adnak… Pénze különben is annyi van, mint írja, azt se tudja már, hogy mit csináljon véle…

Mindez azonközben száguldott át rajtam, mialatt a szociális ember magyarázott. – Mi vagyok én? – mondta. – Név szerint szocialista vagyok, no de legbelül, azt nem tudom. Mert ott már több Isten lakik. A hitem az, hogy nem vagyok oly fontos másnak, mint magamnak, az hát mindenesetre csak hasznos, hogyha lefaragják kicsit ezt a fene önhittséget, önimádást, ami most az embert teszi. – Te csak tag vagy – mondják most, – te csak apróság vagy – mondják egyre hangosabban. – Kuss! – kiáltják s jól teszik. Hát nem? Ha sikkasztottam, tegyük fel azt, két hét múlva elfelejtenék, s én megyek erre, s felakasztom magam… Mert az ember azt hiszi, hogy mindenki csak rajta csodálkozik… Nem jobb akkor, hogyha megtanítanak, hogy nem vagyok oly nagy személy?

– Hát engedelmeskedni kell, hát befogom a szám – mondotta.

– Bravó – mondtam néki… – Ez beszéd…

– Mivelhogy nem tudom, mi lesz – mondotta. – Nem tudom. Hát tudhatom előre? Kiderül. Az anyaszentegyházról sem tudtuk előre, jó-e, rossz-e?

– Ez beszéd – mondottam néki…

– Inkább mondjam azt, hogy jól van minden úgy, ahogy van? Nem teszem. Vagy tudok olyat, ami mindenképpen jó? Ha tud valaki, mondja meg! Én fizetem a pártadót…

Sört ittunk együtt, virslit ettünk, zubogott a katlan, ragyogott az ég, s a levegő oly lágy volt, szomjúhozva ittam fel magamba… Társam elmondta, hogy asztalos, már idős ember volt, egy igen kedves, okos asztalos… (Úgy ismerkedtünk meg, hogy cipőm sarka beszorult a vonaton, és ott állottam tehetetlenül, nevetve…) Elmondotta, hogy több fia van a háborúban s nem lázongott. Nyugodt lelki béke áradt lényéből… s mikor sétálni mentünk, elkérte a köpenyemet tőlem, igen udvarias volt és kalauzolt a kis városban:

– Az ott nézze csak, egy dunai hajós volt azelőtt – mondotta, – megbolondult.

– Az egy suszter – kiáltott fel, – nem szeretem… Majd fülelni kezdett, s intett nékem, jöjjek csak, itt láthatunk most valamit.

Mondom, hogy sorsom, mintha jutalmazni akart volna tegnap annyi szenvedésért, minden szépet számomra egy napra tett… Egy csűr – földes pajtaféle volt – az egyik vendéglő mögött, ahonnan énekszó hatott el hozzánk, s minél jobban közeledtünk, annál enyhébb zene szólt…

S a kondérok és csövek, hordók közt két férfi állt, illetve egy, a másik kuporogva ült egy hordón s hárfázott. Csak néhány lézengő hallgatta… vincellérek, effélék vastag kalapban, – ezek közül egyik mindjárt el is mondta nékünk, hogy ez egy beteg cigány…

Erősen ráhajolt a hárfájára, mintha szívét lesné, hunyt szemekkel… Ezek karikásak voltak, nagyon árnyasak s ő maga halálsápadt. S olyan érzékenység látszott arcán, mintha rajta futna át a hang, mert minden hang meglátszott rajta, s ujja hegye remegett. Egy rongyos, spárgákkal megkötözött kis fahárfája volt, sóváran nyújtogatta nyakát s látszott: szenved, nyughatatlan lehetett a lelke s keserű. S mellette szélesen és boldogan szárnyalt a dal. A másik énekelt. Sötét fiú, oly gyönyörű, egyik fülében rézgomb csillogott… s hogy tudott énekelni! Oly nehéz és tömör volt a hangja, mint a víz, és lassan szétterült a kondérok és hordók fölött fenn a magasban s megállt…

E jó fiú a beteg társát, hogy az idő fordult, egy nap, mint más hátán vitte le a padlásról, – mesélték nékünk, – s kifektette valahova, ahol árnyék is volt, nap is érte, s addig nem evett, amíg a másik rá nem szólt, pedig hát ő kereste rá a kenyeret.

S hogy kalapjával körüljárt – hisz nem szólhat az ember, ránéztem, – és nagy pénzt adtam néki, majdnem negyedrészét annak, amit Károly küldött. Nem köszönte meg, és ez is jólesett nekem.

De haza kellett menni nemsokára, hideg lett, és nem volt elég meleg kabát nálam. S fáradt is voltam már, túl sok nékem ennyi érzelem.

 

*

 

Most már elmúlt néhány hét azóta… ezt még leírom, még mielőtt a továbbiak felől határoznék. – Vedd a szemeimet érte, – mondogattam napokig. S ha elvennéd is, nem azért veszed már el, aki még nemrég úgy örült, hogy világodat látja. – Károly elesett.

És jártam, keltem benn a városban. – Csak hamar! – mondogattam. Rohanni, ez megment, száguldani… aztán lefeküdtem itthon.

S teljes meredt mozdulatlanság következett, hogy minél kisebb helyet foglaljak el még az ágyon is, ez volt az óhajtásom. Hangosan mondottam egy-egy szót, s így elmerülve töltöttem el több mint öt napot félálom s dermedtség között.

Hogy hogy történt a szerencsétlenség? Hisz beszéltek itt össze-vissza mindenfélét – nem tud senki biztosat, – robbanás volt a közelében, azt beszélik, nem is halt meg mindjárt, elküldtek egy csomó táviratot, jajveszékelését emlegették, s anyja mind e gyorsaság és mohó kavargásnak kellős közepében ott állt, s szája egyre mozgott. Egyszer aztán kifakadt:

– Te vagy az oka – mutatott rám. S nem is várva be a válaszomat, kifordult a szobából. Oh, zűrzavar! Már azt is tudom, hogy az atyja haza fogja hozatni a holttestét, s hogy elmebajában most mindenáron ablakot és csengőt akar kriptájukba csináltatni, – igen, őrültséggel és halállal, kriptával van megátkozva egész életünk.

Nem tettem érte elég erőfeszítést, úgy érzem most. S a halálát is kívántam, hogy elment és nem írt. És mikor megcsalt, akkor is, – ezt leírom.

Nem voltam elég érett ahhoz, hogy a helyzetemet és az övét úgy ítéljem meg, ahogy kell, – ezt is leírom.

S még az is lehet, hogy mindezekért akartam vezekelni, mikor idejöttem szegénységet játszani, – hogy megvetem én magam ezért is! A szegénységhez, mély nyomorhoz törleszkedtem, tolakodtam hivatlanul, ahol semmi keresnivalóm… Még ködös most az elmém, ám ezt végig fogom gondolni még e napokban, – egész részletesen, ezt akarom. Még egy rendes fényképem sincs róla, – most mentem el egyet csináltatni, néhány garasért örök emlékezetül…

Nagy fájdalmat már alig érzek. Csak épp terhes nékem minden. Néhány nap előtt már olyannyira terhes volt a létezés nyűge, hogy étert vettem ismét, ahogy apám halálakor tettem hosszú hónapokig. S jót tett. Első látomásom ez volt: Lassan nem éreztem többé tagjaim, s a lelkem kalandozni kezdett. S előbb hómezők felett szálltam el alacsonyan – ott is láttam még a gyűrűs kezét tündökölni, – aztán lezuhantam kimerülten, odavágódtam, akár a zsák. Egyfajta sziklás tengerpart volt, vad, komor vidék.

S egyéb látomásom is van gyakran, – ezek már gyötrelmesebbek. Nemrég egyik éjjel ott állt ágyam mellett merő fényességben. Kiáltani akartam, de nem jött hang a torkomon a rémülettől. S akkor eltűnt, hátrasüllyedt… kiderült, hogy csak az ablak kék világa volt, hogy az okozta látomásom, csupa éjszakai fényben állt, mert elfeledtem lehúzni a zsalukat.

De most is látom magam egy esős utcán futni… S néha viszont olyan érzékcsalódás fog el, úgy érzem, hogy még él valahol, biztos vagyok ebben. Majd: hogy elment tőlem lakni… nem is, – én mentem el tőle, s ő nem tudja most a címemet.

S e percben állapotom egész tűrhető. Aludtam egész délután. És felébredni rossz, hát vettem újra étert, s utána még teljes három óra hosszat üldögéltem egy karszékben, tévedező, botladozó gondolatok közt, de bejött Ágota, majd háziasszonyom… Kiküldtem őket: gyengédségük elviselhetetlen, folytonos lábujjhegyen-járásuktól már majd megtébolyodom. Egy kis kíméletlen zaj vagy redőnydörrenés boldoggá tenne néha, feltéve, ha más lármázna így, hadd érezhessem most is, mint váj még belém e cudar, hangos világ kegyetlen fogakkal.

 

*

Mint a folyó, amely kanyargása közben szembetalálkozik önmagával, olyan volt talán számomra ez a néhány hónap. Ősz van újra, köd van, hidegek… s egy kis időm is van megint… hadd foglalom hát hamarosan össze, ami történt.

Harmincegy éves leszek… sötét ruhákban járok, nem is festem már magam, továbbá sok minden olyat tudok… de nem evvel kell kezdeni. Oly sok a cédula és azon jegyzetek…

Egy teljes hónapig feküdtem akkor betegen, és aztán meggyógyultam egy nap váratlanul. Úgy történt ez, hogy ama kis Lottchen Bécsbe jött kisírni magát keblemen, s meglátogatott. Azt is meg kell tehát említenem, hogy eközben elköltöztem onnan, mert a gyengédségükkel nagyon terhemre voltak, Ágota és háziasszonyom is, – most már legyeket is jöttek fogni, nehogy azok is zavarjanak, – nem bírtam el tovább e nyűgöt s minthogy örökségemből kikaptam nagy nehezen valamit… (apám egy öreg nővére halt meg, aggszűz és tanítónő egyszemélyben), kivettem tehát egy jobb szobát a belvárosban, ide jött el hozzám Lottchen látogatni… Drezdából jött át, mert ott volt éppen, énekelni tanul most ott valakinél… S mondom, sokat jajongott, – kezdetben nem tudtam e hangos búsongását hogy vegyem, vagy mit csináljak avval? Furcsán nézhettem reá, ám aztán hálás lettem érte, olyat láttam ugyanis, e percben láttam végre szemtől szembe meg magam. Egy kicsit sír, aztán beszél, majd arcomat fürkészi, beszélhet-e egész nyíltan… végül elővesz egy csomó levelet, – ezt visszaadtam néki! – Nem olvasok leveleket – mondottam, ám ötletem is támadt: – mutasson csak mégis egyet, hadd látom az utolsót! Ő hosszan keresgél, egy picit zavart is lett, mint aki már érez valamit, hogy ennek nem jó vége lesz talán, én belenézek levelébe, s azon pillanatban majd a halál környékezett, – hogy írom le? Rosszabb volt ez, csúnyább mindennél, amit még eddig megéltem. Az én levelem volt a kezemben, ugyanaz, amelyet nékem küldött, mely oly boldoggá tett, melyet kirándulni vittem el… (Hát kivéve a házassági gratulációt meg édesanyjáról írt jegyzetet, – viszont: hogy filozofál-e még sokat? – ugyanúgy megkérdezi.)

Hát lemásolta volna? – kérdeztem magamtól. S melyik most az eredeti levél? Nem nevetni, kiszolgáltatni magam a nevetésnek, ehhez lett volna most kedvem.

Őt is meghívta magához… s ha most elmegyünk és megérkezünk mind a ketten, – szembetalálkozunk… Ugyanolyan összeget is küldött néki, – ő egyformán fizetett… Ez nem is becstelenség már, – ez rejtély! Nem ismertem hát eléggé, – mit tegyek? És nevetséges lettem magam előtt tíz életre, nem is egyre.

– Tovább élünk – mondtam végre csendesen magamnak, amíg látszólag a levél olvasásába merültem el… Ám aztán elkészülvén mindennel, ami még életemben érdekelt, az asztalomra tettem le a levelét.

– Ez szép – mondtam. – Csak kár, hogy már nem előbb keresett fel Lottchen – mondtam mosolyogva, ezt ő nem értette persze. Énekek mozdultak meg a szívem mélyén, saját bárgyúságom éneke… – Ezt adja nékem! – javasoltam. Hogy gondolok ilyet? Aztán az jutott eszembe, hogy hiszen mi bátran kicserélhetnők egyforma kincseinket… Ám a tréfához se volt már kedvem, s kegyelemben s még további jajongásai meghallgatása után elengedtem őt… és megígértem, hogy majd felkeresem szállójában, – ő a Sacherben vett két szobát… – Az üveggyáros? – kérdeztem. – Most nem – felelte, mint egy cinkostársának, oly bizalommal. Most jajongott éppen, mit akar ez kifejezni, ez a bizalom? Hogy ilyenek vagyunk mi, gyenge nők? Rejtély az ember…

Ám a lélek erős… Talpra álltam rögtön. Vagy meghalni most mindjárt, vagy kitartani, – teringettét! S fel is öltözködtem hamar. Menjünk ki a nagyvilágba – mondottam magamnak, – majd most megtáncoltatlak az emberek közt. Érzékenység? Vagy elpusztulsz vagy kitartod köztük… s felviláglott bennem végre, mi teszi a szélhámosok furcsa életét, akik lapulva, meg-megbújva itt-ott egy kis melegséget lopnak, s elinalnak véle, mint a rókák… Oh Leconte de L’Isle – szerettem volna kiáltani, s megölelem nyilván, ha meglátom… Kővé meredt városba lépsz – tanítottam magam, – nincsen többé gondod senkire…

És kimaradtam egész éjszaka. Nagy vonulás volt fenn az égen, szűnni nem akaró mozgalmasság, – padon üldögéltem, aztán végigjártam ugyanazt az utat tízszer is, a pályaudvar meg a múzeumok között. S megint leültem. Ám a padon, egyik körúton egy idős úr, afféle számvevőségi gavallér csatlakozott hozzám, kimustrált és mégis rátarti, kis piros szegfű volt a gomblukában, hogy lerázzam, be kellett a pályaházba mennem, éppen oda, ahol elbúcsúztam tőle nemrég. El-elbámészkodtam itt. A plakátokat nézegettem… vörös lámpák, lassan távolodó vonatok… hogy bámultam e ködbe vesző vörös lámpát akkor, – no de semmi baj! Mert tévelygés az ember élete… s a görgeteg is sok mindent felszed az útján, majd kiveti újra, szárnyalj csak tovább, – biztattam magamat. Mert annál szárnyalóbb lesz éneked, minél több mély tudás van már mögötte… S jársz tovább egy ártatlan szív köntösében…

– Mindig s mindenkivel harcban állni, – egy se legyen többé olyan, akinél a lelked megpihenne… Támasz! – ezt a fogalmat kiirtod most magadból, – adtam meg a végső utasítást magamnak. Most megnyugodtam, – izentem a másvilágra néki.

S nem ölöm meg Danielit, dehogy teszek ilyet, hajaszála se görbüljön. Nem tudhatom én, ki miért tesz valamit? És hátha merő düh a lelke tápláléka? Hátha sehogy sem találja már a helyét, ki bírálja meg a tetteit? Hisz akkor el kellene tűrnöm tőle ugyanezt, hogy bírám merjen lenni…

Most mért állsz itt? S mért tűnődöl? Mért nem zokogsz, téped hajadat, ha tudtál igazán szeretni? – kérdezhetné. Ő lesz majd a bírám? Vagy akárki? Kitől tűröm el?

Kívül füttyök hangzottak el a hűvös éjszakában, hívogattak, kimentem tehát a sötétségbe is, ahol épp tolatás volt, s nagy fényáradatban dolgoztak a pályán. Egy-egy lépést tett csak valamelyik munkás s máris teljes sötétségbe merült el megint. Egy szörnyeteg lépett a fénykörébe, valóságos rémlátomány kalapban, egy zordon öreg kokott jött a pálya felől, körülötte részeg udvarlója settenkedett, súgott néki egyet-mást… – látom, hogy bizalmaskodik a részeg, odahajlik, hozzáinog s nagyot nevet… Egyszercsak megáll a szörnyeteg, és épp a fényözönben így szól:

– Csirkefogó volt, hát mit akarsz? A kutyámnak is hozott egyszer ajándékot. Tudod, mit hozott? Egy ostort!

Soha engem idegen szó így még nem talált el… Igen – mondtam –, mindez így van: ostort kaptam tőle ajándékul, mellyel korbácsolni fogom magam kíméletlenül, ha gyengülök, – ezt köszönöm… S az éteres üvegcséket is még ma eltöröm. És állás után nézek, – nem is. Kimegyek a szanatóriumba, oda, ahol először éreztem magam otthonosan vándorlásaimban, – hátha felvesz megint Walter? Megpróbálom, mindent elkövetek… ha szükséges, hízelegni fogok, fizetés sem kell most egyelőre. Csak a kis szobámat adják vissza nékem, ott még talán jó óráim lesznek némely éjszakán. És visszagondolván e barátságos helyre, végre mégis sírni kezdtem. Mihelyt lesz időm, az írást folytatom. Most hív egy beteg, menni kell.

 

*

 

Csak épp az éterről nem tudtam leszokni. Ez bizony hónapokig eltartott megint. Úgy gondolom azonban még ma is, mikor már túl vagyok a kísértésen, hogy az ember, akit annyi emlék kerget, s képzelete oly erős… s a csábítás úgy fonja át a lelkét mindenünnen, mint az őserdő keresztül-kasul egymást űző vad liánjai, – az hova meneküljön másüvé a vágyak örök kínja elől, mint a narkózis csendjébe. Olyan ez, mint mozdulatlan alkonyati nagy vizekbe lépni, egész egyedül, – az ember körülnéz a víz felett: mindenütt enyhe, tompa csend, – az örökélet egyenletes tompasága, mint talán a mennyország elképzelt délutánjai…

Szomszédom, egy perzsa úr oly tolakodó volt már irányomban, olyan kíméletlen, hogy kénytelen voltam lakásomat felmondani, pedig minden másban megfelelt. Sötétzöld virágok voltak a balkonomon, ám kimennem nem lehetett, mert a szomszédom azonnal neszét vette, s ő is odatelepedett balkonjára. Képes volt napokig otthon ülni, csakhogy engem lessen… s mindenféle gyönyörű selyemkabátba bújt, két villogó, vad szeme volt, mint kelet legtöbb gyermekének. Ám ő nem oly közönséges keleti, – hogy mit gondolnak? – mert a perzsák minden orientális nép felett a kelet arisztokratái, – mondta egyszer valakinek fülem hallatára kinn a penzió halljában, épp perzsasapka volt fején…

Volt ott egy rossz gyerek is, talán három éves, ez is Zsófika, ez volt a barátnőm. Egy furcsa jószág, – máris sorscsapással teljes, terhes, úgy éreztem. Estefelé indult el a vadászatra, akár egy kis ragadozó… Kinyílott egy ajtó, s kijött azon Zsófika. És settenkedni kezdett… igénytelen ácsorgott, az ujját szopta, senki sem figyelt a kártevőre. (Anyja szegény hivatalnoknő, valahol messze dolgozik.) Egy elvetemült pufók buksi, – odasomfordált egy ajtó mellé s várt vagy belesett, s mihelyt nyílt egy kis alkalom, hogy rést talált, ahol az orrocskáját bedughatta: nosza, benntermett a szobában, és ledobott valamit gyorsan, – kiszaladt. És sem verés, sem szidalom nem tudott változtatni rajta. – Valóságos átok! – hallottam kiáltozást mindenünnen, s minden ajtó be is zárult előtte, mihelyt csak láthatóvá lett, – így kezdődött el szegény élete!

– Te rossz kölök – mondottam néki, s összecsókoltam nem egyszer pufók, remek arcocskáját. Hagyta, nem szólt, érzéketlen volt a becézés iránt, s a szeme másutt járt még ezalatt is, szemlét tartott nyilván nálam is…

Hát ezzel küldött be a perzsa úr egy levelet nekem. Én éppen átmentem az előszobán, nem vehetett észre… látom, hogy épp mutogatja néki ajtómat, – a stupiditás üde vidámsága arcán, s piskótát is emleget fel néki ígéretül, s integet. S a kisleány meg ott totyog egy nagy pecsétes borítékkal. Elvettem hát tőle, mért ne tenném? Érdekel engem az ember s minden formájában, – mire képes? Kétszáz frank volt benne meg egy névjegyen pár szó. A nevét ideírom:

Sir Abdullah Hamar, állt a névjegyen, s rossz németséggel annyi, hogy ő nem ismeri ízlésemet, nem is tudja hát, hogy mily virágot kedvelek, – fogadjam el e csekély összeget, s rendeljek meg egy virágerdőt magamnak az ő nevében…

Nem is haragudtam rá. Ez aztán kiadósan udvarol, a kutyafáját, ha már gáláns kedvében van, s ajándékot akar adni, akkor már egy tepsi rétest egyszerre, nagy kár, hogy nem vett meg egy juhnyájat nekem. Nagyot kacagtam, s ott az előszobában megírtam rögtön válaszomat. Köszönettel fogadom a kétszáz frankot, s azt a hadiárvák otthonának fogom elküldeni, majd a nyugtát eljuttatom hozzá. S átadtam a szobalánynak. Egyszóval a helyzetem már tűrhetetlen lett úgyis, most minek nyavalyogjak még tovább itt? Legjobb, ha most mindjárt fogom magam, s megyek Walteremhez ajánlkozni. Csakhogy nem volt mindjárt vonatom. Hát utazásra készen, kiöltözve beültem a szobámba, és átgondoltam mindent, ami kell, hogy hogyan viselkedjem én majd odakinn, és minden esetben, mert el kell készülnöm, – többféle fogadtatás lehetséges… Jön a szobalány és szóval jelenti, hogy perzsám visszakéreti a kétszáz frankját. Ez már túl nagy ormótlanság…

– Mondja meg, hogy elköltöttem, csokoládét vettem érte, s még ma este Dél-Amerikába indulok, – feleltem dühösen. Még utána is szóltam: – Azt izenem, mondja meg, hogy kalandornő vagyok. – Persze már ez oktalanság volt, és meg is bántam rögtön, vissza kellett volna adnom pénzét. Vigye őt az ördög! Tovább gondolkodtam. Vegyünk sorra minden lehetőt. A helyzet ez:

Ha tud is rólam egyet-mást… biztosat úgyse tudhat senki fia, tőlem függ tehát, hogy miről képzeli, hogy most már biztos benne. Semmire se fogja ezt képzelhetni, mert kételyének semmiféle tápot nem adok. Hogy hajszálon múlt csak, hogy elzüllöttem, ezt csak én tudom. Nem szabad tehát úgy tennem, mintha most arcomról ezt bárki leolvashatná, – ez most az első. Üvegedény nem vagyok.

Ezt újra mondom – sokat mondogatom magamnak megint, – hisz ráncba szedtem én már magam épp elégszer… ám hiába, kitörök, mert az a vérem, azok közé tartozom, akik két-három hétig csendben megvannak egy helyen… Mit csináljak? Vannak olyanok, akiknek szégyent vallani: már szinte törvényként lebeg az életük borús egén…

De semmi baj! Ha felvesz újra, nagyon jó lesz. És ha ott leszek már, és netán megbukom, újra (számításba veszem ezt is!) – feltápászkodom megint. Felelősségre vonni pedig múltamért, hol voltam eddig, mit csináltam? – semmi joguk erre. Egész felvidultam ennyi életerőm láttán, felugrottam, majd szép lábujjhegyen, hogy a perzsa meg ne hallja, kisomfordáltam az előszobán át, és lehetőleg nem tekintve hátra, – gyorsan! – szinte futottam a folyosón, a lépcsőkön le, még az utcákon sem mertem hátranézni… végre megállottam, dobogott a szívem. Szép idő volt, nekem szép, amilyet szeretek. Szélvész előtt, – egy kapu döngve becsapódott, s máris terhes felhők, mint nagy, széles, terebélyes asszonyok, akik a teret jól felhasználják és szinte feloldódnak benne, – feketén és teliségük egész pompájában felvonultak, elterültek… Ilyenkor szerettem első ifjúságomban is kinézni az ablakomból: Fut egy cilinder az utcán, ember bukdácsol utána, csöppen már az eső vastag csöppje, ám a szélvész kifordít még egy-két ernyőt, felfordít egy szoknyát, még a villamos is elgázol egy kalapot… S én nevetek az ablakomból boldogan. Oly boszorkányos, szép idő ez…

Ám nem lehetett már sokat édelegnem ezen sem, mert sietős lett utam. Beadtam a perzsa pénzét hamar: a Prinz Eugen-Strassén van egy hadi-iroda, nehogy még vissza kelljen adnom… Venni is akartam vacsorára valamit, mert hátha Walter kidob… Az is lehetséges. S eszembe jutott, hogy nyári menetrend lehet már, hátha van egy jó vonatom… s csakugyan! Éppenhogy volt időm még beszállani…

Igyekszem majd összeszedni magam, – mit? – gondoltam, ördög vigye el a világot! Mivégre ennyit nyavalyogni? Szívem megtört, – semmi baj, – hát nincsen szívem, s tovább élek mégis így, ha néha sírok is, ki látja? Nem kell mondani, s már nem is volt igaz, ha köztük forgolódom, elfelejtem, nevetek. És végignéztem vonatomból egy remek vihart, mennyivel nagyszerűbb az már nekem, mint bármely szerelem, s mennyivel többet ér, mint minden kótyagos zenék, mert azt a teli hangot, mikor becsap egy-egy dördülés! Az egész lelkemet betölti csupa hanggal…

No, de megérkeznem nem volt már oly élvezet. Szép lassan végigmenni, végigbandukolni megtörten és sok tudással járni ugyanazon utakon, – de minek szaporázzam? Walter is felkészült rám úgy látszik, ha majd visszasírnám magamat, hogy mit feleljen nékem, mintha mindent részletesen kipuhatolt volna felőlem, oly biztos volt a dolgában… már arcátlan volt szinte: végignézett rajtam, mint aki most ítéletet tart, vagy szándékosan meg akar zavarni… mondta is:

– Én tudtam ám, hogy ez lesz majd a vége, kedves kollegám…

– De kedves főorvos úr – mondtam én, – az mit se változtat magán a tényen, hogyha tudta is. Én itt vagyok és jó munkás vagyok, ezt Ön is elismerheti, a betegeim is mindig szerettek engem, amit rám bíz, pontosan elvégzem… s ajánlkozni vagyok itt – hát ajánlkozom! – alkalmazzon engem újra…

– Én Önt hívtam eleget – mondotta végre nyersen…

– Akkor én még nem voltam oly idegállapotban, főorvos úr…

– Most meg én nem vagyok, doktorkisasszony – szakított félbe…

– Sajnálom – mondottam.

– Én is nagyon… – vágott vissza.

– Azt hogy ilyképp kitessékel…

– Azt én nem teszem – mondotta. – Tessék, foglaljon itt helyet, – mondta. – Itt a cigaretta, parancsoljon…

– Köszönöm – feleltem. Nagyon nevettem most már az öregedő gyermeken…

– De Walter – mondtam néki, – megváltozott nagyon, ne legyen már olyan, mint egy morcos medve…

– Ön is megváltozott – mondta érdesen.

– Én nem! – feleltem s nagyot sóhajtottam.

– Nem? – nevetett rajtam. – Tehát így vagyunk? Ez szeret engem, nagy baj ez. Hát férjhez megyek legfeljebb – gondoltam, – úgy látszik hogy muszáj, ez a végzetem, hát az se baj. A tanár úr most úgyis erőszakos, engedek hát néki. Azt írta, hogy ő nem tágít, eljön értem, értesült a „tragikus esetről” is, mint írta, „szegény paciensem haláláról” – írta…

– Szabad még egy cigarettát? – kérdeztem. És le is telepedtem sóhajtozva.

– Tessék – mondta zordonul. És hallgatott. Hát hallgattunk. Hogy megbocsássak, ő egy műszert addig kijavít. – Hát tessék – mondtam. – Milyen műszert? Egy kis vérnyomásmérővel kezdett bíbelődni, nem volt annak semmi baja, azt hiszem.

– Nem akarná egy kicsit kipróbálni rajtam? – kérdeztem.

– Eh, minek? – mondta.

– Lássuk, tényleg megváltoztam-e? – próbáltam kacérkodni…

– Ajánlkozom, Walter, – mondtam aztán szenvedélyes nevetéssel, – nem látja, hogy nagyon ajánlkozom? Mért nem akar hát? Vagy mi a kifogása ellenem? Hát olyan rossz kis doktor voltam? Nem afféle nagy személy… kis használható ugrifüles, – annak sem tud felhasználni? Olcsó vagyok, főorvos úr, nem kérek én sokat… Olcsó János, kapjon hamar utánam, én azt ajánlom, nem kap egyhamar hasonlót…

S elkezdtem nevetni magamon, – ez soká tartott, – piros lehettem, a könnyem is kicsordult bele. Jól megnézett…

– Ne tréfáljon mindig – mondta nékem…

– Mért ne tréfálnék? Ha nem vagyok még alattvaló? Majd ha az leszek, egy fölösleges szót se! Majd meglátja, főorvos úr, milyen jó leszek…

– Oly árva vagyok – mondtam néki csábítón…

– Ej, ne tréfáljon, mondtam már! – Hát elhallgattam. Ekkor ő kezdett el beszélni.

Hogy beláthatom, – mondta nagyon komoly szóval. Ő itt fölösleges embert nem használhat, mert itt pontos lett a marsruta, egy fölösleges fillért sem lehet kiadni többé… Igaz ugyan, hogy Brigitta elment már egy hónap előtt…

– Ne mondja már! – kiáltottam.

– Hát nem tudta? – nézett rám, két komoly, mindig pihent, figyelmes szemével. – Van itt most egy másik főorvos-jelölt is – mondta kissé megvetőn… S Brigitta azzal csinált egy kis botrányt…

– Megfogadta tanácsomat – hüledeztem. – Ó a csacsi… – boldogan kacagtam. – Mondja el, az Isten áldja meg, de hamar, mondja el. – Hát elmondta, hogy pontosan receptem szerint járt el… szegény csacsi Brigitta, hát jóravaló lány volt mégis, lám, még ezt se néztem ki belőle! Felbizgatta ezt a zöldszín törtetőt, akit én magam helyett küldtem ide nékik, s aki már-már vőlegénye egyik főrészvényesük húgának… Bolondította, s a szegény, sikertelen életű kis ember udvarolni kezdett néki. S mikor már jól beleráncigálta, nagyon udvarolt, Brigitta egy kis parázs botrányt kavart ebből hamarosan, valami kis ügyből, s ami fő: igen bizalmas hangon lármázott, s ami még fontosabb, épp akkor, mikor ama főrészvényes itt volt éppen látogatni… Mit meséljen annyit? Brigitta most egy kis hadikórházban van alkalmazva, ápolónőféle egyelőre. Walter adott néki ajánlatot.

– Hát az élet csodás! – mondtam szinte elragadtatással. – Hogy az ilyen penész hogy megül, mily nagy az ereje – mondottam…

– Úgyse tudná véle kitartani – vélte Walter.

– Mindenkivel! – csaptam asztalára.

– Azt hiszi? – bámult reám. – De különben is elvégez az minden munkát, mint egy állat. – Egy szó mint száz, nem vergődtem zöldágra Walterrel, bárhogy erősködtem is, pedig már erőszakos voltam szinte. Ekkor nyúltam végső eszközömhöz. Ártatlan kis képpel kezdtem…

– Elmehetnék férjhez – mondtam, szórakozottan ingatva fejemet, – de nincsen kedvem, Walter – mondtam aztán… s bár nem néztem reá, minden mozdulatát lestem ezenközben. Elhallgattam. Ő sem szólt, mert ő is úgy tett, mint akit a vérnyomásmérője most nagyon érdekel…

– A fene egye meg – vesződött azzal éppen akkor…

– Bizony, én is azt gondolom – vettem fel a szó fonalát. – Csúnya világ ez a mai, Walter – sóhajtottam. – Nem színültig tejfel, nem igaz?

– S ki kéri? – csúszott ki a kérdés mégis sápadt ajkain. – No lám, no hála Isten – mondottam magamban, – derék fiú vagy te, Walter…

– Egy sebész – feleltem, – jó sebész, Berlinben él, és egyetemi tanár is az illető. – Nagy csend lett erre… (Oh, egy egyetemi tanár, hisz az néki mindene!) S ő mégis tovább piszmogott a műszerével. Én pedig felálltam. – Isten áldja – mondtam szomorún a kezem nyújtva néki…

– Isten áldja – válaszolta nyersen, kicsit rekedten is, s krákogott utána. – Egyszerű kis lélek vagy te – szólongattam őt magamban. – No, de kedvellek azért – beszéltem hozzá, – olyan becsületes vagy, akár egy csacska, nagy gyerek…

– Lakik-e egykori szobámban valaki? – kérdeztem tőle.

– Mért érdekli? – emelte rám nagy búsan szemét.

– Mert itt aludnék, későn van most visszamenni – mondtam. – Vacsorát is hoztam magammal a táskámban – folytattam. – Nem kell megkínálniok. – És tiszta tekintettel néztem rá. – Ezt úgy szeretném! – mondottam.

E szerénységem meglephette őt. – Tessék – felelte végre ridegen. – Oh, köszönöm, – és azzal mentem is. Ő nem kísért fel. Régi szobalányom kezet csókolt, s kérésemre nyomban tiszta ágyat vetett nékem, mert én nyomban befeküdtem régi, jó kis ágyamba, de nem aludtam el. Álmatlan töltöttem el itt egy nehéz éjszakát.

 

*

 

Én meg akartam halni, s most az egyszer elég komoly volt e szándék, nem is nevetem. Hogy mint történt: ezt pontosan már nem tudom, és nem is akarom már minden részletében felidézni. Olyan volt a szobám, mintha tegnap léptem volna ki belőle… S van egy szokásom is: titkos jeleket hagyok emlékül önmagamnak, mikor eltávozom egy-egy ily szobából, hátha visszajövök megint. Akkor meglelem. Rendesen egy-egy gyöngyházgombot rejtek el a bal sarokba, valamely kis padlórésben… s ez a kis gomb ott volt, megtaláltam, még mielőtt lefeküdtem… kinyitottam szekrényem fiókját is, és abban régi újságlapokat találtam leterítve… Elmúlt egy év, túl sok minden történt vélem… s én most újra itt vagyok, hát visszajöttem könyörögni… lám, szerényen elfogadnám most a mások tenyeréből ugyanazt a régi csendemet, amelyet olyan hetykén elvetettem, – mire mentem én egy év alatt? Túl merész lehettem talán, – lehet. Én sokat buzdítottam magam azelőtt, hogy merjek élni, ne faragjon gyávát belőlem a tapasztalat, legyek inkább szemtelen, s ne féljek úgy az Erinniszek bosszújától, ha egy pillanatig boldog mernék lenni… S íme: itt vagyok. Hát rosszul jártam ezzel is…

Majd Károly jutott eszembe és életteljes, kedves arca… s hogy ő itt egy alkalommal jelet adott ablakom alatt, – kiszöktem hívására, s éjjel mentünk el sétálni… Így beszéltem hozzá keserűségemben: – Talpam alatt nincs már az a föld, mint azelőtt volt, meglazult, oly üres lett a lét nekem, és kong a léptem… S hogy még most is féltem őt, ha betegségről hallok, azt hallom, hogy valaki megsebesült, hát összerezzenek… s hogy néha nyugtalanság fog el most is, hátha elmennék a Centrál kávéházba s ott találnám, hátha benn ül most is, vagy a lakásunkon alszik… hátha találkoznánk mégis valahol az utcán, s elkezdenénk futni együtt… Aztán becéztem a mélyen alvót ismeretlen sírjában, és arra kértem, hogy ne féljen tőlem, én az álmát nem zavarni akarom, de megkönnyíteni, mert minden harag, gyűlölködés régen párává lett bennem, szertefoszlott, köddé, mert nekem már nem fáj, amit tett vagy nem tett, és közönnyel nézem már az élők tetteit, mert más e szeretet, amely már bennem él… nem függ már semmitől…

És éjjel fél kettőkor felkeltem, hogy most elég. S hogy mint történt, vagy nem történt – az mindegy már, – elég az, hogy itt vagyok. Az égő lámpa alatt asztalomhoz támaszkodva jó sokáig álltam ott és nagyon törtem fejem: mit tegyek? Keményen gondolkodtam: vándoroljak-e még innen is tovább? S e kis vörös dívánt itt hagyjam-e? Sorra vettem aztán mindenkit, akit szerettem, s megkérdeztem tőlük… hallottam is hangjukat, az áldottakét, beszélgettem vélük, s miután még apámtól is bocsánatot kértem oly helytelen életemért, – lefeküdtem újra… hajnal volt. Behajnalodott lassan ide is, a függönyök mögé.

És másnap reggel így szólt hozzám Walter: – Maradjon csak itt. – Ezt megköszöntem néki, nagyon komoly voltam, már nem tréfálkoztam. Rögtön köpenyt vettem, rögtön nekiláttam dolgozni, csak azt kérdeztem tőle, megengedi-e, hogy délután elhozzam Bécsből holmimat…

– Most menjen mindenek előtt és mutatkozzék be jövendő főnökének – mondta Walter. Annak, akit én ajánltam ide. – Készséggel – feleltem, s máris mentem. Éreztem, hogy Walter még utánam bámul, azt is gondolhatta tán, hogy jobb sorsra is volnék érdemes.

Meghízott ez az ifjú… s csodálatosképpen zöldesszín ruhában volt, ahogy felőle mindig képzelődtem. Nagyon tárgyilagos volt és elégedett. Meg is köszönte, hogy annak idején beajánlottam őt, – de könnyedén. Akár egy ifjú férjnek, olyan csend boronghatott szívében, – ama fajta férfiakra emlékeztetett, akiknek nagy eredmény már az is, ha családapák lettek, s így szoktak beszélni: „én nem vagyok ám majomapa”… vagy így: „én szaladok, mert pofonokat kapok otthon”, – ő is így beszélt:

– Nem vagyok túl pedáns, s nem tartok sokat az ily szanatóriumok felől, – dehát én is szidást kaphatok, – mondotta önérzetes kis mosollyal, – orrot kapok fölülről, ha nincsen minden rendben. Örülök, hogy ismét együtt dolgozunk… – s hogy ő most itt egy urológiai rendelőt kívánna berendezni, ez a terve, – sokan jönnek ugyanis a frontokról efféle bajjal, s minek húzza róluk más a bőrt? – S hogy van-e kedvem, segítenék-e majd néki?

– Én nem értek ehhez – mondtam csendesen.

– Ó, semmi, ő majd betanít… – ó, ő már foglalkozott ezzel – mondta mosolyogva. Hogy ő nagyon örül nékem, – ismételte. Mindig rokonszenvesnek talált. Ő akkor, mikor találkoztunk, nagyon ideges volt… hja, ha valakinek nincsen rendes állása sokáig, s szeme kopog egy kis jó után… S hogy jöjjek, ő most bevezet a betegekhez, bemutat… – Hát mentem.

Ezt se részletezem. Marianka sírt. Úgy lelkendezett, egyszerre szeretett volna mindent elmondani… S még egy régi beteget találtam itt, – a Danieli anyósát. Ez bizony szörnyű látvány volt. Már meredező szemmel bámult rám, azzal a hosszú pillantással, mely a haldoklóké… karosszékben ült párnák között, és nem ismert meg rögtön, szavamat sem értette meg, akusztikus zavarai lévén, belekiáltottam hát a fülébe, hogy ki vagyok…

– Én vagyok az a kicsi doktor, akinek oly jó a keze – kiáltottam. Végre lassan bólintott, és hosszan nézett, mintha gondolkoznék felőlem és vizsgálgatna… s ezalatt egy könnycsepp gördült végig mozdulatlan arcán – és mindvégig hallgatott…

– Ezt szegény, meghalni hozták ide – mondotta zöldszínű társam.

– Én pedig most mindjárt szívességre kérem – feleltem azonnal néki –, ezzel kezdem, megbocsásson. Ezt az öreg hölgyet adják át nekem egészen kezelésre, ez a kis kérésem volna. Ismerem a családját, és különös nagy gonddal szeretném ellátni.

– Hogy? Ön ismeri tán Danielit? – kérdezte ő nagyon meglepődve…

– Jól ismerem – mondtam szelíden.

– Hisz az is főrészvényes – hüledezett társam.

– Nékem régi ismerősöm – válaszoltam én. És éreztem, hogy mint növök a becsülésében, s ha netán be is bizonyulna, hogy még igazat is mondtam, nyert ügyem van nála.

– Nemrég vette meg a szanatóriumunk részvénytöbbségét, ha nem is azt, a szindikátust, nem tudom mit! – kezdte magyarázni nékem…

– Ő már ilyen – válaszoltam – ez a módja: kezelteti anyósát, hát megveszi a szanatóriumot is…

S az újak? – Volt egy újabb páva, ifjú, szürke fenség… meg egy férfi, mint egy zörgő, régi szörny: egy bizonytalan mozdulatú, nyúlánk, hosszú ember, félelmes is, olyan sovány, hogy a csontja szinte csörgött, hogyha mozdult, ádámcsutkája meg koppant, hogyha nyelt… ez nagy beteg lehet, gyanakvó természet, de nem rosszindulatú! – vélekedtem róla… Meg egy másik asszony, tunya, nagy virág, oly álmos, mindig álmatag, kíváncsi, néma lény, egy figyelmes, de néma szellem, idegen érzését okozza, ha megjelenik köztünk, ám a férje nem ily babonás, ő nevet rajta, ingerelni szereti – ez igen fürge szellemű, – nagy, vastag ember: meg se mozdul, ha már egyszer órjás súlya helyet talált, befészkelte magát valahol… És még egy órjás: egy debella nő, – egy ápolónő, – aki annyit szerzett össze, hogy most ő maga is szanatóriumba ment üdülni, persze némi engedménnyel…

Kik is voltak ezenkívül? Nem jól emlékszem már, ki volt minden akkor itt? Mert minden teli volt, most üresebbek vagyunk, ősz van már és mások vannak. No de volt itt még egy úr, és őt külön kell vennem, mert ő rögtön nagyon érdekelt és később is… egy literátus: sápadt arcú férfi – harminc-harminckettő körül, – igen elegáns, de hanyag… rámtekint, és úgy tesz, mintha megismerne valahonnan, kicsit meglepett e furcsasága…

– Jó napot! – mondotta könnyedén és kezet nyújtott. Ez se szokás. Hosszú, finom keze volt. Egy kicsit idegenkedtem is tőle eleinte, mindaddig… – De ne vágjunk az események elé.

– Ez az ember érdekel – mondottam társamnak.

– Ez nagyon érdekes is – válaszolta… – Ez különc!

– Különc? – nevettem. – Akkor érdekel, és miben az? – Nem tudta meghatározni… a véleményei, meg ahogy öltözködik…

– Szokott véleményt is mondani?

– Azt nem éppen… De látni azt. Nagyon beszédes szeme van…

– Bravó! – dicsértem társamat. Bár ez nem éppen illendő, de néki láthatóan jólesett. – Szóval tehát a szeme beszédes… és ő maga?

– Ő nem nagyon.

– És mi baja?

– Azt hiszem, életunt – felelte társam. – S ezenkívül egy kis gyomortágulása is van…

– Megengedi, hogy megpróbálkozzam véle is?

– Vigyázat, mázolva! – mondotta társam.

– Hogy-hogy mázolva?

– Mert harapós – mondotta. Durva, mint a pokróc. S ezenfelül vitiuma is van… Mindenféle fene baja van…

– Úgy? Fene baja? És ki állapította meg mindezt? – tudakoltam.

– Én – mondotta társam. – Úgy? – gondoltam. Walter is hát helyeselt neki, folytatta. Megkérdeztem gyorsan Waltert. – Fészkes fene – mondta mérgesen. – Egy ökör – mondta gyűlölködve róla. – Extraszisztolék és gyomorsav – rendelkezett a maga rövid módján. – S mindez idegesség… – Jó.

Más nem történt aznap. A poggyászommal éjjel érkeztem meg, s jól aludtam, bizakodóbb voltam… Nagyot fohászkodtam Istenemhez, adna nagyobb csendet, olyan szerény leszek ezentúl, úgy meghúzódom…

Másnap Walter megint dühösebb volt, rögtön láttam rajta. Nem szólt ugyan… még a köszönését is lenyelte szinte, de hogy nyomja valami a begyét: szemmel látható volt. Könnyíteni akartam a lelkén, hadd tombolja ki magát, hát kétszer is benyitottam a szobájába… mindig kizavart. – Most dolgom van – mondotta. – Ne zavarjon folyton! – mordult rám. De nem nyughattam. Ebédkor az időt addig húztam, amíg végre megjelent.

– Nem ülne ide hozzám? – invitáltam. Megállt előbb, s az arca szinte eltorzult valamitől, amit mindeddig tartoghatott… S leült egy pillanatra:

– Maga milyen szamár – mondta halkan. – Tudja-e, hogy az? – folytatta szinte gyűlölködve. – Tudja-e, hogy el akartam venni magát feleségül? – S ezzel felugrott és elszaladt.

S most erre mit feleltem volna? Édes Walter, – ó, nagy oktondi, hát ez az, ami keserít? E szívességgel pedig nem szolgálhatok, s ha meg is nyerném kegyeidet általa… Nem-e? – kérdeztem most magamtól.

Ma még azt mondom, hogy nem. De holnap? – kérdezné most apám tőlem. – Kell, hogy révbe érkezzék hajód – folytatná régimódi hasonlattal, s nagyon bólogatna. – Mért ne tennéd? Lesz mindjárt egy kisfiad…

Oly dacos lettem erre. – Meg akartok fogni? – kiáltottam szinte. – Hálót fontok vagy tőrt vettek ennen érzéseimből? – És felállottam. S mintha tanácsért mennék beszédes, néma szemek elé… egyenesen odanyitottam be hozzá. Tizenhetes volt a szobaszáma, még a számát is kedveltem.

– Megengedné, hogy most megvizsgáljam én is, doktor úr – most volna egy kis időm is…

– Tessék – felelte lomhán. Zaklatott volt tekintete. Mégis rögtön levetette barna otthonkáját. Megvizsgáltam.

– S mik a panaszai? – kérdem tőle. Szívét panaszolta leginkább.

– Sokat dohányzik, doktor úr?

– Hát Ön is? – mondta szemrehányón.

– Én is – mondtam néki, – min csodálkozik?

– Hogy Ön is ezt kérdezi tőlem, amit minden doktor. Első dolguk. Ők nem dohányoznak talán, azt hiszi?

– Hát azok orvosok, nem betegek – feleltem.

– Sose betegek? – nevetett.

– Azaz… – elpirultam nyilván, – ez a kötelességünk – mondottam –, hogy mi érdeklődjünk… az a dolgunk…

– S aztán? – nevetett megint.

– Egyszóval, édes doktorkisasszonyom – fordított a szón, és igen barátságos lett egyszerre –, hagyjon engem békén minden bölcs tanáccsal, ez az első, nagy kérelmem. S most aztán még mondok másvalamit is, olyat, amit a többieknek – s itt mozdulatot tett – nem fogok megmondani, Ön se, nemde? – Megígértem.

– Kokain – mondotta csendesen.

Már majdnem azt mondtam rá, jól teszi. Ám gyorsan bölcs arcokat kellett vágnom…

– Nem oly nagy dolog az – mondtam. – Én is próbáltam már effélét. – S megint csak elpirultam biztosan. De nem élt vissza bizalmammal, nem firtatta tovább, amit hallott, nem kapott a bűntárs után. Így beszélt:

– Nincs szándékomban lemondani erről – mondta, – s véglegesen semmiképpen. Nem oly körülményes, mint az élet, egyszerűbb és egészségesebb… – és nevetett. Én is nevettem, nevetve néztem rá, és kezemet nyújtottam néki…

– Megígérem – mondtam, – hogy nem szólok senkinek. És Ön?

– Mit én?

– Hát Ön is megígéri, hogy majd egyszer, nem is éppen most… hogy egy időre mégis abbahagyja? Jó?

– Hogy megígérjem Önnek? – nézett rám. Mint aki azt kérdezi: ki vagy te, hogy néked tegyek ígéretet? Ezt mondottam néki:

– Persze, azt se tudja, ki vagyok?

– Hát nem eléggé ismerhetem még… – felelte nagyon szelíden.

– S így nem is érti nyilván, mint veszem a bátorságot, hogy az ígéretét kérjem. Nemcsak orvos vagyok – mondtam, – illetve kevésbé orvos, mint inkább egy barátságos lélek – folytattam… A fejét csóválta erre.

– Nem kellenek már a barátságos lelkek? – érdeklődtem.

– Nem nagyon – mondotta csendesen.

– Majd meglátjuk, én türelmes vagyok. Mert hátha mégis kellenek – feleltem. – Erőszakos nem leszek, azt megígérem Önnek, doktor úr. És kötelező nincsen benne semmi. Elmegy innen: azt sem kell majd elhinnie, hogy valaha látott, nemhogy ígéretet tett nekem…

– De ravasz Ön – mosolygott, – talán Önnek kellenek a barátságos lelkek?

– Nékem kellenek – mondottam szinte felindulva…

– Rendelkezésére vagyok. Az leszek – felelte barátságosan. – Mert az vagyok. És Önnel szemben – úgy gondolom – mindenképpen az…

És ezzel, kezet nyújtva, mosolyogva elbocsátott. Visszafordultam:

– A foglalkozását még nem tudom.

– Kíváncsi? – kérdezte.

– Ezt tudni kell. Ez hozzátartozik a mesterséghez – fontoskodtam.

– Titkos író vagyok – mondta, – mire megy most ezzel?

– Nem tudom, de én is az vagyok – nevettem.

– No, de én még levéltáros is vagyok és maga nem – folytatta öngúnyosan dicsekedve… – S olyan naplót írok amellett, a kutyafáját! Benne lesz még maga is… – tette még hozzá fenyegetőn.

– Én is írok… S hogyha jól viselkedik… – emeltem fel az ujjam… Így kezdődött el a barátságunk.

 

*

 

Gyűlölet, hát legyen gyűlölet – gondoltam. Walter megőrült. Tán szégyellte magát a múltkoriakért, vagy más oka volt rá, – sehogy se tudtam elképzelni, mi lelhette? Gyilkos pillantást vetett rám minden alkalommal, ahol erre módja volt. S én untam ezt a nagy figyelmet személyem iránt, e hangsúlyt: fáradt voltam! Gyűlöltem én mindent, ami szerelemre emlékeztet, s összes viszontagságait… Bánom is én, ha szerettek, nem szerettek, békességet áhítok, ez minden, én már megszenvedtem… S kegyetlen is tudtam volna lenni… Elkezdtem hát kegyetlenül tanulni, a könyveimet szedtem elő. Nem bírtam el már magát e gépies és szinte érdektelen munkát, amely ilyen helyt, egy szanatóriumban adódik, – hát beosztottam időmet, de ezenfelül is ha néhány percet vagy félórácskát megmenthettem magamnak, a könyvek mellett töltöttem el, s jól is esett, hogy így újból diáknak érzem magam…

– Most tanulok – mondottam néki, mikor egyszer megkérdezett, mért futok el úgy az ebédlőből. Meghökkent kicsit. Ez nyilván tetszett néki, ismerem őt… Ő ezt bűnbánatnak vette.

– Mit tanul? – kérdezte tőlem.

– Fizikát. A röntgen nagyon érdekel.

Nem szólt, de tudtam, reménykedni kezd ügyemben. Nem tart tehát elveszettnek, – bravó, Walter! Nyugtot ugyan nem hagyott, de mégis, olykor kegyesebb képet is vágott…

Milyen jókedvű maga – mondotta nékem egyszer szemrehányón.

– Nem is jókedvű, nyugodt vagyok – feleltem. – Egész olyan különben, mint azelőtt…

– Úgy? – kérdezte. – Pedig én azt hittem… – és elhallgatott itt. S én megértettem őt. Vagyis hát gyászolnom kellene most, legyek csak hűséges, ő arra figyelmeztet… Ó, te nagy szamár.

– Tudja – mondtam neki, – akár a gyermek – mondtam, – egészséges, aztán átesik egy kanyarón vagy skarlatinán, majdnem meghal bele s megint egészséges… Ám a két egészség mégsem ugyanaz…

– No igen, átviharzott szervezet – felelte bölcsen…

– Persze – mondtam. – Egy viharvert fóka – mondtam, – az vagyok már. – Elborult az arca, ilyen beszédet ő nem szeret.

Más alkalommal megint megszólított.

– És mi lesz, ha György most visszajön, mert visszajön…

– Hát itt lesz – mondtam néki.

– Tíz nap múlva visszajön, már egészséges – folytatta még oly különös, kaján nyomatékkal…

Bizony ilyet se mert soha azelőtt. Egyszóval kezdett lassan közeledni reszkető kezével… Nem sokat törődtem ezzel. Brigitta eközben válaszolt a levelemre, megvigasztalt. Ne sokat bánkódjam érte, hogy őt így kiebrudalták, egész jó új álláskája van, még borravalót is kap tisztecskéktől, nem bánja, hogy így történt, mert ő az ipsét nagyon gyűlöli, ő úgysem bírta volna ki mellette… azt tanácsolja tehát, most visszatanácsolja nékem, hogy tán óvatosabban ugyan, de én is próbáljam ki ugyanazt a módszert rajta, ne tűrjük e fickót, ki kell marni mindenképpen és a többi…

Ez a fickó pedig… semmi bajom nem volt véle eleinte. Egész tűrhető kis fickó, gondoltam még akkor, jobb, mint ahogy képzelődtem róla. Hogy egy kicsit fontoskodó, hogy föllebvalóm lett, mit bánom én? Hisz fellebvalók léteznek, – ez nem tagadható. Oh, emberek! Ha tudnátok, mily kár ily oktalan acsarkodással marnotok a saját húsotokat… Sokat nevettem magamban, ha mint tulajdonost láttam fel és alá járni gondterhelt arccal, sületlen és bárdolatlan kiszólásai is mulattattak… Ingyen szórakozás – gondoltam, – még fizetni is kéne néki voltaképp…

– Ne hagyja, hogy a pumpa csövét megint kinn feledjék éjszakára – adta ki az utasítást valakinek, – mert megázik…

– Gumiból van az, nagyságos úr, – próbálkozott szegény kertészünk…

– Megmondtam, hogy elázik – förmedt reá. És így. Ritkán volt füle-farka annak, amit kitalált. Az asszonyok is nagyon érdekelték – majd elolvadt tőlük, – csak a vastag feslett nők, a bomlatagok iránt mutatott különös hajlamot… (és akkoriban egy-két ilyen, szerencséjére épp horgonyt is vetett e partokon), a szeme csillogott a csiptető alatt, oly reszketeg volt, gyáva, savanyú – nagyon szeretett volna közeledni, – s nem szabad! Szegény! Hát elfojtotta hevülését, nyilván azért is, nehogy megint baj legyen a menyasszonyával… Ezt nem ismertük, – révületünk menyasszonya maradt mindvégig, egy álombéli, légi lány…

Danieliné anyjával sokat foglalkoztam… szinte azt a csacsiságot írhatnám most ide, hogy papíron kiszámítottam, hogy meddig élhet. Sokat törtem állapotán fejemet, s mivel úgy láttam, hogy a zene jól hat rá, hát írtam Danielinek, hogy küldessen egy gramofont neki. Ez megjött. Csodás ám a lélek hatalma felettünk! Azt is észrevettem, hogy a mozgás látása vagy érdekli vagy ingerli, mert ápolónője egy kissé szeles mozdulatú volt, s az valahányszor sepert, rakosgatott, ő olyankor nagyon felfigyelt. Megpróbálkoztam tehát ezzel is. Egy mókust vétettem – ez nagyon felizgatta, – hamar elfáradt ugyan a látásától, mégis életteljesebb lett tekintete, arca néhány nap alatt. S olykor még meg is szólalt, amit eddig hetekig nem tett. Az Isten tudja, mért, különös gyengédség fogott el iránta, talán mert lányát jobban megismertem… vagy mert anyámra is gondoltam, – oly furcsa viszony fejlődött ki köztünk, nagyon szeretett… és én is kedveltem őt. Olykor el-eltöprengett megint felette, ki vagyok? – S legtöbbször rájött ő maga, – még meg is simogatta néha kezem… Hirtelen jött ez a szörnyű lehanyatlás nála, illetve, hisz nem is olyan hirtelen: egy év, az nagy idő. Korai szenilitás állt be, szívével is baj volt nála, lába megdagadt… egy daganata is volt, hogy mi? Nem sikerült megállapítani, – egyszóval, meg kellett halnia.

Én azon tűnődtem el előbb, siettetni kell-e ezt a kimenetelt, vagy tán érdemes volna még hátráltatni?

Végül úgy határoztam, hogy érdemes még kicsit élnie, ha mulattatja még egy mókus… megbámulja még a nap besütő sugarait, szereti a legyeket is: révedezve mosolyogni próbál rajtuk, ha kezeit körülröpdösik, de képeskönyveket is szívesen elnézeget… Egyszóval elővettem tudományomat, de főként könyveim, és összeszerkesztettem egy kis tervet, hogy a csillapító szerek, gyógyszerek hogy osztassanak majd el, persze csak úgy általában, s diétáját is megszabtam pontosan, és ezt az egész elképzelésemet írásba foglaltam Walter számára, mert tudom, ideges és nem szereti meghallgatni, ami hosszú… Hangsúlyoztam abban, hogy a csillapítókkal majd lehetőleg csínján bánjunk, hogy ne kelljen túl hamar felemelni a dózisokat, hogyha sírdogálna, nem kell mindjárt azt hinni, hogy fájdalma van, s injekciókat adni nyakra-főre, csak azért, hogy békességünk legyen…

Akkor kaptam Walterünkről először egy jó szót (már ez újabb korszakomban), nagyon megnézett, amíg beszéltem… szenvedélyesen beszéltem, mintha láthatatlan ellenféllel kéne vitatkoznom… Nagyon melegen fogadta: – Köszönöm – mondotta nagyon nyomatékosan, és elfordult, a dolga után látott rögtön. Jó és kedves orvos ez, s oly szorgalmas, derék és melegszívű ember, csupa csacsi értelmesség… Úgy gondolom ezt: hogy ami logikus, azt nagyon szereti, mint a legtöbb csacsi társa, – sok ily vértanúja van a logikának… S mihelyt nem logikus valami és mégis elkövetkezik: ő személyében érzi sértve magát, megbokrosodik, és dühbe jön, s az égi rendszerektől várja talán érveit…

De mi történt? Egy reggel benyitok: az öregasszony mélyen alszik, arcán égi nyugalom, a szája nyitva van, szemhéja belül vértelen… Mi történt itt? Az ápolónő ötöl-hatol, végre elém tesz egy üres ampullát, és jelenti, hogy éjjel nagyon jajgatott a beteg, szomszédaikat is zavarta, nem tudtak elaludni tőle, s ahelyett, hogy hozzám jöttek volna, ama nagyon kövér úr, a Rechtsanwalt úr felszaladt az emeletre, s lehívta a cvikkerest, az lejött rögtön, összeszidta őt, és beadott egy injekciót a betegemnek…

– Kirúgom – mondottam néki, – mért nem hívott engem? Szemtelenség! – mondottam, bár tudtam azt is, hogy ő alig tehet minderről. Még ápolónővel nem is beszéltem így. De szédültem a dühtől. Persze felmondott, hogy pakol, megy, de estig meggondolta mégis, nem is kételkedtem benne, hogy ez így lesz, – túlontúl van megfizetve. No, de mit csináljak most? A föllebvalómat hogy szidom össze? Morfium meg scopolamin együtt, még egy ló is felfordulna tőle…

Csupa szívdobogás voltam, harag, megvetés, – most megértettem végre Brigittát, hogy mért nem akar együtt dolgozni egy ilyen semmiházival. Amíg a pumpák felett rendelkezik, hagyján, no de embereket bíznak erre? Mit csináljak?

– Látja? – mondta Walter, mikor elszaladtam hozzá. – Túlságosan jóban volt vele, nem kell oly jóban lenni mindenkivel – mondta…

– Ugyan, hagyjon már az örökös személyes sérelmekkel – fakadtam ki. Toporzékolni szerettem volna… s ott álltam az üres ampullával tehetetlenül. De végre mégis rászántam magam, én felmegyek a cvikkereshez, meg is mondom most magamét neki.

– Főorvos úr – így állítottam be. Most első alkalommal szólítottam így, hogy lássa: fellebbvalómnak tekintem, – én azt kikötöttem rögtön, hogy a hatos szoba betegét én kezelhessem… s íme – felmutattam üres ampulláját.

– És ha kikötötte? – kérdezte s felállt. – Én elfogadtam ezt a kikötést, vagy nem fogadtam el. – Légy egyelőre nyugodt! – biztattam magam. Ez talán Waltert utánozza, szegény.

– Ön e kikötésem elfogadta – válaszoltam.

– Igen – mondta s nem nézett rám. – Aztán utóbb nem fogadtam el. Vagy meggondoltam. Az volt esetleg a véleményem, hogy Ön rosszul kezeli… No és? – fordult felém.

– Ön téved – mondtam csendesen.

– Az is lehet – felelte, – csakhogy nem tartozom elhinni, hogy tévedek. A véleményem ez volt! Ki bírálja fölül? Ön? – kérdezte. Nagyon izgatott lehetett, zöldebb volt a kelleténél, s íróasztalába fogódzkodott két kezével, himbálózott rajta.

– Ön? – kérdezte újra, s csiptetője remegett az orrán. Megint azt éreztem: valahol ő megtanulta ezt a formulát, egy főnökétől… Rendben van, még megpróbálom.

– Túl erős volt ez a szer – próbáltam higgadt lenni.

– És ha? – mondta. – Az a két nap, amit él vagy nem él… Tudja jól, hogy haldoklókat úgyse tartok szívesen…

– Ez még csak nem is így van – mondtam.

– Nem? – kérdezte.

– Nem – mondottam. – Először is ez egy főrészvényes rokona – mondottam utálkozva, – ezt Ön szívesen tarthatja, bármi van is véle. Jól is fizet, nem? Hát azért is tarthatja… Ismerem is őket, azért is tarthatja. S végül: mért csak két napot szán néki? Hátha fél évig is élhet még? Ez szívós szervezet, én ismerem e szervezetet… S ha Ön beavatkozik és ilyesmikkel… – Odavágtam néki most az ampullát. Ez hiba volt, belátom, no de nem tehettem róla, csak úgy tombolt bennem méltatlankodásom. – Ha Ön beavatkozik az én dolgomba s elront nékem mindent – kiáltottam, – mit akar? Hogy majd a beteg semmire se reagáljon többé? – Ő nyugodtan végighallgatott, csak szeme pislogása lett erősebb. Aztán egyszerre kitört a pimasz, minden erőltetett nyugalmán keresztül.

– Este tizenegy óra se volt még – mondta előbb csendesen. – Ha maga ilyenkor már alszik, döglik – mondta…

– Mit beszél? – kérdeztem. S most már nevethetnékem volt inkább.

– No, most kidobatom innét – mondtam csendesen. – És kihozhatja összes részvényeseit… – Erre már elengedte íróasztalát is.

– Kirepül – mondottam, – minden hatalmamat felhasználom erre. Megkérdezte valakitől, mit kapott a beteg eddig?

– Takarodjék – mondta végre. – Szedi cókmókját, s holnap már nem szolgál…

– Hogy én? – nevettem vissza rá. – Hát ne feledje el, hogy Danieli anyósával bánt Ön így, most rögtön távirat megy néki, biztosítom… A beteg még mindig alszik, – mit gondol? – és azzal mentem.

No most, Danieli – gondoltam, – ha most is cserben hagysz… Kijön és pofon üti – könnyen lehet, – vagy nevet az egészen, és nem törődik véle, kiszámíthatatlan, az ilyentől minden kitelik… bár ezt se hiszem, nem így van, – gondoltam… Mert ahogy az egész embert nézem mindenestül, komoly dolgokkal ez mégse tréfál, sőt, nem ismer tréfát, azt hiszem.

Azonnal táviratot küldtem néki. Lihegtem a bosszúvágytól. Visszaemlékeztem más ily esetekre… s amit súlyos betegeken észleltem, akiket mindenáron el akartak már altatni végleg… miképp védekeztek ezek szegények az elalvás ellen, milyen gyötrelmes volt egyik bódulatukból rögtön a másikba támolyogniok… akár a vízbefúló levegő után, úgy kapkodtak az eszméletük után ezek is, – nagy ára van ám annak, hogy a fájdalomtól nyugságuk van… Mindezt izgalmamban elmondottam Walternek. A beteg késő délután még mélyen aludt. Olyan volt a helyzet, hogy nemigen tudtuk, felébred-e vajon egyáltalán? Walter koffeint adott néki. Késő délután érkezett válasz: Walternek volt címezve a távirat. „Az esti vonattal jövök. – s az aláírás – Danieliné.” Ennek örültem. Hogy hát végre mégiscsak kijön az édesanyját látogatni, bárha nem is nekem válaszolt, nem tartott erre érdemesnek, – semmi baj. Estefelé a nagy férfiú végre észretért. Bejött a szobámba és hebegett. Ő bocsánatot kér, ő nem akart oly késő este felzavarni, – ezzel is csak szolgálatot akart tenni nekem voltaképp…

– Nincs kegyelem – mondottam néki. Savanykás mosollyal válaszolt. Most olyan volt megint, mint Bécsben akkor, ugyanaz a nyomorult esengő…

– Ön a vesztemet akarja? – kérdezi.

– Én azt akarom – válaszoltam. – Ön tudatlan – mondottam neki, – nem való betegek közé – s kidobtam őt.

– Meglátjuk – fordult még felém az ajtóból, vagyis: csak félig mert már fenyegetni. Megtudtam utóbb, hogy ő is táviratokat menesztett… Gyűlés lesz itt még ma – gondoltam. De nem lett. Este megjött Danieliné, s nem hozzám fordult, Walterhez ment rögtön. S elég soká voltak együtt. Walter, úgy látszik, elmondott néki mindent, s rólam is, a buzgóságomat is szóvá tette nyilván, mert hogy meglátott, egy kicsit elpirult… és jó sokáig fogta még a kezem… Anyjára is ráhajolt, de csak egy pillanatra, az még mélyen aludt akkor is… Majd kihívott, hogy jönnék kicsit sétálni vele, ő nagyon nyugtalan…

Sötét ruhában volt, és én is abban voltam… gyászban voltunk mind a ketten, – érte… s külsőnk után ítélve, nem voltunk túl rossz állapotban: ő elszántnak látszott, keménynek, és mégis jószívűnek… s magam, – hiszen én is hasonlókat tettem célomul, vagy erre szántam rá az életemet…

Mennyit kellett ennek bukdácsolnia, amíg begyes galamb létére eljutott idáig, – gondolkodtam róla, míg a parkban járkált vélem szótlanul… (Walter felgyújtatott a tiszteletére minden meglévő villanylámpát, – fényben állt a park is…). Mit bukdácsolt, amíg ennen lelke nyugságáért lett ily szelíd s jóindulatú… Az égi jutalmakról szóló nagy regéken átvergődni, s ennen szépségét is végleg elfeledni… Sajnáltam, de tiszteltem is. Végre hozzám fordult:

– Hogy van Ön? – kérdezte.

– Köszönöm – csak ezt feleltem. – És Ön, báróné? – Rámnézett előbb.

– A lelkemnek nincs többé támasza – mondotta. Majd elszédültem, úgy meglepett és megkapott e feltétlen nyíltsága. Mint egy nyílt tekintet, úgy hatott reám.

– Az enyémnek sincs – válaszoltam néki.

– Ön még fiatal – felelte.

– Ön is az még, báróné.

– Az életemnek vége van már – mondta. – Megölték őt – tette hozzá s nevetett. – Mit értek el vele?

– De ki ölte meg, báróné? – kérdeztem halkan. Megállt erre.

– Nem tudom – mondotta, s rámnézett. – És Ön? – kérdezte keményen. – Ön mit gondol, ki ölte meg? – Le kellett hajtanom a fejem szörnyű tekintete elől. Megborzongtam. Továbbmentünk. Aztán újra megszólalt:

– Jó lélek volt, de érzéketlen ember volt – mondotta. Majd még hozzátette: – ezt is gondolom. És azt is: hogy van büntetés… – Ezt nem értettem jól, lehet, hogy Károlynak volt szánva ez a szó, még ez is… hogy a sírjába is bele akarja még taposni az igazát, és akkor bizony messze van még attól, ahol lenni kell… Én hallgattam. Ő ismét nagy erővel kezdett menetelni, sebesen, hogy el-elmaradoztam tőle…

– Gyűlölöm most Bécset – mondta. – Mind ragyogni kezdenek a gazdagodás örömétől, csupa fényes arc, úgy gyűlölöm…

– Mért marad akkor Bécsben? – kérdeztem.

– Hát hova menjek? – szólt és megállt újra. Mint az üldözött.

– Én Szmirnába mennék talán vagy Törökországba, vagy bárhova az Ön helyén…

– Hogy épp Szmirnában érezzem rosszul magam – felelte gyűlölködve s oly keményen, mintha minden szavával egy újabb ostorcsapást mérne önmagára. S ekkor hibát is követtem el.

– Az ember olyan tehetetlen – mondtam, – s kicsúszott egy szó a számon: – Úgy szeretnék segíteni Önnek valamiben, mit tehetnék? – mondtam halkan…

– Semmit! – vágott vissza rögtön gőgösen. Majd meg is bánta tán e keménységét: tévetegebb lett és szomorú.

– Menjünk – mondotta, – nézzük meg az anyámat megint. Mit gondol? Vége van? – és anélkül, hogy feleletemet bevárná, tovább beszélt: – Nem akarom látni ezt – folytatta keserűn. – Még ezt is? – vitatkozott önmagával. – Még egy kínt? Vagy nem kímélnek meg már semmitől? – és megállt újra.

– Bocsásson meg – fogta meg a kezem, – mindez nem tartozik Önre, tudom. Ám most meg kell mondanom, ha már ott tartunk, hogy az anyám nem volt jó irántam… – Még valamit akart volna mondani, de elhallgatott hirtelen…

Épp ekkor szólalt meg ugyanis benn a gramofon… s ez annyit jelentett, hogy éppen fel is ébredt benn a beteg. Karon fogtam hát, hogy bevigyem. Ekkor elkezdett sírni. Rámborult és hosszan zokogott.

 

*

 

E hosszú alvás után sokkal jobban lett a beteg, beszédes is lett – oly csodálatos ez az élet! –, Danieliné pedig már másnap reggel elutazott. Elviselhetetlen idegállapotba került még az éjjel, s magam tanácsoltam néki, hogy az első reggeli vonattal menjen el.

– A lányom hol van? – kérdezte a beteg dél felé, és nagyon szelíden és tévetegen nézett körül.

– Hol a lányom? – ismételte többször. S mosolygott is, később egyre sírdogált.

– De mért sír? – próbáltam megvigasztalni, – mikor oly szép lánya van…

– Ugye, hogy szép? – kezdett el lelkendezni… – Szép, az nagyon szép a lelkem! – ismételte boldogan. – De nem is szép az. Jó! – javított ennen véleményén. Aztán odaintett, hajolnék le hozzá…

– Én is jobb leszek – suttogta fülembe… no lám! tehát még élni akar. Ez a pár szó volt az elégtételem.

A protezsáltam pedig, főnököm és ellenfelem, hogy nevezzem? két nap múlva csendben távozott. Én nem is láttam többé. Danieliné akarta-e? Nem érdeklődtem ezután. Mint hallottam, Walterrel rövid tárgyalásuk volt, arról is értesültünk jóval későbben, hogy Danieli vagy a felesége szereztek egy még jobb állást neki, s arról is, hogy ama kisasszonyt, akit mi sose láttunk, el is vette aztán hamar. Hagyjuk őt.

Ketten maradtunk tehát Walterrel, és sokat dolgoztunk, már túl sokat is: alig vártuk Györgyöt. Róland bácsi is kijött megint, s az idén frissebb volt, mint tavaly nyáron. – Nem iszom már! – mondta diadalmasan – de semmit, még egy kupicát sem – emelte fel ujját. S nem is guggolt annyit – heverészett inkább s fekvőszékéből akár a cirmos cica, hunyorgatott felém, mikor arra mentem…

S hadd szólok most végre róla is, új barátomról. Bárha alig tudok róla sokat írni, kézzelfoghatót. Mi alig beszélgettünk különösebb dolgokról, és mégis olyan volt ő nékem, mint az új világok.

– Ej, de zilált megint – csóválgatta fejét némely órán, mikor bizony holtra válva, álmatlanság, nehéz éjszakák után nyitottam be a szobájába…

– Jöjjön csak, majd meggyógyítjuk – ingerkedett.

– Szó sincs róla, egyelőre én vagyok még az Ön orvosa…

– E csekély formasághoz ragaszkodik?

– Ahhoz. Nemcsak ahhoz. Nem is szeretem, ha orvosolnak…

– Lám – mondotta.

– Lám – mondottam.

– Lám, az ember nem is szereti, ha orvosolják…

– Mért jött akkor ide? – kérdeztem.

– Az anyám kívánságára. Egy nővérem is van – mondotta. – Nem oly könnyű az – sóhajtott. – Megteszem a magamét, illetve igyekezném legalább, hogy lerójam a tartozásaim… De nem egészen! Félig, – mondta. S nevetett.

És így. Anyagtalan volt társalgásunk mindig – variációk semmiségek felett, – bátran így lehetne elnevezni beszélgetéseinket, és mégis kellemes volt véle lennem, – Isten tudja, mért? Az embernek a kedvesség kell inkább, azt hiszem, én magam legalább már nem is vágyom oly nagyon a jóság után. Nem sokat törődött vélem, nem is terhelte meg lelkem soha semmivel… és szerelmes sem voltam belé, ez is jólesett. Elegáns volt, hanyag természet, mindig enyhén fáradt, ám sosem zilált, – kiábrándult és ábrándos is egyben… S néha kicsit szemtelen…

– Ej, mindig Ön nyújt nékem kezet, legközelebb nem fogadom el – förmedtem rá egy alkalommal. S mégis mindig elfogadtam… s így voltunk barátok, csupa civódás között. Sokat tanult, a szeme mindig más világok tengeréből látszott újra felmerülni közénk, mint a búvárokéi talán, időbe telt, amíg a való élet távlatait megszokhatta… Ő a könnyű mámor embere volt, mindig készen arra, hogy egy hullám hátán ringatózzék, s bárhova is vitte… nagyon megkedveltem őt.

– Ez mi? – kérdeztem egyszer. Éppen ott állottam töprenkedve asztalánál, azon mindenféle írott árkusok és könyvek voltak.

– Ezek száraz halak – tréfálkozott.

– Ej, ne tréfáljon…

– Hát borítékok…

– Ne bosszantson. Itthagyom. Ez mi? – kérdeztem.

– Ezek ládák…

– Kimegyek, ha nem tisztel meg tisztességes válaszával…

– Üljön le – mondotta. Leültem. – Hát rendet csinálok, nem látja? Azzal töltöm életem… Folytonos rendezgetés: abból állok, tologatom ide-oda a múltamat…

– Hát maga is? S mi végre teszi? – érdeklődtem.

– Maga baby – mondta. – Egész úgy tesz, mint egy baby…

– Szeretek tanulni – mondtam.

– Azt itt lehet – válaszolta. Dühös lettem.

– Maga mindig kapat bölcsességeire – mondtam. – Ahelyett, hogy mindjárt szólna, megmondaná, mit akar. Nem! Előbb ingerel. Ez bosszant – mondottam. – Egy komoly szót akarok szólani. Hogy van Ön ezzel? Mert nekem az emlékek még ma is túlságosan fontosak…

– Ezt hűségnek nevezik némelyek – felelte.

– Eh, mit – legyintettem. – S mit értem én el vele? De hagyjuk ezt! Ha elvennék az emlékeimet – én azt hiszem, – az maga már az egész életem…

– Ezt kedvességnek is nevezik némelyek…

– Eh, hagyjon békén – dühösködtem, – maga is ily csacsiságokkal szeretne jóllakatni. Esküszöm, hogy maguk butítják el, maguk teszik hülyékké a nőket – ezt állítom, – bókjaikkal… Volt egy barátnőm – mondottam, – egész eszes lány, nem nagyos eszes… azt egy penzionátusban megőrjítették – ő volt ott a penzió csillaga, – hát ez táplálja most is, ebből él, és ez lesz majd mentsvára mindörökké, ámen… Mit nevet?

– Hát kinevetem – mondta. Nem lehetett komoly szóra bírni. Fölényes volt… kényelmes is talán, – olyan lélek, akit fel kell rázni előbb, hogy működni kezdjen, – nem tudom. Vagy ilyképp akart bosszantani? El-eljátszadozott értelmemmel, s ráhagyta, hogy magam jöjjek rá nyitjára annak, amit mond, nem fáradt értem… s mégis kedvelt, azt hiszen. Vagy titkos és folytonos ingerkedés volt a legfőbb kedvtelése? Lehet, ám oly finom akkor is, hogy néha alig tapintható. Azt is képes volt megtenni velem, hogy a nevem említette közelemben – kinn a kertben, mondjuk, – s mikor odafordulok, hát úgy tesz… Hideg, rám se hederít, mintha mi nem is volnánk jó barátok…

– Ez már kellemetlen – mondtam néki egész nyíltan. – Úgy tesz előbb, mintha megbecsülne, aztán elvet. Hagyjon békén – válaszoltam, mikor átnyújtott engesztelésül egy rózsát…

Látható hát ebből is, hogy mindez együttvéve, végre-valahára nem volt szerelem. Mert nyílt voltam, nem játszadoztam szavakkal, nem vívtam többé: titkos fortélyokkal igyekezvén legyőzni a szembenállót. S mégis… hogy ő nagyon elegáns volt, azt már említettem. S az én fáradt, kis ruháim gondot kezdtek nékem okozni, – de mit tegyek? Hát egy-egy szalagocskát tűztem ki magamra, virágot is, hogy üdébb legyek… S ha netán meg volt elégedve vélem, megjelenésemmel (sokat finnyáskodott ugyanis), hát napokig megéltem ebből, könnyebb lett a szívem, de még csillogtam is a nagy buzgóságtól. Még csinos is voltam újra. Hanyagnak vagy kultúrátlannak nem óhajtottam volna látszani, s tán ezért is megpróbálkoztam véle: egy kis pirosítót kenegettem fel magamra megint – ám ezt nem kedvelte, – rosszul jártam ezzel. Úgy látszik, egy kicsit el is téveszthettem volt a mértéket, s egy pillantása is elég volt feleszmélnem. Alkohollal lemostam tehát az egészet magamról rögtön, s lekvarcoltam magam inkább…

S ez is jólesett. Mintha csak sokat jártam volna napsütésben, olyan kellemes volt még ez is. De mindenképpen: egy kis fény vett körül újra, tavaszt éreztem magam körül, s e kis örömöt, ezt a kis felfutó fényt is megirigylik tőlem?

Oh, nem törődöm én vélök, kedvelem, hát kedvelem, – gondoltam, mikor Walter színjátszó rossz kedvét kellett tapasztalnom. Terhes volt nekem: örökké őrző két szemét éreznem folyton magamon, ej, mit akar, én szabad vagyok, és ha szeretem az álmokat, s ha mohón kapok utánuk? Már ilyen vagyok – nem kellesz, jó Walter, oly szilárd vagy, mint a hegy, akár a jó talaj – beszéltem hozzá képzeletben –, s már én nem szeretek talán jó talajon járni… elromlottam, – vegyük úgy, hogy elzüllöttem…

– Visszajöttél könyörögni viszontagságaid után, s máris bánatot van kedved hozni rám? – beszéltek szemei. S a szemöldökét szigorúan összevonta tetemem felett, és olykor kifakadt, akár a büntetések könyve, olyan zordonul…

– Ön folytonos veszélyben van – mondotta nékem egyszer, – jó az? – nézett rám, akár egy porkoláb. – Én nem tudom, hogy jó-e? Boldogságkereső szeme van, ez baj – olvasta rám. – Már hogy volna baj? – válaszoltam bosszúsan, – örülnék annak, hogyha volna… – Olyan nyughatatlan vér maga…

– Én nyugodt vagyok, nyugtalan vagyok… Ej, Walter, unlak, mint a hold járása, változik a kedved, állandóan azt firtatod, ki vagyok, s ez olyan terhes, mikor én se tudom, mit feleljek akkor? – ilyképp vesződtem magamban véle…

S hogy aztán Georg is megjött végre, egész megvadult, pedig hogy várta, s pedig megjött csakugyan, de ragyogóan, kivirulva, rózsás arccal, majd kicsattant – ezt ő mégse hitte volna, – nyilván ő egy esendő és nyápic lábadozót várt és íme, megijedt. És engem viszont, úgy látszik, egy gyenge szívű, erre-arra lengő teremtésnek képzel, akit csinos férfiaktól nagyon óvni kell. Én üdvözöltem Györgyöt, mint egy régi pajtást szokás, mondtam egy pár szíves szót neki, hogy nagyon örülök, és örültem is kellőképpen, s azzal jártam tovább régi utamon – a bűnbánatok útján, – mondjuk így. Egész nap dolgoztam, s ha kedvem volt rá, vagy maradt egy szabad félórám, az országúton vagy a parkban vagy akár egy ablakmélyedésben ácsorogva, vele beszélgettem, literátorommal, nem is beszélgettem, eltűnődtem, nevetgéltünk… ám az irigy sors még ezt sem engedte meg sokáig nekem. Mert Georg érkezése után négy vagy öt nap múlva elvitték – és tőlem, úgy van, ahogy állítom, féltették őt kirkéi karmaimtól, s meg is mondták nékem ezt. És ezért is haragszom Walterre, mert gyanítom, hogy ebben ő is közreműködött.

Barátom anyja és nővére megérkeztek látogatására, ódon, régi ruhákban, amelyek földig értek, – ezek is így öltözködtek: rossz volt rájuk nézni. Édesanyja, mint a szenvedő körülményesség maga… olyan mézeskalácsszerű arccal, mint a barokk szenteké az oltárokon. S nővére is olajos és még simább, azonnal úgy éreztem: hogy e hölgy titokban nagy civódó lehet. S ezekkel sétált ő kinn a parkban – eddig bizony vélem sétált néha, – kéz a kézben jártak együtt, bizony szörnyűség volt nézni. Arca nyájas volt és fékezett, és belenézett nyugodtan a szemeikbe, mint aki nem tűr egy moccanást, egy hangot, ficánkoló észrevételeinket, akár egy idomító tartá féken bennünk… Beküldte a vízgyógyintézetbe őket, kicsit meglögybölni, megpaskoltatni oly ernyedt tagjaikat… S csak én tudtam, senki más, a szemén láttam, hogy a szíve legfőbb fájdalma e két avatag lény, akikért élne-halna, s nem lehet, – mert meg sem érthetik, amit beszél, s hogy szegény lelke úgy vágyik már el a körükből, – s nem lehet…

– Hát menjetek egy kicsit sétálni – kérlelte őket, – olyan szép a vidék… Nem, hogy ők most Lajoskájukkal maradnak, ők most jól felhasználják e kis időt, már olyan rég nem voltak együtt… És a csendes édesanya félénken nézett a lányra…

– Olyan szép a vidék – mondtam én is, – még a hegyek is oly készségesek, nem nehéz feljutni rájuk, mint a tevék, mikor leguggolnak, tessék menni, – szedtem elő minden tudományom. – Jót tesz – mondtam –, az a nyirokrendszert felüdíti – próbálkoztam mindenképpen, mosolyogtam… No de nem!

A nővér egy merész és szent aggszűz, már oly öreg, akár egy régi vármegye és úgy sipog – még vannak ilyenek? – mi mindent rejt a jó vidékek mélye! Waltert azonnal elkezdte isteníteni – hogy néki jó a szeme, ő már látja, kivel van itt dolga, – beleszeretett két nap alatt szegény és le nem ment a nyakáról szegénynek, s talán Walter tehetett egy célzást rám oly furcsa féltékenységében – másként nem tudom felfogni, hogy történt, hogy egy napról a másra megváltoztak irányomban…

– Önnek is, ó, nagyon köszönöm, én mindent köszönök, mert Lajoskánk… a jó Istennek hála (és itt kopogott…), hisz valósággal kicserélték őt… – így sopánkodott kezdetben.

Ám néhány nap múlva már összeveszhettek imádott Lajoskájukkal… egy-egy kis élesebb szót magam is hallottam, s nem is tőlük, – Lajoskájuktól.

– Nem fog a gyomrod megfájdulni? – selypített a gondoskodó nővér…

– Ugyan, hagyj már örök aggodalmaiddal – fakadt ki erre a fivér s elhallgatott. Rámnézett, mert éppen arra mentem…

S aztán nem sétáltak már a parkban kéz a kézben, egyedül sétált a két esengő… S engem csodálatosképpen kikerültek, – ő viszont nem sétált semmit, visszavonult dühösen. Nem tudtam mire vélni, mi történhetett közöttük? Kiderült, hogy nyilván értem történt mindez… lerágták a húsát róla és miattam. Azt hiszem.

Mert alig egy hét múlva bejött hozzám aggszűzem egy este széles ruhájában, zordon arccal s nyomban, minden bevezetés nélkül tetemre hívott, hogy mit akarok én a fivérétől – ő már hallott egyet-mást, – tán rá akarom varrni magam, mit gondolok én, Lajos még nem nősülhet, néki kötelességei vannak mások iránt…

– Mi baja? – kérdeztem előbb tőle…

Aztán meghallgattam szótlanul, nem mosolyogtam, kimért voltam, tárgyilagos, durvaságaira nem feleltem néki semmit…

– Fivére – mondottam végül – leromlott vagy fáradt szervezettel jött ide, s most jobban van, ezt állíthatom. Sok mindenről leszoktattuk őt, ami az egészségének nem volt előnyös, így a dohányzást is mérsékeltük… – Elhallgattam itt. Ha tud a kokainról, elég ennyi néki, ha nem tud, hát ezt a dicsőséget magamban fogom megünnepelni, hogy íme, még van erőm, mert nékem sikerült, én leszoktattam erről is.

– Most jobban van – folytattam, – s nemcsak testileg, az élethez is több köze van, lankadt volt, az életösztön szinte szunnyadt benne… s ő most erőteljesebb még lelkiekben is, ezt tőle magától veszem. S most nyugodt lélekkel azt tanácsolhatom tehát, hogy vigyék el magukkal, bízvást, három hónap elég volt… Mi sokat foglalkoztunk véle, Walter doktor is, de magam is, kisasszony, s örülünk, hogy így adhatjuk vissza önöknek e jó fiút…

Most ő hallgatott… furcsa révületbe merült el, előbbi durvaságaira szemmel láthatóan nem emlékezett… ezt úgy képzelem, hogy efféle kifakadás, nyers őszinteség már olyannyira természetes megnyilvánulása néki, ő már talán észre sem veszi… de minek részletezzem? Kiderült, hogy beszélgetésünk után még hamar információt is szereztek előéletemről, s éppen Brigittához fordultak ezért az öreg gyermekek… Brigitta ugyanis megírta nékem, – írt egy kuncogó, vidám kis levelet…

Ám ezek után gyorsan elutaztak s nem is együtt – úgy látszott, hogy baj történt, – a fiú itt maradt dacosan – s értem tette-e? S hogy gondolt-e rá egyáltalán, hogy elvenne feleségül? Nem tudom. Én hozzá szívesen elmentem volna szívem szerint… Ám azután, két nap múlva meggondolta magát, megtört, úgy látszik, és mégis utánuk ment. Így búcsúztunk el egymástól, annyit mondtam csak neki: hogy köszönöm, hogy barátságos volt irántam…

Ő rámnézett, s bocsánatot kérő volt a tekintete. Szégyenlősen letett aztán asztalomra egy zárt borítékot, s én riadtan, kérdőn néztem rá…

– Nem pénz van benne – mondta csendesen, – mert ilyen elvetemült mégse vagyok. S hogy ő alighanem sosem fog már viszontlátni engem, mondta szomorún, ilyen az élete… és írni sem fog tehát éppen ezért. S abbahagyta, elhallgatott itt. Majd gyorsan lehajolt és kezet csókolt. – Köszönöm – mondotta halkan, s azonnal kiment.

S amíg utánanéztem, azt gondoltam, hogy mint benne, – itt az időm, – bizony, hanyatlóban van az élet bennem is.

 

*

 

És most Georgról. Megjött, nem szólt jó ideig, aztán hirtelen kitört. Egy este (mikor barátom már elutazott) bekopogott hozzám, s azzal kezdte mindjárt, ahogy ő szokta: ő is olyan, sosem köntörfalaz sokat, megmondja ő mindjárt, ami szívét nyomja, egyszóval, hogy ő most is szeret… S a történetét is elmondta egykori rossz viselkedésének, – kár, hogy ilyen későn. Ha most sírjából felébredne közénk jó Nagy Károly király, és elmesélné, mért is kergette el egykor egyik hitvesét… mit tenne jóvá véle? Minden elporladt azóta, már a sírja dombját sem találná meg sehol, s most mit akar? Én hallgatnám, de gyorsan elfáradnék tőle, – majdnem így voltam Georggal…

Hogy ő szeretett, és most is ugyanúgy szeret… de sok minden keserűsége volt velem. Én könnyed vagyok, túlságosan könnyed… s ő megvallja most: hogy ama sötét herceg – Danieli – volt a féltékenységének legfőbb tárgya…

– Nevetséges – mondtam. – Sötét herceg? – csodálkoztam.

– Ön sem tudhatja, hogy csakugyan oly nevetséges-e? – felelte.

– Nem tudhatom… talán… – válaszoltam egész ellankadva. S így ment ez tovább.

– Ó, szegény Danieli – éreztem, – vaj, mi van most vele? Már milyen messze volt ő akkor is. S egy ötletem is támadt: – Mért fogadta el a segítségét, hogyha féltékeny volt rá? – kérdeztem tőle. – Dacból – felelte, – mert ezzel is csak azt akarta bizonyítani magának, hogy már nem szeret, ez erőt adott néki…

– Oh, mindez olyan bonyolult – feleltem lehangoltan. Ám ő nem engedett, nem nyugodott. Bizonyított, erősködött, belém akart préselni oly érzéseket, gondolatokat, amelyek sosem voltak bennem, fel akarta verni bennem múltunk erejét – ő mindent elkövetett szegény, s ama botor reménykedéssel, – úgy láttam mindezen, hogy valami majd mégis talán kijön ebből, ki tudhatja? Hogy ő Nathaliet csak bosszúból jegyezte el…

– No, szegény Nathalie – gondoltam. Nem szerette, s mégis majdnem házasságra léptek, most képzeljem el, hogy mi lett volna ebből? Olyan örvény támadt körülötte, olyannyira összegabalyodott már az élete, hogy nem volt választása más…

– Ez közönséges történet – mentette magát. – Hiszen közönséges bennünk minden s főként egyforma… s még gondolkodásunk is, érzésünk is az, amelyre pedig olyan büszkék vagyunk, s melyről azt hisszük, hogy csak a mienk, ez is olykor alig különböztethető meg a másokétól. – Egy valami van csak bennem olyan, ami én vagyok, és biztosan csak én, ami már senki mással nem osztozkodik: az erő, amely létrehozott engem – mondta…

– S mindez mire vezet, mire vonatkozhatik? – kérdeztem magamtól tunyán, mert engem az ilyen bölcselmek már nagyon fárasztanak. Nem feleltem, – éjszaka volt. S ő még mindig reménykedett, egyre beszélt… szegény, úgy éreztem, megbutult kicsit a sok fekvésben…

– Vagy ily visszatetszővé lett személye, ha ellepi a tűz, ha végre komolyabban óhajt valamit? – tűnődtem. Ennél előkelőbb voltam én.

– És jól van most a tüdejével? – érdeklődtem. – Jól, hogy nagyon is jól – kezdett lelkendezni. Azt hitte tán, hogy a betegségével is elriaszthat magától… Ó, mennyi félreértés mindenütt és minden időszakban, – jól van, – próbáljunk meg tehát egyet eloszlatni újra…

– Nem, Georg – mondottam, – könnyed is vagyok, de bátor is. S nem félek már, hogy eltaposhat sorsom azért, ha most elszántabban válaszolok Önnek, taposson el, hiszen arravalók vagyunk. Én már elbúcsúztam Öntől végképp, s meg is merem ezt most mondani.

– Hogy végképp? – nézett rám s oly fájdalommal. Megsajnáltam. – Nem is végképp, csak az Ön számára – mondtam. Magam sosem búcsúzhatom el azoktól, akik közel álltak hozzám, – azt hiszem. És nem folytattam ezt tovább, részben mert mindez célhoz úgysem vezet már, és új barátom szokásaként: rábízván a többit. Én nem tudhatom azt jobban, mint akárki más, hogy mit szabad és mit nem szabad tenni. Egyet tudok csak, Georg… A határ igen fontos ismertetőjel, hogy melyiket ki lépi át és mikor? Nagyon árva voltam, szomorú, s Ön nem volt irgalommal irántam, de még az ízlése sem volt eléggé megbízható, György…

Ez nagyon sértette. – Ön nem sokáig volt oly árva – próbálkozott szokása szerint, hogy erősködik, rúgkapál, ilyenkor gyarlósága lép elő, ormótlanságok árán is megpróbál védekezni. – Nem sokáig volt oly árva – ismételte. Nem feleltem erre, benéztem a szeme közé. Gyorsan javítani próbált újabb szózatán: és még ügyetlenebbül: Ő ezt Lippsnél olvasta, az jó gondolkodó, hogy mihelyt megsérül, amit szerettünk, olyanok vagyunk mi, emberek, mi akkor kezdjük azt csak értékelni, akkor válik becsesebbé nékünk, azzá teszi épp a fájdalom…

– Hohó! – nevettem erre. – Én például mindjárt nem vagyok ilyen. Én sosem szerettem a sérülteket – csak az épet kedvelem, – feleltem néki irgalmatlanul… (ily kegyetlen még sose voltam senkivel), pedig már akkor verejtékezett az erőfeszítéstől, lihegett s tán zavarában beszélt össze annyi csacsiságot… Végre felállt erre.

– Nem és nem – mondottam, – csökönyös vagyok. – És felállottam én is. Így végződött ez az ügy. Azóta persze lesi lépteim és áhítattal hajlik át a korláton utánam, udvarias, hogy már émelyítő, csupa fájdalom és én is az vagyok… S ha nem is érte.

Jó volt nékem, míg e csendes ember itt tanyázott nálunk. Életem elmossa partjaimról azt is, amit kivetett számomra. Károly is oly réveteg félálom lett már érzékletemnek, homályos, fájdalmas és bizonytalan… Ó, hogy hátralépnek előlem a háttér felé, akik kedvesek voltak nekem, – hogy visszaolvadnak a hátterükbe, mint a szellemek!

– Már itt az ősz. Mindenki elmegy, elhágy – hűvös is van, egyedül borzongok, – Walter túl nehéz kedély nekem. A következők lettek szerelmesek belém hamarjában: egy pozsonyi hírlapíró, van egy újabb háziszolgánk, az is… mint a bús lovak, úgy ólálkodnak, lógatják a fejüket… Hisz sokan szerettek, én nem is panaszkodhatom, csak ama csirkefogó Károly sosem szeretett, de nem baj, úgy van jól. Már kérlelhetetlen megyek előre, vissza sem tekintek többé, ám hogy hova megyek olyan gyorsan, nem tudom.

T. megint írt Berlinből. Nem oly megvetendő személy ő, – így írta. S épp az én szempontomból nem az, majd barátságban élünk, utazásokat is fogunk tenni, – mit folytassam? Kipingált egy mennyországot nékem… Dobálózom most már, csapkodok és paskolok… nincs már türelmem efféléhez, – még ma írok néki néhány kíméletlen s végleges szót, nem óhajtom, hogy még egyszer félreértsenek. De senki… Összegezésül pedig: hogy mindezen így végigvezettél, nem fájlalom már, inkább hálás vagyok mindezért, s főként: hogy egyszer kell csak végigjárnom ezt az utat, Istenem. És ezzel nincs tovább mit elbeszélni, – mindent elmondottam, ami néhány hónap óta történt… Azaz: Marianka meg a hegedűs most megint leveleznek. S bár az atyját Lengyelországba helyezték el, e gyanús ifjúval való kínos kis ügye miatt, – mégis hozzámegy, az mégis elveszi. S csakugyan sikerült Norvégiába is kijutnia, és nagyobb eredményeket is ért el ott…

Az viszont nagy öröm nekem, hogy Danieli anyósa most jobban van, e szörnyű narkózis után egészen felfrissült, mily furcsaság ez is! No lám, egy újabb kellemesebb korszaka volt még a sír előtt, vagyis hát reménykedni kellene, de nem tudok. Már alig megyek ki a szobámból, már nem is olvasok, sétákat sem teszek, pedig oly szép e táj.

Most gyakran köd van itt. Úgy terpeszkedik, mint egy óriás állat. Díványomról nézem – oly riasztó leheletet küld előre maga felől, – furcsa illatát is érzem olykor. Élőlény hatását teszi rám. Leül és gondolkodik lenn a völgyben, támadjon-e? Aztán ide-oda terjeng esetlenül, soká vakarózik…

Soká nézegetem, majd egy cédulára gyorsan leírom, hogy mit gondolok róla, ez most minden örömöm, – most ilyesmikkel mulatok.

És kaptam egy kis lengyel pálinkát, – hát ezt is kóstolgatom néha, – egy-egy cseppet, többet nem bírok, mert oly erős, hogy szétszalad az ember száján. Tőlük kaptam, anyjától és nővérétől s még egy levelet is, fájdalmaim enyhítése végett nyilván. Nem feleltem nékik, itt nyugtázom, köszönöm. De lám, ami még jobban érdekelne, feledem. Hogy tegnap alkonyatkor mégiscsak kimentem sétálni, s hogy vihar volt épp készülőben, nekem való gyors és sötét fergeteg, s hogy amint megyek épp a domb felé, egy kis legény jön szembe vélem egyik ápolónőnkkel… azt rögtön otthagyja, elémszalad és: – Néni, néni! – kiáltozza, kitárván felém kis karjait. Ó, bizony, ez még jólesett.

– Te mit csinálsz? Te mit csinálsz? – Walterünk fia volt. Hát itt volt látogatóban. És Walter nem szólt nékem, eltagadta… jól talált e szúrással, mert nagyon fájt nekem…

– Te megnőttél – mondottam csodálkozva, s összecsapdostam a kezem.

– Lásd – felelte dicsekedve. Kicsit zömökebb és begyesebb is lett. Majd kéz a kézben csatangoltunk újra ábrándosan együtt, ugyanúgy, mint egykor ott… s megint mint két sorsával megbékélt és jó szerelmes.

– Apám nem is szólt neked, hogy itt vagyok? – méltatlankodott ő is később. – Pedig tudja, hogy én hogy szeretlek téged – panaszolta.

Azt mondottam néki, hogy én mostanában nem egészen jól vagyok, s hogy édesapja biztosan kímélni akart engem. Nagyon lázadozott ez ellen: ő csendes, hogy ő nem zavar és nem is bántott volna, – csupa keserűség volt a szíve…

– Bántottalak? – kérdezte. – Mennyivel szebb lett volna ez a napom – mondta mérgesen. – Az édesapám igazán… hát mit akar?

– Te méregzsák – feddettem őt. A fiú fejlődött. Már nem egészen olyan gyengéd… s kezd apjára nagyon hasonlítani. Átadtam néki kisfiát, nehogy a titkos fondorkodás gyanújába essünk… Ott állt még egy ideig velünk a kiskapuban, s szeme borús, majdnem könnyes, boldog is meg vigasztalan volt ő egyszerre…

S majd újra ott állt később is, a fia nélkül, mikor az már elutazott s mikor már kitört a fergeteg. Az ablakomból láttam őt a pillanatonként fel-felvillanó fényben, némaságban (nem volt égdörgés, csak később), s meg se mozdult ott, mint aki feltette most magában, hogy őrt fog állani…

És nagyon fájt a szívem érte is.

 

*

 

Danieli öngyilkos lett, hogy mért? Nem tudom, de nem is firtatom. És ezzel: magam vagyok most már istenigazában, még a gondolataimnak sincs már hova támaszkodniok. Ott tudtam eddig őt zöld köpenyében valahol… s ezt jó volt tudnom, hogy bármikor ott találhatom, s ha nem is kerestem fel őt. Oly sokszor járt eszemben, úgyszólván naponta, ez a nyughatatlan, zabolátlan lélek, aki nem találta meg a végső menedékét semmiben, jóság és ingerültség s végzetes harag közt imbolyogva…

Előző nap éppen róla volt egy álmom. Szemben laktam álmomban a palotájával, s egy égből lógó kötélen kezdtem el himbálózni ablaka s az én ablakom közt. S ez jólesett. És reggel nyolckor távirat érkezik feleségétől, hogy jöjjek rögtön. Nem tudtam ezt mire vélni. Walter elengedett, nem szólt semmit, bús és néma tekintetét pedig úgy megszoktam…

S hogy a vonaton lapozni kezdek egy újságot… nem olvastam akkor három napig hírlapokat véletlenül, – azt írták, hogy élve marad, hogy már nevet is, és persze azt is, hogy ők nem tudják felfogni, mi történhetett? – e nábobot mi késztethette ilyesmire? Halálfáradt lettem néhány perc alatt.

S e tompaságban is a felesége járt eszemben folyton, – vajon nem az asszony műve volt-e, ami történt? Nem ő volt-e, aki azt akarta, hogy ez így legyen? Mert nékem büntetésről beszélt nemrég s arról is, hogy Károly élve maradhatott volna, megölték őt… (Utóbb meg is néztem feljegyzéseimben, mily szavakat használt?) – Ön se tudja, ki ölhette meg? – kérdezte tőlem. S nem a szó, az elszántsága volt az, amely elém állt megint, s a hidegség, mely szavaiból megcsapott.

– Hát igen, ő volt, most megölte, – gondoltam, s mindaddig ezt gondoltam, amíg szembe nem kerültem véle. Mihelyt azonban megláttam: arca, szeme, minden mozdulata, egész lénye megint mintha felé fordította volna szívemet. Mert megtört teljesen. De szeme tiszta volt.

– A férjem kívánta, hogy jöjjön – mondta.

– Nem olvastam újságot – feleltem.

– Nem baj – válaszolta. – Férjem úgyis csak ma reggel óta van olyan állapotban, hogy már fogadhatja, jöjjön…

– Dehát mi történt, báróné? – próbáltam őt szóra bírni. Ám ő nem felelt.

E néhány szót egy szanatórium kis társalgójában váltottuk egymással, kinn várt autójuk a pályaudvaron, és egyenesen idehozott…

– Mit csinált, az Istenért? – kérdeztem tőle.

– Csak ne óbégasson – mondta rögtön. – Üljön le! – Rossz kedve volt.

– Most napokig nem olvashattam újságot – hebegtem.

– Én se – válaszolta kurtán.

– A jó Isten áldja meg, hát mit csinált? – kérdeztem újra.

– Nagyon melegem volt, azért tettem, – mondta csúfondárosan, és röhögött utána. Szemeiben furcsa, önemésztő tüzek…

– Láza van? – kérdeztem.

– Van vagy nincs, az magánügy – felelte rögtön.

– Ezért hivatott? – És majdnem sírva fakadtam, oly mondhatatlan rosszulesett mindez…

Arról kezdett el beszélni, hogyha ő, ha ő az Isten volna, mit csinálna. Ő bizony egy kicsit bemártaná ezt a mindenséget egy kis vízbe, – néhány percre legalább, – vagy legalábbis Angliát – mondotta. – Maga milyen rosszul néz ki – fordított a szón. – Mitől?

– Talán, mert sokat dolgozom – feleltem.

– Lári-fári – mondta. – Nem kell sokat enni – mondta, – minek? (Pedig nem is szóltam arról, hogy én nem ennék most eleget…) – Oly sokat ettem én? – kérdezte vihogva. – Vagy nem eleget dolgoztam talán, – és egész vörös lett belé, úgy nevetett az ötletén.

– Én fáradt vagyok – mondta ki a nagy szót végül. Csend lett erre.

– Hány éves Ön, Zsigmond úr?

– Találja el! – kiáltott újra. – Negyvenöt – mondotta. – Mit gondolt, hogy mennyi vagyok én? – kezdett el acsarkodni megint, mikor látta csodálkozásomat… Azt hitte, hogy hatvan vagyok talán? – gyűlölködött szüntelenül…

– Zsigmond úr – kérleltem.

– Üljön le! – kiáltott rám… És tombolt szinte. Majd elkezdett panaszkodni mindenféléről… hogy most egy csirkefogóról neveztek el egy utcát Bécsben. Elmondotta, hogy becsapták őt egy autójával is, amit pedig nem régen épp a feleségének vett ajándékba… Sokat beszélt jó sokáig, aztán elhallgatott hirtelen. Az arca elfakult, s a tekintete tompa lett… egy kicsit nyögött is, fájdalma lehetett. De nem engedett akkor sem egy jottányit, egy tapodtat sem szörnyű felkészültségéből…

– Fáj a májam – mondta gúnyosan. S még egyszer felvillant a szeme: – Tudja mit? – kérdezte. – Üljön ide – mondta. Majd lehunyta szemét…

– Pessele – mondotta. – Ide tegye fel a kezét – kérlelt csendesebben. S homlokára mutatott.

– Jó keze van – mondotta, – hagyja ott. És hunyt szemekkel feküdt szótlanul.

– Nők kellenek – mondotta. – Hallja, menjen férjhez – nyitotta rám még a szemét. – Az a dolga – tette hozzá bosszúsan.

De menni kellett. Jött egy egyetemi tanár úr. S én tisztelettel hajoltam meg egykori jó tanárom előtt. Ő némán bólintott az üdvözletre, mit se szólt. Hát mentem.

Danielinét pedig nem láttam már ezután. Lenn a szanatórium előtti kis utcában ama bűvös szemű ácsorgott kisírt szemekkel. Még itt kinn az utcán is mindegyre zokogott.

– Hogy mért is nem eresztik őt be hozzá – panaszolta nagy keservesen.

– Ha jobban lesz, majd látja még elégszer – így próbáltam vigasztalni… – Nem – mondotta, – nem marad ez meg… S a bűvös szemek felvilágoltak a túlvilági félelmektől…

S délután, hogy betelefonáltam Bécsbe, azt felelték: holnap hazamegy. És másnap reggel azt felelték, hogy egy órával a távozás előtt ledobta magát ablakából – s még egy félóráig vívódott szegény…

Holtan pedig nem néztem már meg őt. Ő volt az élet mestere? – kérdeztem magamtól a temetésén, s oly szívesen megkérdeztem volna őt magát is efelől… s hogy igaz-e, amit a püspök úr itt most beszélt? Hogy íme: itt fekszik a jóság koporsójában… Én lehajtottam erre fejem, s azt feleltem rá magamban: nem tudom, hogy így van-e? Úristen, én már semmit sem tudok. Csak azt, hogy halál vesz már körül mindenütt, s oly vad erővel söpri el mellőlem s éppen azokat, akikbe minden erővel még fogózkodnék… szinte megérint a keze már…

Azóta értesítettek, hogy rám is testált valamit, nyilván, hogy legyen egy kis hozományom is, – apám most meghatottan bólogatna biztosan, de én, a rossz gyerek ezt úgy fogadtam, mint aki egy marék vizet nyitott ujjai közt akar felemelni…

Walter sejt is talán egyet-mást… hogy mi mehet most végbe bennem – nagyon figyel most reám, – és igen csendes, szelíd, óvatos, s ezt köszönöm neki. És azt is, hogy oly szíves volt, és tegnap feleségül kért… (most úgy sírok!) Ó, hogy még idős fejjel is így megrendít e kérelem…

S most erről is el-eltűnődöm néha, hogy mi volna, ha tán mégis elfogadnám ajánlatát? Nem feleltem néki egyelőre semmit… Ránéztem… ő türelmesen vár – mondotta. S mivelhogy oly egyedül vagyunk mi mind a ketten csakugyan…

Nem tudom még, de eltűnődöm rajta, s ennek örülök, és megpróbálom jó előre elképzelni ezt az összeköttetést. Én azt hiszem, hogy kár is gondolkodni, – ennyi hűséget és kitartást én úgyse leszek képes hálátlanul, ridegséggel viszonozni…

S már-már úgy is képzelődöm efelől, hogy majdan kézen fogva fogunk talán vándorolni együtt, mint két egymás előtt ismeretlen vágyakozás sétál talán valahol az elízium nagy mezőin, kéz a kézben, félti, – ója és becézi egymást… s csupa fájdalommal így halad a végtelen felé.