A származási vita

Petőfi eleven időszerűségének egyik nem kívánatos mellékterméke az életrajza körüli zűrzavar. Mivel költőnk halála után is a magyar szellemi és politikai viták fontos szereplője maradt, példáját, eszméit, tetteit a legkülönbözőbb elfogultságok igyekeztek érvekül lobogtatni, ha másképpen nem lehetett, a már tisztázott tények újabb és újabb összebonyolítása árán is.

Talán sehol nem mutatkozott meg az elfogultságok torzító következménye olyan világosan, mint éppen a költő származása körüli vitákban. A nemegyszer nevetséges külföldi ferdítésekről itt nem beszélve, általában az történt, hogy a különböző történelmi periódusokban – sajátos, de teljesen érthető módon – az uralkodó osztályok szemléletéhez igazították Petőfi származási adatait. Így lett belőle például a múlt század vége felé nemesi származék, a Rákosi-korszakban viszont „a kézműves és cseléd” fia, volt „tót”, lett „színmagyar” is – annak ellenére, hogy elég régóta ismeretesek a vitathatatlan tények.

Mivel még az ünnepi évforduló cikk- és könyváradatában is elég gyakran bukkantak fel rég megcáfolt származási hiedelmek, talán nem árt egy népszerűnek szánt cikkgyűjteményben is kitérni a filológia adataira.

Nézzük előbb a kérdés szociális oldalát: a valóságban Petrovics István ősei nem voltak nemesek, de az apa nem tekinthető pusztán kézművesnek sem, mert fia születése után nem sokkal tehetős, sőt nagyon is jómódú bérlő, vállalkozó lett, aki nem annyira két keze munkájából, hanem üzletelésből élt. Ezt nem azért kell így mondanunk, mert ma az egykori nemesi, majd kétkezi-kisemberi eszmény helyett túlzottan is rokonszenvessé vált némelyek szemében az üzletelő embertípus, hanem azért, mert az okmányok adatai ezt bizonyítják. Öt évvel fia születése után Petrovics István megszerezte a kiskun redemptusságot, ami azt jelenti, hogy a kiváltságosok közé került, s a kiskun helységekben kocsmákat, mészárszékeket, boltokat bérelt, tekintélyes földbirtokot vásárolt. Megjegyzendő, hogy Hrúz Mária apja hasonló típus lehetett. Nem urasági, szegény foltozó varga volt, mint még pár éve is hittük, hanem a suszterség mellett kocsmabérléssel foglalkozott, fuvarozott, szolgálókat tartott, és első osztályúnak minősített házat építtetett. A szomszédos nemes Kosztolányiaknak ugyanannyi lovuk, tehenük volt, mint Hrúzéknak.

Petőfi tehát, ha nem volt is nemesi származék, mindenesetre nem tartozott a társadalom legalsó rétegeihez sem, s gyermekkorát jómódban töltötte. Ennek pedig két szempontból is jelentősége van: először is ez a vagyon tette lehetővé, hogy iskolákba járhatott (jobbágyi-zselléri szintről általában csak papi pályán lehetett felemelkedni), az iskolákban is szerzett műveltség nélkül pedig Petőfi nem Petőfi. Másodszor, erre már Illyés is utalt, a jómód elvesztése lázító, forradalmasító hatással lehetett az ifjú költőre.

Még nagyobb és veszedelmesebb a zűrzavar a költő származásának nemzeti problémái körül. Az az igazság, hogy a Petrovics család magyarságát illetően máig sincs egységes álláspont a tudományos irodalomban. Hatvany Lajos „tót” származéknak minősítette a költőt, ami kétségtelenül elfogult egyszerűsítés, vele szemben viszont Dienes András és még inkább Mezősi Károly az apa „színmagyar” származását hangoztatta, ami szintén nehezen hozható összhangba az okmányadatok vallomásával.

Máig legszebb Petőfi-életrajzunk szerzője drámáinak gyűjteményében két szóval felel a „ki a magyar?” sokat vitatott kérdésére: „aki vállalja.” Petőfinél hívebben nem lehet vállalni a magyarságot, s ezért számunkra ez a kérdés költőnk kapcsán fel sem merülhetne, ha a Petőfi származása körül mesterségesen gerjesztett ködben nem tévednének el még ma is sokan.

Mit mondanak az okmányok és egyéb adatok Petőfi szüleiről? Először is azt, hogy mindkettőjük családja vitathatatlanul szlovák eredetű. Hrúz Mária lényegében csak házasságkötése után magyarosodott el. Bonyolultabb képlet az apáé. Petrovics István kétségtelenül magyarnak vallotta magát, sőt okmányadatok tanúsága szerint rátarti magyar hírében állhatott, verekedett magyarságáért. Legmeggyőzőbb bizonyítékát magyar érzésének akkor adta, amikor vén zászlótartóként részt vett Jellasics megkergetésében. Petőfi tehát egy önmagát magyarnak valló apa gyerekeként semmiképpen sem „tótnak” látta meg a napvilágot. De az apa magyar érzése nem ad kellő alapot arra sem, hogy az egész Petrovics családot felmenő ágon színmagyarnak állítsuk be. A családtörténeti adatok egyértelműen azt valószínűsítik, hogy a Petrovics-ősök délszláv eredetű szlovákok voltak, akik között a költő nagyapjánál, Petrovics Tamásnál észlelhetők a komolyabb asszimilálódási törekvések.

Jakus Lajos legújabb kutatásai szerint Petrovics Tamás 1773–83 között főleg magyar környezetben élt, s hivatalos iratok foglalkozási nevét többször használják családi névként, Mészáros Tamásnak említve a költő nagyapját. Ha tehát Petrovics Tamás magyar környezetben marad, könnyen lehet, hogy ma Mészáros Sándor emlékét ünnepeljük. A feltételezések helyett azonban a tények területén maradva azt kell mondanunk, hogy a közelebbi Petrovics-ősök csupán elmagyarosodó szlovákok voltak, de színmagyaroknak nem tekinthetők.

S még a költő apjának öntudatosan vállalt magyarságát sem lehet problémátlanná egyszerűsíteni. Azok, akik ilyen kísérletre vállalkoztak, részben annak a körülménynek a jelentőségét túlozták el, hogy Petrovics István magyar környezetben született, részben beszédét és írását szépítették meg a színmagyarság tételének alátámasztása érdekében.

Petrovics István Kartalon született, majd hároméves korától Valkón nevelkedett. Mind Kartalon, mind Valkón magyar környezet vette körül. Petrovics István magyarságának mérlegelésekor e körülménynek is jelentőséget kell tulajdonítanunk, anélkül azonban, hogy más tényeket elferdítő túlzásokba esnénk. Ilyen túlzásnak tekinthetjük azt a módot, ahogyan Dienes András megítélte Petrovics magyar beszédét. Idézzük álláspontját:

„Vitathatatlan, hogy itt – Kartalon, Valkón – tanult meg beszélni, és éppen ezért egész életén át érezni lehetett magyar beszédén a Felső-Pest megyei palócos nyelvjárás hatását, melynek legjellemzőbb hangtani sajátsága az a és á hangok minden más nyelvjárásterülettől élesen megkülönböztető ejtése, valamint a zárt e és az ínyhangok kedvelése. (Pl. »Istvány«, »tennyi«, »mostanyi«, »mívelnyi« stb.) Ez az északnyugati nyelvjárás – különösen az alföldi nyelvet beszélők előtt – sokszor szlovákosnak hat, pedig nem az, Arany János, aki tévedhetetlen volt a magyar nyelvhelyesség megítélésében, és aki jól ismerte Petőfi apját, úgy találta, hogy »felföldi kiejtéssel, de jól beszélt magyarul…« (…) Így hallotta azt a fültanú, a duna–tiszai, gyönyörű nyelvjárást beszélő költő: nem ítélte szlovákosnak, hanem »felföldi«-nek, ami alatt csak a palócot érthette, s valóban, a megállapítás egy nyelvészé is lehetne.”

Sajnos, nem lehetne. Nyelvtudományunk a felföldi fogalmát nem használja, és nem is használta a palóc szinonimájaként. És fölöttébb kétséges, hogy Arany „csak” a palócot érthette a „felföldin”. Dienes álláspontjának magyarázatául lábjegyzetben a következőket mondta el: „Magam is tévesen ítéltem meg régebben Petrovics István kiejtését, azt szlovákosnak tartottam. Egy levelének részleteit ismertetve jutottam erre a megállapításra, (…) nyelvészeinkkel folytatott megbeszélés után készséggel látom be, hogy tévedtem: a levél Petőfi apjának palócos és nem szlovákos kiejtését bizonyítja.”

Dienes Mezősire és Imre Samura hivatkozott. Mezősi megvizsgálta a Petrovics István által kiállított számlákat. „Bennük – állapította meg – tájnyelvi kifejezés figyelhető meg. (»Baranok Elévénte Elyhordótak«, vagyis »bárányokat elevenen elhordtak«.)” Petrovics írásmódjának több hasonló vonását ismertetve, Mezősi úgy összegezett, hogy mindez „felvidéki, palócos tájnyelvi sajátság”: „Petőfi apjának kézirataiból az a lényeges megállapítás tehető, hogy tiszta magyar nyelven írt, beszélt.”

Ismeretes, hogy Dienes milyen elkeseredett vitákat folytatott Mezősivel, olyankor is, amikor ellenfelének igen nyomós érvei voltak. Ha ezúttal olyan engedékenyen vonult vissza Mezősi elől, annak csak az lehetett az oka, hogy rokonszenves volt számára Petrovics István palóc mivoltának ez a „bizonyítása”. A kutatónak persze lehetnek rokon- és ellenszenvei, de a tények mérlegelésében ezek nem befolyásolhatják, és nem ragadhatják addig, hogy a tiszta magyar írás és beszéd bizonyítékának tartsa azt a bárányos mondatot, amely legfeljebb abból a szempontból lehet érdekes számunkra, hogy jelzi, milyen szellemi környezetből emelkedett ki költőnk…

Alkalmam nyílt megkérdezni Imre Samut, a magyar nyelvjárások kiváló szakemberét, milyen módon került ő ebbe a vitába. Kiderült, hogy neki nagyon rövid Petrovics-szövegek alapján arra a kérdésre kellett felelnie: tekinthetők-e ezek palócos kiejtést tükröző írásoknak? Nos, tekinthetők, az említett ejtési és írási sajátosságok a palóc nyelvjárásra is jellemzők. De nemcsak arra. Hasonló vagy ugyanilyen sajátosságok mutathatók ki annak a szlováknak a beszédében és írásában is, aki nem tanult meg tökéletesen magyarul! Hogy Petrovics szövegei miről tanúskodnak, melyik esetről, az – Imre Samu véleménye szerint – a rendelkezésre álló vizsgálati anyag szűkössége miatt megnyugtató bizonyossággal nem állapítható meg…

Nincs tehát mai nyelvészeti bizonyítékunk arra, hogy Petrovics István írásmódja palócos-e, vagy az elmagyarosodott szlovákra jellemző sajátosság. Marad fogódzónak Arany idézett kitétele. Imre Samu azonban megerősítette, hogy a felföldinek és a palócnak az azonosítása nyelvtudományunkban nem szokásos.

Ha vizsgálódunk a felföldi szó körül, épp a Petőfi-irodalomban olyan utalást találhatunk, amely e kifejezés dienesi értelmezését egyáltalán nem támasztja alá, ellenkezőleg. Szeberényi Lajos emlékezéseiben olvashatjuk a következőket: „Petőfinek A hűtelenhez címzett e verse nem sokkal jobb, mint száz meg száz más kezdőnek összefércelt rímecskéi. De (…) Selmecen, hol a sok felföldi ifjú közt többnyire csak gyönge magyarok valának, kitűnő helyet foglalt az el…” A selmeci líceum viszonyainak, az ott működő „tót irodalmi kör” és magyar irodalmi társaság viszályainak ismeretében bizonyosra vehetjük, hogy a felföldi a kiemelt szavak összefüggésében a szlovák vagy még csak félig-meddig elmagyarosodott elemeket jelöli.

„Ha szlovák ízűnek érezte volna Petrovics István kiejtését – írja Dienes Arany Jánosról –, ezt éppen olyan őszintén és pontosan megmondta volna, mint ahogy a felesége – Petőfi anyja – magyar beszédét már nem jellemezte hibátlannak.”

Megítélésem szerint Arany János őszintén meg is mondta a maga véleményét, amikor felföldinek jellemezte Petrovics István kiejtését – felföldinek, vagyis szlovákosnak. S ezt a pontos fogalmazást Dienes tette bizonytalanná, amikor a felföldit a palóccal azonosította.

Dienes maga is tudta, hogy Petrovics Tamás (a költő nagyapja), ez „a Nyitra megyei származék odahaza feltehetően szlovák nyelven – vagy legalábbis szlovák nyelven is – beszélt a feleségével, az aszódi evangélikus-szlovák családból való Salkovics Zsuzsannával…” Az a természetes, hogy az elmagyarosodó családban Petrovics István szülei szlovákos akcentusával sajátítja el környezete nyelvét, a magyart. De az sem meglepő, hogy a magát magyarnak valló Petrovics mégis szlovák származású leányt vesz feleségül, Korennal szlovákul beszélget, s általában meglehetősen sok szlovák kapcsolata van – egy család elmagyarosodása nem egyik napról a másikra megy végbe, a magyar öntudat sokáig összefér még a szlovák kapcsolatokkal vagy akár a kétnyelvűséggel is.

Akkoriban, a múlt század első harmadában a nemzeti tudat még nem a mai, kialakult állapotot mutatta, és a magyarországi szlovákság soraiban igen sokan épp ekkor kezdtek elmagyarosodni. Tehát nem tiszta, merev képletekben, hanem folyamatokban kell gondolkodnunk. Nyelvüket, vallásukat tekintve szlováknak minősíthető családok ezrei idomultak a magyarsághoz, olykor öntudatlanul, máskor nagyon is akart tudatossággal.

Óvakodnunk kell tehát attól, hogy Petőfi magyarságtudatát problémátlanul egyszerűnek állítsuk be.

Nem volt az, nem is lehetett az. Az anya szlovák származása, az apai ősök szintén szláv eredete szükségképpen nyomot hagyott a fiú tudatában. Magyarságának ismételt hangsúlyozása vagy éppen ingerült védelmezése, nem egy alkalommal tetten érhető nemzetiségi dühe a lélek természetes reakciója (is) egy kezdetleges és rosszindulatú szemléletre, amely a nemzeti hovátartozást származási kérdéssé akarja lefokozni. Az apa verekedni is kész volt magyarsága védelmében, de épp ez a szenvedély bizonyítja, hogy érzékeny pontját érintette az alacsonyrendű gúnyolódás. Ugyanez az érzékenység tör majd ki az aszódi diákból, aki egy pillanatban hozzá nem méltó, de helyzetéből nagyon is érthető módon fakad ki a „tótok” ellen.

Széchenyi István húszéves korában még nem tudott tisztességesen magyarul, mégsem jutott volna eszébe senkinek, hogy magyarságát kétségbe vonja. Arról sem tudunk, hogy a többi nemzetiséggel szembeni indulat elragadta volna, ellenkezőleg, ebben az egész korban ő képviseli a legfelvilágosultabb magyarságszemléletet. Arany János életrajza sem tartalmaz olyan mozzanatokat, amelyeket Petrovics István idézett verekedésével vagy az aszódi diák kitörésével állíthatnánk párhuzamba. Tévedett Hatvany, mert a magát magyarnak valló apától és a magyarosodás útjára lépő anyától Petőfi nem „tótnak”, hanem igenis magyarnak született, de bírálóival szemben igaza is volt, amikor hangsúlyozta, hogy a költőt származásának tudata óhatatlanul befolyásolta nemzetiségi vélekedéseiben. E probléma érzékelése nélkül Petőfi életrajzának több részlete fel sem fogható helyesen.

Befejezésül szeretném hangsúlyozni, hogy Petőfi származásának árnyaltabb megfogalmazása semmiféle alapot nem nyújthat azoknak a fajelméleti teóriáknak felelevenítésére, amelyek a költő egész pályáját, művészetét az asszimiláció szemszögéből igyekeztek megvilágítani, sőt egyszer-másszor oly otromba következtetésekre jutottak, amelyek a költő magyarságát alacsonyrendűnek vagy éppenséggel hígnak ítélték. Az ilyen elméletek szerzői, akik Petőfinek még forradalmiságát is valamilyen elképzelt szláv misztikából akarták levezetni, az utóbbi időben nemigen terjeszthették idevágó nézeteiket, de a közvéleményben megtalálhatók e szemléletmód maradványai. E lehangoló nézetek ellen minden lehető alkalommal és módon fel kell emelnünk tiltakozó szavunkat, de a tiltakozás hevében nem szabad odáig jutnunk, hogy a költő magyarságát apai őseinek színmagyarrá való átminősítésével vagy alaptalan nyelvjárási elméletekkel „erősítsük meg”.

Petőfi magyarsága épp elég erős az utókor nem kívánt szépítgető közreműködése nélkül is. Ezt a magyarságot senki és semmi nem teheti vitássá.

 

(Az MTA I. Oszt. Közl. 1973. 28. számában megjelent cikk nyomán.)