A márciusi fiatalok

 

Előszó

E tanulmány megírásánál nemcsak az a cél vezetett, hogy adalékot szolgáltassak az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc történetéhez, egy, a reakció által elhallgatott vagy meghamisított kérdésben. Elsősorban az volt a célom, hogy a 48-as elődök dicső küzdelmeinek felidézésével hozzájáruljak békénk megvédéséhez, ötéves tervünk győzelméhez. Ha e könyv olvasói új erőt merítenek a márciusi hősök eszméiből és tetteiből, ha a múlt példája több és jobb munkára ösztönzi olvasóimat, akkor nem dolgoztam hiába.

 

1950 december.

FEKETE SÁNDOR

 

 

Ott áll majd a krónikákban
Neved, pesti ifjúság,
A hon a halálórában
Benned lelte orvosát.

 

Petőfi: 15-ik március, 1848.

 

I.

Itt mi nálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap úgy ragyog.

 

Petőfi: Magyar vagyok.

 

Hazánk a múlt század negyvenes éveiben Európa elmaradott országai közé tartozott. Ez a tény minden becsületes magyarban a jogos keserűség és a forradalmi tettvágy érzését keltette fel. Petőfinek mottóként idézett versével, melyben hazánk elmaradottságát ostorozta, minden népét szerető magyar egyetértett. Közvetlenül a márciusi forradalom előtt Vasvári Pál is így írt:

„Mi elkésett selyembogarakként még az eperfán csúszkálunk, midőn már az életrevaló nemzetek szabad szárnyakra kelének. Régi bajokkal tépelődünk, melyekről a nagyobb nemzetek már régen elfelejtkeztek.”1

Vasvári és Petőfi kritikája a magyar társadalmi fejlődés alapvető sajátosságára mutat rá: A magyar nép akkor lépett a feudalizmus elleni harc útjára, amikor Nyugaton már osztállyá szerveződik a kapitalizmust fenyegető proletariátus. Azonban hazánk akkori elmaradottsága nem valami megmagyarázhatatlan lekésés a történeti fejlődésben. A magyar polgárosodás fejletlensége Magyarország gyarmati függésének következménye volt. Hazánk, mint Táncsics Mihály mondta – „Ausztria fejőstehene gyanánt tekintetett.”2

Mit jelentett az elmaradottság, az arisztokrata reakció és a gyarmati kiszolgáltatottság az egyes osztályok számára? Mindenekelőtt nyomort, szolgaságot, kultúrálatlanságot a jobbágyságnak. Magyarország 47 millió hold földjének fele néhány arisztokrata család kezében volt, ezzel szemben a kiváltságos nemes helyett a jobbágy fizette az ország egész adóját, papjának a tizedet, földesurának a kilencedet, teljesítette a robotot, s jogtalan dologra kötelezett eltartója volt a nemes uraknak.

De a XIX. század első harmadára már a birtokos nemesség gazdasági igényeit sem tudta kielégíteni a roskatag feudalizmus. „A robotmunka silány volt, – írja Révai József a reformkorszakot elemezve – a dézsma hozama csökkent. A nemesi földbirtokra az ősiség nehezedett; nemesi földet eladni, megterhelni nem lehetett. Hitelt beruházásokra tehát nem kapott a nemes, de az uzsora karmai közé került… gabonájának nem volt ára, mert az ipar, a kereskedelem fejletlen volt, mert a közlekedés, a szállítás a sárba és az úttalanságba feneklett. Ezért lett a nemesség mindinkább hívévé annak a programnak, mely Magyarország polgárosodását sürgette.”3

Ilyen körülmények között nem bontakozhatott ki a burzsoázia nyugati méretű fejlődése sem. De „a kapitalizmus betört a feudalizmus gazdasági rendjébe, – ahogyan Révai József írja – ezt nem lehetett többé meg nem történtté tenni. A manufaktúrák aláaknázták a zárt céhrendszert, sőt a gyáripar kezdetei is jelentkeztek.”4 Arra, hogy a polgárosodásért és a nemzeti függetlenségért vívott küzdelem élére álljon, nem volt elég erős ez a polgárság, de számottevő szövetségesévé tudott válni a harcot vezető liberális nemességnek.

A független magyar polgárosodásért folytatott harc valódi élcsapata az értelmiség volt. Ez az értelmiség legnagyobbrészt az elszegényedett nemesség soraiból került ki. A feudális gazdaság bomlása során tönkrement nemesi kisbirtokról egyenes út vezetett az egyetemek felé. Madarász József – maga is kiváló képviselője ennek a rétegnek – emlékirataiban feljegyzi, hogy megyéje szegény nemesei „gyermekeiket kivétel nélkül a jogi, ritkán a mérnöki vagy orvosi pályára tanították”.5

Ez a folyamat nemcsak Fejér megyében, az egész országban hasonlóképpen játszódott le.

A nemesi fiatalok többsége számára az értelmiségi pálya egyértelmű volt a jogi pályával. Ez rávilágít ennek a rétegnek feudális eredetére. De az a tény, hogy igen sokan kénytelenek elhagyni a birtokot, hogy leendő pályájuk az üzleti életet fellendítő polgárosodáshoz kapcsolódik, hogy számukra már csak a polgári fejlődés hozhatja meg a birtok csődje alóli felszabadulást – szembefordítja őket a feudális életformákkal, magával a nemesi Magyarországgal.

A jogászkodás – amely régebben a legjellegzetesebb feudális értelmiségi foglalkozás volt – ebben az időben már a lényegében polgári intelligencia fő működési lehetősége, legtöbbször a szó igazi értelmében csak lehetősége.

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a rendi világban a jog a politika nélkülözhetetlen segédtudománya volt. Ezért nem egy nemesi fiatal éppen a politikai pálya perspektívájáért tanulta a jogot. Ez különösen a középbirtokosok fiainál volt így. Amikor pedig az uralkodó rend alsó rétegeiből tömegesen készülnek a politikai pályára, ez mindennél meggyőzőbb jele az egész társadalmi rend hanyatlásának.

Az értelmiség másik része elsősorban a városi és falusi kispolgárságból s a középpolgárságból regrutálódott, főleg a felvidéki városok polgáraiból. Kiváló harcosok indultak el a falusi intelligencia soraiból is, hiszen ez a réteg állott legközelebb a jobbágysághoz. De feljutottak az értelmiségi sorba néhányan a jobbágyok közül is, akik át tudták törni a feudális rend ezernyi akadályát, amely felemelkedésük útjában állott.

Az értelmiség nagy részének, az istruktorként tengődő diákoknak, a tőkeszegény birtokon elhelyezkedni nem tudó gazdatiszteknek, a főpapság fényűzése miatt elégedetlen alsópapoknak, az üzleti életet hiányoló prókátoroknak legfőbb kívánsága: Magyarország polgárosodása, mert csak a tőkés fejlődéssel együtt fellendülő gazdasági és kulturális élet tudta volna foglalkoztatni ezt a megnövekedett számú értelmiséget. Nem csoda tehát, ha ez a társadalmi réteg többet és merészebben követelt, mint a magyar átalakulás ügyét vivő liberális, középbirtokos nemesség, amelyet a birtok és a származás ezer szála kötött a feudális kiváltságokhoz, még akkor is, ha ezek reformját hirdette s akarta megvalósítani.

Természetesen megvolt a reakciónak is a maga értelmisége, nem egyszer ugyanabból a forrásból: az elszegényedett nemességből. Kezében volt a hivatal, a rang, a cím, s persze mindenekelőtt a hatalom. S a reakció meg is tett mindent, hogy letérítse a haladás útjáról az értelmiség legjobbjait. Madarász Józseftől tudjuk, hogy neki a szolgabíróságot is megígérték, csak mondjon le a körszakáll viseléséről, ami akkor az ellenzékhez való tartozást jelentette. S ugyancsak tőle tudjuk, hogy a reakció hasonló kísérletei igen sokszor sikerrel is jártak.6

Az értelmiség legjobbjait a megvesztegetési terror sem tudta megtörni. Inkább nem vállaltak hivatalt, s a szabad pályák felé fordultak, mert – ahogyan Madarász írja – „a haza és a nemzet ellen támogatni a kormányt, nemzet elleni bűnnek tartották”.7 Az értelmiség egészének helyzetén mit sem változtatott az a tény, hogy kiemelkedő tagjai közül akár jónéhányat is, megvesztegetett a reakciós rendszer. Mindenesetre tanulságos a megvesztegetésnek e hadjáratát felemlíteni, mert ez is újabb bizonyítéka annak, hogy e progresszió legjobbjai, legkövetkezetesebb harcosai a szegényebb rétegekből kerültek ki.

A reformkori értelmiségből nő ki a forradalom balszárnya, s annak vezető csapata, az úgynevezett márciusi ifjúság.

A történelem – ha valóban tudomány – az osztályok harcának történetével foglalkozik. A nemzedékek küzdelme, az apák és fiúk harca, mint a történelem hajtóereje és magyarázata, a pszichologizáló reakciós „tudomány” hazug meséje, s fegyverül szolgált a fasizmusnak, trockizmusnak egyaránt s jelenleg fegyveréül szolgál a titoizmusnak.

A horthysta történetírás szóvirágai „az ifjú lélek hevülékenységéről” nem magyarázzák meg a márciusiak forradalmiságának okait. Aki erről az alapról akarja megérteni például a márciusi ifjúság és a kormány ellentétét, az Batthyány „bölcs mérsékletének” dicsőítésénél és igazolásánál köt ki.

A nemzedékek harcának elvetése azonban nem ment fel bennünket annak a kérdésnek a megválaszolásától: volt-e külön márciusi ifjúság az értelmiségen belül, s helyes-e ez az elnevezés?

Az ifjúság az értelmiségnek elkülöníthető része volt. Kétségtelen tény, hogy az értelmiségnek ez a rétege volt a legforradalmibb a reformkor egész története folyamán. Forradalmiságának társadalmi okai voltak. Az értelmiségi ifjúság ugyanazért állt a haladás táborába, mint általában az értelmiség, de őt még nem fékezi, nem fogja vissza a család, a hivatal, a lapulással szerzett pozíció. Bizonytalan jövőjük a forradalmi élcsapat soraiba viszi őket. Forradalmi szerepük társadalmi okait maguk is felismerték. Birányi Ákos például így írt:

„E fiatalság, mely legnehezebben tűri a láncokat… mely az igazságot, mert még nem csatolja annyi kötelék a fennállóhoz, legelfogulatlanabb szemekkel nézi, …ez volt nálunk is, mint egyebütt, hivatva nemzeti közátalakulásunk nagyszerű drámájának első felvonásában a főszerepet játszani.”8

Hasonlóan ír Madarász József is:

„Fiatalabb korban az önzés, az érdek, ritkán altathatja el az ifjakban a férfiak által felköltött lelkesedettséget, sőt a romlatlan ifjúság ábrándjaiban túl is szárnyalja mestereit.”9

De a számban növekedő értelmiség ifjúsági rétege forradalmibb lehetett azért is, mert számára egyre sürgetőbb, egyre elkerülhetetlenebb létérdek volt Magyarország polgári átalakítása, mert az ő jövője bizonytalanabb volt, mint általában az értelmiségé.

S ha ezek a megállapítások érvényesek a reformkori értelmiségi ifjúságra, kétszeresen állanak a forradalom ifjúságára, a márciusiakra. Ők akkor kezdenek öntudatosodni, akkor kezdenek politizálni, amikor a nemesi liberalizmus tehetetlensége már egyre jobban lelepleződik. Összefoglalva tehát: a márciusi ifjúság forradalmiságának alapvető okai ugyanazok, mint általában az egész értelmiségének. De mint fiatalok, akiket nem köt még annyi szál a fennálló rendhez, akiknek a jövőjéről elsősorban van szó ezekben a harcokban, a forradalmi élcsapat soraiban egyáltalán nem szűkkeretű ifjúsági, hanem az egész nemzet érdekeit kifejező politikát tudtak képviselni.

Első politikai megmozdulásuk az 1832–36-os országgyűléshez fűződik. A mintegy 1500 főnyi ifjúság, amely az országgyűlés megnyitására Pozsonyba sereglett, a liberális, rendi ellenzék pozsonyi tömegbázisát képezte. Ezt az úgynevezett „országgyűlési ifjúságot” a Lovassy László által vezetett Társalkodási Egylet irányította. Az Egylet – tagjai között Szemere Bertalannal, Pulszky Ferenccel, Pázmándy Dénessel, Vukovics Sebővel – résztvett a követválasztási agitációkban, tüntetéseket szervezett a Pecsovics-reakció ellen, nem egy követet lemondásra is kényszerített, általában tevékenyen befolyásolta az egész reformkori haladó közvéleményt.

De Pozsony egyúttal magának az ifjúságnak is nagy iskolája volt. Az országgyűlési harcokban lelepleződik az arisztokrata reakció, megindul a radikális ifjúság politikai öntudatosodása. Madarász József, aki szintén tagja volt az Egyletnek, megemlékezik az országgyűlési harcok politikai-nevelő hatásáról:

„Nem tagadom, midőn az országgyűlés elejére feljöttem… sok előítélet volt még bennem, s az arisztokráciának akaratunk ellenére is reánktapadt árnyoldalaitól kellett menekülnöm…

Sok régibb, avultabb nézeteimtől tisztultam meg én is, bizonyára a nagy közönség is ez országgyűlés alatt, és lelkünk a korszerű haladás követelte eszmék előtt nyílt ki.”10

Melyek voltak ezek az eszmék? Az országgyűlési ifjúság féllegális baráti találkozásain, tanulókörein „az alkotmányos szabadság megszerzendő biztosítékai felől” vitatkoztak, s ezek közé sorolták „a sajtószabadságot, az esküdtszékek törvényesítését, a polgári szabadságnak minden becsületes honpolgárra kiterjesztését”. Szükségesnek vélték „a földnek szabaddá tételét, és a hűbéri viszonyok megszüntetésével a jobbágysági állapotból való felszabadítást”.11

Ezek az eszmék sokkal veszélyesebbek voltak, semminthogy a reakció tűrhette volna. Metternich személyes közbelépésére – aki helyes osztályösztönnel korán felfedezte az ifjúsági mozgalom veszélyességét – az Egylet vezetőit letartóztatták.

Metternich különben egyik levelében a hasonló európai mozgalmakkal állítja párhuzamba Lovassyék szervezkedését:

„Éppen úgy, – írja József nádornak – mint ahogy van ma Ifjú Olaszország, sőt Ifjú Franciaország és Ifjú Svájc – van Ifjú Magyarország is. A megelőzés már késő, tehát nem marad más hátra, mint büntetni.”12

Metternich párhuzama elhamarkodott. Lovassyék mozgalma és – például – az Ifjú Olaszország között számottevő a különbség. A Társalkodási Egylet és a Giovane Italia alapításának a dátuma ugyan egybeesik (1832), de ez is csak kiemeli a különbséget, a fejlődési különbséget a két mozgalom között. A pozsonyi ifjúság eszméi közül hiányzott a főkérdés: a függetlenség. Fel sem merült a köztársaság gondolata, a polgári haladás is csak általános fogalmazásban szerepelt köztük, ugyanakkor Mazziniék „három szóban kifejezhető programjukban” már a függetlenséget, köztársaságot és a demokráciát hirdetik. Az Ifjú Olaszország mértékével mérve, vagyis a polgári demokrácia programját tekintve, Lovassyék mozgalma még csak előfutára az igazi Ifjú Magyarországnak.

A liberális nemességen túllépő Ifjú Magyarország mozgalma a 40-es évek közepén szerveződik meg. De nem Pozsonyban, hanem Pesten, s ez nem véletlen. Pozsony a liberális nemesség védőszárnyait – kevésbé fellengzősen szólva – ellenőrzését és befolyását jelentette. Pest, az ország gazdasági központjává fejlődött, viszonylag nagyszámú kispolgárral és a különböző rétegekhez tartozó munkásokkal, egyetemi karokkal, jelentős számú értelmiségi fiatallal, vagyis olyan tömeggel, amely alapja, forrása és harci szövetségese lehetett a későbbi márciusi ifjúságnak.

Az 1840-es évek elején még a pesti értelmiségi ifjúság is az egész liberális ellenzék politikai segédcsapata volt. A radikalizálódó ifjúságnak azonban egyre inkább az ellenzéken belüli balszárny harcosabb, bátrabb kossuthi politikája válik programjává. Kossuth lett az ifjúság eszményképe, politikai vezére, őt támogatták a követválasztási harcokban.

„Csak az akkori ifjúság szelleme s hangulatának jellemzésére legyen mondva – írja Vajda János, maga is tevékeny részvevője ezeknek a harcoknak – hogyha valaki közelünkben az ellenjelölt nevét kiáltotta volna, annak jobb lett volna egyáltalán nem születni. Ami engem illet, nem ismertem lázasztóbb sérelmet, mintha valaki azt merészelte volna mondani, hogy ő fanatikusabb tisztelője Kossuthnak, mint én. De nem is emlékszem, hogy valaki ilyesmire vetemedett volna. Az igaz, hogy e lázas napok alatt divat volt kétfontos buzogányt tartani kéznél, bizonyos eshetőségre, és én magam is hódoltam e divatnak, egy lat különbség nélkül.”13

A radikális ifjúság volt a leglelkesebb propagálója a Kossuth által szervezett védegyleti mozgalomnak is. Ez a mozgalom egy táborba fogta össze a liberális nemességet s a pesti nagykereskedőket, az értelmiségi ifjúságot, a kispolgárságot, s a pesti munkásokat egyaránt. S mindez, a reformkor politikai vonalának megfelelően, a dinasztiahűség alapján ment végbe. (Bár a mozgalom perspektívájában már magában hordta a dinasztiától való elszakadást.) A haladó erők táborában nem volt még liberálisellenes csoportosulás. Igen jellemző, hogy 1844-ben még Petőfi Sándor is, a királyi zsarnokság s a nemesi tehetetlenség későbbi kérlelhetetlen ostorozója, így írt:

 

Van-e szebb lánc a világon,
Mint mely minket összefűz?
Bűvös karikába gyüjte
Minket a szent honfitűz…
– – – – – – – – – – – – – –
S a király, a honnak atyja,
Mint valóban jó atyánk,
Karjait kiterjesztendi,
És az áldást mondja ránk.14

 

Ez az az idő, amikor Táncsics a Hunnia Függetlenségében megígéri, hogy az esetleges forradalom elhárításán fog munkálkodni, s ez az az idő, amikor gróf Batthyány Kázmér sem röstelli rejtegetni a néhány év mulva majd annyira gyűlölt „parasztbújtogató” Táncsicsot. Petőfinek egy másik ebből az időből való, a „Batthyányi és Károlyi grófnék” című verse szintén azt bizonyítja, hogy 1844 körül még nem történt meg a liberálisok és demokraták elválása a magyar progresszió táborában, hogy ekkor még a leendő márciusiak is jó kezekben látták „a nemzet hajójának” nemesi liberális vezetését:

 

– Láttátok-e a két tündérvirágot,
Borús hazánknak két sarkcsillagát?
Evezhetsz bátran, nemzetem hajója!
Nem veszthet az célt, a ki ilyet lát.

 

A radikális ifjúság elválása a liberalizmustól – egyelőre még csak az eszmék területén – a negyvenes évek második felében kezdődik meg. Révai József a centenáriumi évet megnyitó cikkében rámutatott arra, hogy a liberalizmusnak és demokratizmusnak ez az elválása „minden európai nemzet történelmének döntő fordulópontja. Polgári liberalizmus és plebejus demokratizmus küzdelme a kísérője mindenütt a feudális és a kapitalista rend forradalmi összecsapásainak”. A jakobinusok harca a girondisták ellen, a Giovane Italia szembefordulása a karbonárikkal, s nálunk a korlátolt liberalizmuson túllépő Ifjú Magyarország szervezkedése – különféle fejlettségi fokon, de ugyanannak a történelmi folyamatnak változata.

A későbbi márciusi ifjúság egész tábora csak közvetlenül a forradalom előtt alakul ki. Petőfi azonban már 1847-ben világosan rámutat a valódi szabadelvű ifjúság s a szűkkeblű nemesi liberálisok ellentétére:

„Én a népköltészet képviselőit akartam egyesíteni – írja Aranynak. – Miért az Életképekben? Mert annak legtöbb olvasója van, mert ahhoz szegődtek a legjobb fejek, mert annak szerkesztője egyik főtagja a fiatal Magyarországnak, hová mindazokat számítom, kik valódi szabadelvűek, nem szűkkeblűek, merészek, nagyot-akarók, azon fiatal Magyarországnak, mely nem akarja a haza kopott bocskorát örökké foltozni, hogy legyen folt hátán folt, hanem tetőtől talpig új ruhába akarja öltöztetni…”15

Mi volt az, ami Petőfiéket elválasztotta az országgyűlésen politizáló liberálisoktól? Kétségtelenül a toldozgató-foldozgató reformpolitika szűklátókörűségének, korlátozottságának és tehetetlenségének lelepleződése.

A pesti radikális ifjúság elkülönülése a liberális tábortól nem lehetett határozott és egyértelmű. Franciaországban, ahol – miként már Engels rámutatott erre – a történelmi osztályharcokat mindig a döntésig küzdötték végig, liberalizmus és demokratizmus elválása jakobinus diktatúra formájában megy végbe. Olaszországban is nyílt harcban válik el a demokrácia a karbonárik képviselte „óliberális” politikától.

A magyar társadalom osztályviszonyai azonban, s ezzel együtt osztályharcai is, jóval fejletlenebbek a francia, de bizonyos fokig még az olasz társadaloménál is. A gyarmati függés miatt alig gyarapodó burzsoázia helyett olyan nemesség áll a haladó mozgalmak élén, amely mélységesen fél a néptől. Félelme nem egyszerű burzsoá félelem a néptől – ez a jobbágytartó osztály rettegése a paraszttól. (Nemrég volt a galíciai parasztfelkelés!) A magyar nemesi liberalizmus sajátos opportunizmusának ez a félelem – a földmonopólium féltése – az alapja. Amikor a februári párizsi forradalom kitör, Széchenyi gúnyos megjegyzése szerint még Batthyány is „a 30 ezer birkájára gondol”.16

Így érthető tehát, hogy a márciusi ifjúság, amely már eleve nem lehetett valamiféle egységes politikai párt (tekintve, hogy tagjai különféle osztályokból és rétegekből kerültek ki), a nemesi liberalizmustól balra álló különböző árnyalatok gyűjtőtábora lett. Egy része a fentebb jellemzett nemesi opportunizmussal szemben a következetesebb, polgáribb liberalizmus álláspontját képviselte. A márciusi ifjúságnak ez a csoportja Kossuth feltétlen híve volt.

Meg kell azonban állapítanunk, hogy Kossuth a társadalmi reformok s a mérsékeltebb liberálisok elleni harcában nem képviselt olyan határozott szembenállást a nemesi opportunizmussal, amely feleslegessé tehette volna egy haladóbb irányzat kialakulását. Nemegyszer történt meg a liberális ellenzék szerveződése során, hogy Kossuth nem tiltakozott határozottan Deák és Batthyány mérséklő törekvései ellen. 1846-ban például, amikor az ellenzék programjának vitája folyik, Kossuth elfogadja Deákéknak azt a határozatlan, a célokat elködösítő javaslatát, hogy az ellenzéknek ne legyen konkrétan kidolgozott programja. Ugyanakkor ő is elutasítja Madarász László javaslatát, hogy „legyen e hon minden polgára választó”, s ezt az ellenzék vegye be pártja alapelvei közé. Kossuth együtthaladása, ragaszkodása az ellenzék ilyenfajta egységéhez, azért is kiábrándító volt nem egy híve számára, mert Deákék nyíltan és titokban következetesen törekedtek Kossuth elszigetelésére. Ez a kiábrándulás tükröződik Madarász emlékirataiban is:

„Be kellett látnom, hogy Kossuth Deákot és Batthyány Lajost mentegette. Fogtam fövegemet és távoztam. Aligha lesz nekem Kossuth hű elvtársam, gondolám.

E férfiú más küzdtért kíván a maga számára, és nem azt a határozottabb irányt, amelyen mi fivéreimmel következetesen haladunk.”17

Az 1846-os ellenzéki pártértekezlet tehát azzal végződött, – ahogyan Madarász jellemzi – hogy „az arisztokrata hajlamok” győztek „a népiesebb hajlamok fölött”.* Mindez közrejátszott abban, hogy a márciusi ifjúság jelentékeny része már nem érezte kielégítőnek a kossuthi politikát, továbbfejlődött a polgári demokratikus forradalmiság vonalán. Ezen az úton – ez a márciusi ifjúság harmadik csoportja – a legtisztábban látóak, s a nép felszabadításának igazi hívei eljutottak a plebejus demokráciához. Liberálisok, polgári demokraták, plebejus forradalmárok, nagyjából s nem élesen meghúzott határok vonalán így tagozódott a márciusi ifjúság már közvetlenül a forradalom előtt.

A márciusi ifjúság tagozódását akaratlanul is igen találóan jellemzi Jókai Mór, a forradalom előtti időkről írva:

„Valamennyien franciák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartine-t, Michelet-t, Louis Blanc-ot, Sue-t, Victor Hugót, Béranger-t, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, maguk is nemzeteik kitagadottjai… Petőfinél valódi kultusszá fejlődött a franciaimádat. Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párizsból hozatott, s azok a 89-i forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint-Just, Marat s egy nő, Madame Roland.”18

Az egymás mellett békésen megférő girondistáknak, jakobinusoknak és utópista szocialistáknak ez a névsora a márciusi ifjúság többrétűségét fejezi ki. Nemcsak Jókai emlékeiben, de a valóságban is ilyen békésen működtek együtt, legalább is a forradalom első napjaiig, Mme Roland girondizmusának, Robespierre harcos jakobinizmusának s a shelley-i kommunizmusnak magyar szószólói.

Hogy a márciusi ifjúságnak ez a tagozódása kialakult, abban nem lekicsinylendő szerepe van a francia forradalmak tapasztalatainak, a nyugaton győzedelmeskedett kapitalizmus meginduló leleplezésének.

Ami a francia forradalmak felszabadító hatását illeti, ezt Petőfin mérhetjük le a legtisztábban. A róla fennmaradt jellemző anekdóta szerint, mennél jobban előrehaladt a francia forradalom történetének tanulmányozásában, annál kevesebb forradalmár képét hagyta fenn szobája falán. Sorra eltávolította előbb a „jámbor La Fayette”, majd Mirabeau és Mme Roland képét, s végül csak a Marat-t, Saint-Just-öt és Robespierre-t ábrázoló metszeteket hagyta meg. Forradalmi éleslátását bizonyítja, hogy a francia forradalomról készített históriai jegyzeteit Thermidorral, a jakobinusok bukásával lezárta. Számára a francia forradalom itt befejeződött – megkezdődött az ellenforradalom. Bölöny György szerint Táncsics Mihály, a zseniális parasztforradalmár is a jakobinusok igazát olvasta ki a forradalom osztályharcaiból.

Ha a Petőfi-anekdóta nyomán akarnánk megrajzolni a márciusi ifjúság rétegződését, azt mondhatnánk, hogy a márciusiak egy része, az első francia forradalom történetét olvasva megrekedt La Fayette-nél, legjobb esetben Mme Roland-nál, s csak kisebbik részük jutott el Robespierre-ig vagy Marat-ig.*

Természetesen nagyon olcsó szellemtörténet lenne, ha a francia forradalom hatásából magyaráznánk a márciusiak tagozódását. A forradalom történetének tanulmányozása Petőfit Marat, Jókait Mme Roland hívévé teszi, s ez mindennél döntőbb bizonyíték arra, hogy az ideológiai hatás önmagában semmit sem magyaráz meg. A márciusi ifjúság rétegződése a részvevő elemek osztálytagozódására épült fel s annak ideológiai tükörképe volt. Ha a márciusi ifjakat egyénenként vizsgáljuk, akkor kitűnik, hogy a számtalan közrejátszó ok közül elsősorban egyik vagy másik társadalmi réteghez való tartozásuk határozta meg azt, hogy a francia forradalmak történetéből Robespierre vagy Lamartine igazát olvasták-e ki. Anélkül, hogy túlzottan leegyszerűsítenénk a kérdést – eltekintve most a kikerülhetetlen személyi eltérésektől – a márciusi jakobinusokat a paraszti, más kispolgári és a születőben lévő proletárérdekek, vagyis a nép érdeke képviselőinek tekinthetjük, míg a márciusi girondisták, szinte származásszerűen is kimutathatnánk ezt, a kibontakozó magyar burzsoázia képviselői. Felesleges arra kitérni, hogy az osztályszármazás és a politikai magatartás kapcsolata nem merev, kivételeket nem ismerő viszony, ha az egyéneket tekintjük, de törvényszerűség, ha az egész réteget vagy osztályt vizsgáljuk. Nem beszélve arról, hogy a személyi kivételek ebben az esetben részben az osztályviszonyok kiélezetlenségéből származtak s azokat tükrözték.

 

II.

A honnak egy igaz zászlója van,
Ezt mi álljuk körül.

 

Petőfi: A gyüldei ifjakhoz.

 

A pesti forradalmi értelmiség legnagyobb részét az egyetemi ifjúság, vezető gárdáját az Ifjú Magyarország írói alkották.

A magyar polgárosodás fejletlensége volt az alapvető oka annak, hogy az irodalmárok, elsősorban a költők, ilyesfajta irányító szerepet játszottak. Maga a márciusi ideológia nem születhetett meg a társadalmi eseményeket egységbe foglaló, a gazdaság és a bölcselet kérdéseivel tudományosan foglalkozó tudósok fejében, mert a magyar viszonyok ilyen tudomány kifejlődését nem tették lehetővé. A forradalmasító eszmék a társadalmi eseményekben benne élő, s ezeknek törvényeit inkább csak megsejtő, mintsem megállapító Petőfi verseiben, Vasvári inkább irodalmi, mint tudományos jellegű tanulmányaiban, Jókai cikkeiben vagy Irinyi útijegyzeteiben szólalnak meg.

De megindokolja az irodalomnak ezt a vezető szerepét az a tény is, hogy a reakciós terror idején csak szépirodalmi köntösben lehetett valóban forradalmi eszméket hangoztatni. Gondoljunk arra, hogy az orosz forradalmi demokrata nemzedék esztétikai érdeklődésének voltak ilyen okai is. Csernisevszkij, Dobroljubov szintén esztétikai tanulmányokba rejtette „veszélyes” eszméit. Az irodalmi vita Oroszországban is politikai harcot jelentett.

A magyar forradalmi irodalom költői, szépírói, újságírói 1844-től kezdve Petőfi körül csoportosulnak a Pilvax kávéházban. Itt találjuk a 40-es évek valamennyi jelentős, fiatal íróját. Az egyre szervezettebb formát öltő kör eleinte a jurátusok klubja volt, majd 1844 körül irodalmi klubbá alakult át, de már ekkor is több volt az úgynevezett irodalmi kávéházaknál. Hamarosan az új írói nemzedék világnézeti, politikai nevelődésének színhelyévé vált. Pálffy Albert itt osztogatta szét legújabban szerzett francia könyveit, itt vitatták meg a magyar és nemzetközi politika eseményeit a fiatal írók, itt fejtegette a hamar vezérré emelkedő Petőfi forradalmi eszméit.

Petőfi vezéri szerepe nem mindennapi tehetségéből, kultúrájából, amely szenvedélyes meggyőző erővel párosult és forradalmi bátorságából következett. Vajda János, aki 19 éves fejjel került kapcsolatba Petőfivel, már akkor a Pilvax vezetőjének látta őt. „Iránta érzett tiszteletem – írja róla – csodálatom, sőt mondhatnám babonás kegyeletem oly elfogulttá tett, hogy talán őt magát is feszélyezte… Egy észrevétellel befejezte a szóban forgó tárgyat, ahhoz nem lehetett, mert nem volt mit adni többé.”19 A magyar irodalom nagy dicsősége, hogy a 48-as forradalom előkészítésében ilyen szerepet játszott s olyan vezetőt adott a forradalom balszárnyának, mint Petőfi.

Ő fogalmazta meg az új, népi irodalom esztétikai elveit, ő jelölte meg az irodalmat, mint a népfelszabadítás eszközét. Aranyhoz írt híres levelében így mutatott rá az irodalom feladatára:

„…a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata… Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!”20

A reakció hamar feketelistára teszi a Pilvax íróit. Irodalmi ügynökei megindítják a támadást a fiatal írógárda ellen. A liberális nemesség a meginduló harcban nem támogatja Petőfiéket, sőt 1844-től kezdve különböző formában, de egyre élesebben, lényegében a reakció egyelőre irodalmi mezbe öltöztetett támadását segíti.

A Pesti Hírlap már 1844-ben hangot ad a liberális nemesség és a radikális ifjúság közti éppen csak megszületőben lévő eszmei ellentét kifejezésének. A liberális lap, egyéb ürügy híján, a Pilvax-beli állítólagos mulatozásokat rója fel, de a sorok mögül kibújik a felháborodás igazi oka: a Pesti Hírlap cikkírója azt kifogásolja, hogy az ifjúság „az utcai sokaság bámulatában keresi dicsősége nagyszerűségét”.21

A néphez közeledő radikális ifjúság és a néptől félő liberális reformerek ellentéte így szólal meg, már 1844-ben, egyelőre még csak „a polgári ízlés felháborodásának” formájában.

Az erkölcsi intrikák s a nyílt támadások mindenekelőtt a mozgalom vezetőjét, Petőfit érik. 1845-ben kezd bontakozni a pecsovicsok és liberálisok összpontosított harca. Hazucha, Nagy Ignác, Horváth Lázár, Császár Ferenc, Zerffy, Nádaskay „irodalmi kritikái” mögött ki ne venné észre a földbirtokos esztéták ijedtségét a nép szószólójának költészete miatt?22

Petőfiről kiterjesztik a támadást valamennyi fiatal íróra, a kommunizmus vádjával igyekeznek „kompromittálni” a demokratikus irodalmat. A Honderű, melyet Petőfi röviden csak nevének két végső betűje szerint emlegetett, 1846. évi irodalmi mérlegben így ír:

„Vegyük össze a legközelebb lefolyt időszakot csak 1840-től mostanáig, vajjon tűnt-e fel az ismert jeles írókon kívül csak egy is, kit nem émelygős kommunisztikus-elvek vezérelnek.”

Az irodalmi harcba az állam is beleavatkozik: 1846-ban nem engedélyezi a Petőfi által szervezett Tízek Társasága demokratikus folyóiratának megindulását.

S az állam mozgósítja leghívebb szövetségesét is: a katolikus klérust. Megszervezteti a Gyüldét, a klérus által vezetett, klerikális szellemben nevelt ifjak szövetségét. A Gyülde megszervezésének célja világos. Ifjúsági tömegbázisra támaszkodva akarta a klérus ellensúlyozni a haladó eszmék elterjedését az egyetemeken, az iskolákban s általában az egész politikai életben. A klérus híven történeti múltjához, megmozdult, hogy felvegye a harcot a gyarmatosító állam védelmében, saját kizsákmányoló osztályuralmának védelmében.

A Gyülde jelentős sikert sem Pesten, sem Pozsonyban nem ért el. S ebben nem kis szerepe volt annak, hogy maguk a Pilvax forradalmárai bátran leleplezték a Gyülde igazi célját. 1846-ban Petőfi rámutatott „A gyüldei ifjakhoz” című versében arra, hogy a klérus a szabadság eszméje ellen toborozza a nyíltan reakciós vagy vallásos hiténél fogva megtévesztett fiatalokat.

Teljes egészében idézni kell Petőfi nagyszerű versét, annál is inkább, mert a Horthy-korszak Petőfi kiadványaiban ez a vers is „nem hiteles szöveg” alcímmel, vagyis gyalázatosan megcsonkítva a „függelékben” kapott helyet.

 

A honnak egy igaz zászlója van,
 
Ezt mi álljuk körül.
S ti elhagyátok a hon zászlaját,
 
Elhagyhatátok, oh ifjak, hitetlenül?
(Szégyen, gyalázat! Hát az oroszlán
 
Rókák fészkébe tér?…)
Silány rongyot hogy cserélhettetek
 
A haza szentséges, dicső zászlójaér’!
Higyétek el, hogy rókafészek az,
 
Hová beléptetek,
Ha rá más bizonyság nem volna is:
 
Elég az, hogy papok tanyáznak köztetek.
Pap és ravaszság, pap és árulás,
 
Pap és minden rosz… egy!
Ott a gonoszság, ott van a pokol,
 
A kárhozat, hová ily férfi-szoknya megy.
Okos volt, a ki öltözetjöket
 
Barnának rendelé,
Fejér ruhát azért nem hordanak,
 
Mert azt sötét lelkök befeketítené.
Mint öltözetjök, lelkök oly setét,
 
Ők éjszakának gyermeki;
Azért látjátok őket mindenütt
 
A szabadság, e napfény ellen küzdeni.
Hol van szabadság, ott van a haza…
 
S ti elválhattatok
E két szentségtől és olyan korán!
 
Mert hisz fiatalok vagytok, fiatalok.
Nem jó idők! …a féreg eddig a
 
Vén fákat rágta csak,
Ti ifjak vagytok, ifjú csemeték,
 
És a férgek máris belétek hulltanak.
A férges fát mi várja? Rothadás!
 
Ti hát rothadjatok…
Minket levágnak s tűzre tesznek tán,
 
De lelkünk lesz a láng, mely égbe szállni fog.

 

A papok, az „éjszakának” gyermekei, a feudalizmus szolgái és fő védelmezői annak a rendnek, mely zsíros birtokaikat biztosította. A 48 előtti forradalmi értelmiségnek – s erről még a márciusi ideológiával kapcsolatban lesz szó – éppen ezért meg kellett vívnia forradalmi harcát a klerikális reakció ellen.

Amíg a Pilvax irodalmi és politikai harcát vívja, az egyetemi ifjúság szervezkedése is továbbhalad. Az egyetemisták legjobbjai Vasvári Pál körül tömörülnek. Titkos szervezetük a Jelenkor szerkesztőségében tartja önművelő tanulóköreit. A tanulókörből, ez már a dolgok rendje forradalmárok esetében, az egyetemi ifjúság mozgalmának központja nő ki. Itt szervezik többek között az egyetem híres 1847-es farsangi „sztrájkját”, amikor a szokásos mulatozásokat a nép nyomorára való hivatkozással halasztatják el. A rendőrség kémei révén hamar felfedezi a tanulókör igazi célját. A közvéleménytől félve nyíltan nem lép fel Vasváriék ellen, de fenyegetéssel, megvesztegetéssel, az egyetemi fórumok megmozgatásával igyekszik megrettenteni a szerveződő mozgalom vezetőit.

„A zsarnokság – írja Nyári Albert, aki maga is tagja a körnek – ezen összejövetel ellen is felemeli pálcáját, de a fenyegetés, a kémek, az ifjúságot önkiképzésétől vissza nem rettenték.”23

1847 decemberében új szakasza kezdődik el a pesti radikális ifjúság mozgalmának. Az egyetemi fiatalság legjobbjai közvetlen kapcsolatot létesítenek az Ifjú Magyarországgal, vezetőik bevonulnak a Pilvaxba. Ezzel a leendő márciusi ifjúság vezető gárdája születik meg.

Vasváriék áttették székhelyüket a Pilvaxba. Ez jelentős esemény, Nyári Albert aligha túlzott, amikor „a forradalom első lépésének” nevezte ezt. A vezetés egysége teremtette meg annak a lehetőségét, hogy a pesti ifjúságot könnyen és egyszerre lehessen mozgatni, ezt megelőzőleg pedig szervezni.

A Pilvax szervezeti jellegében leginkább a francia forradalmi klubokhoz hasonlított. Ez volt erénye is, de gyengesége is.

Nagy jelentősége volt a klubnak abból a szempontból, hogy előkészítette a márciusi ifjúság és a pesti nép forradalmi szövetségét. Esti vitáira és gyűléseire elhívta a haladó polgárokat, s megjelent a klubban néha egy-egy munkás is. A Pilvax, éppen a néppel való kapcsolata révén, hatással volt a haladó közvéleményre, tagjait népszerűsítette a pesti nép legérdeklődőbb része előtt, s ezzel megkönnyítette a haladó eszmék terjedését. Nyári Albert tanúsága szerint a márciusiak és a pesti nép kapcsolata már a forradalom előtt elég széles lehetett. Nyári így ír a Pilvaxról:

„Ha beléptél volna esténként ezen kávéházba, azt vélted volna, hogy parlamentbe léptél. Az ifjúságnak értelmes tagjait láttad volna ott hosszú asztalok mellett ülve, a világ napi eseményeiről elmélkedni, a hírlapok előolvastattak, és ők környezve valának a népnek százaitól. A kávéház a szabadság templomává vált, melybe a lelkes ifjúság a Szabadság istenének járt áldozni…

Ezen esti összejövetelek valának a kapocs, mely a népet az ifjúsággal szorosan összefűzé, az egyéneket megismertetvén, népszerűséget adott a szabadelvnek.”23

Szükségszerű gyengesége volt a klubnak, hogy a nép csak passzíve vett részt benne, mintegy a felvevő szerepét játszotta. A kör végeredményben mégis csak értelmiségi forradalmárok aránylag szűk körű szervezete volt. A Nyári-idézet valószínűleg mennyiségileg is túlzó kifejezése „a népnek százairól” elsősorban kispolgári és polgári elemeket jelenthetett. A valódi nép, a pesti proletariátus, a városi szegénység ekkor még keveset, a parasztság pedig jóformán semmit sem tudott a Pilvax fiataljairól. Vasvári ugyan ki-kilátogatott a külváros proletárjaihoz, s Cabet Ikáriá-járól beszélt nekik. Életrajzírója, Thallóczi szerint – s ez elég valószínű – nem nagy eredménnyel.

A Pilvax tehát az első magyar klub. Kétségtelen, hogy voltak hibái, de mégis csak összefogta az új, forradalmi nemzedék legjavát. Mielőtt az események elemzésében tovább haladnánk, ide iktatom a Pilvax vezető tagjainak, az új, magyar történelem bátor előharcosainak névsorát: Petőfi Sándor (egy időben leveleit is a Pilvaxba címeztette), Vasvári Pál, Irinyi József újságíró, Irányi Dániel ügyvéd, Degré Alajos író, Pálffy Albert, aki később a Március Tizenötödike szerkesztője lett, Lisznyai Kálmán, Pákh Albert író, Emődy Dániel hivatalnok, Kolossy György jogász, a szeptemberi napok hőse, Sükei Károly bölcsész, Jókai Mór, Woroniecky Misziszláv lengyel herceg, dzsidás ezredes, Petőfi barátja s a demokratikus nemzetköziség katonája, aki magyar földön halt hősi halált a szabadságért. Székely József író, Oroszhegyi Józsa, a későbbi bátor gerilla harcos, Vidács János jogász, báró Nyári Albert jogász, Kecskeméthy Aurél, Széchenyi döblingi ápolója, Sebő Antal, a jogászok egyik vezetője és Vajda János. A legidősebb Pálffy (27 éves), a legfiatalabb Sebő Antal, aki mindössze 18 éves volt.

A Pilvax baráti köréhez tartozik: az időnként Pestre látogató Arany János, Tompa Mihály, Lauka Gusztáv, Vachott Sándor és Imre, s Petőfi egyik legkedvesebb barátja, Kerényi Frigyes. Ellátogatnak a Pilvaxba az Ellenzéki Kör polgárai is, különösen Rottenbiller alpolgármester, és Petőfi mecénása, Tóth Gáspár.

A Pilvax ifjúsága – tagjai közt a forradalmi gondolat legjobbjai – nagy előharcosunk, Petőfi vezetésével, készen állott az eljövendő forradalmi harcokra.

 

III.

Föl a szabadság nevében,
Pestnek elszánt ifjai!…

 

Petőfi: 15-ik március, 1848.

 

Vasvári 1848 első hónapjában ezt írta jegyzetfüzetébe: „Szicilia a rakéta, ez fellobbantja egész Európát.”24 Petőfi szintén az általános európai megmozdulás előhírnökeként üdvözölte az olasz forradalmat, „Olaszország” című versében:

 

Eljő, eljő az a nagy szép idő,
A mely felé reményim szállanak,
Mint ősszel a derűltebb ég alá
Hosszú sorban a vándormadarak;
A zsarnokság ki fog pusztulni, és
Megint virító lesz a föld szine –
A te dicső szent katonáid ők,
Segítsd őket, szabadság istene!

 

Az események Petőfi és Vasvári forradalmi előrelátását igazolták. Ahogyan Petőfi írta naplójában:

„…a forradalom… Olaszországban tölté gyermekségét, vándorolt fölfelé, egyszerre Párisban termett, mint férfi s onnan kikergeté Lajos Fülöpöt… a forradalom lángja becsapott Németországba, egyre tovább harapózott…”25

A márciusi ifjak azonnal felismerték a nemzetközi forradalmi helyzet parancsát. „A pesti ifjúság levele a pozsonyi ifjúsághoz” március 5-én arra szólítja fel a pozsonyi országgyűlési ifjúságot, hogy készüljön fel a magyarországi forradalom kirobbantására.26

A reakció megretten az egymás után fellángoló forradalmaktól. A magyar országgyűlési jobboldal legelső dolga, hogy egy reakciós szövetséget hozzon létre, amely a dinasztia és az arisztokrácia érdekeit lenne hivatott védelmezni. Apponyi gróf, az országgyűlési reakció vezető alakja, levélben kéri fel Széchenyit, hogy támogassa politikáját, – a trón s a feudális kiváltságok védelmezésének politikáját. Ez a levél is bizonyítja, hogy a magyar arisztokrácia hű maradt évszázados múltjához – a nemzetárulás tradíciójához.

„Nagy és valósággal rettenetes események következtek be – írja Apponyi. – Ily helyzetben engedményeket kicsikarni politikai bűn volna, de hiábavaló is lenne, mert erre – bármennyire őszinte is itt a jóakarat (t. i. Bécsben. – F. S.) – nem állanának reá…”27

De nemcsak a reakció, hanem a nép felemeléséről közel 50 éven át szónokolgató liberális nemesség is megrémül a népek megmozdulásától. Egyedül Kossuth az – egy kis ellenzéki csoport élén – aki megpróbálja kihasználni a nemzetközi helyzet által nyújtott lehetőséget.

Március 3-i javaslatában kiszélesített követelésekkel és sürgető formában szólítja fel a rendeket a reformokért folytatott harc erősítésére. Ellenzéki társainak nyomására azonban ez a javaslat is elég határozatlan alakban születik meg, s csak általánosságban veti fel a magyar átalakulás legsürgetőbb kérdéseit. Széchenyi meg is írja titkárának, hogy csak nagy üggyel-bajjal sikerült visszatartaniok a kamarilla gyengülését kihasználni akaró Kossuthot, rábírni arra, hogy „circumscriptive”* tegye meg híres javaslatát.28

Mindez azonban nem elégíthette ki a radikális ifjúságot. Kifogásolták a javaslat általános fogalmazását, s azt, hogy egyik főkövetelésüket, a sajtószabadságot, nem említi meg. Petőfi „Az országgyűléshez” című versében ad hangot a radikális ifjúság elégedetlenségének:

 

Sokat is beszéltek, szépet is beszéltek,
Jót is, de ebbül a hon még nem él meg,
Mert nincs rendében eljárásotok,…
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.

 

A sajtószabadságért folytatott harc Petőfi számára nem valami elvont irodalmi szabadságot jelentett. A sajtószabadságban a népfelszabadítás egyik legfontosabb eszközét látta meg. A sajtó, a forradalmárok kezében, nap mint nap megújuló hatással van a népre s megvilágítja előtte a nehéz frázisokba burkolt politikai harcok lényegét. A sajtószabadság kérdésében tehát újra a néphez appelláló forradalmi politika és a néptől félő liberális reformerség ellentéte fejeződik ki.

Ez az ellentét nagyobb távlatokban az egész forradalom egyik alapvető kérdését, a harmadik út és a forradalmi következetesség küzdelmét rejti magában. A liberális nemesség is híve volt Magyarország függetlenségének és bizonyos fokú polgárosodásának, mindezt azonban a népre való támaszkodás nélkül, a nép megmozgatása nélkül, a dinasztiahűség talaján maradva akarta biztosítani. Dinasztiahűségből függetlenség, a néptől való félelemből radikális reformpolitika – fából vaskarika. Ezt a márciusiak felismerték, a liberálisokkal való ellentéteiknek ez az egyik oka.

A márciusi jakobinusok népforradalommal szerették volna kiragadni az országot az arisztokrácia és a kamarilla reakciós uralma alól. Petőfi, aki a párizsi forradalom kitörésekor vidéken tartózkodott, „nyakrafőre” sietett vissza a fővárosba, nehogy „nélküle kezdődjék a forradalom”.29

Valószínűleg az országgyűlési liberálisok is sokat gondoltak a népforradalomra, s az is valószínű, hogy egészen más eredménnyel, mint Petőfi. Számukra a forradalom rettegett, ijesztő kísértet volt, amelyet távol akartak tartani, minél messzebb a magyar hazától. S így nem is csoda, hogy hetekkel az európai forradalmak megindulása után az országgyűlés még mindig csak a szónoklatoknál tartott. Erről mondta Petőfi, hogy „az országgyűlés igen szépeket beszélt, de a beszéd bármilyen szép, csak beszéd, és nem tett”.

Az események igazolták Táncsicsot, aki már évekkel azelőtt megmondta, hogy „sok szép szó elhangzott a pusztában, és még talán több fog elhangzani, anélkül, hogy a cenzúra megszűnne, mert ahhoz nem csak szó, hanem erős akarat és tett kívántatik”.30

Úgy látszott, hogy Kossuth március 3-i nagyszerű beszédével a nemesi országgyűlés eljutott a legszélső határig, kiderült, hogy az országgyűlés önmaga erejéből, bármily hatásos szónoklatokkal sem tud semmi kézzelfogható eredményt elérni a reformok terén. Kossuth politikai zsenialitását és bátorságát dicséri, hogy megpróbálta kiragadni a reformok szekerét a nemesi tehetetlenség kátyújából. Elhatározta, hogy fokozni fogja az országgyűlésnek és a kamarillának feszülő forradalmi nyomást. A pesti Ellenzéki Kör segítségével felvette a kapcsolatot a radikális ifjúság mérsékeltebb elemeivel, s felszólította őket, hogy szervezett tüntetéssel adjanak nagyobb „lendületet a tétovázó törvényhozásnak”.31

Pesten az Ellenzéki Kör vezetői láttak hozzá Kossuth utasításának végrehajtásához. A terv lényege abban állott, hogy a követelt reformokat petíció formájában megfogalmazzák, s jóváhagyás végett az országgyűlés elé terjesztik. Ezáltal mintegy kívülről akarták alátámasztani a Kossuth által vezetett harcot az országgyűlési jobboldal és közép ellen.

A liberálisok úgy gondolták, hogy a petíció sikere csak akkor lesz biztos, ha a pesti nép nevében, a nép támogatásával terjesztik az országgyűlés elé. Azt is tudták, hogy a pesti népet a radikális ifjúság nélkül nem lehet megmozgatni. Ezért a pesti Ellenzéki Kör politikusai a Pilvax legbaloldalibb vezetőit kérik fel a petíció megszerkesztésére, egyrészt azért, hogy leszereljék őket, másrészt, hogy rajtuk keresztül kezükben tarthassák a mozgalmat. A pesti ifjúságnak ugyanazt a szerepet szánták ebben a harcban, mint régebben a követválasztási és országgyűlési küzdelmekben – a segédcsapat szerepét. Nem a pesti liberálisokon múlt, hogy a békésnek szánt petíció-mozgalomból forradalom lett.

A Pilvax vezetői magukévá tették a liberálisok tervét – már ami a petíció kidolgozását illeti. Petőfi, Vasvári, Irinyi, Jókai és Bulyovszky szerkesztésében március 11-én estére „12 pont”-ban összefoglalva készen is lett a nagyszerű kiáltvány, amely végső formájában így szól:

„Mit kíván a magyar nemzet? Legyen béke, szabadság, egyetértés.

1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését.

2. Felelős magyar minisztériumot.

3. Évenként országgyűlést Pesten.

4. Törvény előtti egyenlőséget, polgári és vallási tekintetben.

5. Nemzeti őrsereget.

6. Közös teherviselést.

7. Az úrbéri terhek megszüntetését.

8. Esküdtszékeket, képviselet és egyenlőség alapján.

9. Nemzeti bankot.

10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk.

11. A politikai státusfoglyok bocsáttassanak szabadon.

12. Kívánjuk az uniót Erdéllyel.

Egyenlőség, szabadság, testvériség!”

„Ez a polgári demokratikus átalakulás átfogó programja” – állapítja meg Révai József.32 A 12 pont tartalmában is, formájában is a liberális nemesi politika meghaladása volt. Még a legmerészebb országgyűlési szónokok sem mertek volna ilyen követelésekkel a kamarilla elé állni. Klauzál Gábor, az Ellenzéki Kör vezető alakja, kéri, majd követeli, hogy Petőfiék álljanak el a petíció közzétételétől és terjesztésétől.

A radikális ifjak között heves viták indulnak meg a petíció körül. Jelentős részük még ingadozik, éppen a liberális nemesi befolyás következtében. Végül is – bár az Ellenzéki Kör határozottan ellenzi – nyilvános gyűlésre hívják össze a pesti népet.

Bár a gyűlést éppen azért hívták össze, mert még maga a radikális ifjúság sem értett egyet a teendőket illetően, maga az a tény, hogy az Ellenzéki Kör ellenére népgyűlésen akarták megvitatni a felmerült kérdéseket, gyakorlatilag is elszakadást jelent a liberális politikától.

„Még soha Magyarországon – írja Nyári Pest középponti ifjúságának március 14-i gyűléséről – ily demokrat színezetű összejövetel nem történt. Kilenc század nyomasztó elfolyásával ez volt az első népgyűlés, hol a nép tettleges szerepben lépett fel… az első történetünkben, hol a nép értelmi erővel kezdett működni.”33

A gyűlésen tovább folytatódott a vita a liberális nemesség és a radikális ifjúság álláspontja körül. Ez utóbbit Vasvári, akit ekkor neveztek el „magyar Desmoulins Camille”-nak, fejtette ki, bátor forradalmi beszédében; az újabbkori magyar történet első nyilvános forradalmi fellépése volt ez.

„…az ifjúság egy igen nagy része – mondotta Vasvári – rögtöni petíciót sürget. Európában rémítően komoly események történnek, s cselekvésre hívnak fel bennünket… Egész Európa tengere forr, s a népek újjászületésének meg kell történni! Jaj a nemzetnek, mely még most is közönnyel tudna tekinteni a nagyszerű világeseményekre. Azt én egyenesen öngyilkossággal vádolnám… Most vagy soha! – Ha a kedvező európai eseményeket elszalasztjuk: akkor ismét sínlődhetünk századokon át… Amely nemzet magát elhagyja, az nem méltó a szabadságra…

A mostani országgyűlés nem képes a bécsi kabinetet elég erővel megtámadni. Mert e hongyűlés nem e nemzet kifolyása: ez csak egy kiváltságos osztály képviselete. S ezekkel 300 éve folyvást álorcásdit játszik a bécsi politika… A pozsonyi hullám ostromolja Bécset, mi küldjünk utána egy másikat és utánunk fog jönni száz, ezer, vagy ha kell egy millió… mert a nép türelmének is van határa! Mi tehát petíciót akarunk, még pedig hatalmasat, hogy egyszer már legyen meg, aminek lenni kell…

Magunk között pedig teremtsünk egyetértést, összeforrást, testvériséget; mert az ember csak addig kicsiny, míg egyedül van. Ha másokkal egyesül, akkor az ember nagy, hatalmas és az egeket is képes ostromolni, miként az őskor gigászai!…”34

A rendi ellenzék támogatására szervezett segítségből így lett a rendiséget túlnőni készülő népmozgalom. De a liberális nemesi tekintély, befolyás még erősebb volt, mint a márciusi fiatalok baloldali vezetőinek forradalmi eltökéltsége és hatása a tömegre. Klauzál Gábor, értesülve a gyűlés hangulatáról, a Körbe sietett, s „honáért forrónlángoló szívének sugallatával” rábírta a többségében polgárokból álló népgyűlést a petíció elhalasztására.35 Így a gyűlés a liberálisok győzelmével végződött, nem utolsó sorban azért, mert maga a márciusi ifjúság sem volt egységes még a petíció kérdésében. Hiányzott még az a döntő lökés, amely a márciusiakat a pesti nép élén a forradalom megkezdésére indítsa. Ez a döntő lökés a bécsi forradalom lett.

Petőfi előre látta a gyűlés eredménytelenségét. Az volt a véleménye, hogy „nyomorúság, kérni akarni, midőn az idő arra int, hogy követelni kell, nem papirossal lépni a trón felé, hanem karddal”…* a fejedelmek úgy sem adnak soha semmit, azoktól, amit akarunk, el kell venni”.36 A márciusi ifjúság azonban legalább is többségében még nem ismerte fel ezt az igazságot.

Közben az egyetemi tanács rendkívüli ülésén eltiltotta az egyetemi ifjúságot a párizsi forradalmi bankettekhez nagyon is hasonlító reformlakomán való részvételtől. Az érdemes tanács rosszul számított s ezzel a lépésével csak azt bizonyította be, hogy nem értette meg eléggé a forradalmak történetét. Különben tudta volna, hogy vannak történelmi pillanatok, amikor az ilyesfajta eltiltásoknak éppen a szándékolttal ellenkező hatása szokott lenni.

Március 14-én este 7 órakor a Pilvax fiataljai újra gyűlést tartottak. Az egyetemi tanács tilalma – ahogyan mondani szokás – csak olaj volt a tűzre. Mindennek ellenére a Pilvax nagy része – köztük Jókai is – a várakozás álláspontján volt, Klauzál halogató indítványát támogatta, mert annak elvetése „egy oly férfi kompromissziója nélkül, kinek egész életét a hazaszeretet lengi át, nem történhetendik”.37

A radikális ifjúság legjobbjai azonban nem akarnak várni. Tudják, hogy a nemzetközi forradalmi helyzet az az erő, amelyre támaszkodva erejük megsokszorozódik s győzelmet arathatnak. A késedelem nélküli petíció mellett szólal fel Vasvári, Vidács, Vajda, Bulyovszky, Szegfi. A vita már több mint egy órája tart, amikor villámcsapásként megérkezik a bécsi forradalom híre.

Metternich bukása percek alatt ismertté válik az egész városban. Proletárok, kispolgárok, polgárok százai csoportosulnak a Pilvax körül. A márciusi ifjak beszüntetik a petíció feletti vitát s a tüntető népre támaszkodva elhatározzák az azonnali cselekvést. Az újra megjelenő Klauzál ékesszólása csődöt mond. A liberális nemesség kezéből átmenetileg kiesik az események vezetése. Vasvári, tőrét magasra tartva, megesketi a forradalomra a Pilvax ifjúságát:

„A vakbuzgalom – mondotta többek között – a mi zászlóinkat 1590 óta csak úrnapkor hordoztatá végig a város utcáin. Barátaim! most lesz az utolsó úrnap; és fog történni az úr szinének átváltozása… Ragadjuk meg a zászlót és egyesítsük alatta az egyetemi ifjúságot… Esküszöm a szabadság istenére, hogy mindaddig nem fogok nyugodni, míg a zsarnokság fenéjét gyökerestől ki nem irtottam.”38

Másnap reggel Petőfi megbeszélésre hívja Vasvárit, Jókait és Bulyovszkyt. Előadja tervét: nem kell megvárni a liberálisok jóváhagyását! El kell kezdeni a 12 pont gyakorlati megvalósítását, a pesti népre támaszkodva meg kell dönteni a cenzúrát. Társai, s néhány perc mulva a Pilvaxban már csak az utasításra váró ifjak elfogadják tervét. Első lépésnek az egyhelyben tartózkodó és könnyen mozgósítható egyetemi ifjúság csatlakoztatását határozzák el.

»A kis, elszánt csoport – írja Nyári – a Hatvani-utcán húzódott végig s legelőször is az orvosok egyetemének ment. Mintegy kilenc óra lehetett ekkor. Az orvosnövendékek még a tanítási órákon voltak, midőn egyszerre hirtelen az egész épületben zaj támadt, a csoport vakmerő léptekkel tódult be a hosszú, még klastromi életre emlékeztető sötét sikátorokon.

»Le a tanítói zsarnoksággal! Éljen a szabadság!« kiáltozásokkal törtek be a félelemtől elsápadt tanítók által becsukatott hallgatósági termekbe. Itt a szabadulásnak ideje – szólt egyik – gyáva féreg, aki fél!… Ki padban állott, ki pad tetején…

Szónokul Vasvári Pál lépett elő, és ily rövid szavakkal tört ki a jelenlevőkhöz:

»Ifjú honpolgárok! Az egyetem slendrián rendszere Önöket meg akarja gyilkolni! A tanárok e rideg rendszer szolgalelkű gépei… Az orvostanár parancsol tanítványainak az előadás termében, parancsol a kórágynál, de a honpolgári kötelesség teljesítésében Önöket nem gátolhatja…«

»Gyerünk az udvarra« – kiált egy hang; az udvarra! viszonzák mindannyian. Tömegestől kirohannak a teremből és egyesülnek az udvaron egybegyűlt ifjú társakkal. Jókai a 12 pontot olvassa fel. Petőfi mindannyijukat megesketi.”38

Hasonló módon csatlakoztatták a mérnök és a jogász ifjúságot.

Petőfiék szervezőkészségét dicséri, hogy ezeket a fiatalokat meg tudták mozgatni, részeseivé tudták tenni egy nagy, nemzeti ügynek. Vasvári és Vidács a tanítók zsarnokságáról beszélve nekik, egy egész avult rendszer igazságtalanságát tárták fel, s a zsarnokság gonoszabb képviselői, a cenzúra és a börtön ellen vezették őket.

Az egyre jobban dagadó tömeg közepéből azután hamarosan forradalmi kiáltásokat lehetett hallani, forradalmi jelszavak hangzottak fel. A bérkaszárnyák proletárjai és a vásárra érkezett s Pesten tartózkodó ólombotos, szűrös parasztok is a tüntetők közé álltak. „A népámítókhoz! A cenzorokhoz!” – kiáltották a diákok és a munkások. Innen-onnan egy-két „akasztófát” kiáltást lehetett hallani.

Félelemből-e vagy rokonszenvből, valószínűleg mindkettőből, a polgárság egy része is beállt a sorba, s így az esőben vonuló tömeg mintegy jelképezte az egész forradalomba tartó Magyarországot: ott menetel a forradalom élcsapata, a márciusi ifjúság – élen jártak, de csitítani igyekeztek a népet a Klauzál-féle liberálisok, a kibontakozó munkásságot képviselték a harcias céhlegények, a vásárra érkezett parasztok az egész parasztság helyett latolgatták a 12 pontot, s a kifeszített esernyőkkel felvonuló szatócsok és céhmesterek a polgárság ijedt progresszivitását tanúsították.

A Landerer nyomda előtt a tömeg forradalmi bizottságot választott. Petőfi, Vasvári, Jókai és Vidács is tagja volt. A bizottság feladata: a sajtó felszabadítása volt. Bár ezt a bizottságot csak a pillanatnyi szükséglet teremtette meg, a márciusi népmozgalomnak erre a szakaszára jellemző, hogy a bizottság tagjai kivétel nélkül a Pilvax ismert forradalmárai közül kerültek ki. Ez is bizonyítja, hogy a kezdeményezés és a vezetés ekkor még teljesen a márciusi ifjak kezében volt.

A reakció rémülten figyelte az eseményeket. A kaszárnyákban töltött fegyverekkel és az ágyúk mellett égő kanócokkal állott a katonaság, de a helytartótanács urai nem mertek beleavatkozni a tüntetésbe. Ebben valószínűleg része lehetett annak is, hogy a pesti nép bátran, jelentős számban vonult fel, s félő volt, hogy a katonai ellenállás könnyen általános tömegfelkelést és barrikádharcot vonna maga után.

A könnyű siker valószínűleg meglepte a márciusi ifjakat is, hisz a forradalom „szervezetileg” nem volt, nem lehetett előkészítve. Petőfi maga is számolt a katonai ellenállás lehetőségével. „Holnap ki kell vívnunk a sajtószabadságot! – írja március 14-én – és ha lelövöldöznek? isten neki; ki várhat ennél szebb halált?”39

Március 15-én fél 12 órakor megjelent a szabad sajtó első példánya: a 12 pont és a Talpra magyar! „A magyar szabadság első lélekzete” – ahogyan Petőfi nevezte – kikerült a nyomdából. Pest népe megdöntötte a cenzúrát, kikiáltotta a sajtószabadságot.

Ismerjük az eseményeket. Petőfi előlépett és elszavalta „Nemzeti dal”-át. Degré Alajos, ki közvetlen szemtanúja volt a jelenetnek, emlékirataiban így írja le a vers páratlan hatását:

„Életemben se láttam ily gyujtó hatást. Mintha a felhők nem is havat, de villanyszikrákat szórnának, s az emberekben az agyvelő, a kebel mint gyúanyag egyszerre lángba csapott volna fel.

A második versszak után a refrént:

 

A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk.

 

A sokaság, mint vihar utána dörgé.

Nem gondolt többé senki hóval, esővel: esernyőjét mindenki összevonta, s mintha fegyverré alakult volna át, fenyegetőleg emelte magasra.”40

A cenzúra megdöntésével a márciusi ifjak elérték a forradalom első célját: a sajtó felszabadítását. Többre előtte nem is gondolhattak. Ez volt az a kitervezett lépés, amelyet meg akartak tenni, ezzel akarták – kész tények elé állítva az országgyűlést – megvalósíttatni a reformokat. Petőfi naplójában elmondja, hogy ennél több céljuk nem volt, tegyük hozzá, nem is lehetett.

„Logicailag a forradalom legelső lépése – írta – és egyszersmind fő kötelessége szabaddá tenni a sajtót… azt fogjuk tenni! a többit istenre bízom és azokra, kik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák…”41

A sajtó győzelmes felszabadítása után azonban nem állhatott meg a mozgalom. Folytatását akarták a márciusiak, folytatását akarta a pesti nép.

A délutáni népgyűlésen mintegy tízezer ember újra bizottságot választott, amelynek az lett a feladata, hogy a városi tanácsot csatlakozásra szólítsa fel. A küldöttség tagjai: Petőfi, Vasvári, Jókai, Irinyi, Irányi és Egressy Gábor, de velük együtt a nemesi liberalizmus két vezéralakja is: Nyári Pál és Klauzál Gábor. Ez azt jelenti, hogy a kezdeményezés továbbra is a márciusiak kezében maradt, de a vezetésbe bekerült a nemesi liberalizmus is. S ez – erről még később lesz szó – elkerülhetetlen volt.

A városi tanács csatlakoztatására kijelölt bizottságot Rottenbiller alpolgármester fogadta. Első mondataiból ki lehetett érezni a polgárság félelmét „a rendzavarásoktól”: „Bizton hiszem – mondotta – hogy az önök oltalma alatt városunk meg lesz óva a rendzavarásoktól.”42 A Klauzál–Rottenbiller, vagyis nemesi-polgári liberális egységfront azután mindent el is követ – ahogyan Gracza György ötkötetes öreg munkájában megjegyzi – hogy „a hazafias tüntetés mindvégig megtartsa komoly méltóságát”.43

A tanács csatlakozott, mert félt az utcán tüntető forradalmi néptől s mert bízott abban, hogy Klauzálék részvétele a mozgalom vezetésében „még mindent jóra fordíthat”. Csatlakozása fejében a mozgalom legalizálásának érdekében, „a rend fenntartásának érdekében” felelős választmány megalakítását követelte. A Közcsendi Bizottmány megalakulása a mozgalom új szakaszát jelenti, a kizárólagos márciusi vezetés és kezdeményezés felváltását Pesten a márciusi és liberális közös vezetéssel. A Bizottmány tagjai között nagyjából egyenlő számban foglalnak helyet a radikális ifjúság és a nemesi-polgári liberalizmus képviselői. A tizennégy tag a következő: Rottenbiller Lipót elnök, Kacskovics Lajos főjegyző, Staffenberger István szószóló, Molnár György szószólósegéd, továbbá Nyári Pál, Klauzál Gábor, Tóth Gáspár, Gyurkovics Máté, Irinyi József, Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Irányi Dániel, Hengel Alajos és Egressy Sámuel.

Ez a bizottság, bármilyen büszkén is hasonlította Petőfi hat nappal később a Comité du Salut Public-hez, jelentősen különbözik a francia forradalom Jóléti Bizottságától. Ahogyan később maga Petőfi írta, „a jámbor La Fayettek” igen csak a forradalmárok közé keveredtek.44 S nem is véletlenül, sodródva, hanem kifejezetten azzal a céllal, hogy kezükbe kaparintsák az irányítást, hogy lefékezzék a forradalmat. Hogyan is tudott volna forradalmi politikát csinálni az a Rottenbiller, akinek főgondja – és főérdeme régi történetírásunk szerint – a „rendfenntartás” volt, s aki – miként a Március Tizenötödike mondta róla – „a márciusi napokban mint barázdabillegető kokettírozott jobbra és balra, nem tudván elhatározni, hogy merre repüljön”.45 Vagy ki hiszi el Klauzálról, hogy a forradalom érdekében állt be a Közcsendi Bizottmányba, amikor már az első napok után kétségbeesve panaszkodott Lónyai Menyhértnek, hogy alig bírja „a mozgást visszatartani… a főagitátorok veszedelmes agitációját” ellensúlyozni?46

Klauzálék működése káros volt a forradalom továbbhaladása szempontjából. Kihagyták Petőfit a sajtó ellenőrzésére hivatott bizottságból, tiltakoztak – eredményesen – a céhlegények felfegyverzése ellen s általában minden téren igyekeztek a népmozgalom szerepét kisebbíteni.

Természetesen forradalomban nem az a döntő tényező, hogy ennek vagy annak a bizottságnak kik a tagjai. Ez maga is az erőviszonyoktól függ. S éppen ezért, Klauzálék ellenére, a Közcsendi Bizottmány a forradalom első heteiben döntő jelentőségű tényezőjévé vált a magyar átalakulásnak. Révai József azt írja róla, hogy: „Egy második központi kormány, valóságos kettős hatalom elemeit leljük fel működésében.” S egyik legfontosabb eredménye működésének – folytatja Révai – hogy munkája nyomán „a pesti népben meggyökeresedett politikai súlyának tudata, megismerte, hogy az ő szerepe: biztosítani a forradalom vívmányait és előrehajtani vezetőit”.47

A Közcsendi Bizottmány vezette a pesti népet a helytartótanács elé, hogy a politikai foglyok szabadon bocsátását és a sajtószabadság megerősítését kierőszakolja. Táncsics kiszabadítása – az eddigiekből következik ez – úgy hasonlít a Bastille foglyainak felmentéséhez, mint a pesti Közcsendi Bizottmány a párizsi Comité du Salut Public-hez. A magyar forradalom sajátosságaira, sokat emlegetett békés jellegű elindulására rendkívül jellemző ez a kiszabadítás.

„A választmány – írja naplójában Petőfi – legalább húsz ezer ember kíséretében fölment Budára a helytartó tanácshoz és előadta kívánatait. A nagyméltóságú helytartó tanács sápadt vala és reszketni méltóztatott, és öt percnyi tanácskozás után mindenbe beleegyezett. A katonaságnak kiadatott a tétlenség iránt a rendelet, a censura eltöröltetett, Stancsics börtönajtaja megnyílt.”48

„Kívülről győzelmi zaj hallatszott fel – írja Degré. – A foglyok kiszabadítvák. Barátságos kézszorítással búcsúztunk el a helytartótanács uraitól, mintha csak látogatáson lettünk volna.”49

„A rab író” – ahogyan Petőfi nevezte, ettől kezdve szorosan együttműködött a márciusi ifjúsággal. Nem egy kérdésben tovább látott a márciusiak többségénél, de végig kitartott a márciusiakkal való együtthaladás politikája mellett. Támogatta őket, kiállt mellettük, a paraszti tömegek előtt, újságjában nem egyszer „a nemzet leglelkesebbjeinek” nevezte őket, kiknek „kiváltképpen köszönhetni, hogy hazánk ily nagyszerű s minden jó polgárra nézve üdvös változáson ment át”.50 Kiszabadításával a pesti nép bátor harcost és vezetőt, a márciusi ifjúság pedig hű barátot nyert.

Mi bírhatta rá a helytartótanács urait az engedékenységre? Kétségtelenül az, hogy Táncsics kiszabadítását megakadályozni úgysem tudták volna. A pesti nép nem hátrált volna meg az erőszak elől sem. Amikor híre – hamis híre – jött annak, hogy katonaság indult a nép ellen, Petőfi tanúsága szerint, senki sem fordult vissza, sőt „fegyverre” jelszavak alatt még jobban tömörültek. Ezt látta a helytartótanács is, de engedékenységüknek taktikai okai is lehettek. Így akarták menteni azt, ami menthető. Ugyanezt csinálta nagyban a kamarilla is, az egész osztrák reakció.

Táncsics kiszabadítása után ünnepélyekkel fejeződött be a nagy nap, március 15-e, a magyar forradalom első és elindító napja. Idézzük Petőfit, aki ezen a napon a forradalmi Pest vezére lett:

„Ez volt március 15-ke. Eredményei olyanok, melyek e napot örökre nevezetessé teszik a magyar történetben. Események folytatásának ez közönséges volna, kétségkívül, de tekintve annak, a mi volt, kezdetnek, nagyszerű, dícső. Nehezebb a gyermeknek az első lépést megtennie, mint mérföldeket gyalogolni a meglett embernek.”51

 

IV.

Szolgaságunk idejében
Minden ember csak beszélt,
Mi valánk a legelsők, kik
Tenni mertünk a honért!

 

Petőfi: A márciusi ifjak.

 

A sajtószabadság kikiáltása, Táncsics kiszabadítása igen jelentős eredmény, de a március 15-i népmozgalom kiemelkedő fontosságát mégsem ezek a tények adják meg. Az 1848-as magyar forradalom elindítójává az teszi március 15-ét, hogy hatása forradalmibb volt, mint maguk e hatást kiváltó eredmények. Vasvári Pál nagyon szépen magyarázza ezt:

„Nemzetünk mozgalma egy órához hasonlított. Az órák kerekei Pozsonyban voltak az országgyűlésen, de nem igen akartak forogni. Rúgóra volt szükség, mely e kereket gyors mozgásba hozza. S e rúgó volt a pesti forradalom. Ekkor a kerekek gyorsan és sebesen kezdtek forogni…”52

Hozzátehetjük: nem annyira a forradalomtól indult gyors forgásnak, mint inkább a hírétől. Bécs és Pozsony messze van Pesttől, s amire a vértelen forradalom híre a kamarilla és az országyűlés elé ér, parasztlázadás rémévé nő.

„A tekintetes karok és rendek – írja Petőfi – s a méltóságos és nem t’om miféle főrendek azt a hírt kapták, hogy Petőfi Sándor a Rákoson tanyáz, de nem egyedül, hanem 40.000 paraszttal egyetemben, s ezen kellemetes meglepetés indította őket azon nagylelkűségre hogy az úrbért azonnal eltörölték.”53

A megrémült rendek tényleg néhány nap alatt megszavazták 50 év elmulasztott reformjait. Pest nyomását Kossuth közvetítette a rendek felé. Mindkét táblán az első ijedelemben – és nem nagylelkűségből – keresztül ment a robot, a kilenced s a tized örök időkre való megszüntetéséről szóló javaslat.

A pesti események a kamarillára is serkentő hatással vannak. A független felelős minisztérium a március 15-i forradalomból születik meg. Ma már rendelkezésünkre állanak azok az adatok, amelyek szétfoszlatják a kamarilla és a király nagylelkűségéről szóló meséket s bebizonyítják, hogy a királyt ugyanaz a kemény kényszerűség bírta rá a minisztérium kinevezésére, amely a földesurakat kiváltságaik eltörlésére indította:

„A legalázatosabban bátorkodom egy döntésre alkalmas tervezetet előterjeszteni, – írja István főherceg a királynak – melynek keresztülvitele az én nézetem… szerint halaszthatatlan, ha az anarchiát, a köztársaság kikiáltását el akarjuk kerülni… legalázatosabb meggyőződésem, hogy ha Bécsben nem is, de Magyarhonban feltétlen engedményeket kellett volna tenni… és most már vagy elvesztjük ezt a tartományt, vagy kedvezően kell dönteni!”54

Miközben a liberális nemesség még azt sem tudta, hogy mihez kezdjen a hirtelen kezébe került hatalommal, Pesten a márciusi ifjúság már egyre jobban túllépi a liberális óvatosság határait. Bár a hatvan tagúvá kiegészített Közcsendi Bizottmányban kialakult nemesi-polgári liberális többség és a radikális ifjúság ellentéte már az első nap megnyilvánult, s később még jobban kiéleződött, a Bizottmány a belső ellentét ellenére is jelentős munkát tudott végezni, mert a forrongó közhangulat feltétlenül a márciusi forradalmárokat támogatta. Mint a főváros egyetlen, a nép által is elfogadott hatalmi szerve, a város közigazgatási és élelmezési ügyeibe irányítólag szólt bele, a néptömegekre támaszkodva hatástalanná tette a helytartótanács jelenlétét, s csatlakozásra szólította fel a vidéki városokat és megyéket is. Tíz nappal március 15-e után már kilenc megye és az ország legfontosabb városai hasonló bizottságokat létesítettek, mintegy vezető szervükként üdvözölték a pesti Bizottmányt és utasításokat kértek tőle.

Mindez azonban jóval több volt annál, amit a liberális nemesség békén tűrhetett. Az ellenzéket hatalomra segítette a márciusi forradalom s a nemesség jelentős része ezt, ha kezdetben ijedten is, de jószívvel fogadta. Azt azonban nem állhatta, hogy ajándékba kapott hatalmát éppen a radikális ifjúságtól kelljen féltenie. Nem sokkal március 15-e után Pozsonyban már arról gondolkodnak, hogy gyors és hathatós segítséget kellene küldeni Klauzálnak, aki alig bírja ellensúlyozni a radikálisok népszerűségét és főleg forradalmi kezdeményezéseit.

„Klauzál azt mondá – olvashatjuk Lónyai Menyhért sokat idézett naplórészletéből – hogy kérjük az országgyűlésnek azonnal való lejövetelét,* mert különben a mozgalomnak többé ura nem lesz; a fő agitátorok: Jókai, Petőfi, Irinyi, Irányi, Vasvári a diéta nullitására izgatnak; neki is, Nyárinak is nagy bajába kerül a mozgást visszatartani, s beszélt az öt embernek veszedelmes agitációjáról, a város lázas állapotáról, az embereknek azon fenyegetődzéséről, hogy falura mennek agitálni azon versről,* melyet Petőfi a földesuraság ellen írt…”55

Ha az országgyűlés nem is megy le Pestre (mert fél a forradalmi tömegektől), Szemere személyében erélyes kormánybiztos jő a fővárosba, hogy megállítsa, a nemesi liberalizmusnak megfelelő irányba terelje az egyre élénkebbé váló népmozgalmat. Az első összeütközés azonban a pesti nép javára dőlt el.

Szemere, hogy a radikális sajtó terjedését megakadályozza, – s valószínűleg azért is, hogy a kormány erejét éreztesse a márciusiakkal – olyan sajtótörvényt dolgozott ki, amely a helytartótanács rendeleténél is reakciósabb volt, s nagyobb kaucióhoz kötötte a lapalapítást, mint a régi törvények.

A Pest megyei bizottmány „a szellemi fejlődésre közcsapásnak nyilvánította a tervezetet, a városi bizottmányban pedig Petőfi, Irinyi, Egressy és Vasvári tiltakozott ellene, majd a tüntető nép elégette a Batthyány-kormány harmadikutas politikájának első eredményét. Az új kormánynak meg kellett hátrálnia a pesti nép előtt s a kauciót felére, 10.000 forintra szállította le.

Kossuth sem nézte jószemmel, hogy a radikális ifjúság mozgalma fokozatosan önállósul, s hogy elszakad az uralomra jutott ellenzéktől. Nem akart engedni – amint ezt Révai József kimutatta – a nemesség vezetőszerepéből. Számára a pesti radikálisok, a népi Pest azt a fegyvert jelentette, amelyet saját táborának makacskodásaival egy-egy nehezebb pillanatban szembe lehet és kell szegeznie. Ezért már március 19-én megpróbálja engedelmességre inteni a márciusi ifjúságot s szövetségesét, tömegerejét, „Buda-Pest lakosságát”:

„Én Buda-Pest lakosságát e hazában kimondhatatlan nyomatékosnak tartom, de urának soha tartani nem fogom… csak a nemzet az, akit illet a nemzet sorsának eldöntése… ez a nemzet jogainak, hivatásának, s rendeltetésének értelmében oly erős, miszerint mindenkit, kinek olyas gondolat jutna eszébe, letiporni tudna.”56

Széchenyi szerint Kossuth keményebb hangot is megütött s Vasvárit kereken megfenyegette, mondván, hogy „ki Pesten nem engedelmeskedik, függni fog”.57

Nem hallgathatjuk el, hogy Kossuth szembefordulása a pesti népmozgalommal nagy örömet keltett reakciós és liberális körökben egyaránt. A konzervatív Budapesti Híradó, Kossuth ellenfeleinek szócsöve, vastagon szedette Kossuth beszédéből az „azt eltiporni kész” szavakat, s hozzátette: „Soha ennél hívebben nem fejezte ki Kossuth a közvéleményt.”58

Nem hallgathatjuk el, hogy Kossuth valószínűleg meg is tette volna, amit Vasvárinak ígért, ha a nemesi vezetés érdeke megkívánta volna s a magyar politika erőviszonyai ezt elkerülhetetlenné tették volna. Azonban – erről még később lesz szó – Kossuthnak szüksége volt a márciusiakra, s a márciusiaknak Kossuthra. Éppen ez a magyar forradalom egyik nem egyszer még marxista szándékú szerzők által is félreértett sajátossága.

Szabó Ervinnek is egyik nagy tévedése éppen az volt, hogy Kossuth és a márciusi ifjúság kapcsolatának csak egyik, negatív oldalát látta. Nem ismerte fel azt, amit elsőnek Révai József tárt fel, hogy a márciusiak Kossuth törekvéseinek hatalmas támaszául szolgáltak. Ezzel Kossuth is tisztában volt. A márciusiakhoz való viszonyának ez a másik oldala. Tegyük hozzá: az az oldala, amely megvilágítja, kiemeli Kossuth nagyságát. Kossuth, a nemesi liberális, szemben állott a márciusiakkal, s ez nem vált dicsőségére. Kossuth, a nemzeti függetlenség lángoló híve, szövetségest látott a márciusiakban, s többek között ez tette őt a forradalom méltó vezetőjévé.

Azt a tényt, hogy Kossuth márciusban „eltiprással” fenyegetődzött – szintén két oldalról kell szemügyre vennünk. Egyrészt látnunk kell, hogy ez elkerülhetetlen engedmény liberális társai felé, de ugyanakkor a márciusiakkal szemben tanúsított ellenállása hozzájárult ahhoz is, hogy ezek a liberálisok kövessék őt a függetlenég és a forradalom útján. Kossuthnak – ez paradoxul hangzik, de így van – szembe kellett szállnia a márciusiakkal, hogy továbbra is a márciusiakkal fenyegetődzve, a pesti népmozgalomra támaszkodva, sodorja előre megriadt és tehetetlen társait.

Mindez persze nem változtathat azon a tényen, hogy Kossuth és a márciusiak, vagyis Pozsony és Pest ellentétében (amikor kiéleződött a márciusiak és Kossuth közti nézeteltérés), a helyes, előrelendítő, forradalmi politikát Pest, a márciusi ifjúság képviselte.

Mindamellett Kossuth fenyegetése nem is tudta sem megijeszteni, sem megállítani a pesti népmozgalmat. Nem is tudhatta, mert az események újból előtérbe állítják s roppant fontossá teszik a pesti nép szervezett erejét, a márciusiak forradalmi kezdeményezőkészségét.

Az udvari és főúri reakció ugyanis, néhány nappal március 15-e után, amikor a pesti népmozgalom igazi története közismertté vált, fölszabadult „az elhíresztelt, de sehol még addig meg nem valósult parasztlázadás félelme alól”.59

Az aulikus főurak – akik a reakciós történetírás tanúsága szerint „hazafias lelkesedésből” lemondtak kiváltságaik nagy részéről, egyszerre úgy kezdtek gondolkozni, hogy „ezen rögtönzött törvényekre semmi szükség nem volt – a parasztság mindenütt csendben volt”.60

S bizonyítva annak a tételnek az igazságát, hogy a reakció, míg csak létezik, nem szűnik meg kiváltságaiért harcolni – a kamarilla március 27-én nyílt ellentámadásba megy át: a király visszavonja az alig 10 nappal előbb tett engedményeket, az osztrák kormány alá rendeli a magyar Pénz- és Hadügyminisztériumot, s az úrbéri törvényt újra tárgyalás elé utalja. Ez utóbbi, az úrbériség visszaállítását, előbbi a nemzeti függetlenség elvesztését jelentette volna.

Ugyanakkor a király pár nappal előbb, Jellachich személyében a nemzetiségi ellenforradalom egyelőre még titkos vezérét is kijelöli.

A királyi leirat, miniszteri ellenjegyzés nélkül, tehát külsőségeiben is törvénytelenül, március 29-én kerül az országgyűlés elé. A képviselők egy része titkos örömmel, mások a várható következményektől megriadva fogadják az udvar cselszövésének hírét. A Batthyány-kormány és pártja mindkét táblán megzavarodik, nem mer határozottan állást foglalni. A kormány „legmérsékeltebb” elemei – Széchenyiék – véres víziókat látnak, de a kiút felől semmiféle elképzelésük nincsen. A teljes politikai tehetetlenséget mutató liberálisok körülbelül úgy gondolkoznak, mint Széchenyi: ha ellenállnak a kamarillának, akkor az semmisíti meg őket, ha támogatják a királyt, lámpavasra kerülnek. „Egy bizonyos – mondja Széchenyi Deáknak – minket vagy fent, vagy lent felakasztanak.”61

Batthyány le akar mondani, s csak István nádor kérésére marad, aki – sejtve a királyi leirat várható következményeit – a királyhoz utazik, hogy személyesen beszélje le a korai sakkhúzásról.

Ezekben a sorsdöntő napokban – mint mindig, valahányszor kenyértörésre került a dolog a kamarilla és az ország között – Kossuth újra a márciusi ifjúság mellé állt. Ő, aki néhány nappal ezelőtt még maga is fékezte a márciusiakat, most fegyvert követelt számukra, s elvbarátait azzal a megbízással küldte le Pestre, hogy adott pillanatban ne riadjanak vissza a felkeléstől sem. Kossuth ezzel a lépésével is túlment a nemesi liberalizmus szűklátókörű pipogyaságán.

Nem kétséges, hogy ha a hatalomra jutott ellenzék többségén állott volna a döntés, önként lemondott volna a hatalomról, függetlenségről, saját szabadságáról is.

A kezdeményezés azonban – s ezzel együtt a döntés is, nem az ő kezükben volt. A márciusi ifjúság által vezetett pesti nép volt az az erő, amely a megtorpant forradalmat újra előrevitte, a kamarilla és az arisztokrácia ellenére, a liberálisok tehetetlen sopánkodása közben.

Már március 27-én, amikor az udvar „vonakodásának” első híre megérkezik, a Közcsendi Bizottmány népgyűlést hív össze Pesten. Pest népe forradalmi kiáltásokkal, királyellenes jelszavakkal vonul ki a gyűlésre. Petőfi és Perczel Mór után Vasvári szólal fel:

„Ez az ember – mondja Metternichről – újra Bécsben van, újra szövi titokban egyes szálait annak a hálónak, melybe nemzetünk akarja behorgonyozni. De istenemre mondom, ezt tenni most többé nem sikerülend. A zsarnoki kabinet megbukott, Metternich ennek romjai között vajúdik, s ha úgy akarja, ha bennünket kényszerít: mi még egyszer megrázandjuk e bűncsarnok oszlopait, mint Sámson az izraelitáknál, s Metternich minden fajzatával együtt örökre el lesz temetve…”

Megmutatja, hogy a nemesi országgyűlés képtelen a nemzet függetlenségének és a megvalósult reformoknak a védelmére:

„Midőn az úgynevezett országgyűlés előtt megállánk – hasonlítja össze azt a Pozsonyba érkezett márciusi ifjakból s pesti polgárokból álló küldöttséggel – jól jegyezte meg egy barátom, hogy e népet a küldöttség jogszerűbben képviseli, mint ama hongyűlés, melynek tagjai nagyrészint önmagukat és saját érdeköket képviselik…”62

A tüntetés Nyári Pál eredményes erőlködésével fejeződik be, akinek nagynehezen sikerült újra lecsillapítania a Vasvári által is feltüzelt népet. A népgyűlés határozata, amely kimondta a felelős minisztérium és a reformok védelmét, az események holtpontját és az erők egyensúlyát tükrözi. A népgyűlés a felelős minisztérium és a király közös éltetésével fejeződik be.

Másnap az egyre bizonyosabbá váló hírek hatása alatt Csányi László lakásán értekezletre gyűltek össze a polgárság, a kormány és a radikális ifjúság képviselői. Az egyensúlyállapot utolsó szakaszát jelzi a gyűlés eredménytelensége: Petőfi, Vasvári és Perezel Mór az Ausztriától való elszakadást és nemzeti konvent összehívását javasolja, a többség azonban elveti a tervet.

Március 30-án azután megérkezik Pestre a királyi leirat híre. „A hír elterjedte után – írja Pálffy Albert aznapi vezércikkében, a Március Tizenötödikében – az utcákon egy pillanat alatt csoportozások alakultak, minden felé hallatott: Megcsaltak Bécsben! Nem kell német kormány! Nem kell státusadósság! Éljen a nemzeti konvent! Fegyverre! Fegyverre! És mi Magyarországon először volt komolyan kimondva: Éljen a respublika!… Az ország egyesülten áll…”

Pest azt a képet mutatja ezekben a napokban, „amit a francia forradalom – miként Jósika írja – mielőtt a vér kezdett folyni”.63 Jósikához hasonlóan az arisztokrácia többi tagja előtt is már a francia forradalom „rémségei” kezdenek életre kelni. Széchenyi így ír naplójában: „Ha isten nem segít, akkor az 1780-as és 90-es francia forradalom ehhez képest, ami nálunk fog kibontakozni, csak ártatlan vígjátéknak, helyi csínynek fog feltűnni…”64

Az utcákon barrikádok emelkednek, megszaporodnak a verestollas flamingó kalapok. 30-án este Klauzál alig tudja elérni, hogy meghallgassák, Szemere is csak azzal tudja lecsillapítani a népet, hogy csatlakozik a márciusiak által felvetett ideiglenes kormány eszméjéhez, s egy nap haladékot kér a pesti néptől.

Röpcédulákon terjesztik Petőfi „Föltámadott a tenger…” című fenyegető versét:

 

Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje…
– – – – – – – – – – – – –
Tombold ki, te özönvíz,
Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;
Jegyezd vele az égre
Örök tanúságul:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!

 

A pesti nép megmentette a forradalmat s a nemzet becsületét.

A reakció megrémült a nem várt megmozdulástól. Felrémlett előttük a forradalom, amely a francia forradalom óta az arisztokrácia állandó rémképe volt s most megtestesülni látszott.

Zichy gróf kétségbeesett jelentésben számolt be Szőgyény-Marich alkancellárnak a pesti helyzetről:

„Az izgatottság folyton nő; a legkülönbözőbb hírek támadnak és terjesztetnek – és biztosíthatom Excellenciádat, hogyha pár nap alatt kedvező elintézés, legkivált a Pénz- és Hadügyministériumokra, be nem következik, Magyarország a dinasztia részére elveszett. Tegnap d. u. mert a ministérium kinevezése még mindig nem történt meg, egész nyíltan republikánus tendenciák nyilváníttattak. A mozgalom élén azon hősök* állanak, kiket Excellenciádnak utolsó jelentésemben megneveztem.”65

A pesti nép ösztönzést adott Batthyánynak is. Kormánya nevében tiltakozott mindennemű önkényeskedés ellen. Az alsó tábla pedig, melynek álláspontját a megszorult főrendek is magukévá tették, határozatilag kimondta, hogy az úrbériség eltörléséről szóló javaslattól „semmi szín alatt” el nem állhat.66

Bécsben belátták, hogy a kísérlet korai s elhibázott volt. Abban a reményben, hogy később, ha „jobb idők következnek, sok mindent meg lehet változtatni” – így tanácsolta István nádor – a király március 31-én új leiratban erősíti meg a minisztérium kinevezését.

A pesti nép készenlétben állott, a felkelés kitörése bármelyik pillanatban várható volt, amikor március 31-én éjjel Eötvös József meghozta a királyi leiratot. A minisztérium megerősítése a közvetlen forradalmi helyzetet megszüntette. A márciusiaknak le kellett mondaniok a tömegharc, a felkelés jelszaváról.

A forradalom s egyszersmind a reakció nyomása alól felszabadult országgyűlés első örömében küldöttséget vezetett István nádorhoz s neki (és nem a márciusi ifjúság vezette pesti népnek!) köszönte meg, hogy „megváltotta a nemzetet”.

Engels megjegyzi, hogy a berlini burzsoázia első dolga volt a március 18-i felkelés után „őfelségének megköszönni, hogy íme teljesítette a nép összes kívánságait”.67 A magyar nemesi liberalizmus királytisztelete semmivel sem maradt el a német polgári liberalizmus mögött; hogy őfenségének kifejezze háláját, az országgyűlés már április 2-án hárommillió forintot szavazott meg az udvartartás költségeire.

Április 15-én pedig a kormány tiszteletére nagy fáklyás-zenés ünnepélyt rendezett a főváros. A márciusi ifjúság nem vett részt az ünnepélyeken. „Az ultrabarrikád és gőzgyillotin párt”, „a Petőfi et Comp.” – ahogyan Széchenyi nevezte a márciusiakat – tüntetően félreállt az ünneplők sorából és várta a fényes ünnepségek után következő tetteket.

 

V.

E sereg, mely, míg a harc folyt,
El volt bujva vagy alutt,
Igy zúgott a diadalnál:
Mi viseltünk háborút!

 

Petőfi: A márciusi ifjak.

 

Március 15-e forradalom volt: az osztrák reakció és az arisztokrata-főpapi reakció ellenében hatalomra segítette a haladó nemességet, lerakta a függetlenség alapjait, kivívta a polgárosodás alapvető reformjait. Ennél többet, radikálisan többet a legmerészebb márciusiak sem akarhattak. A forradalom egyelőre nem fejlődött, nem fejlődhetett tovább.

A forradalmat a márciusiak egyedül nem folytathatták. Ehhez a polgárság, a baloldali nemesség és mindenekelőtt a nép, nemcsak Pest, hanem az egész ország népének támogatása kellett volna.

„De minden forradalomnak a sorsa az, – tanítja Engels – hogy a különböző osztályok szövetsége, amely bizonyos fokig minden forradalom nélkülözhetetlen előfeltétele, nem lehet hosszú időtartamú. Alig arattak győzelmet az ellenség fölött, a győztesek máris külön táborokra bomlanak…”68

Magyarországon is ez volt a forradalom fejlődésének vonala.

A kamarillát és az arisztokráciát csak azért lehetett az első ütközetben megverni, mert a márciusi ifjúság és a liberális, haladó nemesség sajátos szövetsége fennállott. Legerősebb volt ez a szövetség március végén, a forradalom első kritikus időszakában, amikor a baloldali nemesség, a pesti polgárság és a márciusiak vezette pesti nép harcrakészen állott a kamarilla ellen. A királyi leirat szükségszerűen elemeire bontotta ezt a tábort.

A leirat a kamarilla legügyesebb politikai lépése volt, amelyet nehéz helyzetében tehetett. Európában aktív forradalmi helyzet volt, az osztrák seregek legnagyobb részét az olasz front kötötte le, Bécsben szilárdan állt a polgárság és a proletariátus blokkja – ilyen körülmények között a kamarilla engedett s ezáltal átmenetileg, rövid időre „rendezte” Magyarországgal való „ügyeit”, hogy felkészülten, a nemzetközi helyzet megváltozása után újra próbálkozzék kiváltságainak visszaállításával.

Természetesen senki sem tudhatta akkor adatszerűen bizonyítani, hogy a kamarilla csak taktikából egyezkedik. De kellettek-e ehhez adatok? Nem. A kamarilla eddigi politikája mindenkit meggyőzhetett arról, hogy csak a keserű kényszer bírta engedményekre a királyt, s hogy az első adandó alkalommal – amikor már ők lesznek az erősebbek – újra támadásba mennek át.

A minisztériumot jóváhagyó leirat tehát csak félgyőzelme volt a forradalomnak. Félgyőzelme, mert a reakció egyáltalán nem semmisült meg, sőt tudatos és akaratlan szövetségesei ott ültek a kormányban is. Petőfinek nem kellettek adatok ahhoz, hogy mindezt a forradalmár éleslátásával világosan lássa. Április elsején, a liberalizmus diadalünnepén, keserűen jósolta meg, hogy a végig nem vitt harc helyett új harc fog kitörni, hogy a ki nem ontott vér helyett kétannyi fog kiömleni:

„Két heti húzás halasztás után – írja naplójában – ő császári királyi apostoli fölsége kegyelmesen méltóztatott szavát beváltani… a magyar független felelős ministérium megvan.

Pesten a kedélyek, a forradalmi hangulat tetőpontján voltak… és ilyen helyzetben mi két hétig várakoztunk, hogy a király megtartsa adott szavát. Ily dolgokra sírva fakad a nemzetméltóság, és azt mondja: szégyen reánk!…

Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esőre, hanem koronként vérre is van szüksége, s ha idején nem itatjuk meg, később, midőn nagyon megszomjazik, majd két annyit követel.”69

Tudjuk, hogy Petőfi jóslata szóról szóra bevált, történetileg igazolódott újra az igazság, hogy a reakció és a haladás között nem lehet ingadozni, hogy csak a reakció megsemmisítése biztosíthatja valóban a forradalom győzelmét.

A márciusi ifjakat Petőfi felmentette az opportunitás vádja alól. „…szégyen nem illeti az ifjúságot – írta. Ne keveredtek volna csak jámbor La Fayettek közénk, hagyták volna csak azokra az ügyet, akik kezdeni mertek, nem esett volna e csorba dicsőségünkön.” 70

A valóságban persze a márciusiak között is voltak jámbor La Fayettek, akik nem kényszerből, hanem megelégedve vállalták az áprilisi visszavonulást, úgy vélekedve, hogy „mindent, ami még hiányzik, az eddig kivívottak nyomán kiküzdenek”, csak „polgárháborúba… ne keveredjenek”, akik büszkén hangoztatták, szinte egyenes ellentétben Petőfivel, hogy „átalakulásunk alapját vér nélkül” vetették meg.71

A márciusi ifjúságnak a minisztériumot jóváhagyó királyi leirat után, mint a mórnak, amely megtette kötelességét, vissza kellett vonulnia. E visszavonulás körül nagy zavar van a történeti irodalomban. Jobbról behódolásnak, megtérésnek, lehiggadásnak, vagyis a Batthyány-politika igazolásának fogták fel, balról nem egyszer következetlenségként értékelték. Bizonyos fokig ez utóbbi nézetet fogadja el Szabó Ervin is.72

Mi történt áprilisban, mi volt az alapvető oka a márciusiak visszavonulásának? Erre a kérdésre csak a forradalom osztályerőinek, a részvevő osztályok céljainak, a forradalom menetének elemzése révén lehet választ adni. Ez pedig azt mutatja, hogy az átalakulás vezető osztálya félt a forradalomtól, s a nemességet pedig csak a parasztság és a polgárság erős szövetsége tudta volna félreállítani. Ez pedig Magyarországon nem volt, nem lehetett meg.

Mi vitte a liberális nemességet áprilisban a királlyal való megbékélés útjára?

Engels azt írja a német forradalom elemzésével kapcsolatban, hogy „a király, aki a március 18-i felkelés után teljesen összetört, csakhamar rájött, hagy ő ezeknek a »liberális« minisztereknek éppen olyan szükséges, mint a miniszterek neki. A trónust megőrizték a felkeléstől; a trónus volt az utolsó még megmaradt gát az »anarchia« ellen; a liberális burzsoáziának és vezetőinek, akik most a kormányban ültek, minden okuk megvolt, hogy a koronával a lehető legjobb viszonyban legyenek”.73

Németország nem Magyarország, s a magyar nemesi liberálisok sem ugyanazt a szerepet játszották 48-ban, mint a német liberális burzsoák, ezt eléggé mutatja a két forradalom menetének különbözősége, de ebben a kérdésben nem vétünk az igazság ellen, ha Engels megállapítását átvisszük a magyar liberálisokra, a Batthyány-kormányra.

A Batthyány-kormány fő törekvése április elseje után nem a kivívott reformok továbbfejlesztése, nem a függetlenség biztosítása a reakció támadásaival szemben, hanem a pesti népmozgalom letörése. Közismert dolog, hogy ezen a téren addig elment, hogy a királyt Pestre akarta hozatni, abban bízva, hogy a királyra támaszkodva lehet majd leszerelni a kormány tehetetlenségével elégedetlen pesti népet.

A Batthyány-kormány mindenáron jóba akart maradni a királlyal, mert félt a forradalom továbbfejlesztésétől, félt a forradalmasodó néptől, a király pedig felhasználta a magyar minisztereket. Felhasználta tehetetlenségüket, a néptől való félelmüket. Nyíltan meg kell mondanunk, – s ezt még a későbbiek folyamán igazoljuk – hogy a Batthyány-kormány akaratlanul is a király kezére játszott. S a király és tanácsosai ezt nagyon jól tudták, bíztak abban, hogy „a Batthyány gróffal és Deákkal való okos egyezkedéssel egyet-mást” el lehet érni, amíg a „jobb idők bekövetkeznek”, amikor is „sok mindent meg lehet majd változtatni”.74

Senki sem állítja, hogy Batthyány a kamarilla ügynöke volt. Senki sem kételkedik jóhiszeműségében. Nem kételkedhetünk abban, hogy igazat írt kivégzése előtt, amikor megesküdött a haza iránti hűségre. Ezt írta akkor:

„Ezen ünnepélyes órában esküszöm neked, – írja feleségének – hogy a király és a birodalom iránti árulásnak soha még csak a gondolata sem fért lelkemhez. Hogy a hazának nem kevésbé híve voltam és vagyok – ki fogja most kétleni?… A törvény s a király esküje volt szabályozóm, s attól sem jobbra, sem balra nem engedtem magamat eltántorítani.”75

A hazát és a királyt egyszerre szolgálni, a nemzeti függetlenséget és a dinasztiahűséget összeegyeztetni – ez volt a liberális nemesség jelentős részének jelszava, ez volt a Batthyány-kormány politikája. De hogyan lehet a hazát és a királyt egyszerre szolgálni, ha a kettő érdekei kibékíthetetlenek? Ha a király, az osztrák kamarilla és a reakciós nagy burzsoázia érdekében el akarja nyomni a hazát, hogyan lehet azt a király nevében megvédeni? A kettőt egyszerre szolgálni, annyit jelent, mint valamelyiket elárulni. Jelen esetben a forradalmat, a nemzeti függetlenséget. A Batthyány-kormány – mint majd látni fogjuk – egy vélt harmadik út nevében fékezte a forradalmat, nem készült fel a reakció ellentámadására, s így akarva, nem akarva a reakció győzelmét segítette elő, megvárva, míg a kötelet a nyakára fonják.

A társadalmi reformok területén a liberális nemesség a márciusi törvényekkel a legmesszebb ment el, ameddig csak mehetett. S tudjuk, hogy eddig sem jószántából jutott el, hanem amint Madarász megjegyezte, „az európai viszonyok s az ország állapotából kifejlett kénytelenség ragadta az országgyűlést oda, hová a törpe a maga erejéből fölemelkedni nem tudott”.76

A liberális nemesség március után nem előremenni akart, hanem visszalépni, nem a törvények szigorú megvalósításán fáradozott, hanem azoknak a gyakorlatban való elgáncsolásán, amint ezt a hírhedt Tharnóczy-féle törvényjavaslat megmutatta.77 A forradalmat befejezettnek tekintette s nem rajta múlott, hogy a forradalom mégis továbbfejlődött.

Vizsgáljuk meg a többi osztály helyzetét közvetlenül a forradalom márciusi szakasza után.

A vidék már közvetlenül március 31-e után – miként Vasvári írja – „a pesti mozgalmakat megsokallá s ellene kezdett nyilatkozni”. Ez szabott határt a mozgalmaknak. S Vasvári „a vidéki honfiak éretlenségét” idézve, elsősorban a parasztságra gondol.78

Tudott dolog, már a fiatal Engels is kiemelte, hogy „a vidék népessége soha önállóan sikeres mozgalmi vállalkozásba nem kezdhet; túlságosan nagy területen van szétszórva és nehéz keresztülvinni, hogy egy bizonyos mértékben számottevő része közt megállapodás jöjjön létre; az indítékot hozzá a népesség fürgébbeszű és mozgékonyabb rétegének kell adnia, amely a városokban központosult”,79 vagy a burzsoáziának vagy a proletariátusnak.

Azt is tudjuk, hogy megfelelő vezetés esetén a parasztság a polgári és proletár forradalmak igen jelentős tényezőjévé válhat. De hol volt a 48-as Magyarországon ilyen vezetésre alkalmas osztály? A liberális nemesség maradéktalanul csak akkor nyerhette volna meg a parasztságot, ha megszűnt volna nemesség, vagyis birtokos osztály lenni. A polgárság, „a nemesség csendestársa”, ahogyan Révai József nevezte, éppen gyengesége és politikai önállótlansága miatt egyáltalán nem válhatott a parasztságot vezetni tudó forradalmi erővé. S a 48-as proletariátus erre a feladatra szintén nem lehetett képes.

Megfelelő városi osztályszövetség és vezetés nélkül tehát a parasztság nem válhatott alapjává, támaszpontjává a forradalom továbbfolytatásának. A márciusi ifjúság, mint a társadalomnak egy szűk értelmiségi rétege csak egy erős forradalmi, demokratikus polgárság élén válhatott volna a parasztság vezető csapatává. Ilyen polgárság pedig Magyarországon nem volt s ez az oka annak, hogy a márciusi ifjúság és a parasztság szilárd szövetsége nem jöhetett létre. Az a tény, hogy maguk a márciusiak is – nagy többségükben – csak messziről közeledtek a parasztsághoz, hogy nem keresték a velük való szövetség útját, csak következménye ennek az alapvető oknak.

A márciusi ifjúság nagyobb része „származásában és hagyományaiban nemesi réteg” volt, s mint Révai József kimutatta, „a nemesi ellenzékkel való legélesebb ellenszegülése mellett is, radikálisan és végleg nem tudott szakítani ezzel az osztállyal”.80 Ez a réteg eljátszotta volna a girondisták szerepét, ha a magyar osztályviszonyok fejletlensége nem akadályozza meg a forradalom továbbfejlődését. A burzsoáziának mint osztálynak a gyengesége és a márciusiak nagy részében benne lévő nemesi csökevények tehát érthetővé teszik a márciusi ifjúság nagyobb részének magatartását a parasztsággal szemben.

Ennek a magatartásnak jellemző vonása az volt, hogy nem hittek a parasztság forradalmi energiájában. Kétségtelen, hogy a parasztság az elnyomatás évszázadai alatt nem válhatott politikailag tudatos, felvilágosult osztállyá. Feudális (s később kapitalista) rendben ez lehetetlen. Az elnyomatás körülményei között a kamarilla propagandája, a klérus butításai erősen hatottak a kulturális lehetőségektől megfosztott parasztságra. S ez a hatás mutatkozott is – nem lekicsinylendő mértékben – a 48-as törvényekkel felszabadított parasztságban. S az is kétségtelen, hogy a nemesség hozzájárult ahhoz március után, hogy a parasztok tekintélyes része ne bízzék a kormányban, ne higgyen az egész forradalomban.

Mégis az, hogy a márciusiak jelentős része nem hitt a parasztság forradalmi képességeiben – történetileg indokolatlan volt. Helyes programmal, jó politikával – ha egyéb feltételei is megvannak ennek – a parasztságot minden papi befolyás ellenére meg lehet nyerni a társadalmi haladás ügyének. Ezért nyugodtan állíthatjuk, hogy a parasztság iránt tanúsított bizalmatlanság mögött egy egész réteg önigazolás-keresése volt. Amikor például Jókai „a földmívelő nagy tömegről” ír, hitetlensége és kiábrándulása mellett mintegy akaratlanul is igazolni igyekszik magát, s a márciusiaknak azt az egész rétegét, akik – erről még csak később lesz szó részletesen – fokozatosan rátérnek a nemesi liberalizmussal való megbékélés útjára. Így ír:

„Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük, hogy népünk van. Pedig nincs. Míg volt, nemességünk volt az. A földművelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt a szó: haza. Még most is az. Szabadságért akárki más iránt háládatos, csak hazája iránt nem. Ha azt mondjátok neki, hogy keljen fel honát védeni a muszka ellen, sírvafakad, s azt mondja: hogy inkább robotol és éhezik.

A kabátos embert gyűlöli, nem hisz neki. A nemzeti színeket nem érti, neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal. Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít.”81

Hasonlóképpen rezignáltan ír erről a kérdésről a márciusiak másik tipikus „magyar girondistája”, Nyári Albert is:

„Magyarországban, hol a nép évezredes elnyomatásban minden emberi öntudattól megfosztva, a közügyekbeni részvevésből egészen kizáraték, hol retrográd irányú kormány a szívnek legnemesebb érzelmeit szokta kiirtani – a népnek sötét gondolatai voltak, sötétek és gyászosak, mint az éj. A barommal majdnem ugyanazon állapotban lévő pórnak hazaszeretet, szabadság, nemzeti önállásról fogalmai sem lehettek. Ő csak azt hivé, amit papjaitól hallott, és mit hallott attól? sötétséget.”82

Petőfi, Vasvári, Irinyi, Pálffy, általában a márciusi jakobinusok, szintén ismerték a parasztság lemaradottságát. Annak a ténynek, hogy ők sem működhettek szorosabban együtt a parasztsággal, mégis más okai vannak, mint a Jókai képviselte csoportnál. Kétségtelen, hogy – Petőfit és talán Vasvárit kivéve – bennük is voltak nyomai a nemesi hatásnak, a plebejus forradalmiság még nem kerekedett végleg felül bennük a nemesi-polgári korlátozottságon. Egészében azonban a parasztsághoz való viszonyukat rajtuk kívül álló, objektív okok magyarázzák.

Petőfi lehetőnek tartott egy demokratikus parasztforradalmat. Naplójában, ahol a nemesi nagylelkűségről szóló legendákat oszlatja el, rámutatva arra, hogy a parasztlázadás híre milyen ösztönzően hatott erre a nagylelkűségre, ezt írja:

„Ami a hírt illeti, ez alaptalan hír volt, de ha nem tették volna a t. c. urak azt, amit tettek, biztosíthatom őket Petőfi Sándor nevében, hogy ezen alaptalan hírnek nem sokára alapja és kalapja lett volna, azaz igaz lett volna tetőtül talpig, csak azzal a kis különbséggel talán, hogy nem 40, hanem 80, vagy még több ezer ember jelent volna meg a Rákoson.”83

Ugyanebben az időben írott versében parasztforradalommal fenyegeti a mágnásokat. Lónyai Menyhért tanúsága szerint a vers nagy rémületet keltett a földesurakban. (Jellemző, hogy a Horthy-korszak legtöbb Petőfi-kiadványába ezt a verset is „elfelejtették” felvenni.)

 

A MÁGNÁSOKHOZ
Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok?
Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok?
Uj divatu nyakravaló készül most
Számotokra… nem cifra, de jó szoros.
Tudjátok-e mennyit kértünk titeket?
Hogy irántunk emberiek legyetek,
Vegyetek be az emberek sorába?…
Rimánkodott a szegény nép, s hiába.
Állatoknak tartottátok a népet;
Hátha most mint állat fizet tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat bennetek,
S körmét, fogát véretekkel festi meg?
Ki a síkra a kunyhókból, miljomok,
Kaszát, ásót, vasvillákat fogjatok!
Az alkalom maga magát kinálja,
Ütött a nagy bosszuállás órája!
Ezer évig hiztak rajtunk az urak,
Most rajtok a mi kutyáink hizzanak!
Vasvillára velök, aztán szemétre,
Ott egyék a kutyák őket ebédre!

 

A forradalmi demokrata Petőfi, a népszabadság harcosa, a plebejus forradalmár módján ír a jobbágytartó nemesről, s legszívesebben azt a sorsot szánná néki, amelyben Franciaországban volt része az első forradalomban. „De ne gondoljuk, – hívja fel a figyelmünket Révai József – hogy Petőfi, ez a politikailag iskolázott, kora társadalmi kérdéseiben járatos költő, a népszabadság eszméjére függesztve szemét, ne látta volna, hogy Magyarországon 1848 márciusa után a nemzeti szabadság megvédelmezése a legfontosabb feladat, vagyis ne látta volna a nemzeti egység fontosságát.”84 Petőfi élete, harcai és halála mindennél meggyőzőbb bizonyíték arra, hogy ebben a kérdésben is – miként Ady Endre írta – tízmillió embernél tisztábban látott, jobban látott.

S ez a magyarázata a vers hirtelen, váratlan, de teljesen logikus fordulatának:

 

Hanem mégse! …atyafiak, megálljunk,
Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk;
Isten után legszentebb a nép neve:
Feleljünk meg becsülettel nékie.

 

Tudjuk – s ezt a márciusi ideológia elemzésénél részletesen is szeretném bizonyítani –, hogy Petőfi az osztály ellenséggel való leszámolásra tanította a népet s nem a megbocsátásra. Lehetetlen tehát úgy értelmezni ezt a versszakot, mintha Petőfi itt megbocsátást a kizsákmányolóknak, „a nép nemeslelkűségét” hirdetné, az osztálybékét a nép becsületbeli ügyének tartaná. A vers fordulatát valójában a következő sorok magyarázzák:

 

Felejtsük az ezer éves kínokat,
Ha az úr most testvérének befogad;
Ha elveti kevélységét, címerit
S teljes egyenlőségünk elismeri.
Nemes urak, ha akartok, jőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek,
Legyünk szemei mindnyájan egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkra hazánknak.

 

Petőfi tehát kemény feltételt szabott a „megbocsátásnak”: a teljes egyenlőség elismerését; másrészt meg is mondta, hogy miért van erre szükség. Megmutatta, hogy a nemesség és a parasztság együttműködését a haza, vagyis a nemzeti függetlenség érdeke követeli meg. Petőfi itt a magyar forradalom alapvető sajátosságára tapintott rá, arra a tényre, hogy Magyarország polgári forradalma egybe volt kötve nemzeti felszabadulásával, hogy a nemességnek és a parasztságnak osztályellentétük ellenére nemzeti egységre kellett lépniök, mert csak az együttműködés biztosíthatta a nemzeti felszabadulás közös ügyét. Ez pedig szükséges előfeltétele volt annak, hogy a paraszt és a nemes közötti ellentétet gyökeresen, Petőfi módján meg lehessen oldani.

Mindebben természetesen Magyarország osztályviszonyainak fejletlensége fejeződik ki s csak ezért, ilyen körülmények között írhatta Petőfi megalkuvás nélkül, hogy a hazának mindannyiukra szüksége van. Magyarországon 50 éven keresztül, ha pipogya módon is, de a nemesség vezette a haladás táborát, s éppen a haladóerők többi részének gyengesége miatt kellett vezetnie 48-at is. A magyar osztályviszonyok fejletlensége diktálta ezt az együttműködést, ezt a nemzetegységet, s így érezte ezt Petőfi is. A nemzetegység 48-as formája történelmi kényszerűség volt, s nem valami patriarchális, idilli kapcsolat „a nép és atyái” között, amint ezt egyesek beállítani szerették, s amit később a fasiszta „nemzetegyesítés” formájában fel akartak támasztani.

Annak a nagyszerű fejlődésnek, amelyet 48-at betetőző útján népi demokráciánk megtett, egyik fő jellemvonása éppen az, hogy a munkásosztály vezette dolgozó nép egyre szilárdabbá váló egységére épül. Ma tehát a nemzetegységnek minden más formája és jelszava a reakciót szolgálná és szolgálja.

Nem Petőfin múlott, hogy a 48-as nemzetegység nem vezethetett döntő sikerre, bár korlátozott formájában is jelentős eredményekkel járt. Ez azért következhetett be, mert a nemesség nem teljesítette azt a feltételt, a Petőfi követelte „teljes egyenlőséget”, amely alapjául szolgálhatott volna egy tényleges és erős nemzeti egységnek. Mindez azonban nem érintheti annak az igazságát, hogy 48-ban Petőfiék, a márciusi jakobinusok előtt nem állott más út, mint a liberális nemességgel való együttműködés útja. S ezen belül Petőfiék csak azért harcolhattak, hogy ennek az egységnek reális tartalmát, társadalmi feltételeit a nép érdekeinek lehető széles kielégítésével megalapozzák.

1848 áprilisában tehát a márciusi ifjúság nem szélesíthette ki a forradalmat parasztforradalommá, demokratikus forradalommá. Pontosabban szólva: a márciusiak nagy része nem is akarta ezt, a márciusi jakobinusok, a márciusi ifjúság igazi törzse pedig nem tehette.

A kamarilla tervei is bizonyítják azt, hogy parasztforradalom vezetésére gyenge lett volna a márciusi ifjúság balszárnya, hogy elszigetelt és vesztes maradt volna ez a forradalom. Nem véletlen, hogy a reakciónak már márciusban eszébe jut a galíciai példa: parasztlázadás szításával kényszeríteni a liberális nemességet az udvar „védőszárnyai” alá. Tudták a kamarilla urai, hogy a parasztforradalom széttörte volna a nemzeti egységfrontot, a márciusi ifjúságot is két, egymással szembenálló csoportra osztotta volna, s elszigetelve a parasztforradalom vezetőit, kiszolgáltatta volna az országot az intervenciós hadaknak. István nádor dinasztiamentő tanácsai között szerepelt a parasztlázadás szításának terve is.

„Röviden felsorolom azt a három módozatot – írja a királynak –, melyet egyedül tartok lehetségesnek, hogy Magyarországon még valamit elérhessünk! az első: minden csapatot kivonni az országból, azt pedig romlásnak engedni – tétlenül nézni, mint perzselik, égetik fel – hogy támad a parasztság a nemességre?…

Az első mód most ellenszenves előttem, – megvallom őszintén – mert erkölcstelen s talán nem méltó egy kormányhoz, hogy alattvalóit, közte a jó érzelműeket is – teljesen kiszolgáltatni és a forradalom borzalmainak kitenni, de meg a példa s a féktelen embertömeg a birodalom többi részére káros hatással lenne.”85

István nádor tehát azért ellenzi az első változatot, a parasztlázadást, mert nem akarja kitenni a parasztság bosszújának a „jobb érzelműeket”, vagyis a kamarillához hű arisztokratákat és mérsékelt liberálisokat, s mert attól fél, hogy ez felkelésre ösztönözné a monarchia többi országának parasztjait is.

Tudjuk, hogy a kamarilla a forradalom leverésének fő módszeréül István nádor második tervét választotta, azt ugyanis, hogy a katonai intervenció megszervezéséig „gróf Batthyányval… paktáljanak”. Ez azt jelentette, hogy a kamarilla kihasználta a liberális kormány félelmét a forradalomtól s az üres ígérgetések s halogató tárgyalások függönye mögött megszervezte a nyílt katonai ellenforradalmat. Ugyanakkor a második terv, a katonai intervenció sikere érdekében nem idegenkedtek attól sem, hogy nemzetiségi területeken „az első módot” alkalmazzák, vagyis parasztlázadást szítsanak.

A parasztfelkelés tehát elszigetelte volna a maroknyi baloldalt. De a kérdést nem csak úgy lehet feltenni, hogy áprilisban miért nem kezdeményezett parasztfelkelést a pesti jakobinus, plebejus forradalmi élcsapat. Fel lehet és fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy – ha nem is parasztfelkeléssel – de fokozottabban a parasztságra támaszkodva, a parasztság tömegének, forradalmi energiájának kihasználásával miért nem kényszerítette a kamarillát és a kormányt haladóbb reformokra, illetve forradalmi politikára? Ehhez következetesebben kellett volna védelmezni a parasztság érdekeit. Rámutattunk arra, hogy a márciusi ifjúság jelentős része ezt éppen nemesi kapcsolatai miatt nem tehette meg. De a márciusi jakobinusok politikájában is több-kevesebb ingadozással találkozunk, elsősorban a parasztkérdésben. Ezekre még több ízben ki kell térnünk, mert ezek a forradalom alapvető kérdései. Részletesebb választ azonban csak a júniusi választások után adhatunk a márciusi ifjúság és a parasztság viszonyának problémájára.

A pesti baloldal áprilisi visszavonulásában jelentős szerepet – a márciusiak forradalmi lendületét visszafogó kolonc szerepét játszotta a pesti polgárság. Az az osztálycsíra, amely Pesten a polgárságot jelentette, nem az a forradalmi osztály volt, amely Párizsban barrikádot épített 1789-ben. De nemcsak a francia forradalomhoz viszonyítva volt gyenge ez a polgárság s nemcsak a jakobinus kispolgárság mögött maradt el a mi kispolgárságunk. Még azt a szerepet sem nagyon tudta eljátszani, amit a német 48-as forradalomban töltött be a polgárság.

Gyenge, gyáva, politikailag a nemesség mögött kullogó, a minisztériumot megerősítő királyi leirattal teljesen kielégített szatócs-burzsoázia volt a mienk, leghőbb vágya „az anarchia” megszüntetése s a „pangó ipar és kereskedelem” helyreállítása volt.86

Vasvári egy megyei választmányi beszédében kíméletlenül, de nagyon találóan jellemzi a pesti polgárság opportunista magatartását:

„Míg közös jogokért vívtunk, addig összeforrtak velünk. Midőn eszmékért kellett volna lelkesülni, és áldozni: (vagyis továbbfolytatni a forradalmat áprilisban! – F. S.) akkor ők visszavonultak, sőt ellenünk akarának szövetkezni. Jobb nekik ma egy veréb, mint holnap egy túzok, s azért ők semmit kockáztatni nem akarnak. Akinek sok veszíteni valója van, az a biztos jelent nem igen veszélyezteti egy bizonytalan jövő ábrándképeiért…

De a zsarnoki bánásmód, mellyel bennünket a forradalom pályáján le akartak cövekelni: méltán felingerlé a legnyugalmasabb kedélyűeket is. Ők a szabadság napján a legzsarnokibb cenzúrát akarák felállítani, s kikiáltani, miszerint a rescriptum* a szabadság non plus ultrája, s aki ezen túl megy az eszmékben s többről mer gondolkodni, azt ők egyszerűen megtámadják…”87

Hogy milyen a kispolgári forradalmár, ha valóban forradalmár, azt megmutatta az első francia forradalom. Hogy milyen a kispolgári „forradalmár”, ha amúgy felemásan, opportunista módon forradalmár, arra a pesti kispolgárság jelentős része mutatott jó példát. Vasvári kritikája az elevenére tapintott ennek a kispolgárságnak, amikor kicsinyes üzletiességét, a „kockázattól” való mélységes félelmét emelte ki. Vasvári beszédét olvasva lehetetlen, hogy eszünkbe ne jussanak Engels szavai: „A kispolgárság, amilyen nagy a szájalásban, annyira képtelen a cselekvésre, és félénken visszariad minden kockázattól. Kereskedelmi ügyleteinek és hitelműveleteinek kicsinyes jellege nagymértékben alkalmas arra, hogy jellemére a tetterő és vállalkozókészség hiányának bélyegét nyomja rá…”88

Természetesen a pesti kis- és középpolgárság politikai magatartása és állásfoglalása nem volt egyértelmű. Egy részük, elsősorban a céhen kívüliek, együtthaladtak a márciusiakkal, jelentős rész a Vasvári által kritizált módon vett részt a forradalomban, míg megint egy másik rész nyílt ellenforradalmár volt. S itt elsősorban a javarészt németekből álló céhpolgárságot kell megemlíteni. Ezek jártak elől az ellenforradalmi jellegű antiszemita tüntetések szításában, ezzel akarták beszennyezni a márciusi forradalom morális tisztaságát, megosztani és gyengíteni a forradalom népi tömegbázisát. Öt nappal március 15-e után Petőfi szembeszáll ezekkel az ellenforradalmi uszítókkal:

„Az egyetértés, mely eddig kivétel nélkül uralkodott a fővárosban, bomlani kezd.

Német polgárok, bevádollak benneteket a nemzet és az utókor előtt, hogy azt ti bontottátok föl! e kettő ítéljen fölöttetek.

Ők nyilatkoztak először, hogy a nemzetőrségbe magok közé zsidót nem vesznek, és így ők dobtak először sarat március 15-ének szűztiszta zászlajára!… avagy nem áll-e azon e jelszó, és nem kiáltottátok-e velünk: szabadság, egyenlőség, testvériség? Igen, ti velünk kiáltottátok ezt, de most már látjuk – nem igazságszeretetből, hanem félelemből!”89

Különösen megmutatkozott a polgárság félelme a forradalom folytatásától a királyi leirat után, amikor a liberális nemességgel együtt befejezettnek tekintette a forradalmat. A minisztériumot jóváhagyó királyi leirat hírének Pestre érkezése után az összehívott népgyűlésen elsősorban a polgári elemek kardoskodnak a leirat elfogadása mellett. A városi és megyei forradalmi választmányban a nemesek mellett ugyancsak ők a legfőbb hangadói a forradalom befejezésének.

„Ma olvastatott fel a megyei választmányban – írja Petőfi – a minisztériumról szóló királyi leirat. Az ifjúság és így az egész forradalom nagyon elégedetlen vele, de a békés polgárok nagyon meg vannak elégedve, s csaknem nyilvánosan hazaárulóknak nyilatkoztatták azokat, akik ezentúl nyugtalankodni fognak.”90

A pesti polgárság tehát korántsem volt az az erő, amely támogathatta volna a márciusi ifjúságot a forradalom továbbfolytatásában.

Egyetlen réteg volt Pesten, amely együtt ment volna Petőfiékkel a forradalom azonnali továbbfolytatására, sőt a legradikálisabb márciusiak közbelépésére volt szükség, hogy letegyen a forradalmi akciók további szervezéséről – ez a réteg: a proletariátus volt.

A márciusi ifjúság és a pesti proletariátus forradalmi szövetségét nem érthetjük meg az európai történelemmel való összefüggésének elemzése nélkül.

A világtörténelmi háttér, a pesti proletariátus első politikai fellépése idején, azoknak a polgári forradalmaknak a sorozata, amelyekben megjelenik és kifejlődik a burzsoázia és a proletariátus osztályellentéte.

Ez az ellentét már a burzsoá társadalom megszületésekor, pontosabban a polgári forradalom győzelménél többé kevésbé nyíltan megmutatkozik. Párizsban például Babeuf proletárjai még a forradalmi harcok alatt önállósulnak, elszakadnak a burzsoáziától, s az égalité bourgeoise-zal szembeszegezik a magántulajdon eltörlésén alapuló proletár egyenlőséget. Az alighogy győzedelmeskedett burzsoázia azonban még sokkal erősebb annál, semminthogy ez a kísérlet veszélyessé válhatott volna a polgári osztályuralom számára. A francia kapitalizmus győzelme magával hozza a proletárszabadság első képviselőinek bukását is: alighogy a fűrészporos kosárba hull Babeuf feje, a francia polgárság frissen, erősen hódítani kezd Napoleon diktatúrája alatt.

A munkásosztály teljes különválása a burzsoázia vezette demokratikus blokktól 1848-ban következik be s legélesebben Franciaországban, „az osztályharcok klasszikus hazájában”.

Marx műveiből91 ismerjük azt a folyamatot, azokat a harcokat, melyek során a februári forradalomban győztes proletár-burzsoá egységfront júniusra barrikádokra szakad szét, egyik oldalán az ellenforradalmivá vált tőkésosztállyal, másik oldalán a tőkés rend engesztelhetetlen ellenségével, a saját vérébe fojtott proletariátussal.

1848-ban azonban Franciaországtól keletre még viszonylag fejletlen társadalmakat, s ami ezzel egyet jelent, fejletlen proletár-burzsoá ellentétet találunk.

A Metternich rezsim alatt politikai analfabétizmusban tartott burzsoáziának például – mint Engels kimutatta – fogalma sem volt arról, hogy ilyen ellentétek létezhetnek a két osztály között: csak annyit tudott, hogy a munkásság éppenúgy az alkotmányért, az esküdtszékért és a sajtószabadságért harcol, mint a haladó polgárság. Ez a közös érdek tudta azután győzelmessé tenni 1848 márciusában a polgárok, proletárok, és diákok Metternich-ellenes frontját.

Érdemes összefoglalnunk Engels elemzését a bécsi forradalom menetéről, mert Béccsel összehasonlítva világosabbá válik az is, ami Pesten történt.

Miként Engels kimutatta, a forradalom menete Bécsben is kifejlesztette az eddig csak lappangó ellentétet a burzsoázia és a proletariátus között. A nagyrészt az udvar luxusigényeinek kielégítésére szerveződött ipar a császári ház menekülésével elvesztette legfőbb piacát. Ugyanakkor a munkások proletárgárdisták, a forradalom katonái lettek. A munkásságnak ez a hivatása természetesen rövid idő alatt a munkakerüléssel lett egyenlő a burzsoázia szemében, ha másért nem, azért, mert a munkanélküli proletárokat a polgárság adójából kellett segélyezni. Azt a fordított helyzetet pedig, hogy a polgárság tartsa el a proletariátust, ha csak átmenetileg is, még egy forradalmi burzsoázia sem tűrhette.

Előbb-utóbb szembe kellett tehát fordulnia a két osztálynak, amelyek közül az egyik a forradalom vívmányainak továbbfejlesztését követelte, a másik pedig valami békés kompromisszum után áhítozott titokban. A császári reakció ügyesen evezett az egyre erősbödő ellentétek között és sikerült is augusztusban egymásnak ugrasztani a polgári nemzetőrséget és a felfegyverzett munkásokat.

Az újjáéledő és támadó ellenforradalom rohama ugyan újra felújítja a szövetséget a két osztály között, de a polgárságban már sokkal erősebb a béke vágya, sokkal nagyobb a munkásoktól való félelem, semminthogy lanyha opportunizmusával ellensúlyozni tudta volna a munkásokban az augusztusi vérfürdő emlékét. Párizs és Bécs között mégis mély különbség van: a két osztály együtt bukik el Windischgrätz zsoldosai előtt.

A bécsi radikális ifjúság – lényegében a márciusi ifjúsághoz hasonló, szocialista elemekkel kevert, zömében polgári demokrata tábor – nem tudta megérteni a proletariátus és a burzsoázia közötti ellentét mélyebb értelmét, „középhelyet foglalt el a burzsoázia és a proletariátus között és állandó nyugtalanságával gondoskodott róla, hogy a dolgok ne essenek vissza a mindennapok régi, kényelmes totyakosságába…”92 A munkásság társadalmi célkitűzéseit legfeljebb egy részük helyeselte, azonban az egész bécsi radikális ifjúság kitartott a szövetség mellett, mert a munkásság képviselte a forradalom legkövetkezetesebb, az ellenforradalommal legmerészebben szembeszálló népfelkelés politikáját. Ha az Akadémikus Légióba szervezett ifjúság az utolsó barrikádig együtt tudott maradni a munkássággal, akkor ez nem utolsó sorban azért történhetett így, mert a polgárság és a munkásosztály ellentéte nem fejlődött ki nyílt polgárháborúvá.

Sok tekintetben más volt a helyzet Magyarországon. A pesti proletariátus: 900 gyári munkás, 8000 céhlegény, több mint 10.000 napszámos, még együtt is csak fejletlen, számszerűleg csekély társadalmi réteg, ha arra gondolunk, hogy Pestnek ebben az időben mintegy 160 ezer lakosa volt. Fejletlen polgárság, fejletlen proletariátus – amilyen az úr, olyan a szolga, mondja Engels – fejletlen burzsoá-proletár ellentét, ez adja az alapját a márciusi ifjúság és a proletariátus együttműködésének.

Minden fejletlensége ellenére a pesti proletariátus – ezt Nemes Dezső a munkásság 48-as szerepéről írva részletesen bebizonyította – hamar szervezkedni kezdett s megindította a harcot közvetlen osztályérdekeinek megfelelően a jobb munkafeltételekért. Tény és való azonban, hogy ez a harc nem fejlődött, nem fejlődhetett ki szervezett, tudatos, osztályként osztály ellen vívott harccá.

A márciusi ifjúság és a proletariátus együttműködésének tehát azért is megvolt a lehetősége, mert a munkásság politikai súlya nem lehetett olyan nagy, hogy megrémítette volna a márciusiak polgári demokratikus vagy akár liberális elemeit is.

Hogy ez mennyire fontos előfeltétele volt az együttműködésnek, azt már Révai József kimutatta. Elemezte a 48-as baloldal viszonyát, kapcsolatát a nemesi osztállyal, rámutatott arra, hogy „ez az intelligencia a nemzeti forradalom balrahajtása érdekében támaszkodhatott a nagyváros plebejus elemeire, a nélkül hogy a nemesi középréteggel szakítania kellett volna… Mert a proletariátusnak akkor Magyarországon nem volt még általános nemzeti jelentősége, gazdasági mozgalmai és politikai aktivitása nem bírhattak nagyobb jelentőséggel annál, minthogy a nemzeti forradalom radikális útját képviselő nemesi és polgári intelligencia számára tömeget szolgáltasson.”93

A márciusi ifjúság és a proletariátus együttműködése létrejöhetett azért is, mert a márciusiak forradalmi célkitűzései találkoztak a munkások érdekeinek egy részével is, mindenekelőtt a nemzeti függetlenség kérdésében. Ugyanakkor a márciusiak olyan erőt ismertek meg a proletárokban, amelyek talán ösztönösen, de mindenesetre önzetlenül, drága ügyüknek tekintették a függetlenséget.

Ez az együttműködés persze – ha nem is lényegében – különbözött az Akadémikus Légió és a bécsi Proletár Gárda szövetségétől. Bécsben, a magyarnál erősebb és szervezettebb munkásság élén a nemzetközi munkásmozgalom legnagyobb stratégája, a néhány hétig Bécsben tartózkodó Marx szervezte a munkásság és a haladó intelligencia szövetségét. Magyarországon más volt a viszony a munkások és a márciusiak között.

A márciusi ifjak harcba vezették, mozgósították, felhasználták a proletariátus tömegerejét, harci elszántságát, mert tudták, hogy a proletárok – miként Vasvári mondta – „a szabadságért mindenre készek”, legjobb szövetségesnek tekintették „az iparűző ifjak forradalmi elragadtatását”. Afféle csodálatos erőnek fogták fel a munkásságot, mely mint Bosco legendás asztalszekrénye „egyszerű, igénytelen külsejű, de benne varázsgépek rejtvék, melyeket csak használni kell tudni, s a mindenhatóság urai lehetnek”.94 Vasvárinak ezek az idézett sorai bizonyítják, hogy a márciusiak tudatosan, a kisszámú proletariátus forradalmi eltökéltségét felismerve vezették harcba a pesti munkásokat.

A pesti proletariátus és a márciusi ifjúság közti szövetség összekötő elemei, megteremtői és vezetői a márciusi jakobinusok, mindenekelőtt Petőfi és Vasvári voltak, ők voltak a munkásoknak a szó legjobb értelmében vett barátai. A munkásokhoz való közeledésük természetesen nem alapulhatott a proletariátus történeti szerepének, mint a tőkés rendet megdöntő osztálynak a felismerésén, már csak a munkások fejletlensége miatt sem, hiszen a pesti proletárok előtt ekkor még ismeretlenek a szocializmus eszméi. Petőfiék közeledtek a proletárokhoz, vezették őket, mert együttéreztek az elnyomottakkal s mert fontosnak tartották a proletárok forradalmi erejét.

A pesti proletariátus és a márciusi jakobinusok közti viszonyt legélesebben talán a francia proletárok és a jakobinusok kapcsolatának analógiája világítja meg.

Amikor a francia forradalomban Marat szembeszáll azzal a törekvéssel, hogy „csak a polgárság egy része, a vagyonos polgárság fegyvereztessék fel”, akkor a forradalom tömegerejének csökkentését ellenzi, s mindenekelőtt az áltata képviselt népforradalom érdekeit védelmezi s csak ezen belül, ezzel együtt a munkások sajátos érdekeit is. Amikor a pesti Közcsendi Bizottmány első éjszakai ülésén a polgárság képviselői nem engedik felfegyvereztetni a pesti proletárokat, Vasvári hasonló álláspontról, a választmány többsége ellenére is, kiáll a proletárok felfegyvereztetésének érdekében:

„Én örömmel üdvözlém honfitársaimat – írja egy kéziratban, mely csak 100 év mulva került napvilágra – a fiatal kézműveseket, midőn forradalmunk kezdetén rögtön hozzánk akarának csatlakozni. – Azonban én egymagam nem határoztam. A középponti választmány mindenekfelett a rendet sürgeté, s a gyanús erők felhasználásától vonakodott.”95

Hasonlóképpen kisebbségben marad Vasvári, amikor a Közcsendi Bizottmány a valószínűleg bécsi mintára szerveződő külön proletár nemzetőrséget ellenzi, és Vasváriék tervét elejti:

„A forradalom legelső napján – folytatja Vasvári – számos iparűző nevében jelenté egy lelkes hazafi, miszerint ő a bizalmát bíró kézművesekből egy külön sereget alkot, mely 3 nap alatt ágyúkkal bánni megtanul, akkor ha kell, az újépületet a forradalom számára lefoglalja. – Én a tervnek lelkemből örvendék, de az akkori éji választmány többsége nem helyeslé, sőt veszélyesnek tartá, s a jegyzőkönyvből is kitörülteté.”96 (Kiemelés az eredetiben. – F. S.)

Az első Közcsendi Bizottmányban nagyjából fele-fele arányban foglaltak helyet a márciusiak és a liberális polgári-nemesi egységfront képviselői. Ha tehát Vasvári többször is kifejezetten a választmány „többségéről” beszél, ez azt jelenti, hogy a márciusiak mérsékeltebb elemei, a márciusi girondisták is a proletárok felfegyvereztetése ellen szavaztak – mint Franciaországban. Ez a tény is újabb bizonyítéka tehát annak, hogy a márciusi ifjúságban is világosan, ha nem is mereven elkülöníthető volt két szárny, egy plebejusi s egy polgári szárny, amelyet 1789 Franciaországának és 1848 Magyarországának minden különbsége ellenére nyugodtan nevezhetünk jakobinus és girondista szárnynak.

Hogy Vasvári és Marat kiállása között jelentős különbség van nyíltság és határozottság tekintetében, az biztos. A vita azonban lényegében ugyanaz Párizsban is, Pesten is. Vasvári és Marat annyira különbözik egymástól, amennyire a magyar jakobinizmus a franciától.

A jakobinus-proletár kapcsolatnak azonban csak egyik oldala ez a pozitív jakobinus kiállás a proletárok mellett. A francia jakobinusok, miközben a proletárok érdekeinek jelentős részét képviselték, nem engedték meg, hogy a munkásság a maga külön céljaival megzavarja a forradalom jakobinus vezetését.

Nálunk is megtörtént a magyar jakobinusok szembefordulása a pesti proletárok „titkos mozgalmával”. A történeti igazság kedvéért azonban ki kell domborítanunk, hogy erre a lépésre elsősorban taktikai okok kényszerítették a márciusi jakobinusokat, mert a pesti proletárok akkor próbálták továbblendíteni a forradalmat, amikor az egész forradalom helyzete visszavonulást parancsolt a márciusiaknak.

Milyen irányban és hogyan akarták továbblendíteni a forradalmat Pest proletárjai? Vasvári tanúsága szerint a céhek felszámolásának irányában, forradalmi felkelés útján.

„Négyezer rokon érzelmű bajtárs nevében – írja – jelent meg a Forradalmi Csarnokban néhány iparos ifjú s felszólítának minket, hogy álljunk az ő élökre, ragadjuk ki a céhládát, s a benne őrzött zsarnoki törvényeket égessük meg a szabadság terén. Az elkeseredés lelkesedésével szóltak ezen ifjak, az egyenlőségre hivatkoztak, mely a mi 12 pontunkban áll.”97

A márciusi jakobinusok is ellenségei a céhrendszernek, gyűlölik az ellenforradalmi célpolgárságot, azonban a forradalom továbbfolytatása áprilisban, az adott helyzetben, további elszigetelődést, ha nem bukást eredményezett volna. S ha ezt „tudományosan” egyik márciusi sem mérte, nem érhette fel, alapvetően mégis ez lehetett a legfőbb indoka annak, hogy a proletárok tervét visszautasították (ha nem is teljesen és véglegesen).

Maguk a munkások is engedtek terveikből. Miután Vasvári, mint „az iparosok és kézműves ifjak klubjának egyik legőszintébb barátja és ápolója”, felszólította a minisztériumot, hogy „a kézművesek sérelmei orvosoltassanak”, a pesti proletárok elfogadták a márciusiak felszólítását s elálltak a céhek megrohanásának tervétől. Vasvári indítványa következtében „a városi választmányban számos iparos jelent meg. Előadák sérelmeiket, kijelentvén, miszerint mostmár nyíltan fellépve, törvényes úton fogják kívánni a céhek zsarnokságainak megszüntetését”.98

A munkások leszerelésével a márciusi forradalom utóhulláma is elcsitul. A forradalom befejezettnek tűnt. A márciusi ifjúság felismerte, hogy a politikai helyzet egyelőre még nem érett meg erőteljesebb fellépésre és visszavonult.

Az egy hónapig tartó forradalmi mozgalmak jelentősége elsősorban kétségtelenül az volt, hogy kiragadta a reformok megrekedt szekerét a nemesi tehetetlenség kátyújából s megteremtette a független, felelős minisztériumot, törvénybe kényszerített néhány alapvető polgári demokratikus követelést.

Volt azonban a márciusi forradalomnak a további politikai fejlődés szempontjából más, nagyjelentőségű eredménye is; az eddig nagyrészt csak elvileg és elméletben politizálgató pesti radikális ifjúság komoly tapasztalatokat, forradalmi gyakorlatot szerzett és kiépíthette kapcsolatait a pesti tömeggel, mindenekelőtt a proletárokkal. S hogy ez megtörténhetett, hogy a pesti nép a forradalom bázisává tudott fejlődni, az éppen az egyhónapos forradalmi időszak eredménye volt.

A marxizmus klasszikusai, mindig kiemelték a forradalmak néptömegeket, osztályokat nevelő és tanító hatását. Marx már a 48-as franciaországi osztályharcokkal kapcsolatban így írt: „…a mozgásnak ebben az örvényében, a történelmi nyugtalanságnak ebben a gyötrelmében… a francia társadalom különböző osztályainak hetekben kellett számolniok fejlődési szakaszaikat, mint ahogy azelőtt évszázadokban számolták”.99

Valamennyi osztály közül éppen az elnyomott osztályok, éppen a nép tanul a legtöbbet a forradalomban. A politikai tanulmányoktól és a cselekvés lehetőségétől megfosztott népet – ha a polgári forradalmakban korlátozottan is – a forradalom tanítja meg történelmi szerepének megértésére, teszi alkalmassá forradalmi szerepének betöltésére. Lenin ezt számtalanszor kiemelte:

„Minden forradalom – tanította Lenin – éles fordulatot jelent a nép óriási tömegeinek életében… És miként minden fordulat az életben sok mindenre megtanítja az embert, arra kényszeríti, hogy sok mindent átéljen és átérezzen, úgy a forradalom is rövid idő alatt a legtartalmasabb és legértékesebb tanulságokat nyujtja az egész népnek.

A forradalom idején az emberek milliói és tízmilliói többet tanulnak egy hét alatt, mint a közönséges, álmos életnek egész esztendeje alatt. Mert az egész nép életének hirtelen fordulatánál különös élességgel látható, hogy a népnek mely osztályai követnek ilyen vagy olyan célokat, milyen erővel rendelkeznek, milyen eszközöket alkalmaznak.”100

A márciusi forradalom a pesti népet megtanította arra, hogy a kamarilla a nép ellensége, hogy egyedül a márciusiak képesek forradalmi függetlenségi és reformpolitikára, megtanította arra, hogy „az ő szerepe: biztosítani a forradalom vívmányait és előrehajtani vezetőit”.101

A forradalom első hónapja megmutatta, hogy a pesti nép tényleg meg tudja hátráltatni a reakciót, s ösztönözni tudja a forradalom vezetőosztályát is. Március 15-étől egészen a kormányt jóváhagyó királyi leiratig minden eredmény elsősorban a forradalmi nép nyomására történt. A forradalmi nép volt az az erő, amely engedményekre bírta az évszázados osztrák reakciót, s az európai forradalmakkal a hátában hatalomra lökte a liberális nemességet.

S ez a lökés nemcsak a reakció ellenében kellett. Magát a liberális nemességet is ösztönözni kellett forradalmi szerepének vállalására. S ezt a feladatot is elsősorban a pesti nép végezte el. A pesti népnek ezt az ösztönző szerepét a március 15-i események mutatták meg legjobban. Értékes felvilágosítást nyújt nekünk Petőfi jellemzése Klauzálról, aki a helytartótanács előtt előadta a pesti nép követeléseit.

„A helytartótanács előtt – írja a Históriai jegyzetekben Petőfi – Klauzál szónokolt; a forradalom küldte, s oly alázatosan és reszketve hebegett, mint tanítója előtt az iskolás fiú; ha lenn az udvaron és utcán 20 000 ember nem kurjogat, kidobták volna, azt gondolván, hogy talán kéregető armer Reisender*.”102

Klauzál itt valóban osztálya jelentős részét jelképezi. Reszketése megmutatja félelmét a forradalmi néptől, alázatossága kifejezi bátortalanságát a reakciósokkal szemben. A pesti nép ebben az eseményben is a reakció következetes ellenfele, a liberális nemesség előrehajtó, ösztönző támogatója.

A márciusi forradalom egyhónapos időszaka megmutatta azt is, hogy 1848-nak kicsiny, de a nemzeti függetlenséghez, a forradalomhoz leghívebb, legharcosabb tömege a pesti nép volt, a pesti népen belül a pesti proletariátus. Önzetlenül – hiszen vajmi kevés közvetlen hasznát tapasztalhatta a forradalomnak – kelt fel a reakció ellen, a nemzeti függetlenség és szabadság védelmében. Kevesen voltak, de forradalmi elszántságuk mégis elhatározó lökést tudott adni a forradalomnak, mégis kiemelkedő szerepet játszottak 1848 szinte minden fordulatánál.

A pesti nép önzetlen függetlenség- és szabadságszeretetét a márciusiak is elismerték. Vasvári egyik választmányi beszédében úgy jelölte meg a pesti proletárokat, mint akik „a szabadságért mindenre készek”.

„Van egy fekete könyvem – mondotta – melybe a márciusi napok emlékvonásait jegyzém fel: ott egész névsora áll az ily lelkes honfitársaknak.”

Vasvári szembeállította a proletárok önzetlen szabadságszeretetét, a polgárság önző, számítgató, a forradalom folytatását ellenző reakciósságával. Szembeállította a polgársággal, amely „a szabadság napján a legzsarnokibb cenzúrát” akarta bevezetni, a proletárokat, kiknek jelentős része idegen származású, „s a magyar szabadságról mégis a legnagyobb elragadtatással beszéltek”.103

A márciusi ifjúság lapja, a Március Tizenötödike egyenesen a „legszegényebb osztály” vagyis a proletariátus forradalmi áldozatkészségét, önzetlen szabadságszeretetét emelte ki, amikor a forradalom szeptemberi fordulópontjáról, Lamberg megsemmisítéséről írt:

„A tömegnek legnagyobb része – írja 1848 szeptember 29-i számában – a város legszegényebb osztályához látszott tartozni, azokhoz, akikről azt hiszik, hogy anyagi érdekek nélkül nem mozdulnak. És íme, ők ma a szabadságért, mely különben a szegénynek oly kevés kedvezést nyujt, egy rájuk nézve legalább is képzeményi eszményért tették ki maguk veszedelemnek.”

A magyar forradalom is bebizonyította azt az igazságot, hogy már a polgári forradalmakban is a nép a forradalom igazi hordozója, előrehajtója. Bebizonyosodott az, amit Marat, a márciusi jakobinusok egyik nagy tanítója, így fogalmazott meg:

„Ne várjatok semmit a gazdag és jómódú emberektől… a kapzsi emberektől, akik csak az aranyat szeretik. Nem szabadíthatják meg hitvány rabszolgák a polgárokat. Csak a földmívesek, a kiskereskedők, a mesteremberek és a munkások, a kézművesek, és ahogy a szemérmetlen gazdagok nevezik őket, a proletárok alkothatnak szabad népet. Csak ők nem tűrik az elnyomás igáját és mindig készen állnak, hogy lerázzák.”104

Marat zseniális éleslátását csak jobban kiemeli az a tény, hogy az általa felsorolt társadalmi rétegekből azóta a proletariátus – mint valamennyi elnyomott vezetője – kiemelkedett. S a márciusi jakobinusok dicséretére vált, hogy Maratékhoz hasonlóan – ha társadalmi viszonyaik miatt korlátozottabban is – támaszkodni mertek a pesti proletariátusra, annak a munkásosztálynak az elődjére, amely nálunk is hivatottan vezeti az egész népet 1848 útján, a márciusi jakobinusok, Petőfiék által előrelátott jövő felé.

Pestet a munkások tették a forradalom városává. A forradalmi Pest pedig a márciusi ifjúság bázisa volt, az európai forradalmi háttér mellett a pesti nép volt a márciusiak legfőbb erőforrása.

A „március 15-i párt” – ahogyan ellenfele, Kemény Zsigmond nevezte, természetesen hatással volt a vidék politikai fejlődésére is, elsősorban a falusi értelmiség öntudatosodásában játszott szerepet. A márciusi ifjúság ideológiailag és politikailag kétségtelenül hatott ezekre a rétegekre: ezt mindennél jobban bizonyítja az, hogy a falusi értelmiség jelentős része pártolta a márciusiak eszméit, az önvédelmi harcot, s részt vett nem egyszer a parasztmozgalmak szervezésében is. S ha ez utóbbi arra is mutat, hogy a falusi értelmiség politikai fejlődésében Táncsicsnak még talán nagyobb érdeme volt, ez a fentiek igazságát nem csökkenti. Sajnos, éppen a márciusiak gyengesége, többségüknek a parasztkérdésben való következetlensége miatt hatásuk a falusi értelmiségre nem tudott szervezetileg megszilárdulni. Ezért a márciusi ifjúság alapvető politikai bázisa a pesti nép volt.

A márciusi ifjúság a pesti néppel együtt sem lehetett vezető tényezője a forradalomnak, de szövetségük mégis nagyjelentőségű – a forradalom vezetése szempontjából is. Aki ezt a szövetséget nem érti, vagy figyelmen kívül hagyja, az nem is értheti meg, hogy „egy pár író, ügyvéd s más intellektuson kívül főleg az ifjúság” milyen szerepet is játszott valójában a forradalomban. Szabó Ervin is, akit most idéztem, lekicsinyelte vagyis nem értette ezt a szövetséget, s ezért csökkentette a márciusiak jelentőségét üres „lelkesedéssé… testvérisülési jelenetekké”.105

A márciusi ifjúság a pesti nép nélkül gyenge párt – tényleg „csak mesterkélt népség… egy-két maroknyi lelkesült ifjakból s írókból improvizálva”, – ahogyan Wesselényi látta106 – a pesti néppel együtt azonban jelentős forradalmi erő, amely hónapokon keresztül befolyásolja, majd szeptemberben megbuktatja a Batthyány-kormányt, s ezzel elindítja a forradalom második szakaszát.

 

VI.

Óh ifjaink, óh én barátim.
Ti megkötött szárnyú sasok,
Láng a fejem, jég a szivem, ha
Végig tekintek rajtatok!…

 

Petőfi: Megint beszélünk s csak beszélünk.

 

A márciusi ifjúság visszavonulása a forradalom első szakasza után egybeesett az európai forradalmak általános megtorpanásával. Engels így jellemzi ezt a nemzetközi helyzetet:

„Már 1848 áprilisának elején gátak közé szorította a forradalmi áradást az egész európai kontinensen az a megegyezés, amelybe az első győzelmekből hasznot húzó társadalmi osztályok a legyőzöttekkel azonnal belementek. Franciaországban a kispolgárság és a burzsoázia köztársasági frakciója a monarchista burzsoáziával állt össze a proletariátus ellen; Németországban és Olaszországban a győztes burzsoázia buzgón udvarolt a feudális nemesség, az állami bürokrácia és a hadsereg támogatásáért a nép és a kispolgárság tömegei ellen. A konzervatív és ellenforradalmi pártok csakhamar felülkerekedtek… Magyarországon úgy látszott, hogy a mozgalom a teljes törvényesség nyugodt vizeibe evez bele…”107

A pesti népre támaszkodó márciusi ifjúság legerősebb szövetségese a nemzetközi forradalmi helyzet volt. Párizs proletárjainak, Németország és Olaszország kispolgári és népi tömegének tavaszi forradalmai adtak rendkívüli forradalmi erőt a pesti népnek. Ezért játszott kiemelkedő szerepet a márciusiak visszavonulásában az európai forradalmak megtorpanása.

A legelőrelátóbb márciusiak azonban bíztak abban, hogy a magyar forradalom megrekedése csak átmeneti, időleges lesz. Petőfi a márciusi ifjúság visszavonulását megokoló beszédében bátran szemébe vágta a nemesi kormánynak, hogy fegyvereik megpihentetése nem behódolás, nem fegyverletétel: „Láttam remegést, láttam sápadt arcokat – mondja március 31-én este – nem szeretném továbbra is így látni nemzetemnek fiait – azért most lekötve kardomat elnyugtatom, de össze nem töröm.”108

Még nyíltabban ír a nyilvánosságnak szánt naplójában:

„Most hát oszoljunk szét, ifju barátim, kik a két heti nyilvános életben oly bátran és csüggedetlenül működtetek, a mint csak óhajtottam, isten veletek, a forradalomnak vége van… de nem, a forradalomnak nincs vége, ez csak az első felvonás volt… a viszontlátásig!”109

Ez nemcsak Petőfi véleménye volt. Így gondolkozott az egész márciusi tábor. Táncsics Mihály, Petőfi s a márciusi ifjúság harcostársa sem félt kimondani, alig néhány héttel az áprilisi visszavonulás után, hogy „a forradalom nem hogy bevégezve volna, de alkalmasint még csak ezután fog igazán kezdődni”.110

A Petőfi vezette márciusi ifjúság a forradalom új fellendülését, második szakaszának kezdetét, a nemzetgyűlési választásoktól várta. Azt remélte, hogy a nép képviselői radikálisan megváltoztatják mindazt, amit a rendek elvégeztek. A Március Tizenötödike már április közepén, a kormány Pestre költözésekor – sokat idézett cikkében – így fenyegeti meg a Batthyány-kormányt:

„…majd jőni fog a nép, ügyében maga a magyar fog szólani. Hadd jöjjenek a Tisza mellékéről, onnan az eredeti magyar helyekről, ama bátor és szabadlelkű férfiak, majd azok fogják megmutatni, mit tesz Magyarország függetlensége.”111

A márciusiak abban bíztak, hogy a márciusi törvényeket tovább lehet fejleszteni demokratikus irányban, s tudták, hogy a forradalomnak ilyen fordulata nélkülük nem mehet végbe.

De azt is tudták, hogy a reakció nem tette le véglegesen a fegyvert, s csak az alkalmas időpontra vár, hogy megindíthassa támadását a magyar függetlenség ellen. Az ellenforradalom támadását pedig a néphez legközelebb álló márciusiak nélkül nem lehet visszaverni. A forradalom békés és háborús továbbfejlődése tehát egyaránt azt a távlatot mutatta, hogy a márciusiakra az elkövetkezendő küzdelmekben szükség lesz. Ezért is, a nemzetgyűlési választások eredményétől függetlenül is, ideiglenesnek érezhették visszavonulásukat.

Vasvári már a kormány Pestre jövetelekor felhívta a márciusiak figyelmét a kamarilla várható ellentámadására:

„Nekünk mindenre készen kell lenni – mondotta – mert az osztrák kabinet sem lelkiismerettel, se becsülettel, se loyalitással soha nem bírt… Ez végig akarja játszani ördögi szerepét egész az utolsó jelenetig, mely nemsokára be is következik, hogy mi tapsolhassunk.”112

A márciusi jakobinusok még a visszavonulás időszakában titkos terveket kovácsoltak a reakció nyílt ellentámadásának visszaverésére. Vasvári szerint „két véres tervet” dolgoztak ki, s „mindkettő megrázkódtatná Pest városát”. E terveket nem ismerjük, de igen fontos, hogy Vasvári szűkszavú közléseiből az is kiderül, miért tartották vissza a márciusiak a céhek megrohanását tervező proletárokat. Szerinte a proletárokra szükség volt „azon alkalomra, ha a forradalom második felvonása kezdődnék… Ha Radeczkinek eszébe jutna Olaszhonból kiűzve idevándorolni, s a kivívott szabadságot megtámadja”.113

E papíron maradt terv-töredékek döntő jelentőségűek a márciusi jakobinusok történeti szerepének értékelésekor. Megcáfolhatatlan bizonyítékai annak, hogy Petőfiék már április elején tisztában voltak a forradalom egyik legnagyobb kötelességével, nemzeti függetlenségünk megvédésének első feltételével: az árulás, a megalkuvás, a mérséklet mezébe öltözött ellenforradalmárok megsemmisítésének szükségességével. Mert semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy a két véres terv, „Pest városának megrázkódtatása” a forradalom belső ellenségeinek eltiprását, a forradalom második szakaszát, a népfelkelést jelenti. Ezért akarta Petőfi csak elnyugtatni, de nem összetörni kardját.

Ezek a kétségtelenül az első francia forradalom július 14-éjének vagy augusztus 10-éjének magyar viszonyokra szabott változataiként készültek. S ha ellenségeink úgy gúnyolódtak Petőfiék felett, hogy „a március 15-i párt inkább csak abban tűnt ki, hogy kevés idő alatt sokat olvasott a forradalomról és sok francia forradalmi jelenetet akart mielőbb utáncsinálni,”114 akkor mi azt tartjuk, hogy ezek a tervek a márciusiak forradalmi eltökéltségét és nemzetköziségét dicsérik.*

A márciusi jakobinusok nem ismerték tudományosan az osztályharc törvényeit, de aránylag igen sokat megértettek vagy megsejtettek közülük. Pest proletárjaira épített terveik a reakció visszaverésére ezt mindennél jobban bizonyítják. S ami a legfontosabb mindebben: 1848 története őket igazolta, s a forradalom második szakasza, ha nem is részleteiben és méreteiben, de sok tekintetben az ő elgondolásaik szerint ment végbe. Szeptemberben, a mi 1793-unkkor Pest népét felkelésbe vezetve adtak új, elhatározó lökést a forradalomnak.*

Márciustól szeptemberig persze hosszú volt az út, s a márciusi ifjúságnak addig szembe kellett szállnia a Batthyány-kormány megalkuvó s a radikálisokat visszaszorító politikájával.

A Pestre érkezett kormány egyetlen egységes és határozott szándéka az ifjúság leszerelése volt, s ennek érdekében meg is tett minden tőle telhetőt. Tudta, hogy a márciusi ifjúságnak „két fegyver van a kezében: a sajtó és a kard”, e két fegyvert igyekezett szétzúzni.115 A Március Tizenötödikét állandóan betiltással fenyegette,* s a sajtótörvény Damoklész kardja mellett a hivatali bürokrácia és a postahivatalok reakciós tisztviselőinek segítségével lépten-nyomon akadályokat gördített a lap vidéki terjesztése elé.

Még súlyosabb csapást jelentett a forradalmi mozgalomra a Közcsendi Bizottmány feloszlatása. Az április 15-i munkásmegmozdulás hatására a kormány ugyan újra feléleszti egy időre a Bizottmányt, de ez már csak halvány árnyéka a réginek, a márciusi forradalom vezetőszervének. A forradalom folytatása helyett a forradalom leszerelésének eszközévé vált.

A legérzékenyebb csapás az egyetemi ifjúság, az egyetemista nemzetőri egységek szétszóratása volt. „Az ifjúság – írta Vasvári – magára lőn hagyatva… önáldozattal kellett minden szerepről lemondani. Kicsavarták kezéből a nemzetőri fegyvert. Pedig az ifjúság új fegyverek kiosztását sürgeté a minisztériumnál. Az egyetemi ifjúságnak nem engedtetett meg önálló sereg alkotása, sőt maga az ifjúság is szétbocsáttatott… hogy haljon ki kebleikből a márciusi napok diadalérzete s térjenek vissza a köznapiság szokott medribe… az ifjúság szétoszlott… letevé a fegyvert, melyet nem isten kegyéből nyert, hanem maga ragadott meg a forradalom napjaiban.116

A nemesi liberalizmus győzelme megingatta a márciusiak egységét is. Ha nem is bomlott teljesen elemeire – ez csak 1849-ben következett be – a márciusiak liberális elemei hivatalokba s onnan a kormánypártba kerültek.

„S ha kérditek, mit tesz most a márciusi ifjúság? – írja Vasvári – elmondom. Az egyik rész bureauba ment, s résztvesz a honkormánylat ügyeiben. A másik rész visszatért előbbi életfoglalkozásához, s kedvezőbb időkre vár…

A harmadik rész a hadi nemzetőrök közé állott, s az új seregbe átvivé a szabadságszeretet magas szellemét…

Az ifjúság negyedik része szétoszlott az egész hazában. Ezek hirdetik országszerte az igazság szavait. Mindmegannyi apostola a szabadságnak…”117

Katonák, a falvakat járó agitátorok, s a kedvezőbb időkre váró rész: belőlük áll az úgynevezett „március 15-i párt”, a márciusiak demokratikus törzse. Áprilisban, az általános hivatalosztásban nem jelentkeztek „jutalomért”, ezzel is kimutatták szembenállásukat a liberális kormánnyal. Vasvári például ismételten elhárítja magától a liberális lapok által felkínált szerkesztői címeket, mert „mint izgató a haza jelen körülményei között nem akar fellépni”, s visszatér „családi tűzhelyéhez, a históriához,”118 a francia forradalom történetét készül megírni. Politikus természete, forradalmár becsületessége azonban nem tud nyugton maradni a forradalmi átalakulás közepette, s kéri történettanári kinevezését az egyetemre. Habár az egész egyetemi ifjúság követeli tanári megbízatását, Eötvös József elutasítja a képzett, több pályadíjat nyert történész kérését.

Petőfi a közvélemény előtt is elmondja véleményét a hivatalvállalásról, s ezzel közvetve azokról a márciusiakról is, akik állami hivatalokba és a kormánypártba kerültek:

„…a zsebem jóformán üres – írja naplójában – de mégsem olyan üres, hogy bárminemű hivatalt fölvállaljak, ha tukmálják is rám, annál kevésbé, hogy folyamodjon érte, mint jóakaróim terjesztgetik…* ha valaha azt halljátok, hogy én hivatalba léptem (egyetlen egyet, az országgyűlési követséget kivéve), …akkor már az utolsó ponton leszek, azon, hogy családomat az éhhaláltól megmentsem.”119

Vasvári rezignált lemondása a politikai szereplésről, Petőfi elkeseredett írása „az éhhalálról”, a magánéletnek ezek a látszólag történelmen kívüli részletei mindennél jobban megvilágítják a magyar jakobinusok helyzetét az általuk kivívott magyar szabadság második hónapjában.

A kormánypárt a reakcióval versengve igyekszik elszigetelni a legkövetkezetesebb márciusiakat, s mindenekelőtt a forradalmi párt vezetőjét, Petőfit. Miután Batthyány hiába próbálja mérsékelni a költőt, titokzatos utakon elterjed róla, hogy bolond, sőt az is, hogy muszka kém. Mivel pesti liberális barátai nyíltan nem mernek fellépni ellene, vidéki korteseik szólalnak meg. Könnyű pénzért megvásárolható bocskoros nemesek, lelkes polgárhölgyek, jámbor kispapok firkálnak „honfi szózatokat” „a betyári nyelvű honáruló” ellen. Április közepére már az egész országban elterjedt a hír, hogy Petőfi státusköltségen él, vagyis magyarul: börtönben ül.120

A Forradalmi Csarnok nem működik, az ifjúságnak nincs önálló forradalmi szerve. Az Ellenzéki Kör ugyan Radikál Körré kereszteli át magát, s tagjai közé választja Petőfit, Irinyit, Irányit és Jókait, de Kemény Zsigmondot, Wesselényit, s a volt liberális ellenzék többi, radikálisnak alig nevezhető képviselőjét is. A Március Tizenötödike, burkoltan bár, de megírja, hogy ennek a pártnak nem utolsósorban az a célja, hogy megbontsa a márciusiak amúgy is meglazult egységét, s egy megalkuvó szervezet politikájával opportunizálja vagy kompromittálja a márciusiak vezetőit a demokratikus közvélemény előtt.

„És most jóelőre egy kijelentést teszünk – írja április 17-én. – Ránk nézve mi sem volna fájdalmasabb, mintha némelyek az örök igazsággal ugyanazon radikál nevet méltatlanul vették volna magukra… azon egyének csatlakozásukkal nem többet akartak elérni, mint a tisztán demokrata pártot a feudális régibb oppozíció* ellenében felolvasztani…”

A márciusi ifjúság politikáját ebben a időszakban éppen gyengesége szabta meg. E politika lényege a forradalmi demokratizmus küzdelme a nemesi-polgári liberalizmussal, a forradalom második szakaszára készülők harca azok ellen, akik „forradalmi úton hatalomra jutottak”, de „a következő reggel azokat, kik a harc napján az első sorban vívtak… békétlenkedő, fitymáló és bosszantó pártuszálynak nevezik”. A népet képviselő politika ellentétes a minisztériummal, mely az „arisztokráciából származott, a hatalmát a nemesi osztályból meríti”. A táblabíró politikát elvető demokraták harca „a tekintetes vármegye deputációjával, melynek elnöke Batthyány, kinek úri kötelessége a nagyképű táblabírákat naponként ebédre hívni”.

Ez a Március Tizenötödike májusi számaiból összeválogatott néhány idézet híven mutatja a mély, elvi különbséget a Batthyány-kormány és a márciusiak között. A márciusi ifjúság azonban e mély, elvi különbség ellenére sem vehette tervbe a kormány megbuktatását. A Március Tizenötödike meg is írja, hogy „arra, miszerint a minisztérium most megbukjék, még most senki sem gondol”.121 Sőt, a márciusiak védelmezik is a minisztériumot a reakció támadásai ellen. Amikor a Március Tizenötödike értesül arról, hogy milyen örömet szerez egyes reakciós körökben a márciusiak és a kormány ellentéte, így fenyegeti meg a kormány bukására számító pecsovicsokat: „… azon percben, melyben csak távol árnyékát látnók azon lehetőségeknek, hogy önök újra hatalomra jöjjenek, elfeledve minden aprós divergenciát,* mint hű hazafiak sereglenénk a minisztérium védelmére.”122

Ilyesféle támadó-védelmező magatartás jellemezte a márciusiak és Kossuth viszonyát is. Amikor Kossuth ismételten hevesen kardoskodik a főváros központi szerepe ellen, s a megyei rendszer mellett, a Március Tizenötödike megtámadja Kossuthot:

„Kossuth Lajos oly helyzetben kezdi hozni magát, hogyha így folytatja, kevés idő múlva magát imposszibilis emberré teszi… Kossuth nem akar Párizst ismerni Magyarországon, s oly státustól, hol centralizáció van, számkivetné magát. A tisztelt szónok nem gondolt arra, amit mondott, mert ha szorosan veszi szavát, akkor a civilizált világból fogja számkivetni magát.”123

Tudjuk, hogy a központosítás nem egyszerű közigazgatási kérdés, hanem a márciusiak és Kossuth közötti alapvető politikai különbség kérdése: kié legyen a vezető szerep a forradalomban, a népi Pesté vagy a nemesi megyéé? Ebben a kérdésben Kossuth és a márciusiak soha nem értettek egyet, de egyek voltak akkor, amikor Kossuth saját liberális szövetségeseivel is szembefordulva, a népre támaszkodva kényszerítette ki a forradalom egy-egy újabb előrelépését.

Ez a magyarázata annak, hogy alig két héttel a fenti cikk után a Március Tizenötödike következetesen kiáll Kossuth mellett, akit a mérsékeltek megpróbáltak kiszorítani a kormányból. A Március Tizenötödike Kossuth helyét „betölthetetlen űrnek” tartja: „Kossuthot Magyarország nem nélkülözheti. Fináncügyeinket csak ő rendezheti.”124 Nem kell magyaráznunk, hogy a márciusiak nem csupán pénzügyi tehetségéért védték Kossuthot, hanem azért, mert ő volt a kormány egyetlen baloldali tagja.

A márciusi ifjúságnak ezt a mintegy belülről való bírálgató viszonyát mind a kormányhoz, mind Kossuthoz, Petőfi jellemezte, saját szavai szerint „nem igen költőien”, de nagyon találóan:

„Azzal, hogy kimondtam – írja az Életképek június 11-i számában – miszerint nem bízom a minisztériumban, nem akartam én őket lekergettetni, hanem ösztönöztetni általok arra: viseljék magokat úgy, hogy általános bizalomban, szeretetben részesüljenek. A kocsis nem azért csattant ostorával, hogy lovai kidőljenek a rúd mellől, hanem hogy sebesebben haladjanak.”

Elmondhatjuk, hogy a márciusiak nem féltek ostorozni a kormány gyengeségét, hibáit. Működése első percétől kezdve éber kritikával kísérték minden lépését.

A kormány még meg sem kezdte tevékenységét, amikor a márciusiak már felidézték a forradalom bekövetkező számonkérését. A Március Tizenötödike még március 22-én megjósolta a „vegyes névsorú kormánynak, hogy az összeülendő magyar népképviseleti parlament” előtt nem fog tudni megállani. Petőfi a visszavonulás kezdetén jelenti ki, hogy hazaárulók lesznek azok, „kik az ifjúságnak lelkesedését erkölcsi kényszerítéssel elfojtották”, s mégsem fogják tudni a kellő sikert kivívni.125 Vasvári pedig a forradalmi Pest, s az egész nemzet nevében teszi felelőssé a Pestre érkező kormányt a forradalom ügyéért. „Üdvözlő” beszédéből a forradalmi párt számonkérést bejelentő hangja csendül ki:

„A budapesti nép nevében jelentem meg önök üdvözletére. Nem kaszt, nem párt, nem felekezet bízott meg e feladattal, hanem a nép, amely 160 000 szabad polgárból áll… Mi előkészítők az utat, hogy ti, polgártársaink, tisztelt miniszter urak… építhessétek fel a szabadság dicső csarnokait… E nép most kezeitekbe tesz egy forradalmi hatalmat, s felelősségetekre bízza a nemzet sorsát. Ti egy újjászületett, egy hatalmas nemzet előtt fogtok számolni eljárásotokról, s ezért a haza szent ügyét figyelmetekbe ajánljuk…”126

„Amikor Pest polgárai örömkönnyűkkel szemükben” bámulják a fáklyás meneteket rendeztető kormányférfiakat – Pálffy Albert a Március Tizenötödikében a márciusiak különvéleményét tolmácsolja. Cikkében már az alapvető kérdéseket, többek között a kormány tehetetlenségét veti fel:

„Mondják roppant illumináció lesz… De csakhogy már az ilyen napokon túl volnánk… Három nap… s a rakétás mulatságok ideje le lesz járva. Előjönnek a tettek. Meglátjuk, min kezdi a minisztérium. Azon fogja-e kezdeni, hogy elrendel egy pár népszerű gyermekséget. Például újra pingáltatja a kapukat, kinevez egy deputációt, melynek kötelessége leend kifürkészni, nem maradt-e valamely sötét zúgban egy kétfejű sas… Ez is jó lesz, csak tegyen valamit… csak egy van, amitől félünk, az tudniillik, ha a minisztérium tétlenkedik.”127

A kormány néhány napos, de bürokráciája már jóval fejlettebbnek tűnik. Tehetetlenség és pipogyaság jellemezte minden tettét, helyesebben jellemezte volna, ha lettek volna tettei.

„Azt mondták Önökről – gúnyolódik a Március Tizenötödike –, hogy három nap kellett hozzá, míg maguknak tentát, pennát, kalamárist és spanyolviaszkot vettek… Egyik balra húz, a másik jobbra, s senki nem tudja, merre megy a kormány…”128

A kormány arisztokratái a megegyezést keresik a kamarillával, középnemesi tagjai – Kossuth kivételével – nem különben, mert jobban félnek a forradalomtól, mint az ellenforradalomtól. Abban reménykednek, hogy a márciusi engedmények vonalán jó viszonyt lehet kiépíteni a kamarilla és a független minisztérium között, elfelejtik azt, hogy amit az ország a független felelős miniszteri törvény által nyert, az nem volt a bécsi kormány kegyes engedménye, az a legkeményebb kényszerűség volt. S ezt is csak annak a reménynek a fejében adta a kamarilla, hogy a miniszterek gyengék, elnézők, kímélők és erélytelenek lesznek, s így időjártával minden visszatérhet a régi kerékvágásba.

A kamarilla már szervezi a nemzetiségi ellenforradalmat, de a kormánynak az üres szónoklatokon, az ifjúság elleni fellépésen s az udvar előtti ijedt hajlongáson kívül egyetlen szava, egyetlen mozdulata sincsen, s nincs különösen a veszély elhárítására, pedig a márciusiak idejében figyelmeztetik a kormányt a veszélyre és a helyes megelőzés módjára is. A márciusiak azt vallották, hogy addig nem biztos a szabadság, amíg hazánk körül rabnépek élnek, azt vallották, amit velük teljesen egyetértve, Táncsics így fogalmazott meg:

„Midőn saját szabadságunk fenntartásán munkálkodunk, egyszersmind kötelességünk más, szomszéd népeknek szabadságuk kivíhatására segédkezet nyujtani.”129

A márciusiak egyrészt igyekeztek a kormányt helyes nemzetiségi politikára bírni, másrészt ők maguk is harcoltak a nemzetiségek megnyeréséért, a kamarilla befolyásának kiküszöböléséért a nemzetiségek között. Felhívással fordultak többek között a horvát néphez is, közös harcra szólítva fel a közös ellenség ellen. A kiáltványt valószínűleg Vasvári fogalmazta:

„Horvátok, szeretett testvéreink!… A jelszó, mely alatt küzdénk, s ha kell, még fogunk küzdeni, nem a nemzetiség, hanem a minden érdeket magában foglaló függetlenség és szabadság szent neve. Az ügy közös, a miénk úgy, mint a tiétek. Az ellenség közös: az ausztriai zsarnok bürokrácia. Ez ellen kell, hogy egyesüljünk, magyar, horvát, szerb, német, oláh és minden népfaj… Mindenre, ami szent előttetek kérünk: ne viszálykodjunk!… Ne hallgassunk azokra, kik bennünket egymás ellen ingerelnek, mert azok a mi közös gyöngítésünkre, elnyomatásunkra akarják felhasználni a viszálykodást. Testvérek, egyesüljünk!”130

A kormány, amely hivatva lett volna gyakorlati téren megtenni mindent a nemzetiségek megnyeréséért, mint ismeretes, inkább ártott az ügynek, mint használt. Miközben elvileg helytelen, „keménykezű” politikát folytatott a nemzetiségekkel szemben, meghunyászkodott a nemzetiségeket bujtogató kamarilla előtt. Aki pedig meghajol a külső reakciónak, az szabad kezet enged a belső ellenforradalmi erőknek is. Így történt a magyar forradalomban is.

Ugyanakkor, amikor a kormány nem száll szembe a külső reakcióval, szabadon engedi újjáéledni a bukott ellenforradalmárokat. Egy-két haladónak elkönyvelhető frázis hangoztatása elegendő ahhoz, hogy a miniszterek a régi rendszer, a levitézlett pecsovics párt embereiben hivatalképes honfiakat fedezzenek fel. Mélységesen jellemző erre az egész pecsovics-röneszánszra Széchenyi naplójának az a részlete, amelyben elismeri, hogy személyzeti listáját csupa pecsovicsból állította össze. S még jellemzőbb, hogy Kossuth ezt csak mosolyogva, mintegy baráti beszélgetés közben kifogásolhatja.131

A Március Tizenötödike és Táncsics Munkások Ujságja folytatott csak harcot a pecsovicsok rehabilitálása ellen, akik egy nap leforgása alatt „demokratákká” fejlődtek. „Március 15-én – gúnyolja őket a Március Tizenötödike – reggel szokás szerint kilenc órakor felkeltek, mint meggyőződéses pecsovicsok. Tizenegy órakor a sajtó lefoglalása hírére megütődtek. Egykor kétkedés között ebédeltek. Este hétkor, mint megrögzött revolucionerek feküdtek le.”132

Nemzetiségi ellenforradalom, pecsovicsok feltámadása, tehetetlen kormány, ragyogó szónoklatok és ünnepségek – így nézett ki az a folyamat, amelyet Engels úgy jellemzett, hogy Magyarországon a mozgalom a törvényesség csendes vizeire látszott evezni. Igaz volt Petőfi kemény verse az ünnepélyekbe fulladó forradalomról:

 

Megint beszélünk s csak beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.
Dicsőségünknek kardja! csak most
Készültél s már a rozsda esz.
Meglássátok, maholnap minden
Az ó kerékvágásba’ lesz.133

 

A márciusi ifjúság nagy történeti érdeme, hogy mindent elkövetett a forradalom továbbfejlesztéséért, hogy jelentős részt vállalt a forradalomnak a régi kerékvágásból való továbblendítésében.

 

VII.

…Ahol pap emelt szót,
Ott az igazság megfeszíttetik,
…ősidőktül óta
Azon valának papok és királyok,
E földi istenek,
Hogy vakságban tartsák a népet,
Mert ők uralkodni akarnak,
S uralkodni csak vakokon lehet.

 

Petőfi: Az apostol.

 

Május elejére a forradalom helyzete válságosra fordul. Az egyre nyíltabbá váló ellenforradalom szükségessé s egyben lehetővé is tette, hogy a márciusiak a visszavonulással együtt járó dezorganizáltságból magukhoz térjenek s újra szerveződjenek.

Az ellenforradalom veszélyének növekedésével egy ütemben egyre szorosabbá válik Kossuth és a márciusi ifjúság kapcsolata. Valószínűleg az események fejlődése meggyőzi őt arról, hogy csak úgy érhet el eredményt a kormányban, ha fokozottabban támaszkodik a forradalmi baloldalra, ha erősíti a márciusiakkal való kapcsolatát. Nyíltan ugyan nem védi a márciusiak „túlzásait”, de a gyakorlatban nem egyszer támogatja őket, minisztertársainak legnagyobb megrökönyödésére. Mindenesetre jellemző a kormányban való helyzetére, hogy ezt a támogatást magyaráznia kell.134

Támogatása közrejátszott abban, hogy a márciusi ifjúság újjászerveződése megindulhatott.

Az újjászerveződés szervezeti eredménye a Márciusi Club. Május 8-án alapítják meg s feladatául tűzik ki „a pesti 12 pont nyomán az általános szabadság elvének fejlesztését és terjesztését, s azoknak életbeléptetésén működni”.135

Szervezeti felépítésében a Márciusi Club lényegében egy forradalmi párt alapjául szolgálhatott volna. A felvételhez egy régebbi tag ajánlása s a jelentkező demokratikus meggyőződése kellett. Minden tagnak egyforma jogai és kötelességei voltak (többek között tagdíjat is kellett fizetniök), határozathozatalnál a többség akarata érvényesült, a kisebbség alávetette magát a többség határozatának. A Club gyengesége volt, hogy lényegében még mindig csak az értelmiségi ifjúság és általában az értelmiség forradalmi szervezete volt, s bár politikai gyakorlatában a pesti népre támaszkodott, nem tudunk arról, hogy tagjai között munkások vagy kisiparosok lettek volna. A Club másik gyengesége volt, hogy nem épített ki kapcsolatot a kormány másik ellenzékével, az úgynevezett nemesi radikálisokkal, Madarászék, Perczel Mór, Nyári Pál ellenzéki csoportjával.

A Club sem szüntette meg a márciusi ifjúság mozgalmának alapvető hiányosságát: nem tudott széles és erős kapcsolatot teremteni a parasztsággal. Pedig a legöntudatosabb márciusiak felismerték ennek a szükségességét. Vasvári szerint a márciusiak egy része „szétoszlott az egész hazában. Ezek hirdetik országszerte az igazság szavait.” „A középponti ifjúság – remélte Vasvári – így fogja terjeszteni hazánkban a márciusi elveket. – Az elvetett mag előbb-utóbb meg fogja teremni gyümölcseit.”136 Az események menete azonban újra Pestre parancsolja a márciusiak agitátorait, s így a különben is csak egy részükre kiterjedő kezdeményezés nem járhatott kellő eredménnyel.

Mindezek ellenére nagyjelentőségű a Márciusi Club megalakulása. Akkor hirdette a 12 pont továbbfejlesztését, amikor a hatalmon lévő liberális nemesség hallani sem akart további haladásról, akkor hirdette az általános szabadság életbeléptetését, amikor a liberális politikusok a már kivívott törvényeket is a lehető legjobban szűkítve s a lehetőséghez képest lassan igyekeztek megvalósítani. A márciusiak bátran kimondták, hogy „a szabadság, egyenlőség és testvériség csak papiroson lőn kivíva”,137 s ezt akkor mondták ki, amikor a kormány „netovább!”-ot kiáltott minden reformkísérletnek.

Azok között a reformok között, amelyeket a Márciusi Club forradalmárai elsők között akartak megvalósítani (demokratikus sajtótörvény, zsidókérdés demokratikus rendezése, megegyezés a nemzetiségekkel, a népi és polgári elemek előtérbe helyezése a minisztériumokban és a hadsereg vezetésében), különösen éles harcot váltott ki az egyház és az állam viszonyának rendezése.

A Március Tizenötödike képviselte a Márciusi Club álláspontját az egyház kérdésében. Ez egyrészt harcot jelentett a Habsburg gyarmatosítók magyarországi főügynöke, a reakciós klérus ellen, másrészt olyan elemi fontosságú polgári reformok követelését jelentette, amelyeket demokratikus államban feltétlenül be kell vezetni.

Táncsics Mihály azonnal és teljes határozottsággal támogatta a márciusi ifjúság klérusellenes mozgalmát. Csatlakozását a Munkások Ujságjának számos cikkében kiemeli s egyben meg is magyarázza paraszt olvasóinak.

„Itt az ideje – olvashatjuk lapjában – hogy valamint a polgári társaságban történtek a korhoz alkalmazott javítások, úgy az egyházban is történjenek… Mert tudjátok meg munkás polgártársaim, hogy az egyházban igen sok, és egész nagy visszaélések vannak.”138

Melyek voltak azok az alapvető reformok, amelyeknek megvalósítását az egész nép érdeke kívánta, s amelyekért a márciusi ifjúság Táncsiccsal együtt harcba szállt? Ilyen, a 12 pont elveiből következő követelés volt a vallások egyenjogúsítása. A katolikus vallásnak mint államvallásnak fenntartása milliók jogcsökkentését jelentette s egyben hatalmas birtokai mellett a reakciós klérus politikai befolyásának is alapjául szolgált. Ennél is alapvetőbb reformnak tekintette a márciusi ifjúság az egyház és az állam szétválasztását, amely különben szervesen következett az előbbi követelésből.

A Március Tizenötödike, Petőfi, Vasvári, Jókai és Pálffy Albert forradalmi pártjának újságja veszedelmesnek tartotta a kialakult, új államra az egyházi befolyást:

„Én az álladalomra nézve éppen nem látom üdvösnek, – írja Nyiry Józsa, a Márciusi Club egyik vezető tagja – hogy néhányszáz egyén a státus költségén áhitatoskodjék, tegye azt kiki a maga kontójára.”139

A Március Tizenötödike követelte a rendek feloszlatását is. A népképviseleti alapon összehívandó nemzetgyűlés tartsa kötelességének – írta a Március Tizenötödike – „a kolostoroknak bezáratását. A státus csak azokat fogja tartani, akik nem herék”.140 A kolostorokban elavult, önálló gondolkozásra képtelen fanatikusokat nevelnek. Az állam ezt már csak azért sem tűrheti, „mert az ember gondolkozás által különbözik a többi állatoktól”, s az államnak az a kötelessége, hogy gondolkodó, felvilágosult polgárokat neveljen.

Táncsics újságja támogatja a márciusiak javaslatát és követelését; rámutat arra, hogy a szerzetesrendek eredeti hivatásukat nem teljesítik, képmutató, hazug herék gyülekezőhelyeivé váltak. Fogadalmaikat a legkevésbé sem tartják meg: „örökös szűzességük” a gyakorlatban erkölcstelen szoknyalesésben mutatkozik, „örökös szegénységük” pedig szólam, amely kiáltó ellentétben van óriási, felhalmozott vagyonukkal:

„…énelőttem igen furcsa szegénység az, mikor valaki többezer holdakra menő földeket, kerteket, szöllőket, erdőket, pusztákat, falukat bír. Azután meg, csak nem tudom ám elhinni, hogy az ember a sok böjtöléstől hasat tudna ereszteni, pedig úgy látszik, hogy a tisztelendő urak sokkal inkább el vannak hízva, mint más becsületes ember”.141

A Március Tizenötödike követelte az egyházi vagyon szekularizációját, vagyis visszaadását az államnak. „Hogy az álladalomnak van joga az egyház javairól rendelkezni, arról, ki csak egy keveset olvasott és gondolkodott, senki nem kételkedik”, hiszen „az egyházi javak nem el – hanem visszavételéről van szó”. „Legyen minden közbirtok az állományé.” „A legelső nemzetgyűlésen” meg kell tárgyalni a papi javak visszavételét. A papok pedig nyugodjanak meg abban, hogy „az álladalom adta, az álladalom elvette”.142

A papi javak legnagyobbrészt az államtól származnak (s tegyük hozzá a márciusiak okfejtéséhez: a dolgozók kizsákmányolása útján) s az államnak kell rendelkezni vele. Használja fel az állam a visszaszerzett papi javakat „az ipar emelésére és országosan – nem pedig mint külföldön károsan tapasztalták, magántársulatok által – kezelendő vasutak, gőzhajózás, csatornák” építésére. Ebből kifizetheti az állam az úrbéri kárpótlást is.143

De megköveteli a papi javak visszavételét a nép szabadságának, a nemzet függetlenségének megvédése is.

„Abból a pénzből, melyen négy ember híznék, tízezer magyar katona pedig százezer békés polgárt oltalmazhat az ellenség ellen.”144

A demokratikus iskolareform, a népbutító papi befolyás kiűzése az iskolákból, új, demokratikus népiskolák felállítása szintén megköveteli a papi javak hasznosítását a nép és a nemzet javára. Az egyház hatalmas javaiból úgysem fordított egy tizednyit sem az oktatásra.

Az egyházi javak szekularizációja megszünteti az égbekiáltó igazságtalanságot a hatalmas papi vagyonok és az általuk „gondozott” iskolák földhözragadt tanítóinak nyomorúsága között:

„Az egri érseknek vagy nagyváradi püspöknek – írja a Március Tizenötödike – nem lesz évenként majd félmillió elkölteni valója, de olyan iskolamesterek sem lesznek, kik 30 vft. jövedelmük lévén – nyomorult éltük tengésére kukorica és burgonyakapálásra vagy pehelyfosztásra használják tanítványaikat.”145

A Március Tizenötödike követelte az egyház szervezetének demokratikus reformját, az egyház külföldi függésének megszüntetését, az alsópapság és a főpapok közti kiáltó ellentét megszüntetését. Az egyházi reakció elleni harc során az alsópapok legjobbjai támogatták a márciusiakat. Maguk a demokratikus gondolkozású alsópapok leplezték le nyilvános gyűléseken és a Március Tizenötödikébe írott leveleiken keresztül a katolikus klérus gondosan leplezett belső ügyeit. „A fővárosi magyar kat. alrendű papság nevében több kat. pap” követelt a Március Tizenötödike hasábjain „a főpapság ellenében jogot és szabadságot, mivel eddig teljesen jogtalanok és lekötöttek voltanak”.146 Követelték az egyház „magyar kormányzatát”.

A Március Tizenötödike szerkesztőségébe küldött levelekben feltárult a klérus belső züllöttsége, amelyet kifelé az álszemérem kendőjével próbáltak leplezni. Az alsópapság követelte „a coelibatus* eltörlését de jure, de facto úgyis megvan, pedig nagyban. Miért élveznénk mi lopva istenadta jogunkat? Osszuk meg szívünket egy szende nővel, ne pazaroljuk szívünk legnemesebb érzelmeit buja kéjhölgyekre” – tanácsolja egy vidéki plébános, aki valószínűleg jól ismerhette a klérus erkölcsi állapotát.147

A demokratikus érzelmű alsópapság rámutatott „a szabad püspök választást” követelve, hogy a katolikus klérusban az emelkedett rangban és vagyonban, aki a reakció hű szolgája és a nép meggyőződéses ellensége volt, „ki az egyház javaiért mit se tőn, és a megbukott kormány zsoldjában hágott eddig is ily magasra”, ki „a vörös övért a lelkét is eladta”.148

A Március Tizenötödike követelte, hogy a kormány tiltakozzék a búcsúk és körmenetek örve alatt rendezett ellenforradalmi tüntetések ellen, melyek „iszonyú vakításai a népnek”, bár „az ily helyeken fölügyelés nélkül beszédeket tartó szökevény barátok oly bolondokat prédikálnak, hogy még az idejáró bárgyú nép is kórusban kacag”.149

Válaszul a márciusi ifjúság „vádjaira” az esztergomi káptalangyűlésre összehívott papság jónak látta kenetteljes nyilatkozatban leszögezni, hogy az egyház mi örömet sem talál a földi javakban:

„E káptalan… a világ múlékony alakjának örökös változásaira vetvén szemeit, azokban mi vigasztalást, mi örömet sem talál: csak annál nagyobb vágyat érez az örök és maradandó égi javak iránt.”

De hogy félre ne értsék ezt az évszázadokon keresztül hangoztatott frázist azok, akik még nem ismerték fel a klérus harci módszereit, a nyilatkozat azt is elárulja, hogy mit ért az egyház „örök és maradandó égi javak” iránti vágyon.

„Az esztergomi káptalan legerőteljesebb tiltakozását veti közbe az egyházi javak iránti minden törvénytelen intézkedések ellen.”150

A Március Tizenötödike nem is mulasztja el, hogy kellően válaszoljon e kenetteljes szemfényvesztésre:

„Tudom én, tisztelt paptársaim, mit tartanak önök oly fontosnak, a papi jószágokat, nemde? miket igen szeretnek a vallással azonosítani, elfeledkezvén a Krisztus szavairól, ki nyilván mondá, hogy az ő országa nem földi javakon alapul.”151

A vita hevében a Március Tizenötödike figyelmezteti a klérust arra, hogy hová vezethet az ellenforradalmi uszítás, mi lehet a vége annak, ha a klérus a nép iránti elvakult dühében tovább űzi nemzetellenes, hazaáruló tevékenységét: „Tudják önök, mire vezet a makacsság? 1793-ban guillotine-hoz vezetett…”152

A főpapság – számunkra nem ismeretlen módszerekkel – felvette a harcot a demokrácia és a nemzeti függetlenség ellen, a jobbágyrendszer és a Habsburg gyarmatosítás visszaállításáért. A hívő tömeg vallásos érzését kihasználva, úgy tüntette fel a dolgot, mintha nem a papi javak elvételéről, a nemzet függetlenségének megvédéséről lett volna szó, hanem valaki is a vallást akarta volna „elvenni” a néptől, mintha valaki is a vallás függetlenségét és szabadságát veszélyeztette volna. A városoktól a falvakig nagyarányú aláírásgyűjtési akciókat szerveztek a vallás „védelmében” megmozgatták ügynökeit a felsőtáblán és a sajtóban egyaránt.

Az a veszély fenyegetett, hogy az egyházi reakció elleni harc „kultúrharc” formáját ölti magára, hogy legalábbis a klérus igyekszik azzá tenni, s ezért a márciusi ifjúság felhagyott az egyházi reformok közvetlen követelésével; belátva, hogy ezzel csak tápot ad a reakciós klérus nemzetellenes és a nemzeti egységet veszélyeztető uszításának.

Andics Erzsébet, aki az első tudományos értékű tanulmányt írta az ellenforradalmi klérus szabadságharc és forradalomellenes tevékenységéről, kidomborította, hogy a baloldal „ellenzéki volta ellenére is mondhatni kormányzati felelősséget érzett ebben a kérdésben”. Példaképpen felhozza Irányi Dániel nemzetgyűlési felszólalását is az elemi oktatás körüli vitával kapcsolatban, amikor Irányi az egész március 15-i párt véleményét tolmácsolva, inkább le akarta vétetni a napirendről a kérdést, semminthogy tápot adjon a klérus konfliktusokra törő politikájának.153

A Márciusi Club nem folytatott hűbelebalázs politikát. Felismerte, hogy az egyház körül kialakult harc eltéríti a figyelmet a legfőbb feladatról: a nemzeti függetlenség megvédéséről, a nemzeti szabadságharcra való felkészülésről. Akkor, az erőviszonyok olyan körülményei között, ez a harc a klérus céljait segítette volna elő.

Ebben az időben a nemzetiségi ellenforradalom már nyíltan fenyegetett, a kormány tehetetlenül szemlélte az eseményeket – ilyen helyzetben a márciusi ifjúság minden erejét a főkérdésre: a nemzeti erők felkészítésére, összefogására fordította.

Petőfi, látnoki versben, az egész nemzet figyelmét hívta fel: a függetlenség, a forradalom veszélyben van!

 

Készül az ellenség; és mi készülünk-e?
Mit csinál a kormány?
A helytt, hogy őrködnék, mélyen mélyen alszik
Fönn a haza tornyán.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Eszembe jut Mohács, az a szomorú kor!
Akkor is így tettünk,
Terített asztalnál telt poharak körül
Bút és bajt feledtünk.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hol lesz az új Mohács? hol megint húszezer
Magyar vitéz vész el,
Mérföldekre nyúló rónát borítva el
Kiomló vérével.154

 

A márciusi ifjúság a nemzeti önvédelem alapfeltételeként az önálló magyar hadsereg megteremtését, s pénzügyeinknek az osztrák kamarától való teljes függetlenségét követeli, mert tudja, hogy a „hadsereg és financia… a függetlenség két fő karakterisztikája”.155 A pénzügyek rendbehozatala s a nemzetvédelem pénzügyi alapjainak megteremtése érdekében javasolja az egyházi vagyon felhasználásán kívül a templomi kincsek beszolgáltatását, és az általános jövedelmi adó bevezetését.

S a kormány? Ugyanakkor a monarchia államadósságainak kifizetését is hajlandó elvállalni, csakhogy a kamarilla feltételezett megnyerésével el tudja kerülni a belső forradalmi átalakulást.

A Márciusi Club ezt a tervet a legélesebben elutasította. A Március Tizenötödike ugyanúgy érvel a Pragmatica Sanctio pontjait hangoztató loyális szellemű miniszterek ellen („fizesse, aki csinálta!”), mint Petőfi:

 

Mit nem beszél az a német,
Az isten nyila ütné meg!
Azt követeli a svábság:
Fizessük az adósságát.
Ha csináltad, fizesd is ki,
Ha a nyelved öltöd is ki.
Ha meggebedsz is beléje,
Ebugatta himpellére!…156

 

Az adósságot a bécsi himpellérek (a király és a kamarilla) csinálták. S teljes az ellentét a kormány és a márciusi ifjúság között, amikor Petőfiék felismerve a nemzetiségi ellenforradalom felbujtóit, éppen a kamarilla ellenében akarják védeni a függetlenséget, s amikor a kormány viszont – lehetséges-e ilyen méretű naivitás? – a kamarillának udvarolva akar harcolni, maga se tudja pontosan, ki ellen.

Az az ellentét ugyanilyen áthidalhatatlan a nemzeti függetlenség minden kérdésében, elsősorban az önálló magyar hadsereg felállításának s a Magyarországon működő osztrák katonai parancsnokságok felszámolásának és a külföldön tartózkodó magyar katonaság hazarendelésének kérdésében.

A Március Tizenötödike májusi számainak állandó refrénje „a magyar szellemben organizált hadsereg” felállításának, az ideiglenes, 50.000 főnyi hadsereg megszervezésének, a toborzások gyorsításának követelése. Ezenkívül síkraszáll még az idegen csapattestek eltávolításáért, megvilágítja a fontosságát egy önálló magyar tüzérségnek, s az új tisztikar nevelésére Ludoviceum alapítását javasolja.

A külföldön harcoló magyar katonák hazahívását nemcsak a nemzeti önvédelem erőinek növeléséért, de általános demokratikus elvi okokból is sürgeti. A nemzetköziség demokratikus felfogása tükröződik a Március Tizenötödike egyik, május 4-i cikkében: „Szabad nemzet nem harcol szabad nemzet ellen.” Petőfi, aki versben és prózában, újságcikkekben és naplójával is harcol a forradalomért, s minden lényeges kérdésben hallatja szavát – egész történelmi távlatában veti fel a magyar katonák hazahívásának ügyét. A demokratikus nemzetköziség elvi alapjáról száll szembe a szűklátókörű liberálisokkal, akik a kamarilla vélt megnyeréséért, de méginkább a belső forradalmi átalakulás kikerüléséért, hajlandók voltak segédkezet nyujtani egy másik nép szabadságharcának vérbefojtásához.

„A katonaság föl nem esketésénél – írja naplójában – nagyobb annak a külföldrőli vissza nem hivatása. A szabad magyar nemzet katonái még most is ott vannak Olaszországban, egy sorban a szabadság hóhéraival. A ministerium ez iránt talán még egy lépést sem tett, egy hangot sem adott…

A ministerium legelső kötelessége katonáinkat visszaszerezni Olaszországból. Míg ezt meg nem teszi, semmit sem tett. Nekünk szükségünk van rájok, mert minden oldalról fenyegetnek…

De vissza kell híni katonáinkat, ha semmi szükségünk nem volna is reájok. Szívünk vére, mely szívünkből az olasz földre hull; azon vér pedig, mit ők az olaszok szívéből ontanak, Ábel-vér, mely bosszúért kiált föl az istenhez az égbe, bosszúért a magyar nemzet fejére, hogy eszközül adta magát a hazugság kezébe az igazság ellen…

Ha majd a szabadság közösen elfogadott istenség lesz (és maholnap az lesz), oda állanak a nemzetek, oltára elébe, hogy az áldást elfogadják tőle, ott fognak állani hófehér ruhában; de mi nem léphetünk oda, mert a mi ruhánkon fekete foltok lesznek, az olasz háború szégyenfoltjai… Egy pillanatuk sincs veszteni való, mindenik nap egy ilyen lemoshatatlan pecsét rajtunk. Gondolják meg ezt a ministerek, gondolják meg, hogy ők a felelősek, felelősek pedig nemcsak a jelennek, hanem a jövendőnek is – a történetnek.”157

A Magyarországon táborozó idegen csapatok eltávolításának követelése egy pontba gyűjti össze mindazokat az ellentéteket, melyek a kormányt a márciusi ifjúságtól elválasztják. A kormány tagjainak is látniok kell, hogy az ország belterületén állomásozó idegen ezredek az ellenforradalom előretolt katonai egységei, s valószínűleg látják is, de a törvényesség látszatához ragaszkodó opportunista loyalitás kedvéért nem vesznek tudomást róla. A Március Tizenötödike végülis utoljára szólítja fel a kormányt a loyalitás feladására az illoyális kamarillával szemben:

„Önök előtt még két gyertya áll – egyiket a nemzet tiszteletére, a másikat a bécsi kormány csitítására gyujtották meg. Kérjük önöket, oltsák el az egyiket, már hogy melyiket, tessék választani.”158

A Március Tizenötödike az alapvető kérdést szegezte a kormánynak: a nemzet érdeke megköveteli, hogy a kormány adja fel a loyalitás gyáva politikáját, a törvényesség látszatát őrző hajbókolás politikáját, annál is inkább, mert a bécsi kormány egy percig sem ragaszkodott a törvényességhez, már a márciusi forradalom győzelmének első napjaiban sem.

Az eredménytelen figyelmeztetések és bírálatok után az újra szerveződő márciusi ifjúság népmozgalommal akarja rábírni a kormányt politikája megváltoztatására. A Márciusi Club, a Forradalmi Csarnok vezetői, egyetértésben a proletár klubok vezetőivel, elhatározzák, hogy „macskazenés” tüntetést szerveznek az idegen katonai parancsnokok, elsősorban Lederer altábornagy ellen, aki nem járult hozzá az új magyar újoncsereg felfegyverzéséhez.

A tüntetés előkészítését a Március Tizenötödike végzi: „Magyarország forradalmi állapotban van – írja május elsején. – Ha jelen kormányunkat forradalmi szempontból tekintjük, bátran és nyíltan szemébe mondhatjuk, hogy hivatásának és kötelességének egyáltalán nem felel meg…” – Ezzel, a visszavonulási szakasz végén, először mondta ki a Március Tizenötödike, a márciusi ifjúság nevében nyílt és határozott véleményét a kormányról.

A tüntetés előtt egy nappal, május 9-én, meg is mondja a Március Tizenötödike, amikor a tehetetlen kormányt az első francia forradalom Jóléti Bizottságával állítja szembe, hogy milyen kormányra volna szükség. A párhuzam egyúttal felhívás a példa követésére is:

„A magyar ministerium a francia kormányhoz olyan, mint a pislogó lámpa fénye a déli naphoz… erély és előrelátás tekintetében utána állunk a zágrábi városi hatóságnak. A ministerek egyenként véve jeles hazafiak, de midőn tenni akarnak, a világ legbátortalanabb emberei.

Lederer hírt kapott a tüntetés előkészületeiről, s reakciós úri tisztjei segítségével előre felkészíti a tudatlan és félrevezethető katonaságot a tüntető nép fogadására. Vasvári, egy kéziratban maradt cikkvázlatában elmondja, hogy milyen módszerekkel tüzelték fel Lederer tisztjei a helyőrség javarészt alföldi fiúkból álló katonaságát. Érdemes idéznünk ezt az írást, mert fényt vet a kamarilla parasztuszító módszereire, azokra a módszerekre, melyekkel országszerte igyekeztek, papjaik és hivatalnokaik segítségével a forradalom ellen mozgósítani a parasztságot.

„A budai tisztek egyike egy pesti grófnőt* látogatott meg a Lederer macskazene előtt s elmondá, miként lázítja ő a közlegényeket a pesti néptömegek ellen.

Katonák! – így szólt ő saját vallomása szerint – ti a nép fiai vagytok. Nektek s rokonaitoknak ezen országgyűlésen sok szabadságot adott a király. De a Pesten lévő ifjúság azt mind vissza akarja tőletek venni, mert ezek mind nemesek fiai, a parasztot ezentúl is sanyargatni akarják. Azért midőn ma Budára jőnek ki, öljétek őket.”159

Mindezek után a május 10-én felvonuló pesti nép Lederer katonáinak puskatüzével találta magát szemben. A javarészt fiatal diákokból és kézművesekből álló tömeg három halottat és húsz sebesültet hagyott az összecsapás színhelyén.

A reakció e provokációja forradalmi helyzetet teremt Pesten. A nép barrikádokat épít. Petőfi nyílt népgyűlésen jelenti ki, hogy ő Kossuthra nem a hazát, de még kutyáját sem bízná. A Március Tizenötödike vezércikkben követeli, hogy a kormány azonnal mondjon le:

„Nem kell Szemere… Mészáros… Széchenyi… Klauzál… Deák… Eötvös… Visszaestünk. Ismét ott vagyunk, hol ezelőtt, sőt rosszabbul állunk, mert most nem is tudjuk, hol állunk… Óhajtásunk, hogy Nyári Pál alkosson egy új ministeriumot…”160

A helyzet Pesten olyan, hogy Széchenyi egy általános vérengzés kitörésétől fél. „Azt hiszem a konfliktus kikerülhetetlen – írja naplójában – mészárlás lesz. Az egyik oldalon a polgárok-katonák (?) …a másikon a forradalmi csarnok*, a zsidók és a csürhe”.161 Csürhe alatt valószínűleg Pest proletárjait értette. Széchenyi – mint az idézetből látjuk – egyáltalán nem volt biztos afelől, hogy a katonaság melyik oldalra áll. Ez a márciusiak befolyásának növekedését bizonyítja. A tüntetés eredménye viszont azt mutatja, hogy ez a növekedés még koránt sem volt kielégítő.

A kormány ugyan – engedve a forradalmi tömeg nyomásának – felfüggesztette Lederert, de a bűnösöket nem büntette meg, s lényegében minden maradt változatlan az idegen parancsnokságok ügyében. Az altábornagy Bécsbe szökött a feldühödött nép elől, s átvette tábornagyi kinevezését a jól végzett provokációért, a kormány pedig pillanatnyi megingás után helyén maradt.

A Lederer elleni tüntetésnek és a Márciusi Club megalakításának feladata lett volna az is, hogy bevezesse az újra szerveződő márciusi ifjúság ellentámadását. A tüntetésnek nem lett meg a kívánt eredménye s a Márciusi Club is feloszlott anélkül, hogy hatékonyan tudott volna közrejátszani a forradalom fejlődésében. A május 10-i tüntetés mégis jelentős határköve a forradalomnak: élesen felhívta a figyelmet a forradalom egyik alapvető kérdésére, nagymértékben előrevitte a pesti nép forradalmi öntudatosodását, hozzájárult ahhoz, hogy Kossuth meg tudja majd szavaztatni a nemzetgyűlésben a 200.000 katonát.

A május 10-i tüntetés azt is megmutatta, – s ez a tanulság nagyban kihatott az elkövetkező eseményekre – hogy a márciusi ifjúság egyedül, csak a pesti népre támaszkodva legfeljebb nyomást gyakorolhat a kormányra, de a nemesi radikálisok és Kossuth nélkül jelentős változást nem tud létrehozni a forradalom menetében.

A júniusi nemzetgyűlési választások még jobban leleplezték a márciusi ifjúság és az egész radikális baloldal gyengeségét. Petőfi és Arany kibukott, Vasvári és Jókai nem is léphetett fel a 24 évi korhatárt megszabó retrográd törvény miatt. A márciusiak közül csak Irinyi és Irányi jutott be a nemzetgyűlésbe, amelynek a Nyári-Madarász vezette nemesi radikális baloldallal együtt is csak „törpe minoritását” képviselte. A választások ezzel mintegy „alkotmányosan” is megpecsételték a márciusi ifjúság vereségét a forradalom első szakaszában.

A választási vereség okai között kiemelkedő szerepet játszik a reakció, elsősorban az egyház uszítása. „Gondoljátok csak meg barátaim – írja Táncsics –, mennyi álnokságot, gazságot kellett némely kaputosnak elkövetnie, hogy a kedves népembert, Petőfit megbuktatták!”162 A felbőszült klérus, amely a nép legkövetkezetesebb védelmezőjét látta a márciusiakban, s így sajátmagának legelszántabb ellenségét, a kommunizmus rémmeséitől az erkölcstelenség vádjáig, a hazug propaganda azóta is sokszor kultivált eszközeivel harcolt az antiklerikális március 15-i párt ellen. Táncsics újságja kertelés nélkül kimondta, hogy „isten szolgái miért bőszítették a népet: azért, hogy roppant jószágait megtarthassák”.163

Mindamellett éppen Táncsics példája –, akit több kerületben is megválasztottak – mutatja, hogy radikális paraszt-programmal a reakció ellenére is jelentős sikert lehetett volna elérni. A választások így újra felfedték a márciusi politika nagy gyengeségét: a parasztokkal való kapcsolat hiányát, sőt a márciusiak nagyrészében s a nemesi radikálisokban meglévő erős tartózkodást a parasztok forradalmi kielégítésének eszméjétől.

Ez kétségtelenül nemesi csökevény volt a márciusiak és a nemesi radikálisok, vagyis az úgynevezett márciusi baloldal nagy részében. Csak félig menti ezt a tényt egy olyan erős polgárság (sokat emlegetett) hiánya, amely alapul szolgálhatott volna radikális parasztprogram megvalósításához.164

Hiába írta a választások előtt a Március Tizenötödike, hogy „Petőfi a Kúnságon az ifjú pártra s a tisztán népies elemre fog támaszkodni”.165 Az ifjú pártnak nagyon gyenge kapcsolatai voltak a „népies elemmel”, a parasztokkal. Hisz a Március Tizenötödike is „legföllebb néhányszáz példányban jut le” vidékre, s oda is inkább magánosokhoz, azaz a vidéki nemességhez és intelligenciához, semmint „a falusi olvasó egyletekbe”.166

S amellett a Március Tizenötödike nem igen foglalkozott konkrét parasztproblémákkal, még azokkal sem, amelyekben pedig egyetértett a parasztsággal. A parasztkérdést a márciusi törvénnyel megoldottnak tekintették. Maga Vasvári is, egy ilyen vonatkozású kéziratában, a legfőbb feladatnak azt tartotta, hogy a „sarkalatos törvényeket, melyek még csak papíron léteznek”, alaposan és következetesen hajtsák végre, s a népet világosítsák fel.167

Arany János választási bukása viszont megvilágítja a márciusiak vereségének egy másik, ha nem is alapvető okát, azt ugyanis, hogy nem volt még politikai gyakorlatuk és tapasztalatuk a politikai harcnak ezen a területén.

„Míg mi – írta a Radikal lap, még a választások alatt felismerve ezt a hibát – kik a szabadságért hőn epedtünk, összetett karokkal bízzuk magunkat az események önkéntes fejlődésére, addig a bűnösen elámított és megcsalt nép régi zsarnokait fogja küldeni a nemzeti képviselet szent termébe.”168

A választásokkal lezárul a márciusi ifjúság történetének első szakasza, az a szakasza, amelyben egyedül, mint március 15-i párt – elkülönülve Kossuthtól és a nemesi radikálisoktól – harcolt a Batthyány-kormány megalkuvó politikája ellen.

Maguk a márciusiak is határkőnek érezték a júniusi választásokat. Petőfi „A márciusi ifjak” című versében, Vasvári „A márciusi ifjúság” című tanulmányában összefoglalja a márciusiak eddigi történetét. Vasvári és Petőfi gondolatmenete szinte lépésről-lépésre megegyezik, s mindkettő rövidségében is helyesebb összefoglalása a márciusi ifjúság harcainak, mint amit erről 100 év reakciós történészei összeírtak. Petőfit idézzük:

 

Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!
– – – – – – – – – – – – – – –
És mi becsben, hírben álltunk,
Míg tartott a küzdelem,
De becsünknek, de hírünknek
Vége lett nagy hirtelen.
Kik nem voltak a csatán, a
Diadalhoz jöttenek,
S elszedék a koszorúkat,
Mert a szóhoz értenek.
– – – – – – – – – – – – – – –
Legyen tehát a tiétek
A dicsőség és a bér,
Isten neki… nem küzdénk mi
Sem dicsőség – sem díjért.
És ha újra tenni kell majd,
Akkor újra ott leszünk,
És magunknak bajt s tinektek
Koszorúkat szerezünk.
– – – – – – – – – – – – – – –
Abban lelünk mi jutalmat,
Megnyugoszunk mi azon:
Bárkié is a dicsőség,
A hazáé a haszon!
 

VIII.

Háromszínű magyar zászló,
Dicső jel!
Védelmezünk megfeszített
Erővel,
Kiemeltük a porból szent
Szárnyadat,
Röpűlj előttünk a magas
Ég alatt!

 

Petőfi: Van-e mostan olyan legény…

 

Az egyensúlyállapot, amely a pesti nép és a Batthyány-kormány között kialakult, a márciusiak választási vereségével nem szűnt meg. Azok az erők – amelyekre támaszkodva a márciusi ifjúság a kormány ellenlábasa lehetett – a választások után is megmaradtak, sőt növekedtek, ha a forradalmi hangulat, az elszántság erősödését tekintjük. Ez pedig már önmagában is a Batthyány-kormány terveinek keresztezését jelentette, – amint ezt Révai József kimutatta – hiszen a liberális kormány főtörekvése ebben az időszakban a forradalom balszárnyának letörése volt. A márciusi ifjúság tehát a választások után is a liberális megalkuvást ostorozó, s a kormányra is ható forradalmi erő maradt.

A választások után mégis fordulat következett be a márciusiak politikájában. S ebben kétségtelenül közrejátszott az a tény, hogy a választások leleplezték a baloldal gyengeségét. Nyilvánvalóvá vált, hogy a márciusiak gyengék azoknak a reformoknak a nagyságához, melyeket megvalósíttatni szerettek volna. Nem kevésbé járult hozzá a márciusiak új politikai vonalának kialakításához az a tény, hogy ezekben a hetekben, június–július hónapban egyre láthatóbban bontakozott ki a kamarilla ellenforradalmi terveinek körvonala, s így egyre inkább a nemzeti függetlenség megvédése vált a forradalom fő kérdésévé.

A márciusiak levonták a megváltozott helyzet következményeit. A választások után politikájuk központjába a függetlenség kérdése került, s a demokratikus reformok kérdése elhalványodott, pedig szükségességükről elvileg szilárdan meg voltak győződve. Néhány példa szemléltetően bizonyítja ezt.

Irányi Dániel például már a választások alatt kinyilvánította, hogy a köztársaságért folytatott harcról, a céhek megszüntetéséért és a zsidók emancipációjáért folytatott közvetlen harcról lemond, mert politikai küzdelmeinek központjába a függetlenség megvédését állította. A Március Tizenötödike kritikájára válaszolva, újra megindokolja álláspontját:

„Én politikai elveimhez nem lettem hűtlen, csakhogy azoknak alkalmazását hazám és nemzetiségem árán megvásárolni nem akarom.”169

Bár a Március Tizenötödike e válasz után sem helyesli Irányi álláspontját, a választások után lényegében az egész márciusi ifjúság, sőt az egész márciusi baloldal politikája ezen az úton halad.

Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy vajjon nem szolgálta volna-e jobban a nemzeti függetlenség ügyét az ilyen s ehhez hasonló reformok megvalósítása, amely szélesebb társadalmi bázist adott volna a valóban radikális nemzeti politikának? Itt megint az alapkérdésbe ütközünk bele: a márciusi ifjúság, s általában az egész márciusi baloldal nagyobb része – saját társadalmi kapcsolatai, osztályszármazása, a nemességhez fűződő kötelékei miatt, másrészt forradalmi burzsoázia hiánya miatt nem tudta vállalni azt a harcot, amely teljesen elszakította volna a liberális nemességtől. A márciusiak valóban jakobinus csoportja pedig – így is az elszigetelődés veszélyével küzdve – kénytelen-kelletlen vállalta ezt a politikát.

A választások vége felé, amikor már a vereség körvonalai is mutatkoznak, a Március Tizenötödike nem egy cikkében hangot ad ennek a megváltozott politikai irányvonalnak. Nem időszerű még Magyarországon a republikánusok és monarchisták harca – írja – „hanem beszéljenek népképviseletről, egy kamaráról, a nép tanításáról, és mindazon intézményekről, melyek az alkotmányos életet… teljes valósággá teszik.”170

Petőfi ugyanígy ír:

„…a monarchiának van még jövendője nálunk, sőt mostanában elkerülhetetlen szükségünk van rá, ezért nem kiáltottam ki a respublicát, nem lázítottam (mint rám fogják), csak megpendítettem az eszmét, hogy szokjunk hozzá.”171

A Március Tizenötödike egy másik cikkében már világosan meg is határozza a márciusiak jövőbeni politikáját:

„Mi jó választásoknak nemcsak azt mondjuk, ahol a kitűzött radikal zászló nyert többséget, hanem minden olyant, hol egy függetlenlelkű ember, ám legyen az bármi véleményű, választatik meg.”172

Összefoglalva tehát: a választások után a márciusi ifjúság politikájának tengelyébe a nemzeti függetlenség védelme, a kamarilla ellenforradalma elleni harc lép.

E harcnak elengedhetetlen előfeltétele volt a márciusi ifjúság szervezetének megerősítése, a felbomlott Márciusi Club helyett új – lényegében egy akkori párt szerepét betöltő szervezet létrehozása. Petőfiék létre is hozzák a Márciusi Club utódját, a Demokratikus Clubot.

Közben, a meginduló nemzetgyűlési harcokban parlamenti ellenzék alakul ki, a kormánypárti többség ellenfele – a társadalmi reformok kérdését tekintve elég vegyes összetételű csoport – amelyet azonban összetart a szilárd eltökéltség a függetlenség forradalmi megvédésére, összetart a közös harc a Batthyány-kormány megalkuvó politikája ellen. E Nyári–Madarász vezette ellenzéknek demokratikus törzsét a közvetlen Madarász László által befolyásolt képviselők alkották. Tagjaik nagyrészt deklasszált nemesek, a nemesi intelligencia forradalmi része, köztük baloldali gondolkozású kis- és középbirtokosok, egyszóval azok, akiket általában nemesi radikálisoknak szoktak nevezni.

Madarász László már a választások alatt kísérletezett olyan egységes baloldali szervezet létrehozásával, amely összefogta volna a kormányellenes, ellenzéki elemeket, a függetlenség forradalmi megvédésének híveit. Egy ilyen szervezetben igen fontos szerepet játszhatott volna a márciusi ifjúság, éppen a pesti néppel való szoros kapcsolata miatt. Ezért igen valószínű, hogy Madarász kezdeményezte azt, hogy a Demokratikus Clubot szüntessék meg s a baloldali elemeket az úgynevezett Egyenlőségi Társulatba tömörítsék.

Június 26-án megjelenik a Társulat első proklamációja, július 16-án ténylegesen is létrejön az új párt, s csatlakozásra szólítja fel a Demokratikus Clubot, amelynek legkiemelkedőbb tagjai – Petőfivel és Vasvárival az élen – az új szervezet tagjai lettek.

Az Egyenlőségi Társulat összefogta a magyar demokratizmus legkiválóbb képviselőit: a Madarász-csoportból a két Madarászt, Perczel Mórt, Lauka Gusztávot, Mérey Mórt, Rostyt. A márciusiak közül tagjai voltak a Társulatnak Petőfi, Vasvári, Lisznyai, Jókai, Sükei, Gajzágó, Pálffy Albert, Birányi, Irinyi és mások. Csatlakozott a magányos Táncsics és Horárik is.

Az Egyenlőségi Társulatot a márciusi baloldal egységes szervezetének tekinthetjük. Tagjai voltak mindazok a baloldali elemek, akik a márciusi úton, vagyis a forradalmi politika útján akartak járni. A márciusi ifjúság ettől kezdve ennek a szervezetnek, ennek a politikai tábornak, a magyar forradalom balszárnyának keretei között lép fel, ennek a pártnak legaktívabb, legharcosabb bázisa.

A baloldali erők szervezeti egyesítését nyomon követte a radikális lapok összeolvadása. Mérey Radikal Lapja július közepén egyesült Madarászék Népelemével. Ebbe a Népelem-Radikal Lap címen megjelenő újságba olvadt be augusztus elején Nádaskayék Reformja. A Népelem-Radikal Lap közölte elsőnek az Egyenlőségi Társulat híres programmját, amelyet valószínűleg Petőfi fogalmazott, s amely a magyar haladó gondolat igen értékes alkotása:

„A március 15-én kimondott nagy szavak elhangzottanak.

A szabadság, egyenlőség, testvériség eszmei valósággá nem lettek.

Sőt inkább a külön kaszták merészebben ütik fel fejeiket napról-napra.

A március 15-én kivívott sajtószabadságot a pozsonyi nemesi gyűlés zsarnoki sajtótörvényei által megbuktatá…

A március 15-én Pesten kimondott polgári egyenlőség elvét a pozsonyi nemesek gyűlése a különféle osztálykategóriák fönnhagyása által paralizálta.

A művelt Európa újjáalakulásának alapeszméi tehát, melyeket a francia nemzet februári forradalmakor kimondott és mi a pesti eszmeforradalomban magunkévá tettünk… nálunk mind máig csak név, de nem valóság.

Az osztályuralkodás mai napig fönnállván, a nép folyvást politikai proletariátusban tengődik.

Alulírtak azt hisszük, hogy március 15-én nem azért tűzte ki Magyarhon fővárosa a forradalom zászlaját ama szent elvek mellett, hogy azok valósággá ne érleltessenek és minden a régi állapotba visszasüllyesztessék.

Meg vagyunk győződve, hogy mint minden államnak ezentúl, úgy a magyarnak is csak úgy leend jövője, ha a nép a szó tiszta, fertőzetlen értelmében behelyeztetik azon jogaiba, melyek őt isteni és természeti törvények szerint illetik, s melyekből mind a mai napig ki van zárva…

Ezeknél fogva… egyesültünk a végre… hogy törvényes eszközök által… a szabadság, egyenlőség, testvériségnek életté valósulását előmozdítsuk.

Egyesültünk a valódi és feltétlen, minden kauciótól ment sajtószabadság kivívására.

Egyesültünk a semmi kategóriák, semmi cenzus által ki nem játszott népjog kiküzdésére.

Egyesültünk az ember és ember, polgár és polgár között osztályfalakat fenntartó előítéletek ostromlása- és ledöntésére.

Egyesültünk a nyelvi különbözéseken alapuló idegenkedések elenyésztésére, ennélfogva társulatunk bármily nyelvet beszélő honpolgárt, a szabadságügy közös érdekénél fogva, mely csak kölcsönös egyesülés útján kiegyenlíthető, szívesen lát tagjai közt.”173

A politikai harc szempontjából nagy jelentőségű a programm bátor kiállása a demokratikus nemzetköziség eszméje mellett. A választások tanulságainak megszívlelését mutatja az a tény, hogy a programm elvet minden cenzust s ezzel a korlátlan választójog alapjára helyezkedik. Ez azt jelenti, hogy a választási vereség azokat a márciusiakat is meggyőzte a cenzusos rendszer antidemokratikus voltáról, akik korábban a választójog több-kevesebb megszorítása mellett voltak.

Első olvasásra is feltűnik, hogy a programmból hiányzik a köztársaság melletti állásfoglalás. Ennek okait fentebb elemeztem.

A programm annyira általános fogalmazását különben valószínűleg az Egyenlőségi Társulatot alkotó elemek különbözősége tette elsősorban szükségessé. Általános fogalmazás kellett ahhoz, hogy Táncsics éppenúgy meglássa a maga követeléseit a programmban, mint mondjuk Perczel Mór vagy Nádaskay.

Ami a többi pontot illeti, anélkül hogy belemennénk a programm részletes elemzésébe, le kell szegeznünk, hogy az Egyenlőségi Társulat politikáját az elkövetkezendő harcokban csak másodsorban irányították a fenti elvek. A főkérdés a nemzeti függetlenség kérdése volt, s a többit ennek rendelték alá. Ezért a programm pontjai nem annyira a közvetlen harc szempontjait vették figyelembe, hanem inkább a fejlődés távlatait. Ebben az értelemben szolgáltak ezek az elvek a márciusi baloldal politikai alapjául.

A programm kidolgozója, a márciusi ifjúság vezetője, Petőfi Sándor – a programm leglelkesebb harcosai pedig a márciusi ifjak voltak. Ezért érdemlik meg az utókor kimagasló tiszteletét és megbecsülését. Kimagasló tiszteletünket azért, mert a választásokon elszenvedett vereség után sem adták fel a szabad és demokratikus Magyarországért vívott harcukat s ebben a nehéz harcban olyan programmot, olyan távlatot rajzoltak maguk elé, amelynek teljes megvalósítására csak 100 év mulva került sor.

Az Egyenlőségi Társulattal a forradalom új pártja jött létre. Szerepét a forradalomban nem tagjainak számával mérhetjük, hanem tényleges tetteivel, ezek pedig nagyobbak voltak, mint taglétszámuk.

A liberális és ellenforradalmár elemek nyílt gyűlölettel szemlélték megalakulását. Ha valóban annyira jelentéktelen klubocska lett volna, amennyire keveset írtak róla 100 év reakciós történészei, akkor érthetetlen lenne, hogy azt a kis, jelentéktelen csoportot miért árasztották el olyan féktelen gyűlölettel és rágalommal, érthetetlen lenne az a szenvedély, amely a 48-as liberálisokat még a forradalom után is eltölti, ha mentegetődző vagy kimagyarázó emlékirataikban az Egyenlőségi Társulatról kénytelenek megemlékezni. Kemény Zsigmond például válogatott szidalmak özönével árasztja el a klubot, s mégis kénytelen elismerni, hogy „terrorizmusával” tevékenyen befolyásolta a forradalom menetét. Ő különben így jellemzi a márciusi baloldalt, az Egyenlőségi Társulatot:

„…néhány zugprókátor, néhány falujegyző és egy pár szegényebb földesúr… mely a március 15-i párt négy vagy öt egyénével – kiknek sikerült magukat követté választatni – egyesülvén összesen 36 vagy legfeljebb 40 tagot számlált. Ez volt az országgyűlési demokrata párt… És e töredéknek is csak egy része volt, mely az országgyűlési szélső demokrata pártot tevé.”174

A Társulat nemzetgyűlési frakciója tényleg nem volt több 35-40 embernél, de erejük nem is elsősorban ebben állott. Szabó Ervinnel kapcsolatban, – aki az egész forradalmi értelmiség súlyát lebecsülte a forradalomban, (s az Egyenlőségi Társulatot is „mitläuferek”* gyülekezetének vélte) – Révai József rámutatott arra, hogy „ennek a rétegnek sajátos súlyát megnövelte az a tény, hogy nagyrésze Budán és Pesten koncentrálódott… és európaszerte forradalom volt”.175 Amit Révai József a forradalmi értelmiség egészéről megállapított, az érvényes az Egyenlőségi Társulatra, mint forradalmi szervezetre is. Főereje a pesti népben és a forradalom nemzetközi tényében állott. Az Egyenlőségi Társulat erejét is „Párizs és Berlin proletárjainak barrikádjai, a bécsi egyetemi légió fegyverei sokszorozták meg” – mondja ugyanott Révai József. Több-kevesebb világossággal felismerte ezt különben Kemény Zsigmond is, amikor Madarászék szövetségeseiül a Forradalmi Csarnok által vezetett népet és „az európai forradalmi szellemet” említi meg.

Mindamellett az Egyenlőségi Társulat taglétszámát tekintve sem volt olyan csekély, mint azt ellenségei szerették beállítani. Kossuth egyik levelében úgy emlékezik meg a Társulatról, mint amelynek ezernél több tagja s vagy 30 képviselője van.176

A magyar forradalom második szakasza éppenúgy összekapcsolódik az Egyenlőségi Társulattal, mint a márciusi forradalom a Pilvax Clubbal.

A forradalom e második szakaszának bekövetkezését már a júliusi nemzetgyűlési harcok jelezték.

A „népképviseleti alapon” összehívott nemzetgyűlés alig különbözött a régi rendi országgyűléstől. Petőfi keserű jellemzése a nemzetgyűlésről, az utolsó betűig igaz volt: „Disznóság, amit azok az emberek országszerte elkövetnek, disznóság. Lesz ugyan elég derék gyerek az országgyűlésen, de a nép legbuzgóbb és legönzéstelenebb baráti úgyszólván egészen kimaradnak.”177

De nem csak a plebejus demokrata Petőfinek volt ez a véleménye. Így vélekedett például az (akkor!) nemesi radikális Nyári Pál is, aki a nyolcadik ülésen bátran leleplezte a népi álarcba bújt nemesi gyülekezetet: „Magyarország ugyan eszmében átalakult – mondotta nagy felzúdulás közepette – de valósággal még nem, köztünk csak ismeretes nevekre találhatni.”178

Ez a nemzetgyűlés, összetételéhez híven, hű támogatója volt a kormány kapkodási politikájának, opportunizmusának, az udvar iránti loyalitásában semmiben sem különbözött a kormány nagy többségétől. Az ellenforradalom növekvő veszélye közben formalitásokkal töltve az időt, kihívta márciusiak legélesebb támadásait.

„A jóérzésű embernek pirulnia kell és szégyenkezni, – írja a Március Tizenötödike – hogy midőn egybeseregelve látja azokat, kiket a nemzet azért küldött ide, hogy tegyenek, azok július 2-a óta egyebet nem tettek, minthogy egy pár verifikacionalis* kérdés felett ítéletet mondtak…”179

„A többség s a minisztérium tökéletesen egyetért – egyik sem akar dolgozni… mely azonban a vérrel izzadó népnek csak a napidíjakat tekintve kétezer-kétszáz pengőforintjába kerül.”180

A márciusi baloldal helyzete ezzel a parlamenti többséggel szemben teljesen reménytelen lett volna „a tiszta demokrácia” játékszabályai szerint. Tűrniök kellett volna a többség opportunista, halogató politikáját, a változtatás legcsekélyebb reménye nélkül. A márciusi baloldal azonban nem félt forradalmi módon értelmezni a demokráciát, nem félt forradalmi módszerekkel szembeszállni a kormány nemzetgyűlési támaszával.

A pesti nép volt az az erő, amely a parlamenti szárnyakon túlmenően kiemelkedő súlyt adott az ellenzéknek, olyan hátvédje volt a márciusi baloldalnak, amely meg tudta ingatni a parlamenti többségre épülő kormánypolitikát. A pesti nép mozgósításával – követve a francia jakobinusok példáját – a márciusi baloldal kis száma ellenére döntő politikai tényezővé vált, amellyel a kormány minden retrográd lépésnél szembetalálta magát.

A tömegekre támaszkodva ellensúlyozni a parlamenti többséget – ez nem utólagos belemagyarázás a forradalom osztályharcaiba – hanem a márciusi baloldal tudatos, gondosan kitervelt és jól szervezett harci módszere volt. Ezt abban az időben mindenki – ellenség és szövetséges – egyaránt jól tudta. A Március Tizenötödike nyíltan, köntörfalazás nélkül meg is írta, hogy „a kisebbség azért képes elkeseredett vitákra, mert hatalmas támasza van kívül a tömegekben”.181

Ami pedig az ellenfelet illeti: elég fellapoznunk Kemény emlékiratait vagy Széchenyi naplóját, hogy a pesti nép forradalmi szerepéről cáfolhatatlan bizonyságot nyerjünk. Szinte minden sorukból árad a gyűlölet – és a félelem – az utcai „csőcselék”, a nemzetgyűlési karzat közönsége, a Forradalmi Csarnok, s a „klubok terrorizmusa” iránt. Már a nemzetgyűlés összehívása előtt – ismerve a márciusiak s a pesti nép közös harcait március 15-e óta – így beszélnek egymás között a liberális képviselőjelöltek:

„Ha oly emberek jönnek, mint Madarász, Kállay Ödön (az igazi Danton), akkor végünk! A klubok terrorizmust fognak gyakorolni…”182

A félelem nem volt alaptalan. A nemzetgyűlés összehívásakor már tényleg komoly bázisa volt a baloldalnak a forradalmi Pest népe. S e forradalmi bázis erejét növelték a forradalmi idők, a lezajlott harcok tapasztalatai. A forradalmi elszántságot fokozta a nemzetiségi ellenforradalom veszélyének erősödése, s a súlyát ennek a forradalmi bázisnak nem kis mértékben növelte az a tény, hogy az olasz katonák ismeretes zendülése után az olaszok fegyvereit az önkéntes nemzetőrök ragadták magukhoz. E nemzetőrök pedig a proletárok mellett legforradalmibb, a márciusi ifjúság által legbefolyásoltabb elemei voltak a pesti népnek.

Ilyen helyzetben, a forradalomnak ilyen „tűzfészkében” a nemzetgyűlési reakció kétszer is meggondolta, míg nyíltan fellépni merészelt. De amit nem mertek megtenni nyíltan, azt megtették titokban. Szervezkedtek, szabotáltak, kémkedtek, akadályozták a nemzet felkészülését az önvédelmi harcra. Ügynökeik ott voltak a minisztériumi hivatalokban, csendesen szabotáltak a megyeházákon, mérgezték a hadsereg szellemét. A hangos szóval demokratáknak mutatkozó nagyurak minden eszközt felhasználtak a demokrácia hátbatámadására. Egy azonban mindenképpen tény: nyíltan nem mertek szembeszállni a magyar nép felszabadulási harcával. Ez önmagában is a szabadságharc erejét bizonyítja – de a gyengeségét is! A forradalom elég erős volt ahhoz, hogy átmenetileg visszaszorítsa a nyílt reakciót, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy felszámolja. S ennek később súlyos következményei lettek.

De nemcsak a reakció vonult vissza átmenetileg a nyílt harcból. A mérsékelt liberális többség sem vonhatta ki magát a nép befolyása alól. Ha valami sajátos történelmi spektroszkóppal vizsgálnánk ezt a többséget, a politikai állásfoglalás számtalan árnyalatát fedezhetnénk fel benne, az ingadozástól a reakció iránti alig titkolt rokonszenvig. De itt meg kell elégednünk annak a megállapításával, hogy ez a többség egyre jobban a pesti nép befolyása alá került, egyre kevésbé mert szembeszállni a fejlődő forradalommal.

Jellemző tény, hogy Széchenyi, akiben egyre jobban felülkerekedik az arisztokrata földesúr, egészen szeptemberig nem egy kérdésben alkalmazkodik a forradalomhoz, s csak naplójában önti ki – abban viszont gátlástalanul – mélységes elkeseredését a dolgok forradalmi fejlődése miatt.183 Nem kevésbé jellemző a helyzetre, hogy Széchenyi szerint a mérsékelt elemek csak a lámpavastól való félelmükben sodródnak a forradalommal. S ha igaz is, hogy Széchenyi ekkor már elvesztette politikai tájékozódó képességét (felzaklatott idegállapotában már rémképeket lát!), valószínű, hogy vallomása a liberális többség nem egy képviselőjére vonatkozik. Ennek a többségnek jelentős része úgy látta a forradalom helyzetét, mint ő:

„Izzó szénen ülök – írja naplójában. – Az olaszok puskáit a mozgó nemzetőrség elszedi. Most van kétezer fegyveres rablónk – tizenhétezer iparossal!… A mi helyzetünk olyan, mint egy zsúpfedeles faluvég, ahol itt is, ott is égni kezd és oltogatnak, oltogatnak – míg egyszerre úgy lobbannak fel a lángok mindenfelől, hogy vagy elég az ember, vagy megszökik… Legfeljebb nyolc napot adok és minden lobogó lángban áll.”184

Ilyen helyzetben, a forradalmi Pest ilyen hátvédje által támogatva kezdte meg harcát a márciusi baloldal a forradalom megmentésért. Az olasz kérdés miatt történt az első összecsapás az ellenzék és a többség között. Ezek a harcok jelzik – amint erre Révai József rámutatott – a forradalom június–júliusi válságát.

Ismeretes, hogy az udvar 40.000 katonát követelt a magyar kormánytól az olasz szabadságharc leverésére. A kormány, amely mindenképpen arra törekedett, hogy a dinasztiával megegyezzék, nemcsak az udvar iránti loyalitásból akarta ezt megajánlani. Batthyányék terve az volt, hogy a király Pestre hívásával vetnek véget az ellenforradalomnak. A király Pestre jövetelének feltétele pedig a kamarilla részéről az olasz szabadságharc elleni magyar segélynyújtás lett volna. Így elvágva az ellenforradalom kifejlődésének lehetőségét – ez volt a terv második célja – a bekövetkező békés állapotban s a király Pestre jövetele által felszított dinasztikus érzelmektől támogatva ki akarták húzni a talajt a radikálisok alól, magyarul: fel akarták számolni a márciusi baloldalt. A nemesi mérséklet liberális pártja tehát hajlandó lett volna az osztrák reakció, az ellenforradalmi terror zsoldjába szegődni egy másik nép szabadsága ellen, csakhogy itthon ne kelljen vállalnia az önvédelmi harccal együtt járó politikai és társadalmi változásokat. Inkább megsemmisíteni egy másik nép szabadságát, semmint saját népünknek „túl sok” szabadságot adni – ez volt a liberális politika alapelve.

Ez a politika becstelen politika volt. De nemcsak becstelen, gyakorlatilag sem vezethetett célra. A király Pesten is, mint Bécsben vagy Olmützben egyaránt az ellenforradalom királya, a főcélja, itt is, ott is egyaránt a magyar forradalom teljes felszámolása volt s lett volna, félliberális titkos barátaival együtt. Megmenteni a forradalom vívmányait – mert tagadhatatlan, hogy Batthyányék nem akarták a metternichi időket – elvileg becstelen, lényegében forradalomellenes politikával nem lehet, erre példa az úgynevezett olasz kérdés. Forradalomban a gyakorlatilag is legeredményesebb lépés a forradalmi, elvileg megalapozott lépés.185 Ha Batthyány az olasz kérdés körüli harcokban azzal áltatta magát, hogy „külpolitikában nem szabad nagylelkűnek lenni a haza rovására”186 (azaz segíteni az olasz szabadságharcot), akkor mi azt mondhatjuk: éppen az ellenkezője igaz! A külpolitikában nagylelkűnek, vagyis a nemzetköziséghez hűnek lenni – ez szolgált volna leginkább a magyar forradalom javára. Az elkövetkezendők ezt újra bebizonyították, amikor a kamarilla, legyőzve az olasz forradalmat, nyíltan is megtámadott bennünket. A gyakorlat bizonyította be, hogy a reakció előtti hajbókolás a forradalom elárulásával egyenlő.

A márciusi baloldal tudta ezt. Álláspontja a demokratikus nemzetköziség szilárd álláspontja volt. A radikálisok között is voltak nézeteltérések a király Pestre hívásának kérdésében. Egyesek elfogadták ezt a liberális elgondolást, mások taktikából nem ellenezték, mert tudták, hogy a király úgy sem jön Magyarországra, s csak kevesen, tényleg csak a márciusi jakobinusok szálltak szembe következetesen ezzel az opportunista tervvel.187 De nem volt ingadozás, nem volt nézeteltérés közöttük az olasz szabadságharc elleni segélynyujtás kérdésében. A márciusi baloldal tényleg egy emberként állt ki az olasz szabadságharc védelmében. Ezzel – túlzás nélkül állíthatjuk – a magyar forradalom becsületét mentette meg.

A márciusi ifjúság véleményét Irányi Dániel tolmácsolta ebben a kérdésben a nemzetgyűlés előtt:

„Midőn Önök ezen feketecélú kamarillával akarnak egyezkedni, nekem urak, úgy tetszik, mintha Önök az ördöggel akarnának szövetkezni, az erény megmentésére és Önök ezen kamarilla hálájára számítva azt gondolják, hogy majd a horvátokkali zavart lecsillapítja? Én ezt nem látom. Látom azt, hogy minden valóságos haszon és nyereség nélkül kockáztatjuk nemzeti becsületünket.”188

Míg Irányi elsősorban a kamarillának nyujtott segítség gyakorlati eredménytelenségét emelte ki, Teleky László az ellenzék másik szónoka, nemzetközi távlatában, elvi alapon tárgyalta a kérdést:

„Harcba megyünk, melyben a nemzetiségek elismerésénél fogva Európának minden szabadelvű nemzetei egy oldalon lesznek s mi a reakcióval a másik oldalon. Így fogunk egy világcsatát vívni s mi lesz ennek vége és következése reánk nézve? Ha a reakció győz, akkor alkotmányunk lesz talán, de az a nemzet, mely a maga hivatását, irányát nem tudta megérteni, az a nemzet, mely szabadságot hirdetett, de nem a szabadság érdekében cselekedett, ki fog a civilizált nemzetek sorából töröltetni.”189

A parlamenti vita során az Egyenlőségi Társulat képviselői a nemzetgyűlésen belül, parlamenten kívüli vezetői pedig az utcán magyarázták meg a tömegnek a kormány tervének lényegét. A parlamenti vita alatt a nemzetgyűlés körül hullámzott a pesti nép, s a gyűlések sorozatával tiltakozott a parlamenti többség soviniszta álláspontja ellen. A tüntető tömeget Vasvári Pál vezette a nemzetgyűlés elé, s a kamarillával való egyezkedés helyett a kamarillával való forradalmi leszámolásra hívta fel Pest népét:

„Nemzedékünk nem a magyar trikolor zászló alá küldetik – mondotta többek között – hanem a sárga-fekete zászló alá, hogy sárga színben lássa nemzeti betegségünk halvány színét és feketében a sötét halált…

Egész Európa tengere forr, a reakció vad háborúi alatt leroskadt népek még halálhörgéseik alatt is a szabadság gyilkosai ellen harcolnak, s mi mielőtt küzdöttünk volna, odadóbnók magunkat a kamarilla gyilkos karjaiba?”190

Petőfi, népszerű modorban, kifejezetten a parasztok számára írt versben tanítja, neveli a magyar parasztokat a demokratikus nemzetköziség iránti hűségre. Olaszország melletti kiállása egyben felhívás a magyar szabadság védelmére is: újabb példája annak, hogy az igazi hazafiság elválaszthatatlan a népek szabadságáért küzdő nemzetköziségtől.

 

Olaszország minket soha nem bántott,
Egyet akar velünk: a szabadságot.
Ezért minket oda vinni nyakára?
Soh’ se lépünk mi arra a határra.
Itt maradunk mi a magyar hazában,
Ezt megvédjük mind halálig mindnyájan,
De magyar ruhában és magyarszóval
És a magyar háromszínű zászlóval.191

 

A pesti nép bátor kiállásának köszönhető, hogy a radikális tábor megvalósíthatatlan papírhatározattá tudta változtatni a kormány segélynyujtási javaslatát, sikerült kiköttetnie, hogy a megajánlott katonaságot nem szabad az olasz szabadság ellen felhasználni.

Ez a határozat lényegében kompromisszum volt a radikális párt és a kormány között, de kompromisszum volt az egész forradalom és a kamarilla között is. A magyar kormány elvileg nem tagadta meg a segélynyujtást előíró Pragmatica Sanctiót, de olyan – táblabírói, jogászi furfanggal megfogalmazott – kikötésekkel állt elő, amelyek a gyakorlatban a segélynyujtás elodázását jelentették.192

Kossuth később megpróbálta megmagyarázni a kormány álláspontját az olasz kérdésben. Érvelése, mely szerint a kompromisszumos megoldást azért választották, mert Magyarország még nem volt felkészülve a szabadságharcra sem elvi, sem gyakorlati szempontból nem állja meg a kritikát.193 Elég megemlíteni azt a tényt, hogy a kormány az elkövetkező heteket éppenúgy nem használta fel a szabadságharc előkészületeinek megszervezésére, mint az eddig elmúlt heteket. Annál is inkább, mert a szabadságharcra való felkészülésnek éppen maga a megegyezésre, kompromisszumra törő kormány volt az akadálya.

Az olaszok elleni segélynyujtás nemzetgyűlési vitája a forradalomnak azt a szakaszát mutatja, amelyben a kormány és az ellenzék, a megalkuvás és a forradalom közti egyensúlyállapot a végsőkig feszül.

A baloldal befolyása a nemzetgyűlésben még jobban megnövekedett a hadsereg szervezésének vitájakor. A pesti népre támaszkodva ki tudta erőszakolni a Március Tizenötödike által, „a magyar alkotmányosságra nézve megalázó, veszedelmes és impraktibilis”-nak nevezett kormányjavaslat megváltoztatását, amely az osztrák vezényleti nyelv és egyéb osztrák szervezési szabályok megtartásával a kamarilla és a császári tisztek befolyását biztosította volna a hadseregben.194

A márciusi baloldal hazafias propagandájának, a magyar honvédségért folytatott áldozatos harcának köszönhető, hogy az idegen népek elnyomására még korábban kivezényelt magyar csapatok egységenként megkezdték a hazaszökdöséseket. Nem akartak idegen népek szabadsága ellen küzdeni, felismerték, hogy kötelességük népük szabadságát, a forradalom vívmányait védelmezni az ellenforradalmi agresszorok támadásával szemben. „A Württemberg király címét viselő huszárezrednek… második százada… a honi lapoknak egy hozzájuk is eljutott példányából megértvén, hogy hazájok veszélyben van… összeesküvének, hogy szülőföldjük védelmére hazaszökjenek… tisztjeiket kocsiba rakták, a Dnyeszteren átúsztattak s huszonnégy óra alatt 17 mérföldet haladva, a mármarosi határszélekre, onnan harmadnap Szigetre érkeztek. E századot utóbb még négy más század követte.”195

Nem egy egységnek meg kellett küzdenie az utánuk s ellenük küldött reakciós csapatokkal. A császárhuszárok egy osztálya például Prága mellől egészen Pest megye határáig harcolt hazajöveteléért, s a bátor sereg felére csökkenve érkezett meg a magyar hazába.

A kormány nem merte vállalni a felelősséget a dinasztia előtt a hazaszökdösésekért. A márciusi baloldal azonban a szabadság és a függetlenség katonáiként üdvözölte a szabadsághősöket. Petőfi olyan fontosnak és oly nagyszerű példamutatásnak ítélte a hazatérő huszárok hőstettét, hogy versben köszöntötte őket.

Leírja, hogyan határozták el Lenkei kapitány katonái a hazaszökést:

 

Nem istentelenség,
A mit ők akarnak:
Segítséget vinni
A bántott magyarnak.
– – – – – – – – – – –
Ez a jó huszárok
Szívbeli szándoka,
S hogy ezt titkolják,
Van annak nagy oka…
Oda jutottunk már,
Hogy csak titkon lehet
Tégedet érezni
Szent hazaszeretet!

 

Parancs és büntetés ellenére vállalják a hazatérés veszélyeit Lenkei katonái:

 

Annyi szent, hogy minket
Vissza nem visz innen
Sem a generális
Sem pedig az isten.
Kötelességünkről
Ne beszéljen nékünk,
Szentebb a haza, mint
A kötelességünk!

 

S amikor a kormány kemény büntetésekkel fenyegeti a hazatérőket, Petőfi így köszönti őket:

 

Itt a haza földén,
Hová vont szívetek,
Forró öleléssel
Üdvözlünk titeket.
Vitéz jó testvérek,
Üdvözlünk ezerszer…
Beszéljen akármit
A hadügyminister!196

 

De a nép növekvő harckészségét nemcsak a külföldön állomásozó katonák sorozatos hazaszökése mutatta. Ezt mutatta a toborzások sikere is, amelyben különben szintén kiemelkedő része volt a márciusi baloldalnak. Horváth Mihály könyvéből tudjuk, hogy a toborzások során különös lelkesedéssel jelentkeztek a fiatal diákok és munkások, vagyis azok a rétegek, amelyek legjobban megértették a márciusi baloldal politikáját, amelyek legközelebb állottak a márciusi ifjúsághoz.

„És alig kezd vala hangzani a toborzók zenéje – írja Horváth Mihály – a magyar, német és tót ajkú fiatalság vetélkedve gyűlt a zászlók alá… A legelsők, kik felesküvének, jobbára iskolákat végzett, vagy még azokat látogató mívelt ifjak és iparos segédek valának… De a földmívelő osztály sem maradt el…”197

Csak a vagyonosok nem mozdultak. A földbirtokosok, a gazdag bérlők, a háztulajdonosok, a gazdag céhmesterek, a zsíros parasztok vagyonukkal törődtek s nem a haza sorsával. A nemzet általános lelkesedése nem ragadta magával őket, tüntetően félreálltak az adakozásoknál éppenúgy mint a toborzásoknál. A vagyonos osztályok hazafisága, amelyről annyi dicséretet zengett a reakciós történetírás, hazugság volt, kiáltó elferdítése a tényeknek. A Munkások Ujságja már akkor leleplezte „a dicsőséges pesti burgereket”, akik ki akarták verni a márciusiakat a városból, nyúzták a mesterlegényeket, sanyargatták a bérben lakókat, gyűjtötték vagyonkájukat – de a hazáért nem voltak hajlandók áldozni.

„Hahó! sógorok! Hát a fiatalság, melyet ti kiverni akartatok a városból, verekedjék-e, az szúrassa, lövesse-e magát azért, hogy a rác zsiványok titeket ki ne raboljanak… Hát titeket és cselédeiteket, vagyonotokat más védelmezze, míg ti csak szájaskodtok.”

E levélre, amelyet egy fiatal munkás küldött be a Munkások Ujságja szerkesztőségébe, maga Táncsics válaszol. Cikkében már felveti a végső leszámolás, a népforradalom eszméjét is, azt az eszmét, amelyet ekkor csak ő és Petőfi értett meg teljes mélységében.

„Hány szegény falusi ember, – írja – fővárosi mesterlegény s tanulóifjúság panaszolta el már nekem, hogy rosszul, igen rosszul mennek a dolgok, míg ők részént nemzetőrségbe álltak be, részént önkénteseknek csaptak fel, ellenben a vagyonosok, dúsgazdagok, mindenfelé ürügy alatt kivonják magukat… De vigyázzatok, mert mikor az ítélet s fizetés napja elérkezik, majd lesz sírás és fogak csikorgatása.”198

Szegény falusi emberek, fővárosi mesterlegények s tanulóifjúság – így foglalja össze egy táborba Táncsics a magyar szabadság legáldozatkészebb híveit. Vezetőik, a márciusi ifjak, nemcsak propagandával, agitációval mutatták előttük az utat, hanem személyes példával is buzdították a függetlenség védelmére a dolgozó népet. Jelentős részük már ekkor katonai szolgálatra jelentkezett s résztvett az első tíz zászlóalj, a honvédsereg hősi törzsének megalapításában. Róluk írta Vasvári Pál, hogy:

„…a harmadik rész a hadi nemzetőrök közé állott, s az új seregbe átvivé a szabadságszeretet magas szellemét. Ezek vagy győzni fognak, vagy az első ágyúk előtt halomra hullani. Ahány kebel annyi isten, annyi meggyőződés. Ezeket keblök szent érzelme lelkesíti. Ezek nem élő gépek lesznek, hanem a szabadság oroszlánhősei.”199

Ez a tíz zászlóalj, amelynek lelkesítője, legbátrabb egysége a márciusi ifjúság volt, alkotta a magvát az európai hírre emelkedett dicsőséges honvédseregnek.

A toborzások gyors és lelkes kibontakozása, a hazaszökdösések szaporodása tehát a forradalom önvédelmének, a nemzeti szabadságharc szellemének kibontakozását jelezte. Azt jelezte, hogy a nép és a kormány útjai végleg elváltak egymástól. A népben egyre jobban megerősödött az elszántság a nemzeti függetlenség s a forradalom vívmányainak megvédésére; a kormány pedig félelemmel vegyes hitetlenséggel szemlélte mindezt és többet tett a harci kedv csitítására, mint fokozására.

Azt bizonyították ezek a tények, hogy a forradalomnak ebben a válságos szakaszában, az ellenforradalom orvtámadása közben, egyedül a márciusi baloldal védte következetesen a forradalom önvédelmének jelszavát. S e jelszót elfogadta, a márciusi baloldal mögött álló pesti nép és az egész magyar nemzet nagy része. Elpusztulni a reakció jármában, vagy harcolni ellene – a nemzet nagy része erre a kérdésre a márciusi baloldallal együtt azt válaszolta, hogy: elszánt harcot a reakció ellen, függetlenségünkért, szabadságunkért! Petőfi jogos büszkeséggel írhatta:

 

Ismét magyar lett a magyar,
Kardot ragad kezébe,
Kardján a napsugár ragyog
S a bátorság szemébe!
Ismét magyar lett a magyar,
Lángol, piroslik arca,
Kitűzött zászló mindenik,
A mely jelt ád a harcra!200

 

Egy ember volt a Batthyány-kormányban, aki bízott a magyar nép feltörő harci elszántságában, s akiben egyre jobban megért a nemzeti önvédelem, a szabadságharc eszméje: Kossuth!

1848-ban az volt a történet logikája, hogy annak, aki felelősséggel, következetesen kiállt a függetlenség mellett, elkerülhetetlenül meg kellett találnia az utat a márciusi baloldalhoz, még akkor is, ha lényeges kérdésekben nem értett egyet velük. S Kossuth megértette a történelemnek ezt a logikáját.

Ugyanakkor a márciusi baloldal gyengesége azt követelte meg, hogy a függetlenség védelmében fogjanak össze Kossuthtal azok is, akik eddig nála haladóbb, radikálisabb politikát követtek a társadalmi reformok terén, s a nemzeti kérdés terén is.

S az események valóban azt mutatták, hogy a közeledés Kossuth és a márciusi baloldal között, mindkét oldalról megindult, már a Lederer eset után.

Kossuth eddigi, a nemzetgyűlési harcok megkezdődéséig játszott szerepét mind a kormányban, mind az egész politikai életben Révai József röviden, de igen kifejezően így jellemzi: „…ő az, aki ezt a minisztériumot a pesti néppel elfogadtatta, és ő az, akire Batthyány ezzel a néppel szemben támaszkodik.”201

Kossuth, amennyire csak lehetett, el akarta kerülni a nyílt szakítást a dinasztiával – ezért segített a Batthyány-kormánynak a pesti nép mérséklésében, a mozgalom időnkénti „megfegyelmezésében”. De Kossuth nem feltétel nélkül és nem minden körülmények között volt a békés megoldás híve, nem akart békét megalkuvás útján, szembeszállt minisztertársai leplezetlen opportunizmusával – ezért volt hatással a pesti népre. A Batthyány-kormányt is éppen azért fogadta el a forradalmi Pest, mert Kossuth is résztvett benne.

Az események fejlődése egyre kevesebb kétséget hagy a kamarilla igazi szándékai felől. S mennél világosabb lesz ez a szándék, annál inkább közeledik Kossuth és a márciusi baloldal egymáshoz. A Március Tizenötödike május 11-én így ír:

„Legyen egyesség Kossuthtal. Tegyünk most félre minden doktrina kérdést. Első a haza…”

A Március Tizenötödike a Kossuthtal való egyesség célját a nemzeti függetlenség közös védelmében jelölte meg. S ennek érdekében május óta egyre többször jelennek meg olyan cikkek a Március Tizenötödikében, amelyek igyekeznek kimélyíteni a szakadékot Kossuth és a kormány többi tagja között és Kossuthot úgy jellemzik, mint „aki egyedül tartja a lelket a ministériumban”.202

„Napnál világosabban kitűnő kapkodási politika, símogató rendszer és tapogató kormányzás – írja a Március Tizenötödike. Meg vagyunk győződve, hogy Kossuth a ministérium ingadozó és határozatlan politikájával egyet nem ért.”203

Hogy ennek a politikának Kossuth részéről is kellett viszonzásának lenni, azt nem tagadhatjuk. Széchenyi István is észrevette ezt a közeledést a márciusiak felé s már június közepén ezt jegyezte be naplójába Kossuthról:

„Úgylátszik, hogy a »Március 15-dikével«… titkos egyetértésben van; sőt úgylátszik, a bécsi és a csehországi szálakat is kezében tartja. Biztosan le fog engem fejeztetni.”204

Szándékosan idéztem Széchenyi gondolatmenetének látszólag ide nem tartozó részét is. Rémlátó képzelődése és feltevése arról, hogy Kossuth igazgatná a bécsi eseményeket is (bár tagadhatatlan, hogy voltak szándékai Kossuthnak Bécsben is), mutatja, hogy teljes értékű megállapításként nem fogadhatjuk el Széchenyi tanúságát Kossuth és a márciusiak együttműködéséről ebben az időben. Tény és való azonban – s ennyit Széchenyi naplója is bizonyít – hogy Kossuth már májusban kezdett közeledni a márciusi baloldal felé.

Annál is inkább ki kell emelnünk, hogy ez a titkos együttműködés nem alakulhatott ki egyik napról a másikra, mert a tények azt mutatják, hogy Kossuth fokozatosan, lépésről lépésre, a pesti nép nyomásának is engedve, került a baloldallal való szövetség útjára. Híven ábrázolja Kossuth fejlődésének folyamatát a nemzetgyűlési harcok első heteinek története. Kemény Zsigmond erről – nem titkolt ellenszenvvel a baloldal iránt, de jellemzően – így ír:

„Beviteték a parlamenti többség egy tárgy védelmébe, melyet a kormány Kossuth által magáénak vallott. A vita folyt… Perczel vagy Madarász gyanúsítgatni kezdték az embereket és a dolgokat. A többség érezve jogait, szenvedélyesebbé lőn a rakoncátlanságokért, s pozícióit még határozottabban védte. Ilyenkor aztán felállott Kossuth, és előbbeni beszédét, melyet a kormány nevében tett, magyarázgatta, még pedig úgy, hogy rendszerint hátat fordítva a többségnek, átszökött a minoritáshoz.”205

Kemény akaratlanul is azt bizonyítja, hogy Kossuth a baloldal (s mögötte a pesti nép) hatása alatt fejlődött egyre következetesebben a forradalmi függetlenségi politika felé. S azért hathatott rá a baloldal, mert őszinte híve volt Magyarország függetlenségének. Ez az oka Kossuth és a márciusi baloldal szövetségének, nem pedig „Madarász démoni hatása” vagy Kossuth „forróvérűsége”, mint azt némely – nem túl szerencsésen sikerült – polgári történettanulmány bizonygatta.

Hogy ez a szövetség mennyire nem lehetett szilárd és a politikai cselekvés minden részletében összehangolt, az kitűnik Madarász József emlékirataiból is, aki megemlékezik az egyik Kossuthnál összehívott tanácskozásról, s kiemeli, hogy Kossuth tárgyalás közben Batthyány hatására, feladta előbbi radikális elgondolását. Az azonban Madarász feljegyzéséből is kiderül, hogy Kossuth augusztus elején már rendszeresen folytatott megbeszéléseket a márciusi baloldal képviselőivel.206

Egészben véve azt mondhatjuk, hogy a márciusi baloldal és Kossuth viszonya március 15-e után a következőképpen alakult: Kossuth márciusban elfogadja a forradalom segítségét, de igyekszik megtartani a márciusiakkal szemben a nemesség vezető szerepét. Májusig a kormánnyal együtt próbálja leszerelni a mozgalmat, de már akkor sem annyira, mint azt Batthyányék szerették volna. A forradalom első, májusi válsága idején közeledik a márciusiak felé. Június–júliusban ez a közeledés a titkos szövetség egyre erősödő formájába fejlődik.

Valószínűleg igaza volt tehát Kemény Zsigmondnak, aki ezt a szövetséget a nemzetgyűlési harcoktól dátumozza:

„Kossuth az első napok óta* titkos tanácskozásokat tartott a szélső demokrata párttal… szövetkezék Perczellel, kit a ministérium a rendőri főnökségből kitett,* és Madarász Lászlóval, ki egy pasquille* irodalom élén állván, már régóta aljas fegyverekkel harcolt a Batthyány-ministérium ellen. E szövetségből származott a terrorizmus.” (értsd: a szeptemberi forradalom. – F. S.)207

Madarász „aljas fegyverei”: a radikális sajtó, befolyása a nemzetőrségre, szövetsége a pesti néppel, a márciusi ifjúsággal s Kossuthtal. E fegyverekkel indul rohamra a márciusi baloldal, amikor Radetzky custozzai győzelme felbátorítja a kamarillát az ellenforradalom zászlajának nyílt kibontására.

 

IX.

Föl hazám, föl nemzetem, magyar nép!
Lépj a síkra gyorsan és egyszerre,
Mint a villám, oly váratlanúl és
Oly erővel törj ellenségedre.

 

Petőfi: A nemzethez.

 

Vasvári még áprilisban megjósolta azt, hogy a kamarilla az olaszországi háború után Magyarország ellen indul. Az események őt igazolták. Vasvári csak egyben tévedett: nem az olasz fronton megvert ellenforradalom, hanem az olaszok felett győzedelmeskedő ellenforradalom tört rá immár nyíltan is Magyarországra.

Amit a márciusiak már a forradalom első napjaiban hirdettek, az események kérlelhetetlen fejlődésének hatása alatt augusztusra kezdték felismerni Batthyányék is. Látniok kellett, hogy az olasz forradalom nyomása alól felszabaduló kamarilla kenyértörésre akarja vinni a dolgot a magyar forradalommal is. Augusztus közepén így ír erről Batthyány:

„A reakció már nyíltan lép fel – írja Szalay Lászlónak – és többé nem titkolja szándékát és terveit. Magyarország van kijelölve első áldozatul… előttünk legfeljebb három hét* van.”208

Ezt a „három hetet”, vagyis a döntésig lehetséges időt a különböző politikai pártok és csoportok mind másképpen akarták felhasználni.

A belső ellenforradalom minden eddiginél tevékenyebb mozgásba kezdett.

A kormány pedig – Kossuth kivételével – a mindenáron való megegyezést kereste továbbra is. Széchenyi például az ellenforradalommal való békét, vagyis a reakciónak tett behódolást tartja az egyetlen lehetséges megoldásnak, s erre igyekszik rábeszélni Batthyányt is:

„El vagyunk veszve, ha most Jellachichcsal békét nem kötünk… Mióta távol vagy, Madarász és társai alaposan dolgoztak, hogy zavart szítsanak.”209

Batthyány nem különbözött Széchenyitől abban, hogy a forradalom válságos szakaszában a fő ellenséget ő is magától balra látta, ő is a márciusi baloldalban az „ultrákban” látta a válság okozóit. Szőgyény-Marichnak így nyilatkozott a márciusiakról:

„Ön emlékezni fog a legutóbbi pozsonyi országgyűlésre, amelynek tagjai között már sok kivetni való volt, s mégis biztosíthatom, hogy azok valóságos római szenátorok voltak a mostani országgyűléshez képest. Ha ezek közül egy tucatnak a fejét nem veszik, addig ebben az országban nem lesz csend és rend.”210

Ha nem is a „csend és rend”, de a forradalom és a függetlenség érdekében a márciusi baloldal legjobbjai is úgy vélték, hogy néhány fejet meg kell szabadítani törzsétől. De ők az ellenforradalmárok, a nép ellenségeinek az ellenség tudatos és öntudatlan ügynökeinek fejére gondoltak.

„A haza cudarul van, – írja Petőfi Aranynak – vagy jön egy mindent fölforgató, de mindent megmentő forradalom, vagy elveszünk, de oly gyalázatosan, mint még nemzet nem veszett el. Én hiszem, hogy egy roppant forradalom előestéjén vagyunk, s tudod, nekem nincsenek vak sejtelmeim. Akkor aztán első dolgunk egy óriási akasztófát állítani s rá kilenc* embert!”211

Nemcsak magánlevélben, de a nyilvánosság előtt is kifejezte Petőfi, hogy a Batthyány-kormány vitte válságba a forradalmat s bátran kimondta, hogy csak a kormány megbuktatása útján lehet a bajból kigázolni.

„Felszabadultunk a Metternich-kompánia alól s kaptuk a Batthyány-ministériumot. Erre ugyan elmondhatni, hogy: eben gubát… Soha nem csalatkoztam oly csúfondárosan, mint e nemzetgyűlésben… Itt nyámnyognak, itt cammognak, mint valami inaszakadt invalidus… Egy hónapja, hogy megajánlották nagy hűhóval a 200 000 katonát, s azóta ez ügyben egy árva kurjantást sem tettek, mintha az ellenség most készítené a Ganges vizén a hidat, melyen át hozzánk fog gyalogolni.

Egyszerre csak azon vesszük észre magunkat, hogy nem két, hanem négy tűz közé szorultunk… nem bírunk kigázolni a bajból… Szomorú, szomorú. És pedig így lesz, ha a nemzet minél előbb fel nem serken, s ki nem ragadja kormánya és képviselői kezéből azon hatalmat, amelyet nekik jóhiszemben átadott, s mellyel azok részint nem tudnak élni, részint rútul visszaélnek.”212

Hogy mit értett Petőfi a „felserkenésen” azt „A nemzethez” című versében félreérthetetlenül kifejezi: a belső árulók megsemmisítését, a megalkuvók eltávolítását.

 

Köztünk van a legnagyobb ellenség,
A cudar, az áruló testvérek!
S egy közűlük százakat ront el, mint
A pohár bort az egy cseppnyi méreg.
A halálos ítéletet rájok!
Százezerszer sujtson bár a hóhér,
Bár a házak ablakán foly is be
Az utcáról a kiáradó vér!
Könnyű bánni külső elleninkkel,
Ha kivesznek e belső bitangok…

 

Petőfi tudta, hogy a márciusi baloldal, Kossuth és a Kossuthot követő nemesség nélkül nem veheti át a hatalmat, nem fordíthatja a nemzetet a függetlenségi harc útjára. Ezt a márciusi baloldal már elemzett okok következtében nem tudta volna megtenni. De elegendő ereje volt arra, hogy Kossuthtal szövetségben döntő lökést adjon a forradalomnak. Ezért maga Petőfi is, az egész márciusi ifjúsággal együtt úgy vélte, hogy a forradalom válságából egy út vezet ki: Kossuth diktátorsága, egy Kossuth által vezetett egységfront a radikális balszárny és a függetlenségi érzelmű liberálisok között. Az Egyenlőségi Társulatba szervezett márciusi baloldal terveire vonatkozóan tanulságos idézni egy liberális kortárs magánlevelét, amelyben nem túl jóindulatú, de valószínűleg találó képet fest a baloldal szeptemberi készülődéseiről:

„Tegnap az egyenlőségi társulatnak voltam gyűlésében… halmazzal kerültek itten elő az indítványok… egyik* előhozza, hogy sokan vannak Pesten reakcionáriusok, kik a hajdani schwarz-gelb uralkodást vissza kívánnák állítani, – ezen gondolat nyomán előhozza Franciaország példáját, mely hasonló körülállásban volt… midőn minden felől ellenségektől volt környezve… s ezen felül saját keblében dúltak a royalisták… ezen kényszerült állapotban… Dantont diktátorrá tevék s a haza mentve lőn… ezt elbeszélvén úgy rezoníroz, hogy mellőzzük a ministériumot, s a kik képeseknek hiszik magokat arra, ragadják kezökbe a kormányt… guillotineirozzák a magas fejűeket és így mentsék meg a hazát!!! nem képzelné kedves barátom, mily sokan vannak nálunk… kik Robespierre, Danton, Hebert… s több ilyenek szerepeiben oly jól találják magukat…”213

A márciusi baloldal tervei a forradalom megmentésére sok tekintetben megváltozva valósultak meg, főcéljuk azonban sikerült: Magyarországot az önvédelmi harc útjára vezették, megakadályozták azt, hogy harc nélkül megadja magát az ellenforradalomnak.

Szeptember története a forradalom új szakaszának, a függetlenségi harc kezdetének dicsőséges története. S mindaz, ami a szeptemberi forradalomban elhatározó, forradalmi jelentőségű tett volt, a márciusi ifjúság vezette pesti nép érdeme. A pesti nép volt az az erő, amelyre támaszkodva Kossuth és a radikálisok új fordulatot tudtak adni a forradalomnak.

A szeptemberi forradalom minden eseménye a pesti nép kiemelkedő forradalmi szerepének bizonysága. Joggal állapította meg Révai József: „Ha ezekben a sorsdöntő szeptemberi napokban a pesti nép nincs a helyén, a magyar szabadság ügye elveszett volna.”214

Szeptember eseményei közismertek.* Augusztus 31-én V. Ferdinánd a nádorhoz intézett leiratában – felbátorodva a párizsi proletárok felkelésének bukásán s az olasz szabadságharc átmeneti vereségén – a már szentesített törvényeket lényegében visszavonja. Szeptember 4-én a nemzetgyűlés küldöttséget meneszt az udvarba, hogy a királyt nyílt színvallásra bírja Jellachichcsal szemben, aki 11-én (királyi parancsra!) átlépte a Drávát. A baloldal és Kossuth válaszul az ellenforradalom nyílt megindulására megalakítja a Honvédelmi Bizottmányt s fegyverrel felel Jellachich orvtámadására.

E tények, több-kevesebb ferdítéssel olvashatók a liberális, sőt reakciós könyvekben is. Hiába keressük azonban náluk azt, hogy mi állott a nemzetgyűlési harcok s az udvarral való tanácskozások mögött, vagyis hiába keressük az esemenyek rúgóit. S ha március 15-éről azt állapíthatta meg Vasvári, hogy a pesti forradalom volt a mozgató rúgója a 48-as törvényeket hozó országgyűlési lelkesültségnek, akkor ugyanezt megállapíthatjuk szeptemberről is: a pesti nép vitte, nem kis részében kényszerítette a nemzetgyűlést arra, hogy a forradalmi függetlenségi harc útjára lépjen. A márciusi ifjúság vezette pesti nép volt a szeptemberi forradalom igazi főszereplője.

Nem lekicsinyelhető erőt képviselt a pesti nép ezekben a napokban. Százezernyi ember, jelentős részüknél kasza, puska, s egyéb fegyver, leginkább harcra kész munkások, céhlegények, mellettük a fegyveres nemzetőrség, vezetőik bátor forradalmárok: s az elszánt népet még bátrabbá, még keményebbé tette a kormány pipogyasága, az ellenforradalom zászlóbontása. A már idézett liberáls kortárs – Topler kúriai bíró és országgyűlési követ – így írja le a pesti nép szeptemberi hangulatát:

„Pest ezen napokban éli keresztül mindazon jeleneteket, melyek a francia első revolúció első éveire élénken emlékeztetnek – nem úgy éppen azon véres színezetben, mint ottan – bár sokan vannak, kik azokat előidézni szeretnék… – és ezek a radikál követek.

Kedélyek ingerültségét leírni lehetetlen… a naponként jött rosszabbnál rosszabb hírek az alvidékről…, Jellachich mozdulatai hazánk felé… a bécsi ministérium ellenséges indulata… nem igen nagy reményt nyujtottak még eddigelé jobb kifejlődésre körülményeink…

És ezen aggodalmak közepette azután izgatnak Madarász és emberei… addig fanatizálják aztán a népet… míg ez az ingerültség legmagosabb fokára érvén… a hatalmat megragadva robespierre-i terrorizmussal térítteni mindent a hazafiság útjára…

Az itteni klubok tanácskozásai ahelyett hogy mértékletesek, szolidok, s valóban jobb irányt adók lennének – teljesek a legnagyobb zajjal, határozatlansággal és a legingerlőbb szónoklatoktól visszhangzanak.”215

A kortársak megemlékezései elárulják, hogy ez a – magyar viszonylatokban mégis csak hatalmas – tömeg nagy hatással volt mindenre, ami Pesten történt. Már puszta jelenléte is arra kényszerítette a reakciót s az ingadozókat is, hogy engedjenek a baloldal törekvéseinek. A kiegyezés, a dinasztia iránti loyalitás híveinek a pesti nép két utat mutatott: vagy sodródnak a forradalommal, vagy elmenekülnek, mert különben úgy számolnak le velük, mint a forradalom ellenségeivel. Nem csoda, hogy Széchenyi és Eötvös lóhalálában menekül el Pestről. Széchenyi utolsó szavai szeptemberi naplójában: „Negyvennyolc órán belül minden tűzben, lángban áll!”216 (Szept. 3.)

A pesti nép beavatkozása tette szeptember 4-ét a forradalom új kiidulópontjává. Vasvári Pál vezetésével felvonult az utca, elözönlötte a nemzetgyűlés környékét, és „Veszélyben a haza! Halál az árulókra!” kiáltásokkal tüntetett, Kossuthot és a baloldalt éltetve. Ez adott olyan nyomatékot a márciusiak szavának, hogy a képviselők egyhangúlag elfogadták a baloldal javaslatait. Ezek között az volt a legfontosabb, hogy a nemzetgyűlés magáévá tette Kossuth elhatározását „oly hatalomról gondoskodni, mely eszközeit ne legyen kénytelen a törvényből, hanem a haza veszélyéből merítni”.217 A végleges döntés előtt azonban a nemzetgyűlés egy küldöttség útján akarta kipuhatolni a király szándékait. A márciusiaknak – s igen valószínű, hogy Kossuthnak sem – nem voltak illúzióik a küldöttség útjának lehető eredményéről, de szükségesnek tartották ezt a lépést ahhoz, hogy a kiegyezést óhajtók előtt végleg leleplezzék a kamarilla céljait.

A forradalmi tömeg nyomását szeptember 4-én híven mutatja egy különben nem túl jelentős epizód. Madarász László felszólította a házat, hogy nyilatkozzék az, aki nem ért egyet a fenti döntéssel. A teremben kifejezett ellenforradalmárok is ültek – többek között a szász követek nagyrésze – de ezek sem mertek ellentmondani a baloldalnak. A többség, amely néhány héttel ezelőtt oly hangosan és oly hevesen támadta a baloldalt, most hallgatott. Sennyei Pál báró, aki Madarász József szerint „az egész képviselőházban a legudvarhűebbnek tartott férfiú” volt, szólalt fel egyedül, s bár kérte a házat, hogy igyekezzék megegyezni, mielőtt a nyílt harcra kerül a sor, a javaslatot ő is elfogadta.

Az események további kibontakozásában még közvetlenebb szerepet játszott a pesti nép.

Amikor a küldöttség, amint előre lehetett látni, eredménytelenül jön vissza az udvarból, a szeptember 11-i ülésen a kormány lemond. A nádor, bizonyítva, hogy a kamarilla éppen ezt akarta elérni, sietve elfogadja a lemondást. Ekkor – olvashatjuk Madarásznál – „a képviselőház előtt roppant néptömeg jelent meg s élteti Kossuth Lajost”. Madarász László, a tüntető népnek a terembe is behatoló morajlása mellett, felszólítja a minisztereket, foglalják el újra helyüket. S Kossuth, aki a miniszteri széket elhagyva, a baloldal padsoraiban foglalt helyet, a pesti nép zúgó helyeslésétől kísérve újra elfoglalja a miniszteri széket. S nemcsak elfoglalja, de azonnal olyan döntő, forradalmi jelentőségű intézkedéseket szavaztat meg, amelyekkel Magyarország rálép a forradalmi függetlenségi harc útjára.

Így újra a pesti népnek köszönhető az, hogy „a ház megerősítette az 5 forintos bankjegyek kibocsátását, rögtön eszközöltetvén azt. Elrendelte, hogy a katonaállítási törvény azonnal foganatosíttassék. Kimondatott, hogy a honvédzászlóaljakba átléphetnek, az egyenrangúak.* Ivánka Zsigmond kívánta, hogy a külföldön levő magyar ezredek a hazajövetelre szólíttassanak fel. Határozatilag elfogadtatott.”218

Az udvar a nem várt fejlemények hatása alatt időhúzásképpen megpróbálja folytatni az eddigi politikát: újra kinevezteti Batthyányt. Ezzel megkezdődik egy kéthetes huzavona, amelyben a már meginduló harcot egyszerre két irányból is megpróbálják elfojtani, egyfelől a belső egyezkedők, másfelől a külső ellenforradalom.

A baloldal ebben a szakaszban támogatja Batthyány miniszterelnökségét. S ebben kétségtelenül szerepet játszik az is, hogy időt akar nyerni a felkészülésre. Azonban nem lehet elhallgatni azt a tényt sem, hogy e politikában volt bizonyos ingatagság a követendő út megválasztása körül, volt félelem a baloldal egy részénél a tényleges forradalmi fellépéstől. Hogy a baloldal sem volt teljesen ment a kiegyezés lehetőségét dajkáló illúzióktól, mutatja az, hogy az Egyenlőségi Társulat a nádorhoz is küldöttséget menesztett, kérve arra, hogy szálljon táborba és vezesse a magyar sereget Jellachich ellen. S bármilyen „forradalmi” külsőségek között ment is végbe e látogatás a nádornál, a baloldal egy része ebben a királlyal való megegyezés lehetőségét kereste. Petőfi következetességét emeli ki az a tény, hogy bár megválasztották a nádorhoz küldött delegációba, elhárította magától a megbízást, mondván, hogy „a királyi családtól mindig egy mérföld távol leend”.219

Életrevalóbb lépése volt a baloldalnak a Honvédelmi Bizottmány létrehozása. Ezt a szervet eleinte valószínűleg csak az újra kijelölt Batthyány ellenőrzésére és ellensúlyozására alkották, csírájában azonban már akkor is az új forradalmi-függetlenségi koalíció hatalmi szerve volt. A Bizottmány tagjainak megválasztása híven jellemzi a márciusi baloldal megnövekedett szerepét: Madarászék kijelölték a tagokat, a nemzetgyűlés pedig az általuk összeállított lista szerint, többségében az ellenzék híveiből megválasztotta a Bizottmányt. Madarász naplójából kiderül, hogy a pesti népnek volt része a baloldal e győzelmében is.

„A karzat az ellenzék tagjait, amint a terembe léptünk – írja Madarász – zajosan megéljenezte. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a volt kisebbség szavazati íve legyen döntő a választásra nézve… S így történt az, hogy megválasztattak Kossuth, Madarász, Nyári, Pálffy, Patay, Sembery. – Négyen* tehát a július 21-én eltörpített minoritásból.”220

A király közben Batthyány mellé kinevez egy jobbára ellenforradalmárokból álló kormányt. Ugyanakkor Jellachich tovább nyomul előre a Dunántúlon. A frontokon árulás. S e sorsdöntő pillanatokban Batthyány még mindig egyezkedni akar – még Jellachichcsal is! Az udvar, kihasználva a forradalom megtorpanását, miniszterelnöknek jelöli Vay bárót, az arisztokrata reakció egyik vezérét, és Pestre küldi Lamberg altábornagyot, mint teljhatalmú katonai diktátort, afféle cavaignaci megbízással. Madarász és Kossuth tiltakozik a miniszteri ellenjegyzés nélküli, törvénytelen ellenforradalmi lépés ellen, de Batthyány tárgyalásokat akar kezdeni még Lamberggel is!

Ugylátszik, hogy a szeptemberi forradalom zsákutcába jut, hogy a kamarilla ellenforradalmi orvtámadása, amelyet a békülékeny és egyezkedő elemek, akarva-nemakarva, segítettek, előkészítettek – sikerül. S ekkor egy minden eddiginél nagyobb megmozdulással, újra a pesti nép szól bele a politikába s egycsapásra elvágja az egyezkedés lehetőségét: szeptember 28-án felkoncolja az ellenforradalmi diktátorjelöltet, Lamberget.

Pest népe, kaszával, dorongokkal felfegyverzett munkások és puskás nemzetőrök ezrei, méltó választ adtak az ellenforradalomnak, véget vetettek az ellenséggel való cimborálás, az opportunista egyezkedés politikájának.

E sorsdöntő tettet mindenekelőtt a város legszegényebb elemei, a proletárok, céhlegények, kisiparosok kezdeményezték. Mint ahogy a Március Tizenötödike már idézett cikke írta:

„A tömegnek legnagyobb része a város legszegényebb osztályához látszott tartozni, azokhoz, akikről azt hiszik, hogy anyagi érdekek reménye nélkül nem mozdulnak. És íme ők ma a szabadságért, mely különben a szegénynek oly kevés kedvezést nyujt, egy rájuk nézve legalább is képzeményi eszményért tették ki magukat veszedelemnek.”221

Lamberg kivégzése után a forradalom feltartóztathatatlanul halad előre. Batthyány visszavonul és a hatalom teljesen a Kossuth–Madarász szövetség által irányított Honvédelmi Bizottmány kezébe kerül.222

A pesti nép forradalmi megmozdulásának különös jelentőséget ad az a tény, hogy akkor löki előre a magyar forradalmat, amikor Európában az osztrák forradalom kivételével beállott a forradalom utáni csend. Ezért Mód Aladár joggal emelte ki szeptemberről írva, hogy míg a márciusi forradalomban a nemzetközi erők hatása volt az elindító tényező, addig szeptember elsősorban a belső erők, a pesti nép megmozdulásának eredménye.223

Petőfi lobogó versben köszöntötte Pest forradalmi népét:

 

Lamberg szivében kés, Latour nyakán
Kötél, s utánok több is jön talán,
Hatalmas kezdesz lenni végre, nép!224

 

A márciusi ifjak egyike, Irinyi, a nemzetgyűlésben védte meg a pesti nép bátor megmozdulását a többséggel szemben, amely a „bűnösöket” megbüntetni kívánta. Nyíltan kimondta a nemzetgyűlésben, hogy Lamberg kivégzését csak formahibának tartja, mert az ellenforradalmi diktátorjelölt megérdemelte a nép bosszúját. S ha az országgyűlés nem is tudta „megbüntetni” a pesti népet, jellemző a többségre, hogy nem merte vállalni, határozottan és nyíltan, a pesti proletárok forradalmi tettét.

De a forradalom már újra elindult a maga útján s ez mindennél fontosabb volt. Szövetséges és ellenfél egyaránt el kellett hogy ismerje a márciusiak politikájának helyességét. Maguk az események igazságot szolgáltattak a márciusiaknak. Maga Kossuth is a nyilvánosság előtt bírálta meg s egészében helyesen mutatta meg, hogy a Batthyány-kormány politikája vitte válságba a forradalmat. Többek között így írt:

„Elég kábák voltunk azt hinni, hálásak lesznek (t. i. a kamarilla emberei. – F. S.) a magyar nemzet iránt: még csak seregeinket sem hívtuk vissza külföldről… Benn meg szenvedtük az idegen tiszteket, idegen zsoldosokat… Az idegen seregek összeesküdtek az őket tápláló hazánk ellen…

Azt mondták (t. i. Batthyányék. – F. S.), diplomatizáljunk – és diplomatizáltunk. És megcsalták szegény hazánkat, rútul, iszonyatosan. Midőn világos lett, hogy megcsaltak, mondám, most 10000 kell, hol 2000 elég lett volna, de energia! és nincs veszve semmi!

Energia – mondák – a törvényes formák között. Mondám »elvesz a haza«… Kínos helyzet volt. Öt hónapon át soha egy pillanat, melyben magammal elégedett lehettem volna.”225

Kossuth szavai arról, hogy most „10000 kell, hol 2000 elég lett volna”, Petőfi figyelmeztetését juttatják eszünkbe, aki már áprilisban így írt: „…ti vérontás nélkül akartok átalakulni? isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen… koronként vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, később, midőn nagyon megszomjazik, majd kétannyit követel.”226

De még nem volt késő szeptemberben sem! A nemzet óriási lendülettel rálépett az önvédelmi harc útjára, s meg is volt minden eshetőségünk arra, hogy ezt a harcot győzelmesen fejezzük be.

A szeptemberi forradalom eseményeinek, az ellenállás hősi erőfeszítéseinek hatása alatt Marx, aki elragadtatással figyelte a magyar forradalom fejlődését, 1793-hoz hasonlította a szeptemberi fordulatot. Lelkesült szavakkal írt Magyarországról és Kossuthról:

„Az 1848-i forradalmi mozgalomban először merészelte 1793 óta egy az ellenforradalom hullámaitól körülvett nemzet, a gyáva ellenforradalmárok dühével a forradalmi szenvedélyt, a terreur blanche-sal a terreur rouge-t* állítani szembe. Hosszú idők óta először találunk igazi forradalmi jellemet, férfiút, ki népe nevében a kétségbeesés küzdelmének kesztyűjét fel merte venni, ki nemzete számára Danton és Carnot egy személyben: Kossuth Lajost…

A tömegfelkelés, a nemzeti fegyvergyártás, az utalványok kibocsátása, a rövid úton való elbánás mindazokkal, kik a forradalmi mozgalmat gátolják, a forradalom permanenciában, egyszóval az 1793-i dicsőségteljes esztendőnek minden főbb vonását megtaláljuk a Kossuthtól fölfegyverzett, szervezett és föllelkesített Magyarországon.”227

Marx elragadtatása – szembeállítva a magyar forradalmat a többi 48-as burzsoá forradalommal – jogosult. Szeptember tényleg megkülönbözteti a mi forradalmunkat az akkori polgári mozgalmaktól. A pesti néptömeg megmozdulása s a forradalom általuk kikényszerített fordulata tényleg az első francia forradalomhoz teszi hasonlóvá a magyar 48-at. De már Révai József felhívta a figyelmet arra, hogy ez a hasonlóság nem oly mély, mint az első pillanatban látszik.228 Szeptember történetének részletes elemzése – amelyet Marx akkor még nem vihetett végbe – megmutatja, hogy ez a fordulat sem tudta kiküszöbölni a forradalom alapvető ellentmondásait, hogy ez a fordulat sem jelentett gyökeres leszámolást a megalkuvás, az osztályönzés politikájával. Ilyesfajta leszámolás nélkül pedig nem történt meg, nem történhetett meg a parasztok érdekeinek radikális kielégítése sem. S mindenekelőtt ebben különbözik szeptember 1793-tól.

Engels azt tanította, hogy az osztályellentétek gyors és heves fejlődése teszi a forradalmat a társadalmi és politikai haladás hatalmas hajtóerejévé, „a szünetlen, gyors felvirágzása új és új pártoknak, amelyek egymást a hatalomban felváltják, teszi, hogy a nemzet ily heves megrázkódtatások idején öt év alatt nagyobb utat jár be, mint rendes körülmények között egy évszázad alatt bejárna”.229

Az első francia forradalom fejlődése valóban az egymást felváltó pártok harcában fejeződik ki, s éppen ez teszi lehetővé a nép mozgósítását a függetlenségi harc érdekében. Minálunk nem így történt.

A parlamenti többség átadta a helyet az erélyes kisebbségnek, de nem teljesen. A Honvédelmi Bizottmányban már megalakulásakor is a fék szerepét játszotta néhány képviselő, s e fék szerepét betöltő csoport csak erősödött a szeptemberi izgalmak lecsillapulása után, amikor a nemesi középpárt első dolga az volt, hogy mérsékelt elemekkel egészítette ki a Bizottmányt. Ugyanaz történt, mint márciusban. Akkor is addig maradhatott baloldali összetételű a Közcsendi Bizottmány, míg a közvetlen ellenforradalmi veszély fönnállott. Ennek elmúltával fokozatosan nyomultak be a forradalom szervébe a liberális mérséklet emberei.

A szeptemberi fordulat nem úgy ment végbe, mint ahogy Petőfi szerette volna, „a belső bitangok” megsemmisítésének útján, nem úgy ment végbe, mint ahogy Vasvári szerette volna, aki „a magas fejűek guillotineirozását” hirdette. A Közbátorsági Bizottmány, amelyet Petőfiék szeptember első napjaiban szerveztek meg, nem tudta átvenni a hatalmat, sőt a rendőrség még szeptember elején be is tiltotta. A baloldal és a márciusi ifjúság képviselői ott voltak a hatalomban, de nem egyedül, hanem a liberális, volt kormánypárttal osztozkodva. Madarász rendőrségében, Kossuth minisztériumában ott voltak a márciusi ifjak, de csak mint a kormány része, sőt kisebbsége. S csak a háború szükségletei tették lehetővé – mint erre még visszatérünk – hogy kisebbség létükre is befolyásolni tudták a nemzetgyűlést is és a Honvédelmi Bizottmányt is.

Amikor Madarász szeptember 12-én, a tüntető pesti nép előtt vörös flamingó kalapot tesz Kossuth fejére, szinte akaratlanul is jellemzi a szeptemberi forradalom egész belső ellentmondását: a márciusi baloldalnak csak arra volt ereje, hogy Kossuthot ruházza fel a hatalommal – de ez az erő elegendő volt ahhoz, hogy forradalmi hatalommal, a flamingók által befolyásolt hatalommal ruházza fel.

Ide kell iktatnunk Révai József jellemzését Kossuthról, mert ez a jellemzés és elemzés teljes mélységében megvilágítja a szeptemberi fordulat lényegét is:

„Kossuth, mint a forradalom vezére, azt fejezi ki, hogy a magyar forradalom egész folyamán szükség volt valakire, aki a demokratikus áramlatot a nemesség felé és a nemesi középbirtokos réteget a tömegek felé képviselje. Ő volt a kezese azoknak az engedményeknek, amiket a nemesség a népnek tett. De egyben ő volt a kezese annak is, hogy a néptömegek nem lesznek telhetetlenek… Kossuth, mint politikai jellem azt fejezte ki, hogy az alulról jövő tömegnyomás elég erős arra, hogy a forradalom fejlődését balfelé kényszerítse, de nem elég erős arra, hogy a forradalom vezetését radikálisan kivegye annak a rétegnek a kezéből, mely csupán a feudális viszonyok felülről való felszámolásában volt érdekelve.”230 (Az én kiemelésem. – F. S.)

A magyar osztályviszonyok többször említett fejletlensége volt az oka annak, hogy a szeptemberi forradalom nem juttathatta a márciusi baloldalt a hatalom kizárólagos birtokába. Nem volt Magyarországon egy olyan erős és demokratikus burzsoázia, nem volt olyan széles és erős plebejus réteg, amely alapjául szolgálhatott volna a forradalom ilyen fejlődésének. Csak a parasztságra támaszkodni pedig, a nemesség ellen vinni a forradalmat nem lehetett. A márciusi baloldal nagy részében ilyen távlatok fel sem merültek – a nemességhez fűződő kapcsolataik miatt – a márciusi jakobinusok pedig tudták, hogy önmagukban erre a fordulatra gyengék.

A márciusi baloldal nem vehette át egyedül a hatalmat. De meg lett volna a lehetősége a forradalom hajtóerejének növelésére akkor, ha a liberális nemesség kevesebb szenvedéllyel igyekezett volna csillapítani a nép „telhetetlen” követetéseit. A birtokos nemesség azonban, minden függetlenség-vágya ellenére sem volt hajlandó a paraszti sérelmek orvoslására.

A márciusi jakobinusok, akik a 48-as törvények továbbfejlesztését követelték az agrárreformok területén is, válaszút elé kerültek szeptemberben: vagy elfordulnak a nemességtől, ez kétségtelenül lemondást jelentett volna a nemzeti szabadságharc sikeres folytatásáról, vagy pedig elveik fenntartása mellett alkalmazkodnak a körülményekhez, támogatják az egység politikáját, s igyekeznek ezt minél radikálisabbá, forradalmibbá tenni.

Petőfiék nem akartak a valóságtól elszakadva politizálni, s ha nem is szigorúan tudományos alapon kielemezve, de megértették, hogy az utóbbi megoldást kell választaniok. Nincs értelme elhallgatni azt, hogy ez az utóbbi megoldás engedményekkel járt együtt, s elveik fenntartása mellett, ezeket az engedményeket a legkövetkezetesebb márciusi jakobinusoknak is meg kellett tenniök a forradalom érdekében.

Nézzük meg, hogy egy látszatra csekély jelentőségű részletkérdésben hogyan tükröződnek ezek az engedmények. Az idézet, amelyet a fentiek megerősítésére közlök, az Egyenlőségi Társulat Petőfi által írt szeptemberi proklamációjából való. Ebben Petőfi így ír:

„…feljött az 1848-ik esztendő, úgy jött fel, mint egy új haragos csillag, a népek haragának csillaga… Fölkeltünk mi is, magyarok, fölemeltük a szabadság eltiport zászlaját: Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjúság.”231

Tudjuk, hogy a magyar forradalom radikális és liberális tábora között éles különbség volt március 15-éhez való viszonyukban is. Petőfi s a márciusi jakobinusok szerint a pesti ifjúság volt az első, „mely tenni mert a honért”. A középnemesi haladó párt szerint – mint Wesselényi mondta – Kossuth „március 3-i erélyes közbevetése” jelzi a magyar szabadság megszületését.232 Március 3 és március 15: az alkotmányos liberalizmus és a forradalmi demokratizmus két gyökeresen különböző fogalmának – és gyakorlati politikájának – dátuma. Amikor Petőfi – aki különben nem rokonszenvezett Kossuthtal s ennek ellenére – Kossuth és a márciusi ifjúság közös harcának tulajdonítja a magyar szabadság kivívását, nem ok nélkül teszi ezt. Ezzel is jelzi a néptömegek előtt, hogy a márciusi baloldal és Kossuth között a legfőbb kérdésekben – egyelőre – megszűntek a nézeteltérések, hogy a márciusi baloldal Kossuthtal együtt vesz részt a függetlenségi harcban. S e közös harc érdekében hozza egy nevezőre március 3-át és 15-ét.

Természetesen a Kossuthtal, vagyis a haladó középnemességgel való együttműködés érdekében nemcsak annyit kellett tenniük Petőfiéknek, hogy Kossuth nyilvános bírálata helyett Kossuth érdemeit emeljék ki. A baloldal harcba tudta vinni a középnemességet, de gyengesége miatt arra kényszerült, hogy elfogadja az agrárkérdés liberális megoldását, mint Révai József írja: „az agrárkérdésben a forradalom mérsékelt irányát képviselő réteg álláspontjára helyezkedett.”233 A forradalmi háború forradalmi egységet követelt volna, vagyis a demokratikus erők egységét és vezető szerepét. A forradalmi balszárny gyengesége következtében azonban másfajta egység, másfajta „nemzetegység” valósult meg, olyan koalíció, amely a márciusi baloldaltól követelte meg, hogy mondjon le a demokratikus agrárpolitika közvetlen folytatásáról. S itt nemcsak arról van szó, hogy a márciusi baloldal nemesi radikális tagjai sem tudták megvalósíttatni a 48-as törvényhozás kijavítását célzó javaslataikat. Sokkal fontosabb az a tény, hogy a márciusi baloldal valóban demokratikus törzse, köztük a legkövetkezetesebbek is, elveik fenntartása mellett ugyan, de kénytelenek voltak elfogadni a középnemesi „nemzetegység” koncepciót.

Vasvári egy nem sokkal szeptember előtt írt cikkében így fogalmazta meg ezt:

„Veszély idején a nemzet erejének meg nem kell szakadni. Mikor Franciaországot külellenség fenyegette a nagy forradalomkor: egybeolvadt minden jó honfi… minden pártkérdésen felül áll e magasztos szó: nemzetegység! Ha mi egymás között bírkóznánk: ellenségeink kacagnának s bátorságot nyernének.”234

Egy fentebb már idézett beszédében Vasvári ugyancsak a francia forradalom önvédelmi harcának példájából nem ugyanezt a következtetést vonta le. Tudta ő nagyon jól, hogy „a magas fejűek” eltávolítása, a nép megnyerése lenne a forradalmi egység legjobb alapja, de látnia kellett, hogy gyakorlatilag csak egy út van: együttmenni a középnemességgel, minél radikálisabb politika folytatására kényszeríteni őket, – a vitás kérdéseket pedig meg lehet vitatni a harc után.

De nézzük a legkövetkezetesebb forradalmárt, Petőfit, – akit józan ésszel senki sem vádolhat megalkuvással – ő is így buzdítja a harcoló nemzetet:

 

Azért nem győzött eddig is e hon,
Mert sohsem volt egy akaraton;
Most egy a lélek, egy a szív, a kar…
Mikor győznél, ha most sem, ó magyar?
Egy ember a haza, s ez halni kész,
S ezért, óh népem, ép ezért megélsz.235

 

Petőfi ne tudta volna, hogy a haza nem kész egy emberként meghalni, ő ne tudta volna, hogy a szerződéses jobbágy és a nemzetgyűlés többsége koránt sincs „egy akaraton” nem egy fontos kérdésben, s többek között az önvédelmi harc kérdésében sem teljesen? Nagyon jól tudta mindezt, de nem tehetett másképpen. Azt követelte a helyzet, hogy ő is úgy buzdítsa a parasztokat a harcra, mint Kossuth: a már elért vívmányok megvédésére bíztatta őket, anélkül hogy biztosítani tudta volna őket a törvények továbbfejlesztése felől.

„Ha azt akarjátok, – írja kiáltványában a parasztokhoz Petőfi – hogy újra robotoljatok és dézsmát adjatok, hogy újra teherhordó állatok legyetek, fogadjátok szívesen Jellasicsot…”236

Egy kimondottan a parasztok számára írt, népszerű modorú toborzó versében ugyanúgy kénytelen vigasztalni a szegényparaszt honvédeket, mint Kossuth, aki a – távoli – jövő reményében kéri a parasztságtól, hogy „szenvedjen még kissé a sajgó kebel s várjon még egy kissé a kívánság”.237 A toborzón mulató paraszthonvéd így vigasztalja magát szegénysége miatt Petőfi versében:

 

„…nincs pénzem? majd lesz nekem
A harc után, akkor megfizetem.”238

 

Ugyanarról van itt szó, mint amit Révai József Táncsiccsal kapcsolatban kiemelt. A paraszti-demokrata Táncsics is, bár mindig következetesen harcolt a demokratikus parasztforradalomért, szeptember után nem követelte a nemesség félretolását, hanem a parasztságban meglévő elégedetlenséget igyekezett lecsillapítani, mert „a nemzeti forradalom ellen forduló parasztforradalmat nem akarta.”239

De Petőfit semmiféle kényszer sem bírhatta arra, hogy megtagadja elveit. A „nemzetegység” politikájának folytatása közben is nem egyszer szólal meg, hol burkoltan, hol nyíltabban, a forradalmi demokrata Petőfi bírálata, többek között e „nemzetegyesítési” politikáról s következményeiről is. E korszakának legszebb költeményei közé tartoznak azok, amelyekben forradalmi szolidaritását, a néphez való szilárd hűségét fejezi ki az önzetlenül harcoló paraszthonvédek ezreinek. Apjáról írva, így bírálja – anélkül hogy ezt közvetlenül kimondaná – az önérdekű, osztályönzéstől vezetett nemességet:

 

Mi vitte őt háború zajába?
Hiszen neki nincsen gazdagsága,
Mit féltene, mit védnie kéne,
Hogy ne jusson ellenség kezére.
Annyi földet sem mondhat övének,
Melyben egykor koporsója fér meg,
S még is, még is viszi lobogóját
Azok előtt, kik a hazát óják.
Ép azért ment, mert semmivel sem bír;
Küzd a gazdag, de nem a hazáér’,
Védi az a maga gazdaságát…
Csak a szegény szereti hazáját.240

 

A háború előrehaladásával egyre jobban elmélyül a parasztság kielégítetlenségének problémája. Petőfi későbbi verseiből is egyre komolyabban csendül ki ez. Miközben a kormány a győztes tábornokoknak – különben megérdemelt – kitüntetéseket osztogat, Petőfi felteszi azt a kérdést, ami ott sajgott minden paraszt szívében: és mi lesz a közkatonákkal? Így ír:

 

Tiszt vagyok… ha lát a közlegénység,
Tisztelkedve megyen el mellettem;
Én pirúlok, gondolván magamban:
Nincs igazság, nincs igazság ebben,
Nekünk kéne köszönteni őket,
Mert mi nálunk sokkal többet érnek. –
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ők az elvet hírből sem ismérik,
És a haza? kemény mostohájok,
Izzadásuk díjában nekik csak
Kenyeret vet s rongyokat dob rájok,
S zászlajához hogyha oda állnak,
Nyomorért csak új nyomort cserélnek. –
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha megtérnek csonkán a csatákból,
Koldusbotot ád a haza nékik,
S ha elesnek, a felejtés árja
Foly sírjokon s neveiken végig.
És ők még is neki mennek bátran
Az ellenség kardjának, tüzének! –
Tiszteljétek a közkatonákat,
Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.241

 

A két költemény eszmei tartalma, gondolatmenete teljesen egyforma. Az a tény, hogy az annyira változatos Petőfi versek sorozatában két vers egymásután ugyanazt a gondolatot variálja, mutatja, hogy a költő számára milyen tragikus kényszerűséget jelentett a szeptemberi győzelem ára: lemondás a közvetlen paraszti érdekekért folyó harcról.

S ezt nemcsak Petőfi érezte. A márciusi baloldal legjobbjaiban, legalább is lelkiismeretfurdalás és elégedetlenség formájában ugyanez a visszhangja támadt a parasztság önzetlen hősiességének. A Március Tizenötödike egyik cikke szinte az egész forradalmi baloldal szolidaritását – s valószínűleg lelkiismeretfurdalását kifejezi.

„Jellachich naponként közeledik, hátunk borsódzik szíjmetsző kardja szagától, a gazdag zsarolástól fél, a háztulajdonos gyujtóbombáktól, a miniszteriálisok zsíros birtokaik, a követ diurnumai* elvesztésétől fél, a mesterember ingyen munkától retteg: a veszendőfélben álló hon és szabadság felett könnyezni a szegénynek jutott, ki e drága hazában nem pénzét, nem vagyonát félti, hanem félti azon földet, melyet őseink vére nedvesített, s melyen kívül a világon a magyar számára nincsen hely…”242

E bírálat – s bizonyos fokig önbírálat – tulajdonképpen ugyanazt fejezi ki, mint Petőfi az említett két versében: csak a szegények, a dolgozók szeretik igazán hazájukat. 1848 demokrata forradalmárai, a márciusi ifjúság legjobbjai, úgy vélekedtek erről, mint követőik és eszméik folytatói, a magyar kommunisták. Ők pedig úgy értékelték a 48-as parasztság önzetlen hazaszeretetét, mint azt Révai József megfogalmazta:

„A magyar parasztság önzetlenebb volt, mint urai. Mert bár elégedetlenül a márciusi törvényekkel, de elment és védte a hazát. A márciusi törvényeket előleges törlesztésnek tekintette, de nem tette függővé valamennyi követelésének teljesítésétől, hogy Isaszegnél, Nagysallónál, Vácnál, Komáromnál hullassa vérét a Habsburgok ellen, a hazáért. Az adósság további törlesztésére a mai napig vár.”243

Amikor Révai József a fenti sorokat írta, a magyar parasztság valóban az adósság törlesztését várta. S az adósságot nem a 48-as nemesség korcs utódai, hanem a magyar kommunisták törlesztették le. S ezt Magyarországon csak mi tehettük meg, csak mi teljesíthettük és folytathatjuk 1848-at.

„Nekünk jutott az a történelmi feladat – mondotta Rákosi elvtárs – hogy valóra váltsuk és kiteljesítsük mindazt, amiért az 1848-as forradalom hősei Kossuthtal, Petőfivel, Táncsiccsal az élükön küzdöttek. Mi büszkén vállaljuk ezt a történelmi feladatot s el vagyunk szánva, hogy végre is hajtjuk.”244

S mert e történelmi feladat jelentős részét már végrehajtottuk, a haza a dolgozó népé lett. És megvédeni azt már szent kötelességünk, amit belső vívódások nélkül tehetünk meg. Ha Petőfi köztünk lehetne, nem érezné azt a meghasonlást nemzeti és társadalmi törekvéseink között, ami 1848-ban tragikus problémája volt minden demokratikus, népi forradalmárnak.

A nemzeti függetlenség legbiztosabb alapja – s különösen a forradalomban – a történelmileg időszerű társadalmi reformok radikális megvalósítása. Szeptember ezt nem tudta meghozni. S éppen ezért nem tudta megteremteni a nemzeti függetlenségi harc másik alapvető feltételét: a tudatos, következetes, tettekben megnyilvánuló összeforrást a demokrácia nemzetközi táborával. Egyik a másik édestestvére. Aki ingadozik a belső demokrácia feladatainak megvalósításában, az ingadozni fog a forradalmi nemzetköziség következetes gyakorlásában is.

Marx az első francia és angol forradalmat európai forradalomnak nevezte. Rámutatott arra, hogy minden jelentős változást hozó forradalom a nemzetközi haladással szövetségben válik a történelem hatalmas hajtóerejévé, visszahatva a nemzetközi fejlődésre s ugyanakkor erőt is merítve abból.245

A márciusi ifjúság – s erről még lesz szó a márciusi eszmék elemzésénél – világosan megértette a magyar forradalom összefonódását a nemzetközi forradalommal. Ez számukra nem volt nehéz, mert forradalmunk minden lépésénél világosan lehetett látni ezt az összefonódást. Bizonyítani sem kell, hogy a márciusiak tettekre is váltották ezt a felismerést, 1848 márciusában, amikor az európai forradalmakra támaszkodva ragadták „az országgyűlést oda, hová a törpe a maga erejéből fölemelkedni nem tudott”,246 amikor az olasz forradalom védelmében mozgósították a pesti utcát, amikor testvéri szövetségre léptek a Magyarországba jövő lengyel, német, olasz internacionalista forradalmárokkal.

Hogy a magyar forradalom ügye mennyire összefüggött a nemzetközi forradalommal, azt szemléltetően bizonyítja az a tény, hogy a kamarilla az olasz forradalom leveréséig békülékeny, halogató politikát folytatott velünk, az olaszok időleges bukása után pedig nyíltan ránktámadt. A márciusiak ezt is jóelőre látták. De az európai forradalmak, s a magyar forradalom kapcsolatának mélyebb összefüggései is voltak, olyanok, amelyeket valószínűleg még a legtisztábban látó márciusiak is csak sejthettek. Ilyen összefüggés állott fenn a júniusi párizsi proletár felkelés és a magyar 48 között. Amíg a párizsi proletárok fegyverrel a kezükben harcoltak, ezek a fegyverek többek között a mi forradalmunk baloldalának harcosait is erősítették. Amikor ezek a fegyverek kihullottak a párizsi munkásság kezéből, ez a vereség a mi reakciónknak is ösztönzést adott a nyílt ellentámadásra.

Marx és Engels 48-ról szóló cikkeiben számtalanszor kiemelték ezt a tényt, már a harcok alatt is. Engels híres 48-as tanulmányában például így ír:

„Párizs proletárjait leverték, megtizedelték, szétszórták… És rögtön egész Európában felemelték fejüket a régi és újabb konzervatívok és ellenforradalmárok, mégpedig olyan arcátlansággal, amely megmutatta, hogy milyen jól felfogták az események horderejét.”247

Révai József mutatott rá, hogy június hatása alatt próbálta meg Batthyány is Kossuth eltávolítását a kormányból.248

Ugyanakkor a magyar forradalom fejlődése döntő fontosságú volt a forradalom és az ellenforradalom között folyó európai küzdelem sorsa szempontjából is. Marx jogosan írta a júniusi vereség után, hogy a francia proletárok újabb felkelése egycsapásra szabaddá teszi a magyarokat, lengyeleket, olaszokat, és ugyanilyen joggal bizakodott szeptember után a magyar forradalom fejlődésében; tudta, hogy a mi győzelmes helytállásunk a reakcióval szemben új lökést adhat a hanyatló európai forradalmaknak.

Ebből a szempontból volt nagy negatív jelentősége annak a ténynek, hogy a magyar nemzetgyűlés nem merte következetesen, gyorsan és határozottan megsegíteni a bécsi felkelést, azt a bécsi felkelést, amely a magyar forradalom iránti szolidaritástól is vezetve, kezdett új harcot az ellenforradalom ellen.

Az események ismeretesek. A megvert Jellachich Bécs felé menekül. Latour császári hadügyminiszter Jellachich támogatására egy gránátos zászlóaljat akar bevagonírozni. A bécsi nép felkeléssel áll ki a magyar forradalom védelmére, Latourt felköti s demokrata egyletei útján behívja a Jellachichot üldöző magyar sereget Bécsbe.

A magyar nemzetgyűlésnek erkölcsi kötelessége lett volna azonnal segítséget adni. De ezt követelte a forradalom érdeke is, mert ezzel – amint a magyarokat behívó bécsi felhívás is mondta – nemcsak Bécset, de a magyar forradalmat is segítette volna.249 S megtehette volna ezt a nemzetgyűlés, mert akkor kétségtelenül meg volt az erőnk ehhez. „A reakció meg volt rémülve – jellemzi a helyzetet a Március Tizenötödike – futott, merre szemevilága látott, egy erélyes előrenyomulásra tömegben állott volna hozzánk az ausztriai németség s a katonaság egy része, mely a többieknek is utána hozhatta volna hozzánk csatlakozását.”250

A nemzetgyűlés – elsősorban Kossuth nyomására – addig eljutott, hogy kiadta az utasítást Jellachich üldözésére Ausztriában is. S ezzel, mint aki megtette a magáét, várakozó álláspontra helyezkedett. A bécsiek kifejezett kérése ellenére, akik „gyermekies és illetlen” dolognak bélyegezték a „törvényességhez” való ragaszkodást, a nemzetgyűlés az osztrák nemzetgyűlés „hivatalos” átiratára várt. Közben a magyar katonák majdnem három héten át – néhány órányira Bécstől – tétlenül nézték a bécsiek elkeseredett küzdelmét az ellenforradalmi hordákkal. A hadsereg vezetői a Honvédelmi Bizottmány és a császári parancsnokok utasításai között ingadoztak, a nemzetgyűlés a „törvényesség” szólamait hangoztatta, az idő eltelt, s a Kossuth által végre kikényszerített támadás a közben megerősödött reakció ellen kudarcot vallott.

Sem a Honvédelmi Bizottmányt, sem a nemzetgyűlést nem menti az a tény, hogy Bécs nem írt „hivatalos” kérelmet a magyar kormányhoz. Annál is inkább, mert e kormány és nemzetgyűlés jelentős része, csak akkor merte volna határozottan ilyen lépésre szánni magát, ha – valami csoda folytán – V. Ferdinánd és Windischgrätz kérte volna erre a nemzetgyűlést. Teljesen igaza volt Madarász Józsefnek, amikor így cáfolta meg azokat, akik Bécs „hallgatására” próbálták áthárítani a felelősséget, vagy legalább is annak egy részét:

„Bécs hallgatott! mert a magyar haderő fölött rendelkezők addig hallgatgattak ágyúik szavával, midőn a támadásnak csakis visszavonulás lett következménye.”251

Marx és Engels, akik az egész nemzetközi forradalmi táborból legkövetkezetesebben álltak ki a magyar forradalom mellett, védték és népszerűsítették Magyarország ügyét, keserű szemrehányással kellett, hogy megemlékezzenek Bécs cserbenhagyásáról. Azt a védekezést, hogy a magyaroknak a hivatalos szervek kérésére kellett várni, Engels a kommunista forradalmár elvi magaslatáról utasítja vissza:

„Dehát a hivatalos szervek Bécsben nullák voltak! Hát a Birodalmi Gyűlés vagy a bizottságok valamelyike volt-e az, aki Magyarország érdekében felkelt? vagy nem a bécsi nép volt, egyedül és kizárólag a bécsi nép, amely fegyvert ragadott, hogy felfogja a Magyarország függetlenségéért folyó harc első rohamát?”252

Hogy a következetesen végig nem harcolt szeptember, az ingadozással és megalkuvással való gyökeres leszámolás hiánya vezetett az októberi felkelés cserbenhagyásához, az is kitűnik Engels cikkeiből. Jogos bírálattal illeti azokat a magyar politikusokat, akiket nem a népek nemzetköziségének eszméje vezet, hanem az – akárcsak félig tudatos – hajbókolás az angol és egyéb nemzetközi reakció előtt. Hogy mennyire jogos volt Engels kritikája, annak bizonyítására érdemes idézni Görgey emlékiratainak egy részét, annak a Görgeynek az emlékiratait, aki vezetője lett a Bécs alatt táborozó magyar csapatoknak! Lehetetlen undor és felháborodás nélkül olvasni ezeket a sorokat, egy korlátolt ellenforradalmár korlátolt „eszméit”: … „megvallom sem az egyetemlegességet nem bírom felfogni, mely saját önvédelmi harcunk és a bécsi felkelés közt állítólag fennforog, sem a bécsi és pesti események közti szorosabb vonatkozásokat nem ismerem.”253

Ha az utókor 1848 szellemében, a márciusi ifjúság szellemében akarja értékelni Bécs cserbenhagyását, teljes egészében magáévá teheti Engels gyönyörű sorait:

„Tudott dolog, hogy Magyarország ellen nem táplálunk ellenséges érzelmeket. Mi a harc alatt Magyarország mellett álltunk; bátran mondhatjuk, hogy lapunk, a »Neue Rheinische Zeitung« többet tett, mint akárki más, hogy a magyar ügyet Németországban népszerűsítse… Azonban mi elég szigorúak voltunk saját honfitársaink megítélésében ahhoz, hogy jogunk legyen szomszédainkról is egy-két nyílt szót ejtenünk;… és így ki kell jelentenünk, hogy adott esetben Bécs népének nagyszívű merészsége nemcsak sokkal nemesebb, de egyszersmind sokkal távolabbra tekintő is volt, mint a magyar kormány aggodalmas elővigyázatossága.”254

Marx és Engels internacionalista szellemben igyekezett nevelni a német munkásokat. Ez akkor egyet jelentett a magyar forradalom iránti szolidaritás erősítésével is. Okmányok és adatok nélkül is állíthatjuk, hogy ezt a szolidaritást képviselte és erősítette Marx bécsi tartózkodása alatt, amikor a munkások és diákok együttműködésének megszervezésén fáradozott. Tehát nemcsak közvetve, a Neue Rheinische Zeitung-on keresztül, de a közvetlenül Bécsben végzett propaganda- és szervezőmunkával is hozzájárult Marx a bécsi munkások magyarbarát szellemben való neveléséhez s – ezzel az októberi felkelés, a német forradalom e nagyszerű fegyvertényének kirobbanásához is. Marx és Engels kritikája tehát a bécsi forradalom, a proletár internacionalizmus kritikája a korlátolt liberál-sovinizmus felett.

 

X.

Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.

 

Petőfi: Európa csendes, újra csendes…

 

A schwechati vereség után megindul a magyar honvédsereg visszavonulása. Ugylátszik, hogy a párizsi proletariátus júniusi felkelésének bukása után, az olasz szabadságharc nyárvégi és a bécsi forradalom októberi veresége után, a magyar függetlenségi harc is elbukik. Windischgrätz csapatai – úgy látszik – feltartóztathatatlanul nyomulnak előre.

Ebben a helyzetben, amikor a forradalom nemzetközi táborában a kétségbeesés és a pánik hangjai kísérik a honvédsereg visszavonulását, egyedül Marx és Engels nem veszíti el a magyar népbe vetett reményét. Engels egyik, 1849 januárjában megjelent (néhány héttel korábban írt) cikkében 1848 utójátékának nevezi a magyar forradalmat, amely „a terrorizmus utolsó felvonását átnyujtotta 1849 első felvonásába”, olyan utójátéknak nevezi, amely belenyúlik majd a csendben készülő új drámába, vagyis a forradalom új fellendülésébe.

„A túlerő iszonyatos – írja Engels. Egész Ausztria, élén 16 millió fanatizált szlávval, 4 millió magyar ellen…

A harc a Franciaország elleni harcra emlékeztet 1793-ban. Csak az a különbség, hogy a gyér népességű és csak félig civilizált Magyarországnak korántsem áll annyi segédeszköz rendelkezésére, mint akkor Franciaországnak… Az ország korántsem olyan nagy, mint Franciaország és minden talpalatnyi tér elvesztése sokkal nagyobb veszteséget jelent. A magyaroknak nem marad más, mint a forradalmi lelkesedés, a hősiesség és az erélyes, gyors szervezés, mit Kossuth adott nekik.

Azonban Ausztria mégsem nyert… A magyarok ügye korántsem áll oly rosszul, mint ahogyan a fizetett fekete-sárga lelkesedés elhitetni szeretné. Ők még nincsenek legyőzve. Ha azonban elbuknak, mint az 1848-i forradalom utolsó hősei buknak el és csak rövid időre.”255

Engels forradalmár volt. Ezért bízott a szabadságát és függetlenségét védő nép erejében akkor is, amikor a magyar liberálisok nagy része már nem bízott, ezért állt ki Marx-szal együtt a magyar forradalom mellett még akkor is, amikor az a katasztrófa szélére került. De nemcsak kiállt forradalmunk mellett, hanem bátorította is vezetőit s utat mutatott nekik. Amikor a kétségbeesett liberalizmus Pestet fel akarja adni s ezzel együtt a forradalmat is magára akarja hagyni, Engels így ír:

„Még Budapest bukása esetén is megmaradnak a magyaroknak Alsó-Magyarország nagy mezői, olyan terület, mely a lovascsapatok harcának rendkívül alkalmas… És a magyaroknak, kik csaknem mind lovasok, minden tulajdonságuk megvan ahhoz, hogy ennek a harcnak szemébe nézzenek. Ha a császári hadsereg, melynek minden élelmet Galíciából és Ausztriából kell szállítani, mert itt semmit, de semmit nem talál – be merészkedik vonulni ebbe a pusztaságba, beláthatatlan, hogyan fog feladatával megbirkózni… Nehézkessége menthetetlenül a gyors magyar lovascsapatok kezébe szolgáltatná… és a szétszórt császáriak minden parasztban és pásztorban halálos ellenséget találnának… S a magyarok, ha csak pár hónapig kibírják, mentve vannak.”256

Felbecsülhetetlen értékű útmutatás! Engels e néhány mondatban rámutatott a kibontakozás katonai és politikai programmjára. Amikor arról ír, hogy a „császáriak minden parasztban és pásztorban halálos ellenséget találnak”, a forradalom önvédelmének alapvető kérdését emeli ki: a függetlenségi harc csak akkor lehet sikeres, ha „minden paraszt és pásztor”, a nép milliós tömegei magukénak fogják érezni a forradalmat! Ennek pedig, vagyis a forradalmi harc eredményes folytatásának a parasztok sérelmeinek orvoslása a főfeltétele.

A harcot vezető nemesség távol állott attól, hogy a függetlenségi harc és a jobbágyfelszabadítás következetes végrehajtásának kapcsolatát a gyakorlatban megértse és megteremtse. Kossuth nagyságát bizonyítja, hogy – ha nem is következetesen – a népfelkelés és a partizánháború kísérletétől sem riadt vissza. Nemcsak rajta múlott, hogy ez nem úgy valósult meg, mint azt a forradalom önvédelmének érdeke megkívánta volna.

Ha a harc vezető osztályán múlott volna, még ez a kísérlet sem történt volna meg. A forradalom már 1848 végén siralmasan elbukott volna, ha a nemesi liberalizmustól függött volna az események irányítása. Alig titkolt vágyuk a kamarillával való kiegyezés volt, ami pedig a nemzet iránt érzett felelősségüket illeti, az sok liberális követnél ebben a mondatban fejeződött ki: miért engedtük eddig is eljutni az eseményeket? miért nem egyeztünk ki korábban, amikor talán könnyebben ment volna?

Ezek az alig titkolt vágyak a gyakorlati cselekvés porondján is testet öltöttek, s a pesti nép közbelépése nélkül el is döntötték volna a forradalom sorsát.

Amikor a Honvédelmi Bizottmány Görgey visszavonulásai következtében Pest kiürítésére s feladására kényszerül, az egyezkedők elérkezettnek látják az időt a zászlóbontásra. A forradalom ebben a válságos pillanatában, amikor a nemzeti függetlenség minden őszinte hívének össze kellett volna tartania, „a harcot föladni hajlandó párt – mint Madarász írta – oldaltámadást intézett” a forradalom ellen.257 A nemzetgyűlés éjszakai ülésén, 1848 utolsó napján, Batthyány az egyezkedőktől támogatva, azzal a javaslattal lépett elő, hogy a nemzetgyűlés maradjon Pesten, csak a Honvédelmi Bizottmány vonuljon vissza Debrecenbe. Ez magyarul azt jelentette volna, hogy a Honvédelmi Bizottmány elszakad törvényes bázisától, elszakad ezzel együtt a nemesség nagy többségének támogatásától, s a Pesten maradt nemzetgyűlés pedig saját bőrét megmentheti egy csúfos kiegyezéssel. Mindez alighanem megpecsételte volna a forradalom sorsát. Kossuth, mint még eddig minden válságos pillanatban, teljes eréllyel és elszántsággal lép fel, s a nemzetgyűlést körülvevő pesti nép tüntetése közben lángoló beszédben bélyegzi meg a rosszul leplezett áruló terveket. Madarász László még keményebben, egyenesen a nemzet bosszújával fenyegeti meg azokat, akik el akarják árulni a szabadságharcot. Kertelés nélkül kimondja, hogy a Pesten maradt nemzetgyűlés „nem lenne egyéb, mint regisztrátora azon hatalomnak, mely zsarnokságával jön ide.” Madarász László beszéde a magyar forradalom legbátrabb, legkeményebb nemzetgyűlési szónoklata, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a Convent szelleme érződik rajta. A márciusi baloldal ezen az éjszakán méltó volt az első francia forradalom hőseihez.

„Ha azt gondolta az országgyűlés némely tagja, – mondotta többek között Madarász László – hogy elég lesz kiabálni a szabadságot, és ha eljönnek a vész percei, vissza lehet lépni, akkor az nem volt hű nemcsak képviselői kötelességéhez, de még emberi létéhez sem… A történet lapja felírja majd az árulók neveit, s a nemzet átka fog kísérni bennünket, ha nem leszünk képesek Magyarországot megvédelmezni, mert Magyarország a föld színéről el fog töröltetni…

Higgyék el önök, e nemzet fel fog támadni! s első bosszújának azok lesznek áldozatai, kik szabadságát nem védelmezni, hanem elárulni akarják… a veszélyre elmegyünk, de ugyanezt kívánja önöktől is a hazának jövendője. Kívánom tehát, hogy összetett vállakkal mi, kik képviselők és magyarok vagyunk, küzdjünk a hazáért; azt, ki a másikat elhagyja, lője főbe a legközelebbi.”258

A 48-as magyar nemzetgyűlésben még senki nem beszélt így! Madarász szavaival a forradalmi terror szólalt meg. S mindennek olyan nyomatékot adott a nemzetgyűlés körül hömpölygő, a megalkuvókra „halált!” kiáltó tömeg, hogy a nemzetgyűlés engedelmesen jóváhagyta a Debrecenbe való visszavonulás tervét.

A magyar liberalizmus nem szívesen emlékezett vissza 1848 Szilveszterére. Történetírásában szemérmesen igyekezett fátyolt borítani a megalkuvó képviselők hazaáruló magatartására, a gyávaság, a pánik, az ellenség előtt való meghódolás szándékaira. Igyekezett úgy beállítani a Debrecenbe való visszavonulást, mint amelyet az egész nemzetgyűlés önként, lelkesülten, az ellenállás szellemétől fűtve hajtott végre. De a tények másképpen beszélnek. A forradalom új szakaszát, a nemzeti ellenállás új fejezetét, a pesti nép kényszerítette ki. Kazinczy Gábor, aki féktelenül gyűlölte a márciusi baloldalt, emlékirataiban egyenesen a pesti népet teszi „felelőssé” a forradalom folytatásáért. Emlékirataiból kiderül, hogy a pesti nép tényleges terror alatt tartotta ezen az éjszakán a nemzetgyűlés megalkuvóit.

„Künn a fellázadt tömeg rivalgása közt fáklyás zenével ment Kossuth laka felé az olasz fegyencek* hosszú sora. Benn a képviselőház lépcsőzetén és karzatán hasonló gyülevész és ki-kitörő nép és közvetlenül az ülés megnyitása percében jő a hír, hogy az alsó- és felsőház két tagja, báró Bánffy Pál és Kún Vince, nyílt utcán, rendelet nélkül, a fegyveres tömeg által elfogattak s egyszersmind jön Kossuth egy mámoros önimádat zsivaja közt… a határozat… a zsúfolt tömeg parancsoló követelése közt meg is lőn egyetlen egy ellenszózat nélkül és azon szándékkal, hogy a képviselők névsora evidencia végett az indóháznál olvastassék fel és aki hiányozni fog, halálfia legyen.”259

A két hazaárulót, igaz, nem tartóztatta le a nép, de csak azért, mert nem találta meg, amikor ténylegesen halálra kereste. S hogy a többi megalkuvónak sem lett baja, az csak annak köszönhető, hogy az egyezkedők lapultak, mint a nyulak Madarász László beszéde alatt. Hangjukat csak a forradalom veresége után emelték fel nyíltan, de akkor aztán alaposan, leplezetlenül feltárták, önző, népellenes, botcsinálta forradalmár mivoltukat.

Az egyezkedők tehát gyáván lapultak, s így a pesti nép által újra mozgásba hozott forradalom önvédelmi harca kibontakozott. „A Kárpátoktól le az Al-Dunáig” kitört a vad zivatar, csak most kezdődött meg igazán a nemzet élet-halál harca a gyarmatosítók ellen.

A harcban eleinte, mint organizátorok és agitátorok vettek részt a márciusi ifjak. Petőfi, Jókai, Vasvári, Degré, még a „csendes” Arany János is versekkel, cikkekkel, toborzókörutakkal és gyűlésekkel szolgálja a toborzások és a háború egyéb szükségleteinek propagandáját. Jókai Kossuthot kísérte el toborzó útjára már szeptemberben, Petőfi Tolnát és Baranyát járta be hasonló céllal, Vasvári Somogyban működött. Hátrahagyott iratai között találjuk Madarásztól kapott megbízólevelét a toborzásra, s ami ennél is fontosabb, jegyzeteit toborzó útjáról.

„Hol hatni lehet – olvashatjuk a jegyzetekben – Hidvég, felkeresendő Kálmán lelkész… Kiliti, felkeresendő Bőröndi jegyző, jó ember… Zala. Népe igen jó. Nevemet használhatni is… Gréczi jegyző igen jó ember, Karád népe igen jó, nevem hat… Teleki és Faluszemes, ha még nem késő… a többi utasítás Madarásztól.”260

Ezekben a jegyzetekben úgy szerepel Madarász László, mint a márciusiak irányítója a Honvédelmi Bizottmányban, mint a toborzások fő vezetője. Ezek a jegyzetek is bizonyítják azt, amit már korábban is tapasztaltunk, hogy a márciusiaknak nem volt közvetlen, kiépült kapcsolatuk a parasztsággal. Toborzó útjukban egy-egy jegyzőre, tanítóra, esetleg egy-egy, a néphez hű papra támaszkodhattak. Vasvári különben Vas Gerebennel, volt politikai ellenfelével, a népies álarcba bújt jámbor liberálissal járta a falvakat, ez is rávilágít a nemzeti egység belső ellentmondásaira.

Látjuk tehát, hogy a falvak sem voltak érettek mindenütt a (szavakban jelentkező) baloldali politika elfogadására, mert ehhez az lett volna szükéges, hogy e baloldali politika tetteit is lássák, s ezért volt szükség arra, hogy Vasvári és Vas Gereben együtt toborozzon, ezért történt meg nem egy faluban, hogy Vasvári nem léphetett fel úgy, mint a márciusi ifjúság ismert képviselője.

A front helyzetének súlyosbodása megkövetelte a márciusiaktól, hogy a harctérre menjenek. Petőfi, Vasvári, Degré, Bulyovszky, Vidács, Vajda, Gajzágó, Oroszhegyi Józsa, Egressy, Kolossy György a frontra megy s végigharcolja a szabadságharcot. Velük mennek a nemzetközi forradalom Magyarországra jött önkéntesei, elsősorban a lengyel, olasz és bécsi demokraták, a márciusiak legközelebbi politikai szövetségesei.

A márciusiak a fronton is a forradalmat szolgálják. Mint honvédtisztek éppenúgy különböznek a hadsereg régivágású katonáitól, ahogyan mint politikusok különböztek a táblabíráktól. Alapvető ellentét választja el őket a magyar tábornokok képviselte harcászati és hadseregszervezési elvektől és gyakorlattól. Szembenállásuk a hivatalos hadvezetéssel lényegében politikai természetű volt. Petőfiék forradalmi néphadsereget szerettek volna látni a császári regulák alól éppen hogy kibújt, ingadozó vezetés alatt álló honvédsereg helyett, s a néphadsereg háborúját partizánharcokkal, népfelkeléssel akarták alátámasztani.

Sajnos, a nemzetiségi ellenforradalom elleni harc már a nyár folyamán felszívta szinte az egész egyetemi ifjúságot, s ezért, a márciusi ifjúság nem alkothatott önálló harci egységet, mint például a bécsi Akadémiai Légió. Petőfiéknek elszigetelten kellett szembeszállniuk egy-egy hadsereg egy-egy kis Görgeyjével. Állandó összeütközéseik a hivatalos hadvezetéssel így nem vezethettek eredményre, megmaradtak az ingadozó vezetés elleni félig ösztönös, félig tudatos, de hatástalan megnyilvánulásoknak. Ez a magyarázata annak, hogy a márciusiak igyekeztek kivonni magukat a hivatalos vezetés alól. Úgy maradt fenn róluk az a mondás, hogy egyben több bátorság van, mint száz oroszlánban, de kevesebb engedelmesség, mint egy kutyában. De ez az „engedetlenség” nem a fiatalság úgynevezett szertelenkedése, a fegyelem elleni kapálódzása.* Abban tényben, hogy a márciusiak igyekeztek önállósítani magukat, a nemesi hadvezetéssel szemben, kifejeződik a katonai vezetés demokratikus népi kritikája.

Igen jellemző, hogy a márciusiak közül kikerült honvéd tisztek nagy része önálló partizánegység élén harcolt, mint Oroszhegyi, aki Hurbán csapatait verte széjjel Kassa mellett, mint Vasvári, aki „Rákóczi szabadcsapat” néven maga szervezett partizánalakulatot, vagy a forradalmár Bem seregébe állt, mint Egressy, Kolossy, Petőfi.261

A márciusi ifjúság kisebbségbe szorult a honvédségben is, de a függetlenségi harc legbátrabb katonái mégis a márciusiak közül kerültek ki. Hősiességükkel még politikai ellenfeleik elismerését is kivívták. Kemény Zsigmond például mély politikai ellenszenve ellenére így emlékezik meg a „március 15-i párt” honvéd fiataljairól:

„A fiatal, erőtől pezsgő rész Versecnél, Alibunárnál, Fehértemplomnál, Szenttamásnál, Turiánál, Földvárnál, Lagersdorfnál és azon számtalan helyein a veszélynek és hősiességnek hullott el, mely a magyar és a rác közti iszonyú harcot a történetben örökké emlékezetessé teendik. Akik pedig e vador és elszánt küzdést… túlélték, megalapíták a 4. és 9. zászlóalj hírét. Szuronyszegezve és forradalmi dalt énekelve mentek az ágyúk elébe. Látták a szolnoki és nagysarlói csatát. Elfogytak a zászlóaljakból a temesvári és világosvári napok előtt.”262

A hősök, akik forradalmi dalt énekelve, szuronnyal mentek az ágyúk ellen, a néphez való hűség s a függetlenség szeretetének ragyogó példáit hagyták az utókorra. S csak azért, mert a forradalom élcsapatát is ők alkották, méltóak voltak arra is, hogy a függetlenségi harc élcsapatává váljanak. Méltó társaik voltak a küzdelemben a nemzetközi forradalmárok, a lengyel, olasz és osztrák demokraták. Elég ha Bemre gondolunk, elég ha Bem hős bécsi légionistáira emlékezünk, ha felidézzük Petőfi kedves barátjának, a Haynau-hóhérok által 23 éves korában kivégzett Woronieczky lengyel herceg hőstettét, aki a nagybecskereki csatában a döntőnek látszó túlerő ellen is győzelemre vezette a rosszul felfegyverzett bihari paraszt-önkénteseket – s így sorolhatnánk százával az internacionalista demokratákat, akik a magyar forradalomért adták életüket.

E hősi harcokban kivívott győzelmek nyomán Magyarország a nemzetközi forradalom élcsapata lett. A kommunista Marx és Engels, a kispolgári szocialista Mazzini, a forradalmi demokrata Gercen és Csernisevszkij, olyan írók, mint Heine, Ibsen és Freiligrath, az európai haladás legjobbjai minden országban, úgy köszöntötték a magyar forradalom győzelmeit, mint az újralobbanó európai forradalom kezdetét. Az elcsendesült Európában Magyarország harca jelentette a reményt az elnyomott népek számára. Az élethalál harcot vívó magyar forradalom győzelmes szembenállása a reakcióval azért is jogos büszkeséggel tölthette el népünket, mert századok óta először újra a haladás élén, az egész emberiség érdekében is küzdött. Ez a sovinizmustól mentes, internacionalizmussal telített nemzeti büszkeség szólalt meg Petőfi ez időben írott verseiben. Ezek a versek megtanítanak arra, hogy büszkék legyünk történelmünk legszebb hagyományaira, büszkék legyünk a harcokra, amelyekben a magyar nép a túlerő ellen, elszigetelten, ellenségektől körülvéve mutatott példát Európa népeinek.

 

Jött a halál, hogy elsöpörjön minket
A föld szinéről, jött a döghalál,
Reánk lehelte rothadó lelkéből
Azt sátándühhel a gonosz király.
Tombolt a vész irtóztató erővel
A végitélet végórájaként,
És im, mi élünk még és nem halánk meg,
Csak meghajoltunk, de el nem törénk!
Él a magyar még, áll a hon, s hol egykor
Olyan halotti volt a hosszú csend,
Minő zajt üt most ott a harcoló kard!
Minden csengése egy világra cseng!
Óh népem, eddig önmagad se tudtad,
Hogy létezel, s most tudja a világ;
Utolsó voltál, s íme a legelsők,
Most még ők is bámulva néznek rád.263

 

A magyar forradalom nagy tragédiája volt, hogy amíg honvédeink a frontokon győzelmesen nyomultak előre, a hátországban megérlelődtek a liberális mérséklet megerősödését kiváltó tényezők.

Ilyen, a liberalizmust erősítő, a márciusi baloldalt nagy mértékben gyengítő tényező volt Pest eleste.

Engels, a 48-as német forradalom bukásának okait elemezve, kiemelte, hogy a forradalom szempontjából negatív jelentősége van annak a ténynek, „ha az országnak nincs egy nagy központja, egy London, egy Párizs, amelynek a döntése olyan súllyal esik latba, hogy ugyanazt a harcot nem kell minden vidéken külön-külön újravívni”.264 Magyarország kevésbé volt polgárosodott, mint Franciaország vagy akár Ausztria. Pest jelentősége is kisebb volt mint Párizsé vagy Bécsé. De ennek ellenére (sőt bizonyos értelemben éppen ezért, fejletlenségünknél fogva,) Pest döntő szerepet játszhatott és játszott a magyar 48 történetében. Amint az eddigiekben már láttuk, a márciusi ifjúság vezette pesti nép, felhasználva az európai forradalmak adta támogatást, március 15-én elhatározó lökést adott a magyar reformok ügyének. Ugyancsak a pesti nép védte meg a frissen kivívott eredményeket március végén, s mindennél hathatósabban szeptember végén. Pest volt a márciusi ifjúság tömegbázisa. Pest elvesztése a márciusi ifjúság tömegbázisának nagymértékű leszűkülését eredményezte.

Anélkül, hogy erre vonatkozóan adatok lennének a kezünkben, nyugodtan állíthatjuk, hogy Görgey is nagyon jól tudta ezt. Nemcsak „katonai okokból” adta fel Pestet. Azért adta fel, mert a nemzetgyűlést „terrorizáló” tömegek befolyása alól így akarta „felszabadítani” a liberálisokat.

Pestnek ezt a döntő kulcsszerepét mindenkinél jobban megértették a márciusiak. Követelték a város védelmét, még mielőtt Windischgrätz Pest ellen indult volna. Felhívták a közvélemény figyelmét a főváros fontosságára. A Március Tizenötödike még október végén figyelmeztette a katonai és politikai vezetőket Pest elestének következményeire:

„Nekünk legféltettebb kincsünk Budapest, mert ennek elvesztése után, ami még történhetnék, csak utójátéka volna az ország elvesztése szomorú drámájának. A municipalisták ugyan nagyban szerelmesek az ilyen kitételekbe: Pest nem Magyarország, de a történet mást bizonyít. Pest csakúgy Magyarország, mint Párizs Franciaország, Varsó Lengyelország. Nekünk, amink van, az mind Pesten van, a többi csak egy vezérlet, erő és támasznélküli derék és becsületes nép, de mely a főváros elvesztése után csak egy kétségbeesett harcot folytathatna az ellenséggel.”265

Debrecen, a kormány új székhelye, egyáltalán nem pótolhatta azt a szerepet, amelyet Pest játszott a nemzetgyűlés és az egész forradalom befolyásolásában. A város lakosságának legnagyobb részét a forradalomtól irtózó, önző, maradi céhpolgárok és parasztpolgárok alkották. Nem lehet azt állítani, hogy szándékaikat illetően nagy részükben a függetlenség ellenségei lettek volna, de megállapítható, hogy igyekeztek minél kevesebbet áldozni – tettekben. A tulajdon féltése gyávaságban, meghunyászkodásban, s a „felforgató” baloldallal szemben érzett, nem is titkolt ellenszenvben jelentkezett. Ez a néptömeg nem volt alkalmas arra, hogy a márciusi baloldal politikai alapja legyen; ha valamelyik tábornak támaszul szolgáltak, akkor elsősorban a Debrecenben megszerveződő, kompromisszumot akaró Békepártnak.

Hogy mennyire nem lekicsinylendő ez a tény, hogy milyen veszteséget jelentett a márciusi baloldal számára Pest helyett Debrecen, az kitűnik a márciusi forradalmárok írásaiból is. Petőfi például egyik szatirikus, de nagyon mélyértelmű megjegyzésében a magyar függetlenség szerencsétlenségének tartja, hogy Debrecen lett a szabadságharc központja.

„…Debrecen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy, ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debrecenben kiáltatott ki. Micsoda gondolat is volt az, egy nemzet függetlenségét olyan városban proclamálni, hol a házak kapujára ez van írva: »Aki bejön az udvarra, tegye be az ajtót, mert kimegy a disznó.«”266

Petőfi ezeket a sorokat 1849 júliusában írta, amikor a márciusi baloldal bukása után már a forradalom bukása is előrevetette árnyékát. Ez a tény különös jelentőséget ad Petőfi szavainak, s már csak ezért sem foghatjuk fel ezt a jellemzést egyszerű szellemeskedésnek. E sorok igazi értelme az a felismerés, hogy a magyar forradalom nagy tragédiája volt a forradalmi bázis hiánya Pest eleste után. A zsírosparaszt, akinek főgondja a tulajdon növelése, az önző harácsolás, – ezt fejezi ki Petőfi megjegyzése a disznóhízlalásról! – a zsírosparaszt, akinek oly fontos a tulajdon védelme, hogy ez még a haza védelmében is megakadályozza, nem képes arra, hogy a baloldalt, s ezzel a függetlenségi harcot támogassa. A baloldal pedig, elvesztve a pesti nép támogatását, nem tudta legyőzni a mérsékelt, kompromisszumot akaró elemek ellentámadását. A baloldal bukása pedig maga után kellett hogy vonja a forradalom bukását.

Debrecennek ezért van negatív jelentősége a szabadságharc élcsapatának tömegbázis-kérdése szempontjából.

De még Pest feladása után is, még a debreceni nép forradalmi kiállása nélkül is, még lett volna lehetőség a forradalom tömegbázisának kiszélesítésére. Meg lett volna a lehetőség, ha a forradalom vezető osztályában meg lett volna a készség a parasztok sérelmeinek orvoslására.

A polgári forradalmak, mivel nem a kizsákmányolást, hanem csak annak feudális formáját szüntetik meg – többé-kevésbé következetesen – nem tudják tartósan hatásuk alatt tartani a dolgozó tömegeket. A tömegek kiábrándulása a polgári forradalomból különösen gyors, ha a burzsoázia még a feudális kizsákmányolás ellen sem lép fel következetesen. A magyar forradalom vezetőosztályának felemás, önző, kiváltságait féltő politikája következtében igazán széles népi forradalmi mozgalom ki sem alakulhatott nálunk. Amikor a sérelmei orvoslását követelő parasztságnak azt válaszolják, hogy „várjon még egy kissé a sajgó kebel”, akkor nagyon nehéz ugyanezt a parasztságot a haza védelmére mozgósítani.

Rákosi Mátyás elvtárs mutatott rá arra, hogy a liberális nemesség önző politikájának következményeként elsősorban a márciusi baloldal befolyása csökkent. A parasztság lendületének megfékezése azt jelentette, hogy megfogyatkozott a márciusiak háta mögött is a népi bázis s ennek következtében egyre kevésbé tudták baloldali politikára kényszeríteni a liberális nemességet.

„A parasztság lendületét fékezte az – írja Rákosi elvtárs – hogy a forradalom vívmányai nem egyszer papíron maradtak, a jobbágyfelszabadítás vontatottan haladt, mert az országgyűlésbe bekerült földesurakat inkább érdekelte a megváltás összege és az, hogy a régi előjogaikból minél többet megtartsanak. Ezek voltak részben az okai annak, hogy Petőfi és Táncsics, e népi rétegek radikális, demokratikus képviselői, a forradalom menetét egyre kevésbé tudták befolyásolni.”267

Pest feladása, Debrecennek a Békepártot erősítő befolyása és a népi tömegbázis szűkülése mellett a mérsékelt elemek felülkerekedését segítette elő az a tény is, hogy a háború a márciusi ifjúságot, amely korábban egységesen tudott fellépni, szétszórta.

Egy részük a frontokon harcol, köztük Petőfi, Vasvári, Vajda, Vidács, és Oroszhegyi. Mások a Honvédelmi Bizottmány szerveiben dolgoznak, mint például Csernátonyi, aki a Bizottmány titkára lett, megint mások a Madarász László által szervezett baloldali összetételű „flamingó* rendőrség” tagjai voltak. Pálffy Albert és Mérey Mór Madarász közvetlen munkatársa a rendőrségen. Irinyi diplomáciai körútra ment Szalay László kíséretében. A márciusi ifjúság, vezetőivel együtt tehát a háború kívánta területekre oszlott széjjel.

De nemcsak ilyen szervezeti vonatkozású szétszakadásról van szó! A már korábban is meglévő különbözőségek a megpróbáltatások napjaiban ellentétekké erősödnek, s a márciusi ifjúság táborának eddig Jókai-vezette jobbszárnya egyre határozottabban a liberális politikával kezdi azonosítani magát. S a forradalmak logikája nyilvánul meg abban – a következőkben részletesebben elemzett – tényben, hogy a győzelem napjaiban ezek az ellentétek még jobban erősödnek. A márciusi Gironde nyíltan is elkülönül a márciusi jakobinusoktól. A márciusi ifjúság, mint egységes, szervezett erő, amely tevékeny támogatást és ösztönzést tudott adni Kossuthnak, Debrecenben bázisnélküli, belső ellentétektől szaggatott maroknyi csoportra csökkent. Révai József joggal állapíthatta meg, hogy mindennek a forradalom további fejlődése szempontjából tragikus következményei lettek:

„A magyar szabadságharc nagy tragédiája volt, hogy Budapest már 1849 januárjában elveszett és Debrecenben már nem volt márciusi ifjúság! Az Alföld népe ott harcolt a honvédseregekben, Bem, Damjanich és a többi forradalmi hadvezér vezetése alatt megmutatta, hogy milyen hősiességre és áldozatokra képes a szabadságért, de 1849 januárjától kezdve a magyar forradalomnak nem volt többé szervezett tömeghátvéddel rendelkező radikális balszárnya. A «flamingóknak», Kossuthnak, nem volt kire támaszkodniok Görgey pártütési kísérletei, a Békepárt mindenáron kiegyezésre törekvő politikája ellen. Ez volt egyik döntő oka a szabadságharc bukásának.”268

A forradalom élcsapatának minden gyengülése egyben a megalkuvók, egyezkedők és az ellenforradalmárok erősödését eredményezi. Így volt ez 1849-ben is.

A pesti nép, mielőtt a kormány áttette volna székhelyét Debrecenbe, a nemzetgyűlés megtisztítását követelte. Az emlékezetes utolsó, éjszakai gyűlésen a terembe betörő nép „ritkuljunk, hogy tisztuljunk!” jelszóval tüntetett az önző és gyáva képviselők ellen, akik a veszély perceiben a maguk személyi és vagyoni biztosítását kérték számon a nemzetgyűléstől. Ezek az ellenforradalmárok s a velük szövetséges egyéb békülékeny, kompromisszumra hajló „harmadikutasnak” álcázott elemek már ekkor legszívesebben hátatfordítottak volna az egész függetlenségi harcnak. Ezek a gyászhazafiak még Pesten kibontották volna az ellenforradalom zászlaját, ha a pesti népforradalom tüntetése meg nem rémítette volna őket.

Debrecenbe elmentek, de nem azért, hogy a győzelem érdekében dolgozzanak! Egy részük kényszerből, Madarász rendőrségétől félve ment a többséggel, sokan azért, hogy Debrecenben aknázzák alá a forradalmat, de mindnyájan egyformán kicsinyesen, a nemzet élet-halál harcához méltatlanul, magának a nemzetgyűlésnek becsületes, harcolni akaró részéhez is méltatlanul viselkedtek a forradalom e legválságosabb pillanatában. Petőfi a Pestről Debrecenbe utazó effajta képviselőket nézve, teljes joggal jegyezhette naplójába: „…ilyen elaljasodást alig mutat a világtörténet!”269

Ha Kossuth, helytelenül értelmezett nemzeti egység politikából, nem menti meg az utolsó pesti nemzetgyűlési ülésen ezeket a képviselőket, a forradalom megszabadult volna ettől a tehertől: a pesti nép elsöpörte volna e botcsinálta forradalmárokat!

Kossuth teljes nagyságában mutatkozott meg, valahányszor fellépett a reakció és a békülékenység ellen, s ilyenkor mindig igaza is volt. De sohasem volt igaza, amikor a pesti nép, a márciusi baloldal szándékait keresztezte. A történelem ebben a kérdésben is azokat igazolja, akik a nemzetgyűlés megtisztítását követelték. Azoknak volt igazuk, akik – mint Madarász József – így gondolkoztak: „Mindenkor zsibbasztólag fognak ők (t. i. az egyezkedők. – F. S.) hatni törekvéseinkre. Csapásnak tartottam, hogy nem tisztulhattunk meg tőlük.”270

Hogy mennyire a márciusi baloldalnak volt igaza, azt a nemzetgyűlés első debreceni ülései megmutatták. Január elején Madarász József már így kénytelen írni:

„Bármíly hihetetlen és meglepő is, hogy Pesten a legveszélyesebb esetekben nemcsak nem ellenezte, sőt hozzájárult a határozatok hozatalához, tehát mintha megszűnt volna létezni, itt meg Debrecenben alig érkezve meg, kitűnt azonnal, hogy mégis van Békepárt; s veszélyes, még a feltétlen megadást sem mindenkire egyenlően veszélyessé hirdető Békepárt, ezt lehetetlen volt észre nem vennünk…

Mi lehet mindezeknek lélektani megfejtése? Semmi más, mint hogy védelmi harcaink sikerében nem bízva, alapot akartak teremteni a békére személyeik és vagyonuk biztosítása miatt… céljuk a minden áron való békülés.”271

Valószínű, hogy a békepártiak fellépését a függetlenségi harcban való hitetlenségük is okozta. De legalább annyira hajtotta őket a megegyezésre az is, hogy győzelem esetén a baloldali, demokratikus erők felülkerekedését várták s azt akarták elkerülni. Akár így, akár úgy, politikájuk mindenképpen az ellenséget szolgálta. „Hihetetlen és meglepő” fellépésüknek pedig az a magyarázata, hogy Debrecenben nem érezték a forradalmi tömegek nyomását. Erőlködéseik ellenére, a márciusi baloldal meggyengülésének ellenére, 1849 első heteiben még nem érett meg az idő arra, hogy döntő győzelmet arassanak.

Mi volt a Békepárt taktikája a baloldal ellen? Egyik szervezője, Kemény Zsigmond erről szinte cinikus nyíltsággal így ír:

„1. hogy minden erejüket Madarász megbuktatására összpontosítsák, s csak midőn már Madarászban a terrorizmus semmivé tétetett, akkor 2. rendezzék oppozíciójukat Kossuth ellen, mint akinek a személyessége a kibékülést lehetetlenné teszi s Magyarországot, még ha a szerencse mindig neki kedvez is, tönkrejuttatja…”272

A fenti cél érdekében a békepártiak, látszólag Kossuth mellett állva, rágalomhadjáratba kezdtek Madarász László ellen, akit a hazaárulásért kivégzett Zichy gróf vagyonának elsikkasztásával vádoltak. A vád hazug volt, mint szerzőik hazaszeretete, s aljas mint a sugalmazók, a Békepárt jágóinak szándéka.

Az első roham Madarász László ellen nem sikerült. Kossuth személyesen védte szövetségesét, bár korántsem kellő eréllyel és határozottsággal. „Minő sok kerülgetés – írja az ifjabb Madarász Kossuth nemzetgyűlési beszédéről – körülírás, ismétlés, önmagával küzdés van Kossuthnak e beszédében.”273 A Békepárt visszavonult, de csak rövid időre és teljesen sértetlenül.

Ugyanez a határozatlanság, az ingadozók és megalkuvók megsemmisítésétől való félelem jellemezte Kossuthnak a hadsereg vezetéséhez való viszonyát. Akkor már Görgey körül nyíltan tömörültek a kiegyezést akaró, forradalomellenes elemek, egyre jobban hatalmukba kerítve „a talentumos ex-hadnagyot”, aki napóleoni álmokat dédelgetett magában. A forradalom érdeke azt kívánta volna, hogy ezt a gyülekezést a Honvédelmi bizottmány csírájában fojtsa el. A márciusi baloldal fel is szólította Kossuthot, hogy ne féljen cselekedni. A márciusiak a francia forradalmi háború tanulságaira hivatkoztak, amikor „Custine tábornokot, a sereg szeretett vezérét, saját táborában tette fogollyá a francia Convent biztosa, s a hadsereg meghajolt a nemzet választottainak akarata előtt”.274

Kossuth csak hetekkel a baloldal követelése után lépett fel Görgey ellen s nem vitte végig következetesen a harcot. A forradalom ellenségei a hadseregben is, a nemzetgyűlésben is kivédték a baloldal ellentámadását. Az ellenség nem semmisült meg s így lehetővé vált, hogy a győzelem napjaiban megerősödve újra előálljanak azok, akik a győzelmet az ellenforradalommal való egyezkedésre akarták felhasználni.

 

XI.

Mi megütköztünk s győztünk,
S ti drágalátos madarak,
Kibújtok most hátunk mögül
És ordítoztok diadalt,
Hűhóztok istentelenűl.

 

Petőfi: A conservatívek.

 

Az április 2-i hatvani győzelemmel megindult a honvédseregek dicsőséges tavaszi hadjárata. Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Gödöllő, Vác, Nagysalló, Komárom, a diadalmas előnyomulás egy-egy győzelmet jelző állomása, mutatja seregeink növekvő erejét, a harcoló nép fellángoló hősiességét. Windischgrätz hadai megtanulták, hogy mire képes a szabadságát és függetlenségét védő nép.

A katonai győzelmek felvetették a további politikai fejlődés irányvonalának problémáját. A márciusi baloldalnak határozott programmja volt a jövőre. Még a tavaszi hadjárat kibontakozása előtt, Bem első erdélyi győzelmeinek hatása alatt, így fogalmazta meg ezt a programmot Madarász, válaszul Petőfi győzelmi híreket közlő tudósítására:

„Jer! Jertek Bemmel! Lengessétek szerte hazánkban diadalmas zászlóitokat, hogy ne csak Szebenben, de Debrecenben is, a fejét már Békepárt alakjában felütni készülőt s ez egész hazában némítsátok el a reakciót, utolsó íziglen.”275

Megsemmisíteni a reakciót, utolsó íziglen! – ez volt a márciusiak győzelmi programmja. Feloszlatni a nemzetgyűlést, új, baloldali összetételű kormányt létrehozni Kossuthtal szövetségben. A harcot nem a határoknál való megállással, a dinasztiával való megegyezéssel akarták befejezni, hanem a külső ellenség kíméletlen megsemmisítésével. A márciusi baloldal felismerte, hogy ez nemcsak a magyar forradalom érdeke, hanem ennek a becsületbeli kötelességnek a teljesítése újralobbantja Európa népeinek szabadságharcát. Petőfi nagyszerű versben mutatja meg ezt a feladatot a magyar népnek:

 

De béfejezve nincsen még a munka,
A melyet néked béfejezni kell;
Csak félig van még a csomó elvágva,
Mit szét kell vágnod kardod élivel.
Majd akkor illet a koszorú téged,
Ha e munkát végkép bevégezéd,
S ekkor nem én foglak megkoszorúzni,
Hanem az egész nagy emberiség!
Előre hát, óh nemzetem, ne állj meg,
Hogy állanál meg pályád közepén?
Félútadon vagy, fölértél a hegyre,
S könnyű már annak, a ki a völgybe mén.
Elő, elő a zászlóval kezedben!
Egész Európa te utánad jő;
Te vagy, hazám, most a világ vezére…
Mily nagy szerep, milyen lelkesítő!276

 

Kossuth is tudatában volt a magyar forradalom nemzetközi jelentőségének. Görgeyvel vitatkozva, hitet tett forradalmunk történelmi hivatása mellett, kiemelte, hogy „nekünk mindazoknak szabadulásáért is kell küzdeni és győzni, akik nekünk kívánják a győzelmet”.277 A dinasztia ellen a teljes szakítás szellemében küzdött. Mindezzel a márciusi baloldal egészében egyetértett. Kossuth azonban nem ismerte fel, hogy céljait csak a baloldallal kötött szövetség erősítésén keresztül lehet elérni. Ellenkezőleg: a tavaszi győzelmekkel elérkezettnek látta az időt egy olyan kormányzat megalkotására, amelyben az egész nemesség bíznék s befelé megteremtené a forradalom konszolidációját. Egyik Szemeréhez írott leveléből világosan kiderül, hogy erre a lépésre Kossuthot a forradalom katonai sikerei ösztönözték:

„Győzelem híre jön minden napon, mulaszthatatlanná vált a ministeri kormányzás megalkotása, melyet a mily nyugtalanul vár a közvélemény, szintúgy meg fog nyugodni, ha tájékozva leszen az iránt, ami történik, mert ebben úgy a dolgok, mint személyek iránt elégedést találand.”278

A bekövetkező események megmutatták, hogy Kossuth itt nem a radikális, nem a népi közvélemény megnyugtatására gondolt, hanem a radikálisokkal kötött szövetség megszakítását váró, liberális nemesség türelmetlenségének lecsillapítására.

A jobboldal pedig – mint Madarász írta – „a hadsereg győzelmét nem a nemzet felszabadítására, de az osztrák kapcsolat megújítására kívánta felhasználni”.279 Átmenetileg azonban kénytelen volt egyetértést mutatni Kossuth terveivel.

A baloldal, Kossuth és a jobboldal három különböző törekvése közül, úgy látszik, mintha a kossuthi terv valósult volna meg. A valóságban azonban a detronizálás belső társadalmi és politikai feltételeit nem teremtették meg s így a kossuthi koncepció, amelynek szilárd alapja csak a baloldallal kötött szövetség erősítése lehetett volna, nem volt egyéb, mint átmenet a jobboldal felülkerekedéséhez.

A márciusi baloldal egyébként – nem sejtve még a trónfosztás következményeit – tevékeny részt vett a nagyjelentőségű határozat meghozatalában. Ismeretes, hogy Kossuth a debreceni nagytemplomban szavaztatta meg a trónfosztást. A lélekben dinasztiahű képviselők nem szavaztak volna Kossuth javaslata mellett, ha a „flamingók” által megszervezett debreceni tömeg, a templomban és a templom körül, nem adott volna kellő nyomatékot Kossuth szavainak. Ez volt az első olyan alkalom, amikor Debrecen szegényebb rétegeit a baloldal felvonultatta a reakció ellen, az osztrák gyarmatosítók ellen, a függetlenség mellett. Kovács Lajos, a Békepárt egyik főtaktikusa szerint: „a státuscsíny nem volt lehetséges Madarász nélkül. Ez 66 hivatalnokával és egész sereg fizetett emberrel tette lehetővé április 13-án estétől reggelig agitálva… a detronizáció keresztülvitelét.”280 Így lett a trónfosztás a baloldal és Kossuth szövetségének utolsó eredménye.

De a trónfosztást nem szabad csak negatíven értékelnünk. Végső eredményében tényleg a jobboldal megerősödéséhez vezetett, de az első pillanatban határozott csapás volt a kiegyezést akaró Békepártra. S mégkevésbé szabad elfelejtenünk, hogy Rákóczi óta most először lett szabad és független a nemzet, mégha csak rövid időre is!

Április 14-e után a márciusi politika teljes vereséget szenved. Kossuth új kormányt alakíttat, Madarász nélkül, Szemere elnöklésével, mérsékelt, középutas és jobboldali elemekből. Madarász bukását a radikális tábor visszaszorítása követi. A flamingó rendőrséget feloszlatják, megszüntetik a vésztörvényszéket. A hadseregben és a közéletben egyaránt elszigetelik a márciusiakat. Petőfi egyik májusi levelében arról ír, hogy „nagyon kegyvesztett” lett s ez a megállapítása ráillett az egész radikális táborra.281 A helyzet megváltozását mutatja az, hogy Madarász nem tudja tisztázni magát a rágalmak alól – mert a sajtó nem ad teret neki! Alig egy évvel 1848. március 15-e és a sajtószabadság kivívása után! Nem kevésbé jellemző, szinte jelképes tény, hogy az új kormány Pálffy Albertet, a Március Tizenötödike szerkesztőjét, „izgatás” címén vasravereti, a hazaárulók pedig valamennyien amnesztiát kapnak.

A márciusiaknak nem volt annyi erejük, hagy szervezett ellentámadásba menjenek át a reakció ellen. Visszavonulnak és várják az események fejlődését. Teljes elszigeteltségükre s ebből eredő tehetetlenségükre vet fényt Petőfinek az a levele, melyben lemond a katonaságról:

„Ismét lemondtam, …nemcsak őrnagyi rangomról, hanem a katonaságról egészen és örökre. A rosszakaratúak és avatatlanok e lépésemet a legbotrányosabb magyarázatokkal kísérik. Én egyetlen nyilatkozatommal megcáfolhatnám őket… de cáfolatom oly zavarokat idézhetne elő, melyeket most elkerülni hazafiúi kötelesség. Ezen kötelesség mindig szent volt előttem, most tízszeresen az; tehát hogysem ezt megsértsem, inkább hagyom magamat rágalmazni, kisebbíteni azon ideig, midőn körülményeink változatával elmondhatom lelépésem okait, elmondhatom, hogyan bántak velem, hazafiúi áldozataim-, irataim- és tetteimért.”282

A márciusiak bukásuk ellenére sem tévesztették szemük elől a nemzet érdekeit s arra az álláspontra helyezkedtek, hogy átmenetileg és rövid időre a várakozás politikáját folytatják.

Vereségük a szeptemberi kompromisszum következménye és folytatása volt. Bukásuk a forradalmak történetének egyik alapvető tanulságát példázza: nem elég a reakciót visszavonulásra kényszeríteni, meg kell semmisíteni, mert különben átmenti magát a jövőre és újra támad!

Természetesen objektív okai voltak a márciusi baloldal vereségének s nem elégedhetünk meg egyes vezető személyek elmarasztalásával vagy árulóként való megbélyegzésével, bár ez jogos és szükséges az objektív okok ellenére is. Engels a polgári forradalmak alapvető sajátságaként elemezte azt a tényt, hogy a forradalom győzelme után a győztesek tábora megoszlott „egyik fele beérte az elért eredményekkel, a másik fele tovább akart menni”. Rámutatott arra, hogy a forradalom továbbfolytatását kívánó kisebbség céljai elérése után elbukott. Ez lett például a jakobinus diktatúra sorsa az első francia forradalomban.

„…a helyzet többnyire ez volt: – írja Engels – az első győzelem vívmányait csak a szélsőségesebb párt második győzelme biztosította; ha ezt és ezáltal a pillanatnyilag szükségeset elérték, úgy a szélsőségesek és vívmányaik ismét eltűntek a színről”.283

Magyarországon a szélsőbaloldali párt gyenge volt ahhoz, hogy egyedül kerüljön hatalomra. De nálunk is az volt a helyzet, hogy a márciusi forradalom vívmányait csak a szeptemberi folytatás biztosíthatta, vagyis a baloldal hatalomrakerülése, ha nem is egyedül, de a Kossuth által képviselt baloldali középnemességgel való szövetségben. A középnemesség legvilágosabban látó vezetői meg is értették, hogy a forradalom védelmét csak a baloldallal kötött szövegség biztosíthatja. Kossuth maga mondotta egyik alkalommal, hogy ő a szabadság érdekében „az anarchiával” (értsd: a forradalmi baloldallal) is kész összefogni.284 S e harc érdekében fogadta el a liberális nemesség, több-kevesebb készséggel, a Kossuth–Madarász szövetséget, minden következményével együtt. Úgy tekintett a baloldali összetételű Honvédelmi Bizottmányra, mint szükséges rosszra, ami – Szemere szavaival – „alapját csak a haza rendkívüli körülményeiben s nem a teljes bizalomban (értsd: a liberális nemesség bizalmában) találja”. Vagyis: a baloldalra csak addig volt szükség, amíg a harc folyt. Az első, döntőnek látszó győzelmek megadták a jelet a baloldallal kötött szövetség felbontására.

Mint Engels bebizonyította, ezt mutatta lényegében minden polgári forradalom fejlődése. Az olasz forradalomban például, Garibaldi elküldése, majd újra és újra történő visszahívása kíséri az Ausztria ellen vívott függetlenségi küzdelem hullámzását. Amikor a harc folyt, szükség volt Garibaldira, mert ez a nép támogatását jelentette, a győzelem után Garibaldinak mennie kellett, majd újból visszahívták, amikor a harc újra fellángolt s végül ismét menesztették, amikor az olasz egység győzedelmeskedett.

A magyar forradalom balszárnyának vereségét egyéves forradalmi harc s a tömegeknek ezzel együttjáró, jelentős politikai öntudatosodása előzte meg. A forradalom konszolidációját ezért úgy kellett feltüntetni, mint valami nagyszerű beteljesedést, a köztársaság és a demokrácia megvalósulását. Az új kormány Szemere-fogalmazta „revolúcionális, demokrata, republikánus” programmja nem más, mint a baloldali néphangulatnak tett engedmény. „Ez a vármegye uraiból álló ú. n. demokráciai respublika” – mint ahogy a Március Tizenötödike írta, – radikális lepellel való betakarása volt a liberális konszolidáció meztelenségének.285

Ugyanezt a célt szolgálja egy új, Március Tizenötödike című, szavakban forradalmi, lényegében azonban liberális szellemű lap megindítása. Az újra visszafoglalt Pesten a régi harcos lap tekintélyének fedezéke mögött űzték üzelmeiket, igyekeztek tömegbázist szerezni maguknak a „békepárti márciusiak”. Az új Március Tizenötödike elvetette a „nem kell táblabíró-politika!” forradalmi jelszót s a „borúra derű” banalitással cserélte fel. Az új szerkesztő első dolga az volt, hogy megszakítson minden kapcsolatot a régi szerkesztővel, Pálffyval, „aki egyik legpártosabb csatlósa volt a hosszúkezű Madarásznak”.286

Az egész magyar közéletet elönti az álradikalizmus és áldemokratizmus hulláma. Minden lap köztársasági és forradalmi szólamokat penget. Még a nyíltan forradalomellenes Esti Lapok is „revizió alá veszi nézeteit a forradalomról”:

„Mi a forradalmi hatalmat Szemere s társai kezében egészen másnak tartjuk, mint például Madarász és konzortesei kezében… mi a szavaktól legkevésbé irtózunk. Lajos Fülöp is forradalminak mondta magát…”287

Anélkül, hogy akár csak távoli párhuzamot is vonhatnánk a 48-as békepártiak s az imperializmus ravasz védőügyvédei, a tőke mai, baloldali álarccal takart ügynökei között, megállapíthatjuk, hogy a mai reakció felhasználta és tökéletesítette azokat a módszereket, amelyeket már a 48-as forradalmakban is használtak. S bármilyen nagy is a különbség a békepárti „forradalmárok” és a mai, Tito-féle „kommunisták”, Bevin-féle „szocialisták” között, – a 48-as tanulság és példa arra tanít, hogy a szavak súlyát a tetteken mérjük le ma is.

A 48-as Békepárt nem irtózott a szavaktól, tudta, hogy a szavak sok mindent elbírnak. Azért ágáltak forradalmi köntösben, hogy a félrevezessék a forradalmi érzésű tömegeket s azokat is, akik – mint Kossuth – őszintén törekedtek a függetlenségi harc kompromisszum nélküli befejezésére. Tanulságos ebből a szempontból idézni Kemény Zsigmond cinikus szellemű összeállítását arról, hogy kik nevezték köztársaságbarátoknak magukat 1849 áprilisában:

„a) a valóságos köztársaságiak;

b) az ingatagok, kiknek nem vala meggyőződésük;

c) Kossuth ellenségei, kik… egy nevetséges koronázási ünnepélytől tartottak;

d) kik átlátták európai szükségét, hogy az osztrák birodalom fönntartassék, mint nagy hatalmasság, s e tény elől nem akarták az utakat méginkább elvágni valamely behívott hercegurfi által;

e) a dinasztia párthívei.”288

A köztársaságot megvédeni ilyen „republikánusokkal” nem lehet. Újabb bizonyítéka ez az osztályharc egyik alaptörvényének, mely szerint nem lehet középen állni a jobboldal és baloldal harcában. Aki felbontja a szövetséget balra, az akaratlanul is a jobboldal előtt nyitja ki a kaput. Így történt Magyarországon is. Soha a történelem oly gyorsan még nem leplezte le a harmadik út elméleti és gyakorlati csődjét, mint 1849 tavaszán.

A jobboldal és a baloldal között tervezett egyensúlyból a gyakorlatban a baloldal tényleges felszámolása s a jobboldal nem kevésbé tényleges megerősödése lett. Az osztozkodás és jutalomosztás bekövetkezett napjaiban előjöttek a „volt” pecsovicsok; érdemeik jutalmazását kérték – és meg is kapták.

„Magyarország szabad – írta a régi Március Tizenötödike – jösztök nagytekintélyű táblabírák és szolgabírák, akik 30 éven át három esztendeig liberálisok, három évig pecsovicsok voltatok, íme itt a bő szüret, itt a felterített asztal, jertek, s mondjuk ki, hogy itt semmi sem változott, csak a királyi trón helyébe jött az elnöki karszék. Segítsünk egymáson, osszuk meg a hivatalokat, csináljunk jó zsíros kárpótlási törvényeket… ne riasszon vissza titeket holmi ostoba szó, mint forradalom, respublika, demokrácia.”289

Egy másik cikkében a Március Tizenötödike úgy mutatja be e pecsovics-reneszánszot, mint az egész nemesség önző, kiváltságait féltő politikájának beteljesülését:

„A lélek elszomorodik e faj látásán, mely azt látszik hinni, hogy minden ami történik, az ezreknek kiontott vére, mind csak arra való, hogy ezen osztály továbbra is monopolizáljon minden jót, minden dicsőségest. Nem bánják ők aztán bármint nevezzék is őket, csak e monopóliumot kezükbe kaparinthassák, lesznek ők royalisták, republikánisták, a névre, okos magyar úgyis nem sokat ad.”290

Az „áprilisi demokrácia” győzelme betetőzi a márciusi ifjúság két táborra való szakadását. Jókai és az Esti Lapok körül csoportosulnak azok a márciusiak, akik a Szemere-kormánnyal elégedettek, heves ellenzői a forradalom továbbfejlődésének s szembekerülnek volt elvtársaikkal és barátaikkal, a márciusi jakobinusokkal. Maga Jókai egyik cikkében a forradalom konszolidációját „a magyar Gironde győzelmének” nevezi, „a magyar jakobinusok, a rend és a szabadság ellenségei felett”.291

Szinte jelképes a márciusiaknak ez a szétszakadása. 1848 előtt mindnyájan franciabarát, forradalmi elveket vallottak. Eszményük az első francia forradalom volt. A forradalom egy éve megmutatta, hogy nem ugyanazt a szerepet vállalták, amikor az eszmények megvalósítására került sor. Ha jelentős részüket nem is lehet határozott és szilárd keretekbe illeszteni, két csoport világosan elkülöníthető köztük: a visszaszorított jakobinusok és a győztes girondisták csoportja.

Ezalatt az egy év alatt Franciaország a forradalom hazájából az ellenforradalom országa lett. A márciusi jakobinusok felismerték ezt, az 1793-as Franciaországhoz hűek maradtak, s megtagadták a közösséget ezzel a Franciaországgal. A cavaignacok Franciaországától való elfordulást Vajda János így fejezte ki:

 

Oh napnyugot hazája! Mily hamar
Keresztül élted a fényes delet!
Amely előbb imádód volt, a föld
Most kinevet és szánja estedet…

 

Vajda, mint általában a márciusi jakobinusok – hazánk nagy történelmi feladatának azt tartotta, hogy szabadítsa fel Nyugat elnyomott népeit, köztük a francia népet is. Így üzen „Franciaországnak”:

 

Szabad lész majd, de büntetésedül
Épen dicsőség nélkül lész szabad,
Egy ösmeretlen nép ajándokul
Adandja vissza szabadságodat!292

 

Jókai nem nyugat népeinek felszabadítását akarta, hanem nyugat burzsoá hatalmainak támogatását szerette volna megnyerni. A forradalom továbbfejlesztését követelő jakobinusokkal szemben így érvel:

„…a nyugat támogatását csak úgy remélhetjük, ha biztosítani tudjuk, hogy a szabadságharcból nem lesz kommunizmus, anarchia.”293

Nyugathoz való viszonyuk mindennél élesebben mutatja a márciusiak két csoportja közötti különbséget. Egy évvel ezelőtt mindkét csoport a nép felkelését köszöntötte a francia forradalomban. Egy év alatt az akkor még lappangó ellentétek nyílt harccá fejlődtek. 1849 tavaszán Petőfi azt követelte, hogy vigyünk segítséget nyugat elnyomott népeinek, Jókai pedig azon fáradozott, hogy a magyar forradalom az „anarchia” elleni harcával érdemelje meg a burzsoá és ellenforradalmi nyugat tetszését. A márciusi ifjúság két vezetője közül 1849 tavaszán az egyik elszigetelt, visszavonulásra kényszerített „lázító”, a másik a konszolidáció ünnepelt írója, aki a Békepárttal együtt örül a baloldal vereségének.

De a győzelem feletti öröm korainak bizonyult. Ismeretes, hogy a megvert dinasztia az orosz cárt hívta segítségül s „Európa csendőre” késznek mutatkozott az intervencióra.

„Nem avatkoztam volna be – írta Paskevicsnek – ha nem a mi bőrünkről volna szó, vagyis, ha nem látnám, hogy a bécsi és a magyar gazemberek nemcsak Ausztria ellenségei, hanem az egész világ rendjének és nyugalmának ellenségei is… gonosztevők, világpusztítók, akiket ki kell irtani a mi nyugalmunkért.”294

Az összeomlás előre vetette árnyékát. Közeledett a felbomlás és a bukás időszaka. De még nem veszett el a forradalom! Katonáink az osztrák határ felé meneteltek s a szétvert ellenforradalmi hordák nem tudtak ellenállni csapásainknak. Még az orosz seregek megérkezése előtt újjáéleszthettük volna az osztrák és az olasz forradalmat. Ezzel megteremthettük volna Közép-Európában a forradalom szilárd bázisát. Azonban Kossuth a baloldal nélkül nem tudta végrehajtani ezt a fordulatot, még a harcot akaró, függetlenségi érzelmű vezetők is megriadtak a Béccsel való egyesülés következményeitől.

Pedig a nép harcolt volna! A tavaszi hadjárat győzelmei fokozták a parasztság lelkesedését s egy valóban forradalmi kormány általános felkelésre tudta volna vezetni a népet az intervenció ellen.

„…kívántam volna – írja Madarász – a nemzet minden fegyverfogható fiának begyakorlását, fegyverrel ellátását. Amerre megfordultam Pest-, Tolna-, Somogy-, Fehér-megyékben, ennek sehol legcsekélyebb nyomát sem láttam… Pedig ha valaha, most megvolt a leggyermetegebb ifjoncban is az óhajtás, az akarat, hogy a honvédek sorába fölvétessék…”295

A veszély óráiban a Szemere-kormány tehetetlensége nyomta rá bélyegét a forradalomra. A kereszteshadjárat kihirdetése, füstölővel, böjttel, papi segédlettel, semmi eredményre nem vezethetett. Madarász jogos felháborodással ítélte el a kormány szerencsétlen kezdeményezését:

„Lelkem sírt bánatában, midőn ez utasítást és rendeletet átolvastam… Keresztes háborút rendelni, lelkészeket kezökben a keresztekkel bízni meg a népfelkelés vezetésére több mint semmihez sem értő örjöngés…”296

A márciusi baloldal legjobbjai, felejtve régi sebeiket, újra felajánlották szolgálataikat Kossuthnak. Ezzel a kibontakozás egyetlen lehetséges útját mutatták meg. Madarász László, akinek a barátai küldöttségileg kérték Kossuthot a szövetség felújítására, forradalmi intézkedésekkel akarta megnyerni és megszervezni a népet s Bemet akarta kineveztetni fővezérnek. Kossuth visszariadt a szövetségtől, bár a küldöttség előtt – s később Madarásznak írott válaszlevelében is – elismerte, hogy a flamingók vezetőjének „kis ujjában is több erély van, mint egész ministériumában”. A küldöttek szerint Kossuth azzal is érvelt, hogy „nem bízhatja meg most Madarász Lászlót, mert ha megbízná, az hadsereget állítna, pénzt veretne és diktátorrá emelkednék”.297

Miközben Kossuth elutasította a szövetséget azokkal, kik készek voltak meghalni a forradalomért, Görgey diktátorságára és a kiegyezésre törekedtek azok, akikre Kossuth támaszkodni szeretett volna.

„Szerencsétlen Kossuth! Mi nem vonzódhatunk hozzád, de kívánjuk védd meg hazádat, és hazánk érdekében magadat. Hanem azok, a kiket te választottál, azok nemcsak nem szeretnek, de amint látszik, gátolják is, hogy megvédhesd hazánkat, tartván attól, hogy akkor magadat is megvédheted” – jegyzi meg Madarász felajánlkozásuk elutasításakor.298

Ha a szövetség nem is újult meg, a forradalom válsága enyhítette a baloldalra nehezedő nyomást. Madarászt újra megválasztották képviselőnek s egyhónapi huzavona után (!) a képviselőház igazolta is mandátumát. Pálffy Albertet szabadon engedték, s ő újra elfoglalta helyét az újra forradalmi Március Tizenötödike élén.

A márciusi ifjúság forradalmi törzse okult a megelőző hónapok tapasztalataiból. Sokkal inkább, mint eddig, megértette, hogy a politikai radikalizmus önmagában, következetes demokratizmus nélkül, nem vezethet győzelemre. A szabadságharc utolsó szakaszában ismerte fel teljes jelentőségében a parasztkérdést is. Felvette a harcot a liberális honmentők ellen, akik úgy vélték, hogy „eleget szenvedett már a birtokos osztály a kegyelt paraszt ellenében”,299 akik görcsösebben védték kiváltságaikat mint a hazát.

„Azon uraknak – írja a Március Tizenötödike e gyászforradalmárokról – semmi más nincs szándékukban, mint az úgynevezett úrbéri veszteségeket, valahogy törik-szakad, úrbéri nyereséggé változtatni… a kondamliberális táblabírák az úrbéri törvényeket titkon minden értelemtől kicsavarták úgy, hogy temérdek helyen a mai szent napig oly buzgón folyik a robot, mint csak Ulászló korában folyhatott… összebonyolítottak mindent, minek vége az, hogy «paraszt dolgozz az uraknak».”300

Az „áprilisi republikánusokkal” szemben, akik a kormány által kikiáltott demokrácia karikatúráját valósították meg, a Március Tizenötödike a forradalmi polgári demokrácia megteremtését követelte s ennek alapfeltételét „a hűbéri viszonyok teljes megszüntetésében” látta.301 Figyelmeztette a forradalom vezető osztályát arra, hogy az önérdekű ragaszkodás a kiváltságokhoz – hazaárulás, éppenúgy, mint a kémkedés, vagy az ellenséggel való cimborálás:

„Most a néppel együtt mentetik meg a haza s azért, ki a közös győzelem gyümölcseit egy osztály számára ki akarja zsákmányolni, árulást követ el.”302

A közeledő veszély minden eddiginél jobban kiemelte a nemzetiségi kérdés fontosságát. Kemény leckét adott a történelem a magyar liberálisoknak, akik nem hallgattak a márciusi ifjúság szavára, nem mertek és nem akartak idejében engedményeket adni a nemzetiségeknek. Pedig a márciusiak még 49 tavaszán, a legnagyobb győzelmek kezdetén sem feledkeztek meg a nemzetiségek jogairól és nem egyszer szólították fel a kormányt a nemzetiségekkel való kiegyezésre. „Legyen Magyarország, Erdély, Horvátország, sőt ha kívánják a felsőmegyei szlávság, e naptól fogva szövetséges köztársaság” – követelte a Március Tizenötödike 1848 március 6-án. Pár nappal később így vetette fel a kérdést: „Le kell fektetnünk egy föderális respublika alapjait, a jövőre kell gondolnunk, nem pedig a gót időkből fennmaradt históriai jogokat fenntartanunk.”303

A liberális nemesség többsége mereven ragaszkodott a gót időkből fennmaradt históriai előjogokhoz. A márciusiakkal csak Kossuth s legközelebbi elvbarátai értettek egyet. Ha nem is azzal az elvi következetességgel, melyet a helyzet megkövetelt volna, de tett Kossuth lépéseket a megegyezés felé. Mire azonban akarata keresztül tört a liberális önzés osztályfalán, késő volt.

Az orosz csapatok közeledtével együtt nőtt a vezetők kapkodása, a kormány fejvesztettsége, mélyült az ellentét Kossuth és a kiegyezésre törekvők között. Az általános bomlás tünetei kezdtek mutatkozni. A nemzetgyűlésnek nem volt egy lépése, amely forradalmi lett volna, ami pedig a demokráciát illeti, ennek még „árnyékát sem lehetett látni mindeddig” – mondták a márciusiak.304

Kossuth végül is újra megpróbálja a baloldalt segítségül hívni. Tárgyalásokat kezd Petőfivel, Arannyal és Egressyvel; megbízza őket Pest védelmének megszervezésével. Kossuth harcolni akar, de a kormány elmenekül a döntő pesti ütközet elől.305

Közvetlenül a bukás előtt, amikor Kossuth már Görgeynek készül átadni a hatalmat, a hadsereg forradalmi érzésű tagjai egy utolsó, mindent kockára tevő tervvel álltak elő. Felkérték Madarász Lászlót a hatalom forradalmi úton való megragadására és a harc folytatására.

„Fivérem elutasította ajánlatukat – írja az ifjabb Madarász. Forradalmat kellett volna átélnünk. Kossuthot és kormányát letartóztatnunk, mondá ő, s ezek még ha sikerültek volna is, de Görgey hadserege az aligha lett volna megnyerhető. Mégis mondá, mégis elfogadtam volna, ha hihetném, hogy Kossuth a nemzettől kapott hatalmat képes lenne másnak, mint a nemzetnek kezébe letenni. Ezt nem hihettem…”306

Madarász számolt azzal, hogy az új forradalom polgárháborút eredményezett volna, számolt Görgeyék erejével is, mégis vállalkozott volna erre az új Szeptemberre, de nem hitte el a Kossuth lemondásáról szóló híreket. Elutasító magatartásában mindenesetre közrejátszott a baloldal erejének nagymértékű megfogyatkozása is.

A jakobinus forradalomra gyenge volt a baloldal, a Kossuth diktátorsága alatt összefogott radikális-liberális szövetségre nem volt kedve és főleg áldozatkészsége a nemességnek – győzött az árulás és az ellenforradalom.

A magyar forradalom két fő táborának, a demokratikus és liberális pártnak az útjai még a bukásban is külön haladnak. Amikor a közelgő vereség elkerülhetetlennek mutatkozik, a forradalom liberális vezetői vagy a kapituláció vagy a szökés útját keresik, ki-ki forradalmi kompromittáltságának megfelelően, csak a márciusi jakobinusok nem akarnak kapitulálni.

1848 márciusában, Petőfi a forradalomra készülő márciusiaknak Beaurepaire hősi halálát idézte, Verdun hős védőjének példáját, aki az utolsó golyóig harcolt az ellenforradalmi seregek ellen:

 

Éljétek túl hát a szégyent,
A gyalázatot, de én
Az ellennek csak holttestet
Adni át megesküvém.
Bátraink előtt halálom
Majd mint vonzó példa áll…
Én betöltöm esküvésem…
Végszavam: szabad halál!307

 

Beaurepaire halála a forradalmi demokratizmus hősi helytállására mutat példát, amely nem ismer kapitulációt az ellenforradalom, a reakció előtt.

Amikor Jókai, Vachott és társai Görgey táborába menekültek, Petőfi és Vasvári pedig az erdélyi csatatérre ment Bemhez, akkor a márciusi ifjúság két táborának vezetői politikai elveik következményét vonták le: a végsőkig való harcot Petőfi és Vasvári, a kapitulációt Jókai.

Vasvári betegen ment a harctérre. Papírra vetett útijegyzeteiből ugyanaz az elkeseredett elszántság szólalt meg, mint Petőfi utolsó verseiből. „A Vendée ellen harcoló respublika” vezére szeretett volna lenni naplója tanúsága szerint, aki „leveri a vad csordát”.

„A csatatér színhelyére jöttem – írja vöröszászlós sátrában, Cabet olvasgatása közben – három hónapos betegeskedésem után, hogy ha halnom kell, együtt haljak meg beteg hazámmal, vagy ha a hon meggyógyul, engem is gyógyítson meg az öröm. Itt járok a nagyszerű látvány piacán; vizsgálom a haza embereit és gondolkodom. Ittlétem olyan, mint Pliniusé az Aethna kitörés rémjeleneténél.”

Amikor serege körülzárása után tisztjei a menekülést tanácsolják néki, Vasvári elutasítja őket és rohamot vezényel:

„Inkább kész vagyok áldozatul hozni életemet a kétes kimenetelű, de dicsőséges harcban… készebb vagyok az ellenség golyózáporát egymagam felfogni, mintsem beszennyezzük azt a zászlót, amelynek dicsőséges lobogtatására eskünk kötelez.308

Petőfi szintén elmenekülhetne, de Bem határozott parancsa ellenére a csatatéren marad.

A magyar forradalom élcsapata helyt állt elveiért: Petőfit Segesvárott dobják be a tömegsírba, Vasvárit a marucelli hegyek között koncolják fel, Irinyit az osztrák börtönök ölik meg, Pálffyt és Vajdát is börtönbe hurcolják. A márciusi ifjúság legközelebbi barátja, a márciusi baloldal vezetője, Madarász László, halálig tartó emigrációba ment. Kossuth pedig, aki hibái és ingadozásai ellenére is becsülettel harcolt utolsó percéig a függetlenségért, idegen földön halt meg, s csak holttestét hozhatták haza Magyarországra. S a vezetők mögött a közkatonák, a hadsereg és a forradalom katonáinak ezrei állták a harcot az utolsó golyóig vagy a vesztőhelyig.

Hozzájuk a hősi halál, a börtön és az örök száműzetés illett, liberális „szövetségeseikhez” és vezetőikhez pedig a részvénytársasági igazgatóságok, a képviselői és közírói címek, s a 67-es kiegyezésért járó egyéb osztalékok.

A nép hű maradt 48-hoz. Világos után nem akarta elhinni, hogy vége a küzdelemnek. „A somogyi nép – jegyzi fel Madarász – nem hiszi el, hogy vége a harcnak. Erősen állítják, hogy hallják az ágyúzást, le-lefeküsznek a földre, füleikkel a földhöz közel erősítik a mondottakat.”309

Az egész magyar nép várta, mint a somogyiak, s száz évig kellett, hogy várja, a szabadság napját.

 

XII.

Ha férfi vagy, légy férfi,
Legyen elved, hited,
És ezt kimondd, ha mingyárt
Véreddel fizeted.

 

Petőfi: Ha férfi vagy, légy férfi…

 

A forradalom elbukott. Vereségét – mint Rákosi elvtárs megállapítja – „főleg idegen, reakciós erők okozták, amelyek a magyar nép belső ellenségeinek külföldről jöttek segítségére”. Ugyanakkor „a forradalom elbukásához nemcsak a cár és az osztrák császár együttes erőfölénye, de az akkori nemzeti összefogás belső gyengesége is hozzájárult”.310

A forradalom elbukott, de azok az eszmék, amelyek akkor lelkesítették és vezették a nemzetet, ma is élnek. Majdnem száz év ellenforradalmi terrorja nem tudta kiirtani a magyar népből 48 szellemét. A társadalmi haladás és a nemzeti függetlenség közös programmjaként a magyar dolgozók millióinak emlékezetében éltek 48 eszméi. 1948 nagyszerű ünnepségeivel kapcsolatban megállapíthatta Rákosi elvtárs:

„Ilyen általános népi megmozdulást, az emlékezésnek ezt a mélységét és őszinteségét csak olyan eszmék válthatják ki, melyekben ma is változatlanul hisz a nemzet, melyeket ma is magáénak vall és hirdet.”311

Népünk, amely ma a társadalmi haladás nagyszerű eredményeit valósítja meg s a szabadságszerető népek családjában harcolva védi függetlenségét, 48 eszméit magáénak vallja, mint becses nemzeti örökséget. De 1848 olyan nemzeti osztályok közös műve, amelyek nem egyforma következetességgel és eréllyel vettek részt a harcban. Ezért, 1848 eszméi közül, különösen becses örökségként tiszteljük a márciusi ifjúság eszméit, mert azok hagyták ránk, akik az 1848-as Magyarországon legtisztábban láttak és a legkövetkezetesebben harcoltak.

A márciusi ifjúság eszméinek, a márciusi ideológiának jelentőségét csak akkor tudjuk felmérni, ha figyelembe vesszük azokat a körülményeket, amelyek közt létrejöttek, ha párhuzamba állítjuk az európai fejlődés hasonló ideológiai áramlataival.

Az első kérdés, ami e vizsgálatnál szinte önmagától adódik: mi az oka annak, hogy a márciusi eszmék megfogalmazói, képviselői, elsősorban írók, költők, újságírók, általában az irodalomból kerültek ki? Azokban az országokban, ahol a polgári fejlődés „normális” volt, a demokratikus ideológia kidolgozói, tudósok, filozófusok, történészek, igen sokszor hivatásos politikusok, s mindenekelőtt éppen a politikusok kovácsolják ezeket az eszméket politikai programmá.

Révai József Adyval kapcsolatban így felel egy lényegében hasonló kérdésre: „Ha a költészet ad politikai programmot egy népnek, akkor valami nincs rendjén fejlődésében… Baj van egy néppel, ha a költőknek kell vállalniok a forradalmi iránymutatást.”312 Anélkül, hogy erőltetett párhuzamot akarnánk vonni a reformkor vége és a századforduló között, leszögezhetjük, hogy ez a megállapítás alapjában véve érvényes a márciusi ideológiára is.

Nyugaton a demokratikus eszmék olyan ideológusok írásaiból szólalnak meg, akik kifejlett burzsoáziát vagy erős, forradalmi kispolgárságot képviselnek. Magyarországon – klasszikus értelemben – ilyen osztályokról nem beszélhetünk. Ilyen osztályok híján a demokratikus ideológia sokkal inkább költészet, mint kifejlett osztályok harci programmja, sokkal inkább versek vagy útleírások eszmei tartalmaként jelentkezik, semmint pártok célkitűzéseiként, kiáltványokban vagy parlamenti szónoklatokban lerögzítve. A magyar társadalom viszonylagos elmaradottságával függ össze az is, hogy az ideológia tudományos kidolgozását sem engedték meg a fejletlen viszonyok, s így a márciusi eszmékben jóval több a sejtés és a poétikus elem s kevesebb a tudományos tétel, mint mondjuk a francia felvilágosodásban. Ha Engels a német felvilágosodást tekintve azt mondhatta, hogy ez a viszonyok elmaradottsága miatt a filozófia területére kényszerült forradalom, akkor a márciusi eszmékkel kapcsolatban az irodalomba kényszerült forradalomról beszélhetünk. Mindehhez hozzájárult az is, amit már a bevezetőben említettem, hivatkozva az orosz forradalmi demokraták példájára, hogy az ellenforradalmi terror, a cenzúra Damoklesz-kardja elől sok politikai tételt kellett verssorok közé bújtatni. Már ezért is „baj van egy néppel”, ha elégedetlenségét csak jambusokban tudják elmormolni legjobb fiai.

Jelenti-e mindez azt, hogy a márciusi ideológia talajtalan exportáru vagy a gyakorlattól elszakadt üres álmodozás volt? Éppen nem! Ha fejletlenül, ha csak csírázva még, de ott álltak a márciusi eszméket fogalmazó költők és írók mögött azok az osztályok, amelyeknek szószólói a márciusiak voltak. A történetíróknak nevezett ellenforradalmi ködösítőkkel szemben rá kell mutatni arra, hogy a márciusi ideológia igenis a magyar valóságban gyökerezett, abból nőtt ki, s annak megváltoztatására törekedett.

A fentiek igazságát nem csökkenti az a tény sem, hogy a márciusi ideológia kétségtelenül a francia felvilágosodásból származik. Az ideológiai fejlődés törvénye az, hogy minden megszülető, új áramlat vagy rendszer a meglévő gondolatanyagához kapcsolódik s azt fejleszti tovább. Ide hogy hogyan, azt éppen az ideológiát szülő anyagi valóság határozza meg. Engelsnek ez a tétele a márciusi ideológiára vonatkozóan azt jelenti, hogy a márciusiak azt vették át a francia felvilágosodásból, amit a magyar viszonyok közt útmutatónak találtak s az átvett ideológiát magyarrá tették, alkalmazták a magyar állapotokra. Vasvári egy-egy kifejezésénél diadallal állapíthatják meg a külföldi hatás nyomait keresők Lamartine vagy Michelet hatását, de ezzel még egy lépést sem tettek előre. Az igazság az, hogy e kifejezések, tételek, eszmék Michelet-től kapták formájukat, de tartalmuk magyar. Vasvári esetében például a forma Michelet-é vagy Cabet-é, de a tartalom: a magyar nép felszabadulási vágyának homályos, de őszinte kifejezése.

Miért éppen a francia felvilágosodás adta az ösztönzést és a példát a márciusiaknak? Azért, mert mint Lenin megfogalmazta, Franciaország volt az az ország, „ahol döntő harc játszódott le mindenféle középkori limlom ellen, az intézményekben és az eszmékben uralkodó hűbériség ellen”.313 E döntő harcnak köszönhette Franciaország, hogy példája és központja lett az európai forradalmi mozgalmaknak, egészen 1848-ig. Miként a Nagy Októberi Szocialista Forradalom óta „Moszkva menedéke és iskolája a fölemelkedő proletariátus forradalmi képviselőinek”, azelőtt, a polgári forradalmak korszakában, „Párizs volt a felemelkedő burzsoázia forradalmi képviselőinek menedéke és iskolája” – állapítja meg Sztálin.314

A márciusi ifjúság franciabarátságát gúnyos megvetéssel kezelték az akkori Magyarország reakciósai, igyekezvén nemzetietlenséggel és franciautánzással vádolni a márciusiakat, éppenúgy, ahogyan hazaárulásként igyekeztek és igyekeznek feltüntetni a kommunisták szovjetbarátságát a tegnapi és a mai reakciósok. A márciusiak, híven a demokratikus nemzetköziséghez, éppen a magyar nemzet érdekében állottak ki szilárdan a forradalmi Franciaország mellett.

„A franciákat szeretni – írja Irinyi József – korunk műveltsége, szelleme s az egyetemes emberiség iránt nyíltan bevallott hódolat. Gyalázni pedig eretnekség korunk vallása, a szabadság iránt.”315

Itt világosan látszik, hogy a márciusiak franciabarátsága a francia forradalom iránti tiszteletből, a demokratikus nemzetköziséghez való hűségből fakadt. A francia népben nem azt becsülték, hogy francia, hanem azt, hogy forradalmi példát adott a többi népnek. Irodalmát, kultúráját azért olvasták és terjesztették, mert abban a forradalom irodalmát és kultúráját látták.

„…ha kell előkép – írja Vasvári – mely után egy önálló nemzet szellemi míveltsége fejlődjék, én a franciát választanám, kivált az irányelvekre nézve.”316

Azóta száz év telt el. A proletárforradalmak kora köszöntött be. Ha ma valaki hű akar lenni „korunk műveltségéhez, szelleméhez s az egyetemes emberiséghez”, – mint Irinyi mondotta – akkor a forradalmi mozgalom új központjához, támaszához és példájához, a Szovjetunióhoz kell hűnek lennie. Ha Vasvári élne és „előképet” keresne, „mely után egy önálló nemzet szellemi míveltsége fejlődjék”, akkor a Szovjetunió szocialista kultúrájára mutatna rá. Azt a tényt, hogy a márciusi ideológia kialakulásában példát adó szerepe volt a francia felvilágosodásnak, éppolyan büszkén vállalták a márciusiak, mint amilyen büszkén vállalhatjuk, mai magyarok, a szovjet példa követését építésben és kultúrában egyaránt.

Természetesen egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy a francia forradalmi ideológia elsősorban burzsoá ideológia volt. Vagyis: csak a feudalizmussal szemben, csak relatíve volt igaza, polgári korlátait nem tudta áttörni. Ugyanakkor óvakodnunk kell attól a véglettől is, amely a francia felvilágosodást s a magyar márciusi ideológiát, mint polgárit, elveti. Ez két szempontból is helytelen. Az ilyen álláspont tudománytalan, mert elfelejtkezik arról, hogy a felvilágosodás előkészítette az utat a marxizmus számára s ezért a munkásosztály világnézete, bár minőségileg gyökeresen újat jelent a filozófia történetében, ebben az értelemben folytatója és betetőzője a haladó polgári ideológiának. De a márciusiak által átvett ideológiában – legalább is egy részüknél – nemcsak polgári elemek vannak. A márciusi ifjúság nem volt egységes réteg. A francia forradalomnak ideológiájából sem egységesen kölcsönözték azokat az eszméket, amelyeket harcaikban fegyverül használtak. Egy részük, nagyobb részük, kétségtelenül a burzsoázia világnézeti és politikai eszméit kereste meg a francia könyvekben. Ugyanakkor a márciusnak néphez hű elemei, plebejus demokratái eljutottak a francia utópistákhoz is. Tehát a márciusi ideológia lebecsülése és elvetése márcsak azért is helytelen lenne, mert a legtovább jutó márciusiak előfutárai és úttörői a marxizmus-leninizmus elveit valló magyar kommunistáknak. Vagyis: a márciusi ideológia forradalmi válasz a magyar polgárosodás által felvetett kérdésekre, mégpedig polgári osztálytartalmú válasz. De nemcsak ennyi: a márciusi ideológia legkövetkezetesebb képviselői egyben a szocializmus első magyar apostolai is.

A márciusi ifjúságnak s egyben a márciusi ideológiának ezt a két részre való szakadását a világnézet és a politika minden kérdésében nyomon követhetjük. Az első francia forradalom három fő jelszava, a szabadság, egyenlőség, testvériség, jelszava volt a márciusiaknak is. De korántsem ugyanazt értették mindnyájan e három jelszó alatt. Az elmélet terén, talán még tisztábban mint a gyakorlatban, elválik egymástól a márciusiak jakobinus és girondista szárnya.

Nézzük elsőnek a szabadság jelszavát. Minden márciusi egyetértett Vasvárival abban, hogy „a szabadság fáján az emberi élet minden virágai kifejlődnek. Csak a szabadság fáján érlelődnek a tudomány és művészet gyümölcsei. Emberi észnek leghívebb dajkája a szabadság”.317 A márciusiakat eltöltötte az a forradalmi optimizmus, amely szerint a szabadság-teremtette feltételek között az emberiség újjá tudja teremteni a világot. De Lenin arra figyelmeztet bennünket, hogy „amíg az osztályok nincsenek megsemmisítve, addig a szabadságra és az egyenlőségre vonatkozó minden elmélkedésnél ezt a kérdést kell feltenni: Szabadság – de melyik osztály számára és milyen cél szolgálatában”?318

Hogy a márciusiak nagy többsége szabadság alatt – a népszabadság hangzatos jelszava ellenére – a polgári osztály szabadságát értette, azt bizonyítani sem kell. Azt is felesleges elismételni, hogy a polgári osztály szabadságáért folytatott harc haladást jelentett a feudális kötöttségekkel szemben. De „milyen cél szolgálatában” hangoztatták ezt a jelszót a márciusiak?

A márciusi Gironde-nál ez a jelszó nemcsak a polgári osztály szabadságának követelése, hanem egyben a feudalizmussal való egyezkedés jelszava is. Ez egyenes következménye a magyar polgárság fejletlenségének, annak a statiszta szerepnek, amelyet a polgárság a liberális nemesség mellett játszott. Tartalmazza azt a burzsoázia tudósai által nem ritkán tételekben is megfogalmazott polgári törekvést, hogy a forradalom iramát csökkentsék, hogy a „húr ne feszüljön túl”, nehogy a forradalom túlzottan igénybe véve a nép erejét az ellenforradalom ellen vívott küzdelemben, kénytelen legyen drága engedményekkel fizetni a tömegeknek. Ezért tapasztalhatjuk azt, hogy a márciusi Gironde képviselői megnyilatkozásaikban a szabadság nevében igyekeznek csitítani az ellenforradalommal leszámolni akaró népet.

„A szabadság jótékonysága alól senkit kizárni nem szabad; – írja például Jókai – ezen idő az, amikor egymásnak minden ellenszenvet, minden eddigi bomlást és sérelmet meg kell bocsátanunk… Az elmúltakért semmi szemrehányás.”319

Nyári Albert, a márciusiak történetírója, arra tanítja a pesti népet, hogy „ne mocskolja be magát vérrel”, vesse meg nagylelkűen „a zsarnokság silány eszközeit, mint az oroszlán a vele pacmálkodó legyeket”.320

Vidács János, az egyetemista mozgalom egyik vezetője, aki később apja gyárának igazgatója lett, s ifjúsága „bűneit” elfelejtette, március 15-én a francia forradalomra hivatkozva csitítja a pesti népet, amely a cenzorokat lámpavasra akarta aggatni:

„Mi a szabadság és nem a rideg, embertelen bosszú zászlaja alá csatlakozánk… Nemesebb bosszúja nem marad hátra a népnek, mint a megvetés… Lamartine indítványára a francia nép eltörté a politikai bűnösökre a halálos büntetést, mi nem akarunk a dicső nemzetnél törpeségben feltűnni.”321

Vasvári is hivatkozott – más formában persze – Lamartine-ra, de ő tudta, hogy a „bosszú” nem ellentéte, hanem védelmezője a szabadságnak. Ezért követelte szeptemberben a „magas fejűek guillotineirozását s a robespierre-i terrorizmust”.322 Petőfi szintén a szabadság védelmében hirdeti a szabadság ellenségeinek eltiprását:

 

Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall, rettentően lakol.323

 

A márciusi jakobinusok nem Lamartine, hanem Robespierre tanítványai voltak, annak a forradalmi és nem nyárspolgári humanizmusnak a hívei, amely – Robespierre szavaival – „csak az általános jót nézi és képes legyőzni magában a szánalom érzését is, s amelyet meg kell különböztetni attól a gyöngeségtől, mely kímélet az egyén, de barbarizmus a társadalom összessége ellen”.324

Petőfi tudta, s éppen a szabadság védelmében hirdette, hogy a reakciót nem elég megverni, hanem meg is kell semmisíteni!

 

Kaszálhatod a fűt világ végig,
Holnap kinő az, ha ma lenyesik;
Tördelheted le a fa lombjait,
Idő jártával újra kivirít;
Tövestől kell kitépni azokat
Akasszátok fel a királyokat!325

 

Sőt Petőfi, a nagy forradalmár, kristálytiszta logikával azt is felismerte és megfogalmazta, hogy a reakció annál kegyetlenebbül és elszántan küzd kiváltságaiért, minél közelebb van végleges veresége. A reakció pokla – írja – „itt a földön uralkodik a zsarnokok képében s uralkodik annál kegyetlenebbül, minél közelebb van halála”.326

A márciusi ideológia másik lényeges alkotóeleme az egyenlőség eszméje.

Miért van egyenlőtlenség a társadalomban? Erre a kérdésre a népbutítás klerikális bajnokai azt szokták válaszolni: szegények és gazdagok mindig voltak és mindig lesznek, éppenúgy mint ahogy isten törvényei szerint való dolog az, hogy vannak királyok s vannak alattvalóik. A márciusi ifjúság megvetette a sötétséget terjesztő klérust. Tudta, hogy a dolog éppen fordítva áll: nem azért van szegénység és gazdagság, nem azért vannak királyok és alattvalók, mert az isten akarja így, hanem azért vannak királyok, hogy egyesek gazdagságát védjék, azért találták ki az istent, hogy ennek nevében milliókat lehessen szolgasorba taszítani. A márciusi ifjak a papokat a zsarnokság „bérlett apostolainak” tartották, akik szentesítik a kizsákmányolást s ennek fejében maguk is részesedhetnek a hatalomban és a földi javak birtoklásában. A nép szabadságáért vívott harcukban nem riasztotta vissza a márciusiakat a pápa fenyegetése sem, aki már akkor is szent kötelességének tekintette, hogy az ég minden haragját árassza azokra, akik megkísérelték megváltoztatni a szolgaság rendjét.

„A királyok bérlett apostolai – írja Vasvári – pokollal és örök kárhozattal fenyegették a népet, ha a zsarnokságnak ellene mert szegülni. Emlékezzünk vissza a római pápa átokleveleire…”327

A középkorról, amelyet akkor is és ma is úgy szerettek és szeretnek bemutatni mint istennek tetsző ájtatos kort, így írt Vasvári:

„Rab volt a nép. Börtönőr a király és csatlósai. Európa a világ fogháza lőn. A rabok milliói nem tudták lerázni vasbilincseiket… Az ellenerő hatalmas volt, miként maga a sors, mint maga a menny, melynek nevében működött. A zsarnok Isten kegyéből mondotta magát királynak.”328

A márciusi ifjak elvetették azt az érvelést is, amely különben édestestvére az előbbinek, hogy az egyenlőtlenség a természet törvénye. Vasvári így válaszol azoknak, akik a természet törvényeire hivatkozva akarták állandósítani az emberek közti egyenlőtlenséget, a nyomort és a szenvedést:

„Ezzel ne merjük vádolni a természetet; mert az anya ily kegyetlen nem lehet keble szülöttei iránt… Ezt csak a középkori misztikus képzelheté így… E század hite nem ez! Mi a földet nem tartjuk siralom völgyének, s ha tettleg az volna, ennek okát nem a természetben, hanem a természetellenes társadalmi viszonyokban kellene keresnünk.”329

Vasvári felismerte, hogy nem az égben és nem a természetben kell keresni a társadalmi egyenlőtlenség okait. E felismeréshez őt is, a márciusi ifjúságot is Rousseau eszméi segítették, melyek szerint „az ember szabadnak született”, de a társadalmi szerződés útjára lépve „szabadságát elrabolták tőle”.330 A természettől fogva szabad ember és az igazságtalan társadalmi szervezet ellentétének rousseau-i elképzelését szólaltatja meg Vasvári más művében is, rámutatva arra, hogy akkor keletkezett a szolgaság, „amikor az emberiség a szorgalom és társadalmi élet pályájára lépett”.331 Még nyíltabban látszik egy másik írásából:

„Az ember elhagyá a természet paradicsomát… megvált a természetes állapottól… Az útnak, melyen haladunk, az irányt mi emberek magunk adjuk, s ha ezen irány ferde, annak okát önmagunkban kell keresnünk, mert midőn az emberiség sorsáról volt szó: hiányzott bennünk az akarat mindenhatósága! – A földi nyomorok okát nem a természetben, hanem a tökéletlen világszervezetben kell keresni.”332

E szemléletnek nyilvánvalóan alapvető idealista korlátai vannak, ennek ellenére – a marxizmus előtt – ez a szemlélet forradalom volt az ideológiában s forradalmi hatása lett a társadalomban is. S még idealizmusa is a haladást szolgálja, arra bíztatja az embert, hogy változtassa meg az igazságtalan társadalmat.

A márciusi ideológia tehát, éppenúgy, mint a francia felvilágosodás, a társadalomban találta meg az egyenlőtlenség okait. De itt is fel kell tennünk a lenini kérdést: egyenlőség, de kinek a számára, kivel? Erre a kérdésre még visszatérünk, amikor a márciusi ifjúság és a szocializmus viszonyát elemezzük, itt csak annyit szögezzünk le, hogy a márciusiak többsége egyenlőség alatt a polgári osztály emancipációját értette a nemességgel szemben s egyben a társadalom minden tagjának polgári, azaz törvények előtti egyenlőségét. Irinyi, aki különben a márciusiak közt legkövetkezetesebb képviselője a felvilágosult, radikális polgárnak, így fogalmazza meg ezt:

„A kereszténység és a francia forradalom a világtörténet legnagyobb eseményei. Az első azt mondta: minden ember egyenlő az isten előtt, a másik pedig: minden ember egyenlő a törvény előtt.”333

A márciusiak a haladást képviselték, amikor a nemesi osztályelőjogok ellen vették fel a harcot. De a polgári egyenlőség valójában nem szünteti meg az emberek tényleges, társadalmi egyenlőtlenségét. „A valóságban – tanítja Sztálin elvtárs – nem lehet egyenlőség a munkáltató és munkás között, a földbirtokos és paraszt között, ha az előbbieknek vagyonuk van és politikai súlyuk a társadalomban, az utóbbiak pedig mindkettőtől meg vannak fosztva…”334 A későbbiekben szeretném bebizonyítani, hogy a márciusiak legjobbjai – ha nem is teljes mélységében – de felismerték a polgári egyenlőség osztálykorlátait.

Előbb azonban röviden foglalkoznunk kell még a márciusi ideológia harmadik lényeges elvével: a testvériség eszméjével.

A márciusi ifjak felismerték, hogy a népek közötti háborúkat az uralkodó és elnyomó osztályok szítják, mert így akarják fenntartani vagy növelni hatalmukat. Vasvári 1848 március 15-én így mutatott rá az osztrák kamarillának erre a népeket egymásra uszító szerepére:

„Ausztriának pedig kezdet óta ez volt politikai fő elve: divide et vinces – oszd meg az erőt, szakítsd szét egymástól a külön nemzeteket… Nemzeti gyűlölséget ébresztett fel, egyik népet felhasználta a másik legyilkolására. Ha a lengyel felkelt… a magyart, csehet, és olaszt küldé annak legyilkolására…”335

A márciusi ifjúság a háborúkat szító reakciós hatalmak ellen nemzetközi összefogást hirdetett a béke és a szabadság védelmében. Ezt követelte a szabadságért küzdő népek érdeke, de ezt követelte az a tény is, hogy a különben egymással küzdő reakciós hatalmak a forradalom ellen egy táborba álltak (mint korábban a Szent Szövetségbe), Oroszország, Ausztria, Anglia s később maga a burzsoá-köztársasági Franciaország is összefogott a forradalom „mételye” ellen. A márciusi ifjúság felismerte és leleplezte a reakciós erőknek ezt az egységét.

„Az egész világ – magyarázza Arany János a parasztoknak – két pártra szakadt. Egyik párt a szabadságot akarja kivívni, másik párt a szabadságot akarja elnyomni.”336

A két pártra szakadt világban a márciusi ifjúság, mint Vasvári mondta, „a világszabadság oldalán a világzsarnokság ellen” foglalt állást.337 Hirdette a szomszéd népekkel való megbékélést, a demokratikus erők egybefogását.

„…a népek nem fogák fel e szónak értelmét: testvériség – mondta Vasvári 1848 március 15-én. – Azért törekedtek sikertelenül, azért vérzettek el a küzdelem napjain. Mindenik nemzet külön akarta kivívni a szabadságot…

Az olaszt ne csúfoljuk többé sajtkészítéssel, se a csehet ne gúnyoljuk ki. Mi mindnyájan testvérnemzetek vagyunk. Egyként gyengék, de egyesülve erősek, hatalmasak, megtörhetetlenek!… Ha a magyar, olasz, cseh, lengyel és ausztriai nép egyesül és egyszerre mozog: szeretném tudni, kit küld ellene Metternich? Ha e népek testvérekül ölelik át egymást, szeretném tudni, hol a hatalom, mely őket megtörje, lealázza?

Az ausztriai kabinet csak addig volt erős, míg a külön népeket egymás ellen ingerelheté. De ha a népek egymással kezet fognak, s egy testté olvadnak: akkor a kabinet úgy fog a fejükön állani, mint a csörgősipka… Azért éljen a nemzetek közötti testvériség. Nyujtsuk oda őszinte jobbunkat a szomszéd népeknek, s közösen törekedjünk a szent cél felé; mert a mi küzdelmeink célja közös, és közös az ellenség is, mely ellen irtó háborút kell viselnünk.”

Sokan talán kicsinyesnek találják Vasvári megjegyzését arról, hogy az olaszt ne csúfoljuk többé sajtkészítéssel stb. Pedig éppen nem az! Vasvári itt arra figyelmezteti kortársait – s az utókor is meg kell hogy szívlelje ezt – hogy a nacionalizmust, a sovinizmust nem csak a „nagy” politikában, de az élet legapróbb dolgaiban is fel kell számolni, arra figyelmeztet bennünket, hogy a nacionalizmusnak tett engedmény, akar a legcsekélyebb dologban is, ellenségeink érdekeit szolgálja!

A márciusiak felismerték azt is, hogy mi a nacionalizmus mérgének ellenszere: az, ha híven kitartunk a nemzetköziség frontján s saját hazánkat annyira értékeljük, amennyire az kiveszi részét az emberiség szabadságküzdelméből. Ezért a márciusiak nem voltak elfogultak saját népükkel, saját hazájukkal szemben. Petőfi nem egyszer keményen ostorozta a magyar népet, mert tűrte az idegen rabigát és saját urait. Magyarságának legmélyebb érzései szólalnak meg azokból a versekből, amelyekben hazánk akkori elmaradottsága fölött mond ítéletet:

 

Magyar vagyok, s arcom szégyenbe ég,
Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok!
Itt minálunk nem is hajnallik még,
Holott máshol már a nap ugy ragyog.338

 

Petőfi a népnek sem hízelgett, népiessége nem a nép kritikátlan szeretetéből állott. Választási beszédében a kiskúnoknak egyenesen megmondotta, hogy „március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt” s a kiskúnok ebben a virtusban közelebb álltak az elsőkhöz, minit az utolsókhoz.339

Igaz, Petőfi dicsőítette is a magyar népet és hazát, de nem a kutyaalázatosságú népet és az elkorcsosult nemzetet, hanem a világ vezéreként az egész emberiség élén küzdő, szabadságharcos magyarságot. Petőfi hazaszeretetét sem az ostorozás, sem a dicsőítés nem jellemzi külön-külön, hanem a kettő együtt. Ostorozta hazáját elmaradottságáért, szolgai helyzetéért, s dicsőítette, amikor harcban mutatott példát más nemzeteknek. A két érzés nagyszerű összhangját, az igazi hazafiság legszebb hangjait Petőfi szólaltatta meg 1849-ben:

 

Melyik magyar nem szégyenlé előbb, hogy
Sors átkából magyarnak született?
S melyik nem büszke most reá, hogy isten
Kegyelméből e nemzet tagja lett.340

 

Az igazi hazafiság elválaszthatatlan a demokratikus nemzetköziséghez való hűségtől és azzal alkotóan egybeforrva, valóban a nemzeti büszkeség forrása lehet. Az a nép, amely az emberiség érdekében, annak előhadában harcol, joggal és öntudattal lehet büszke tetteire. Annak a népnek a költői joggal írhatnak úgy, mint a márciusi ifjúság költői, büszkén nemzetük történelmi hivatására. Greguss Ágost, „Üdvöz a franciáknak” című versében ezt gyönyörű szavakkal fogalmazta meg:

 

…minden nemzet, melynek üdve nincsen,
Párizs felé és Pest felé tekintsen!341

 

S végül hadd idézzük még Vasvári Petőfit köszöntő beszédét, melyben a márciusi ifjúságot mint a legnemzetibb s egyben legnemzetközibb pártot emeli ki:

„…azon párthoz tartozunk, mely szinte* egy szebb jövő után sóvárog, s egy cseppet akar képezni a világszabadság tengerében… E párt hajnalt akar deríteni Hunniára, melyre eddig az éjféli sötétség fátyola borult.”342

Hajnalt deríteni Hunniára s ugyanakkor egy cseppet képezni a világszabadság tengerében – ez az igazi hazafiság és nemzetköziség programmja.

Petőfinél és Vasvárinál e két eszme elválaszthatatlanul egybeforrott. A hazafiság mértékéül a nemzetköziséghez való hűséget tekintették. Amikor a szerb és horvát nép hóhéra, forradalmunk esküdt ellensége, Jellachich, a nép barátjának adta ki magát, Petőfi megmagyarázta a népnek, hogy nem lehet barátja az, aki a nemzetközi reakció szolgája. Az új Jellachich, a szerb és a horvát nép mai hóhéra, Tito, miközben az amerikai tőkések utasításait hajtja végre, szintén a nép barátjának szereti magát neveztetni – önmagára ismerhetne Petőfi e ragyogó leleplezésében, ha egyáltalán olvasná Petőfit.

„De Jellachich és az ő cinkosai azt hirdetik – írja Petőfi – hogy ő a népnek nem ellensége, sőt barátja. Van-e köztetek olyan együgyű golyhó, ki ezt elhiszi? Jellachich a bécsi osztrák Camarilla cimborája, zsoldosa, a bécsi Camarilla pedig minden népnek ellensége; már most hogyan lehet az egy népnek barátja, ki a népek ellenségének szövetségében és zsoldjában áll? ez képtelenség!”343

Ha Petőfi és Vasvári hazafisága egyben harc volt a sovinizmus ellen, akkor nemzetközisége egyben harc volt a kozmopolitizmus ellen, amelyet akkor is – és ma is – a népek öntudatának megmérgezésére terjesztettek és terjesztenek. A márciusiak közül Vasvári fogalmazta meg legvilágosabban azt az igazságot, hogy a nemzetközi forradalmár csak akkor teljesítheti kötelességét, ha saját hazája szabadságáért és saját népe felemelkedéséért is küzd.

„Az emberiség nemzetcsaládokból áll – mondja Vasvári – s ki egy ily családnak használ, használt közvetve az emberiségnek is.”344 Ugyancsak ő megsemmisítő kritikával mutat rá azokra „az elméleti kozmopolitákra, akik magukat az emberiség apostolainak szeretnék neveztetni”, de sem saját nemzetükért, sem az emberiségért nem tesznek semmi hasznosat:

„Ezek el akarnák velünk hitetni, hogy amit ők tesznek, azt mind az emberiség szent ügyéért teszik. Utoljára még azt is fogják állítani, miszerint ha ők esznek és sétálnak, még azt is mind az emberiség magasztos érdekeiért teszik. Mindenkor kerültem az ily embert – ez nyugodtan nézi a honfitársain csörgő rabláncokat s azon okoskodik nagy komolyan és nagy bölcsen, vajjon mily arányban áll az a nyomás, melyet jelenleg a láncok gyakorolnak bizonyos számú emberen, azon nyomáshoz, melyet kétszer és egy félszer súlyosabb láncok fognának gyakorolni ugyan azon idő alatt félannyi emberen stb.?

Bizton hihetjük, miszerint az ily kozmopolita azért vallja magát az emberiség apostolának, a nagyvilág polgárának, hogy körülötte lévő szegény honfitársaival ne kelljen jót tennie; azért akar felülemelkedni saját hazáján, hogy a honfikötelességektől föloldozza magát… Ezekről szokta a magyar mondani: sem országa, sem hazája.”345

A márciusi ifjúság tehát a testvériség megvalósulásának, a népek közti irtóháborúk megszűnésének útját a népek nemzetközi összefogásában, a demokratikus nemzetköziségben látta. De a szavakat itt is szembesítenünk kell a tettekkel, hiszen tudjuk, hogy az első francia forradalom testvériesség-szólamait a napóleoni hódító háborúk valósága követte. 1848 után nem következett nálunk olyan fejlődés, mint mondjuk Franciaországban 1794 után, de tény, hogy az életben maradt márciusi girondisták kevés kivétellel, a nemzetiségek elnyomásának gyakorlatára váltották fel a nagyszerű eszményeket. De ha a magyar burzsoázia hűtlenné is vált saját eszméihez, ez csak eggyel több ok arra, hogy a márciusiak nemzetköziségének örökségét magunkénak vállaljuk.

Annál is szentebb kötelességünk ez nekünk, mert a márciusiak legjobbjait ebben a kérdésben sem érinti a polgári osztálykorlátoltság vádja. A népek nemzetköziségének hívei voltak s maradtak halálukig. Egy olyan világért harcoltak, ahol a nemzetek testvéri szövetségben fognak dolgozni az emberiség jövőjén, ahol nem lesz többé háború, ahol a népek egy családként maguk intézik sorsukat.

„A nemzetek nem fogják egymást üldözni. A testvérszeretet szellemláncai fogják egybecsatolni az emberiséget, s egy világcsaláddá olvasztandják a föld minden népét”346 – hitte és remélte Vasvári.

Az örök béke pacifista híveivel szemben nem árt emlékeztetni arra, hogy a márciusiak legjobbjai nem általában a háború ellen harcoltak. Tudták és vallották, hogy van igazságos háború, „szent harc”, ahogyan Arany János megfogalmazta, mely a népek szabadságáért, az elnyomás ellen folyik:

„Ezt a harcot, melyet a népek az elnyomó hatalmasság ellen vínak, – nevezik forradalomnak. A forradalom a legszentebb harc, ami a világon lehet. Mikor egyik király a másik ellen visel háborút, az csak a királyok jussáért történik, de a forradalom a népek jussát víja ki…”347

A háború ellen úgy küzdhetünk, ha egyben harcolunk a háborút szülő társadalmi viszonyok ellen is – erre tanítanak a márciusi ifjak. S közülük is legtisztábban, ma is érvényes forradalmi tanításként, Petőfi fejezte ki azt az igazságot, hogy csak a zsarnokság, az elnyomás végleges megszüntetése hozhatja meg az örök békét. Aki békét mond, mondjon harcot is, harcot az elnyomás, a kizsákmányolás, a zsarnokság ellen, a békéért! – erre tanít Petőfi.

 

Békét, békét a világnak,
De ne zsarnok kénytől,
Békét csupán a szabadság
Fölszentelt kezéből.
Majd ha így lesz a világon
Általános béke,
Vessük akkor fegyverünket
Tenger fenekére.
De míg így nincs: addig fegyvert,
Fegyvert mind halálig!
Tartson bár a háború az
Itélet napjáig.348

 

Az ítélet napja Petőfinél nem vallási fogalom. Ő úgy tartotta, hogy a pokol itt a földön van, azzá teszi a földet a zsarnokság; s mint Heine, ő is hirdette, hogy a mennyország pedig a földön lesz, ha majd az elnyomást és annak minden lehetőségét megsemmisítik. Az ítélet nála nem más, mint a reakcióval való végső leszámolás.

 

Ez lesz az itélet, s ez után kezdődik az élet,
Az örök üdvesség; s érette a mennybe röpűlnünk
Nem lesz szükség, mert a menny fog a földre leszállni.349

 

Az eddigiekben láttuk, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség jelszavát a márciusi ifjúság a forradalmi francia polgárságtól vette át. E jelszavakhoz, ezekhez az eszmékhez 48-ban éppenúgy, mint 1789-ben, közvetlenül hozzákapcsolódott a klerikális reakció elleni harc jelszava, a szabad gondolat eszméje. Ezt a kérdést már érintettük, itt röviden csak arra szeretnék rámutatni, hogy a márciusiak antiklerikalizmusa szintén nem talajtalan, külföldről behozott eszme volt. Magyarországon is, mint mindenütt, ahol a hűbériség elleni harc megindult, e harcnak a klérus ellen is kellett folynia.

„…a hűbéri rendszer nagy nemzetközi központja a római katolikus egyház volt – írja Engels… A hűbéri rendet az isteni fölkentség dicsfényével övezte. Saját hierarchiáját hűbéri mintára szervezte meg, és végül ő volt a legeslegnagyobb hűbérúr, mert az egész katolikus földbirtoknak legalább egy harmadrésze az ő kezén volt. Nem lehetett addig az egyes országokban és egyenként a világi hűbériséget megtámadni, amíg ezt a központi, megszentelt szervezetet le nem rombolták.”350

A katolikus klérus az akkori Magyarországon legalább olyan védelmezője volt a hűbéri rendszernek, mint amilyen buzgó védnöke volt a Vatikán a földesuraknak (saját földjeinek is) egész Európában. A magyar haladás híveinek szembe kellett tehát találniok magukat a megrögzötten reakciós, kiváltságait és birtokait védő klérussal. Ez a magyarázata annak, hogy a márciusi ifjak, kivétel nélkül, elszánt harcot folytattak a katolikus egyház ellen. Egyházellenességük polgári antiklerikalizimus volt. De nem csak ennyi! Petőfi és Vasvári antiklerikalizmusa nem polgári osztályérdekből fakad. Amikor a klérus ellen küzdenek, a népet tartják szemük előtt, az egyház által is kizsákmányolt és sötétségre ítélt népet. Az antiklerikális csatariadót a polgárság fújta meg, de „menten erős visszhangot keltett a falusi néptömegekben, – írja Engels – a parasztok között, akik egyházi és világi hűbéruraikkal mindenütt kemény küzdelmet folytattak éspedig magáért a létért.”351 A polgári antiklerikalizmusnak ezt a népi visszhangját Magyarországon Vasvári és Petőfi harcos, plebejus antiklerikalizmusa képviseli. Vasvári és Petőfi ebben is előfutára a magyar kommunistáknak.

Természetesen, amikor ezt kiemeljük, a többi márciusi polgári-felvilágosult szabadgondolkodását, antiklerikális hagyományait nem vetjük el. Annál kevésbé tehetjük ezt, mert a magyar burzsoázia nagyon korán megtagadta az örökséget s ma már legszívesebben el is felejti történelmi ifjúkorának ezeket a szabadgondolkodó „bűneit”. Idejekorán megtanulta – bár ez sem segített rajta – hogy milyen hasznos fegyver a vallás a jobb életért küzdő munkások és parasztok elleni harcban. A polgári szabadgondolkodásnak nálunk is az lett a sorsa, mint nyugaton: maga a burzsoázia tagadta meg. „Mi más maradt a francia és német burzsoá számára – gúnyolja Engels a bigottá vált burzsoáziát – mint hogy szép csendben sutbadobja szabadszelleműsködését, mint ahogy a hetyke suhanc, amikor a tengeri betegség mindjobban erőt vesz rajta, eltünteti az égő szivart, amellyel hencegve a fedélzeten parádézott.”352 A mi burzsoáziánk ezen a téren igazán nem különbözött nyugati rokonaitól s ezért Magyarországon is a kommunistákra maradt az a feladat, hogy a polgári szabadgondolkodás hagyományait megőrizzék, megtisztítsák, hogy a felvilágosodás harcát magasabb fokra emeljék és győzelemre vigyék.

 

XIII.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

 

Petőfi: A XIX. század költői.

 

Az eddigiekben a márciusi ideológia három alapvető, az első francia forradalom eszméivel rokon alkotó elemét, a szabadság, egyenlőség, testvériség elvét elemeztük. Ezek az elvek a francia forradalomban is, nálunk is, a polgári haladás elvei voltak. De Franciaországban is, nálunk is, a polgári haladás különböző csoportjai, pártjai különbözőképpen értelmezték ezeket az elveket. Magának a márciusi ifjúságnak is megkülönböztethetjük egy jakobinusnak és egy girondistának nevezhető szárnyát, aszerint, hogy a feudalizmus elleni harcot milyen mértékben akarták a néptömegek érdekeinek kielégítésével egybekötni. Tehát magán a polgári haladás táborán belül is két, egymással többé-kevésbé szembenálló csoportot láthatunk. De nemcsak ennyiről van szó.

„A burzsoáziát – tanítja Engels – attól a pillanattól fogva, hogy a feudális polgárságból… modern osztállyá alakult át, állandóan és elkerülhetetlenül nyomon követi árnyéka, a proletariátus. És ugyanígy nyomon követik a polgári egyenlőségi követeléseket a proletár egyenlőségi követelések.”353

A burzsoázia éppen ezért már a forradalom alatt reakcióssá válik a proletariátussal szemben. Uralmát, mint egy kiváltságos és kizsákmányoló osztály uralmát, ettől a perctől kezdve a proletariátussal szemben is, majd rövidesen csak a proletariátussal szemben kell védenie. Már a forradalom alatt megkezdődik a burzsoázia lelepleződése (bár ez a folyamat igen hosszú s bizonyos értelemben még ma is tart). Ez a magyarázata annak, hogy maguk a jakobinusok is, ezek a Lenin által „rendkívül lelkes és őszinte forradalmároknak” nevezett kispolgári demokraták szembe kerülnek a forradalmat megállítani igyekvő burzsoáziával. Szükséges ezt megállapítanunk, hogy leszögezhessük: a márciusi jakobinusok francia tanítóiktól már eleve átvettek egy bizonyos, legalább is bizalmatlanságnak nevezhető ellenszenvet a burzsoázia iránt.

Nagyon jól ismerték ők is Robespierre emlékiratait:

„Mi hasznunk van abból – írja a Megvesztegethetetlen – hogy eltüntettük a feudális nemességet, ha a helyébe teszünk egy reálisabb társadalmi megkülönböztetést, amelyet politikai jogokkal ruházunk fel? Mit ér az, hogy nem látok többé címereket, ha látnom kell, hogy új társadalmi osztály nő fel, amely kizárólagos joggal tart számot arra, hogy tiszteljem.”354

Vagy a „nép barátjának”, Marat-nak nagyszerű sorait:

„Saját vezetőink vernek vasba minket a szabadság nevében. Nemcsak továbbra is rabszolgák vagyunk, hanem most már törvényes formák között vagyunk rabszolgák.”355

Persze ezeknek az írásoknak az olvasása még nem jelenti azt, hogy olvasóik antikapitalistákká is válnak. A márciusi jakobinusok két vezetője, Petőfi és Vasvári azonban azzá vált. S a jakobinus elődök tanítása mellett hozzájárult ehhez a francia forradalom óta eltelt fél évszázad tőkés fejlődése, az „ész államának” mint a kizsákmányoló osztály uralmának lelepleződése, hozzájárult mindenekelőtt az a tény, hogy Magyarországon is megjelent, ha kisszámban és gyengén is, a proletariátus – s így mindenkinek, aki őszintén törekedett mindenfajta elnyomás megszüntetésére, el kellett jutni valamiféle szocialista utópiához. Azt pedig nem kell bizonyítani, hogy Petőfi és Vasvári őszintén és kérlelhetetlen ellensége volt minden elnyomásnak.

Engels kimutatta, hogy „minden nagyobb polgári mozgalomnál kísért annak az osztálynak az önálló megmozdulása is, amely a modern proletariátus többé-kevésbé fejlett elődje volt”.356 A levellerek (az 1648-as angol forradalom „egyenlősítő” plebejus elemei mellett Münzert és Babeuf-öt hozza fel Engels példának. Magyarországon ezek a rétegek nagyon fejletlenek voltak, önálló mozgalmuk nem bontakozott ki, de képviselőik, vezetőik (elsősorban Petőfi és Vasvári) egyesítik magukban a polgári forradalmak plebejus forradalmiságát s az utópista szocialisták hitét és reményét egy osztálytalan társadalomban. Petőfi és Vasvári minden elnyomottért küzdött, de anélkül, hogy felismerték volna, előharcosaivá váltak a kibontakozó munkásosztálynak is. Mindezek bizonyítására szükséges, hogy röviden megvizsgáljuk, mit ismert fel a márciusi ifjúság a tőkés fejlődésből, hogyan reagált e fejlődésre, és hogyan foglaltak állást mindenekelőtt a márciusi jakobinusok, s ezeknek két legkövetkezetesebb vezetője, Petőfi és Vasvári.

A társadalom „kasztokra”, osztályokra való bomlását látták. De nem ismerték fel, hogy az osztályviszonyok a termelési viszonyokban gyökereznek. Azt, hogy a társadalomban elnyomók és elnyomottak, herék és dolgozók élnek, látták, de idealista korlátaik miatt ennek alapját a termelésben nem tudták megtalálni. Az osztályok harca helyett náluk, éppen ezért, „a jók és rosszak” harcát találjuk. „Az emberiség jobb része – írja Vasvári – évezredek óta birkózik, viaskodik a gonoszokkal, a népgyilkoló zsarnokokkal.”357 Petőfi hasonlóképpen írja le a kizsákmányoltak és kizsákmányolók végső harcát:

 

Két nemzet lesz a föld ekkor, s ez szembe fog állni:
A jók s a gonoszak. Mely eddig veszte örökké,
Győzni fog itt a jó.358

 

Engels a reakciós Dühringgel vitatkozva kiemelte, hogy a világ felosztása jókra és gonoszokra, vallásos fogalom, a kereszténységből ered. Dühring, aki Marx tanításának megszületése után lépett fel jók-rosszak elmélettel, egy vallási eredetű homállyal igyekszik elfedni a társadalom valóságos tagozódását. De Marx előtt és főleg Petőfinél és Vasvárinál ez a fogalmazás éppen nem reakciós, sokkal inkább helyes megközelítése a társadalom tényleges osztályviszonyainak. Petőfi vallásosnak látszó kifejezései, mint pokol, mennyország, ítélet stb., lényegében nagyon is földi, politikai, sőt forradalmi módon politikai fogalmak. Emlékezzünk vissza már idézett megállapítására: „Egy vallás van a földön: szabadság.” Ennek a „vallásnak” egészen mások az erkölcsi törvényei, mint a katolicizmusnak. A szabadság hívei, a „jók”, s „rosszak” a reakció és elnyomás uralmát védők. Fölösleges bizonyítani, hogy Petőfi le is tudta a gyakorlat nyelvére fordítani ezeket a kifejezéseket, amikor egész életét a földbirtokos arisztokrácia, a reakciós klérus és a dinasztia elleni harcnak szentelte. S ami a jelen kérdésnél a legfontosabb, a „rosszak” fogalma alatt Petőfinél is, Vasvárinál is, különbség nélkül ott vannak a földbirtokosok és egyéb, tőkés birtokosok is.

Mi volt az, ami a burzsoázia történelmi helyét segített, ha nem is felismerni, de megsejteni Petőfiéknek? Igen nagyrészben a burzsoázia gyáva, nem egyszer ellen forradalmi szerepe, görcsös igyekezete a forradalmak leállítására, ha azok a néptömegek igényeinek kielégítése felé fordultak. 48-ban ez olyan világosan meglátszott, hogy még a szocialista hajlamokkal igazán nem vádolható Lisznyai Kálmán is így írt erről a „Forradalomról” szóló versében:

 

Ott nyárspolgár sápadva, kinek bár
Szabadság nélkül rend s béke kell:
S lőne ő! de elébb a barrikád
Legeslegmélyébe búvik el.
Ott a tőzsér számoló pofával,
Amelyik fél győz, ő arra áll;
S itten a szegény napszámos, kinek
A hazáért kedves a halál.359

 

A nyárspolgár, akinek szabadság nélkül rend és béke kell, a számoló pofájú tőzsér, aki a munkások elől a reakció karjaiba menekült – valóban ilyen volt a 48-as burzsoá „forradalmárok” nagy része. De Lisznyai nem látja a burzsoázia magatartásának okait. Vasvári viszont egyik beszédében már zseniálisan rátapint a burzsoázia Achilles-sarkára:

„Míg közös jogokért vívtunk, – írja a pesti polgárságról – addig összeforrtak velünk. Midőn eszmékért kellett volna lelkesülni és áldozni: akkor ők visszavonultak, sőt ellenünk akarának szövetkezni… ők semmit kockáztatni nem akartak. Akinek sok veszíteni valója van, az a biztos jelent nem igen veszélyezteti egy bizonytalan jövő ábrándképeiért… Ők ideál után indulni, eszméért barrikádot építeni nem fognak soha!”360

Találó képet festett Vasvári arról a burzsoáziáról, amelynek addig kell a forradalom, míg osztálycéljait el nem éri s azután ellene fordul minden előrehaladásnak. Vasvári itt egészen közel jutott a történelmi materializmushoz, magához Marxhoz. A burzsoázia megtagadásától – amely ellenforradalmi lett, „mert sok veszíteni valója van” – csak egy lépés hiányzik a proletárok mellé való álláshoz, akik – a „kommunista kiáltvány” szavai szerint – a forradalomban „csak láncaikat veszthetik”. Elsősorban korának korlátjai, a magyar viszonyok fejletlensége s korai halála akadályozta meg Vasvárit abban, hogy ezt a lépést tudatosan, mint a nemzetközi munkásosztály katonája, mint Marx híve, megtegye.

Vasvári bátran rámutathatott arra, hogy a tulajdon teszi ellenforradalmivá a burzsoáziát, mert sajátmagának sem tulajdona, sem kapitalista vágyai nem voltak. Tudta, hogy a magántulajdon nem volt mindig s hitt egy olyan társadalomban, amelyben újra közös lesz a természet kincse és a munka terméke. A lopással kapcsolatban írja le jegyzetfüzetébe e bátor szavakat:

„A lopás nem bűn a természettörvény szerint, mert minden földi adomány közös, melyből ki-ki mértékletesen éljen, az enyém és tiéd csak a társadalom alakításakor jön létre.”361

Petőfi a „Palota és kunyhó”-ban azt is megírja, hogy hogyan jön létre a tulajdon. Így kérdezi a „gőgös palotát”:

 

S hol vette gazdád ama kincseket,
Mik semmiből őt mindenné teszik?
Ott, hol a héja a kis madarat,
Mit szétszakít, melynek vérén hízik.362

 

A tulajdon-lopás proudhoni elvéről Marx, arról a dühringi tételről pedig, hogy az osztályokat az erőszak teremti meg, Engels mondott megsemmisítő bírálatot. Csak a marxizmus tudott helyes választ adni a magántulajdon keletkezésének tényleges társadalmi, a termelésben gyökerező okaira. De Marx előtt Petőfi és Vasvári ilyen állásfoglalása is haladó, forradalmi, sőt antikapitalista lehetett és az is volt. Annál is biztosabban állíthatjuk ezt, mert Petőfi, a maga idejében (Magyarországon!), szinte megdöbbentő élességgel mutatott rá a tőkés kizsákmányolásra is:

„Talán nincs nyomorúbb élet, mint a bányászok élete – írja nagybányai látogatásakor. Túrnak, túrnak ezek a sápadt vakondokok, távol a napvilágtól, távol a zöld természettől, mindhalálig; és miért? hogy legyen gyermekeiknek és feleségeiknek min tengődniök, s legyen mit eltékozolni azoknak, akik nem gyermekeik és nem feleségeik.”363

Ha arra gondolunk, hogy még ma is, Marx után egy évszázaddal, a tőke apostolai azt igyekeznek bebizonyítani, hogy a tőkésnek és a munkásnak egyaránt érdeke a termelés növelése, csak akkor értjük meg igazán Petőfi zseniális kritikáját a tőkés viszonyokról, melyek közt a proletár tengődik, nyomorog, s közben tékozolva dőzsöl a burzsoázia. Azoknak pedig, akik a burzsoázia jóhiszeműségében, jószívében bíznak, attól várják a beteg társadalom meggyógyítását, igen tanulságos megszívlelni Vasvári megállapítását:

„A pénzarisztokrácia kegyetlen. Amott* legalább a szív érez (?), ez soha le nem mond: örök zsarnok.”364

Az eddigiekből logikusan következik az, hogy Petőfiék nem ilyen társadalomért, nem a pénzarisztrokrácia társadalmáért harcoltak. Hiszen – talán nem árt figyelmeztetni erre – ők maguk is birtoktalan, kizsákmányolt tagjai voltak a polgárosodó Magyarországnak. Őket is érintette a művészet áruvá válása, az a folyamat, amelyben becsület és tisztesség, jellem és akarat a tőke rabszolgájává válik. Petőfit ez a rend már akkor gyötörte, amikor még csak kibontakozóban volt. Egy alkalommal elkeseredetten panaszkodik Aranynak, mert nem foglalkozhat kedvenc irodalmi terveivel, s oly műveket kell írnia, melyekért azonnal fizetnek. Ő az első Magyarországon, aki a tehetséget, jellemet, becsületet felvásárló tőkének odakiáltja:

 

Bányaszellem, sátán, kincs királya,
Mit adsz értem?
Mennyit adsz, ha szívemet te néked
Eligérem?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Nem, szivem nem eladó, e szívnek
Nincsen ára,
Nem megy az be a hatalmasoknak
Kincstárába…
Széjjelosztom én a szegénységnek,
Kik kunyhóban és útfélen élnek,
Köztök ingyen osztom szét.365

 

Polgári társaik olyan rendért harcoltak, amely nyugaton már megvalósult. Petőfi és Vasvári mindig úgy beszélt a célról, mint ami a jövőben fog megvalósulni, mint aminek még eddig nem volt mintája a valóságban. Petőfi kimondja a jók és rosszak harcáról írva, hogy a jók (azaz a forradalmárok) eddig még mindig vesztettek. Vagyis Petőfi az első francia forradalom után létrejött társadalmat nem annak tekintette, amelyért az emberiség legjobbjai éltüket áldozták. Vasvári vele egyetértve jelenti ki, hogy „még eddig tökéletes köztársaság nem létezett. De még jőni fog, még jönni kell…” Ezt Vasvári a francia, holland, amerikai, svájci polgári köztársaság megalakulása után mondotta! Ha arra gondolunk, hogy a polgári demokrata Madarász számára „Svájc és az északamerikai köztársaság” jelentette „az emberi haladás” nagy példáját, akkor világosan látjuk a polgári demokrácia eszményképét – ha nem is tudatos elméleti megfontolás révén – elvető Vasvári jelentőségét.366

Bár Magyarországon éppen ezért a polgári demokráciáért folyó harc volt napirenden, a kapitalista társadalom nyugaton megkezdődő lelepleződése az irodalom és filozófia közvetítésével eljutott hozzánk is. Nyugaton az értelmiség válaszút elé került. Egyik részük irracionális pesszimizmusba menekült, más részük a kapitalizmus foltozgatásában talált megoldást, míg legjobbjaik megtalálták az utat a szocializmus felé. Magyarországon mindhárom állásfoglalásnak megtaláljuk a csíráit, bár nálunk csak a legtávolabb látók világnézeti szükséglete volt a válaszadás, nem pedig, mint nyugaton, az osztályharc menete által kikényszerített politikai és erkölcsi követelmény. Mielőtt azonban röviden összefoglalnám a márciusi ifjúság és a szocializmus viszonyának a kérdését, szeretném leszögezni, hogy kiforrott, tisztázott, határozott véleményt csak egyet fogunk találni a márciusiak nagy többségénél: a kommunizmus elvetését. Minden egyéb csak halványan körvonalazható, gyakran egy és ugyanazon személynél ellentmondó, zavaros, egyszóval fejletlen, kialakulatlan álláspont – éppolyan fejletlen, mint az a magyar társadalom, amelyben létrejött.

Mindamellett kétségtelenül föllelhető a márciusi ifjak irodalmában bizonyosfokú pesszimizmus, amelynek hátterében, ha nem is a polgári rendből való kiábrándulás, de a haladás iránti szkepszis található meg. Révai József egyik cikkében meggyőzően bizonyította be, hogy a forradalmi demokrata Petőfinél is jelentkezett ilyen átmeneti pesszimizmus, a polgári liberalizmusból való kiábrándulása eredményeként.367 De Petőfi le tudta győzni a nihilizmus kísértéseit, mert mindvégig hű volt a néphez és hitt az emberiség fejlődésében.

Ilyenféle szkepszis szólalt meg Lauka Gusztáv nem egy versében, pedig a márciusiak egyik forradalmi vezetője volt, akit „isten és ember előtt pártjukhoz számítottak”.368 Feltétlenül a polgári kiábrándulást tükrözi ez a verse is, amelyből különben szinte Petőfi „Felhők” ciklusának hangját lehet kiérezni:

 

Az ember az, ki érdekért
Hitvány állattá aljasul.369

 

Egy másik haladó költő, Szelistey László verséből az ész mindenhatóságából való kiábrándulás szólal meg. Olyan érzés ez, amely csak az „észállam megvalósulása után keletkezhetett, még ha ez a megvalósulás nem is Magyarországon ment végbe:

 

Óh, – mert igaz, csak ész ad szűz világot –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De a valódi embert csak a szív teszi:
Hol ez kopáran áll és megfagyottan,
Igaz szabadság nem virágzik ottan,
S a közjó fényét onnan elviszi.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mert szív kell, szív a népet felkarolni…370

 

E versben egészen sajátosan fejeződik ki az az ellentmondásos helyzet, hogy Magyarországon az ész mindenhatóságának jegyében akkor indít harcot a polgárosodó nemes és maga a polgár, amikor nyugaton az észállam fennkölt eszméi rideg kapitalista valósággá váltak. A gyógyszer, amit Szelistey ajánl – a filantrópia. Ez az a gyógyszer különben, amivel a legtöbb márciusi begyógyíthatónak vélte a társadalom sebeit. Érdemes erre röviden kitérnünk – bár minden gondolkodó fő számára világos, hogy a kapitalizmus „betegségeire” csak egy gyógyszer van: a kapitalizmus felszámolása – mert élesen megmutatja a haladó és a reakciós burzsoázia közti különbséget. Akkor legalább lelkiismeretfurdalásai voltak a jobbérzésű polgárnak a nyomor és szegénység miatt s igyekezett „felkarolni” a népet, míg ma, lelkiismeretfurdalás nélkül lövet a helyzete javításáért harcoló proletárra.

Ebből a szempontból érdemes megjegyezni, hogy az egyik márciusi, Mészáros Károly, az Egyenlőségi Társulat titkára, követelte a cselédügy igazságos, törvényes rendezését, a munkabér emelését, sőt „a nemzeti munkaházakat” is, „gátul a proletarizmus ellen”, vagyis a társadalmasított nyomor ellen.371 Egy ideig a Március Tizenötödike is rokonszenvezett „a munkarendezés kérdésének” azzal a „megoldásával”, amellyel Blanc és Albert kísérletezett. Bár a cikkíró Csernátonyi helyesen jegyezte meg, hogy ők, mármint a márciusiak, éppoly kevéssé vannak tisztában a nemzeti műhelyek eszméjével, „mint az eszme megpendítői”.372

A márciusiak többsége azonban elítélte a kommunizmust, magát a „munkára való jog” eszméjét is, ezt „a gyámoltalan formulát”, amelyet Marx „a proletariátus forradalmi igényei első összefoglalásának” tekintett.373 „A státus arra rendesen kötelezett nem lehet, hogy mindenkinek munkát szerezzen…” – írja a Radikal Lap.374 Ez már az öntudatos burzsoá hangja. Itt már az üzleti szellem szólal meg, ridegen és egyszerűen, elnyomva a patétikus frázisokat.

A tőkés – tőkés. Ez független attól, hogy kizsákmányolás közben mit beszél, vagy éppenséggel mit tesz. Mindamellett nem szabad egy nevezőre hoznunk az imperializmus mai profithiénáit az akkori polgárság képviselőivel. Nem szabad mindenekelőtt azért, mert az akkori polgárság a haladás érdekében harcolt a feudális maradiság ellen, az ipari civilizáció és a kultúra fellendüléséért. De – és ez különösen az akkori Magyarországra vonatkozik – nem szabad egy kalap alá vennünk a mai burzsoáziával azért sem, mert az osztályviszonyok még nem formálódtak ki határozottan és élesen. A proletariátus csak 1848 júniusában lép fel először, mint osztály a burzsoá osztály ellen. Még elkerülhetetlenül élnek és terjednek az illúziók arról, hogy a polgári társadalom keretei között „ésszerűen és igazságosan” ki lehet egyenlíteni az osztályok érdekei közti különbséget. A februári francia forradalom, tetteiben és jelszavaiban egyaránt, ezeket a még fejletlen, elmosódó viszonyokat fejezte ki. Proletárok, kispolgárok s jobbérzésű burzsoák egyaránt az osztályok – képzeletbeli – megszüntetésének igézetében éltek, gondolkoztak és cselekedtek. „Az a frázis, – írja Marx – mely az osztályviszonyok e képzelt megszűnésének megfelelt, a fraternité volt, az általános testvérisülés és testvériség.”375 Marx idézi Lamartine-t, aki mintegy megtestesülése volt az egész februári forradalomnak, s aki azt várta a burzsoá kormánytól, hogy „megszünteti azt a borzalmas félreértést, amely a különböző osztályok között fennáll”.

Lamartine frázisai talajra találtak a márciusiak között is. De ez nem jelenti azt, mintha ők mindent, ami francia, át akartak volna venni. Lamartine mondásai azért tetszettek a márciusiaknak, mert válasz volt a magyar kérdésekre is, olyan válasz, amely a kialakulóban lévő polgári és kispolgári érdekeknek megfelelt, amely kifejezte azt a tényt is, hogy a proletariátus még önállótlan segítőtársa a burzsoáziának. A márciusiak nagy többsége úgy vélte, hogy a testvériséget „ki lehet kiáltani” s minden csak attól függ, hogyan sikerül meggyőzni a „különböző kasztákat” a testvérisülés fontosságáról. S nincs okunk kételkedni, hogy ezt őszintén is gondolták. Akkor, az osztályviszonyok olyan fejlettsége mellett, még nem volt annyira nyilvánvaló tévedés az az ábrándos hitük, hogy fölé lehet emelkedni az osztályharcnak. Akkor még hihettek őszintén abban, hogy „az osztályokat a keveredés szünteti meg”. S lehetett harcolni azért, hogy „a kasztai szellemet a társas életben is” szüntessék meg, mert anélkül nincs „tökéletes nemzetegység”.376 Szelistey Lászlótól idéztem, de így éreztek a többiek is. Jókai az egész márciusi ifjúság nevében „vetett véget” az osztályharcnak:

„Vége a kasztagyűlöletnek! – írta 48 márciusában – …kimondtuk az egyenlőség elvét, különbséget ember és ember között csak a jellem és becsütet tisztasága tesz.”377

Mindez kispolgári elképzelés. Olyan tévhit, ami akkor még jóhiszemű naivitás lehetett, de ma már csak az osztályellenség ügynökeinek érvelése, amely az osztályharc kikerülésére, vagy egyenesen a tőkések és a proletárok közötti osztályharmóniára bíztat. Ez az eszme ma már az imperializmust szolgálja, bár osztálygyökerében ma is kispolgári. A kispolgárság az a társadalmi réteg, az az átmeneti osztály, amely – mint Marx nem egyszer rámutatott – átmeneti osztály lévén, ki akarja békíteni a burzsoáziát és a proletariátust, hivatást érez a közvetítésre, az osztályharc fölé való emelkedésre, a társadalomnak a magántulajdon kiküszöbölése nélküli „megmentésére”. Hogy Jókai vagy Szelistey kispolgár-e vagy sem, az nem érinti a kérdés velejét. Eszméik, az osztálygyűlölet megszüntetéséről s az egyenlőség „kikiáltásáról”, az osztályfalaknak „keveredés” által való lebontásáról kispolgáriak. Rájuk is érvényes Marx megállapítása: nem kell „azt képzelni, hogy a kispolgárság képviselői valamennyien szatócsok vagy hogy ezekért lelkesednek … Ami őket a kispolgárság képviselőjévé teszi, az az, hogy gondolkozásukban nem jutnak tovább azoknál a korlátoknál, amelyeknél a kispolgár nem jut tovább az életben.”378

Összefoglalva tehát, megállapíthatjuk, hogy a márciusiak többsége számára a polgári alapelvek sértetlenek és szentek maradtak, mint olyan elvek, amelyek szerint – „csak komolyan kell hozzálátni!” – fel lehet építeni az igazságos társadalmat. E legfőbb alapelvek egyike, mint ezt már láttuk, a polgári, törvény előtti egyenlőség volt. Öntudatosan, a törvényeknek „kijáró” emelt hangon írtak erről a márciusi költők. Berecz Károly például így ír:

 

Hiszek szabad hazát és nemzetet,
Szabad hazában szent törvényeket,
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hol pórt s nemest egy törvény súly ér,
– Ha egy a bűn – mért lenne más a bér?379

 

Lauka is a törvény előtti egyenlőségben találja meg a „tiszta, nem önző hazaszeretet” fő elvét:

 

Ki vétkezik, lakol: legyen úr vagy szegény
Az isten is ilyen igazságot hozott.380

 

Az egyenlőség klasszikusan polgári értelmét és egyben egyik célját is, a szabadversenyt fejezi ki prózában egy másik márciusi: „Mi az egyenlőség alatt nem értünk anarchiát, nem értünk kommunizmust. Mi e nagy eszmét… következőleg értelmezzük: a társasági rendben semmi szabály ne gátolja az egyének emelkedésének mozgalmait.381 Egyenlőség, vagyis egyenlő jog mindenkinek arra, hogy szabadversenyben jó haszonra tegyen szert, az is, akinek tőkéje, termelőeszköze van, s az is, akinek munkaerején kívül egyebe sincs… Persze, mindennek a burzsoázia számára csak akkor van értelme, ha sokan vannak olyanok, akiknek nincsen semmi vagyonuk. Ezért még a leghaladóbb polgár is veszedelmes eretnekségnek tartja azt a nézetet, hogy az egyenlőséget a tulajdonban való egyenlő részesedésre is ki kell terjeszteni.

„Az emberek egyenlőségét – magyarázza a Reform – nem birtokaik terjedelmi egyenlőségében helyezzük, hanem azon jogszerű és egyenlő méltánylatban, mellyel minden embernek, mint embernek tartozunk.”382

Ez röviden a következőket jelenti: te proletár, köteles vagy nekem dolgozni és profitot termelni, mert neked nincs semmid, s ha nem dolgozol, éhen veszel. Ez az értelme annak, hogy az ember, „mint ember”, egyenlő a másikkal. Így lesz testvériségből kizsákmányolás, ezért üres frázis az emberek egyenlőségéről beszélni akkor, amikor ez alatt nem minden dolgozó egyenlő felszabadítását értjük a kizsákmányolás alól.

Petőfi tudta, hogy a jogegyenlőség fontos, de önmagában kevés. Tudta, hogy van már olyan rendszer, ahol a jogegyenlőség megvalósult, s mégis milliók kétségbeesve nyomorognak. Ő nem akart megállni ennél a rendnél; olyan társadalomért harcolt, amelyben a jogegyenlőség gazdasági egyenlőségen alapul. A „XIX. század költői”-hez írt hatalmas ódájában így fogalmazta meg ezt:

 

Vannak hamis próféták, a kik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.
Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

 

Jókainak más volt a véleménye arról a társadalomról, amelyben mindenki egyaránt vehet a bőség kosarából:

„Áll a kommunizmus – gúnyolódik az Esti Lapok-ban – mindenki minden hivatalt visel és nem kap érte fizetést. A miniszter maga varr magának csizmát és a varga manifesztumokat s törvényjavaslatokat szab. Pénz nincsen, minden a státusé… Van egy közös státuskassza, melyben semmi nincsen… Így élnek az emberek, mint halak a vízben.”383

Jókai elképzelhetetlennek tartotta azt, hogy vargák törvényjavaslatokat „szabjanak”, s ez abban az időben még nem volt olyan rövidlátás, mint ma. Könnyed, gúnyos hangja mindenesetre kifejezi azt a tényt, hogy az akkori Magyarországon még nagyon időszerűtlen volt a kommunizmusnak még a gondolata is. A mai burzsoázia írói már nem írhatnak ilyen szellemeskedő modorban, mert szemük előtt épül a kommunizmus a világ egyhatodán, s ez a tény legfeljebb csak dühös kifakadásokra és rágalmakra késztetheti őket.

Vasvári is tudta, hogy a 48-as Magyarországon még korántsem érett a szocializmus. De őt nem kötötte a polgár osztálykorlátoltsága a tőkés rendhez. Mivel Marxot nem ismerte, nem is ismerhette, Cabet utópiáját tette magáévá, mint a hite szerint bekövetkező, igazságos társadalmi rend eszméjét. Hitt annak a századnak eljövetelében.

„melyben a ló s tehervonó marhák állatgyüjteményekben ritkaságokul fognak mutattatni; …mert mind erre szükség nem leszen, minden terhes munkát gép pótoland: nemcsak a munkára kárhoztatott rabszolgák, hanem a tehervonó állatok is föl fognak szabadíttatni a járom alól… új intézmények váltandják fel a mieinket, s ami napjainkban áll, le fog romboltatni vagy önként összerogyik, mert magán viseli a mulandóság bélyegét; az emberi nemmel pedig csak az élhet versenyt, ami örök, ami végtelen.

Lehet, hogy a világbéke napjaiban csodálni fogják az emberek a véres fegyvereket, melyekkel hajdan a nemzetek öldösék egymást…

Jöhet egy század meglehet, melyben a férfiak közigazgatási jogai meg lesznek osztva a hölgyvilággal”.384

Petőfi és Vasvári nézeteinek természetesen alapvető hiányosságai, idealista korlátjai voltak. Fogalmuk sem lehetett arról, hogy az osztályok tényleges megszüntetése milyen gigászi nehézségű és milyen hosszú folyamat. Elképzeléseikben ott kísértett az osztályok egybeolvadásának helytelen felfogása (Vasvárinál) és az „osztályfalakat fenntartó előítéletek” idealista elmélete (Petőfinél).385 Szemléletük alapvető hiányossága, hogy nem ismerték, nem ismerhették fel a társadalom fejlődésének tényleges mozgatóerőit. A szocializmus bekövetkezését tudományosan nem tudták alátámasztani, de hittek benne. Igaz, hogy ellenfeleiknek sem voltak tudományos érveik. Kemény Zsigmond is csak hitt abban, hogy Magyarországon a szocialisztikus eszméknek nem sok jövendője lehet.”386 Petőfi hitéből azonban azóta megcáfolhatatlan igazságú tudomány, sőt épülő valóság lett, míg Keményt – enyhén szólva – nem igazolta a történelem.

Petőfi és Vasvári tehát a szocializmust csak mint utópiát ismerte, és tudományos ismeretek híján fejben konstruálták meg a jövő társadalmát. Nem alapozhatták hitüket másra, mint a népbe vetett hitre, arra, hogy be kell következnie az igazságos rendnek. De ezért az utópista hitükért nem róhatjuk meg őket. Rájuk is vonatkoznak azok a szavak, amelyekkel Engels az utópista szocialisták hibáit koruk, társadalmuk fejletlenségével magyarázta:

„Az utópisták… utópisták voltak, mert nem lehettek mások egy olyan korban, amikor a tőkés termelés még oly kevéssé volt kifejlődve. Arra kényszerültek, hogy fejből konstruálják meg egy új társadalom elemeit, mert ezek az elemek magában a régi társadalomban nem léptek még nyilvánvalóan előtérbe; új építményük alapvonásait keresve csak az észhez fordulhattak, mert még semmikép sem fordulhattak az egykorú történelemhez.”387

Petőfi és Vasvári kedvezőtlenebb helyzetben élt, mint a nyugati utópista szocialisták. Nem volt módjukban még annyira sem megismerniök a kapitalista társadalmat, amennyire ezt nyugati társaik megismerték. Éppen ezért utópiájuk is szegényebb, kevésbé kidolgozott, nagyobbrészt átvett, semmint önállóan kovácsolt. Egy szempontból azonban felette állnak a nyugatiaknak: cselekvő harcosai voltak a feudalizmus ellen folyó osztályharcnak, forradalmárok voltak, s nem a társadalmi küzdelmektől elszakadt ábrándozók.

Egyesek, még olyanok is, akik marxista szándékkal közeledtek ehhez a kérdéshez, ellentmondást találtak például Vasvári polgári forradalmi harca és utópista szocialista eszméi között.388 Tény, hogy Petőfiék nem éreztek légüres teret maguk körül. Ha nem is tudományosan megalapozottan, de tisztában voltak azzal, hogy 1848 forradalma egycsapásra nem hozhatja meg céljaik megvalósulását. De éppen ezért tudták összekapcsolni a függetlenségért és a jobbágyfelszabadításért folytatott harcot azzal a perspektívával, hogy egyszer majd elkövetkezik eszméik teljes győzelme. Petőfi hitt abban, hogy Magyarország nemzeti felszabadulását, vagyis 1848 egyik fő céljának megvalósulását meg fogja érni. De tudta, hogy a teljes társadalmi felszabadulást nem érheti meg. Ő is, Vasvári is tudta, hogy nagyon kevesen vannak még azok, akik ezért a felszabadulásért küzdenek.

„Még jelenleg – írja Vasvári – csak egyesek keble dobog az egész emberiségért, de meg fog jőni az idő, midőn az öntudatlan milliárdok is felfogandják az emberiség magasztos célját.”389

Tudták, hogy ügyük végleges győzelme – „a jók győzelme”, ahogyan Petőfi mondta – csak akkor következhet be, ha majd az öntudatlan milliárdok öntudatra ébrednek. De addig is, szüntelenül, megállás nélkül akartak küzdeni, még akkor is, ha ezt a Kánaánt nem érhetik meg:

 

És addig? addig nincs megnyugvás
Addig folyvást küzködni kell.390

 

Mindaddig szakadatlanul küzdeni, míg az emberiség azt nem mondhatja, hogy „megálljunk, mert itt van a Kánaán!” A forradalomnak ezt a nagyszerű permanenciáját – melyet Engels Marat-val kapcsolatban is kiemelt391 fejezte ki Vasvári is egyik cikkében, amely a polgári megelégedettséggel szemben rámutat arra, hogy az ő koruk az emberiségnek csak egy új, mindennél nagyszerűbb felvirágzását készíti elő. Cikke egyben válasz is azoknak, akik ellentmondást látnak polgári forradalmi harcuk és utópista szocialista eszméik között: ők úgy harcolták meg jelenük harcát, hogy soha nem felejtkeztek meg arról: mindez csak a további fejlődést segíti elő, a jövő útját egyengeti:

„A nemzet cselekvő ereje mindig a legközelebbi teendőre van irányozva, de e lépések közül egyiket sem szabad végcélnak nevezni, ez mind csak lépcső, melyen a következő ivadék továbbhaladhasson.”392

Fontos kidomborítanunk, hogy Petőfi és Vasvári nem hátrafordulni, hanem a szocializmus felé továbbhaladni, előremenni akart. Téves az a felfogás, amely szerint Petőfi a kapitalizmus ellentmondásai elől a múltba akart visszamenekülni. Sajnos, még marxista szerző is, Waldapfel József, különben kitűnő irodalmi tanulmányában, annak a véleményének adott kifejezést, hogy a költő „mint a tudományos szocializmus megszületéséig… a szociális igazság legnagyobb rajongói közül annyian, továbbhaladás helyett visszatérést kíván valami ősállapotba”.393 Szomorú fényt vetne Petőfire, ha így lenne.

Valóban volt olyan „szocialista” irányzat, amely a modern termelő és forgalmi eszközök elpusztítását akarta; ilyen volt elsősorban a francia kispolgári szocializmus (Sismondi stb.). Ezt az irányzatot Marx „reakciós és utópista” elméletnek nevezte, s megállapította, hogy a burzsoázia által fenyegetett kispolgárságnak ez a szocializmusa „gyáva csömörbe fulladt”.394 Petőfinek ehhez a szocializmushoz semmi köze. Waldapfel elvtárs Petőfinek arra a megjegyzésére támaszkodik, amelyet a már idézett nagybányai látogatásakor tett: „Miért nem támad olyan földindulás, mely a világ minden bányáját összerázná és a föld legközepéig süllyesztené?… nem lenne pénz, de lenne boldogság.”395 Azonban Petőfi itt világosan arról a bányáról beszél, amely a pénzt „termeli”, s ezért mondja, hogyha minden bánya, vagyis minden aranybánya elsüllyedne, nem lenne pénz, de lenne boldogság.

Az aranynak ez a sommás elintézése kétségtelenül utópista vonás Petőfinél. De nem azért, mert arany, vagyis pénznélküli társadalom volt az eszményképe, hiszen nekünk is ilyen társadalom a végcélunk. Lenin írja tréfásan egy helyütt, hogy: „Ha majd világméretekben győztünk, az aranyból… illemhelyeket fogunk építeni.”396 Lenin itt valószínűleg Morus Tamásra céloz, aki szintén illemhelyet készített az aranyból „Utópiájá”-ban. Lenin, Petőfi, Morus – három különböző álláspont. A két utóbbié többek között azért is utópista, mert nem ismeri fel azt, amit éppen Lenin bizonyított be zseniálisan: az aranynélküli társadalomhoz csak úgy jutunk el, ha előbb a szocializmus építésében felhasználjuk az aranyat. De ugyanakkor mégis nagy különbség van Petőfi és Morus aranyellenessége között! Morus Tamásnál tényleg olyan, bányák és gyárak, vagyis ipari civilizáció nélküli társadalomról van szó, amely nem más, mint az ősközösségi állapot idealizált formája. Petőfi aranyellenessége azonban nem volt egybekötve az ipari civilizáció egészének megsemmisítésével. (S meggyőződésem, hogy az aranybányák elpusztítására vonatkozó felkiáltása is inkább csak poétikus kitörés, semmint elméleti tétel.)

Ő a szocializmust nem az ősrégi elmaradottságra akarta építeni. Gondoljunk arra, hogy nála élesebben senki nem ostorozta hazánk elmaradottságát! Gondoljunk arra, hogy éppen ő írta az első áradó lendületű verset a technika nagyszerű alkotásáról, a vasútról:

 

Száz vas-utat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.
Ezek a föld erei,
Bennök árad a müveltség,
Ezek által ömlenek szét
Az életnek nedvei.397

 

Petőfi ezt a verset 1847-ben, ugyanabban az évben írta, amikor az aranybányákat a pokolba kívánta. Igaz ugyan, hogy versét azzal a felszólítással fejezi be, hogy a vasutakhoz szükséges vasat a láncok széttörése révén szerezzük be, de azt hiszem, senki nem vonja le ebből azt a következtetést, hogy Petőfi a „száz vas-utat, ezeret” vasbányák, gyárak, modern technika nélkül akarta megépíttetni. A láncok széttörése nem más, mint Magyarország gyarmati függőségének felszámolása, vagyis éppen a magyar ipari fejlődés egyik előfeltételének megteremtése. (Annak a magyar iparnak, amelynek védelmében Petőfi verset is írt!)

Fontos tehát leszögeznünk, hogy Petőfi is, és Vasvári is, – aki, mint előbb láttuk olyan társadalmat kívánt, ahol „minden terhes munkát gép pótoland” – a haladás híve volt, a szakadatlan előretörés és fejlődés híve. Sajnos nem ismerhették Marx zseniális tanítását a gépek ellentmondásos felhasználásáról a kapitalizmusban, de ösztönösen is, tudományos megalapozottság nélkül is, a technika és a haladás mellé álltak, nem voltak – még elméletileg sem – „géprombolók”.

Hitük a haladásban természetesen idealista jellegű volt. Számukra a történelem nem egy periódusa holt, üres korszak volt, ahogyan Vasvári kifejezte – „a népek története a francia forradalommal kezdődik”,398 s ami előtte volt, a középkor, éppúgy sötét éjtszaka volt számukra, mint Condillac vagy Diderot számára (akik materialisták voltak ugyan, de a történetszemléletük nem volt materialista). De ez az idealista haladáseszme is mily magasrendű a korlátolt, konzervatív maradisághoz képest!

Történelmietlen és méltatlan a tudomány mai állásának magas pontjáról lenézni őket idealizmusukért. Ezt tenni – mint például Jordáky teszi, aki szerint „minduntalan mosolyogni kell a tanulmányokból kiáradó naiv-idealista-romantikus szemléleten”, s aki szerint Vasvári egyetlen pozitívuma a zsarnokság elleni fellépése399 – dialektikátlan igazságtalanság a tudomány fejlődésében oly határtalanul hívő Vasvári iránt. Vasvári jobban tisztában volt egy-egy eszmeáramlat értékelésének dialektikus azaz történelmi követelményével, mint sok késői utód…

„Ki tudja – írja – nem fog-e felmerülni egy hatalmasabb század, melynek elvei tisztábbak, nagyobbszerűek lesznek a miéinknél is? és jól fog-e esni nekünk, ha e század visszanézve a XIX. század sírhantjára, azt mondaná: Ezek apróságokkal bibelődtek… elveik nagyrészint hibásak, nem úgy gondolkodtak, mint mi, tehát legyenek elfelejtve… Nem mennénk-e el azon új kor ítélőszéke elébe, hogy hibáinkat kimentsük, hogy jószándékunkról, őszinte törekvésünkről bizonyságot tegyenek?… Nem fognánk-e sírunkból felkiáltani, hogy e kor irányunkban méltánytalan, kíméletlen s nem veszi tekintetbe a körülményeket, melyek közt élénk?”400

Lenin nagyszerű példát mutatott arra, hogy hogyan kell a múlt forradalmárait történeti módon értékelni. Amikor kora kispolgári, mensevik, eszer s egyéb tőkés ügynökeivel harcolt, nem egyszer említette meg, hogy ezek csak korcs utódai a régi kispolgári, jakobinus forradalmároknak (akiket különben becsült forradalmi erélyükért és őszinteségükért). Egy alkalommal fel is vázolta a kispolgárok történeti fejlődésének útját, rámutatva arra, hogy „1789-ben a kispolgárok még nagy forradalmárok lehettek; 1848-ban nevetségesek és szánalmasak voltak”, míg 1917-ben (és ma is) az imperializmus nyílt ügynökei lettek.401

Lenin útmutatása kulcsot ad a márciusi ifjúság értékeléséhez. Megtanít arra, hogy becsüljük forradalmi hagyományainkat, még akkor is, ha azok csak polgári célokért küzdöttek. A mi 1848-unk az volt, ami a franciáknak 1789 – a márciusi jakobinusok ugyanolyan „rendkívül lelkes és őszinte forradalmárok”, mint francia tanítóik.

Az utókor a mérsékeltebb, csak polgári célkitűzésű márciusiak örökségét is – amelyet a burzsoázia már régen megtagadott – magáénak vallja. Különösen becses számunkra a márciusi ifjúság jakobinus törzsének forradalmi hagyománya. Eltökéltségük a magyar elmaradottság felszámolására, lendületesebb építésre buzdít, elszánt harcuk a gyarmatosító reakció s hazaáruló szövetségeseik ellen erősebbé tesz bennünket népünk és az egész emberiség békéjéért vívott harcunkban.

A márciusi hagyományokból a legdrágább az, amit Petőfi és Vasvári hagyott ránk. Eszméik elevenen élnek, alkotó és harcoló erővé válnak bennünk. Ezek az eszmék forradalmi zászlók maradnak mindaddig, amíg a földön valahol is elnyomás és kizsákmányolás lesz.

Mi, magyar kommunisták, büszkék vagyunk arra, hogy a dolgozó népből ilyen elődeink születtek.

 

Jegyzetek

E 230 oldal végére érve, talán nem egy olvasóban alakul ki olyan meggyőződés, hogy a márciusi ifjúság elsősorban a liberális nemesség ellen küzdött, hogy a főellenséget a forradalom vezető osztályában látta. Mi sem lenne tévesebb ilyen nézetnél. Ezért talán nem árt leszögezni e tanulmány végén is, hogy mind a márciusi ifjúság, mind a liberális nemesség (a maga módján, a maga korlátai között!) a haladásért küzdött. E harcban a frontvonal nem a márciusiak és liberálisok között húzódott. Ebben a harcban a frontvonal innenső oldalán azok küzdöttek, akik hazánk polgári átalakításának és nemzeti önállóságának hívei voltak. A túlsó oldalon a mamutbirtokos labanc-arisztokrácia, a Habsburg-szolga klérus és az osztrák nagyburzsoázia érdekeit képviselő gyarmatosító kamarilla állott. De a politikai háború formája különbözik a katonai háborútól. A politikában nem lehet ilyen egyszerűen meghúzni a frontvonalat. A történelem logikája 1848-ban éppen abban állott, hogy a márciusi ifjúság csak úgy harcolhatott a kamarilla és labancbérencei ellen, ha harcolt a front innenső oldalán állók gyávasága, lojalitásra, kiegyezésre, megalkúvásra való hajlamossága és nem utolsó sorban önzése ellen. A magyar szabadságért vívott harcban a márciusi ifjúság elismerte a középnemességet a forradalom vezetőosztályának. De felismerte azt is, hogy ezt az osztályt szüntelenül, keményen támadnia kell, mert csak így védheti vele együtt, vele szövetségben a magyar hazát. A 100 év előtti magyar forradalom vezetőosztálya a márciusi baloldal állandó ösztönzése nélkül nem tudta volna szerepét úgy betölteni, ahogy ezt betöltötte.

Az itt következő jegyzetek mintegy hetven idézett munkát, eredeti lapokat, tanulmányokat stb. ölelnek fel. A lista első olvasásánál is kitűnik, hogy a forrásanyag elsősorban politikai vonatkozású. Ez egyenesen következik abból, hogy a márciusi ifjúság – éppen fentebb összefoglalt – politikai szerepét akartam elemezni. De ez a forrásanyag korántsem elég a márciusi ifjúság története teljes marxista elemzésének elvégzéséhez. Számos gazdasági és más társadalmi vonatkozású anyagot kell ehhez feldolgozni. (Pl. a márciusiak szociális összetételének megvizsgálásához stb.) Mindez azonban meghaladta volna erőmet.

 

A gyakrabban idézett művek címeit a következőkképpen rövidítettem:

 

P. S. – Petőfi Sándor. Összes művei. Franklin.

V. P. – Vasvári Pál válogatott politikai írásai. Budapest Irodalmi Intézet 1948.

M. J. – Madarász József. Emlékirataim 1831–1881. Franklin 1883.

M. T. – Március Tizenötödike. 1848–49. évf.

R. J. – Révai József. Marxizmus, népiesség, magyarság. Szikra 1949.

D. I. – Deák Imre. A szabadságharc története levelekben, ahogyan a kortársak látták. Sirály 1941.

 

A hivatkozás helye

1. Vasvári Pál. Irányeszmék. Életképek. 1847. november.

A hivatkozás helye

2. Munkások Ujságja. 1848. 3. szám. 43. old.

A hivatkozás helye

3. R. J. 168. old.

A hivatkozás helye

4. Ugyanott.

A hivatkozás helye

5. M. J. 54. old. Érdemes utalni ezzel kapcsolatban Táncsics Mihályra, aki a Munkások Ujságja első számában megjegyzi: „Paraszt testvéreink gyermekei közül sokan, mikor iskoláikat elvégzik, itt a fővárosban letelepednek, de máshonnét is ide összegyűlnek, s kik közülök némelyek jobb észtehetséggel bírnak, a tudományoknak szentelik életüket, könyveket írnak, s a haza feldicsőítésén fáradoznak”. – Nem valószínű, hogy sok márciusi került volna ki a parasztság soraiból. Valószínűbb, hogy Táncsics itt a márciusiak iránt érzett rokonszenvét akarta kifejezni, ki akarta domborítani a parasztok előtt a márciusiak érdemeit, s ezért teszi meg őket paraszt származásúaknak.

A hivatkozás helye

6. „Nemzetünk fiatalabbjai erkölcstelen változást tanúsítanak. A haladó pártba sorakoznak, behízelgik magukat a nemzet szeretetébe, egyszerre egy magasabb állásért, hivatalért nemcsak megtagadják előbb vallott elveiket, de azok ellen ugyanazon megyékben most már ellenkező irányban viszik csatáikat… Kivált a vagyonosabb és műveltebb családok fiatal tagjai futják e dicstelen pályát…” – M. J. 93–94. old.

A hivatkozás helye

7. M. J. 25. old.

A hivatkozás helye

8. Birányi Ákos. Pesti forradalom. (Martius 15–19. 1848.) Pest, Trattner kiad. 1848. 9. old.

A hivatkozás helye

9. M. J. 24. old. – Sztálin is hasonlóképpen ír: „…az egyetemi diákság, a tanulóifjúság, amíg nem merült bele az élet tengerébe és nem foglalt el benne meghatározott társadalmi helyzetet, leginkább hajlamos eszményi törekvésekre, amelyek harcra hívják a szabadságért.” – Lenin–Sztálin. Az ifjúságról. Szikra 1950. 16. old.

A hivatkozás helye

10. M. J. 20, 22. old.

A hivatkozás helye

11. M. J. 24. old.

A hivatkozás helye

12. Lásd Pompéry Aurél. Kossuth Lajos 1837–39-iki hűtlenségi perének története kapcsolatban Wesselényi Miklós báró hűtlenségi és az ifjak felségsértési perének történetével című könyvében. 1913. 61–62. old.

A hivatkozás helye

13. Vajda János. Egy honvéd naplójából. Követválasztás 1847-ben. Lásd Vasvári Pál Akadémiát. Jövő 1947. 34. old.

A hivatkozás helye

14. P. S. 135. old.

A hivatkozás helye

15. Petőfi és Arany. Hungária 1949. 47. old.

A hivatkozás helye

16. D. I. 21. old.

A hivatkozás helye

17. M. J. 97. old.

A hivatkozás helye

18. Lásd Jordáky Lajos. A márciusi ifjúság. Kolozsvár, Józsa kiad. 1945. 45. old.

A hivatkozás helye

19. Vajda János előszava Csernátonyi Gyula Petőfi Sándor című művéhez. Modern Könyvtár. 23, 24. old.

A hivatkozás helye

20. Petőfi és Arany. 14. old.

A hivatkozás helye

21. Pesti Hírlap. 1848. aug. 22.

A hivatkozás helye

22. „Póroknak – írja például Császár Ferenc – a pórok legalsóbb, legnyersebb osztályának énekel többnyire a költő s nem a népnek, mert feledte, hogy a nép nem ugyanaz a betyársággal, az emberiség söpredékével.” – Jordáky. A március ifjúság. 53. old.

A hivatkozás helye

23. Ugyanott. 115. old.

A hivatkozás helye

24. Vasvári. Iratok. Országos Levéltár. Forradalom címszó alatt.

A hivatkozás helye

25. P. S. 1314. old.

A hivatkozás helye

26. Nyári Albert levele a pesti ifjúság nevében. Lásd Magyar Március. Szikra 1946. 25–27. old. Jellemzőül néhány mondat: „Ébredj fel szeretett hon! Gyújtsad meg a fáklyát… Értesítsük egymást viszonosan hazánk legújabb mozgalmairól, organizáljuk az egymástól távol eső ifjúság szent akaratát, irányt, elveket teremtsünk lelkünkben, a korszellem humánus sugallatainak kifolyását.”

A hivatkozás helye

27. D. I. 20. old.

A hivatkozás helye

28. D. I. 23. old.

A hivatkozás helye

29. P. S. 1314. old.

A hivatkozás helye

30. Táncsics könyve névtelenül jelent meg. A centenáriumi kiadás az eredetihez hasonló formában jelent meg. Sajtószabadságról nézetei egy rabnak. 3. kiad. 18. old.

A hivatkozás helye

31. Histoire Politique de la Revolution de Hongrie. 1847–49 par Daniel Irányi et Charles-Louis Chassin. Paris, Pagnerre 1859. 46. old.

A hivatkozás helye

32. R. J. 173. old.

A hivatkozás helye

33. Lásd Jordáky. A márciusi ifjúság. 119. old.

A hivatkozás helye

34. V. P. 87. old.

A hivatkozás helye

35. Lásd Jordáky. A márciusi ifjúság. 120. old.

A hivatkozás helye

36. P. S. 1314. old.

A hivatkozás helye

37. Jordáky. A márciusi ifjúság. 120. old.

A hivatkozás helye

38. Magyar Március. 11–16. old.

A hivatkozás helye

39. P. S. 1315. old.

A hivatkozás helye

40. Gracza György. Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. Lampel 1894. 46. old.

A hivatkozás helye

41. P. S. 1315. old.

A hivatkozás helye

42. Gracza György, id. mű. 50. old.

A hivatkozás helye

43. Ugyanott. 52. old.

A hivatkozás helye

44. P. S. 1320. old.

A hivatkozás helye

45. M. T. 1848. ápr. 37.

A hivatkozás helye

46. Lónyai Menyhért 1847–48-i naplója. Budapesti Szemle. 86. köt. 1896. 47. old.

A hivatkozás helye

47. R. J. 179. old.

A hivatkozás helye

48. P. S. 1318. old.

A hivatkozás helye

49. Lásd Gracza György, id. mű. 55. old.

A hivatkozás helye

50. Munkások Ujságja. 1848. 5. szám. 76. old. és 8. szám. 115. old.

A hivatkozás helye

51. P. S. 1318. old.

A hivatkozás helye

52. V. P. 71. old.

A hivatkozás helye

53. P. S. 1319. old.

A hivatkozás helye

54. D. I. 31. old.

A hivatkozás helye

55. Lónyai Menyhért, id. mű. 47. old.

A hivatkozás helye

56. Pulszky Ferenc. Életem és korom. 2. köt. Szerző kiadása. 1880. 57. old.

A hivatkozás helye

57. Széchenyi 1848-as naplója. Officina könyvtár 16/17. 9. old.

A hivatkozás helye

58. Budapesti Híradó. 1848. márc. 21.

A hivatkozás helye

59. D. I. 49. old. – Báró Jósika Samu leveléből, melyet gróf Teleky erdélyi kormányzónak küldött 1848 március 27-én. – A reakció megkönnyebbülését tükrözi br. Jósikának egy másik levele is: „Eddigelé minden tudósítások szerint a magyarországi parasztság között semmi mozgalom nem mutatkozott. A pesti Ellenzéki Kör… híresztelte ugyan a pórnép lázadását, de a következés megmutatta, hogy ez csak stratagéma volt, melynek terrorizmusára volt szükség, hogy a két tábla minden úrbéri koncessziókat odavessen.” – D. I. 39. old.

A hivatkozás helye

60. D. I. 44. old.

A hivatkozás helye

61. Széchenyi, id. mű. 13. old.

A hivatkozás helye

62. Thallóczy Lajos. Vasvári Pál s a pesti egyetemi ifjúság 1844–1848/9. Rudgyánszki 1882. 70–71. old.

A hivatkozás helye

63. D. I. 48. old.

A hivatkozás helye

64. Széchenyi, id. mű. 14. old.

A hivatkozás helye

65. D. I. 54. old.

A hivatkozás helye

66. Mód Aladár. Pártharcok és a kormány politikája 1848–49-ben. Lásd Forradalom és szabadságharc 1848–49. Szikra 1948. 20. old.

A hivatkozás helye

67. Engels Frigyes. Forradalom és ellenforradalom 1848-ban. Budapest Irodalmi Intézet. 79. old.

A hivatkozás helye

68. Engels, id. mű. 73. old.

A hivatkozás helye

69. P. S. 1320. old.

A hivatkozás helye

70. Ugyanott.

A hivatkozás helye

71. Birányi, id. mű. 63. old.

A hivatkozás helye

72. Szabó Ervin. Társadalmi és pártharcok a 48–49-es magyar forradalomban. Szikra 1950. 115–116. old.

A hivatkozás helye

73. Engels, id. mű. 81. old.

A hivatkozás helye

74. D. I. 46. old.

A hivatkozás helye

75. Lásd Gracza György, id. mű. 5. köt. 832. old.

A hivatkozás helye

76. Marczali. Magyar történet. Athenaeum. 10. köt. 45. old

A hivatkozás helye

77. Lásd Szabó Ervin, id. mű. 205. old. – Tharnóczy javaslata lényegében a 48-as törvények visszacsinálását célozta. Maga a nemesi országgyűlés oly nyíltan ellenforradalminak találta a javaslatot, hogy elvetette.

A hivatkozás helye

78. V. P. 72. old.

A hivatkozás helye

79. Engels, id. mű. 29. old.

A hivatkozás helye

80. R. J. 87. old.

A hivatkozás helye

81. Életképek. 1848. máj. 18.

A hivatkozás helye

82. Magyar Március. 11. old.

A hivatkozás helye

83. P. S. 1319–1320. old.

A hivatkozás helye

84. R. J. 195. old.

A hivatkozás helye

85. D. I. 45. old.

A hivatkozás helye

86. D. I. 54. old.

A hivatkozás helye

87. V. P. 100–101. old.

A hivatkozás helye

88. Engels, id. mű. 186. old.

A hivatkozás helye

89. P. S. 1318. old.

A hivatkozás helye

90. P. S. 1320. old.

A hivatkozás helye

91. Marx. Osztályharcok Franciaországban. III. Napóleon államcsínyje.

A hivatkozás helye

92. Engels, id. mű. 74. old.

A hivatkozás helye

93. R. J. 87–88. old.

A hivatkozás helye

94. V. P. 102. old. Indítvány az iparűző és kézműves ifjúság ügyében. Vasvárinak ez a rendkívül fontos beszéde, amely megvilágítja a márciusi ifjúság és a pesti munkásság kapcsolatát, fényt derít a munkásmozgalom nem egy, eddig ismeretlen vonatkozására, 100 éven át az Országos Levéltárban porosodott. Sajnos Szabó Ervin sem ismerte e beszédet s ez is közrejátszott abban, hogy helytelenül értékelte a márciusiak és a munkásság viszonyát. (id. mű. 150–151. old.)

A hivatkozás helye

95. V. P. 99. old.

A hivatkozás helye

96. Ugyanott. – Ez a rész is cáfolja Szabó Ervin tévedését, aki úgy látta, hogy „a radikális ifjúság soraiban nem akadt senki”, aki kiállt volna a proletárok felfegyvereztetése mellett. (id. mű. 152. old.)

A hivatkozás helye

97. V. P. 102. old.

A hivatkozás helye

98. Ugyanott. 131. old.

A hivatkozás helye

99. Marx–Engels. Válogatott művek. 1. köt. Szikra 1949. 170. old.

A hivatkozás helye

100. Lenin. Válogatott művek. 2. köt. Szikra 1949. 74. old.

A hivatkozás helye

101. R. J. 179. old.

A hivatkozás helye

102. P. S. 1328. old.

A hivatkozás helye

103. V. P. 100. old.

A hivatkozás helye

104. Thorez Maurice. Tanulmányok a francia forradalomról. Szikra 1949. 41. old.

A hivatkozás helye

105. Szabó Ervin, id, mű. 114. old. – Szabó Ervin valószínűleg Marxra gondolt, amikor nevetségessé akarta tenni „a testvérisülési jelenetekben” tobzódó márciusiakat. Marx tényleg kigúnyolta a februári párizsi forradalom „általános testvérisülési szélhámosságát”, a lamartine-i osztálybéke hangzatos jelszavait. S az is tény, hogy a márciusiak között fellelhető ez a lamartine-i magatartás, fellelhetők általában a kispolgári demokrácia hangzatos jelszavai. De Szabó Ervin elfelejtette azt, hogy ami 48 Párizsában már nevetséges és reakciós lehetett, 1789 Franciaországában s a mi 48-as Magyarországunkon még bátor és forradalmi volt. Lenin így írt erről: „1789-ben a kispolgárok még nagy forradalmárok lehettek: 1848-ban nevetségesek és szánalmasak voltak…” (Lenin. Válogatott művek. 2. köt. 867. old.) Márpedig 1848 a mi 1789-ünk volt! Ami nevetséges és hazug volt Párizsban – mert már kifejlődött és harcolt a proletariátus, a polgári egyenlőség élő cáfolata – az relatíve jogosult, haladó lehetett nálunk.

A hivatkozás helye

106. D. I. 40. old.

A hivatkozás helye

107. Engels, id. mű. 109–110. old.

A hivatkozás helye

108. Lásd Tóvölgyi Titusz. A magyar forradalom és önvédelmi harc története 1848–49-ben. 1871. 25. old.

A hivatkozás helye

109. P. S. 1321. old.

A hivatkozás helye

110. Munkások Ujságja. 1548. 8. szám. 113. old.

A hivatkozás helye

111. M. T. 1848. máj. 10.

A hivatkozás helye

112. V. P. 103. old. – Táncsics ugyanebben az időben hasonlóképpen ír: „…vigyáznunk kell, talpon kell lennünk, mert azon kormány, mely minket annyi idő óta orrunknál fogva hurcolt, még meg nem szünt, csak egyes személyek buktak le, de az egész gonosz had még megvan, s reméli, hogy a magyart újra az előbbi szerencsétlen helyzetbe okkal-móddal visszaviheti. Ezért ólálkodnak is ármányos csalárd rókák módjára hazánkban szerteszét…” – Munkások Ujságja. 1848. 3. szám. 44. old.

A hivatkozás helye

113. V. P. 103. old.

A hivatkozás helye

114. Kemény Zsigmond. Összes művei. 12. köt. Franklin 1908. 141. old.

A hivatkozás helye

115. Jókai Mór. Nyílt szavak honunk ifjúságához. Életképek. 1848. márc. 19.

A hivatkozás helye

116. V. P. 65–67. old.

A hivatkozás helye

117. Ugyanott. 69–70. old.

A hivatkozás helye

118. Thallóczy, id. mű. 80–81. old. – Az idézett részt Vasvárinak Eötvös kultuszminiszterhez intézett leveléből vettem, melyben Vasvári egyetemi tanárrá való kinevezését kéri – eredménytelenül.

A hivatkozás helye

119. P. S. 1326. old.

A hivatkozás helye

120. P. S. 1326–27. old. – Többek között így kénytelen írni: „…sokat foglalkoznak most velem a rágalmazó kutyaháziak. Némelyek azt hirdetik, hogy megtébolyodtam, mások, hogy el akartak fogni, de megszöktem. Szeretnétek, ha így volna, ugy-e bár? A megtébolyodásból mi sem lesz, biztosíthatlak felőle benneteket… A mi a másik cikket illeti, jöhetnek olyan siralmas idők, hogy befognak, de azt nem fogjátok hallani, hogy megszöktem… Én félek egytől, de ez nem a börtön, nem a halál, hanem a bátorságom… ez az, a mit nem mernék megsérteni, a minek vakon engedelmeskedem, és ez soha nem mondja, hogy »hátra«, hanem mindig így kiált rám: »előre«.”

A hivatkozás helye

121. M. T. 1848. ápr. 25.

A hivatkozás helye

122. M. T. 1848. máj. 4.

A hivatkozás helye

123. M. T. 1848. ápr. 9.

A hivatkozás helye

124. M. T. 1848. ápr. 26.

A hivatkozás helye

125. P. S. 1321. old.

A hivatkozás helye

126. V. P. 94–97. old.

A hivatkozás helye

127. M. T. 1848. ápr. 13.

A hivatkozás helye

128. M. T. 1848. ápr. 13.

A hivatkozás helye

129. Munkások Ujságja. 1848. 3. szám. 26. old.

A hivatkozás helye

130. Pesti Hírlap. 1848. ápr. 2.

A hivatkozás helye

131. Széchenyi naplója. 21. old. Széchenyi nem átallja Kossuth kifogására megjegyezni: „Ugy találom, bizonyos fokig igaza van.”

A hivatkozás helye

132. M. T. 1848. ápr. 27.

A hivatkozás helye

133. P. S. 615–616. old.

A hivatkozás helye

134. S a márciusiakhoz való viszonyának belső tartalmára jellemző az a mód, ahogyan megnyugtatja a márciusiak újjáéledése miatt aggódó liberálisokat: „…nincs mit félni a fiatal izgatóktól – jelenti ki a miniszterek előtt – legfeljebb háromszáz van. Ezeket agyonveretem, csak egy szóba kerül.” Az epizódot Széchenyi jegyezte fel. (id. mű. 41. old.) Nincs okunk kételkedni Széchenyi szavahihetőségében, hiszen ebben az időben Kossuth-ellenessége már egészen éles, vagyis nem állott érdekében Kossuth „szépítgetése”.

A hivatkozás helye

135. M. T. 1848. máj. 9.

A hivatkozás helye

136. V. P. 70. old.

A hivatkozás helye

137. M. T. 1848. júl. 17.

A hivatkozás helye

138. Munkások Ujságja. 1848. 7. szám. 105. old.

A hivatkozás helye

139. M. T. 1848. máj. 4.

A hivatkozás helye

140. M. T. 1848. ápr. 20.

A hivatkozás helye

141. Munkások Ujságja. 1848. 10. szám. 151. old.

A hivatkozás helye

142. M. T. 1848. ápr. 17.

A hivatkozás helye

143. M. T. 1848. ápr. 20.

A hivatkozás helye

144. M. T. 1848. máj. 13.

A hivatkozás helye

145. M. T. 1848. ápr. 20.

A hivatkozás helye

146. M. T. 1848. ápr. 29.

A hivatkozás helye

147. M. T. 1848. máj. 5.

A hivatkozás helye

148. Ugyanott.

A hivatkozás helye

149. M. T. 1848. máj. 10.

A hivatkozás helye

150. M. T. 1848. máj. 13.

A hivatkozás helye

151. M. T. 1848. ápr. 26.

A hivatkozás helye

152. M. T. 1848. máj. 13.

A hivatkozás helye

153. Andics Erzsébet. Az egyházi reakció 1848–49-ben. Lásd Forradalom és szabadságharc 1848–49. Szikra 1948. 369. old. – Irányi a vitában többek között a következőket mondotta: „… közös azon ideálunk is, miszerint Magyarország függetlensége bármi által ne kockáztassék… hogyha most oly gyökeres reform behozatalát mondanánk ki: úgy felhíva érezné magát a vakbuzgóság s a reakció a polgárok nyugalma felzaklatására, s ezáltal ama legfőbb ideált, a haza biztonságának helyreállítását talán kockára tennők.”

A hivatkozás helye

154. P. S. 633. old

A hivatkozás helye

155. M. T. 1848. máj. 4.

A hivatkozás helye

156. P. S. 631. old.

A hivatkozás helye

157. P. S. 1324–25. old.

A hivatkozás helye

158. M. T. 1848. ápr. 26.

A hivatkozás helye

159. V. P. 81. old.

A hivatkozás helye

160. M. T. 1848. máj. 11.

A hivatkozás helye

161. Széchenyi naplója. 36. old.

A hivatkozás helye

162. Munkások Ujságja. 1848. 14. szám. 210. old.

A hivatkozás helye

163. Ugyanott. 15. szám. 231. old.

A hivatkozás helye

164. Madarász emlékirataiból megtudjuk, hogy még olyan radikális ellenzéki is, mint ő, mereven ragaszkodott ahhoz, hogy a parasztok a szőlődézsmát „törvényesen” fizessék mindaddig, amíg a nemzetgyűlés más törvényt nem hoz. (M. J. 129–130. old.) – Révai ezt a részt idézve, joggal vonhatta le azt a következtetést, hogy „a magyar forradalom vezető radikálisai is a nemesi jobbágyfelszabadítás álláspontján álltak.” (R. J. 88. old.)

A hivatkozás helye

165. M. T. 1848. jún. 3.

A hivatkozás helye

166. M. T. 1848. máj. 20.

A hivatkozás helye

167. V. P. 78. old.

A hivatkozás helye

168. Radikal Lap. 1848. jún. 11.

A hivatkozás helye

169. M. T. 1848. júl. 5.

A hivatkozás helye

170. M. T. 1848. jún. 17.

A hivatkozás helye

171. P. S. 1376. old.

A hivatkozás helye

172. M. T. 1848. jún. 26.

A hivatkozás helye

173. Programmja az Egyenlőségi Klub név alatt alakulandó társulatnak. Pest 1848. jún. 26.

A hivatkozás helye

174. Kemény Zsigmond, id. mű. 179. old.

A hivatkozás helye

175. R. J. 86. old.

A hivatkozás helye

176. Mészáros Károly. Kossuth levelei a magyar szabadságharc karvezéreivel 1848–49. Ungvár 1862. 14. old.

A hivatkozás helye

177. Petőfi és Arany. 95. old.

A hivatkozás helye

178. Papp Dénes. Okmánytár Magyarország függetlenségi harcának történetéhez. 1. köt. Pest 1868. 107. old.

A hivatkozás helye

179. M. T. 1848. júl. 7. – Hasonlóképpen ír Madarász József is: „Megverte a sors e nemztet, melynek kormánya, Deákja és többsége házszabályokat alkot, amidőn pártütőket és lázadókat kell megfenyítni.” (M. J. 137. old.)

A hivatkozás helye

180. M. T. 1848. júl. 12.

A hivatkozás helye

181. M. T. 1848. aug. 1. – A márciusi ifjak különben – fontosnak tartva a nép részvételét a nemzetgyűlési üléseken – ki akarták harcolni a nemzetgyűlési karzati belépők megszüntetését. Egyízben be is akartak törni a karzatra, de Madarászék valószínűleg lebeszélték róla őket. (Lásd ezzel kapcsolatban: Széchenyi, id. mű. 65. old.)

A hivatkozás helye

182. Széchenyi, id. mű. 44. old. – Szeretném aláhúzni, hogy ezek nem csak az idegbeteg Széchenyi rémlátásai. Kemény Zsigmond szintén attól rettegett, hogy a baloldal fel fogja a mérsékelteket akasztatni. Szerinte „tizenegy név cirkulált, mint olyanoké, kiket a kravallok első alkalommal láb alól el fognak tenni”. Ugyancsak ő számol be arról, hogy Széchenyi alagutat akart készíttetni a Dunához –, hogy felkelés esetén családjával együtt egyenesen a Dunába fojtsa magát. (Kemény Zsigmond, id. mű. 1. köt. 55. old.)

A hivatkozás helye

183. Egyízben naplójában bevallja, hogy az ellenforradalmár Josipovich ellen csak kényszer hatása alatt szánta rá magát nyilatkozatra. (Széchenyi, id. mű. 51. old.) – Naplóját különben ő maga annyira ellenforradalmi szelleműnek tartotta, hogy így írt róla: „Ugy rémlik nekem: a naplóim fogják a nyakamat szegni!” (id. mű. 58. old.)

A hivatkozás helye

184. Széchenyi, id. mű. 53–55. old. Lásd továbbá a 182. számú jegyzetet!

A hivatkozás helye

185. Ezen az igazságon mit sem változtat az a tény, hogy Mehring erre hivatkozott Marx ellenében a magyar trónfosztás megítélésére vonatkozóan – és rosszul hivatkozott. (Lásd R. J. 107. old.)

A hivatkozás helye

186. Horváth Mihály. Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben. 2. kiad. 1. köt. Ráth kiad. 1871. 254. old.

A hivatkozás helye

187. Petőfi „Készülj hazám” című versében keserű szatírával gúnyolja ki a royalista érzelmű liberálisokat, akik a király Pestre hozatalában látták a forradalom válságát megoldó csodaszert. Többek között így írt:

 

S ti elcsapott királyok
Itt Európában valamennyien
Jertek mihozzánk,
A jó magyar nép szívesen lát,
Dicsőségének tartja, ha
Hízlalhat bennetek,
Jertek mi hozzánk!
Kosztot, kvártélyt adunk,
S az elvesztett királyi címek
Kárpótlása végett
Majd táblabirákká teszünk! – P. S. 615. old.

 

A hivatkozás helye

188. Papp Dénes. A magyar nemzetgyűlés Pesten 1848-ban. 1881. 159. old.

A hivatkozás helye

189. Ugyanott. 171. old.

A hivatkozás helye

190. Lásd Vasvári. Akadémiát. 42. old.

A hivatkozás helye

191. P. S. 673. old.

A hivatkozás helye

192. A jogászi körmönfontsággal megírt határozat – lényegében válasz a királynak – fontosabb részeiben így szól: „Midőn azonban a minisztérium… ő felségének külmegtámadás elleni oltalmazására a Pragmatica Sanctio értelmében ígérkezik, világosan megjegyezni kívánja, miként az ellen, hogy ezen ígéret a lombárd–velencei olasz nemzet elnyomásábani részvét szándékára magyaráztassék, világosan tiltakozik…” (Horváth Mihály, id. mű. 1. köt. 259. old.)

A hivatkozás helye

193. Kossuth így érvel: „…a segélyadás kikerülésére oly középút lett használva, mely az olaszoknak legkevesebbet sem ártott, minket pedig megmentett attól, hogy már akkor, amikor még a harcnak elfogadására Ausztriával készületlenek voltunk, az 1723-i törvényből reánk hárult kötelességet elvileg is megtagadva, mint királyi miniszterek s a király által összehívott országgyűlés, az uralkodó ellen forradalmi térre lépjünk.” (Kossuth Lajos. Irataim az emigrációból. 2. köt. Athenaeum, 1881. 352. old.)

A hivatkozás helye

194. M. T. 1848. aug. 19.

A hivatkozás helye

195. Horváth Mihály, id. mű. 1. köt. 170. old.

A hivatkozás helye

196. P. S. 660–662. old.

A hivatkozás helye

197. Horváth Mihály, id. mű. 1. köt. 164. old.

A hivatkozás helye

198. Munkások Ujságja. 1848. 17. szám. 272. old.

A hivatkozás helye

199. V. P. 70. old.

A hivatkozás helye

200. P. S. 653. old.

A hivatkozás helye

201. R. J. 83. old.

A hivatkozás helye

202. M. T. 1848. aug. 24.

A hivatkozás helye

203. M. T. 1848. jún. 30.

A hivatkozás helye

204. Széchenyi, id. mű. 55. old.

A hivatkozás helye

205. Kemény Zsigmond. Összes művei. 12. köt. 135. old.

A hivatkozás helye

206. M. J. 146–147. old.

A hivatkozás helye

207. Kemény Zsigmond. Összes művei. 12. köt. 155. old.

A hivatkozás helye

208. Lásd Gracza György, id. mű. 2. köt. 64. old.

A hivatkozás helye

209. D. I. 171. old.

A hivatkozás helye

210. Szőgyény-Marich László. Emlékiratai. 1. köt. 1903. 94. old.

A hivatkozás helye

211. Petőfi és Arany. 102. old.

A hivatkozás helye

212. M. T. 1848. aug. 11.

A hivatkozás helye

213. D. I. 212. old. Topler Károly úrbéri törvényszéki bíró, később kúriai bíró levele egy erdélyi ügyvédhez. Topler ebben az időben liberális, többségi követ volt.

A hivatkozás helye

214. R. J. 187. old.

A hivatkozás helye

215. D. I. 212. old.

A hivatkozás helye

216. Széchenyi, id. mű. 103. old.

A hivatkozás helye

217. M. J. 149. old.

A hivatkozás helye

218. Ugyanott. 152. old.

A hivatkozás helye

219. Ugyanott. 154. old. A küldöttség tagjai különben „forradalmi” külsőségek közepette jelentek meg a nádornál, karddal és fejükön kalappal. A nádorra valószínűleg jobban hatott e „forradalmi” cicománál az a hatalmas tömeg, amely elkísérte a küldöttséget.

A hivatkozás helye

220. M. J. 170. old.

A hivatkozás helye

221. M. T. 1848. szept. 29.

A hivatkozás helye

222. Szeptember 29-e óta a hatalom ténylegesen is a Honvédelmi Bizottmány kezében volt, de csak az október 8-i ülés bízta meg hivatalosan a kormány vitelével.

A hivatkozás helye

223. Mód Aladár, id. mű. 77. old.

A hivatkozás helye

224. P. S. 705. old.

A hivatkozás helye

225. Kossuth Hírlapja. 1848. szept. 19.

A hivatkozás helye

226. P. S. 1320. old.

A hivatkozás helye

227. Marx–Engels. A magyar forradalom. Kolozsvár, Józsa kiad. 1945. 7–8. old.

A hivatkozás helye

228. R. J. 81. old.

A hivatkozás helye

229. Engels, id. mű. 73. old.

A hivatkozás helye

230. R. J. 103–104. old.

A hivatkozás helye

231. P. S. 1389. old.

A hivatkozás helye

232. Wesselényi ugyanekkor a márciusiakat „parányi hősöknek” titulálta, azok viszont Kossuthot és a nemesi liberálisokat nyulaknak. Ez június közepén történt egy banketten. Lásd Radikál Lap. 1848. jún. 19.

A hivatkozás helye

233. R. J. 99. old.

A hivatkozás helye

234. V. P. 66. old.

A hivatkozás helye

235. P. S. 722. old.

A hivatkozás helye

236. P. S. 1390. old.

A hivatkozás helye

237. R. J. 192. old.

A hivatkozás helye

238. P. S. 696. old.

A hivatkozás helye

239. R. J. 196. old.

A hivatkozás helye

240. P. S. 687–688. old.

A hivatkozás helye

241. P. S. 692. old.

A hivatkozás helye

242. M. T. 1848. szept. 21.

A hivatkozás helye

243. R. J. 196–197. old.

A hivatkozás helye

244. Rákosi Mátyás. Építjük a nép országát. Szikra 1949. 114. old.

A hivatkozás helye

245. Marx–Engels. Válogatott művek. 1. köt. Szikra 1949. 44–46. old.

A hivatkozás helye

246. Marczali, id. mű. 45. old.

A hivatkozás helye

247. Engels, id. mű. 111. old.

A hivatkozás helye

248. R. J. 84. old.

A hivatkozás helye

249. A bécsi demokrata egyletek központi választmányának kiáltványában, melyet a magyar katonákhoz intézett, többek között ez állt: „A szabadság nevében szólítunk fel titeket, hazátok és hazánk nevében, október 6-a fiainak nevében, hogy minden habozás nélkül… lépjetek az ausztriai földre, hogy ti magatokat és minket megváltsatok.” – Lásd Mód Aladár, id. mű. 85–86. old.

A hivatkozás helye

250. M. T. 1848. okt. 14.

A hivatkozás helye

251. M. J. 172–173. old.

A hivatkozás helye

252. Engels, id. mű. 133. old.

A hivatkozás helye

253. Görgey Artúr. Életem és működésem Magyarországon 1848–49. években. 1911. 207–208. old.

A hivatkozás helye

254. Engels, id. mű. 135–136. old.

A hivatkozás helye

255. Marx-Engels. A magyar forradalom. 7, 17, 18. old.

A hivatkozás helye

256. Ugyanott. 18. old.

A hivatkozás helye

257. M. J. 186. old.

A hivatkozás helye

258. M. J. 180–182. old.

A hivatkozás helye

259. Kazinczy Gábor. Szerepem a forradalomban. Hazánk 1884. 90. old. – Kétségtelen, hogy a Kazinczy és Kemény-féle emlékiratok, amelyek élesen kiemelik a pesti nép forradalmi szerepét, abból a célból születtek, hogy a békepárti politikusok ezzel igazolhassák a forradalommal való sodródásukat. Ez azonban mit sem változtat ezeknek a vallomásoknak a történetírás szempontjából való használhatóságán.

A hivatkozás helye

260. Vasvári. Iratok. Országos Levéltár. Agitáció címszó alatt.

A hivatkozás helye

261. Petőfi különben egy Kossuthoz írott levelében 1849 januárjában így okolja meg azt a szándékát, hogy Bem táborába vonul: „…manapság gyalázat nélkül csak Bem oldala mellett lehet az ember.”

A hivatkozás helye

262. Kemény Zsigmond, id. mű. 198. old.

A hivatkozás helye

263. P. S. 734. old.

A hivatkozás helye

264. Engels, id. mű. 29–30. old.

A hivatkozás helye

265. M. T. 1848. okt. 25.

A hivatkozás helye

266. P. S. 1331. old.

A hivatkozás helye

267. Rákosi Mátyás. Építjük a nép országát. 107. old.

A hivatkozás helye

268. R. J. 189–190. old.

A hivatkozás helye

269. Petőfi felháborodottan ítéli el a hazafiatlan követeket: „A követek Pesttől Debrecenig mindig kártyáztak, s itt, a kikkel legelőször találkoztam, arról értekeztek fülem hallatára, hogy a ferblit sántával vagy sánta nélkül jobb-e játszani? azon pillanatban, midőn a Pest melletti eldöntő csata hírét vártuk, midőn a nemzet az élet-halál-perceket élte! ilyen elaljasodást alig mutat a világtörténet.” – P. S. 1329. old.

A hivatkozás helye

270. M. J. 191. old,

A hivatkozás helye

271. M. J. 192. old. – „A feltétel nélküli megadást” Windischgrätz követelte. Hirhedt kiáltványában minden „Kossuth-barátot” halállal fenyegetett. A Békepárt egyik követe, nem kevésbé hirhedt felszólalásában azt vágta a baloldal szemébe, hogy „az az unbedingte Unterwerfung nem mindenkire egyenlően veszedelmes ám.” Ez nyílt kiállás volt Kossuth ellen, s Kossuth nagy hibát követett el, hogy nem merte az effajta áruló, ellenforradalmi elemeket likvidáltatni.

A hivatkozás helye

272. Kemény Zsigmond, id. mű. 85. old. – Kemény „szerencsés taktikának” nevezi a Kovács Lajos által kieszelt rágalomhadjáratot Madarász ellen, melynek „utógondolatait” azonban „dobra verni” nem tartották „veszélyes eljárásnak”.

A hivatkozás helye

273. M. J. 214. old.

A hivatkozás helye

274. M. J. 214. old.

A hivatkozás helye

275. M. J. 205. old. Petőfi üzenete, amely ily lelkes szavakra bírta Madarászt, így szól: „Bem táborában vagyok. Soha vezér, soha sereg hősiesb dicsőséget nem fejtett ki, mint január 21. Nagy-Szenbenbőli elvonulásunk. Urai leszünk Szebennek. Erdélyben tönkre lesz téve a reakció utolsó íziglen. Akkor aztán megyünk vezérestül, seregestül a Tisza partjaira, hogy a rózsák hazájának is megmutassuk diadalmas zászlóinkat; megyünk folyamok gyanánt, mint hajdan a Bethlenek, Rákóczyak, Tököliek, s hullámainkon visszük a szabadság bárkáját.”

(Ugyanott.)

A hivatkozás helye

276. P. S. 734–735. old.

A hivatkozás helye

277. Mód Aladár, id. mű. 134. old.

A hivatkozás helye

278. D. I. 362–363. old.

A hivatkozás helye

279. Mód Aladár, id. mű. 120. old.

A hivatkozás helye

280. Kovács Lajos. Történelmi tanulmányok. Budapesti Szemle. 35. köt. 1883. 78. old.

A hivatkozás helye

281. Petőfi és Arany, 120. old.

A hivatkozás helye

282. P. S. 1399. old.

A hivatkozás helye

283. Marx–Engels. Válogatott művek. 1. köt. 100. old.

A hivatkozás helye

284. Lásd R. J. 139. old.

A hivatkozás helye

285. M. T. 1849. máj. 23.

A hivatkozás helye

286. M. T. 1849. ápr. 24.

A hivatkozás helye

287. Esti Lapok. 1849. máj. 7.

A hivatkozás helye

288. Kemény Zsigmond, id. mű. 179. old.

A hivatkozás helye

289. M. T. 1849. máj. 18.

A hivatkozás helye

290. M. T. 1849. máj. 11.

A hivatkozás helye

291. Esti Lapok. 1849. máj. 22.

A hivatkozás helye

292. Vajda János. Összes költeményei. I. köt. Nemzeti Könyvtár. XXI. szám. 8–9. old.

A hivatkozás helye

293. Esti Lapok. 1849. máj. 22.

A hivatkozás helye

294. Jefimov. Az újkor története. Szikra 1949. 191. old.

A hivatkozás helye

295. M. J. 246–247. old.

A hivatkozás helye

296. M. J. 250–251. old.

A hivatkozás helye

297. M. J. 256. old.

A hivatkozás helye

298. M. J. 253. old.

A hivatkozás helye

299. Lásd Mód Aladár, id. mű. 149. old.

A hivatkozás helye

300. M. T. 1849. máj. 14.

A hivatkozás helye

301. Ugyanott.

A hivatkozás helye

302. M. T. 1849. jún. 9.

A hivatkozás helye

303. M. T. 1849. márc. 10.

A hivatkozás helye

304. M. T. 1849. jún. 19.

A hivatkozás helye

305. Petőfi 1849. július 11-én így számol be Aranynak „a népfelkelés” tervének csődbejutásáról: „Kedves Barátom, az napon, melyre hirdettük a népgyűlést, a melyre föllovalt volt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vívandó véres, elhatározó utolsó lehelletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz s ha kell, meghal Pest romjai alatt, stb. mint ő maga mondá: ugyan az nap adta tudtára a kormány a fővárosi népnek – hegedűszóban persze –, hogy eszeágában sincsen Pest környékén harcolni, még kevésbé otthagyni becses fogát, hanem az első bokor zörrenésre el fog eblábolni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol honmentő irhája nagyobb biztonságban lehet…” (Petőfi és Arany. 123. old.)

A hivatkozás helye

306. M. J. 260. old.

A hivatkozás helye

307. P. S. 601. old.

A hivatkozás helye

308. V. P. 125. old.

A hivatkozás helye

309. M. J. 271. old.

A hivatkozás helye

310. Rákosi Mátyás. Építjük a nép országát. 107. old.

A hivatkozás helye

311. Ugyanott.

A hivatkozás helye

312. Révai József. Élni tudtunk a szabadsággal. Szikra 1949. 682. old,

A hivatkozás helye

313. Lenin. Marx, Engels, marxizmus. Szikra 1949. 62. old.

A hivatkozás helye

314. Sztálin. A leninizmus kérdései. Szikra 1949. 223. old.

A hivatkozás helye

315. Lásd Jordáky, id. mű. 96. old.

A hivatkozás helye

316. Ugyanott. 107. old.

A hivatkozás helye

317. Vasvári. Iratok. Országos Levéltár. 207. szám.

A hivatkozás helye

318. Lenin. Válogatott művek. 10. köt. Moszkva, Idegennyelvű Kiadó. 234. old.

A hivatkozás helye

319. Jókai Mór. Nyílt szavak honunk ifjúságához. Életképek. 1848. márc. 19.

A hivatkozás helye

320. Magyar Március. 15. old.

A hivatkozás helye

321. Ugyanott.

A hivatkozás helye

322. D. I. 211. old.

A hivatkozás helye

323. P. S. 694. old.

A hivatkozás helye

324. Robespierre. Emlékiratai. Phőnix, 1944. 7. old.

A hivatkozás helye

325. P. S. 705. old.

A hivatkozás helye

326. Waldapfel József. Költők a forradalomban. Lásd Forradalom és szabadságharc 1848–49. Szikra 1948. 555. old.

A hivatkozás helye

327. V. P. 114. old.

A hivatkozás helye

328. Ugyanott. 118. old.

A hivatkozás helye

329. Ugyanott. 53–55. old.

A hivatkozás helye

330. Jean-Jacques Rousseau. Társadalmi szerződés. Phőnix, 1947. 18. old.

A hivatkozás helye

331. Vasvári. Iratok. Országos Levéltár. 207. szám.

A hivatkozás helye

332. V. P. 53–55. old.

A hivatkozás helye

333. Jordáky, id. mű. 46–47. old.

A hivatkozás helye

334. Sztálin. A leninizmus kérdései. 612. old.

A hivatkozás helye

335. V. P. 91. old.

A hivatkozás helye

336. Nép Barátja. 1848. nov. 5.

A hivatkozás helye

337. Vasvári Pál. Történeti Névtár. Élet és jellemrajzok. I. füzet. Magyar kiad. 1848. 11. old.

A hivatkozás helye

338. P. S. 400. old.

A hivatkozás helye

339. P. S. 1359. old.

A hivatkozás helye

340. P. S. 734. old.

A hivatkozás helye

341. Waldapfel, id. mű. 553. old.

A hivatkozás helye

342. V. P. 104. old.

A hivatkozás helye

343. P. S. 1390. old.

A hivatkozás helye

344. V. P. 38–40. old.

A hivatkozás helye

345. Ugyanott.

A hivatkozás helye

346. Jordáky, id. mű. 112. old.

A hivatkozás helye

347. Nép Barátja. 1848. nov. 5.

A hivatkozás helye

348. P. S. 411. old.

A hivatkozás helye

349. P. S. 427. old.

A hivatkozás helye

350. Marx–Engels. Válogatott művek. 2. köt. 97–98. old.

A hivatkozás helye

351. Ugyanott.

A hivatkozás helye

352. Ugyanott. 109. old.

A hivatkozás helye

353. Engels. Anti-Dühring. Hogyan „forradalmasítja” Eugen Dühring úr a tudományt. Szikra 1950. 110. old.

A hivatkozás helye

354. Robespierre, id. mű. 72. old.

A hivatkozás helye

355. Lásd Molnár Erik. A szocializmus történetéből. Szikra 1947. 38. old.

A hivatkozás helye

356. Engels. A szocializmus fejlődése az utópiától a tudományig. Szikra 1948. 18. old.

A hivatkozás helye

357. Vasvári. Történeti Névtár. 10. old.

A hivatkozás helye

358. P. S. 427. old.

A hivatkozás helye

359. Waldapfel, id. mű. 353. old.

A hivatkozás helye

360. V. P. 100–101. old.

A hivatkozás helye

361. V. P. 125. old.

A hivatkozás helye

362. P. S. 390. old.

A hivatkozás helye

363. P. S. 1276. old.

A hivatkozás helye

364. V. P. 124. old.

A hivatkozás helye

365. P. S. 437. old.

A hivatkozás helye

366. M. J. 17. old.

A hivatkozás helye

367. Szabad Nép. 1948. jan. 1.

A hivatkozás helye

368. Jordáky, id. mű. 65. old.

A hivatkozás helye

369. Ugyanott.

A hivatkozás helye

370. Ugyanott 57–58. old.

A hivatkozás helye

371. Radikal Lap. 1848. jún. 16.

A hivatkozás helye

372. M. T. 1848. máj. 27.

A hivatkozás helye

373. Marx–Engels. Válogatott művek. 148. old.

A hivatkozás helye

374. Radikal Lap. 1848. jan. 16.

A hivatkozás helye

375. Marx–Engels. Válogatott művek. 1. köt. 127. old.

A hivatkozás helye

376. Jordáky, id. mű. 57. old.

A hivatkozás helye

377. Életképek. 1848. márc. 19.

A hivatkozás helye

378. Marx–Engels. Válogatott művek. 1. köt. 253. old.

A hivatkozás helye

379. Jordáky, id. mű. 63. old.

A hivatkozás helye

380. Ugyanott. 65. old.

A hivatkozás helye

381. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Kocsiss kiad. 3. szám. Erre a kérdésre vonatkozóan lásd még Szabó Ervin, id. mű. VI. fejezet.

A hivatkozás helye

382. Reform. 1848. ápr. 6.

A hivatkozás helye

383. Esti Lapok. 1849. jan. 19.

A hivatkozás helye

384. V. P. 110–112. old.

A hivatkozás helye

385. Lásd az Egyenlőségi Társulat megbízásából szerkesztett programmot!

A hivatkozás helye

386. Kemény Zsigmond. Még egy szó a forradalom után. 1851. 88. old.

A hivatkozás helye

387. Engels. Anti-Dühring. 274. old.

A hivatkozás helye

388. Jordáky teljesen így ítéli meg a kérdést. Sajnos Szabó Ervin is megelégszik azzal, hogy „különösnek” találja Vasvári világnézetének magyar és szocialista vonásait. (id. mű. 384. old.)

A hivatkozás helye

389. Életképek. 1848. január.

A hivatkozás helye

390. P. S. 393. old.

A hivatkozás helye

391. Engels így ír Marat-ról: „…ő sem volt hajlandó a forradalmat befejezettnek tekinteni, hanem ellenkezőleg, permanensnek.” – Marx–Engels. Válogatott művek. 2. köt. 330. old.

A hivatkozás helye

392. Életképek. 1848. január.

A hivatkozás helye

393. Waldapfel, id. mű. 535. old.

A hivatkozás helye

394. Marx–Engels. Válogatott művek. 1. köt. 34. old.

A hivatkozás helye

395. P. S. 1276. old.

A hivatkozás helye

396. Lenin. Válogatott művek. 2. köt. 907. old.

A hivatkozás helye

397. P. S. 564. old.

A hivatkozás helye

398. Jordáky, id. mű. 110. old.

A hivatkozás helye

399. Ugyanott. 111–112. old.

A hivatkozás helye

400. V. P. 48. old.

A hivatkozás helye

401. Lenin. Válogatott művek. 2. köt. 867. old.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]