Petőfi Sándor életrajza I.

A költő gyermek- és ifjúkora

Egy iskoláit évente váltogató diák, egy ifjú obsitos, egy faluzó színész vándorútjait fogjuk követni. A költői tehetség érlelődési és érvényesülési folyamatát szeretnénk rögzíteni, de nem áltatjuk magunkat azzal a reménnyel, hogy rejtélyeket fejthetünk meg. E nyugtalan országjárónak volt öccse is: mindketten ugyanazoktól a szülőktől származtak, egy táj, egy nép nevelte őket, részben még iskolájuk is közös volt, mégis, mekkora a különbség köztük! Ha más nem, e példa meggyőzhet bennünket arról, hogy az életrajz köznapi adataiból nem lehet a költővé levés végső titkait kibontani.

De hogy miről beszél majd ez a költő, milyen élmények örömét-kínját sűríti verssé, a sors milyen kohójában készül a lángelménél nem kisebb fényű jellem, arról legtöbbet mégiscsak az életrajz mondhat.

Ezért kötelessége minden kornak, hogy újra és újra ellenőrizze és felfrissítse a költő életének történetét is, hogy az adatok és adalékok, az egymást cáfoló legendák és értékelések áradatából kimentse és felmutassa a lényeget, cicomás mítoszok nélkül.

HITELES IRATOK SZERINT (I)

1791. augusztus 15-én

a Pest megyei Kartalon született Petrovics István, Petőfi Sándor apja.

1791. augusztus 26-án

a Turóc megyei Necpálon született Hruz Mária, a költő anyja.

1818. szeptember 15-én

Aszódon kötött házasságot Petrovics István és Hruz Mária.

1818. november 1-én

Petrovics István három évre bérbe vette a szabadszállási hússzéket.

1821. szeptember 6-án

megegyezett Kiskőrös mezővárossal, hogy 1822. január elsejével három évre bérbe veszi a községi mészárszéket.

1823. január 1-én

Stephanus Petrovics és Maria Hrus gyermekét Alexander névre keresztelték, és jegyezték be a kiskőrösi evangélikus egyházi anyakönyvbe.

1824. julius 29-én

a „Köz Beneficiumok licitátiója” alkalmával Petrovics István 3 évre bérbe vette a félegyházi mészárszékeket; a család októberben költözött át Félegyházára.

1828. május 10-én

Petrovics Sándort beíratták a kecskeméti elemi iskolába.

 

I. A mészáros és gyereke

Petőfi Sándor – saját vallomása szerint – az 1823. esztendő első napján született.1. Egyik versében Kiskunfélegyházát jelölte meg szülővárosának, okmányai viszont Kiskőrösnek juttatják e dicsőséget.2 A költő „még élő” keresztanyjaként kihallgatott szemtanú kilencvenéves korában úgy emlékezett, hogy a nevezetes születés éjszakáján „félöles hó borítá Kiskőrös utcáit”, „csikorgó” tél volt, s a toronyőr éppen „elkiáltotta az éjféli órát”, amikor a kis Petrovics világra jött, – de jött egy kételkedő filológus is, aki megállapította, hogy ebből a történetből csak egy bizonyítható, az, hogy az emlékező nem volt Petőfi keresztanyja. Jelentkezett egy szoptatós dajka is, ő saját tejével táplálta a csecsemőt, kinek életéről szülei már „lemondtak” – de a dajkáról is kiderült, hogy csupán kilencéves volt a költő születésekor, s így a hozzá írt ódát és a díszsírhelyet aligha szolgálta meg.3

Az adatok és cáfolatok e kavargó homályából indul el költőnk élete. Megszületett – ez az egyetlen, ami vitathatatlan. De pontosan mikor? És főleg hol?

„Midőn felnőttem – idézhetjük a költő öccsének egyik leveléből – számtalanszor olvastam a „Nagy Biblia” melléklapján apám jegyzetét: »Sándor fiam született« stb…” 4

Stb. – vagyis itt állt a válasz a hol és mikor kérdésére. Sajnos, a biblia elveszett, így ez a stb. konok rejtélyként befészkelte magát a Petőfi-irodalomba, amely mind a mai napig nem tudott egyöntetű álláspontra jutni a szülőhely vitájában. Igaz, fény derült a kiskőrösi keresztelési anyakönyv 1823. január elsejei bejegyzésére, de hol van az megírva, hogy ott is született az ember, ahol megkeresztelték? 5

Így versengtek az érvek az adatokkal és az újabb adatok a még leleményesebb érvekkel. Időszakonként, mint az árvíz, „szülőhely-viták” söpörtek végig az egész országon. E viták melléktermékeként fontos új tények kerültek napvilágra, de a Petőfi-biográfia el is torzult, különleges tengeri kígyó lett belőle, amelynek óriási a feje, végtelenbe vész el a farka, teste viszont annál inkább csökevényes.

Elvben persze aligha tagadja bárki is, hogy a költő életének számunkra azok a legjelentősebb és kutatásra leginkább érdemes szakaszai, amelyekben verseit írta, illetve „élményeit gyűjtötte”. A valóságos életrajzi irodalom azonban sajnálatosan más képet mutat. A születés és a halál óráival összehasonlíthatatlanul több írás foglalkozik, mint mindazzal, ami e két esemény között zajlott le – a költő életének huszonhat és fél esztendejével, pályája döntő fordulóival.6

A Homéroszért versengő hét görög város viszályának hű magyar mását az életrajzírók egy része túl magasról nézte le, hogy azután annál bőszebben vesse bele magát a vitába, más részük eleve csak az ilyen polémiák iránt érdeklődött. E sorok írója viszont azokkal tart, akik a szülőhely-vitát nem gúnyolják, de nem is kívánnak elmerülni benne. Látnunk kell, hogy e százados civakodásban szerepet játszott a születés és a halál örök misztériuma iránti természetes áhítat és a költő tisztelete is. A kegyhelyet kereső kultusz nem nyugodhatott meg abban, hogy nemcsak az üstökös eltűnésének, hanem feltűnésének helye is bizonytalan. Az eredetileg nemes érzelmek csatájában azután természetszerüen egyre többször jutott szóhoz sok más nem kívánatos, de elkerülhetetlen elem is: mindenekelőtt az egyházi, politikai, sőt nemzetiségi elfogultság, a szemtanúi vagy kutatói becsvágy és önérzet túltengése is. Ám mindez együtt sem vezethetett volna ilyen makacsul tartós civakodásokhoz, ha az idevágó adatok vitathatatlanul egyértelműek volnának. Sajnos, nem azok.

A vita történetét aligha volna érdemes felvázolni. A főbb érvek és ellenérvek felvonultatását azonban nem takaríthatjuk meg magunknak –, a származási és születési polémiák nem választhatók el a költő életétől.

Sokkal rövidebben fogunk végezni velük, mint az eddigi irodalom tette, mert ma már több adatot és érvet ismerünk, mint elődeink, s mert úgy hisszük, tárgyilagosak lehetünk, hiszen meggyőződésünk szerint Petőfi származásának vagy születésének vitája – bármerre dőljön is el – semmiképpen sem érintheti Petőfi költői jelentőségét.

 

1. A származási vitáról

Máig legszebb Petőfi-életrajzunk szerzője (egy másik művében) két szóval felel a „Ki a magyar?” sokat vitatott kérdésére: „Aki vállalja.” 7 Petőfinél hívebben nem lehet vállalni a magyarságot, s ezért számunkra ez a kérdés költőnk kapcsán fel sem merülhet. De mert mások annál gyakrabban tévedtek el a költő származása körül mesterségesen gerjesztett ködben, néhány bekezdést e tárgyban sem takaríthatunk meg magunknak.

A szülők származása

Mit mondanak az okmányok és egyéb adatok Petőfi szüleiről? Először is azt, hogy mindkettőjük családja kétségtelenül szlovák eredetű.

Petrovics8 István azonban már magyarnak vallotta magát. Szerepet játszhatott ebben az a körülmény is, hogy egykori Pest-Pilis-Solt vármegye Kartal nevű magyar községében látta meg a napvilágot s gyermekkorát is magyar környezetben töltötte el.9„Felföldi” kiejtéssel, „de jól beszélt magyarul” – hitelesíti a legilletékesebb nyelvőr, Arany János. Ami helyesen értelmezve azt jelenti, hogy Petrovics beszéde őrizte a család szlovák eredetének nyomait, a „színmagyarságot” erőltető magyarázatok nem megalapozottak.10 Nem kósza mende-mondák, hanem okmányadatok tanúsítják, hogy Petrovics rátarti magyar hírében állhatott. Amikor öt évvel fia születése után egy szabadszállási asztalos az ő „gyüttment Tóth Lelkét gyalázatos kifejezésekkel” káromolta, az apa a „bakafántos Asztalos felé menvén… felingereltetett indulataiban” pofonnal torolta meg nemzeti sérelmét.11 De legmeggyőzőbb bizonyítékát magyar érzésének akkor adta, amikor ötvennyolcadik évét taposva „vén zászlótartóként” részt vett Jellasics megkergetésében.

Az anya viszont, ki a tíz Hruz-gyerek közül ötödiknek látta meg a napvilágot, Turóc megyei volt, s minden valószínűség szerint szlováknak született. Családjával együtt ment le az Alföldre.12 Legkorábban is húsz éven felüli eladó lány volt akkor, amikor véglegesen magyar környezetbe került. Még ha nem is hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a legújabb kutatásokat, amelyek szerint Hruz Mária családjának több irányban is magyar kapcsolódásai voltak,13 ezek után sem mondhatunk mást Petőfi anyjáról, mint azt, hogy szlováknak született, de a magyarosodás útjára lépett. Arany János fentebb idézett tanúsága szerint „nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte”. Arany tapintatos, de határozott fogalmazását több más emlékezés is alátámasztja. Ha tehát a költő anyja még 1848-ban sem ejtette tisztán a magyar szót, akkor ez annak jele, hogy nem kisgyerek korában tanult magyarul. Petőfi anyanyelve tehát nem az anyja nyelve volt, hanem az apjáé.

Összefoglalva: mivel az apa magyarnak vallotta magát és fiait is magyarnak nevelte, s mivel az anya is „folyvást” (azaz: folyamatosan!) beszélt magyarul, megállapíthatjuk: Petőfi teljes joggal írta magáról, hogy „magyarnak” született. (Lásd Élet vagy halál! című versét.) Ezt a vallomást csak a vérmítoszok megszállottai vonhatják kétségbe, velük viszont nem vitatkozunk.

Két megjegyzést azonban talán nem árt e származási vitákhoz csatolni. Először is arra kell emlékeztetni a „magyar volt vagy szlovák?” s az ehhez hasonló kérdések kedvelőit, hogy akkoriban, a múlt század első harmadában a nemzeti tudat még nem a mai, kialakult állapotot mutatta és a magyarországi szlovákság soraiban igen sokan épp ekkor kezdtek elmagyarosodni. Tehát nem tiszta, merev képletekben, hanem folyamatokban kell gondolkodnunk. Nyelvüket, vallásukat tekintve szlováknak minősíthető családok ezrei idomultak a magyarsághoz, olykor öntudatlanul, máskor nagyon is akart tudatossággal.

De a másik oldalt is óvni kell attól, hogy – különösen az újabb adatok, a Hruzok magyarországi kapcsolataira utaló tények hatása alatt – Petőfi magyarságtudatát problémátlanul egyszerűnek állítsák be.

Nem volt az, nem is lehetett az. Az anya szlovák származása, az apai ősök szintén szláv eredete szükségképpen nyomot hagyott a fiú tudatában. Magyarságának ismételt hangsúlyozása vagy éppen ingerült védelmezése, nem egy alkalommal tetten érhető nemzetiségi dühe a lélek természetes reakciója egy kezdetleges és rosszindulatú szemléletre, amely a nemzeti hovátartozást származási kérdéssé akarja lefokozni. Az apa, mint láttuk, verekedni is kész volt magyarsága védelmében, de épp ez a szenvedély bizonyítja, hogy érzékeny pontját érintette az alacsonyrendű gúnyolódás. Ugyanez az érzékenység tör majd ki az aszódi diákból, aki egy pillanatban hozzá nem méltó, de helyzetéből nagyon is érthető módon fakad ki a „tótok” ellen.14

Széchenyi István húszéves korában még nem tudott tisztességesen magyarul, mégsem jutott volna eszébe senkinek, hogy magyarságát kétségbe vonja. Arról sem tudunk, hogy a többi nemzetiséggel szembeni indulat elragadta volna, ellenkezőleg, ebben az egész korban ő képviseli a legfelvilágosultabb magyarság-szemléletet. Arany János életrajza sem tartalmaz olyan mozzanatokat, amelyeket Petrovics István idézett verekedésével vagy az aszódi diák kitörésével állíthatnánk párhuzamba. Tévedett Hatvany, mert a magát magyarnak valló apától és a magyarosodás útjára lépő anyától Petőfi nem „tótnak”, hanem igenis magyarnak született, de bírálóival szemben igaza is volt, amikor hangsúlyozta, hogy a költőt származásának tudata óhatatlanul befolyásolta nemzetiségi vélekedéseiben.15 E probléma érzékelése nélkül Petőfi életrajzának több részlete fel sem fogható helyesen, túlhangsúlyozása viszont oda vezetett, hogy némelyek fajelméleti teóriák alapján a költő egész pályáját, művészetét az „asszimiláció” szemszögéből próbálták meghatározni. (Tudománytalan kísérleteikre vonatkozóan lásd a zárófejezet 2. témáját a 319–322. lapon.)

A szociális háttér

Petőfi származását nemcsak nemzeti, hanem szociális szempontból is többször állították be torz módon. A nemesi előítéletektől áthatott régi Magyarországon sokan szívesen áltatták magukat azzal a hiedelemmel, hogy a nemzet legnagyobb költője nemesi származék. A műkedvelő családkutatók „felfedezései” bekerültek Ferenczi művébe is, onnan pedig átöröklődtek az életrajzi irodalomba és a Petőfi-értékelések légiójába. Mivel Mezősi Károly és Dienes András levéltári vizsgálatai ezt a legendát is szétpukkasztották,16 elegendő lesz rögzítenünk a tényt, hogy a költő ősei – apai ágon – vándorló iparosok. Liber azaz szabad foglalkozású iparos vagy alkalmazott volt már a dédnagyapa is,17 a nagyapa és az apa pedig mészáros, illetve hol itt, hol ott mészárszéket bérlő, vagyis vállalkozó.

Hogy a vándorló hajlam örökölhető-e vagy sem, erősen kérdéses, mindenesetre tény, hogy a legmozgékonyabb magyar költő ősei is meglehetősen nyugtalan helyváltoztatók voltak. S az is megjegyzendő, hogy Petrovics Istvánnak éppen foglalkozása, iparos, majd vállalkozói mivolta igen fontos a költő neveltetése szempontjából. A legszegényebb, zselléri, jobbágyi szintről csak egészen kivételesen lehetett felemelkedni, az ilyen kiugrásokhoz rendszerint egyházi segítség kellett: jobbágyivadékok jobbára csak akkor vergődhettek el a magasabb iskolákig, ha vállalták a papi pályát. Ahol pedig csak kivételesen lehetett forradalmárrá érlelődni.18

Az iskolákban is szerzett műveltsége nélkül Petőfi nem Petőfi, iskolákba pedig csak azért juthatott, mert apjának módja volt taníttatnia – ezért van okunk nyomatékosan hangsúlyozni, hogy Petrovics István nem volt ugyan nemes, de a társadalom legalsó rétegeihez sem tartozott: legény korában munkavállalóként kezdte, majd önálló kisvállalkozó lett, hogy később, mint látni fogjuk, ennél is többre vigye.

Épp munkát kereső vándorlásai során akadt össze Hruz Máriával is, valamikor 1815 körül, Maglódon. „Székálló legény” volt ekkor, későbbi jövendőbelije pedig cseléd, de ekkor már a helybeli papnál, Martiny Mihálynál. Mária Pestre kényszerült, István pedig továbbállt. De itt Maglódon már kiszemelhették egymást, mert életútjuk nemsokára, 1818 szeptemberében végleg egybefonódott: az aszódi matricula tanúsága szerint itt és ekkor kötöttek házasságot.19

Petrovics István tehát egy szlovák leányt vett feleségül. Később a magyarul csak motyogó Martiny Mihály fiát kéri fel keresztapának, s Korennal, az aszódi tanárral szlovákul beszélget el. A Petrovics István életét át- meg átszövő szlovák vonatkozások már önmagukban is elgondolkodásra bírhatnák azokat, akik a legutóbbi időben a költő apjának már őseit is „színmagyar” ágnak szeretnék mutatni, de mi ne időzzünk itt tovább, hanem a férj szociális háttere után vizsgáljuk meg a feleség társadalmi kapcsolatait is.

Kiigazításra e tekintetben is szükség van, hasonlóra, mint Petrovics esetében.

Miként régebben az életrajzi irodalom szívesen léptette elő magyar nemessé Petrovicsot, felcifrázták kicsit Hruz Mária szüleinek anyagi körülményeit is. És Dienes, ezúttal is tovább ment a jogos korrekciókban, mert nem elégedett meg annyival, hogy Mária „apja nem a fekete ruhában parádézó” „jobbmódú gazda”, hanem így összegezett: „zsellérsorsban küszködő, a szülőföldjéről elvándorolni kényszerült paraszti foltozó varga, a lánya pedig cseléd”.

A „zsellérsorsban küszködő” apa képe nem felel meg az okmányadatoknak, amelyeket ezúttal is Jakus Lajosnak köszönhetünk.19a Kiderül belőlük, hogy Hruz János, Mária apja nem szegény foltozó varga volt, hanem a schuster mesterség mellett kocsmabérléssel is foglalkozott, fuvarozott, később gazdálkodott, szolgálót és szolgálólányt tartott, régi harmadosztályú háza helyett első osztályúnak minősített új házat vett vagy építtetett, borral kereskedett stb. „A szomszédos Kostyálon – írja Jakus – a nemes Kosztolányi családnak ugyanannyi lova, tehene volt, mint Hruz Jánosnak, csak juhokból számlált többet.”

Ez bizony aligha nevezhető küszködő zsellérsorsnak. Ha nem a kósza emlékezésekre épített irodalomtörténészi elméletet, hanem az okmányadatokat követjük, nem állíthatjuk, hogy a Hruzokat a nagy szegénység hajtotta le az Alföldre, inkább a még jobb megélhetés és a „könnyebb életmód” vágya.

A Hruz család tagjaira – következtet Jakus – általában jellemző, hogy jobbágyi telepes falvaikat elhagyva iparosok, kereskedők, értelmiségiek lettek. Legértékesebb tagjuk – persze Márián kívül – az a Hruz György volt, a költő anyjának nagybátyja, aki szlovák népdalok gyűjtőjeként szerzett érdemeket, de később elzüllött, s szegényen halt meg. Tanítványa, Jan Kollar, a papköltő temettette el. Petőfi és Kollar életrajzának ez az első érintkezési pontja…

Mária, mint láttuk, egy ideig ennél a Hruz Györgynél cselédeskedett. De a cseléd szó helyes értelmezéséhez tudnunk kell, hogy rokonként is végezte ezt a munkát!

Petőfi – mint a „kézműves és cseléd fia”? E dienesi fogalmazásban van tehát egy árnyalatnyi romantikus túlzás. A szülők szociális eredete e képletnél bonyolultabb. Petőfi mind apai, mind anyai ágon egy mozgásban levő társadalmi réteg felfelé törekvő tagjaitól származik. E réteg nemcsak munkával, hanem egyre inkább üzleteléssel is igyekszik érvényesülését biztosítani.

S ennek meg is van a maga pozitív jelentősége: e dinamikus társadalmi réteg lendítő erőt képvisel, a fellendüléssel javuló anyagi helyzet pedig Petőfi iskolázódásának feltételeit biztosította – amint erről az apa kapcsán már szó esett.

A menyegző után Petrovics ismét Szabadszálláson tűnt fel, immár mint a községi hússzék albérlője, legényből tehát vállalkozó lett, ha még nem is önálló. A következő évben pedig concivilitast vagyis lakosjogot szerzett a kiskun városban, ami a társadalmi emelkedésnek újabb szerény, de határozott jele. Mégis elhagyta Szabadszállást, amikor ismét előrelépésre nyílt reménye. Kiskunsági illetőségét megőrizve, 1822. január elsejei kezdettel elvállalta a kiskőrösi mészárszék árendálását, haszonbérlését. Már az előző év „Minden Szentek Napjára” a kiskőrösi tanács által biztosított „mintegy hat Kotsik”-kal átköltözött új munkahelyére, ahol lakást is kapott.20

Még tizennégy hónap és elkövetkezett az első mondatunkban idézett esemény: megszületett Sándor fia.

A vándorhajlamok kapcsán érintettük az öröklést, minden életrajznak e kritikus pontját. Bevezető körútunkon ismét a születés órájához érve nem menthetjük fel magunkat a kérdés alól: milyen testi és szellemi tulajdonságokat örökölhetett Petőfi Sándor Petrovics Istvántól és Hruz Máriától?

Goethe korában még nem volt nehéz felelni egy ilyen jellegű kérdésre, legalábbis a nagy német költő könnyed biztonsággal határozta meg, hogy – szerinte – melyik vonását kapta apjától, melyiket anyjától, nagyszüleitől.21 Azóta azonban annyit fejlődött a genetika tudománya, hogy az irodalomtörténész elbizonytalanodik… Annál is inkább, mert ez a nagy haladás főleg a génfejlődés jövőbeli irányíthatóságára vonatkozik, s nem a múltbeli, másfél századdal ezelőtti öröklődések titkának megfejthetőségére. Ráadásul gyakorlatilag semmi lényegeset nem tudunk a nagyszülőkről, akik pedig e tekintetben igencsak megvizsgálandók volnának. Így hát arra kell szorítkoznunk, hogy a szülők külső-belső portréját vázoljuk fel, az adatok szűkszavúsága által még inkább növelt esetlegesség kockázatával.

 

2. A szülők

Nemcsak ugyanabban az esztendőben, egyazon hónapban is születtek, 1791 augusztusában. 58 évvel később pedig, 1849 tavaszán, megint csak egyszerre fejezték be életüket: az apa márciusban, az anya májusban halt meg.

Az apa

Petrovics István külsejét híven jellemezte maga a költő, amikor 1848-ban a kiskun választóknak ajánlotta magát: „Úgy hiszem, emlékeztek még arra az alacsony köpcös mészárosra (…) az az én apám.”22 Sass István, Petőfinek kedves iskolatársa és jószemű barátja, akit még sokszor fogunk idézni, alacsony helyett középtermetűnek írta le az apát, de a széles vállú, egy kevéssé elhízott termet pontosan a köpcös fogalmának felel meg. Talán nem érdektelen azt is kiemelni, hogy fiától eltérően szőkés volt a haja.23 „Még hatvanas létére is egyenes tartású – mondta Sass az 1847-ben egyébként csak 56 esztendős apáról. – Bátor tekintete mellett arcán szelíd kifejezés ült.”24

Ez a szelídség nyilván az idők múlásának és megváltozásának következménye lehetett, mert a fiatal, ereje és vagyona teljében munkálkodó Petrovics Istvánt minden adatunk szigorú, kemény, indulatos, makacs, olykor durva embernek sejteti. Mezősi Károly, aki Petőfi családjának kiskunsági viszonyait kétségtelenül a leghitelesebben ismerte, több adatot is talált arra vonatkozóan, hogy a székárendás, majd kocsmabérlő milyen kíméletlen szívóssággal üldözte a „feketevágókat” s az engedély nélküli „kurta kocsmák” italmérőit, akiknek működése az ő érdekeit sértette. A panaszoktól, feljelentésektől, személyes nyomozásoktól kezdve egészen a tettleges erőszakig ragadta indulata, egyszer bizony még a gyengébb nem képviselőjével szemben is, s hozzá alaptalanul.25 Hogy szenvedélyének kitöréseit alkatából s nem pusztán egy időre felívelt anyagi viszonyaiból kell magyaráznunk, az is jelzi, hogy már székálló legény korában is „katonás hírbe” került, nem valami gyengéden bánt kisinasával.26 Igen jellemző, hogy még idősebb fejjel is, amikor „a szó szoros értelmében” nyomorogni kényszerült, szerette „mindenben fensőbbségét” éreztetni, csak felesége iránt nem volt „gyöngédtelen sohasem”.27

Kár volna tehát a fiú plebejus demokratizmusát valamiféle célt tévesztett kegyeletből az apára is átruházni, s úgy állítani be a dolgot, mintha Petrovics István „a szegény lakosokat” nem akarta volna kíméletlenül üldözni és „felül tudott emelkedni a kicsinyes anyagi érdekeken”. Pusztán abból a tényből, hogy egy ízben Petrovics nem ragaszkodott a feketevágóktól elkobzott húshoz és a büntetéspénzhez, ilyen következtetéseket nem vonhatunk le. Petrovics szerző ember volt, konokul felfelé törekedett, az anyagi érdekeken felül nem emelkedhetett, hiszen azok számára nem kicsinyes, hanem életbevágó ügyek lehettek.28 Alkatának eredendően „katonás” vonásait a vagyoni felemelkedésért vívott létküzdelem természetesen még tovább fokozta. Később pedig, az anyagi bukás után, a lélek természetes védekezése tartósíthatta a „fensőbbségi” magatartást.

Az anya

Annál jobban illik a szelíd jelző Petőfi anyjára. Hruz Mária – Sass szavaival – „kicsiny, beesett arcú, sárgás-barna bőrű, kedveskedő beszédű, engedékeny, szelíd természetű asszony volt. A magyar szót hibátlanul, de kiskőrösi kiejtéssel beszélte. Hajzata épp oly gazdag s hajdan fekete, mint fiáé.” 29 „Szép fekete szemét” kortársi tanú is kiemelte, de Orlay Petrics Somának a Nemzeti Galéria grafikai osztályán található rajza is érezteti fényét.30 Amint természetes is, s amint még látni fogjuk, az apa indulatának rohamai elől az anya igyekezett védelmet nyújtani fiának.

E vázlatos képből is azonnal látszik, hogy Petőfi külsőleg nem szőkés és köpcös apjára, hanem kicsiny, vékonyka és fekete anyjára hasonlított. Ami viszont a lelki tulajdonságokat illeti, az apa makacssága és megdühödési hajlama inkább emlékeztet a költő lelkialkatára, mint az anya megadó szelídsége. Hangsúlyozzuk azonban, hogy csupán hasonlóságról beszélünk és nem öröklésről, mert ez utóbbi megállapításához nincs kellő alapunk.

Hitelesnek tekinthető vallomás szól arról, hogy Hruz Mária szeretett énekelni, „dallal feküdt, dallal ébredt”.31 De hogy ez a körülmény kapcsolatba hozható-e a fiú költői tehetségével, meglehetősen kérdéses. Rengeteg anya kedveli a dalokat, anélkül, hogy gyerekükből költő válna, másrészt ha valamit nem örökölt Petőfi az anyjától, az épp a zenei érzék volt.32

A szülők iskolai műveltsége feltehetően kezdetleges lehetett. Az anya írni-olvasni tudásáról vitathatatlan adat nem tanúskodik, azt viszont tudjuk, hogy Petrovics István szívesen olvasott fel az újságokból, s fiával is levelezett, ha hibás írással is.33 Az apa műveltségének hiányait maga a fiú tudatta velünk Egy estém otthon című versében, melyben ironikusan idézi a jó öreg „műértő beszédit”:

 

Nem is lehet csodálni!
Csak húsvágáshoz ért;
Nem sok hajszála hullt ki
A tudományokért.

 

Mégsem volna méltányos, ha helyesírása és a színészetről-költészetről alkotott véleménye alapján ítélnénk meg Petrovics István műveltségét. Ha sok hajszála nem is hullt ki a tudományokért, annál több ismeretet szerezhetett szüntelen vándorlásai, üzleti útjai során. Az ilyen örökmozgó negyven-ötven év alatt a mesterségek egész sorában válik otthonossá, kiismeri az üzleti élet fortélyait, a közigazgatás és igazságszolgáltatás intézményeit-módszereit, az emberek és sorsok ezreivel kerül kapcsolatba. Az anya is sok helyen fordult meg, elkísérgette férjét kereskedelmi útjaira, s már előzőleg is, egy tanító majd egy pap mellett cselédkedve, művelt emberek társalgásának lehetett rendszeresen legalábbis hallgatója. Nyilvánvaló tehát, hogy sem Petrovics Istvánt, sem Hruz Máriát nem szabad olyan elmaradott embereknek elképzelnünk, akik túl sem láttak falujuk határán.

Sőt, nagyon jól felfogták a tanulás fontosságát is. Épp ez is magyarázza konok kitartásukat, amely fiaik iskoláztatásában vezérelte őket. S ha kezdetben nem is értették első fiuk művészi-költői hajlamainak útkereső próbálkozásait, megadatott nekik, hogy megérjék országos hírűvé lett gyerekük sikerét s büszkék lehessenek rá.

1844-ben a hazalátogató költőnek még azt kellett tapasztalnia, hogy apja nem becsüli az ő hivatását:

 

(…) nem tartja nagyra
Hogy költő-fia van;
Előtte minden ilyes
Dolog haszontalan.

 

Három évvel később, amikor Sass társaságában ismét szüleit látogatta, a jóbarát már az ellenkezőjét állapíthatta meg: „Egyedüli büszkeségüket öregségükben költő fiokban találták.”34

Joggal lehettek büszkék, mert tudhatták, hogy a fiuk tanulásáért hozott szülői áldozat is részese lett valami egészen kivételes, szinte már csodálatos diadalnak. Mint ahogy Petőfi is tudatában volt ennek. „A gyermek szeretete szülei iránt” valóban „jellegzetes Petőfi-tematika”, de ezt nem „a nagy európai biedermeier” állítólagos szelleméből, „a csendes pihenés korának” „csodálatos szelídségéből” kell levezetni, mert ez a szelídség csak a művészettörténelemben és egyfajta irodalomtörténetben létezik.35 Petőfinek volt oka arra, hogy hálásan szeresse szüleit, akik – mint látni fogjuk – biztosították a költő boldog gyermekkorát és taníttatását.

Olyan érdem ez – nem árt talán kimondani – ami irodalomtörténeti jelentőségűnek tekinthető. Petrovics István feltörekvő szándéka, állhatatos munkája nélkül, az anyagi érdekeiért vívott konok, vagy éppen erőszakos küzdelem nélkül aligha bontakozhatott volna ki az a szellem, amelyet ma Petőfi Sándornak nevezünk.

 

3. Kiskőrös vagy Félegyháza

A szülőhely-vita csak fokozatosan szűkült le a fenti címben megjelölt két helységre. Eleinte még Dunavecsét, Kunszentmiklóst, s főleg Szabadszállást emlegették, egy pillanatra még Kecskemét is az esélyesek közé került. A tájékozottabbak azonban – a költő idézett vallomása alapján – Félegyházát tartották a szülővárosnak, míg Kiskőröst figyelembe sem vették mindaddig, amíg 1857-ben Petőfi egyik iskolatársa 36 közzé nem tette a keresztelési anyakönyv adatait. Ezzel kezdődött az igazi szülőhely-vita, amely Dienes András történeti felosztása szerint öt nagyobb hullámban zajlott. A legutolsónak Kiskőrös pártján Dienes, Félegyháza oldalán Mezősi Károly lett a főszereplője.

Mi szól a kiskőrösi születés mellett?

1. Először is a keresztelési anyakönyv idézett bejegyzése. Igaz ugyan, hogy a keresztelés helye nem feltétlenül azonos a születésével, de az akkori gyakorlat szerint általában feltüntették, ha a keresztelendőt más helységből hozták. Legalábbis a kiskőrösi evangélikus anyakönyvben világosan elkülöníthetők a másutt születettek és a helybeliek. Ez utóbbiak neve mellett nem szerepel idegen helységnév (miként Alexander Petrovics neve mellett sem!)37 S ez természetes is, ha figyelembe vesszük, hogy

2. Petőfi szülei a kérdéses időpontban kiskőrösi lakosok voltak. Hivatalos iratok tanúsítják, hogy 1821 Mindszentek napja körül költöztek Kiskőrösre, s onnan csak 1824-ben települtek át Félegyházára. Nincs viszont semmiféle okmányszerű támpont annak feltételezésére, hogy Petrovics István, mint kiskőrösi lakos, a helyi mészárszék mellett már ekkor a félegyházi hússzék bérletében is részt vett volna.

3. Tény az is, hogy a pesti piarista gimnázium, az aszódi „latin iskola” és a pápai kollégium bizonyítványaiban illetve anyakönyveiben, valamint a soproni 48. sz. Gollner-gyalogezred főtörzskönyvi lapján Kiskőrös szerepel, mint Petrovics Sándor születési helye. Különös jelentőséget kell tulajdonítanunk a pápai református kollégium anyakönyvében található bejegyzésnek: 1841 novemberében Petőfi sajátkezűleg rögzítette adatait, köztük azt is, hogy születési helye: „Kis Kőrös”!38

Három okmánycsoport egyöntetű tanúsága szerint tehát Petőfi Kiskőrösön született. De akadnak még egyéb „hivatalos” iratok és más vallomások is.

4. 1872 szeptemberében a kiskőrösi járásbíróság tanúkat hallgatott ki Petőfi születése ügyében. A tanúk természetesen azt vallották, hogy a költő kiskőrösi származék.

5. Petőfi több barátja is határozottan ezt állította, köztük Várady Antal is, az őszinte és áldozatkész pajtás.39

Ha sorra vesszük e bizonyítékokat, kétségtelen, hogy az első három okmánycsoport tekinthető a legfontosabbnak. Még leginkább az iskolai bizonyítványok tanúságtétele vitatható, hiszen elvben csakugyan nem lehet kizárni azt a Mezősi Károly által felvetett lehetőséget, hogy csak egyszer kellett a keresztlevél alapján kiskőrösinek bejegyezni Petőfit, „ezt az adatot természetszerűleg vitte tovább felső osztályaiba is.”40 A pápai anyakönyvben található sajátkezű beírás azonban már nem olyan „természetszerű” – csak akkor, ha a természetes tényt tükrözi… Ebből a tényből bizony semmi mást nem lehet levonni, csak azt, hogy maga a költő – legalábbis 18 esztendős koráig – kiskőrösi szülöttnek tudta magát!

Az első három okmánycsoportnál sokkal kevesebbet érnek számunkra a kiskőrösi járásbíróság által felvett vallomások.

Ezt azért kell nyomatékkal hangsúlyozni, mert Dienes András különös módon a „leghitelesebbnek” tekintette e nyilatkozatokat, s a költő „születése történetét kizárólagosan e hitelesített vallomások alapján” rekonstruálta. Sőt, odáig ragadtatta magát e tanúk iránti bizalmában, hogy épp rájuk alapozta meglepő állásfoglalását: „Bátran állíthatjuk, hogy aligha van a világirodalomban számottevő költő, akinek születési körülményei, szülőhelye és szülőháza ennyi gonddal, ennyi megnyugtató bizonyossággal tisztáztatott volna, mint éppen Petőfié.”41

E nem annyira tudományos, mint inkább publicisztikai hév kevéssé igazolható. A kiskőrösi járásbíróság ötven esztendővel az (eleve kiskőrösinek elfogadott) születés után hallgatta ki a tanúkat, akik közül a legfiatalabb 67 éves volt, míg a többiek 71., 75., 82., 82., illetve 88. esztendejükben jártak.42 Ráadásul mindannyian kiskőrösiek, tehát érdekeltek voltak községük dicsőségének és saját tanúi szerepüknek biztosításában, s végül mint alacsonysorú, tehetetlen emberek teljes egészében függtek az egyházi és világi hatalomtól. A félszázaddal korábbi s időközben történelmivé lett eseményre aligha emlékezhettek, hiszen az a maga idejében nemhogy történelmi, de még csak helyi fontosságú eseménynek sem számíthatott, csupán családon belüli jelentősége volt.

Sajnos a keresztapát is akkor hallgatták ki, amikor a „mindkét szemére vak és nagyothalló”, 68 éves embert már betegágyából kellett elővezetni a szécsényi járásbíróságra.43 Martiny Károly kivételesen valódi keresztapa volt (apjánál cselédeskedett valamikor Hruz Mária), de elesettsége miatt ő is túlságosan befolyásolható lehetett.

Ha máshonnan nem, Mikszáth könyveiből ismerjük a kiegyezés utáni Magyarország közigazgatási és igazságszolgáltatási apparátusát. El tudjuk képzelni, hogy a presztízs-kérdéssé lett ügyben a tanúk „irányításának” hányféle eszközét vehették igénybe a helyi hatóságok. A bíróság előtti esküket és kivált a bírói okiratokat egyébként sem tudjuk akkora tisztelettel tekinteni, hogy „kizárólagosan” rájuk építhessük a költő „születése történetét”.

S ami végül a barátok nyilatkozatait illeti, ők nem lehettek jelen az eseménynél, s így csupán abból a szempontból fontosak, hogy vallomásaikban Petőfi véleményeinek tükröződését láthatjuk. Nincs okunk arra, hogy egyikük tanúságtételét a másikénál hitelesebbnek tekintsük, ennélfogva a probléma eldöntésében nem támaszkodhatunk rájuk.

Mi szól a félegyházi születés mellett?

1. Mindenekelőtt a költő már idézett verses vallomása: „Ez a város születésem helye…” A Szülőföldemen című költemény alá Petőfi sajátkezűleg írta: Félegyháza.44

Dienes többször és nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a költő csak „egyetlen egyszer”, „egy rímes közlésben” nevezte magát Félegyháza szülöttének.45 Ha így volna, ez sem csökkentené Petőfi vallomásának jelentőségét, Dienes azonban elfogultan hegyezte ki ezt az „egyetlen egyszer”-t, hiszen nagyon jól tudta, hogy a felnőtt költő egy másik versben is a Kiskunság fiának vallotta magát. Márpedig Kiskőrös semmiképpen sem sorolható a kiskun helységek közé. S ezt Petőfinek is tudnia kellett.

Mezősi Károly túlzott bizalommal viseltetik Szuper Károly színészeti naplója iránt, melynek legalábbis Petőfire vonatkozó részét hamisítványnak kell tartanunk,46 s ezért nem fogadhatjuk el a „napló” idevágó tanúságtételét. Annál inkább logikus Mezősinek az az érvelése, hogy Petőfinek minden olyan megnyilatkozását, „amelyben a Kiskunságot szülőhelyének nevezte, helyesen csak úgy lehet értelmezni, hogy ezek mindegyike kiskőrösi születésének cáfolatát jelenti”.47

2. Márpedig ilyen cáfolat a Szülőföldemen című vers közvetlen vallomása mellett nem egy található, „rímes” is, rímtelen is. A Kiskunság című versben ezt olvashatjuk:

 

Hova szívem, lelkem
Mindig mindenhonnan vissza-visszavágyott,
Ujra láttam végre születésem földét,
A szép Kiskunságot!

 

Ha a „rímes közléseknek” nem akarunk kellő jelentőséget tulajdonítani (amire ugyan Petőfi esetében nincs jogunk), akkor ott vannak a prózai nyilatkozatok: a költő egész választási hadjáratában és a kudarcot követő vitairatokban mint kiskun szólt a kiskunokhoz, például így, mindjárt első nyilatkozatában: „Polgártársaim és hazámfiai! Hazámfiai nemcsak mint magyarok, hanem úgy is, mint kunok, mert Kis-Kunságban születtem.” Vagy a továbbiakban: „Miért óhajtom épen azt, hogy ti válasszatok meg követnek? – azért, mert ez a föld, melyen ti laktok, ez a szép Kis-Kunság, az én szülőföldem s bármily közel áll az ember szívéhez az egész haza, még közelebb áll az a hely a hazában, a hol született.”48

Amennyire tehát nem állíthatjuk bátran, hogy Petőfi kiskőrösi születése „megnyugtató bizonyossággal tisztáztatott”, annyira egyértelműen állapítható meg, hogy Petőfi többször is kiskunságinak, közelebbről – legalább egy ízben – félegyházinak vallotta magát.49 Az okmányok szava és a költő vallomása közötti ellentét, sőt a költő korai és későbbi vallomásai közötti ellentét semmiféle ravaszkodással nem mosható el.50

Így tehát csupán két lehetőségünk van: vagy az okmányokra hallgatunk, és a költő sajátkezű bejegyzésére, vagy későbbi vallomására. A puszta választás azonban nem elegendő, mert meg is kell indokolni a döntést és meg kell fejteni a „rejtélyt”: ha Petőfi Kiskőrösön született, miért mondta félegyházinak, illetve többször is kiskunnak magát, és fordítva, ha Félegyházán látta meg a napvilágot, hogyan került okmányaiba Kiskőrös?

Nézzük előbb az utóbbi esetet. Elfogadásához (a január elsejei születést feltételezve) a feltételezések és véletlenek egész sorozatát kellene felvonultatnunk: noha Petrovicsék Kiskőrösön laktak, sőt a helyi hússzék bérlője még 1822. december 30-án, vagyis a születés előtt egy nappal pénzt fizetett be a kiskőrösi perceptornak, tüstént ezután vagy másnap Félegyházára ment és magával vitte közvetlenül szülés előtt álló feleségét, aki világra is hozza gyermekét Félegyházán, de a pár órás csecsemőt még aznap Kiskőrösre kocsikáztatták keresztelni, majd utána, nyilván még ismét csak azon a napon Félegyházára vitték vissza, ahol a szülőanyának nyilvánvalóan maradnia kellett, hiszen az oda-vissza százkilométeres szekerezésnek aligha tehették ki az öles hóban.51

A „kiskunfélegyháziak” azzal érvelnek, hogy a városban nem volt evangélikus egyház, ezért kellett Kiskőrösre vinni a keresztelendő csecsemőt. De ez az érv visszájára fordítható: Miért utazott Petrovicsné Félegyházára, ha gyermeket várt és úgyis tudnia kellett, hogy csak Kiskőrösön keresztelhetik meg az újszülöttet? E kérdés nem kapott hangsúlyt a vitában. A viszály jórészt akörül zajlott, hogy a fenti százkilométeres szekerezés valószínűnek tekinthető-e vagy sem.

Koraszülés esetén persze elképzelhető, hogy Petrovicsné gyanútlanul útnak indult; a csecsemőről fennmaradt leírások, mint látni fogjuk, nem zárják ki a koraszülés lehetőségét.

Mezősi lehetségesnek tartotta, hogy a Félegyházán született Petőfit még aznap Kiskőrösre kocsikáztatták keresztelni. Érvelése szerint Petrovics István „vásárokra járó, a pusztai utakat ismerő ember volt. Az utazásnak nemcsak kisebb, de nagyobb nehézségeitől sem riadt vissza. Példa erre az, hogy 1848/49 telén unokája látására Pestről Debrecenbe ment el, amint ezt maga Petőfi leírta. Pedig akkor a Tiszánál állt a front. Azt a Félegyháza és Kiskőrös közötti mintegy 45 km-es távolságot jó lovakkal – márpedig Petrovics Istvánnak jó lovai voltak – néhány óra alatt meg lehetett tenni. Az utazás födeles, sátoros kocsikon történt, a csecsemőnek sem történhetett semmi baja. Egy ilyen téli utazást csak azok vélnek lehetetlennek, akik nem az egykori viszonyok szerint mérlegelnek”. Mezősi megállapította azt is, hogy azokban a napokban a hatóságok nagy távolságokra is adtak ki útleveleket, borral kereskedő embereknek stb.52

Ez az érvelés ott válik ingataggá, hogy Petrovicsnak nem egyedül kellett utaznia, s nem bort, hanem egy párórás csecsemőt kellett volna szállítania, méghozzá az anyával együtt, aki viszont – később még idézendő adatok szerint – igen beteg lett a szüléstől. Vagy ha egyedül hozták volna el a csecsemőt, még aznap vissza is kellett volna vinni az anyához – ami viszont már papíron is kétszer negyvenöt, a valóságban jó százkilométeres út – hóban! Ami még akkor is nagy út, ha a havat nem akadályozó, hanem segítő tényezőnek fogjuk fel (mint Mezősi teszi kiadatlan Viszontválaszában).

A másik oldalon viszont Dienes túloz, amikor mindebből azt a következtetést vonja le, hogy százkilométeres utazást „a szülőanyjától elválasztott szoptatós gyerekkel” megtenni „nem lehet”.53

Először is: köztudott dolog, hogy az újszülött még nem szoptatós gyerek! Napjainkban „az első szoptatós kísérletet a szülést követő 12 óra múlva, legkésőbb 24 óra múlva kezdik”.54 Nem ismerünk idevágó érdemleges adatot a régi viszonyokról, de feltehető, hogy nagyjából ez volt a szokás 150 évvel ezelőtt is. Elvben tehát elképzelhető a Dienes által kizárt lehetőség. Figyelembe véve azonban, hogy Petőfi állítólag az éjfél körüli órákban született, még az éjszakai indulást is tekintetbe kellene venni, ami tovább bonyolítja a kérdést.

Miként már idéztük, a költő – önéletrajza és más vallomásai szerint is – január elsején született. Okmányai szerint ugyanazon a napon is keresztelték. A fentiek alapján nem vonhatjuk ugyan le azt a kategorikus tételt, hogy „Petőfi 1823. január 1-én máshol, mint a keresztelés helyén nem születhetett”,55 de a félegyházi újévi születésnek és a kiskőrösi újévi keresztelésnek együtt valóban nem adhatunk sok esélyt.

Dienes utoljára idézett mondata azonban – szándékai ellenére – mintegy mentőkötélül is kínálkozott a félegyházi párt számára. Mert amilyen igaz az, hogy a félegyházi születést és a kiskőrösi keresztelést nehéz ugyanarra a napra elképzelni, mindjárt valószínűsíthetőbbé válna a dolog, ha kiderülne, hogy a költő nem újévkor, hanem néhány nappal január előtt született volna. Ekkor már jut idő a csecsemő kocsikáztatására és több más mozzanatot is könnyebben magyarázhatnánk meg.

Az időpont is vitatható

Ez az oka annak, hogy a félegyházi születés hívei elkerülhetetlenül ki vannak téve e feltevés kísértésének. Mezősi, aki eleinte az ugyanaznapi születés és keresztelés lehetőségét igyekezett bizonyítani, később a decemberi születés eshetőségeit kezdte mérlegelni. Évekkel az utolsó nagy szülőhelyvita után egy napilapban pendítette meg a lehetőséget: „születhetett egy-két héttel korábban is”.56

Mezősi váratlan segítséget kapott Jakus Lajos penci múzeumigazgatótól, aki azt a teljesen logikus kérdést tette fel, hogy hol laktak a keresztszülők? Amennyiben helybeliek, tehát kiskőrösiek voltak, részt vehettek a születés napján tartott keresztelőn, „ellenkező esetben ez teljesen lehetetlen”.57 Jakus kiderítette, hogy egyes keresztszülők más helységben laktak, meghívásukról tehát „legalább egy nappal korábban kellett gondoskodniuk Petrovicséknak…”

A születési vitában előzőleg már több oldalról is felmerült, hogy a keresztelési anyakönyv adatainak felvételekor esetleg sem a gyerek, sem a keresztszülők nem voltak jelen, de normális keresztelést tételezve fel, kétségtelen, hogy Jakus érvelése némileg új helyzetet teremtett: kinyílt egy kiskapu az 1822 decemberi születés lehetősége előtt.

Mindazok, akik – mint e sorok írója is – nem erőltetik döntő erkölcsi kérdéssé a költő születési nyilatkozatait, az időpont esetleges előbbre kerüléséből sem vonnának le egyéb következtetést, mint azt, hogy egy szívüknek kedves évfordulót pár nappal idébb kell helyezni. A félegyházi párt azonban erre az útra lépve a saját alapelvével kerülne szembe: szerintük ugyanis a költő szavahihetőségének védelme érdekében kell a félegyházi születés mellett kitartani, de a január előtti születéssel ők maguk, a másik oldalról kezdik ki ezt a szavahihetőséget. Kimentenék a költőt a szülőhely megtagadás szerintük erkölcsileg elítélendő „bűnéből” – a születési időpont megváltoztatása árán. Így bizony cseberből vederbe jutunk.

Még ha ez a veder kevésbé nagy is, mint az előző cseber. Jakus Lajosnak, aki egyelőre nem foglalt állást a szülőhely vitájában, azt még mindig nyitottnak ítélve, igaza lehet abban, hogy annak idején a keresztelés napját tekintették születési napnak,58 de a költő egyetlen önéletrajzának idézett vallomását („született január elsején”) ilyen alapon nem helyezhetjük hatályon kívül.

De több más nehézség sem szűnne meg pusztán attól, hogy a költő születésnapját megváltoztatnánk. Tegyük fel, hogy újabb, nyomósabb bizonyítékok kényszere alatt meg kellene állapítanunk: Petőfi még 1822-ben született.

Miután ily módon kierőszakoltuk annak a lehetőségnek valószínűsítését, hogy Petőfit csak keresztelték Kiskőrösön, de nem ott született, most fel kellene tételeznünk, hogy a szokással ellentétben ezúttal nem tüntették fel, hogy a gyerek másutt született, pedig ezt máskor megtették, majd ezt a különös véletlent meg kell tetéznünk azzal, hogy az iskolák valami okból születési helynek tekintették a keresztelési helyet, egymás után és automatikusan, s ez ellen sem a közben kiskun redemptussá lett apa, sem a gyerek nem tiltakozott, sőt, megintcsak véletlenségből a katonaságnál is Kiskőröst írják be születése helyéül…

Hát bizony a különös véletleneknek és a szokással ellentétes esetlegességeknek olyan láncolata ez, amely nagyon megerőltetné feltételezési képességeinket.

Különösen nehéz volna a katonai törzskönyvi bejegyzését megmagyarázni. Mezősi itt is ahhoz a hipotézishez ragaszkodik, hogy a keresztlevél vagy iskolai bizonyítvány alapján írták be Kiskőröst születési helyül.59 Csakhogy, mint ő is tudja, ugyanez a törzskönyv tévesen 1821-et ír 1823 helyett a születés idejének rovatába, aminek legvalószínűbb magyarázata az, hogy Petőfi szándékosan öregítette magát két évvel, mert mint 16 éves fiatalt fel sem vehették volna a hadseregbe. E jámbor csalás feltétele az volt, hogy okmányait ne mutassa meg. Vagyis az adatokat maga a költő diktálta be, mert az ő érdeke volt önmaga öregítése. Ez esetben viszont csak azért diktálhatta be Kiskőröst is, mert így tudta születése helyét.

Amit az is bizonyít – ismételjük meg, mint perdöntő tényt –, hogy a katonaságtól való szabadulása után, 1841-ben, sajátkezűleg írta be ezt az adatot a pápai anyakönyvbe. A bejegyzés magyarázatául Mezősi Károly sem tudott elfogadható feltevést kidolgozni. Nem is igen lehetne. Fel kellene tételeznünk, hogy a szülők valami rejtélyes okból eltitkolták fiuk előtt a valóságos születéshelyet, s csak felnőtt korában közölték vele az igazságot. De miért?

Nincs szükségünk a feltételezések és véletlenek garmadára akkor, ha az okmányokat és a költő első vallomásait fogadjuk el alapul, melyek szerint Kiskőrös a születéshely. De akkor egy még kényesebb kérdés tolakszik elénk: miért „tagadta meg” szülőfaluját? Mert hogy ebben az esetben tudatos megtagadásról van szó, a fentiek alapján nem is lehet kétséges: ismernie kellett a saját okmányait és sajátkezű bejegyzéseit!

 

Elvben tehát két lehetőség van:

 

1. Petőfit csak keresztelték Kiskőrösön, de január 1. előtt Félegyházán született, keresztelési okmánya alapján írták bizonyítványaiba Kiskőröst, s egy ideig ő maga is így tudta születése helyét, felnőtt korában azonban olyan értesüléseket szerezhetett szüleitől, amelyek alapján csakugyan joggal tarthatta magát félegyházi születésűnek. Az ember – kivált, ha híres költő – felnőtt fejjel szívesen érdeklődik születése körülményei iránt. Ezt az eshetőséget azonban semmiféle emlékezés, vallomás, vagy okmány nem valószínűsíti, nehéz is elképzelni, hogy a szülők korábban miért nem közölték a gyerekkel születésének valóságos helyét. Mint logikailag feltételezhető, s mint okmányilag jelenleg nem cáfolható hipotézist – először ebben az egész százados vitában – mégis mérlegelnünk kell ennek az utólagos tájékozódásnak az esélyét. Köntörfalazás nélkül azonban csak annyi mondható, hogy jelenleg nagyon csekély ez az esély, s nincs érdemi magyarázatunk arra, hogy Petőfi, ha utólag jött rá kiskun származására, erről szólva miért nem beszélt okmányainak tévedéséről?

2. Csak azért nem beszélt, – ez a második, de erősen valószínűsíthető megoldás – mert ezek az iratok nem tévesek, hanem ellenszenvesek voltak számára.

A megtagadás problémája

Nincs más meggyőző magyarázatunk, csak ez az egy! Az, amit már Toldy Ferenc, Pesty Frigyes, Ferenczi Zoltán, Illyés Gyula és Hatvany Lajos is elfogadott: a „tót” lakosságú Kiskőrösön születni – ez a származás nem tetszett a költőnek, szívesebben látta és vallotta magát kiskunnak. Amire – Félegyházán töltött gyermekkorát tekintve – bizonyos fokig joga is volt.60

Érdekes dolog, hogy legújabban mind a kiskőrösi, mind a félegyházi „párt” képviselői élesen elutasítják ezt a magyarázatot. Hogy Mezősi így tesz, teljesen érthető, hisz erre az egy feltételezésre neki nincs is szüksége, de Dienes már nem következetes akkor, amikor Mezősivel együtt tiltakozik „egy a mai irodalomban is honos felfogás ellen”, mely szerint „Petőfit Kiskőrös szlovák volta késztette arra, hogy kiskunságinak nevezze magát”.61 Dienes azonban csak a tényeknek olyan akaratlan elhallgatása árán védelmezhette felfogását, ami egyébként nem jellemző az ő tudósi lelkiismeretességére.

Sántít már ellenérve is: „…a költő barátai, ellenségei, rokonai, iskolatársai, szóval mindenki tudta, hogy családja evangélikus szlovák eredetű, de nem ismerünk olyan kortársi nyilatkozatot, mely kételkedett volna Petőfi magyarságában”.62 Nos, Petőfi magyarságát nyíltan valóban nem vonták kétségbe, de épp a költő egyik legbőszebb ellensége nagyon is durva módon gúnyolta a költőt, mint aki „saját nemzetiségi neve” (!) helyett álnevet használt. Sőt, Szeberényi Lajos, – ő ez a bősz mocskolódó – vitacikkében azt az otromba módszert is bevezette, hogy ellenfelének „nemzetiségi” nevét zárójelben mindig hozzá is tette a Petőfi névhez, így: „Petőfi (eredetileg Petrovics) Sándor”.63

Nem kell Petőfi-méretű érzékenység ahhoz, hogy valakinek fájjanak az ilyen támadások. De érhették őt már sokkal korábban is hasonló ütések, különben mivel magyarázhatnánk azt a már említett esetet, hogy aszódi diák korában heves általánosítással kelt ki a „tótok” ellen?

Erről az érzékenységről más, hitelesnek tekinthető kortársi vallomás is beszél.

 

„Soha még tréfából sem hazudott – mondta Petőfiről Várady Antal – s azon korban voltunk, mikor még az alig múlt gyermekkorról örömest beszélgettünk, s ilyenkor születéshelyéül folyvást Kis-Kőröst állította.

Kis-Kőrösön születtem, szokta volt mondani, majd mindig hozzá tévén: csak azt röstellem, hogy lutránusnak s ő magát kálomistának – mint mondá – tartja; miért? annak okát nem mondom el.”64

 

Aligha véletlen, hogy Dienes, aki Várady vallomásának szülőhelyi utalását hihetőnek ítélte, a luteránus vallás szégyenlésére vonatkozó mondatokat elhagyta a fenti idézetből.65 Várady vallomása ugyanis pontosan azt a feltételezésünket erősíti meg, hogy a költő restellte saját származását, amelynek helye és vallási adottsága szlovák eredetet sugallt, és szívesebben gondolt arra, hogy egészen kisgyerek korában Félegyházán nevelkedett, mert az a környezet viszont a kiskun származás benyomását kelthette.

Amiből viszont az is következik, hogy a szülőhely-vitának az a része, amely Kiskőrös megtagadását hivatott megmagyarázni, itt nem is zárható le. Az életrajznak csak egy későbbi pontján válik majd érthetővé, hogy mikor, miként és miért alakulhatott ki a költőben a kiskun származás tudatához való ragaszkodás kényszere?65a

Addig tehát csupán annyit állapíthatunk meg, hogy a költő által felnőtt fejjel hirdetett újévi és félegyházi születés ellenkezik az okmányok adataival és elfogadása az erőltetett feltételezések egész sorozatát követelné meg. A kiskőrösi születés mellett viszont akkora erővel érvelnek a hivatalos és elfogulatlan iratok, hogy valószínűségét érdemlegesen még a „kiskőrösi párt” által elkövetett jámbor és kevésbé jámbor csalások sem csökkentik.

Anélkül, hogy a szülőhely-viták történetét értékelni akarnók, az utolsó – 1960-as – csatározásról elmondhatjuk, hogy mindkét oldal fő képviselői ellentmondásba kerültek saját elveikkel: a költő „szavahihetősége” jegyében védelmezett félegyházi születés csak a január előtti születéssel (vagyis a költő szavának más oldalról való megkérdőjelezésével) támasztható alá érdemlegesen, míg a kiskőrösi álláspont valószínűségét nem lehet úgy képviselni, hogy (miként Dienes tette), elutasítjuk a szülőhely megtagadásának egyetlen lehetséges és fentebb vázolt magyarázatát.

A szülőhely-vita paradoxonja, amelyet semmiféle mesterkedéssel nem lehet elleplezni, épp ez: minél valószínűbb, hogy Petőfi Kiskőrösön született, annál nyilvánvalóbb hogy költőnk a kiskőrösi születést tudatosan megtagadta.

Ismételten csak valószínűségről beszéltem, mert meggyőződésem szerint tudományosan nem tartható fenn az a kategorikus tétel, amelyet Dienes képviselt, s amely „vitathatatlanná” nyilvánította a „kiskőrösi álláspontot”. Végül is semmiféle érvvel nem lehet kizárni annak elvi lehetőségét, hogy a kiskőrösi árendás felesége sűrű utazgatásai egyikének alkalmával (1823. újéve előtt) éppúgy „idegenben” szülte meg Sándor fiát, mint ahogy később István fiát is „vizitben” hozta a világra! Sok minden szól ez ellen, de nem annyi, hogy a vitát és a kutatást egyszer és mindenkorra befejezettnek tekintsük (még az ellenfél elhallgattatása árán is – amint azt Mezősivel tették!). A Petőfi-filológiának nincs szüksége Roma locuta est-ekre. Komoly kár nem származhat abból, hogy több város lakói is mintegy földijüknek tekintik Petőfit (nehéz is volna ezt megtiltani nekik), de a vitathatatlanság deklarálásából már eredhetett volna kár. Szerencsére Mezősi és Jakus nem hallgatott az ilyen tilalmakra… És sikerült is új adatokkal gazdagítaniuk a vitát!

S ha már összefoglalásunk végére érve, a vitákat is érintenünk kellett, egyértelműen megállapíthatjuk, hogy az 1960-as nézeteltérésekben Mezősi Károly képviselte a leginkább tárgyilagos módszert: sohasem gyalázta ellenfeleit, nem hallgatta el a nekik kedvező érveket és támpontokat sem. Viszontválaszában, amely kéziratban maradt, igen szerényen határozta meg álláspontját: „Az egyetlen lényeges kívánságom az, hogy ismerjék el: Petőfi férfikorában következetes volt abban, hogy a szülőhelyének a Kiskunságot, Félegyháza városát hirdette, s ennek az állásfoglalásnak nagyobb jelentőséget kell tulajdonítani, mint ahogy eddig tették. Annak lehetőségét tehát, hogy a probléma még tisztázódhat, nyitva kell tartani.”

Az érvek és ellenérvek – remélhetőleg tárgyilagosra sikerült – felvázolásával azt is szerettem volna érzékeltetni, hogy ez a probléma csakugyan vitatható – ma is! Nem ámokfutás, nem agyrém, nem is feltétlenül lokálpatrióta elfogultság, ha egy kutató azt vizsgálja, miként lehet igazolni a költőnek saját születéséről tett felnőttkori vallomásait. Mezősi ott esik túlzásba, amikor ezt tekinti a költő „fő életrajzi adatának” (miként Viszontválaszában kifejezte magát).

Nem, a költő fő életrajzi adata az, hogy megszületett, méghozzá 1823 január elsején, vagy néhány nappal korábban, eddigi ismereteink alapján valószínűleg Kiskőrösön. Ezenkívül fő életrajzi adata még, hogy születése után húsz és egynehány évvel a halhatatlan remekművek egész sorozatát alkotta meg, majd 1849. július 31-én – pontosan megint csak nem ismert körülmények között – a magyar szabadságharc katonájaként elesett.

Folytassuk a vitát, de ne tekintsük ezt a szülőhelyi rejtélyt Petőfi élete fő adatának, ne ez kösse le legfőbb energiáinkat.

De szabad-e egyáltalában bizonytalanságot ébresztenünk a Petőfi iránt érdeklődőkben, s a kiskőrösi szülőház küszöbét átlépő látogatókban? Van olyan álláspont, amely szerint ebben az ügyben a legcsekélyebb kételkedést sem szabad eltűrnünk, mert „minden kérdés tisztázott”, s mert különben is tartozunk ezzel „a Petőfi szülőházat látogatók ezreinek is, mert másképp lépi át a szülőház küszöbét a kétkedő, mint az, aki a költővel vallja: »Szent a küszöb…«”

A Palota és kunyhóból iderángatott idézet alkalmazása fölöttébb önkényes ebben a fentebb már említett kiskőrösi füzetben, mert a vers nem a szülőhely vitához szól hozzá, egészen máshoz. Ettől függetlenül a fenti érvelésben tiszteletreméltó álláspont fejeződik ki. Csak éppen tudományos szempontból nincs súlya ennek az érvelésnek: a tudományosság szarvára mindenekelőtt az adatok, tények hitelessége a döntő, s nem az a szempont, hogy egy emlékház küszöbét ki milyen érzésekkel lépi át.

Az a „kétkedő” egyébként, aki netán cinikusan lépné át a „szent küszöböt”, nem hivatkozhat a születéshely körüli százados huzavonára. Arról ugyanis soha nem vitatkozhatunk, hogy a kis Petőfi élete első 22 hónapját csakugyan Kiskőrösön töltötte. Az érzéseket egyébként sem elsősorban az emlékhelyek keltik fel – az igazi érzések bennünk vannak, ha vannak. Ne féljünk tehát a tudományos vizsgálattól. Kivált ne idegenkedjenek a kiskőrösiek, hiszen jelenlegi ismereteink alapján csak azt mondhatjuk, hogy Petőfi valószínűleg városukban született.

 

4. Az első huszonkét hónap

Bárhogy volt is, végre közelebbről szemügyre vehetjük az újszülöttet. Két közvetlen tanúnk is van, de egyiket sem tekinthetjük feltétlenül megbízhatónak, mert mindkettő vallomását a jószándékú, ám felületes újságíró, Kéry Gyula rögzítette, s mert az egyik épp az a dajka, akiről egy szorgalmas kutató kiderítette, hogy még nem is volt tízesztendős, amikor állítólag szoptatta a csecsemőt.66 Dienessel és Hatvanyval együtt mégis elfogadhatjuk, hogy a Petrovics-család ügyeiben eléggé járatos Kurucz Zsuzsanna ha nem is szoptatós, amolyan szárazdajka, pesztonka lehetett Hruz Mária gyermeke mellett. Akár Kéry színezte ki a meghallgatásakor már nyolcvanon túli anyóka emlékeit, akár ő maga, vagy, ami valószínűbb, viribus unitis duzzasztották a soványka emlékmorzsákat, annyi valószínűnek látszik Kurucz Zsuzsanna révedezéseiből, hogy a kis Petrovics „gyenge… beteges” volt, sőt, az anya „a gyerekkel együtt nagy veszedelemben forgott”, (!) nem tudott szoptatni sem.67

Mindenesetre egy másik emlékező, Petőfi gyermekkori barátnéja is hallotta Petrovicsnétól, hogy „mikor a fia megszületett, – ökölnyi csöppség volt. Szalvétába kötötték, megmérték és igen könnyűnek találták. Azután az egyik komaasszony tanácsára úgy fürösztötték, hogy a langyos vízbe spirituszt is öntöttek. Így erősítgették, hogy megmaradjon.”68

Négy évtizeddel korábbi, vagyis a nagy legendaalkotási időszak előtti s ezért a fentieknél fontosabb Petőfi egy másik gyerekkori társának, a későbbi kiskőrösi lelkésznek, Sárkány Jánosnak az a közvetett tanúskodása, mely szerint a kiskőrösi szülésznő „többszörösen állítá, hogy ő jelen volt Petőfi születésénél, miután az anyja a szülésnél életveszedelemben forgott”.69 A kurzivált kifejezést Kurucz Zsuzsanna Kéry-féle nyilatkozatában is megtaláljuk. Azt jelenti-e ez, hogy Kéry a Sárkánytól ismert adatokat adta a matrónává öregedett pesztonka szájába? Vagy véletlen egyezésről, az azonos valóság egyforma megfogalmazásáról van szó, amely ily módon Kurucz Zsuzsanna hitelét erősíti? Ma már ezt aligha lehetne eldönteni.

Tény azonban, hogy az anya megbetegedése egy negyedik, egészen más forrásban is előkerül. Egy félegyházi asszony, egyébként megint csak téves részletet is tartalmazó emlékezése szerint Petrovicsné Sándor öthetes korában mellbetegségbe esett s így a kis Sándort nem volt képes táplálni.70

Összegezve az idézett vallomásokat, s figyelembe véve, hogy Petőfi később is kis termetű volt és sokat betegeskedett, sőt éppen „mellbetegség”, azaz valószínűleg tüdőbaj is gyötörte,71 meglehetős valószínűsége van annak, hogy a csecsemő csakugyan „ökölnyi csöppség” lehetett, s beteg anyja helyett egy kis idő múlva más szoptatta.

S ha az újabb, frusztrációs lélektani iskola tételeiből elfogadjuk azt is, hogy az ember életében az első megrázkódtató „meghiúsulás” épp az elválasztáshoz kapcsolódik, akkor kimondhatjuk, hogy a költő élete mindjárt konfliktussal, igen korai frusztrációval kezdődött. A szülőhely körüli vitában teljesen elsikkadt születési körülményekből fontos tanulság kínálkozik: a nyugtalanságra, zaklatottságra való hajlam Petőfinél szinte fiziológiailag predesztinált volt, alkatából és születése bonyodalmaiból szinte szükségszerűen következett. Ezer és ezer lapot írtak össze arról, hogy hol született, pedig alkatának kialakulásában fontosabb szerepet játszott az, ahogyan világra jött. Egy beteges, az átlagosnál gyengébbnek született s korai próbáknak kitett testben bontakozik ki majd az a lélek, amelyet Petőfi szellemének nevezünk.

Az anya megbetegedése, a spirituszos kezelések és a kiskőrösi szomszédasszonyok egyéb elképzelhető jótanácsai ellenére az újszülött szerencsére a csecsemő-korszak más veszélyeinél is erősebbnek bizonyult. Mivel, mint látni fogjuk, az emlékezők eleven és virgonc gyereknek írják le, feltételezhetjük, hogy egy éves kora körül annak rendje és módja szerint talpára állt és hamarosan gagyogni kezdett. A romantikus magyarságszemlélet híveitől eltérően természetesen semmi jelentőséget nem tulajdonítunk annak a ténynek, hogy a kis Petrovics első lépéseit egy jórészt szlovákok lakta községben tette meg, sőt első szavait is Kiskőrösön próbálgatta el. (Épp ezért a 3. függelékbe szorítjuk a tényekkel ellentétes legendák taglalását.)

Az viszont megfelel a tényeknek, hogy a család nemsokára útnak indult. Petrovics István 1824. október 14-én írta alá azt a bérleti szerződést, amely három évre kezébe juttatta Kiskunfélegyháza két mészárszékét. Valószínű, hogy azokban a napokban – a város által érte küldött hét (!) szekéren – le is bonyolította a költözést.72

Petrovics Sándorról is elmondhatjuk tehát azt, amit ő ír majd le fiáról, hogy „az utazást” igen hamar „megkezdte”.73 Az egész család megülni-nem-tudó helyváltoztatókból áll, de nincs ebben semmi különös, semmi olyan, ami misztikus magyarázatokat igényelne. A költő ősei szabadfoglalkozású emberek voltak, s ő maga is az lett (miként fia is), csak éppen értelmiségi „liber”. A föld röghöz kötött művelőitől különbözve, mindig arra mentek, amerre pillanatnyi érdekeik, vágyaik hajtották őket.

De már most érdemes megjegyezni, hogy a költő rendkívüli valóságismeretének egyik forrása nyílik meg ezekkel az utazgatásokkal. Amikor Petrovics István új és új helységekben próbálkozik vagyona gyarapításával (majd fia iskoláztatásával), anélkül, hogy sejthetné, fia, a leendő költő számára is a legjobb „életiskolát” biztosítja.

 

5. Félegyháza – a kisgyermek első élményei

A múlt század húszas éveiben, épp Petrovicsék odaköltözésekor, már mintegy 15 ezer lakosa volt Félegyházának.74 A piactéren, a templomhoz közel állt a Hattyú-ház, mely oromzati díszéről kapta nevét, s amelyben a városi kocsma és két mészárszék működött. Két egymást követő hároméves bérleti időszakon át ezt a két széket árendálta Petrovics István.

Fiatalos túlzással azt írta később a költő, hogy

 

Kunyhóból jő mind, aki a
Világnak szenteli magát (…)75

 

Annyi való, hogy ő maga, ki a világszabadságnak szentelte életét, csakugyan kunyhóból jött, sőt még Félegyházán is egy nádtetős parasztházban lakott.76 Minden más adatunk is azt bizonyítja, hogy német nyelvű önéletrajzának első jegyzetünkben citált vallomása – „szegény szülőktől született” – igaz és pontos megfogalmazás. A félegyházi időszakra vonatkozóan azonban már itt jeleznünk kell a család anyagi gyarapodásának határozott folyamatát. Az a körülmény, hogy Petrovics István vállalni merte a korábbi 100 forintos évi bérnél sokkal magasabb 550 forintos árendát, már önmagában is a szembeötlő változást bizonyítja.

Ha tehát azt olvassuk a különböző életrajzi munkákban, hogy a félegyházi portákon a „pendeles”, „szegény mészárosfiúnak” az egyik helyen vajaskenyeret, a másikon piros almát nyomtak kezébe, akkor ez a jelenet semmiképpen ne idézze fel bennünk a kunyerálás képzetét, de még azt sem, hogy Petrovics továbbra is szegénynek számított,77 a rátarti mészáros Félegyházán évről évre egyre észrevehetőbben a jómódú polgárok közé emelkedett.

Egyébként is, bölcsen írja Illyés, hogy a „nagy emberekre való emlékezéseket semmivel sem szabad több bizalommal fogadni, mint a nagy tűzvészekre vagy csatákra valókat”.78 Tartsuk magunkat ehhez az aranyszabályhoz, amikor – másoknál kicsit szigorúbban – szemlét tartunk a gyerekkorról megmaradt anekdotikus beszámolók fölött.

A helyszínt Dienes leírásából idézhetjük fel. „A Bánhidy-ház éppen olyan volt, mint Félegyháza többi jobbmódú paraszti portája. Maga az épület az ó-templom mögött feküdt, hosszával a poros udvar felé nézett. A kis házhoz nagy telek tartozott, az ólak és a gazdasági udvar mélyen lenyúltak a hátsó utcáig (a mai Arany János utcáig), az épület végében egy körülkerített kis kert volt; a telket két nagy porta, két előkelő félegyházi (…) polgárcsalád háza határolta. (…) A székbérlő lakóháza udvarán öt hatalmas „bikafogó” mészároskutya ólálkodott…”79

Itt töltötte hát kisgyerek-korát Petrovics Sándor. De hogyan élt, mik voltak szokásai, játékai, jellemvonásai? Amilyen nagy fontosságot tulajdonít a modern lélektan a lélek legbelső évgyűrűinek, a freudi „archaikus rétegnek”, oly keveset tudunk a költő gyermekéveiről. S ami a kezünkben van, az is utólagos költésnek látszik, a műből visszafelé konstruált legendának. Nézzük például az Illyés által is elfogadott beszámolót Petőfi játszótársairól. Megtaláljuk benne a nádlovat, fűzfasípot – de ki tudná eldönteni, hogy a Szülőföldemen felejthetetlen sorai valóban ezekre a társakra és jelenetekre vonatkoznak-e vagy netán fordítva, a versből születtek az „emlékezések”?

De a költő gyermekéveit csaknem nyolcvan év távlatából idéző írás leggyanúsabb mozzanata az, amelyben a mészárosgyerek játszótársai egy „kopott piros kendőt” hoznak a Petrovics portára, ott találnak hozzá egy „illő nyelet”, s egy „jókora zászlót” fabrikálnak. Mikor pedig a lobogó „igyen elkészült, kezében magasra emelte a kis Petrovics Sándorka a vezér büszke öntudatával, az egész vegyes társaság ujjongva, hangos lármával járta be vezére után az egész térséget, s a fiatal vezér apja, a későbbi öreg zászlótartó maga is mosolyogva nézte ezt a lelkesen lármázó csöpp népséget…”80

Minden együtt van itt: a Nemzeti dal költője en miniature, A vén zászlótartó mosolyogva, s legkivált az Egy gondolat bánt engemet piros zászlója… Szép volna, ha igaz volna. S voltaképpen nem is lehetetlen, hiszen a zászlócsinálás, vezérkedés a megszokott gyerekjátékok része. Mégis, jobban tesszük, ha sem elméleteket nem építünk erre az idillre, sem a költő jellemvonásait nem vezetjük le belőle.

Egy másik híradás szerint a kisfiú valóságos poéta volt. „Hatéves korában” egyszer szüleivel vendégségbe ment, ahol is elbóbiskolt. A szintén meghívott katolikus papok távozása ébresztette fel, mire mindjárt kivágta volna ezt a kádenciát: „Ezek a papok! Mindenkinek asszonyt adnak. Maguknak egyet sem hagynak.”81 Minden biográfus tetszéssel rögzíti ezt a történetet, különbség csak ott van köztük, hogy némelyikük szerint „Ez a rigmus egyáltalán nem mutat előre a jövendőbeli költőre: a legtöbb gyermeknek rájár a nyelve az ilyen rímes mondókára”,82 míg mások a költő első versét hajlandók látni benne.83 Illyés eleinte csak a puszta emlékezést közölte, újabban úgy látja, hogy a „sorokban ütem lüktet, rím csendül. Ez tehát fejéből az első vers-villanás”.84 De honnan volt a legfeljebb öt és fél éves gyerek protestáns létére ilyen tájékozott a katolikus papok nősülési ügyeiben? Az ő vallásának papjai megházasodhattak. Másreszt, ha a rímelés gyermeteg is, a gondolatritmus, a mindenkinek–egyet sem ellentétpár nagyon is rutinos fogalmazási készségről tanúskodik. Olyannyira, hogy a magam részéről nem a kis Petrovics rögtönzésének, hanem egy akkoriban nyilván ismert találós kérdés változatának tartom a rigmust, amely eredeti formájában így hangozhatott: Mindenkinek asszonyt ad, magának egyet sem hagy, mi ez? (Vagy ugyanígy többesszámban.) S rá a válasz, amivel az állítólagos kis költő kezdte a mondókát: „Ezek a papok!”

Ha nem is „a legtöbb gyermeknek”, mindenesetre elég sok kicsinek jár rá a nyelve a „rímes mondókákra” – de ez nem jelenti azt, hogy költenek is, csupán ismétlik a tanultakat, hallottakat. Senki sem tudja, hogy a költő csakugyan születik-e vagy lesz, de aligha hihető, hogy a poétai hajlam úgy várakozna a kisgyerekekben, mint ahogy a tojásban már elvégeztetett, fácán lesz-e belőle vagy fogoly. Ha a kis Petrovics már az első gyermekkorban kitűnt volna verselési készségével, annak a fenti, találós kérdésként hangzó versikén kívül is maradt volna nyoma. Ilyen nyomok azonban nincsenek, még a gyermekkor későbbi szakaszából sem.

Az a másik emlékezés, amely szintén versikék mondójaként említi a kis Petőfit, nyilvánvalóan nem költött, hanem tanult köszöntő elszavalására vonatkozik. Petrovics István vágólegénye számolt be arról, hogy „augusztus 19-én, 1827-ben, az öreg Petrovics névnapjának előestéjén a 4 éves kis Sándor köszöntőverset mondott apja tiszteletére. Az öreg Petrovics ekkor nagyon elérzékenyült…”85

A dátumok pontossága némi gyanút ébreszt, hiszen az emlékezőt csaknem félszázad választotta már el a számára eredetileg fontosnak semmiképpen sem tartható „eseménytől”. De különben elképzelhetően hangzik a történet, mely ily módon nem is annyira a költő, mint inkább a színész Petőfivel hozható kapcsolatba.

Megállapítva tehát, hogy hiteles adat nem szól a kisgyerek Petőfi verspróbálkozásairól, fordítsuk figyelmünket azokra az emlékezésekre, amelyek nem a későbbi költő előképét akarják felmutatni, hanem csupán látszólag érdektelen, de épp ezért hihető mozzanatokat elevenítenek fel.

Anélkül, hogy a freudizmus minden elvét vállalnánk, elfogadhatjuk azt a mélylélektani alaptételt, mely szerint a gyermekkor nem a későbbi elrévedezések által rózsaszínre festett idill kora, hanem csalódásokkal, fájdalmakkal, félelmekkel és szorongásokkal is telített időszak. Szalay Gyula egykori félegyházi tanár fentebb idézett piroszászlós „helyszíni értesüléseiből” épp ezért hitelt adhatunk azoknak a részleteknek, amelyek a gyerekkori félelmek egyik okozóját festik le számunkra:

 

„Az udvarra benyúló épület végében terült el szűk határok között az a kertecske, mely a legmeghittebb hely volt a játszadozó fiatal barátok részére. Itt húzták meg magukat, mert a tágasabb udvart veszedelmes helynek tartották. Ott ólálkodott az az öt tarka szelindek, melyek nem a legnagyobb barátságot tartották a gyerekekkel. Kivált a »Kurázs« kutya volt a rettegett rém, ha az az udvaron volt, akkor ugyancsak bereteszelték a kis kert ajtaját, hogy az oda ne juthasson. Még az éhség sem tudta volna őket onnan kicsalogatni. Ilyen kritikus helyzetben várták a déli harangszót s a kertben levő két körtefa hűvöséből leskelődtek, hogy állandó szokásként indul-e már az öreges szolgáló a »Hattyú« épületében levő mészárszékbe, hogy ebédre hívja a Sándorka édesapját. Ha az apa a székálló legényekkel megjött, lecsitította a tarka kutyákat…”86

 

Itt tehát az apa szerepel a félelmek, szorongások feloldójaként. Ha megérkezett, akkor „a sárga zubbonyos és micisapkás Sándorka” felszabadultan siethetett ebédelni. Egyébként azonban épp az apa testesítette meg a kisgyerek félelmeinek fő okát: „Sándor az asztalnál rendesen ő mellette evett, s mint gyermeknek, elmés ötletei, kérdései s feleletei voltak; de apja csakhamar rendre utasítá, ha az asztalnál beszélgetni kezdett.”87

A gyermeklélektan által jól ismert jelenség ez: a gyerek „megpróbál önálló lenni”, de újra meg újra „frusztrációs helyzetbe kerül”, ami a „3–5 éves korra jellemző dacreakcióhoz” vezet. Minden induló élet bővelkedik ilyen helyzetekben, kivált akkor, ha az apa vagy az anya szigorú: „a frusztrációs konfliktust az engedelmességre való nevelés kiélezi”.88 Petrovics lstván nyakas keménységének ismeretében el lehet képzelni, milyen fokig növelte gyereke amúgy is természetes „dacreakcióit”.

Sőt, még képzelődnünk sem kell. Négy évtizeddel Petőfi első gyermekévei után még élő szemtanúk beszélték, „kik a Petrovics-családot közelebbről ismerték, hogy a »Sándor gyerek« igen dacos volt, ha megharagították; s dacosságát, egy pár mogorva szó által, csakis apja tudta lehűteni, kitől Sándor igen tartott”.89

A félelmek, tilalmak, parancsok közt növő gyermeknek a dac mellett másik védekezése, „levezető játéka”, hogy ő maga is félelmet okoz – másoknak. A kis Petőfiről szóló anekdotikus emlékezésekben ezt a mozzanatot is megtaláljuk. Kurucz Zsuzsa, az önmagát szoptatós dajkává előléptető pesztonka meséiből az a részlet a legvalószínűbb, amely egy ilyen epizódot idéz fel:

 

„Kurucz Zsuzsanna reggeltől estig a gyermek mellett volt. Megszokták egymást, s egymás nélkül el sem lehettek. A kis Sándor folyton a szoknyájába kapaszkodott és mezítláb tipegett utána a kertbe vagy ki az utcára. Mikor már beszélni tudott, dajkájával eleintén tótul beszélt vagy tót szavakat kevert a magyar közé, míg Petrovics mester meg nem parancsolta, hogy csak magyarul szabad a gyerekkel beszélni.

– Pocem Zsuzskó – szokta mondani a kis Sándor – menjünk a pincébe!

Az ebédhez és vacsorához ugyanis Zsuzsi hozta föl a pincéből a bort. A gyereket oda is magával vitte és hancúrozott vele. A kis Sándor előre szaladt, s a pincegádor falánál megvárta Zsuzsit, hogy ráijesszen. És gyermeki örömmel kacagott, ha Zsuzsi úgy tett, mintha megijedt volna…”90

 

Ha összefoglaljuk a költő első gyerekéveire vonatkozó emlékezéseket, nem kapunk egyértelmű képet – az egyik nyakasnak, a másik játékosnak, a harmadik szelídnek festi a kis Petrovicsot. De ez természetes is, épp a „makacsság és hajlíthatóság váltakozása” a 4–6 éves gyermek lelki életének jellemzője.91 Mégis okunk van arra, hogy az összegezésben a dacosságra utaló mozzanatokat hangsúlyozzuk. Dienes szerint a serdülés során kiderült, hogy ez a gyerekkori „rettenetes nyakasság” „nem éppen dac, hanem lebírhatatlan hajlam a mindenfajta elnyomó hatalommal szembeni dühös engedetlenségre…”92 Nem teljesen világos, mi a különbség a dac és a dühös engedetlenség között, de az észrevétel találóan utal arra, hogy a gyerek Petőfi dacossága nyilvánvaló kapcsolatban áll a kamasz lázadásaival, majd a forradalmár indulataival.

Dienes úgy látja, hogy a körülmények mellett eredendő hajlam is munkált a költőben „a korlátok szétfeszítésére, ami alighanem apai örökség”. Ismételve azt, hogy nincsenek egzakt ismereteink az ilyen hajlamok örökölhetőségét illetően, az apa szerepét ebben az ügyben másért tarthatjuk fontosnak: az „okoskodó” gyereket elhallgattató, „mogorva” Petrovics a természetes gyerek-dacosságnál erőteljesebb nyakasságot „fejlesztett” ki fiában. Petőfi ellenszegülő hajlama nem annyira „apai örökség”, mint inkább az apai nevelés következménye.93

Egy sokat idézett s nem is valószínűtlen gyerekcsínyből megállapíthatjuk, hogy a kis Petőfiben igen korán jelentkezett az atyai szigor kijátszásának vágya. Orlay Petrics Soma, ki Petőfinek másodunokatestvére volt, s mint jeles festő értékes képeket hagyott ránk a költőről, Adatok Petőfi életéhez című, még sokszor idézendő emlékezéseiben egy történetet mesél el Petrovics Istvánt meglátogató nagyatyja elbeszélése nyomán:

 

„Ebéd alkalmával a szíves házigazda négyéves fiacskáját, Sándort, kiben minden szigorúsága mellett is nagy öröme telt, mivel öt évi meddő házassága után született, vendége mellé ültette, s kedvezésből egy kis poharat tett elébe, hogy a borból őt is részesítse. Ebéd közben nagyatyám észrevevé, hogy az ő poharából a bor előbb ki-kiürül, mintsem ő azt elfogyasztaná. Gyanúja kis szomszédjára esett, s csakugyan titkos figyelem után rajta kapta a kis csenőt, midőn az az ő borát a maga pohárkájába áttöltötte oly ügyességgel, hogy az érdekletten kívül más nem vette észre. Nagyatyám ismerve az öreg Petrovics szigorúságát, nem akarta a csínyt elárulni, egy mosolyát azonban el nem nyomhatta (…) mire Sándor atyja figyelmes lőn (…) Nagyatyám az öreg Petrovicsot csak hosszas engeszteléssel bírta visszatartani, hogy az szeretett fia nadrágját ki ne porolja.”94

 

A rövid idézetben kétszer is felemlíttetik Petrovics szigorúsága, s meglehetősen érzékletesen domborodik ki a kisfiú szemfülessége, ötletessége, magyarán értelmessége és játékossága. Petrovics, aki nem szerette, ha a gyerek „okoskodik”, a játékosságot sem értette – az apa és a fiú közötti összeütközések később is jórészt ebből a különbségből fakadnak majd.

Az idézetnek folytatása is van, amelyet még gyakrabban idéznek:

 

„A reggelinél meg, ugyancsak nagyatyám elbeszélése szerint, az anyja panaszolta, hogy mily különös ízlése van fiának, a kávét – úgy mond – cukor nélkül, keserűen issza, s azt a javaslatot kockáztatta, hogy majd élete is oly keserű lesz, mint kávéja.”95

 

Ha Orlay nagypapája arról beszél unokájának, hogy az ő másodunokatestvére, a kis Petrovics, milyen imposztor, bort csen az asztalnál és így tovább – akkor a csíny megjegyzésében nincs semmi különös. De mit érdekelhették a kis Orlayt a kis Petrovics jövőjére vonatkozó jóslatok? És egyáltalán: miféle sötét előérzet szállhatta meg Petrovicsné Hruz Máriát, hogy ilyen jövendölésekre ragadtatta magát? Ezeket a kérdéseket nem ártott volna feltenni mindazoknak, akik drámai díszítőelemnek oly hatásosan építették be ezt az epizódot Petőfi életrajzába.

Petrovicsék gyarapodnak, gyerekük virgonc, eszes, – egyszerűen nincs oka Hruz Máriának sötét előérzetekre. Földöntúli képességekre lett volna szükség ahhoz, hogy valaki is előrelássa Petőfi Sándor hányatott életének keserűségeit. Hruz Mária jövendölését így hát a Petőfi-mítosz többi legendája mellé kell sorolnunk, amelynek legfeljebb annyi alapja lehet, hogy később, amikor már csakugyan balra fordult az ifjú Petőfi életútja, az anya rokoni körben megemlékezhetett a gyerek furcsa szokásáról: „Már akkor is keserűn itta a kávét…” Itt is, mint annyiszor, egyfajta visszavetítésnek lettek áldozatai a biográfusok.

De azért a kávézás igaz lehetett, s egy pár mondatot ez is megér. A Mezősi Károly által talált üzleti papírokból és feljegyzésekből megállapítható, hogy Petrovicsék fontszámra vásárolták a kávét. Tekintve, hogy Félegyháza lakosainak túlnyomó része, amint ezt szintén Mezősitől tudjuk, föld nélküli szegény volt, ez a csekélyke adat is jelzi, hogy Petrovicsék pár év alatt a jómódú kisebbséghez emelkedtek fel.96 Ez tette lehetővé a kis Petőfi iskoláztatását.

Mert ha szigorú is volt Petrovics István, s ő maga rossz nevelő, korán gondolt arra, hogy iskoláztassa fiát. Szólnak emlékezések arról, hogy már Félegyházán taníttatta gyerekét, aki pedig ekkor csak ötéves lehetett. „Tanú” van arra is, hogy Kiskőrösre íratták be – ezek az idők azonban legendás homályba vesznek.97 Határozott ténynek csak azt tekinthetjük, hogy az apa 1828. május 10-én a kecskeméti evangélikus elemi iskolába íratta be a fiút. A kis Petrovics ekkor még öt és fél éves sem volt, nyilván a felvétel megkönnyítése végett öregíthették meg fél esztendővel.98

Ezzel véget ér a költő kisgyerek kora.

A Félegyházán töltött három és fél év emlékei fel-felötlenek Petőfi költészetében. Mindenekelőtt a Szülőföldemen híres strófáiban:

 

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kíván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár…
„Cserebogár, sárga cserebogár!”
Megkondul az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom, s félálomban vagyok már…
„Cserebogár, sárga cserebogár”… –

 

„Fölkapi” nóta volt ez a cserebogaras dal – mondják a különböző emlékezők, jelentkeztek a nádlovas játszótársai is.99 De hiteles ez a vers, tanúvallomásuk nélkül is. Így csak az igazi élmény szólal meg.

Kár volna azonban egész odáig kiterjeszteni a kisgyermek élményeinek vizsgálatát, hogy már nagy elbeszélő műveinek epikai figuráiban is azok nyomát keressük.100 Tapasztalataink, melyeket minden gyermeklélektani könyv megerősít, azt mutatják, hogy a 3–5 éves kisgyerek megfigyelési készsége még igen kezdetleges. Ha A helység kalapácsának kántorja és egyházfija csakugyan félegyházi mintákra emlékeztet, ami egyáltalán nem lehetetlen, de nem is bizonyított, akkor a gyerek későbbi félegyházi időszakának benyomásai tükröződhetnek e két alakban. A kisfiúban ekkor még nem annyira ismeretek, alakok, városképek rögződnek, mint inkább érzelmek, szorongások, indulatok.

E fejezet összefoglalásául ismételjük meg, hogy a gyerek Petőfi több emlékezésből is határozottan kivehető tulajdonsága: dacossága, nyakassága.

Oly vonás a gyerekkorból, amely nagy messziről már a felnőtt jellemét előlegezi.

Hallhatjuk, olvashatjuk is néha, hogy e büszke rátartiság valamiféle kiskun tulajdonság volna, Félegyháza szabad polgárainak öntudata tükröződne a későbbi Petőfi önérzetében. Az ilyen általánosításokkal azonban mindig csínján kell bánni. Maga a költő híres választási kiáltványában a kun föld népét is minden teketória nélkül „kutyaalázatosságúnak” nevezte.101 Érett fővel tehát nem sokat tartott a „kiskun öntudatról”. Igaz viszont, hogy korábban, az Uti jegyzetek írása idején nagyon határozottan állította szembe a Felvidéken tapasztalt szolgaságot szülőföldjével, „hol az emberméltóság a legalacsonyabb kunyhóban is magasan tartja büszke fejét”.102

A két vallomás között letagadhatatlan különbség van, s ilyen esetben mindig az érett költő ítéletét kell fontosabbnak látnunk. Mégis valószínű, hogy a jobbágyfalvakéhoz képest szabadabb kiskunsági viszonyok hatottak a költő világképének kialakulására, mégha e hatást pontosan nehéz is volna rögzíteni.

Annyi mindenképpen tény, s ez épp elég lényeges, hogy Félegyházán kapta a kis Petőfi az emberi kéz művelte alföldi táj szépségének első élményeit, itt szívta magába a magyar nyelv népi ízeit.

S ami sokkal prózaibban hangzik, de nem kevésbé fontos: amikor e város 140 egynehány évvel ezelőtti lakói húst vásároltak Petrovics Istvánnál, anélkül hogy tudták volna, saját pénzükkel járultak hozzá a költői géniusz kibontakozásához, mert – mint láttuk – a család vagyoni gyarapodása is kellett Petőfi pályájának felíveléséhez.

HITELES IRATOK SZERINT (II.)

1828 decemberében

Petrovics István kun redemptusi jogot nyert;

1829. május 10-én

fiát beíratta a kecskeméti iskola második osztályába, majd

1830. május 15-én

a harmadik osztályba.

1830 novemberében

Petrovicsék visszaköltöztek Szabadszállásra.

1831. szeptember 28-án

Petrovicsné a sárszentlőrinci ev. gimnáziumba vétette fel fiát, aki

1833. augusztus 27-én

a pesti ev. gimnáziumba,

1834 szeptemberében

a pesti piarista gimnáziumba került, majd

1835. szeptember 1-től

1838. június 30-ig

 

az aszódi gimnáziumban tanult.

 

II. A redemptus fia

A redempció fogalmának megértéséhez vissza kell nyúlnunk Mária Terézia korához. A királynő adománylevéllel helyreállította a kunok szabadságjogait, melyeket még a törökök kiűzése után töröltek el. Az adománylevélnek ára volt, nem is kevés: egyedül Félegyházának több mint 30 ezer forintot kellett fizetnie, „A városcsinálás tehát adósságcsinálással indul, a redempció – a zálogolásból való megváltás – ezentúl központi kérdése lesz az új telepnek, s egyúttal egyfajta osztálytagozódáshoz vezet. Azok, akik a váltságösszeg fizetésére kötelezték magukat és ennek a kötelezettségnek valóban eleget is tettek, redemptusoknak neveztettek…”103 Irredemptusok pedig azok lettek, akik nem tudtak fizetni, ők elvesztették már művelésbe vett földjeiket is, lesüllyedtek a zsellérek soraiba.

Épp a költő születését követő esztendőben a jászkun főhatóság rendelettel szentesítette azt a már kialakult szokást, hogy a redemptusi jussokat megfelelő földbirtok megvásárlásával is meg lehet szerezni. Valószínűleg már ekkor elhatározta a törekvő Petrovics István, hogy e kiváltságokat biztosítja magának. Bárhogy volt is, annyi tény, hogy 1828 decemberében – ismételt ingatlanvásárlások után – a törvény által megkövetelt földnél jóval többet szerzett magának s így belőle is redemptus lett.104

Egy évtizeden keresztül tehát – egészen vagyoni bukásáig – Petrovics István a kun kiváltságosok közé számított. Egy ideig mint hússzékbérlő még hű maradt eredeti mesterségéhez, ha sok marhát már nem is vághatott le sajátkezűleg, de 1830 végétől már ilyen közvetett módon sem tekinthető többé mészárosnak. Igaza van Mezősinek, Petrovics István „amint vagyonosodott, mesterségével felhagyott, s foglalkozása a bérlőség, árendátorság lett. Mind nagyobb foglalkozásokba fogott, s nyilvánvalóan eközben szerzett vagyona bátorította fel arra, hogy 1830-tól kezdve korábbi bérleteihez viszonyítva is szokatlanul nagy évi összegű beneficiumokat, közjövedelmeket vett bérbe. Lényegében most már a pénzét, tőkéjét forgatta…”105

Petrovics István „redemptusi évtizede” során vállalkozónak, kistőkésnek tekinthető. Földjét béresekkel műveltette, ő maga rendkívül kiterjedt üzleti ügyeiben merült el: a különböző hússzékek árendálása mellett és után földbérléssel is foglalkozott, majd a szabadszállási „vásáros boltot” is bérelte, valamint ugyanott öt kisebb-nagyobb kocsmát, sóárusítási joga is volt stb.

Mezősi valószínűnek vélte, hogy Petőfi ismert kijelentése, mely szerint ő maga is a nemességhez „tartozott”, a redemptussággal magyarázható.106 Dienes mindezt már egészen bizonyosra vette, abból indulva ki, hogy a redemptusság „jászkunsági viszonylatban a nemesi kiváltságokkal” volt „egyenlő”.107 Az az igazság azonban, hogy e két fogalom tényleges egyenlőségéről nem lehet beszélni. Mezősi adataiból is kiderül, hogy a nemességet a múlt század első felében még pontosan nyilvántartották a Kunságban, s a „valóságos nemeseket” – függetlenül attól, hogy redemptusok voltak-e vagy irredemptusok – minden évben jegyzékbe foglalták. A költő apja a redemptusság megszerzése után egyszerre „Árendás Úr” és „Petrovics István Uram” lett a különböző hivatalos iratokban, de ettől még senki sem tartotta nemesnek s nem is szerepelt a nemesi összeírásokban.

Mégis elképzelhető, hogy Petőfi az apja redemptusi kiváltságára gondolva nevezte magát nemesnek, de ebben az esetben nagyon pontatlanul fogalmazott. A magam részéről továbbra sem tudom „kipipálni” e kérdést a Petőfi-problémák közül, a költő vitatott kijelentését megnyugtató bizonyossággal nem lehet megmagyarázni ezen az alapon. Valószínűbbnek tartom, hogy a családon belül a már említett valóban nemesi Petrovicsokkal való rokonságnak élhetett valamilyen kósza hagyománya, vagy egyéb tényezők befolyásolhatták a költőt.108 Eddigi ismereteink alapján Petőfi csak arról beszélhetett volna joggal, hogy egy ideig a kiváltságosokhoz tartozott, de – ismételjük meg – nem volt nemes, és apja redemptussága sem volt egyenlő a nemességgel.

De azért Petrovics Istvánnak az 1830-as évek első felében felhalmozott vagyonával redemptusnak lenni többet jelentett, mint ha valaki szegény nemes. Ennek egyre határozottabban tudatában lehetett a diák Petőfi is. Társai között és oktatóival szemben is némi biztonságot adhatott az az előnye, amit később már csak mint eltűnt múltat idézhetett, hogy tudniillik apjának

 

Háza, kertje, földje, pénze, mindene volt,
Alig tudta számát ökrének, lovának.

 

Ilyen vagyon íratlan ajánlólevelével érkezett Kecskemétre a kisdiák. Sőt, még némi összeköttetésre is támaszkodhatott: anyjának rokona, Hruz Mihály volt a kecskeméti evangélikus egyháznak kurátora (majd főkurátora), a helyi elemi iskola pedig az egyház felügyelete alá tartozott. Petrovics István nyilván épp azért küldte Kecskemétre fiát, mert ott nem akárkinél, hanem a tekintélyes rokonnál kaphatott a gyerek kosztot és kvártélyt.109

 

1. Kecskeméten

Annak alapján, amit Petőfi kecskeméti tanítójáról tudunk, túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hogy ennyi védettség kellett is a kisdiáknak. Mert Schifferdecker Dániel, katonásan pattogó nevéhez illőn, nem is szigorú, hanem éppenséggel kegyetlen ember volt. Akkoriban a nevelési elvek nem tiltották a jó indokkal kellően adagolt verést. Ha Schifferdeckernek „a gyermekeken való tirannizmusi bánását” az illetékes egyháztanács mégis megrótta,110 akkor el tudjuk képzelni, mennyire hághatta át a kecskeméti „rektor” a szokásos erőszakoskodás határait.

„A jó tanító”

Valószínű azonban, hogy a kis Petrovicsot apja vagyona és rokona tekintélye megóvta a tanító nádpálcás rohamaitól. Dienes megvizsgálta Schifferdecker megmaradt feljegyzéseit, melyek a nebulók kirívó csínytevéseit is rögzítették, s Petrovics Sándor neve mellett nem talált megrovó adatokat. Tizenöt mázsa búza árának megfelelő összeget, 75 forintot fizetett Petrovics István három évi „rektorpénz” fejében. Mivel a tanító évi fizetése 100 forint volt, nyilván meg tudta becsülni azt a tanítványát, akiért ilyen csinos summát kapott. A harmadik (1830–31-es) tanévben egyébként Petrovics Istvánnak többet kellett áldoznia, mint az első két évben együttvéve, akár azért – mint Dienes gondolta – mert „Schifferdecker a népiskola utolsó esztendejében külön órákon foglalkozhatott a fiúval”,111 akár azért (is), mert a harácsoló-üzletelő tanító a szülők tárcájához mérte a tandíjat és lépést igyekezett tartani Petrovicsék gyarapodásával…

A korábbi irodalommal szemben valószínűleg azoknak van igazuk, akik A jó tanító című remek torzkép mintáját Schifferdeckerben vélik felfedezni.112 Nemcsak azért, mert a költő többi tanítójára semmiképpen sem illik a gúnyrajz, hanem – egészítsük ki Dienes érvelését – azért is, mert a sonkával-kolbásszal megrakott kémény és a tanító „szörnyű jóságának” emlegetése pontosan megfelel annak, amit a sertéshizlalásban elmerülő rektorról tudunk.113 És legkivált árulkodó az a versszak, amelyből a kis Petrovics védettségét lehet kiolvasni:

 

Ha leckémből fél betűt sem
Tudtam felmondáskor,
Azzal vígasztalt, hogy sebaj,
Megtanulom máskor.

 

Így csak a kiváltságosok gyerekeivel beszélnek bizonyos pedagógusok…

Találgatások helyett azonban az ellenőrizhető tényeknél maradva, vessünk pillantást a kecskeméti iskolára: „Egyetlen tanterem volt benne, melyet egy nagy boglyakemence fűtött, három ablaka közül kettő az udvarra, egyik egy kis kertre szolgált. A helyszűke koedukációt eredményezett: fiúk és lányok együtt tanultak, 1828-ban 50 tanulója volt az iskolának…”114

Az első könyvek

Dienes gondosan tanulmányozta az akkori tankönyveket is. Az olvasókönyv alapján „katetikus, kérdezve rávezető módszerrel” fejlesztették az értelmet. Az elemistáknak ilyen kérdésekre kellett felelniük: „Szükséges-e, hogy minden háznak legyen fedele és ajtaja? Miért? Minden embernek meg kell halnia; miért? Minden virágnak el kell enyészni115; miért?” És így tovább.

A Dienes által bőven sorolt kérdéseket olvasva, lehetetlen nem gondolnunk arra, hogy épp a katetikus módszer milyen kiemelt szerepet kap Petőfi több versében is, főleg Az apostolban. A gondolkodásnak ezt az elemi mechanizmusát, amelyet Schifferdecker pálcával sulykolt növendékei fejébe, a nagy költészet magaslatain látjuk viszont Szilveszter kérdéseiben: „Oh, ég, isten! mivégre alkotál?… És mért adál családot?… Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam… Mért bántotok ti engemet?… Mi célja a világnak? Boldogság! s erre eszköz? a szabadság!!” És így tovább. Természetesen nem akarhatjuk Petőfi feltehetően első olvasmányából, A Gyermekek Barátja című tankönyvből levezetni a költő tanainak summázatát, de más minták – például a forradalmi káték – mellett ezek az első gondolkozási leckék is Az apostol logikai építkezésének szabályai felé mutatnak.

Mindez persze csak a formára, a technikára vonatkozik. Az elemi iskolai oktatás erkölcsi–eszmei lényegét szerencsésen ledobta magáról a költő. Soha rosszabb helyre nem hullhattak e versikékbe szedett magvas tanítások, mint annak a fiúnak lelkébe, aki felnőtt korában „az erkölcsi és oktató rendszokásoknak” épp az ellenkezőjét hirdette és valósította meg! A példabeszédek hiába intették sunyi hallgatásra („Soha ne avatkozz abba, A’mi nincsen reád bízva.”), hiába óvták az álmodozástól („Ne élj puszta reménységgel, Mert mellette meghalsz éhel”), a magyar irodalom legmerészebb lázadójától – ha kórusban fújhatta is társaival e rigmusokat – később lepergett e silány erkölcstan legtöbb tétele.

A „rímes” példabeszédek közt egy olyan akad, amely az igazmondást követelő költőnek később sem lehetett ellenszenves:

 

Ki egy hazugságra fakad,
Az örökre hazug marad.116

 

Schifferdeckernek különben összesen 69 darab könyve volt, ezek jegyzékét is ismerjük: 41 volt közülük magyar, 15 latin és 13 német. A Defoe Robinsonját is átdolgozó Campe A jelesebb utazások című gyűjteményét talán érdemes megemlíteni. Ha a kisdiák belenézett, a nagyvilágra ez a könyv nyithatott neki először ablakot.

Dienes feltehetőnek vélte, hogy Münchhausen báró kalandjaival is ekkoriban ismerkedhetett meg Petőfi.117 Könnyen lehetséges. Tudjuk, hogy a költő az Uti jegyzetekben megemlékezett Báró de Manxról (így ismerték akkoriban a nagy hazudozót). De bármikor olvasta is a generálisnak „a tengeren és szárazon tett tsudálkozásra méltó történeteit”, ez a könyv képtelen földrajzával és rikítóan füllentett kalandjaival egyike lehetett ama mintáknak, amelyek később a János vitéz legmulatságosabb lapjait ihlették.

Lázadásról és költészetről beszélünk a kecskeméti diák kapcsán, de természetesen csak mint készülődő jövőről. Ebből az időszakból sincs határozott adatunk arra vonatkozóan, hogy a kisdiák önállóan és önmagáról verselgetne,118 a lázongásra pedig nem igen lehetett oka (6–8 éves gyerekeknél az ilyen megnyilvánulások amúgy is ritkák). Kecskeméti évei valószínűleg gondtalan boldogságban teltek el. Szállásadójának leánya, Rhuz (Hruz) Erzsébet hitelesnek elfogadható képet rajzolt a kisdiákról a Petőfi-emlékeket gyűjtő Kéry Gyulának:

 

„Erzsébet volt a család gondozója. Ő gondozta a kis Petrovics Sándort, akit nagyon szeretett s tréfásan Vicskónak (valószínűen a Petrovics név után) szólítgatott. És a kis Vicskó vígan élte napjait Kecskeméten, s míg az iskolában szorgalmasan tanulta az ábécét, otthon sokat játszott a homokban, ami gyönge szervezetére jótékony hatással volt. Venyigepálcikával a kezében gyakran be-beszaladt az utcáról és kérte Erzsi nénit, hogy csináljon neki ostort. Alkonyatról a gyermekek rendesen körülülték az asztalt. Ilyenkor Rhuz Erzsébet, akinek nagyon szép hangja volt, dalolt nekik. (…) Majd meséket mondott a gyermekeknek, amelyekben gyönyörűsége telt a kis Sándornak. (…)

– Igen eleven, de nagyon jó természetű, szelíd gyermek volt az én Sándorkám – szokta mondani. – Úgy viseltem gondját, mintha az enyém lett volna.”119

 

A kipontozott mondatok szerint Hruz Erzsébet is a Cserebogár-dalra tanította volna a költőt. Mivel ezt a dalt közismert versében dajkájának köszönte meg Petőfi, vagy ő tévedett, vagy, ami valószínűbb, a derék vénkisasszony színezte ki egy kicsit a költő életében játszott szerepét. Mindenesetre egy másik tanú is hasonló képet fest a szelíd gyermekről: Kovácsay Júlia, ki meghallgatásakor tisztes matróna volt, ám még mindig kisasszony. Ő úgy került kapcsolatba Petrovicsékkal, hogy a kisdiákot két kecskeméti tanév után az ő nagybátyja fogadta magához. A kis Julika 8–9 éves lehetett, s épp nagybátyjánál tartózkodott, amikor „Petrovicsné érkezett meg a fiával”:

 

„A cókmókot, amit magukkal hoztak, a kocsis hordta be a tornácra és letette az ott lévő asztalra. Még most is élénken emlékszem, mintha csak ma láttam volna, hogy Petrovicsné, aki középtermetű, inkább alacsony nő volt, fekete kis csipke-főkötőt viselt a fején és az akkor divatos szőrruha volt rajta. (…) A fiút én akkor 8–9 évesnek néztem. Gyönge, vékonycsontú, kis barna fiú volt, csinos, szabályos arccal és göndör, sötét hajjal. Petrovicsné nagyon kérte Kovácsaynét, hogy vigyázzon Sándorkájára, akit eddig is csak nagy őrizettel bírt fölnevelni. (…) Petrovicsné még arra kérte Kovácsaynét, hogy fiának ozsonnára is kávét adjon. De erről ne szóljon az urának. Ezt majd ő fogja megfizetni… Később gyakran találkoztunk ott Petrovicsnéval. Amikor csak tehette, átjött Kecskemétre és meglátogatta fiát, akit minden alkalommal szeretetével halmozott el. Kovácsayné is szerette a kis Sándort, kedvezett is neki, mert szelíd, jó gyermek volt, nemcsak otthon, hanem az iskolában is…”120

 

Kovácsay Julika csakugyan igazi tanú, Dienes megtalálta nevét Schifferdecker könyveiben, végig osztálytársa volt Petőfinek. Így hát érdemes megjegyezni emlékezéseinek néhány részletét: a „cókmókot” cipelő kocsist, az anya divatos ruháját és a külön kedvezésből biztosított kávét – a kisfiú szelíd jósága összhangban állt az őt körülvevő szeretettel és tisztes jóléttel.

Hruz Erzsébet és Kovácsay Júlia után egy harmadik emlékező szavaiban is előbukkan a szelíd jelző, de immár a nyakas kíséretében.

 

2. Szabadszálláson

Ez a harmadik tanú Ujlaky István, a szabadszállási iskolarektor, ki „az alsó gimnáziális osztályokat” tanította. Az 1830-ban hazaköltöző Petrovics István fiát is magához vette Szabadszállásra, feltehetően 1831 április-májusában.121 Ujlaky úgy emlékezett, hogy „költségkímélés” végett került sor az iskolacserére, amelynek nyilvánvalóan az is célja volt, hogy a gyerek felkészülhessen a középiskolára. A szabadszállási rektor – több mint harminc évvel világhírre emelkedő tanítványának halála után – dicséretes elfogulatlansággal nyilatkozott egykori növendékéről:

 

„…iskolámba a gyermeket befogadtam s mivel korához képest mélyebb tudományra volt fogva: én őt tanítványim legkisebb osztályába soroztam, hol többen voltak jelesbek nála.

A gyermek szelíd magaviseletű, de kissé nyakas, önfejű, minden nagyobb vétség nélkül magába vonuló, közlekedni egy tanulótársával sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egy kőlábához vonva, minden vágy nélkül nézte társai vígságát és felszólításomra: »eredj Sándor, játsszál te is« – »nem szeretek«-kel válaszolt. Ilyen volt az atyai háznál is, kerülte a szomszéd- és utcagyermekeket. Bár tanuló nem volt a legjobb, de erkölcse sohasem adott okot kemény feddésre. Fél évet nálam töltvén, atyja elvette…”122

 

Ujlaky emlékezéseiből teljesen elfogadható az a mozzanat, hogy a kis Petőfi nem tűnt ki a tanulásban. A kurátor rokonának, a módos redemptus fiának, láttuk, nem kellett erőltetnie magát Kecskeméten. De az is valószínű, hogy az új jövevény – akit „korához képest” fogtak mélyebb tudományokra – idősebbek közé került Szabadszálláson, s ezért nincs nagy súlya a tanító véleményének. Talán épp itt a magyarázata annak is, hogy Ujlaky magábavonulónak látta a gyereket. A kellemes kecskeméti környezetből ismét az apai szigor alá s idegen pajtások közé parancsolt fiú nyilván nehezen engedett fel, amúgy is ismeretes róla, hogy nem könnyen barátkozott, később sem.

De mély lélektani következtetéseket kár volna ebből a pár sorból levonni. Ujlaky a legjobb esetben is csak – mint mondta – fél évig nevelte Petőfit, s épp ötven esztendővel e rövid nevelés után aligha emlékezhetett többre, mint arra, hogy tanítványa nem különösebben jeleskedett. A többit, a gyerek elvonulásait, játékkedve hiányát valószínűleg egy kis erőlködéssel emlékezte elő tudata mélyeiről. Két nyomós okunk is van ennek feltételezésére: először is az a tény, hogy a gyerek nagyon is játékos volt, mind az előző, kecskeméti időszak, mind a következő, sárszentlőrinci iskolázódás tanúi egyöntetűen kiemelték ezt a – különben természetes – vonását. A másik intő körülmény magának a költőnek a verse, A gólya:

 

Komoly fiú valék.
Míg társaim a hazatérő tehéncsordát
Esténként kergeték:
Én udvarunkon a nádkúp oldalánál
Húztam meg magamat,
S némán szemléltem a szárnyokat-próbáló
Kis gólyafiakat.

 

Meglehetősen valószínű, hogy amikor Ujlakynak gondolkodnia kellett hajdani tanítványának félévszázados messzeségbe tűnt emlékén, addig törte a fejét, amíg ez a vers jutott eszébe… a „komoly fiúról”, aki elvonul „társaitól”.

Dehát ezt a verset csakugyan nem szabad minden ízében hiteles önéletrajzi adatnak felfogni.123 Még ha Petőfi ilyennek látta is gyermekkori önmagát, ez sem bizonyítja, hogy csakugyan ilyen is volt. A vers folytatása teszi jogossá kételkedésünket. A költemény szemlélődő kisfiújának magától értetődően juthatott eszébe, hogy milyen jó volna repülni, de egy kisgyerek gondolatvilágától már teljesen idegen az erre épülő meditáció:

 

Fölfelé vágytam én. Ah, ugy irigyeltem
Sorsáért a napot,
A föld fejére ő tesz világosságból
Szőtt arany kalapot.
De fájt, hogy estenként megszúrják… mert hiszen
Foly keblébül a vér;
Gondolám: hát így van? hát aki világít,
Ilyen jutalmat nyér? – –

 

Az utolsó két sor nem a kisgyerek tépelődését idézi, hanem félreérthetetlenül a felnőtt forradalmár, a mártírsorsra készülődő költő vívódásait. A művésznek joga volt gyermekkori élményeinek felfokozott-kiszínezett képéhez fűzni költészetének ezt az egyik fő témáját, csak nekünk nincs jogunk arra, hogy e vers alapján (vagy a vers által félrevezetett emlékezők nyomán) játéktalan keserű kis filozófusnak fessük a diák Petőfit.124

Ebben az összefüggésben némileg helyesbítenünk kell a költő rokonszenves öccsének állításait is. Petőfi István másokat akart kijavítani, s maga is pontatlanságokba keveredett, amikor 1857-ben így írt:

 

„…bátyám gyermekkora legkevésbé illeti Szabadszállást, hová ő úgyszólván csak látogatásra jött az iskolai szünnapokban s iskolába nem járt soha. Csodálom, hogy tanulótársai akadnak Szabadszálláson. (…) Az illetők éppen nem tisztán emlékeznek, ha (…) a jó módban növelt, lion gatyás, halvány és vékony, de eleven fiút, ki élénk kedvvel nyargalta össze velök az iskola tágas udvarát és aki apjának szilaj lovait megnyargalta stb. bátyámnak tartják. Ez mind csekély személyemről van mondva, nem bátyámról. Azonban megbocsátható, hogy sokan inkább a költőt akarják játszó gyermekpajtásoknak vallani, mint annak öccsét (…). Sándor igen csendes, szelíd, magányt kereső gyermek volt; számtalanszor megpirongatták szüleim, ha rokonaink hozzánk jöttek, mert társaságunkat mindig kikerülte, bezárta magát a szobába s könyvei közt lelte mulatságát. A lovaglásnak pedig épen nem volt barátja: ha ráült is apám kedves lovára (…) azt mindig a kocsisnak kellett tartani. Később ugyan bátrabb lett, de azért lovas gyerek nem vált belőle.”125

 

Válasszuk szét a cáfolat alkotó elemeit. Abban nyilvánvalóan téved Petőfi István, hogy bátyja nem is járt iskolába Szabadszálláson (bár az ő erélyes tagadó szava arra figyelmeztet, hogy ezt a párhónapos tanulgatást csakugyan ne tekintsük túl komolynak). Elfogadható magja lehet viszont a lovaglásról mondottaknak. Petőfi Istvánt okkal ingerelhette az emlékezőknek az a szinte közös tulajdonsága, hogy az élet felől következtetnek vissza az életrajzra. A költő szabadszállási iskolatársai nem annyira gyakori emlékeikből idézték a szilaj paripákon nyargaló Petőfit, hanem inkább A gólya című, már említett versből:

 

Később, hogy a szikra lángra lobbant, ahogy
Ifjú lett a gyermek;
Talpam alatt égett a föld, nekiesem,
És paripán termek,
S megeresztett kantárszárral vágtaték ki
A puszták terére…
Még a szél is ugyan nekigyürkőzött, hogy
Lovamat elérje.

 

Az előző versszakok valóságos bölcsnek mutatják a kisfiút, ez a strófa viszont száguldozó pusztai lovasnak ábrázolja. Hogy a való és a képzelet között kell lenni egy kis eltérésnek, az természetes: minden valamirevaló gyerek életében vannak álmodozó órák, (amikor egy kicsit „lóg a szeren”, mint Karinthy felejthetetlen hőse), s később el is hiszi magának gyermekkori révedezéseit. De azért a Petőfi István korrekciójában is lehet egy kis túlzás: lelki kényszert kellett éreznie arra, hogy ha már a szellem minden tehetsége bátyjának jutott is, lovagolni ő tudott jobban, rá emlékeznek a halhatatlan pajtással hivalkodó társak…

A költő versében és az öcs emlékezésében mégis van érintkezési pont: Petőfi Sándor világosan kimondja, hogy nem gyermekkorában, hanem „később”, ifjú korában eresztette meg paripája kantárszárát, s Petőfi István is elismeri, hogy „később” bátrabb lett bátyja. Vagyis a költő versét és öccse prózáját (sőt talán még a többi emlékező vallomását is) ki lehet békíteni azzal, ha ezt a többször is vitatott lovaglási ügyet a kamaszkorba, mondjuk az aszódi diák vakációzásainak idejére tesszük át.

Azt azonban, hogy a kilencéves Petőfi olyan könyvmoly lett volna, aki csak a magányt kereste, semmiképpen sem fogadhatjuk el, mert a félegyházi, kecskeméti tanúk idézett, s a sárszentlőrinci tanú még idézendő vallomásai egyértelműen cáfolják ezt a képet.126 Mint minden érlelődő nagy lélek, az iskolás Petőfi is kívánhatta a magányt (kivált, ha – miként Petőfi István példájában – a rokoni fecsegések s valami érdekes könyv között kellett választania), de igényelte a társakat is, a közösséget is, ami az ő életkorában a játékot jelentette.

Petőfi István különben alig hatéves volt ekkor, csak nagyon gyér emlékei maradhattak ebből az időből. Itt is tehát át kell helyeznünk vallomását a kamaszkorba, – pesti, sőt aszódi diák lehetett már bátyja, amikor a kis Petőfi István tartalmasabb emlékeket szerezhetett róla.

A kecskeméti és a sárszentlőrinci emlékezők között egy ponton van lényeges különbség. Mint láttuk, a kecskeméti szemtanúk kiemelték, hogy a gyerek szervezete „gyenge” volt. Ha Sass István, a költő legjobb megfigyelője és sárszentlőrinci társa viszont egészen másként beszél erről, akkor az eltérés kulcsát épp itt a közbeeső szabadszállási időszakban kell keresnünk. Nagyon valószínű, hogy az apa egy kis házi munkára fogta a fiút, amikor az a több évi rendszeres távollét után öt-hat hónapra visszakerült a keze alá. Sass István is így gondolkodott127 (esetleg egyenesen ezt hallotta Petőfitől), mindenesetre itt kereste a költő fizikai fejlődésének titkát:

 

„Minden szombaton, szerdán délután, ha az idő engedé, az egész tanuló ifjuság, tanárunk vezérlete alatt, kiment a gyepre lapdázni. Ő maga is (ti. a tanár. – F. S.) kitűnő lapdázó lévén, a mindenekfelett jeleskedő Sándort emiatt is mód nélkül szerette, mert oly ugró, futó, kapó s főkép dobó alig akadt az idősebbek közt is, kortársait nem is említve (…) mint repült a lapda hatalmas ütései alatt, mint futott evetként s dobott, mint nyílvető ama bátor kis hős (…) – Vékony, cingár gyerek létére, mindez alig eshetett nehezére, s tán elősegítheté fejlődését s ügyességét ama körülmény, hogy apja mészáros lévén, holmi aprólékos testedző munkához már otthon játszva hozzászokott s ez okból karjai fejlettebbek, mozgásai ügyesebbek valának, mintsem látszat után tőle várni lehetett.”128

 

Ha semmit sem tudnánk a későbbi Petőfi fizikai alkatáról, e kitűnő rajzból akkor is ki tudnánk következtetni jellemző vonásait. A romantikus szobrok, amelyek a hősi pózhoz atlétikus termetet is kölcsönöztek, megszépítették a valóságot. Az ellenséges gúnyolódók viszont, akik azt hitték, a verseket is értéktelenítik, ha szerzőjük „cinketermetét”129 nevetségessé teszik, más oldalról hamisítottak: nem látták vagy nem akarták észrevenni a vézna testben rejlő fizikai erőt és ügyességet.

De Sass leírásával már a sárszentlőrinci időszakba léptünk át.

 

3. Sárszentlőrincen

Hittig Lajos egykori szentlőrinci jegyző házi mindenes könyvében találta meg unokája az alábbi bejegyzést:

 

„1831-ik esztendei 28. szept. hozzám jött Petrovics Sándor kosztos deák Szabadszállásról, 12 forint egy hónapi fizetés mellett. A deák szükségeire hagyott itt az édesanyja 10 forintot, ismét az atyja 5 forintot.”130

 

Hogyan került ide Petrovics Sándor kosztos deák? Csak találgathatunk, az apa szándékait nem ismerhetjük. Valószínű azonban, hogy Petrovics István olyan alsó középiskolát keresett fiának, amelyben vallása, az evangélikus hit elvei szerint oktatnak és nevelnek – magyarul. A Sió-Kapos-csatorna menti Sárszentlőrinc a Dunán túl feküdt ugyan, de aránylag nem messze, ez is előnynek számított. Bárhogy volt is, bármilyen szándék vezette az apát, az újabb változással a magyar vidék újabb tájai nyíltak meg a fiú előtt, s ez már önmagában is fontos tényező fejlődésében. Petrovics Istvánt hol vallási, hol „költségkímélési” vagy egyéb tekintetek vezették gyereke iskoláinak szüntelen cserélgetésében, s mindennek eredményeképpen a leendő költő látóköre nőtt, tapasztalatai gyorsan halmozódtak.

A költőről szerezhető ismereteink is gazdagabb képet mutatnak ettől kezdve, hála – először is – a már idézett Sass Istvánnak. A művészethez-költészethez nem értett túl sokat a doktor, ilyen kérdésekbe csak ritkán bonyolódott, szerencsére megelégedett a kis Petőfi testi-szellemi portréjának tárgyilagos felvázolásával. A fél évszázados távlatból visszaemlékezve, némely dolog azonban nyilván elmosódott fejében, vagy pedig érdektelenné vált.

Tény, hogy nem beszélt Petőfi első sárszentlőrinci tanítójáról, s annak különös históriájáról. Az egész eddigi irodalom csak Lehr Andrást emlegette, pedig az első lőrinci tanárhoz, Haag Péterhez minden bizonnyal erőteljes élmények fűzték költőnket. Minderről pedig azért beszélhetünk ma, mert Jakus Lajos, a családtörténetnek is kiváló ismerője, fontos idevágó iratokat talált, főleg a különböző evangélikus levéltárakban.131

A „lőrinci ügy”

Haag Péter német eredetű családból származott, s kitűnő eredménnyel végzett a soproni lyceumban, ahol elsajátította a latin, görög és francia nyelvet. Eredményesen működött, mint nevelő majd professzor, azonban a húszas évek során két alkalommal is elmebaj tünetei ütköztek ki rajta. 1830-ban a roham harmadszor ismétlődött, ekkor az illetékes egyházi szervek már segédoktatót kívántak állítani melléje.

Mint tudjuk, Petőfi 1831 szeptemberében érkezett meg Sárszentlőrincre. Alig kezdődött meg a tanítás, amikor a tanáron ismét kitört az elmebaj. Felesége kíséretében orvoshoz ment, de pár nap múlva a Bonyhád környéki falvakban tűnt fel, a robot és a dézsma eltörlését hirdetve vagy ígérve a népnek. A szolgabíró elfogatta, Szekszárdra vitette, ott a várkapitány vette őrizetbe, aki orvosi tanácsra ispotályba csukatta. Haag azonban megszökött, visszatért Lőrincre, s a közben helyettesítésére állított Lehr András fiatal tanárt némi zaklatás után távozásra kényszerítette. A botrányok folytatódtak, Lehrt az iskolai felügyelet visszarendelte segédtanítónak, Haag azonban üldözte őt, tanítványait a Lehr iránti „engedelmességtől” eltiltotta. Lehr erre ismét elmenekült, Haag pedig a tanórákat nem annyira oktatásra, mint nézetei kifejtésére és indulatai levezetésére kezdte használni.

1832. márciusában több alkalommal is vizsgálatok folytak Haag ellen, kikérdezték a tanítványokat is. Haag kilátásba helyezte a gyerekeknek, hogy az árulkodókat „bélig veri, szétapréttya”. Balassa lelkész (a nagy sebész, Balassa János apja) március 15-én a helyszínen hallgatott ki diákokat. A válaszadásra kötelezettek nevét előre megjelölte.

És itt válik az ügy számunkra különösen érdekessé, mert „Petrovics” neve is szerepel az először kijelölt hat gyerek listáján!

A ténylegesen kihallgatottak között azonban végül is nem található „Petrovits”, Jakus szerint „valószínűleg ezen a napon hiányzott az iskolából”. Jelen volt viszont és vallomást is tett – Sass István, Petrovicsnak kedves barátja…

Petrovics egyik lakótársa csak hosszas faggatásra volt hajlandó felelni, mert – mint mondta – félt a megverettetéstől, azt mondták neki, hogy csak tagadjon, „a professzor ellen semmit fel ne adjon”.

Hogyan került Petrovics a vallomásra kijelöltek közé? Jakus szerint Hittig(h) Lajos nótárius faggathatta ki Haag viselt dolgairól, s amikor Balassa lelkész tudomást szerzett erről, Petrovics Sándort is kiszemelte vallomástevőnek. „Nincs kizárva” – következtetett Jakus –, hogy Haag Petrovics kapcsán mondhatta az osztályban, hogy „a tótok” mind „lotskák”, azaz locsogók…

Néhány falusi gazdát is kihallgattak, s végül március 20-án Haaggal aláiratták lemondását. A közben ismét visszaérkezett Lehr András folytatta a tanítást, s három és fél hónap alatt az előírt tananyagot oktatta: július 12-én megtartották az évvégi vizsgát. A zaklatott tanév egy hét késéssel, de normális körülmények között végetért.

Jakus Lajos kétszer 35 lapos forrásközléséből ennyiben lehetne összefoglalni az ügy legszükségesebb vonatkozásait. Jakus tiszteletreméltó tárgyilagossággal és szerénységgel tartózkodik a messzemenő értékelésektől és kommentároktól. E biográfia szerzőjének azonban meg kell kísérelnie, hogy a pálya egészének összefüggéseiben helyezze el ezt az epizódot, mégha itt-ott csupán kérdésekre szorítkozhat is.

Az első, ami e történetből teljesen nyilvánvaló, hogy a kis Petőfi sárszentlőrinci félévében, 1831. szeptember végétől 1832. március végéig nem annyira tanítás folyt, hanem botrányok, tanárcserék és tanárviszályok, majd vallatások, vizsgálatok sorozata. Petőfi életének az a fejezete, amely az eddigi életrajzokban a legtisztább idill fényében ragyogott, az okmányadatok valóságában nagyon is komor jelenetekkel indul. Amiből nemcsak az következik, hogy e félév oktatási eredménye roppant csekély lehetett, hanem az is, hogy a gyerekek lelki, erkölcsi, jellembeli fejlődését e viszontagságok nagyon is próbára tehették. Hogy ez nem az irodalomtörténész utólagos nagyítása, azt Sárkány Sámuel dunaegyházi evangélikus lelkésznek Balassa János lelkészhez 1832 júliusában írt levele meggyőzően igazolja. A Jakus kéziratában XLI. sz. alatt közölt dokumentum főbb részei így hangzanak:

 

„Én is elhoztam a fijaimat Lőrintzről, bár soha se adtam volna oda; háromszáz ftokat fellyül muló kész pénzbeli költségemen, és egy egész oskola esztendei veszteségen, kipótolhatatlan veszteségen, egész életekre ártó kárt és salva venia egy Legio tetüt vettem Lőrintzen. (…) Iskolájok az Ifjui kornak leg drágább idejére, tudományra és az Erköltsre is nézve pestis vala!”

 

Különösen izgalmas számunkra az kérdés, hogy miért nem jelent meg a kis Petrovics az iskolában tartott faggatáson? Vajon csakugyan egyszerűen „hiányzott az iskolából”? És a hiányzás vajon betegség következménye volt-e, vagy esetleg ürügy, a vallatás előli kitérés? És miért nem akart vallani? Ő is, mint a többiek, félt a „szétaprítástól”, vagy sajnálta a tanárt? Netán rokonszenvezett vele? Bárhogy történt is, valóságos kis lelkiismereti dráma rejtőzhet a hiányzás önmagában érdektelennek látszó ténye mögött.

De csakugyan őrült volt-e Haag? Tettei arra vallanak – a kihallgatott tanúk szerint. És viselkedése mindenképpen excentrikusságra, sőt idegrohamokra hajlamosító alkatot árul el. De ha leveleit olvassuk, azok nagyon is logikusak. Perczl Imre szolgabíró pedig így okoskodik (l. Jakus XVI.):

 

„Szinte azt is különösnek találtam, hogy ezen tsak minden második esztendőben e nyavalyába eső periodicus bolond olly sistémával és tudományos renddel okoskodik, hogy ha bár egy harmadik a már általa foglalatba vétetett beszéde tárgyától figyelmét belle szóllásával el is vonná, nem sokára és a nélkül, hogy előbbi beszédjének elszakitott fonala felfogásáról soká gondolkodna, természetes könnyűséggel folytattya azt és pedig oly rendbe és tétovázás nélkül, hogy akár mely tudományos férfi se fogna azon heányosságot találni.”

 

A szolgabíró szerint Haag józan állapotában is pontosan tudott arról, mit tett „elme tévolysága idejébe”, – még egy nappal később is.

De miből is állt e „tévolyság” eszmei tartalma? A különböző okmányok szerint ebből: Haag „a Jobbágyoknak tolmácsolta, hogy kozabolják le Földes Uraikat”, a „nemességet, a nagyokat, az Urakat a szegény ember vérszopóinak azok verejtékével élőknek lenni több ízben mondotta”, „a robotot és dézsmát” elengedtetni követelte, minden lehető alkalommal ocsmányolta a papokat – és így tovább.

De 17 évvel később Petőfi nem akarta-e „vasvillára” hányatni a dicsőséges nagyurakat? Nem ostorozta-e a nemeseket, akik a verítékező nép munkájából éltek? És nem gúnyolta-e a papokat, kik az igazságot keresztre feszítik?

De nem nevezték-e Petőfit is bolondnak? Az életrajz harmadik kötetében bőven esik majd szó azokról, akik a nyakravaló-ügyben már a nyílt őrültségi roham kezdetét látták. S nem tudjuk-e azt is, hogy Táncsicsot milyen sokan tartották közönséges bolondnak…?

E meglehet kicsit szónoki kérdések önmagukban semmit sem bizonyítanak. De arra talán elegendőek, hogy Haag Péter históriájában többet lássunk egy elmebeteg kórtörténeténél. A feudális Magyarország urai fel sem foghatták, hogy „józaneszű magyar ember” a státust, az egyházat, a nemességet támadni merészelhetné.

Háttérnek pedig e különös ügyhöz képzeljük oda a koleralázadás iszonyatát… A már többször idézett szolgabíró is mindjárt erre gondol: …annál is inkább figyelmet gerjesztett bennem ezen mostani cselekedete (…), minthogy a parasztoknak és nékem is az Zempléni és Sepesi catastropákat a legelevenyebben festette le…”

A jómódban tartott kis Petrovics távol a felkelés szörnyűségeitől közvetlen élményt nem szerezhetett a lázadásról. De íme, a sors elébevetette ezt a tanárt, aki – akár beteg volt, akár nem – mindenesetre a leghívebben megtestesítette ennek a robbanásnak indulatait és eszméit is! Ha tetszik, most érzékelhette először, milyen gyúlékony ez az egész rendszer, amelyet épp ő fog majd márciusi szavaival lángba borítani. És Haag Péterben megismerhetett egy féktelen lázadót, aki a maga beteges exaltságában is előképe a kastély és a templom urai ellen izgató Szilveszternek.

Nem szeretném persze Haag Péter históriájából levezetni Az apostolt (vagy akár csak Az őrültet). A költészet történetében a legritkábbak az olyan esetek, amikor az élmények közvetlenül kerülnek át a versbe. De arra igenis van jogunk, hogy az eddig csupa derűnek és könnyedségnek látott sárszentlőrinci életszakaszt megterheljük e komor drámával, melynek emlékképei, mondatfoszlányai, szorongásos jelenetei minden bizonnyal megrögződtek a lőrinci kisdiák lelkében, s hozzájárultak a magyar valóság tényleges tartalmának érzékeléséhez.

Sass István vallomásai

Haag távozásával megszilárdult Lehr helyzete, s nyilván hamarosan helyreállt a gyermekek természetes világának rendje is. Mi is visszatérhetünk Sass doktor vallomásaihoz, mert a gyermek Petőfiről az első igazán érzékletes leírásokat tőle kaphatjuk.

Becsületére legyen mondva, Sass nem igyekezett jövőbelátónak mutatni gyerekkori önmagát. Félszázad távlatából visszatekintve úgy érezte, hogy „kicsiben a nagy Petőfi” állt előtte „már ez időben is”, – de elismerte, hogy a jelenség kivételessége, az a „bizonyos tipusz” akkoriban „nem tűnt fel” neki (éppúgy, mint a szabadszállási rektornak, aki semmi különöset nem vett észre tanítványán).

Sass minden írásából kiérezhetjük, hogy még ő, a nemes úrfi is irigykedve tekintett a módos redemptus csinosan öltöztetett, „az anyai jóságból bőven folyó küldeményekkel” kényeztetett fiára:

 

„Hogy szeretett szülőinek gondozását s legfőkép imádott anyjának mindenre kiterjedő jóságos figyelmét már ekkor ide magával hozá, mutatta ruházatának rendessége s választékossága a hétköznap, ünnep s évszakokhoz alkalmazva. Mintha ma is látnám kék szátengló, testhez álló öltönyét, mely vasárnaponként irigylésre méltón simult karcsú derekára s oly szépen kiemelé a vállnak s csípőnek arányosan terjedő méreteit, hogy emlékezetemben még tarka, lapos gombjai is kitörülhetetlenné váltak. Ezen díszben sétált föl, fényesre csiszolt lábbeliben, a tisztára sepert házsor előtt, ünnepnapokon az iskolába, hol összegyülekezve sorjában mentünk tanárunk kísérete mellett isten házába. (…)

Soha se feledhetem el azt az élvezetes pillanatot, midőn mellényzsebéből kihúzván láncon hordott kulcsát, felnyitá ládáját s végig legeltethetém szemeimet a gondosan rendezett ruháktól elkülönítve tartott szép, puha, fehér kalácson s a fényes piros almákon. Mintegy özöne az illatnak áradott onnan szét, míg a dagadó karéj kalácsot s a kiszemelt almát együtt elköltöttük. Jó szíve az igaz pajtásság minden tulajdonával bírt (…).132.

 

A későbbi „összeférhetetlen”, akinek pályáját szüntelen viszályok jelzik, ekkor még érzékelhető békében élt a világgal, oly sokakat taszító modorának tüskéi még nem bukkantak elő:

 

„…szorgalmas tanuló s feltűnőleg szép író volt. Ezen mindig vetélkedtünk s jó Lehr tanárunk – áldott legyen emlékezete – neki adta az elsőséget. De ez meg nem zavará barátságunkat, mert ő még akkor, ha önérzetes volt is, gyermek létére, nem gyakorolta környezetére későbbi fensőbbségét.”

„…a későbbi szenvedések által fölkorbácsolt szenvedélyek gyermekkorában épen nem háborgatták. Nyugodtan látott dolgához, az útbaigazítást szívesen fogadá, társaival békében élt, kiket nem szeretett, lehetőleg kerülte, de összeütközésbe velük soha nem jött. Távol volt a makacsság vagy dacnak minden látszatától.”133

Játékos vagy magányos?

Sass fenti két emlékezése különböző időkben keletkezett, de zavaró ellentmondás nincs köztük. Mindkét emlékezés hangsúlyozza, hogy a 9–10 éves fiú kedvelte a magányosságot, de Sass doktor szavaiból egyértelműen kiderül: mindez nem jelenti azt, hogy a diák Petőfi „nem szeretett” volna játszani vagy kerülte társait:

 

„Korához aránylag igen komoly volt, de ha társai közé keveredett, játék vagy egyéb szórakozás alkalmával, viszont igen derült, virgonc lett, mint a csík. (…) Nagy hajlama s kellő bátorsága volt testi erejét túlhaladó vállalatokba bocsátkozni s így az ugrásnál, birkózásnál mindig szerepelt, mit mi ő benne nagyra becsültünk.”134

 

Sass az egyik ilyen vállalatot részletesen le is írja, megérezve és éreztetve a történet magvának szinte jelképes tanulságát:

 

„Tél volt. Csuszkálni indultunk Sz..dy, (…) akkor 6-ik syntaxista diákkal. – Amint a falu alatt elnyúló urasági kukorica górék mögé jutottunk, elértük a vékony jégkéreggel borított folyócskát. (…) Itt a rubiconnál megállt a széles termetű kamasz Sz..dy. »Na gyerekek, ki ezt átugorja, az jöhet velünk, aki nem, az marad.« – Én mértem a folyót, s látva a szélességet, a jég törékeny hártyáját, állva maradtam, nem mozdultam. Ő az első biztató szóra egy kicsit hátrálva, nekifut s ugrik. Puff! bele a közepébe, derékig a leszakadt jég közé, honnan nagy üggyel-bajjal a túlsó partra övig vizesen hatolt ki. (…) És így tőn élete végeig dicsőségesen, míg én a sok kerülőt még most is megfogyva taposom.”135

 

A barátok „végtelenül kedves mulatsága” a madarászás volt:

 

„Azonban nem a szó szokott értelmében, mert nem madarakra vadászott, hanem csak fészkeiket kutatta, s leste, várta a fiókák fejlődését, mintha sajátjai lettek volna. (…) Titokban ketten, legföllebb hárman indulánk a fészekkeresésre s időnként ellátogatánk oda, hogy megfigyelhessük a kikelést, a picikék pelyhesedését s végre szárnyrakelésüket. Mily öröme volt, ha végig lesheté fejlődésüket s mennyire bánta, ha feldúltnak, kiraboltnak találtuk a fészket.”136

 

Az irodalomtörténész kísértésbe esik, hogy ezt az emlékezést is a költő verseiből vezesse le, de a jóhiszemű Sass doktornak mégis illik elhinni, hogy ő volt társa a leendő költőnek madarászásai közben. Annyi mindenképpen tény, hogy a gyermek Petőfi csakugyan nagy megfigyelője lehetett a madárvilágnak, verseiben minduntalan felbukkannak az erre utaló képek, hasonlatok. Hogy csak a fenti idézetnél maradjunk, a kirabolt fészek fölött bánkódó kisfiúról kinek ne jutna eszébe a Palota és kunyhó híres szakasza:

 

S hol vette gazdád ama kincseket,
Mik semmiből őt mindenné teszik?
Ott, hol a héja a kis madarat,
Mit szétszakít, melynek vérén hízik.
A héja vígan lakomáz,
S szomszéd bokornak fészkiben
Madárfiuk zokognak, várván
Anyjokra, mely meg nem jelen.137
A donatista

Tolna vármegye egykori főorvosának feljegyzéseiben az a leginkább megkapó, hogy zsenivé lett iskolatársának tulajdonságai közül színező kedvvel a testieket és jellembelieket emeli ki – a dobó és futó, ugró és labdázó ügyességet, a nagy vállalatokra hajtó merészséget. Annál kevesebbet foglalkozik barátja szellemi fejlődésével, s ez természetes is: részben azért, mert a gyerekek egymás között általában többre becsülik a „sportolói” erényeket, mint a szellemieket, másrészt azért, mert nincs jele annak, hogy költészetünk megújítója a szépíráson kívül valamilyen más tantárgyban is kitűnt volna Szentlőrincen. „Nem mondhatnám – jegyzi meg Sass – hogy tán valami csodagyerek lett volna. Éppen nem.” Petőfi tanulmányi eredményei közül csak azt domborítja ki, hogy itt alapozta meg (egyébként már Kecskeméten elkezdett) latin stúdiumait:

 

„Derék tanárunk Lehr András volt (…). Egymaga egy teremben négy osztályt tanított (…) ha Petőfi jó latinná vált – minthogy az is volt – úgy ezt főkép ezen alapvető tanárának köszönheti. Egymás közt csakis ezen a nyelven beszélheténk, kivéve azon időt, midőn a közös lapdázás ideje (…) megnyílt. Nem nagyítok, ha ezen mesterénél keresem az alapot, mely Petőfit később ama tetőre emelé, honnét Horatiust megértvén s nagy részét könyv nélkül is tudván, az legkedvesebb mesterévé vált.

A hatalmas tölgynek itt ez az iskola hintette el csíráját, mert tagadhatatlan, hogy latinsága volt az, mely őt a legnehezebb megpróbáltatások közt sem hagyá el s klasszikai műveltsége volt az, mely az elhanyatlástól megmenté. Sokat nélkülözött, rongyoskodott, éhezett, fázott, de Horatius nélkül ritkán volt, vagy ha nélkülözte is, az „aequam memento rebus in arduis servare mentem”-féle kedves költeménynek elszavalása mindig nyújtott neki annyi vigaszt és erőt, hogy magát fönntarthatá.”138

 

A Sass által is dicsért tanárról, a Berzsenyit idézgető, kiváló nevelőről, ki együtt játszott tanítványaival, emlékezetes képet festett Dienes András.139 Akkoriban a nádfedeles iskolákban sem voltak ritkák az ilyen művelt, gondos és lelkes fiatalok, mint amilyen a huszonnégy esztendős Lehr András is lehetett. Láttuk, hogy a latint és a szépírást nagyon komolyan vette. Említsük meg azt is, hogy a vallástanítás kiemelésére utasítások kötelezték (de ő maga meglehetősen felvilágosult ember volt s így például téli hidegben nem engedte templomba tanítványait), hogy egyenként igyekezett nebulói fejébe ültetni a számvetés tudományát, ami az alapműveleteken túl a közönséges és tizedes törtekkel való számolást is magában foglalhatta, végül hogy a magyar és német nyelvet „Classicus Írókból” gyakoroltatta. Diákjainak feltehetően állandó olvasmányuk volt a Hármas Kis Tükör, amelyből nemcsak a verses földrajzot lehetett könnyűszerrel bemagolni, hanem az olyan nemzeti önérzetre ébresztő csacskaságokat is, hogy a magyarok egyenesen „A’ Scitháktól, ezek Mágogtól, Jáfet fijától” származnak.140

Az oktatástörténet szakembereinek sem könnyű eligazodni Petőfi korának iskolatípusaiban, amelyek olykor városról városra és felekezetről felekezetre más képet mutattak. Petőfi sárszentlőrinci iskolája amolyan alsófokú középiskola lehetett141, amely három osztályból állt, de mindegyik osztály két tanévet foglalt magában. Az első osztályt a donatisták alkották, a másodikat a grammatisták, a harmadikat a syntaxisták. A költő tehát két év alatt nyilván a donatista tanfolyamot végezte el.

Az iskola után végezetül a diák lakhelyét vegyük szemügyre. Pontosan magunk elé tudjuk képzelni, Illyés leírása alapján, ő látta „utoljára” Hittig jegyző házát: „Az L alakú épület hosszabb szára gyümölcsfák és virágágyak mentén húzódik a kert felé. Az oszlopos tornácról szőlőhegyekre látni, a tolnai táj, a Völgység, feledhetetlen édességgel hullámzó, a Provence legszebb tájait idéző halmaira és lankáira.”142

A tízéves kisfiú padlós, háromablakos szobában lakott a jegyzőnél, minden jel szerint gondtalanul. Életének e felhőtlen időszakában találkozott az első szerelem élményével is. A jegyző leánya, a nála „tán egy-két évvel idősebb” Amália lobbantotta fel a korai érzelmet, melyről Sass, a jóbarát és az ilyen titkoknak nyilván beavatott tudója, tájékoztatott bennünket. Ezek szerint Amália az első nő a költő életében. Verset is ír hozzá, ha nem is ekkor (amit persze nem tudunk), de tizenkét évvel később mindenképpen, amikor épp Sassékat látogatva meg Borjádon, Málikával is találkozott. A Gyermekkori barátnémhoz a „kínos ifjúság” éveivel méri össze „a boldog gyermekséget”, s mi hihetünk a költőnek: nemcsak a megszépítő messzeség, hanem életének való története is ilyen fényben mutatja Petőfi gyermekkorát.

 

4. Pesten

Sass szerint jól sikerültek Petőfi vizsgái.143 Lehrről sem tudunk rosszat, ellenkezőleg. Akkor hát miért került el Petőfi Sárszentlőrincről? Csak találgathatunk. Lehet, hogy az apa a kor szokása szerint „német szóra” akarta fogni fiát, lehet hogy más megfontolás (is) vezette, például elképzelhető, hogy nem elégíthette ki a tanítói pálya.144 Annyit tudunk, hogy Petrovics István 1833 augusztusának végén a pesti német nyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be fiát, mégpedig – s ez újabb bonyodalom Petőfi iskoláztatásának amúgy is tekervényes történetében – a II. donatista osztályba. Vagyis abba, amit Sárszentlőrincen már sikeresen elvégzett – ha hihetünk Sassnak. „Ez azt jelenti – magyarázta Dienes – hogy Petőfi, aki már az előző években tanult németül, írásban és szóban bírta már a nyelvet annyira, hogy reményt nyújtott egy német iskola elvégzésére, de a tanulmányai alapján megillető magasabb kurzusba nem sorolták. Meg kellett ismételnie a szentlőrinci trivialis iskolában végzett utolsó osztályt. Apja ebbe láthatóan belenyugodott, hiszen célja fiának éppen »német szóra« adása volt.”145

Iskolából iskolába

Hogy mi volt Petrovics István „célja”, arra nincs adatunk. De ha elfogadjuk, hogy Petőfi sikerrel vizsgázott Szentlőrincen, nincs más magyarázatunk, csak Dienes feltevése. Az viszont már nemcsak hipotézis, hanem okmánnyal igazolható tény, hogy Petőfi az év végén primae classis azaz elsőrendű lett, ami csak ma hangzik ilyen jól, akkoriban körülbelül a kielégítő, az elégséges osztályzat jelzése volt. Teljesen igaza van azonban Dienesnek: nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy egy olyan gyereknek kellett itt németül számolnia, írnia, énekelnie (még a latint is „németül” tanulnia), aki eddig – a kiskőrösi 22 hónap után – színmagyar környezetben nevelkedett, s németül bizony keveset tudhatott. Ha ennek ellenére elégséges bizonyítványt szerzett, legalább német nyelvtudásának határozottan jót tett az első pesti esztendő.146

Petrovics István azonban aligha gondolkodott így. A lehangoló bizonyítvány láttán a pesti piaristák gimnáziumába íratta át fiát.

Csakugyan olyan gondosság ez, amelyet nem győz „csodálni az ember”?147 Vagy inkább a hirtelen harag diktálta dac, meggondolatlanság, hebehurgyaság következménye? Nincs elég adatunk az ítélethez. Amiről irat beszél, csak annyi, hogy a tizenegy és fél éves fiút a piarista gimnázium első grammatista osztályába vették fel, vagyis a donatistáktól, az alsó tanfolyamból a középsőbe került át.148 Apja nyilván el akarta titkolni a fiú előző rossz bizonyítványát, s ezért tagadhatta le az evangélikus gimnáziumi kísérletet.149

De miért Szabadszállást jelölte meg Petrovics fia utolsó iskolájának? Ahová pedig, tudjuk, az 1833/34-es tanévben egyáltalán nem járhatott? Miért nem vette elő a sárszentlőrinci – Sass szerint „jó” – bizonyítványt? Ezt a kérdést eddig nem tettük fel, pedig nagyon is indokolt, mert ez az egész ügy némi aggályt ébreszthet a sárszentlőrinci távozás okát illetően, s főleg újabb jele annak, hogy Petrovics István iskoláztatási szempontjai nem annyira csodálnivalóak, mint inkább érthetetlenek.

A felvételhez nem csekély ismereteket kellett tanúsítani. Egy másik soproni iskolából maradt fenn, de nagyjából bizonyára a piarista gimnáziumra is jellemző lehet az az előírás, amely a grammatisták felvételi feltételeit foglalta össze. Ezek szerint a „grammatisták classisába csak azok vétethetnek fel novitiusoknak, kik magyarul, németül s deákul már helyesen declinálnak, comparálnak és conjugálnak s a magyar adjectívumokat a substantívumokhoz helyesen kapcsolni tudják, azonkívül a vallásban, Magyarország históriájában és Geographiájában s a számvetés négy speciesseiben már tzélerányos átlátást nyertek.”150

Petőfit felvették grammatistának, tehát nagyjából kielégítőnek találhatták ismeretei szintjét. A folytatás azonban itt sem sikerült, mert a piaristáknál is csak elégséges lett. Az elégségesek sorában is a sereghajtók számát gyarapította, félévkor 114 gyenge tanuló között a 108., év végén összesítve a 90. Csak magyarból kapott aránylag jobb jegyet – év közben a 65., év végén a 29. helyet szerezte meg – ismételjük: az elégségesek között!

A német gimnáziumi bizonyítványt magyarázhatjuk nyelvi nehézségekkel, a piaristáknál mutatott hanyatlást már kevésbé. Okunk van arra következtetni, hogy a hirtelen új környezetbe, bizonyos értelemben idegen világba került diák nem érezte jól magát egyik pesti iskolájában sem. Árulkodó tény, hogy Nagy Márton, Petőfi osztályának piarista tanára, később az Akadémia tagja, a verselgető tudós és enciklopédia-szerző, aki csaknem negyedszázaddal élte túl tanítványát, soha nem nyilatkozott róla. Igaza lehet Dienesnek: nem is sejtette, hogy Petőfi Sándor azonos lehet valamelyik rövid ideig keze alá jutott növendékével.151 A tanítvány egy év alatt nyilván semmiben sem tűnt ki. De egyáltalán ki lehet-e tűnni egy olyan osztályban, amelyben 196 nebuló ül egymás mellett? Egyébként is: Sárszentlőrincen és Aszódon, ahol tagadhatatlanul jobban felmelegedett Petőfi és jobban, illetve kitűnően tanult, nem egy évet töltött, hanem hosszabb időt. Egy tanév kevés is ahhoz, hogy 196 gyerek és egy tanár között igazi kapcsolat alakulhasson ki!

Nem emlékezett meg Petőfiről egy másik oktatója sem, aki pedig Nagy Mártonnál jelentősebb személy volt, s maga is költő, – Jan Kollar. A piarista katolikus gimnázium lutheránusait hittanra tanította, tehát Petőfit is ő készítette elő a konfirmációra. Feltehető, hogy a pánszlávizmus apostola később gyűlölte a világszabadság magyar apostolát, de ennek nincs nyoma, mint annak sem, hogy Kollar valaha is azonosította volna Petőfit – egykori tanítványával.

Ha hihetünk egy később még idézendő visszaemlékezésnek, már az ifjú Petőfi sem szívelte Kollart.152 De ennél többet nem tudunk, hiteles adatunk Kollar és a gyerek Petőfi kapcsolatára nincsen, minden idevágó értékelést és feltevést az életrajzi költészet mesés tartományaiba kell utalnunk. Így mindenekelőtt azt a cseppet sem „valószínű” történetet, mely szerint a szlovák papköltő Petőfit „szlováknak számította, vagy legalább azzá akarta tenni”. A piarista gimnázium nem olyan iskola volt, ahol pánszláv agitációval lehetett foglalkozni. Az iskola anyakönyvében olvasható, már Ferenczi is idézte, hogy Petrovics Sándor rovatában a „natio” alatt ez állt: „Hung.” Ezt Kollarnak is tudnia kellett. Egyébként tizenkét evangélikus járt a piaristákhoz 1834–35-ben, ezekből kilenc volt magyar nemesi származék. „Világos – írja Dienes – hogy a reformkornak azok az evangélikus nemesei járatták a piaristák magyar iskolájába fiaikat, akik nem akarták gyermekeiket saját hitfelekezetük német gimnáziumába íratni.” Hogy is képzelhetnénk, hogy Kollar épp a legbuzgóbb magyarok között oktatva a hitelveket, innen akart volna szlovákokat toborozni? És különben is: bárhogy ítéljünk is a tehetséges papköltő politikájáról, annál azért jelentősebb ember volt, semmint hogy tízéves gyerekek nemzetiségi csábítgatásával foglalkozott volna!

A tényekkel ütközik az a komolytalan híresztelés is, mely szerint Kollar „natürlich in slovakischer Sprache” hirdette az igét. Dienes, aki ezt a legendát is szétpukkasztotta, az Evangélikus Levéltárban megtalálta Kollar „privát anyakönyvét”, melyet magyar nyelven vezetett… Lehetséges, hogy magát a konfirmációs imát nem magyarul mondta el, de nem is szlovákul – mert Kollar a magyar mellett az „egyházi cseh” nyelvet használta.153

E kínos, de kényszerű közjáték után térjünk vissza a költőre, akit tanárai s ezúttal társai sem igen vettek észre. Sőt nem is nagyon lehettek barátai.

Az evangélikusoknál Zerffy Gusztáv járt fölötte, későbbi hírhedt ellensége, aki sohasem utalt arra, hogy diákkorából ismerte Petőfit, de Bérczy Károly, a jó pajtás, aki a piaristáknál volt felsős, amikor Petőfi alsós, nyilvánvalóan szintén nem tudta, hogy iskolatársak voltak.154 Kis sereget lehetne összeállítani azokból a barátokból és álbarátokból, akik visszaemlékeztek az aszódi Petőfire, (nem is beszélve a pápai társakról), de a pesti diákról nem szól pajtási tanúvallomás! Ebből a tényből eléggé határozottan vonhatjuk le a tanulságot: ezúttal csakugyan magányos lehetett a kis Petőfi.

Mindezt nem rossz tanulmányi eredményének mentegetése végett érdemes elmondani. Nagyfokú tanügyi korlátoltság kell ahhoz, hogy valaki a világirodalom egyik óriását elemi tanulmányi kötelességeinek „elhanyagolása” miatt megdorgálja155, de a költő helyett „magyarázgatnunk” sem kell a bizonyítványt. Petőfi hol rossz, hol jó bizonyítványait nem nézhetjük tanfelügyelői szemmel. Végtére is nem a jeles kalkulusok teszik a zsenit. Bennünket ezek a jegyek csak annyiban érdekelnek, hogy a költő fejlődésének követéséhez támpontokat adhatnak. Egy pillanatra sem hihetjük azonban, hogy „a műgondhoz szükséges tudást, tájékozottságot kétségtelenül nevelőitől nyerte”.156 Nem nyerhette tőlük, mert e nevelők maguk sem bírtak olyan tudással és tájékozottsággal, amelyre a Petőfi-méretű műgondhoz lett volna szükség. De nemcsak ők, a legjobb tanárok sem nevelhetnek költői lángelméket – mondjuk ki határozottan, hogy ők legfeljebb ügyes verselőket képezhetnek, de az igazi költő önmagát neveli, gyötrő kísérletezések során szerzi meg az iskolában el nem sajátítható „szakmai ismereteket.” S ha ez általában igaz, Petőfi esetében sokkal inkább így van – költészetének formailag is forradalmi újításaihoz ugyan mit adhattak iskolái?157 Félreértés ne essék – nem a kulturálódás jelentőségét vonjuk kétségbe. Műveltség nélkül Petőfi nem Petőfi, de műveltségének az iskolák csak alapjait rakhatták le.

A város-élmény

A pesti első két esztendő jelentősége tehát elsősorban nem abban van, hogy mit tanult, vagy nem tanult ott Petőfi – a nagy élmény nem a két iskola, hanem maga a város lehetett. Sajnos épp ez az időszak rejtőzik előlünk oly makacs homályba, hogy még a feltevéseinkhez is kevés a ténybeli fogódzó. Pedig sok mindennek épp itt kellett elkezdődnie.

Próbáljuk kivételesen elengedni a filológiai adatok fonalát, amely ezen a ponton amúgy is szinte kitapinthatatlanul elvékonyodik. Mit láthatott a tizenegy-tizenkét éves fiú Pesten? Az evangélikusok iskolája a mai Deák téren állt, Petőfi egy emlékezés szerint az egykori Geiszt-házban, tehát a mai Szentkirályi utcában lakott158, a Duna parti piarista iskolába pedig a mai Veres Pálné utcából járt. Tehát két éven át már csak iskolába menet is piacok mellett, boltok sokasága közepette haladt, olyan forgalomban, amihez hasonlót eddig sohasem láthatott. A nagyváros – a kor viszonyaihoz képest nagy város – élményével itt találkozott (igazi metropolishoz később sem volt szerencséje).

Még itt is, mint odahaza, sok faviskót és nádtetőt láthatott, de olyan házakat is, amelyek méreteikkel bizonyára lenyűgözték. Megcsodálhatta a hatalmas lövészházat (ahol egyik szállásadója kezelte a céltáblákat), a piarista iskolától nem messze ívelő hajóhidat, a Dunán pöfékelő gőzösöket. Ha később, némely jakobinus vagy kommunisztikus elődjétől eltérően társadalmi kritikája nem torzult civilizáció ellenességbe, akkor ebben – az eszmei hatások mellett – annak a gyerekkori álmélkodásnak is szerepe lehetett, amely egy hirtelen növő nagyváros lendületes életének láttán feltétlenül elfogta.

Feltételezhető szálláshelyein, az utcákon és magukban az iskolákban most került közeli kapcsolatba a feltörekvő pesti kispolgársággal, azzal a társadalmi réteggel, amely majd egy ideig valószínűleg olvasótáborának jelentős hányadát fogja alkotni, és szokásaival, életvitelével bizonyára befolyásolja is a költőt.159

Az evangélikusoknál németül oktattak, a piarista gimnázium viszont heves magyar szelleméről volt híres. A német nyelvi kényszer elképzelhetően ingerelte a kisdiákot, már csak azért is, mert ez eleve hátrányba sodorta azokkal szemben, akik von Haus aus ismerték Goethe nyelvét. A piaristák buzgó magyarsága éppen ezért tetszhetett az iskolát cserélő diáknak.

Illyés ténybelileg téves kiindulásból, de tévedhetetlen intuícióval erre az időszakra rögzítette Petőfi nemzeti önérzetének kibontakozását.160. Igen valószínű, hogy a diák csakugyan itt kapta az első komolyabb nemzeti ösztönzéseket. Nem is csak a magyar piaristáktól, hanem magától a várostól, annak belső nemzetiségi feszültségeitől. A város és a céhek igazgatása és lakóinak vagyona jórészt német vagy németül beszélő rétegek kezében volt, a magyar kistermelő és kisvállalkozó lépten-nyomon beleütközött a pesti németség gazdasági, politikai, életviteli fölényének bántóan rikító tényeibe.161. Egy tizenegy-tizenkét esztendős gimnazistának – ha nem bizonyítványából, hanem pár év múlva már nyíltan megmutatkozó zsenijéből következtethetünk vissza felfogó képességére – minden bizonnyal volt szeme és füle az ilyen konfliktusok érzékelésére.

Hogy két év után miért került el Pestről is, szintén nem tudjuk. A most következő, az aszódi tanár, Koren István szerint Petrovics István így magyarázta az újabb iskolacserét: „Elvettem őt onnan (…) mert a színházak körül ólálkodott…”162 A kurzívált ige oly kifejező, s annyira beillik Petrovicsról alkotott képünkbe, hogy nem tarthatjuk holmi kitalálásnak, Korennek különben sem volt oka a költésre. Így hát komolyan kell vennünk, hogy már akkor és itt megjelent Petőfi életében a nagy kísértő, a színház. Mégpedig az akkor hazánkban megvalósítható legtökéletesebb formában – a pesti német színházéban. Pesten ugyanis akkor még csak német theátrum működött (a mai Vörösmarty téren; a szép épület 1847-ben égett le). Mivel a leghitelesebb forrásból, magának a költőnek a leveléből tudjuk, hogy még később, Selmecen sem idegenkedett a német színészek játékának megtekintéséről, pedig akkor már bizonyára harcosabb magyar volt, a pesti ólálkodáson nincs mit csodálkoznunk.163

Elég volt csupán néhány előadást megnéznie, már az is megtehette a magáét az élénk képzeletű fiúra. Dienes volt az első, aki a pesti színházlátogatások feltehető hatását vizsgálta. A költő diákéveinek ezt a szakaszát zárjuk hát A fiatal Petőfi szerzőjének szavaival: „…a pesti német színház Magyarország egyetlen igazán nagyvárosi színháza volt. A fényesen kivilágított impozáns épület, a pompás nézőtér, a páholyok, a színpad és a játék: hogy Petőfi ilyen világvárosi méretű színházat látott először, s nem kóbor társulat pajtaszerelését, a komédiát, az sok tekintetben megérteti velünk későbbi makacs színészi ambícióit. Sokáig kísérte a gyermekkori nagy színházi élmény.” (Dienes 322.)

 

5. Aszódon

Martiny Károly, a költő keresztapja, azzal dicsekedett, hogy az ő érdeme Petőfi aszódi taníttatása. Szerinte a pesti kudarc után Petrovics István semmiképpen sem akarta tovább iskoláztatni fiát. A költő öccse hevesen tiltakozott a beállítás ellen, „mivel senki közbenjárására nem volt szükség”, apjuk mindig sok gondot fordított taníttatásukra és gyakran mondta nekik: „Tanuljatok gyermekeim, még most tehetünk érettetek mindent, de ki tudja, hagyhatunk-e egyéb maradandó örökséget rátok, mint azt, amire taníthatunk?”164

Mint mindig, ha forrásaink ellenkeznek, a tanúk elfogultsági fokát érdemes megmérni. Martinynak érdekében állt, hogy önmaga szerepét nagyítsa, ifjú Petrovics Istvánt a szülők iránti szeretet tehette elfogulttá, Korennak viszont komoly érdeke nem fűződött a beíratás körülményeinek meghamisításához, így hát neki kell elhinnünk, hogy az apa személyesen vitte fiát Aszódra. Idősebb Petrovics István emlékét sem bántjuk meg azonban, ha Martiny vallomásából – Ferenczivel egyetértve – elfogadunk annyit, hogy egy kis biztatás elkelhetett a pesti bizonyítvány felett aligha örvendező atyának. Nagy szerencse, hogy rendezett anyagi helyzete megengedte neki ezt az újabb – feltehetően utolsónak szánt – kísérletezést.

A második grammatista

1835 szeptemberében tehát Petőfi elkezdte aszódi tanulmányait, a latin iskola második grammatista osztályában. Életének ez az első időszaka, amelyről bőségesen maradt fenn visszaemlékezés, roppant vegyes értékű anyag ugyan, de kritikával mégis csak használható. Nem is az a fő bajunk ezekkel a tanúvallomásokkal, hogy gyakran csip-csup ügyekbe fulladnak vagy a kiegyezés utáni Magyarország hanyatló politikai szellemének bántó jegyei ütköznek ki rajtuk, ezen kellő szűréssel lehet segíteni. A nehézséget az okozza, hogy a három aszódi tanév rendszerint egybefolyik bennük. Pedig az időszak kezdetén tizenkét és háromnegyed esztendős Petőfi, Aszódról távoztában tizenöt és fél – a gyermekből közben kamasz lett, egyáltalán nem közömbös tehát, hogy a sok javára írt vagy terhére rótt históriából mikor melyik esett meg vele.

Koren volt talán az egyetlen, aki időrendbe igyekezett fogni emlékeit, határozottan elkülönítve az egyes tanéveket. Ez is mutatja, hogy rendszerető és módszeres elme volt. A filológusoknak a költő körül vívott háborúja természetesen kiterjedt tanárai megítélésére is – e mellékhadszínterek közül talán épp a koreni volt a legzajosabb. Jobb azonban, ha nem merülünk el a csetepatékban. Az elfogultság nélkül vizsgált adatok ugyanis azt valószínűsítik, hogy Koren nem volt sem az az alattomos pánszláv uszító, akinek annyiszor beállították, sem annak ellenkezője, egyáltalán semmi olyan nem fedezhető fel benne, ami a jellemzéseiben megmutatkozó végletes szenvedélyeket indokolttá tehetné. Mint nem ritkán, ezúttal is középen található meg az igazság, mint ahogyan Koren István is a megtestesült középszerűség: derék, de meglehetősen korlátolt ember lehetett. Dicséretére legyen mondva, nem is igyekezett többnek látszani s egykedvűen vallotta meg, hogy Petőfi zsenijét nem is sejtette.165

A költőt általában egyformán idéző emlékezéseinek egyik változatában166 érdekes közlés rejtőzik. Diákja pesti iskoláztatására utalva, ezt írta:

 

„Már akkor felébred benne a színházak látogatása iránti vágy. Apja (ki szeretett volna egyházi embert belőle felnevelni) ennek végetvetendő, keresztapjának, egykori tanulótársamnak ajánlatára jónak találta a hírre kapott aszódi gimnasium második osztályába adni…”

 

A zárójelbe foglalt tájékoztatás nem található meg Koren eddig ismert vallomásaiban. Hitelességét azonban nincs okunk vitatni. Ezek szerint a tanítói pályát feltehetően kicsinylő apa azt az álmot dédelgette lelke mélyén, hogy fia majdan egyházi férfiú, ki tudja, talán magasállású pap lesz. A keresztapa által is ajánlott tanárhoz abban a reményben fordult, hogy a szívének különben is kedves Aszódon jó kezek fogják erre a pályára irányítani a komédiások által megkísértett fiút.

Tervezgetéséből, mint tudjuk, semmi sem vált valóra. Fia kibontakozó hajlamai Aszódon már nyílt ellentétbe kerültek az atyai szándékkal. Itt és ekkor, a kamasszá válás időszakában, mintegy törvényszerűen mutatkoznak meg a lángész előjelei. Maga a költő tréfás-vidám hangon, de a lényegben igen pontosan Aszódhoz kötötte e nagy átalakulást:

 

„Aszód

Ah, kedves olvasó (…) ha te tudnád, mennyi fekszik rám nézve e kis szócskában:

Aszód (…)

Csak egyszer kellene ezt a szót tőlem hallanod, s azonnal kitalálnád, hogy én itt három esztendeig tanultam… akarom mondani: jártam iskolába.

S mily eseménydús három esztendő

1. Itt kezdtem verseket csinálni –

2. Itt voltam először szerelmes –

3. Itt akartam először színésszé lenni –”167

 

Próbáljunk a kusza kortársi emlékezések alapján olyan időrendet összeállítani, amelyben megközelítő valószínűséggel helyükre kerülnek az „eseménydús három esztendő” tényei.

Petőfi már az első – tehát az 1835/36-os tanévben – kitűnt. Koren, még negyven évvel később is, immár csak szavakban, de ismét kiállította a jó bizonyítványt tanítványa szorgalmáról, „rendes magaviseletéről”, szép írásáról és rajztudásáról, hozzátéve ezt a tömörségében is beszédes nyilatkozatot: „A nálam töltött első évéből a mondottakon kívül semmi, őt különösen jellemzőre nem emlékszem.”168

Szerencsére Delhányi Zsigmond osztálytárs, az egyik legmegbízhatóbb aszódi tanú, többre emlékezett. Leírásai alapján feltételezhető, hogy a pesti iskolákban eltöltött két esztendő Petőfinek nemcsak élményeit, hanem tanulmányi ismereteit is gyarapította. Valószínű az is, hogy az aszódi intézetben alacsonyabbak voltak az igények, mindenesetre Petőfi elégedetten tapasztalhatta, hogy különösebb erőlködés nélkül is a legjobbak közé tartozik például a német és a latin nyelvben. A második „grammaticai cursuson” rajta kívül csak három olyan diák akadt, aki német szöveget tudott »latinra eszközölni«, az osztály többi része magyarból fordított latinra. (A három társ nevét is megjegyezhetjük, mert az aszódi emlékezésekben még szerepelni fog – Delhányi, Dömök Elek és Esztergályi Mihály.)

Delhányi emlékezéseiben mélyebb magyarázatot is találhatunk Petőfi hirtelen tanulmányi fellendülésére. Ez a magyarázat a legtermészetesebb, csak csodálkozni lehet azon, hogy az eddigi irodalom nem vette észre. Figyeljük meg Delhányi fejtegetését:

 

„Petőfi Aszódra jövetele után pár hétre kedvence lett tanárának és tanulótársainak, amaz méltányolta benne a kitartó, eredményes munkásságot, ezek, ti. tanulótársai, megszerették őt, mint sok tekintetben felettök álló tehetséget, aki, Pestről jövén Aszódra, szépen írt, ügyesen rajzolt, beszélt németül, s a nagyvárosi élet előttünk idegen mozzanatait el-elbeszélvén csodálkozásra ragadott minket, Abderitákat, – rajzolásban privát órákat is adott tanulótársainak, havi két váltó garas fizetése mellett.”169

 

A derék és okos osztálytárs fején találta a szöget. A korlátoltságáról közmondásosan híressé lett ókori Abderita lakóihoz hasonlítva önmagát és társait, el tudja képzeltetni velünk, micsoda álmélkodás fogadta Petőfit, ezt a valóságos „kis világfit.”170 Minden normális ember szereti, ha felnéznek rá, de ebben a fiúban az átlagoshoz nem mérhető becsvágy munkált – persze, hogy jól érezte magát a nagyvárosi élet rejtelmeit ismerő sokat tapasztalt ifjú szerepében (amelyet, félreértés ne essék, nem játszania kellett, sorsa volt ez is!). Delhányi leírása feltétlenül megszépítő, hiszen a társak nem mindig szeretik a „felettök álló tehetséget” (s tudjuk, hogy voltak is olyanok, akiket ingerelt Petőfi sikere),171 de a lényeg igaz lehet: Koren büszkeségének nyilván hízelgett, hogy az aszódi tanárnak kell helyrehozni azt, amit a pesti kollégák elrontottak, a diákok többsége szeretettel vagy irigységgel, de nyilván felnézett a jövevényre, aki pedig ilyen körülmények között nyilván kedvvel vetette magát a tanulásba. Ezt a lélektani helyzetet kell döntőnek tartanunk (nem feledkezve meg persze arról sem, hogy ekkor még egyéb feltételei is kedvezőek voltak.)172

Ha Aszódon is „ömlesztve” kezelik a diákokat, mint a piaristáknál, Petőfi talán még ilyen előnyök birtokában sem tűnik ki ilyen hamar. De Koren, akinek egyszerre hat osztályt kellett oktatnia, sajátos pedagógiai módszert érvényesített tanítványai elhelyezésében is. Eltért az általános gyakorlattól, mely szerint a többosztályos, de egytantermes iskolákban együtt ültek a különböző évjáratok:

 

„Koren, ekkor még nőtelen férfi lévén, egész lakásában külön helyezte el növendékeit: a legkisebbek rendesen a fő tanteremben maradtak, s ezekkel tüzetesebben foglalkozott; a syntaxisták (tehát a felsősök – F. S.) két osztálya az ő saját szobájában helyezkedett el; a grammatisták egy része az úgynevezett mendicansok szobájába került, s ide jutott többnyire Petőfi is negyedmagával; a többiek a cselédszobában voltak elhelyezve. Nyáron ez másképen osztatott be, ekkor az udvara különböző részeibe meg a kertbe helyeztettek el a Múzsafiak. Minden csapat élén egy megbízhatóbb tanuló vitte a felügyeletet. A tanár ezután sorra járta az osztályokat, számba vette a kitűzött pensumot, s az ellenőrzési szemleút ekként tartott reggeli 8-tól 11-ig, délután 2–4-ig.”173

 

Koren tudatosan törekedett arra, hogy „az ifjak önmunkásságát” fejlessze:

 

„…midőn a földrajzból fel volt adva a Német birodalom – folytatja Delhányi – ekkor átadott nekünk két Stieler atlaszt, az egyik beírott, a másik névtelen, nagy küzdelemmel tanultuk mi ebből ismerni a sok kis német államot, de addig nem mozdultunk, míg mind a négyen biztosan megtanultuk feladatunkat, a hegyek, folyók irányát, azok mellett fekvő városokat, magunk gyakoroltuk be, egymást kölcsönösen támogatva.”174

 

Erre az időszakra kell vonatkoztatnunk Sárkány Sámuel emlékezéseit is. Sárkány ugyanis (később evangélikus püspök) csak ebben a tanévben járt együtt a költővel.175 Jó viszonyban lehettek, mert mint szó lesz még róla, Petőfi később levelet is írt Selmecre távozó barátjának. Sárkány vallomása alapján megállapítható, hogy nem szabad eltúloznunk Petőfi Aszódon tanúsított szorgalmát. Tanult, tanult (szeretett lármásan, deklamálva magolni), de túl sokáig nem „szekírozta” ezzel társait, „hamar sarokba dobta a könyvet s szétnézett játszó pajtások után”. A leckék elhanyagolása miatt Koren olykor „bennmarasztalta” tanítványát, „abszentáltatva” őt az ebédtől, amikor is az imposztor (ez Koren későbbi kifejezése) a professzor zöldséges kertjében csillapította éhségét – répával, karalábéval.176

Delhányi és Sárkány vallomása közt nincs nagy eltérés. Egyik Petőfi szorgalmát túlozza el, a másik játékkedvét, mindkettő nyilván megvolt. Az év végi bizonyítvány alapján – ha Koren sajátos osztályozási rendszerét mai fogalmakra ültetjük át – azt kell mondanunk, hogy Petőfi az első aszódi tanévet szép eredménnyel zárta: földrajzból és világtörténelemből kitűnő osztályzatot szerzett, a többi tantárgyból jeles lett.177

A bizonyítványnál is érdekesebb Koren könyvkatalógusa, látható belőle, hogy Petőfi rendszeresen olvasott. Elsőnek Buffon egyik nevezetes művét vette ki, német fordításban, A madarak természetrajzát. Azok után, amit Sasstól idéztünk a kis „ornitologus” sajátos „madarászásairól”, nem tudunk csodálkozni ezen a választáson.178 További természetrajzi, illetve filozófiai munkák következtek, majd többször is német és latin olvasmányok, nyelvkönyvek és szótárak, jelezve, hogy Petőfi ekkor, tizenhárom éves korában a francia nyelvvel is elkezdett foglalkozni. Már most szembeötlő történelmi érdeklődése: a kivett könyvek között szerepel egy háromkötetes római történelemkönyv, latinul, Gebhardi német nyelvű magyar története, mind a négy kötetet megnézi, sorban egymás után, s mintha csak bírálni akarná ennek aulikus szemléletét, Budai Ézsaiás magyar históriáját is kikéri, majd megint visszanyúl az ókorhoz egy magyar Plutarkhosszal.179 Egy tizenhárom éves gyerektől nem mindennapi teljesítmény ilyen művek olvasgatása…

A tanuláson és olvasmányain túl arról kell még megemlékeznünk, hogyan élt, mit csinált az iskolán kívül. Erről maradt fenn a legtöbb emlékezés, természetesen rengeteg költéssel, jámbor vagy ostoba mesével tarkítva. Nem volna érdemes sorra venni az összes játékát, kalandját, ezek amúgy sem különböznek a korabeli gyerekszórakozásoktól, – a vadgesztenye gubacsával szívott dohány tiltott élvezetétől a gyümölcslopási csínyekig mindent megtalálhatunk köztük. Egy jelenet vagy inkább egy kép mégis emlékezetünkbe tapad, amikor az egykori pajtások emlékezéseit olvasgatjuk. Sárkány Sámuel írta az aszódi Petőfiről:

 

„Nagy passzióval űzte a hólabdázást, meg a hóember csinálást. Szép holdvilágos estéken olyan hóóriásokat építettünk a házak előtt vezető országút közepére, hogy másnap reggel mind megszilajodtak tőlük az arra menők lovai.

Ahol tiszta hólapot talált, hanyatt vetette magát benne szétterjesztett karokkal s gyönyörködött a saját alakjának facsiméléjében…”

 

A szétterjesztett karral elterülő test rajza, amelyben így gyönyörködött, eszébe juttatta-e a keresztrefeszített megváltót? Ne találgassunk. Elég annyi, hogy nekünk a képről azok a versei jutnak eszünkbe (A kereszttől Az apostolig), amelyekben oly konokul biztatta magát a megváltó sorsára. Még a misztikára cseppet sem hajlamos racionalistát is megkísérti a kérdés: lehetséges volna, hogy az ember már érettsége előtt így magában hordozná végzetének legfőbb mozgatóit? Vagy csak a véletlen gyártotta jelképpel volna dolgunk?

 

„…de ha azután elővettük – folytatja Sárkány – hogy arccal fektessük a hóba s arckép-lenyomatot csináljunk bele, addig viaskodott, míg valakinek a karjába nem harapott s megszabadult.”180

 

Ez a viaskodó-harapó fiú mintha már nem is volna azonos a kecskeméti–sárszentlőrinci „szelíd” gyerekkel. A kamaszkor küszöbére lépő Petőfin egyre erőteljesebben ütköztek ki alkatának, jellemének későbbi vonásai. Nemcsak Sárkány Sámuel szerint volt „élénk véralkatú”, „hirtelen haragú”, sőt „kötekedő”, Koren öregkori emlékezéseiből is ilyen kép kerekedik ki: „Aszódon mindig verekedett. E miatt volt sok baja. Tanulni azonban tanult.”181

Petőfi bizonyára sokszor húzta a rövidebbet ezekben a viaskodásokban, hiszen ügyessége és alkatához képest feltűnő ereje sem tehette egyenlővé az aszódi latin iskola még nála is idősebb diákjaival. Annál kevésbé, mert épp ebben az első tanévben sokat betegeskedett: 27 tanítási napot mulasztott gyengélkedései miatt. Valószínűleg igaza volt Dienes Andrásnak, s a költő tüdőtuberkulózisra örökölt hajlamot, hilusai hamar megbetegedtek, könnyen meghűlt.182

Kemény Mihály sokat idézett, de itt sem mellőzhető leírása érzékletesen festi a kis Petőfi testi ügyességét és lelki erejét:

 

„Igen jó futó, dobó, mászó, szóval fürge, edzett s ruganyos izmú fiú volt, mit erélye s merészsége még növelt. Külön testgyakorlati oktatás akkor még iskoláinkban nem volt, de testedző társasjátékokat sokkal többen gyakoroltak, mint most, s ezeknél az egyik úgynevezett választó vagy vezér igen sokszor Petőfi volt. Bátorságát illetőleg is emlékezem egy esetre. Abba az erdőbe, hol majálisainkat szoktuk tartani, mentünk egy tavaszi délután sétálni s madarászni vagy tízen. Petőfinek sétabothosszúságú nyélen egy kis baltája volt; még távol voltunk az erdőtől s fa sem állt közel, melyre menekülni lehetett volna, amikor egy csordájától vált bikát láttunk meg, mely oldalt rézsút, velünk szembe jött; elég távolról néztünk még farkasszemet, de dörmögésétől mind megszeppentünk már, csak Petőfi nem, aki kis baltájával egészen szélről ment s biztatott, ne féljünk, ha nekünk jön a bika, ő eléje áll, s hirtelen félreugorva, baltájával térden üti, hogy orra bukik. »Így szokták – mondá – a mészárosok.« Szepegve mentünk az elszánt hős oldala mellett…”

 

Az epizód annyira jellemző Petőfire, hogy szinte már-már ezért kételkedhetnénk. De Kemény Mihály általában megbízható tanú. S így hálásak lehetünk a szelíd bikának, egyszersmind megállapíthatjuk, hogy a kisdiák életében ez a második példa feltűnő vakmerőségére (a szentlőrinci befagyott patak átugrása volt az első).

„Titkos társaságban”

Az aszódi emlékeket kaotikus áradatban hömpölygető vallomásokból a második tanévre időzíthetjük a sokat emlegetett „titkos társaságot”. Delhányi szerint Neumann Károly vezérlete alatt akkor alakult e szövetség, amikor Petőfi első syntaxista volt (vagyis második évét töltötte Aszódon), s ő mondja azt is, hogy a társaság csak addig állt fenn, amíg Neumann Aszódon tanult. Márpedig Neumann 1837 őszén távozott Selmecre183, tehát az 1836–37-es tanévben eshettek meg az alábbi nevezetes események:

 

„…az iskolán kívüli szabad óráinkat, kivált szerda, szombat és vasárnap délutánt mint egy szervezett titkos társulat töltöttük. Ugyanis Neumann Károly bizonyos szabályokat dolgozott ki, melyeknek titokban tartására esküvel köteleztük magunkat, az eskü abból állván, hogy vezérünk sétapálcájára tettük két ujjunkat s ígértük társulatunk titkainak megőrzését. A társulat minden tagja egy álnevet vett fel, többnyire híres zsiványok neveit. A vezér volt Rinaldo Rinaldini, Petőfi, ha jól emlékezem, Becskereki stb…”184

 

Becskereki minden bizonnyal Vörösmarty verséből került az aszódi diák ábrándozásainak birodalmába, idézzünk hát pár sort a versből, hogy magunk elé tudjuk képzelni a kis Petőfi önmagáról alkotott vágyképét:

 

S ki bujkál most a csere szélében?
Lova fékét tartva jobb kezében?
Széles kalap van nyomva fejébe,
Karcsu mente szegűl csípejébe;
Szűk nadrága, sarkantyús csizmája,
S szintúgy táncra peng a karikája.
– – – – – – – – – – – – –
Hamis huszár vagy te Becskereki.
Rajtad még az ördög sem tenne ki;
Majd mint a szél nyargalsz a pusztákon,
Tagjaidon lobog fehér vászon,
Be-beülsz a bugaci csárdába,
Nagyot iszol világ boszujára:
Majd öltözöl urfiak módjára,
Kényes nyalkán sétálsz a vásárra,
S ami szép és drága portékában,
Ami jó van s legel a pusztában,
Mihelyt szádnak, szemednek megtetszik,
Átkozott kezeid azonnal megszerzik.
– – – – – – – – – – – – –
Vigyázz, kötél szegi még nyakadat.
Beteg sem léssz, mégis meg kell halnod,
Kettős oszlop között fennakadnod,
Lábad alatt tüskét kerget a szél;
Megtalálod, amit nem kerestél.

 

Vörösmarty szélként nyargalászó Becskerekije s Delhányi emlékezése segít megértetni, hogyan is látta önmagát a kamasz Petőfi, ki A gólya című már idézett versben írta le, miként versenyzett a széllel pusztai lovaglásaikor. A Becskereki egyszersmind mintául is szolgált neki betyárverseihez, a Líliom Petihez és a többiekhez, amelyek még befejezésükben is úgy villantják fel az obligát bitófát, mint Vörösmarty költeménye.

Magáról a titkos társaságról vita is zajlott a Petőfi-irodalomban (mint minden egyéb lehetséges témáról). Mennyire lehet komolyan venni Delhányinak azt a kijelentését, hogy a titkos társaság „hazafias célokra szolgált”, vagy Kemény Mihálynak van igaza, aki szerint csupán a Koren „zsarnoksága” elleni fellépésről volt szó? Aligha látszik érdemesnek elmerülnünk e vitában, hiszen minden vizsgálat nélkül is nyilvánvaló legalább két dolog: 1. a titkos szövetkezések iránti diákhajlam minden történelmi korban természetes lehet, s csakugyan nem jár feltétlenül együtt a nemzeti szenvedélyekkel; 2. viszont abban a korban, a reformkori politika első nagy csúcspontján egy ilyen diákcsoportosulás szükségszerűen igenis hazafias jelleget öltött magára!

Nincs okunk kétségbe vonni Delhányi vallomását, aki szerint nemcsak nótázással egybekötött kirándulásokban és tiltott pipázásokban vettek részt a társaság tagjai, hanem mindennek valamiképpen hazafias színezete is lehetett.

Mint ahogy más összefüggésben Kemény Mihály is hangsúlyozta az aszódi diákok lázadó hajlamait: „A deák, ha még oly apró is, mind szeret hősködni, valódi kis forradalmár valamennyi, s mihelyt alkalma van, turbulenskedik.”185

Az apró forradalmárok közül miért maradt volna ki éppen Petőfi? Miért kellene kételkednünk abban, hogy eszményeket keresett magának, s Becskereki kultuszát össze tudta kötni Tell Vilmos és Attila iránti vonzódásával? Miért olyan hihetetlen, hogy az aszódi diákok között „közkézen forgott általa rajzolt Tell Vilmos képe”, amelyet társai „elég ügyetlenül” lemásoltak, „úgy hogy az egész osztály el volt árasztva ezen hős alak torz arcképeivel” s mindez talán a „szabadságérzetnek” is „némi szikráját” gyújtotta bennük – mint Delhányi írta. Hatvany a mondák elleni egészséges irtózását odáig fokozta, hogy elutasította az egész történetet, szerinte Petőfi egy történelemkönyvből „derűre-borúra másolta ki a festői kosztümjeikben tetszetős alakokat, még pedig tekintet nélkül arra, hogy olyan szabadsághősök voltak, mint Tell Vilmos vagy olyan zsarnokok mint Attila.”186 Hatvanynak igaza volt addig, amíg óvott bennünket attól, hogy a felnőtt forradalmár költő képét visszavetítsük Petőfi korábbi éveibe, de ezúttal ő vetítette vissza a XX. század Attila-képét a reformkorba: akkor ugyanis nem zsarnoknak, hanem „magyar hősnek” tekintették a hun fejedelmet (amint az a felnőtt Petőfi verséből is kiderül, lásd az Élet vagy halál című költeményt).

Nehéz pontosan időzíteni azt a másik emlékezést, amely a kamasz költő öntudatának kibontakozásához nem kevésbé fontos adalékot kínál. Legcélszerűbb mégis itt beszélnünk róla, mert összefügg a fenti kérdéssel, s Kemény Mihálynak az „apró forradalmárokról” fentebb idézett nyilatkozatával. Az ugyanis így folytatódik:

 

„…szokásban volt csúfolódni, verekedni is néha a mesterlegényekkel, de legjobban szerettünk az akkor még elnyomott s oly meghunyászkodott zsidósággal kötődni. Feltűnő, hogy az élénk, mondhatnám szilaj Petőfi ezekben nem játszott szerepet soha. Talán már akkor is az egyenlőség eszméje dobogott szívében, vagy kicsinylette a méltatlan bántalmazást. Mikor mi, szelídebbek s bátortalanabbak, egy izraelita nagy ünnepen a zsinagóga zsindelyfödelét bombáztuk kővel és görönggyel, mikor egy zsidó lakodalmas néppel az esketéshez mentekor összetűztünk és megverekedtünk, mikor a Jungmann-féle ház tőszomszédjában lakott vén zsidó suszter rozzant házát ostromoltuk, Petőfi nem volt közöttünk.”187

 

Nem tudunk olyan érdekről, amely emlékei meghamisítására késztethette volna Kemény Mihályt, akinek megbízhatóságát Hatvany is nyomatékkal kiemeli.188 Vallomását tehát mint Petőfi szellemi-erkölcsi érettségének korai bizonyítékát, hitelesnek kell elfogadnunk. De ez nem elég. E kis vallomás tanúlságai túlmutatnak magán a szóban forgó ügyön. Ha ugyanis elfogadjuk azt, hogy a kamaszodó Petőfi többi társához képest feltűnő öntudatot tanúsított ebben a kérdésben, hogy „korán kifejlett” „emberiességi érzése”,189 még kevésbé vonhatjuk kétségbe azt, hogy homályos szabadságeszméje és nemzeti meggyőződése is elérte legalább azt a fokot, amelyet a reformkori diákok általában elértek! Magyarán szólva: legalábbis következetlenség úgy elképzelni az aszódi Petőfit, hogy egyfelől csak véletlenszerűen, „derűre-borúra” másolgatja a képeskönyvekből Tell Vilmost meg Attilát, mit sem törődve e történelmi alakok, jelképek akkori jelentésével, másfelől viszont felvilágosodott kis liberálisként társai közt ő az egyetlen, aki nem vesz részt a parlagi antiszemitizmus hecceiben…

Mivel a kortársi emlékezések kronológiai tekintetben teljesen bizonytalanok, az aszódi diák eszmei-erkölcsi fejlődésének további vizsgálatát későbbre halasztva, röviden azt kell még összefoglalnunk, hogy milyen eredményeket ért el a második és harmadik tanévben.

Az 1836–37-es tanévben Petőfi az első syntaxista osztályt végezte el. Úgy látszik, a vakáció alatt tovább erősödött, most már sokkal kevesebbet hiányzott betegség miatt (összesen négy napot). Előmenetele még jobb lett, egész diákpályájának legjobb bizonyítványát ekkor szerezte: minden tantárgyból „nagy eminentiát” kapott, vagyis „tiszta kitűnő” volt.190 Három társával együtt az osztály legkiválóbb tanulójának számított.

Tanulmányi haladásában talán az is szerepet játszott, hogy ekkor már együtt lakott tanárával, aki a költő szállásadónőjének leányát vette feleségül. A szüntelen tanári ellenőrzés vagy a tanár és a diák közötti közelebbi kapcsolat feltehetően használt Petőfi iskolai fejlődésének.

A második aszódi tanévből is ismerjük olvasmányait. Ezek közül érdemes megemlíteni Campe útikönyv-sorozatát: e szerzőtől 1836 őszén az Amerika feltalálását olvasta el, a karácsonyi és a húsvéti szünetben pedig több könyvet is kölcsönzött a tizenkét kötetes sorozatból. Változatlan érdeklődéssel fordult a história felé, újra kézbe vette Budai Ézsaiás magyar történelmét, benne megtalálhatta Hunyadi László együttérzéssel ábrázolt sorsának leírását is. La Bruyère Caractères-jét németül tanulmányozta.191

Dienes részletesen ismertette, mit tanult Petőfi mint elsős syntaxista latinból, természetrajzból, magyarból, földrajzból. Megemlítendő, hogy aszódi iskoláztatása során a költő egyszer sem tanult történelmet, a könyvtárból kölcsönzött históriai művek magánérdeklődését tanúsítják. Az aszódi tantervben is szerepelt viszont egy olyan tantárgy, amely feltehetően érdekelte az ifjú költőt: Declamationes tribus linguis – szavalatok három nyelvből (vagyis magyarul, latinul és németül.) A szavalókönyvet nem ismerjük, de valószínű, hogy a kortársi irodalom nemigen fért bele…

Szerelem

Ifjú költőről beszéltünk. De jogos-e ez a cím? Sajnos, nem tudjuk, hogy pontosan mikortól fogva jogos. Többen úgy vélik, hogy „már az első aszódi esztendőben kezdődik a verscsinálás”.192 Maga a költő egyértelműen szerelmével kapcsolta össze lírai hajlamainak kibontakozását, mint idéztük: „A verselés a szerelem eredménye volt.” Sajnos, Cancriny Emilia iránt táplált vonzalmának időhatárai is bizonytalanok. Kemény Mihály szerint 1836 tavaszán zajlott volna le ez a kis érzelmi háború, míg Dömök Elek és Delhányi emlékezései Petőfi második aszódi tanévére vonatkoztathatók. Annyi bizonyosnak látszik, hogy mivel Dömök, akinek szerep jutott e históriában, a harmadik évben már nem járt az aszódi iskolába, így Petőfi „első(?) szerelmének” és verscsinálásának dátumát 1836, vagy inkább 1837 tavaszára időzíthetjük.

Emilia kisasszony egy evangélikus lelkész özvegyének volt leánya, nagyjából egyidős a költővel. Öregkorában kellemetlenül érintette, hogy az emlékezetében nyilván megkopott aszódi diák körül olyan nagy cécót csapnak az újságok, nem szívesen beszélt Petőfiről. Csak abban hasonlított a legtöbb múzsához, hogy ő sem szerette a verseket. Petőfinek hozzáírt névnapi köszöntőjét „mégis megőrizte, míg el nem kallódott”, azaz egyáltalán nem tartotta becsben.193

Petőfi később Selmecen fellépett A hűtelenhez írott egyik versével (a többi nem maradt fenn), s ebben a viszonzott szerelem öntudatával beszélt aszódi szerelmes sikeréről. Barátja, Delhányi viszont sokkal apróbb pénzre váltja fel az Emma gyöngéd karjai közt megnyíló édent, ily módon:

 

„Ezen időben gyuladt ki Petőfi szíve is a szerelemre, a mely azonban nem állott egyébből, mint hosszú, néha fél ívnyi levelekből is szerelme tárgyához… találkoztak-e szócserére, nem emlékezem, de gyanítom, hogy nem.”194

 

Nincs elég támpontunk ahhoz, hogy a Petőfi versében emlegetett éden és a Delhányi által enyhe iróniával idézett távoli-plátói szerelem két véglete között a valóságot meghatározzuk. Koren mindenesetre megsokallta a dolgot és Petőfit, barátjával, Esztergályval együtt „mint vőlegényeket” a szégyenpadra ültette, Delhányit és Dömök Eleket vőfélyekül állítva melléjük. A büntetésnek ez a kollektív jellege azt a gyanút ébresztheti bennünk, hogy Koren nem is annyira a szerelmi levelezést akarta megtorolni, hanem a szerelem ama következményét, amelyet Delhányi így rögzített: „Petőfi Esztergálival szerette Ovidius amorum könyvét olvasgatni, természetes, titkon.”195

Titkon, de azért Delhányi tudott a dologról, nyilván, mert ő is részese lehetett az izgalmas olvasgatásnak, melynek tárgya a latin klasszikus Ars amatoriája volt, s amelyet még a mai középiskolák sem ajánlanak tizennégy éves diákjaiknak… Talán nem járunk messze az igazságtól, ha ebben a szerelmi históriában úgy teszünk igazat, hogy Emilia a plátói édenhez szolgáltatott képzelődési alapot az ifjú poétának, míg Ovidius a dolgok valóságosabb oldalára tanította – s A hűtelenhez intézett vers kéjei nem az aszódi mindennapokból, hanem éppen Ovidius tankölteményéből vezethetők le…196

Színház

Petőfinek a színházzal való újabb találkozását is erre az időre kell rögzítenünk: elsős syntaxista volt, amikor Balogh István vándortársulata Aszódra vetődött. Baloghék 1837 május végétől június 9-ig szerepeltek a községben, olykor naponta két előadásban is produkálva művészetüket. Programjukból talán a Lúdas Matyit és a Rómeó és Júliát érdemes megemlíteni.197

Delhányi, anélkül, hogy itt említést tenne Baloghékról, épp a syntaxista tanév kapcsán beszél a költő egyik kedves játékáról, amelyet valószínűleg joggal hozhatunk kapcsolatba a vándorszínész truppal:

 

„A szigorú felügyelet dacára azért mégis megtörtént, hogy (…) nem a ránk mért tárggyal, hanem idegenszerű dolgokkal foglalkoztunk. Egy alkalommal Petőfi megtanított minket zsebkendőnkből török fezt alakítani, erre csak egy kendőre és meghajlított térdre volt szükség, nosza! egy pillanat alatt mindnégyen fezekkel voltunk ellátva, a játékkedv tovább harapódzott, Petőfi és Esztergáli elővettek (…) két piszkafát s lovagjátékot produkáltak…”198

 

A színészhajlam letagadhatatlan jelentkezését érhetjük tetten ebben a játékban. Ha mindez megelőzte Baloghék érkezését, akkor a színészek hatása csak tovább fokozhatta a kis Petőfi komédiázási kedvét, ha fordítva történt, akkor épp a társulat lovagjátékokat is tartalmazó programja válthatta ki a lappangó hajlamot – végül is mindegy, számunkra az a fontos, hogy Baloghék aszódi tartózkodása mindenképpen említésre érdemes esemény az elsős syntaxista életében: ez is egy csepp ahhoz a pohárhoz, amely hamarosan, még Aszódon, túl akar csordulni…

Az utolsó, az 1837–38-as aszódi tanévnek épp ez, a színészettel való újabb találkozás és annak hatása a legfontosabb fejleménye. Mint ismeretes, Petőfi közvetlenül a vizsga előtt el akart szökni az Aszódra érkezett vándortársulattal. Hogyan került sor erre a meghökkentő fordulatra? És mi is történt valójában? Az anekdoták és hipotézisek szövevényéből próbáljuk kifejteni az ellenőrizhető tényeket.

Először is azt kell tisztáznunk, hogy milyen társulat érkezett Aszódra 1838 tavaszának végén? A Petőfi-irodalom (Ferenczitől Dienesig) bizonyításra sem szoruló tényként közli, hogy a fentebb említett Balogh István együttese tért vissza Aszódra, még feltételezett párbeszédeket is olvashattunk, amelyek állítólag a derék direktor és a színészjelölt diák között zajlottak volna le. Balogh 1838-as aszódi tartózkodása azonban teljes egészében kitalálás, illetve a források felületes olvasásának eredménye.199 Elég kézbe venni Balogh naplóját, s azonnal kiderül, hogy a direktor 1837-ben csakugyan járt Aszódon (ezért is kerülhetett bele a kronológiát összekeverő iskolatársak emlékezéseibe), de 1838 elején a nagy „árvíz és jég” miatt Pestre ment és ott is maradt a Nemzetinél, a számunkra fontos időszakban immár nem foglalkozván vándorszínészettel. A Nemzeti Színháznál nem kapott „fakkjához” illő szerepet, ezért „tespedt, de nyugalomba”.200 Így tehát ő szinte az egyetlen vándortársulati igazgató, aki 1838-ban nem szerepelhetett Aszódon!

Itt közbevetőleg felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem 1837-ben történt-e a szökési kísérlet? Ez ellen szól, hogy Petőfi ekkor még csak tizennégy éves volt, s ebben az életkorban még az az egy esztendő is számít… S legkivált ez ellen szól a legnyomósabb tény: mindazok, akik egyáltalán említettek évszámot vagy azzal egyenértékű osztály-megjelölést, határozottan 1838-ról, illetve a költő utolsó aszódi tanévéről beszélnek.201

Balogh tehát kiesik számításainkból. Marad Tóth és Hetényi, kiknek nevét szintén olvashatjuk az emlékezésekben. „Tóth” (így, keresztnév nélkül) megfoghatatlan árnyalak, az egyáltalán szóbajöhető Tóth József akkoriban működött, de az 1838 körüli esztendők színházi zsebkönyvei nem jelölik kalandozásainak útvonalait. Van nyoma viszont Hetényi Józsefnek, kit egy másik iskolatárs említett.202 Egy korabeli híradás szerint ez a direktor tavaszutó, vagyis május hónapban ugyan még Kotzebue-t játszott Kolozsvárott, de onnan Debrecenbe indult, júniusra tehát Aszódig is eljuthatott (a vándortársulatok ennél nagyobb utakat is megtettek egy-két hét alatt.)203

Amíg Hetényi – vagy más direktor – társulatával Aszód felé közeledett, ifjú költőnkben is új változások érlelődtek. Tanulmányi eredményei megint – ha csak egy árnyalattal is – romlottak, az év végén természetrajzból csak kis e-t szerzett, mulasztott napjainak száma is nőtt (9 napot hiányzott). Van talán annak is jelentősége, hogy a könyvtár kölcsönzési lapjain sokkal ritkábban fordul elő a neve, mint az előző két évben (pedig a tanév elején, több mint egy hónapon át Koren helyett ő vezette a könyvtárat). Elmúlt az Emilia-kaland is, nem maradt más utána, mint néhány – egy kivételével számunkra ismeretlen – vers. Kiürültek a pajtási szórakozások is, Neumann távoztával megszűnt a titkos társaság, de el lehet gondolkodni Delhányinak egy másik emlékezésén is, amely szerint Petőfi voltaképpen „beleunt a léha, gyerekes kedvtelésbe és kijelentette, hogy nem gyerekeskedik”.204

Ezek a jelek, ha külön-külön nem is számítanak sokat, együtt talán feljogosítanak bennünket arra a feltételezésre, hogy az immár tizenöt éves fiú 1838 tavaszára megunta aszódi környezetét és iskolai életét, újra vágyott, többre vágyott. Azt mondhatnánk, lelke elő volt készítve a színházzal való, minden korábbinál kísértőbb találkozásra.

Az emberi sorsokat kiszámíthatatlan szeszéllyel terelő természeti csapások is épp ekkor zúdultak családjára. 1838 tavaszán az a jeges ár, amely Balogh direktort a vándorszínészet feladására kényszerítette, Petrovicsékat még kegyetlenebbül sújtotta: romba döntötte szabadszállási házukat. Jószágukat elsodorta, földjeiket elborította a Duna, a szülők rokoni támogatásra, azután egy idegen tanyába kényszerültek.205

S ekkor már kezdtek kibontakozni a még súlyosabb katasztrófa, a teljes vagyoni bukás körvonalai. Petrovics István 1838. május elsején 5000 forint tartozásáról kötelezvényt adott egy üzlettársának (aki lelkiismeretlen csaló volt), s biztosítékul birtokát is zálogba bocsátotta. Petrovics fizetésképtelenségét – az árvíz okozta károkon kívül – az is okozta, hogy rokona, Salkovics Mihály nem tudta visszafizetni neki azt a tartozást, amelynek kiegyenlítését 1838 áprilisára vállalta. Petrovics bizalmával több más adósa is visszaélt.206

Szökési kísérlet

A kölcsönügyletek felől fenyegető összeomlásról Petőfi nem sokat tudhatott 1838 kora nyarán, de az árvízről és házuk pusztulásáról értesülnie kellett. A szülők és az iskola között állandó lehetett a kapcsolat, amit egyebek közt az is bizonyít, hogy Petrovics tüneményes gyorsasággal hírt kapott fia színészi terveiről, amint ezt hamarosan látni fogjuk. Hihető-e, hogy Petőfi csak aszódi iskoláztatásának befejeztével, vakációra utaztakor tudta volna meg, mi történt Szabadszálláson? Nehéz elképzelnünk őt, amint Aszódról távoztában „még a vagyonos gyermekek öntudatával és biztonságával” nézi a jövőt.207

Anélkül, hogy az árvízből akarnánk levezetni Petőfi szökési kísérletét, mint befolyásoló tényezőt feltétlenül figyelembe kell vennünk a szülői ház és a vagyoni biztonság összeomlásából következhető és nagyon is elképzelhető lelkiállapotot. Ebben az összefüggésben még további vizsgálatot érdemelne az a kis szöveg is, amely Petőfi kézírásában maradt ránk. Az aszódi diákok syntaxista osztályának szépírási mintái között olvashatjuk ezt a mondatot: „Kudarcok nélkül, kedves gyermekem, a legjobb akarattal sem lehet az életutat járni. Aki sorscsapásokat nem élt át, az könnyen elfeledkezik minden mértékről s alázatról – és boldogtalan…”

Az itt magyarul idézett, de a Specimen Calligraphiae füzetében latin betűs német szöveg eredetije és forrása sajnos ismeretlen, mint ahogy egyelőre azt sem tudjuk, tanári diktálásra vagy tanulói választásra kell-e gondolnunk. Ha ez utóbbi eset áll fenn, akkor ezt a választást semmiképpen sem tarthatjuk véletlenszerűnek, a szöveg nagyon is beillik abba a hangulatba, amely Petőfi utolsó aszódi heteit jellemezhette.208

Függetlenül a szépírási minta – esetleg nagyon is beszédes – tanulságától, Petőfi szökési kísérletének előkészítő tényezői között számon kell tartanunk szülői házának összeomlását. De ezt az összefüggést nem érdemes odáig túloznunk, hogy „a költő famíliájának tönkremeneteléből” vezessük le a menekülést „az összedőlt otthonból a kalandba”.209 Ismételjük meg, hogy a költő famíliája még nem ment tönkre, csak az első, súlyos csapásról tudhatott az aszódi diák, s még maga Petrovics István sem mérhette fel 1838 kora nyarán, hogy milyen bukásba zuhan kölcsönügyleteivel!

„A kor angol ifjai – írta Dienes – regényhőseiket követve, ilyenkor szálltak Newportban vagy Southamptonban matrózinasként hajóra, a magyarok komédiásnak vagy katonának szöktek.”210 Találó megfogalmazás ez, de csak a kor átlagos fiataljaira vonatkoztatható. A zsenit, de még az átlagnál kiemelkedőbb tehetséget is az jellemzi, hogy a szülői ház pusztulása, családi katasztrófák nélkül is ki tudja ragadni magát a szülői vagy tanári előírások és parancsok hagyományos rendjéből és a saját vágyait követi! Kisfaludy Károly apja nem ment tönkre, ő mégis szakított a nemesi életformával és a nyomort is vállalva művészpályára ment. Shelley is otthagyta a jólétet… És viszont, Robespierre, aki nem volt lázadó alkat, engedelmesen tűrte a szegénységet, míg Saint-Just, akit a gyöngéd anya és „két bájos nővér” jómódban tartott, „eddig még felderítetlen” okból egyszerűen megszökött szeretteitől.211 Kisfaludy és főleg Shelley, valamint Saint-Just példája, amelyet vagyoni bukás nem motivál, sokkal közelebb áll hősünkhöz, mint a szüleik csődje miatt hajóra szálló angol ifjaké…

E kényszerű kitérő után visszafordíthatjuk történetünk menetét Petőfi és Hetényiék (?) találkozásához, amely feltehetően a tanév vége felé zajlott le. Több emlékezés is megörökítette e nevezetes kalandot, kezdjük a költőével:

 

„Aszód (…) Itt akartam először színésszé lenni – (…) A színésszélenniakarásnak (…) nem annyira eredete, mint következménye nevezetes.

Nevezetes és szomorú!

Professorom (Isten áldja meg őt!) jónak látta, tettbe menedő tervemet egy oly férfinak megirni, kinek eléggé nem dicsérhető tulajdonsága volt: a szinészetet csodálatra méltó képen való módon gyülölni. Ezen ritka tulajdonú férfi történetesen épen az atyám volt, ki – mint jó atyához illik – a veszedelmes hírvétel után egy percig sem késett pokoli örvénybe süllyedendő fija megmentésére rohanni. S istentelen szándékomtól csakugyan eltérítettek atyai tanácsai, melyek még hetek múlva is meglátszottak… hátamon és lelkem porsátorának egyéb részén.”212

 

Koren, kire Petőfi a fenti szövegben oly ironikusan kérte az isteni áldást,213 a költővel egybehangzóan meséli el a történetet:

 

„Eljött egy reggelen hozzám azon kéréssel, hogy neki az iskolai bizonyítványt adjam ki, mert ő színész lesz s a nélkül a színészek befogadni nem akarják. Ezen természetesen sikeretlen üzelme felől általam tudósított atyja nem késett eljönni s amúgy mészáros módon jobb útra terelni.”214

 

A terelés mikéntjéről és magukról az előzményekről legrészletesebben Kemény János emlékezései tudósítanak. Ő így beszélteti Petőfit:

 

„Azt tudjátok – szólt – hogy Aszódon Borcsába fülig szerelmes voltam s hogy miatta akartam már akkor színésszé lenni s a társasággal elmenni. Az igazgató azonban csak úgy akart felvenni, ha az iskolai bizonyítványomat előmutatom (…)

Koreny azonnal írt apámnak (Miután előzőleg ki akarta porolni a diák nadrágját – F. S.), kérve őt, sietne fel Aszódra, mert Sándor fia rossz úton van, s attól lehet tartani, hogy ha a színészek elmennek, Sándor is utánok oldja a kereket.

Apám Koreny levelére fel is látogatott Aszódra. Midőn őt felém hömpölyögni láttam (saját kifejezése), elébe siettem és kezét meg akartam csókolni, de ő hátravonván mind a két kezét, nem engedé meg (…)

Lakásomra visszatérve szobámba léptünk, hol apám anélkül, hogy észrevettem volna, becsukta az ajtót. Azután mogorván és szótlanul újra útitáskájához lépett, felnyitá azt, s kivett belőle egy olyanfélét, amivel a marhákat szokták terelni (Kemény lapalji jegyzete: »Tisztán emlékezem, hogy ezt a kifejezést használta.«) s kegyetlenül elverte rajtam a port – közbe-közbe felkiáltva: »Hát kell-e Borcsa? Kellenek-e a komédiások?«”215

 

Természetesen semmiképpen sem tekinthetjük a Petőfi szájába adott szavakat a költő szövegének, de a hömpölyögni ige, az „olyanfélét, amivel a marhákat szokták terelni” kifejezése, s a jelenetsor lényege igen hihetően tőle ered.

Még két – talán eligazító – mozzanat emelhető ki az emlékezésekből. Gyöngyössy Lászlónál olvashatjuk az alábbiakat: „1838-ban színészek vetődtek Aszódra. Sándor megnézte előadásukat s rajongani kezdett értök. Különösen egy Borcsa nevű énekesnő ragadta el.”216 Tahy János még közelebbit mond a csábítóról, meg is nevezi: „Petőfi (…) minden este ott volt az előadáson. A játékon kívül azonban két hamis szempár, Thuri Boriska primadonna szemei is vonzották. Iskoláit elhanyagolta, sőt Korén tanárnak nyíltan kijelentette, hogy színész lesz, mivel Boriska nélkül megélni nem tud.”217

Nagyjából ezekben foglalható össze az emlékezések lényege. Az életrajzi irodalomban általános a felfogás, amely szerint csupán pillanatnyi meggondolatlanság vezette a költőt, a színészekhez nem is lehetett köze, az igazgató csak azért kérte bizonyítványát, mert így akarta lerázni stb. Ezek szerint még a Boriska iránti vonzalmat is csupán „amolyan holdvilágos érzelemnek” kell tartanunk. Thuri Boriska „bizonyára küldött néhány tüzes pillantást az állóhely idősebb diákjai felé, akiknek lelkes tapsaira szüksége volt, – de nem valószínű, hogy a költő egyetlen szót is váltott vele”.218 A szökési kísérletről pedig általában alig esik szó, az egész kaland a bizonyítvány „kikérésének” veréssel végződő históriájává szűkül.

A költő azonban nemcsak az Uti jegyzetek ironizáló passzusában, hanem az Első esküm szinte patetikus soraiban is határozottan szökési vágyáról beszélt:

 

Fiú valék még, iskolás fiú,
Tizenöt éves; és az iskolázás
Rám nézve nyűg volt, nagy nehéz nyűg (…)
Gondolkodám a mód felől: miként
Szakíthatnám le rólam a bilincset?…
Szinészek jöttek, s elhatározám
Közéjök állni és elmenni vélök.
El, habár a földhözragadt nyomor
Mindkét kezével átölelne is.
Habár apámnak átka és anyámnak
Könyűi lesznek útitársaim.
Csak hogy szabad, hogy független legyek.
S elmentem volna, ámde megtudá
E lázadó szándékomat tanítóm,
S az indulásnak napján elfogott,
És rám csuká szobámnak ajtaját,
S rab voltam, míg a színésztársaság
Határunkon túl messze, messze járt.

 

A művészi igazság természetesen nem keverhető össze a biográfiai valóval, s a költő önvallomásait, akár versben, akár prózában születtek, nem tekinthetjük szentírásnak. De olyan meséknek sem, amelyeket érdemi érvelés nélkül figyelmen kívül hagyhatunk! Márpedig az aszódi históriával ez esett meg: a kamasz költő drámája anekdotává szelídült.

De mi olyan valószínűtlen abban, hogy Petőfi meg akart szökni a vándorszínészekkel? Hiszen 1839 januárjában csakugyan kilép az iskolai–családi kötelékek közül, miért volna hihetetlen, hogy már fél évvel korábban is megkísérelte ugyanezt? Hogy a direktor miért kérte Petőfitől a bizonyítványt, egyelőre nem tudjuk, talán sohasem fogjuk megtudni, de arra nincs bizonyítékunk, hogy így akarta lerázni a diákot. Ez csupán feltételezés, de nem túlságosan meggyőző feltevés. A vándortársulatok ugyanis – számtalan példa bizonyítja – előszeretettel fogadtak magukba ifjú diákokat. A szerepkönyvek másolásához, a cédulák kihordásához, s mindenféle egyéb feladatokhoz (a statisztálást is beleértve) nagyon is szükség volt áldozatkész fiatalokra, akik ráadásul nem is követeltek terhesen magas gázsit. Fél évvel később még a Nemzeti Színház is minden további nélkül felveszi a kóbor diákot, miért ne lett volna szükség ilyen segéderőre egy vidéki társulatnál? 1839 elején Petőfi tizenhat éves volt, 1838 kora nyarán tizenöt és fél – ez a különbség túl csekély ahhoz, hogy az aszódi szökési kísérletet ezzel komolytalanítsuk…

Arra sincs bizonyítékunk, hogy a költő csak távolról lelkesedett a színészekért, a primadonnával pedig éppenséggel szót sem válthatott. Az ellenkezőjére van támpontunk, mégpedig épp abban az emlékezésben, amely Hetényi nevét is említi:

 

„…valami Hetényi nevű igazgató vezetése alatt vándorszínészek verődtek Aszódra. Sándorunk mindjárt megérkezésük estéjén felkereste őket a korcsmában s az éjszakát velük töltötte. Koren látva a fenyegető veszedelmet, mindent elkövetett a Sándor visszatartására. Egy éjszaka azonban ismét kimaradt a fiú, sőt a másnapi órákon se jelent meg. Meghallván Koren, hogy Petőfi ott mulat a színészek között a korcsmában, öt markos tanulótársát elküldötte érte (…)219

 

Az emlékezés lehet az átlagosnál is színezettebb, de a lényegét, azt, hogy Petőfi nemcsak távolról gyönyörködött a színészek játékában, hanem közéjük is elegyedett, sőt mulatott velük a kocsmában, alapos indokkal nehéz volna tagadni. A költő által tréfásan is, komolyan is emlegetett „színésszélenniakarást” mindenképpen ilyen ismerkedő érintkezések előzhették meg!

Az aszódi kaland anekdotásítását megkönnyítette az is, hogy a költőt oly eredményesen csábító Borcsa puszta névként lebegett egyik életrajzból a másikba, anélkül, hogy bármit is tudtunk volna róla.220 Már csak ezért is érdemesnek látszott kutatni kissé a kiléte után. A vizsgálatok alapján egy Erdélyiné Borbála nevű színésznőnél kell kikötnünk, mint aki legvalószínűbb főszereplője lehetett az aszódi diák érzelmi drámájának.221

Erdélyi Borbálának férje is színész volt, aki fiatalon, huszonöt éves korában halt meg, Debrecenben, tüdőbajban.222 Ha Borbála egyidős volt férjével, akkor 1838-ban épp 27 esztendősnek kellett lennie, de elképzelhető, hogy inkább fiatalabb lehetett. Színházi lexikonjainkban nem szerepel, de egy 1846-os zsebkönyv szerint 1845-ben épp Hetényi társulatának volt tagja, akkor is özvegyként.223 A vándortársulatok természetesen szüntelenül feloszlottak és újraalakultak, így az 1845-ös Hetényi-tagság nem bizonyítja az 1838-as tagságot, de némileg talán valószínűsíti. Annál is inkább, mert a magányos színésznők jobban kitartottak direktoraik mellett, mint a férjükkel együtt új társulatokkal könnyebben és biztonságosabban kísérletezgető primadonnák.

Erdélyi Borbála ifjú özvegyi mivolta megkönnyíti számunkra Petőfi fellángolásának megmagyarázását is. Az általános gyakorlat ugyanis az volt a társulatokban, hogy a színésznék férjükkel együtt játszottak.224 Ifjú leány ritkán volt az együtteseknél, ha találunk is ilyet, rendszerint pártfogója is fellelhető a háttérben. Amennyiben Petőfi egy olyan Borcsába szeretett volna bele, akinek férje vagy pártfogója volt a társulatnál, erről hamarosan – esetleg igen kellemetlen formában – értesült volna. Egy csak nemrégiben özveggyé lett ifjú színésznő iránt azonban ilyen szempontból akadálytalanul lángolhatott…

El kell hát hinnünk a költőnek, hogy tervét komolyan vette, s a tanári-atyai együttműködéssel meghiúsított vállalkozás kudarca megrázta. El kell hinnünk, hogy ez a veréssel megpecsételt bukás fordulatot idéz elő pályáján, úgy, ahogy Első esküm című, fentebb idézett versének folytatásában írta:

 

Nem az fájt már, hogy nem leszek szinész,
De hogy maradni kényszerítenek.
A kényszerítés égett lelkemen,
Mint a görögtűz, olthatatlanúl.
Itt tettem első esküvésemet,
Nagy és szent esküt mondék börtönömben,
Hogy életemnek egy főcélja lesz,
S ez: a zsarnokság ellen küzdeni.

 

A Neumanné valamelyik kis szobáját börtönné komorító költő nyilvánvalóan „túloz” (azért költő, azért Petőfi), de ez nem ad jogot nekünk arra, hogy az egész esküt kétségbe vonjuk, „gyermeki szájba nem illő” nagy fogadalomnak tartsuk.225 Még az ilyen kételkedés ellenkezője is jogosabb volna, hogy tudniillik elsősorban épp a gyermeki szájba illenek az ilyen „nagy és szent” eskük. Végtére is: Petőfi tizenöt és fél esztendős ekkor, tehát abban a korban van, amelyben a világtörténelem ezernyi példája által bizonyítottan „a zsarnokság” elleni küzdelemre a leghajlamosabb az ember, még az is, aki kétszer-háromszor tizenöt éves korában már csak a zsarnokságok előtti hajbókolásra lesz majd képes.

Petrovics Istvánt megérthetjük. A jeges ár okozta pusztulás után, fenyegető anyagi gondok közepette semmiképpen sem nézhette el fia viselkedését, amely egyébként is minden tervét keresztezte, gyermekei jövőjére vonatkozó minden elképzelésével ellentétben állt. Nem róhatjuk fel neki a fiú meggyőzésére választott módszert sem, az ő korában és kivált az ő társadalmi környezetében így neveltek. De egy Petőfi Sándort ostorral nem lehetett „eltéríteni”, s Petrovics István jó szándéka ellenére ezt már nem foghatta fel.

Jogosan írta Dienes András, hogy Petrovics „…az aszódi ostorozást valamiféle »megnevelésnek« könyvelhette el, apai győzelemnek (…). Pár hónap múlva, már Aszódon túl, bámulva és elkeseredetten látta, hogy elvesztette fia bizalmát, elhűlve kellett tapasztalnia, hogy elsőszülöttje a szó szoros értelmében inkább világgá megy, hogysem őszinte legyen az apjához, aki az előző válságát karikás ostorral akarta megoldani”.226 Így lehetett. Legfeljebb annyit tehetnénk hozzá, hogy az érett kamasz már ekkor összehasonlíthatatlanul műveltebb volt apjánál és tudta, hiába is volna őszinte hozzá, az soha nem értené meg az ő művészi vágyait.

És nem is kellett pár hónapot várni ahhoz, hogy kiderüljön: a fiú annyira nyűgnek érzi az iskolát, hogy a színészi kísérlet bukása után más úton, de mindenképpen szabadulni akar e köteléktől. Itt kell idéznünk Koren emlékeinek egyik mozzanatát, amely a Petőfi-életrajzok aszódi fejezetéből vagy teljesen ki szokott maradni, vagy jelentéktelenné sikkad, pedig nagyon is fontos fejleményről árulkodik:

 

„Sándor elvégezte Aszódon a negyedik nyelvtani osztályt, de a szüneteken át ismét kijelenté apjának, hogy katonának áll be. »Jól van fiam – nyerte válaszul – katona lehetsz, de magam tisztességes módon elkísérlek az illető helyre.« S úgy is lett. De mikor ott a felfogadó tisztek Sándornak azt mondták: »Öcsém, mint katonának katonai rendhez, subordinátióhoz kell szabnod magadat,« legott elmúlt neki kedve vitézkedni. Annak következtében felment ősszel – 1838-ban – a selmeci gimnáziumba (…)227

 

Koren iróniája mintegy közvetett bizonyítéka annak, hogy csakugyan átélt, érzelmileg is „lereagált” epizódról beszél, akkori felháborodása még évtizedek múlva is kiérezhető gúnyos szavaiból. Hogyisne, amikor 1835-ben azért hozták hozzá e fiút, hogy „egyházi embert” neveljen belőle, s íme, a renitens, 1838-ban már gyors egymásutánban előbb komédiás, azután katona akar lenni!

Az aszódi tanár emlékezései szűkszavúak, de pontosak, tárgyilagosak, cáfolatra ez ügyben sincs okunk. Elfogadhatjuk, hogy Petőfi három évi sikeres aszódi tanulás után határozottan szakítani akart az iskolás élettel és kísérletet tett arra, hogy előbb a színészi, majd a katonai pálya felé kitörjön. A következő, az 1839-es esztendőben ugyanezt fogja megismételni, e kettős menekülést, ugyanebben a sorrendben! Ismételjük meg, hogy ekkor még, 1838-ban nem tudhatott apja vagyoni helyzetének valóságos szakadékairól, csak a bukás kezdetéről.228

Hogy mindennek mi a jelentősége a későbbiek szempontjából, következő fejezetünk témája lesz. De már itt rögzítenünk kell, hogy az aszódi időszak végét nem az eddigi irodalomban ábrázolt záróünnepély idilli hangulata jellemzi, amely csak a vakációban és utána fordul keserűbe, hanem már itt Aszódon feloldhatatlan összeütközésbe került Petőfi az apjával és apja terveivel: a kamasz költő nem akart sem egyházi emberré, sem egyéb falusi értelmiséggé lenni, s mert az iskola ezt a pályát kínálta neki, szembe kellett fordulnia az iskolával is – fellázadt. A szökési kísérletnek ez a tanulság a lényege! A kalandvágynak, vagy akár a Hatvany által említett s nagyon homályos, „Wanderlustnak” is lehetett szerepe, de a fenti, kézzel fogható tanulsággal többre jutunk.

Petőfi életrajzának minden komoly írója egyetért abban, hogy az apa végzetes módszerhez folyamodott, amikor ostorral akarta helyes útra „téríteni” fiát. De használt-e ez a lecke?229 Nem hihető. Az a körülmény, hogy a fiú „remekül tanul tovább”, akkor sem lehetne döntő, ha bizonyosan tudnánk, hogy így történt. De ezt – legalábbis egyelőre – nem tudhatjuk, hiszen a Borcsa-ügy pontos dátumát nem ismerjük, s ezért nem állíthatunk fel időrendi-okozati összefüggéseket. Amennyiben csakugyan Hetényi társulata fordult meg Aszódon (akik tavaszutó havában, mint láttuk, még Kolozsvárott tanyáztak), nem tehetjük „körülbelül” tavaszra a szökési kísérletet,230 hanem pontosan a tanév végére, ahogy egyébként a dátumokban legpontosabb Koren is írta: a költő „harmadik tanulói évének vége felé”! Ha pedig így van, a Borcsa-ügy és a tanévzárás között nem marad annyi időnk, amennyi elég volna ahhoz, hogy a fiú „remek további tanulását” bizonyíthassuk…

Hogy Petőfi saját versét adhatta elő a vizsgaünnepélyen, szintén nem igazolhatja a fent vitatott tételt. „…nekem kellett Aszódon – olvashatjuk Korennél – az akkor divatos salutatiók- és valedictiókról latin és magyar nyelven gondoskodnom, és ha tanítványim nem voltak képesek azt componálni, azokat csinálnom (…) Petőfi Sándor képes volt azt elkészíteni úgy, hogy én dolgozatán alig egy-két szót vagy kifejezést változtattam…”231 Ennyit mondott Koren, nem többet: Petőfi „képes volt” a Búcsúzás megírására, megkapta a megbízatást, nincs szó arról, hogy ez év végi remek tanulásának jutalma lett volna.

Jelentőségek nélküli apróságoknak látszanak ezek a kérdések, de együttes tisztázásuk mégis módosít valamit az aszódi fejezet felfogásán: ez a fejezet úgy ér véget, hogy konfliktusa nem oldódik meg, s mintegy magába sűríti, előrevetíti a következő esztendők minden bonyodalmát. Ezért is oly fontos ez az időszak Petőfi életében, mert már ennek végén kirajzolódnak élete nagy fordulatának előjelei: már itt szakítani akar azzal az életformával, amelyet a család és az iskola, a társadalom egész akkori rendje magától értetődőnek tekint számára.

Ehhez a szakításhoz megvannak már a szükséges szellemi alapjai és erkölcsi készségei. Az aszódi bizonyítványok tanúsítják, hogy megtanulta mindazt, amit ezekben az iskolákban el lehetett sajátítani,232 az olvasmányairól szóló adatok az átlagos diákét messze meghaladó intellektuális érdeklődésről vallanak.

És ránk maradt a Búcsúzás is, amelyet a derék Koren még afféle dolgozatnak tekintett, de amelyet ma már a kezdő Petőfihez méltó versnek érzünk.233 Aki ezt írta, okkal érezhette magáról, hogy az apai vágyak kielégítésénél többre hivatott: vállalnia kell a maga útját.

HITELES ADATOK SZERINT (III.)

1838. augusztus 31-én

Petőfi beíratkozott a selmeci lyceumba, mint I. éves rhetor. 1839 februárjában elhagyta Selmecet, Pestre ment, ahol a Nemzeti Színháznál statisztáskodott, pontosan meg nem határozható időpontban, majd május közepétől szeptember elejéig Ostffyasszonyfán nevelősködött.

1839. szeptember 6-án

Petőfi Sopronban hat esztendőre beállt császári-királyi katonának;

1840. március 24-én

az újonctranszporttal Grácba indult, ahol megbetegedett és a helyőrségi kórházba került. Júliusban zászlóalja után irányították Zágrábba.

1840. szeptember 26. és

október 2. között

részt vett a Károlyváros környékén rendezett dandárgyakorlatokon, itt ismét megbetegedett, a zágrábi ezredkórházba vitték.

1841. január 25-én

szolgálatra alkalmatlannak nyilvánították. Februárban visszatért Sopronba, ahol 22-én leszerelt. Nyáron három hónapig színészkedett. Októberben a pápai kollégium tanulója lett, többször fellépett a helyi képzőtársaságban.

1842. május 22-én

megjelent A borozó.

1842. július 29-én

az évzáró ünnepélyen mint költő s mint előadó sikerrel szerepelt.

 

III. A földönfutó

Petőfi egyetlen – már említett – rövid életrajzi vázlatán kívül nem hagyott ránk önéletírást, de verseiben s az Uti jegyzetekben, forradalmi naplójában és kivált az Úti levelekben pályája nem egy mozzanatát megvilágította, és nagy tudatossággal emelte ki a fő fordulókat. Most következő életszakaszát is pontosan körülhatárolta és jellemezte az Uti levelekben:

 

„Hat esztendeig voltam istentül, embertül elhagyott földönfutó; hat esztendeig volt két sötét árnyékom: a nyomor és a lelki fájdalom… és mikor? ifjuságom kezdetében, az élet legszebb szakában, mely csupán az örömeknek van teremtve, tizenhatodik esztendőmtől a huszonkettedikig. De jó hogy így történt; a ki boldogtalan nem volt, nem tudja megbecsülni boldogságát.”234

 

E (csaknem) hat esztendő első felét a pályakeresés zaklatott kalandjai jellemzik: kísérletezik a színészettel, a katonasággal és még egyszer utoljára, a tanulással. Az életrajzi irodalomban, főleg újabban, nagy hajlam mutatkozik arra, hogy e kalandokat teljes egészében a szülők vagyoni összeomlásából vezessék le. E felfogás mögött, kimondatlanul is, az az előítélet húzódik meg, amely a szülői ház elhagyásában, a földönfutó életben, a színházi szolga alantas helyzetében, a kamaszkori katonáskodásban valamiféle szégyellni s ennélfogva mentegetni valót lát.235 Az előző fejezetben ezért kellett határozottan emlékeztetnünk arra, hogy a kamasz Petőfi már szüleinek végleges vagyoni bukása előtt is le akart térni a család és az iskola által megjelölt útról. Ezt az alkatából és művészi vágyaiból eredő hajlamot azonban kétségtelenül meghatározta az a körülmény is, hogy háta mögött felégtek a hidak – az otthon biztonsága megszűnt.

Ezért kell, ha röviden is, a Petrovics család vagyoni bukásával foglalkoznunk.

Petrovics István a korábban említett 5000 forint adósságából 1838 októberében megtérített 2500 forintot, de a hitel másik felével változatlanul adós maradt. Csaló üzlettársa decemberben árverés kitűzését kérte ellene.236 A szabadszállási tanács 1839 januárjában 30 nap haladékot adott Petrovicsnak az „Önkényes” (értsd: önkéntes) „elég tételre”, „ellenkező esetbe (…) Bírói Foglalás által szerzendő elég tétel eszközlésére” hozott határozatot.

Petrovics István azonban ekkor már egyéb súlyos adósságokba is bonyolódott, ezért mindenképpen nagyobb respiriumot, azaz haladékot szeretett volna nyerni a hatóságoktól. 1839. január 14-i keltezéssel kérvényt írt József nádorhoz, mint a jászkunok főbírájához. A végrehajtás megszüntetését vagy legalább felfüggesztését kérte. A nádor, tekintettel Petrovics Istvánnak az árvíz idején elszenvedett veszteségére, a haladékot megadta. A jászkun kerület közgyűlése azonban megerősítette a végrehajtási utasítást, Petrovicsnak most már mind a két főbb hitelezője javára. Második kérvényét 1839. április 7-i keltezéssel (a dátumoknak, mint hamar látni fogjuk, jelentőségük van) ezért írta Petrovics, megintcsak a nádorhoz.

Így duzzadtak a per aktái: „részint a felek beadványai, részint a nádori bíróság leiratai alapján a »Districtusok« közgyűlése és kisebb gyűlése 20 alkalommal tárgyalt erről az ügyről”.237 A kiskunsági nádori táblabíró megállapította ugyan, hogy az ercsi mészárszék elszámolásaival volt üzlettársa becsapta Petrovicsot, végül is azonban a nádori bíróság a már korábban zár alá vett javakra 1840 januárjában véglegesen kimondta a végrehajtási határozatot.

Petőfi 1838. augusztus 31-én íratkozott be a selmeci lyceumba, mint az első rhetori osztály tanulója. Ekkor még nem lehetett fogalma a vagyoni bukás végső méreteiről, de 1838–1839 fordulóján már abban a tudatban kellett mérlegelnie terveit, hogy szülői támogatásra nem számíthat. Ha máskor nem, Selmecről hazajövet, a karácsonyi szünidőben tudomást szerzett a válságos helyzetről. Döntéseinél erre is gondolnia kellett.

S ez a lecke későbbre is szólt.

A család vagyoni bukása kétfelől is meghatározta e lázadó alkat további formálódását. Petőfi eddig úgy érezhette, hogy „joga és igénye lehet a legmagasabb dolgokhoz”. Most minden jogát elvesztette és ebbe nem nyugodhatott bele. „A szegénység iskolájába – mondja Illyés szép szavakkal – akkor kerül, amikor az már nem megalázkodásra, beletörődésre, szolgai törtetésre, hanem dacra, harcra, az emberekhez méltó, mert csak elvesztett jogok kivívására ösztökéli a lelket. És lázadásra. Az uralkodó osztályok legveszedelmesebb ellenségei a rang- és lehetőségvesztettek.”238 Az általunk kiemelt felsőfok költői túlzása talán fölösleges, de maga az alaptétel szinte szociológiai törvényszerűséget fogalmaz meg.

A személyes veszteség is lázít, de ha a veszteség ráadásul igazságtalanságból, jogi hamisságból is ered, ez mindjárt anyagot kínál a magánsorson túlmutató nagyobb igaztalanságok érzékelésére. Petőfi mint az évekig húzódó per részese (mint látni fogjuk, részben mint iratainak is másolója) megismerkedett a jog apparátusával, logikájával és nyelvével, mintegy összeütközött a joggal, amely érthetetlen és kiszámíthatatlan hatalomként rátelepszik az elnyomottra, igazát megcsúfolja, emberségét megalázza. A nádori igazságszolgáltatás megismerése mintegy bevezette az egész rend alapjainak ismeretébe.

 

1. Selmec – az iskola első elhagyása

Petőfi kitűnő bizonyítvánnyal állított be a selmeci lyceumba, s erre, valamint szülei szegénységére való tekintettel ingyenkosztos lett az alumneumban. Egy nyugalmazott kamarai hajdúnál volt szálláson és „félkoszton”, három másik társával s a hajdúval együtt közös szobában. Ezek a körülmények bizony nem olyan kellemesek, mint a sárszentlőrinci vagy aszódi tanulási lehetőségek, de ezeknél már rosszabb feltételek között is tanultak diákok. Ha akartak. Kérdés, hogy Petőfi akart-e?

Életrajzírói igennel felelnek. Némely kortársi vallomásokra hivatkoznak, ezek szerint Petőfi „a tanév elején Selmecen is éppen oly szorgalmas tanuló volt, mint Aszódon”239. E vallomásokkal némileg ütközik az a meglepő tény, hogy Petőfi a selmeci beiratkozáskor 17 évesnek mondta magát, holott csupán 15 esztendős és nyolc hónapos volt. Ferenczi napirendre tért e sajátos eljárás fölött, azzal, hogy Petőfi indoka „nem érthető”.240 Az aszódi tanév utáni katonai jelentkezésre gondolva azonban nehéz megszabadulnunk attól a gyanútól, hogy akkor azért utasíthatták el a kamasz diákot, mert túl fiatalnak tarthatták (és a „subordinátióval” való elrettentés csak mellékes lehetett, ha a sorozók részéről egyáltalán úgy merült fel ez a fogalom, mint Korennél olvashattuk).

Petőfi ebből az esetből megérthette, hogy legközelebb (amennyiben az iskolán kívül bármivel, színészettel vagy katonasággal akarna kísérletezni – öregítenie kell magát: ezért diktálta be a költött adatot, hogy legyen papírja is e pia fraushoz. E feltevést erősítheti az a tény, hogy Aszód után mind a színészettel, mind a katonasággal újra próbálkozik és majd a sorozó bizottság előtt éppenséggel két évvel mondja öregebbnek magát. Ferenczi Selmec kapcsán nem kommentálja az esetet, de könyve elején elvi általánosságban úgy magyarázza Petőfi ilyen „magavénítését”, hogy „némileg tetszelgett” ezzel.241 Valószínűbb azonban, hogy a költőt nagyon is gyakorlatias elgondolások vezették: mivel egyre többször kellett arra gondolnia, hogy az iskolán kívül fogja folytatni pályáját, biztosítani akarta magát az életkorára hivatkozó elutasítások ellen! Ami ha igaz, már Selmecre sem azzal a céllal érkezett, hogy az iskolapadban töltse következő éveit…

Szeberényi

Selmeci életének egyébként fontos tanúi a Szeberényi testvérek, Andor és Lajos, az utóbbi egy kis könyvet is kiadott a költőről.242 Sőt maga is verselgetett s mint felsőbb osztályos és mint a diák önképző társaság elnöke, vállonveregető leereszkedéssel fogadta Petőfit, akinek némi költői híre kelt már a selmeci diákok között, megérkezése előtt is.243 Petőfi, mint még többször idézendő levelei elárulják, meglepő respektussal viseltetett az elnök Szeberényi iránt. Később azonban, amikor Petőfi országos hírre emelkedett, a sikertelen műkedvelő nem tudta elfojtani irigységét, a költő pedig alighanem restellte önmaga előtt, hogy egy ilyen jelentéktelenség előtt fejet hajtott, így létrejött a kellő lélektani alap ahhoz, hogy barátságuk gyűlölködésbe csapjon át. Szeberényi árulásra is vetemedett Petőfivel szemben, amit ismételt törleszkedésével sem tudott jóvátenni. Emlékiratában szánalmasan igyekezett menteni magát és minden lehető módon sunyi oldalvágásokkal próbálta kisebbíteni hajdani barátját, ennek ellenére könyve, mint viszonylag korai – tehát a legendaképzés előtti – írás, sok hasznos adalékot tartalmaz.

A költő selmeci pályaszakaszának kezdetét leghívebben mégis Petőfi egyetlen akkori leveléből ismerhetjük meg, mivel neki semmilyen érdeke nem fűződött a valóság megváltoztatásához. Egyik volt aszódi iskolatársának írt beszámolójából kiderül, hogy „soha” nem szomorkodott, „mindig jó kedve” volt, szívesen szavalt a diáktársaságban, október közepén két hetet Pencen mulatott szüreten, s október második felében „szorgalmatosan” látogatta a „Német v. is német szinészek” vándortársulatának előadásait. Ekkor még kedvelte tanárát is, „szomorúnak” tartotta a hírt, hogy Bolemant át akarják helyezni.244

Ha hihetünk bizonyos kései selmeci emlékezőknek, a költészettant is oktató Boleman István volt Petőfi első tanára, aki felismerte a tanítvány poétai tehetségét.245 Noha ezzel ellentétesnek látszó adatunk is van, épp Szeberényitől, aki szerint „tanítója” (ez csak Bolemanra érthető) „nem akarta elhinni”, hogy Petőfi „maga készítette” az általa felolvasott művet.246 Az ellentét végül is feloldható, ha feltételezzük: Boleman meggyőződött arról, hogy tanítványa a maga munkájával állt elő. Mindenesetre kellett okának lenni, hogy Petőfi – épp a fent említett levélben – szomorúnak tartotta a Boleman áthelyezéséről keringő (s később, már Petőfi távozása után, igaznak is bizonyuló) híreket.

De ha Bolemantól nem is kapott bátorítást, ki különben is inkább a latin verselést szerette, amiben Petőfi nem volt erős, annál örvendetesebb lehetett költőnk számára, hogy bevették az irodalmi önképző társaságba, a „rendes” tagok közé. Itt előbb szavalt, majd saját művével lépett fel és bírált.

A képzőtársasági jegyzőkönyveket a mai magyar kutatóknak nem áll módjukban tanulmányozni. Így hát, legalábbis egyelőre, be kell érnünk azzal az ismertetéssel, amelyet Versényi György csaknem száz évvel ezelőtt adott róluk. Ebből először is az derül ki, hogy a magyar társaság 45 tagja közül csak 14 tartozott a felső három osztályba, 31 rhetor volt – miként Petőfi. Nincs tehát sok okunk arra, hogy ismételgessük a Petőfi-irodalomnak azt az állítását, mely szerint költőnk e felvétellel „nem kis megkülönböztetésben” részesült.247 Megtudhatjuk továbbá, hogy „Petrovich Sándor nem szavalta dicséret nélkül a »Csák« című munkát, melyet valóban meg is érdemelt”, bár a bíráló „nagyobb tüzet és mélyebb érzést” várt az előadótól. Az október végi szavalást egy január 9-i „jeles szavalás” követte, mely „közdicséretre méltó volt”. Bírálóként 1838. november 9-én mutatkozott be Petrovich, amikor is Soltész György A hölgy című munkájának „hiányait és erényeit jól felfedezé és előterjeszté.” Az 1839. január 9-i ülésen „Reguli Pál olvasá dicséretes munkáját, melyre cenzora Petrovich csak kevés, csekélyebb értékű észrevételeket tett”.

A szavalói és bírálói sikernél is többet nyomhatott a latban a költői bemutatkozás. Petőfi 1838. november 7-én olvasta fel „A hűtelenhez irányzott eszmeszüleményét”, melyet a bíráló elfogadott és az emlékkönyvbe való beiratásra érdemesnek ítélt.

Petőfinek már Aszódon is költői híre volt, nem véletlenül bízta rá Koren a búcsúzó vers megírását. Ez azonban már másfajta siker. Sőt másfajta vers. Nem rendelésre szerkesztett iskolai feladvány, hanem igazi líra, magánvallomás, amelyet a tekintélyes önképző társaság érdemkönyvébe vesz fel, s amelyet maga a felsős Szeberényi, az elnök bírál – és méltat tetszésére:248

 

„November 7-ike volt, midőn Petőfi a selmeci magyar társaságban első munkájával föllépett (…) Bírálója én voltam. (…) Petőfinek A hűtelenhez címzett e verse nem sokkal jobb, mint száz meg száz más kezdőnek összefércelt rímecskéi. De (…) Selmecen, hol a sok felföldi ifjú közt többnyire csak gyönge magyarok valának, kitűnő helyet foglalt az el (…), e szempontból ítéltem meg művét, a bírálatom végén buzdításul azon észrevételt tettem, hogy ha szép tehetségével szorgalom párosul, idővel jelesb költőink közt fog helyet foglalhatni.”

 

Pontosan Szeberényi tanácsához hasonló modorban szokták buzdítani a kezdő poétákat mai napilapjaink levelezési rovatában, megtoldva még azzal, hogy „olvasson sok Petőfit”. De úgy látszik költőnknek ennyi is elég volt, hogy szívébe fogadja a diáktársaság elnökét, – ez a siker csakugyan „buzdítólag hathatott” reá. S Petőfit még nem olvashatván, „legkedvesebb olvasmányai Vörösmarty művei valának”, „ámbár a magyar drámairodalom akkori gyöngesége mellett” sok időt elvesztegettek a Kotzebue-féle kassai fordítások olvasásával is… Amihez annyit feltétlenül hozzá kell tenni, hogy Kotzebue akkoriban nem volt olyan rosszhírű író, mint ma, hanem olyan népszerű nagyságnak számított, mint mondjuk napjainkban Dürrenmatt.

 

„Költői tehetségén kívül – folytatja Szeberényi – mely már ekkor mindinkább kezdett nyilvánulni, egy más tulajdonsága is volt, mely őt akkor velem megkedveltette, s ez gondtalan vidorsága vala. Ha baj érte (…) azt az első pillanatban nagyon nehezen viselte; levert, szótlan, ingerlékeny volt, még azok irányában is, kiket leginkább szeretett. De a másik percben már ismét a régi P. volt; baját nevette s magamagát is kigúnyolta.

Két kedvenc eszméje is volt Petőfinek akkor, melyekről a költészeten kívül leggyakrabban beszélt. Egyik, hogy színésszé legyen (…); másik hogy nevét, mely neki nagyon tótosan hangzott, megváltoztassa.”

 

Mind a két „eszme” fontos a továbbiak szempontjából. Szeberényi itt akaratlanul is igazolja azt, amiről később elfeledkezik, hogy ugyanis Petőfi nem cél nélkül hagyja majd ott Selmecet, hanem színészi vágyai viszik el. A „tótos” név komplexusa pedig nemcsak a származási vitára utal vissza, hanem a Selmecről való távozás egyéb motívumait is megvilágítja.

A távozáshoz vezető fejlemények Petőfi selmeci tartózkodásának második felében kezdtek kibontakozni. Az emlékezők más-más tényezőt emelnek ki, de könnyen belátható, hogy ezek mind együtt hatottak és tették Petőfi számára egyre elviselhetetlenebbé a selmeci iskolázódást.

Nemzetiségi viszályok

Petőfi elűzésében kétségtelenül dicstelen szerepe volt Lichard tanárnak, aki novemberben érkezett a selmeci lyceumba. Buzgó szlovák volt, amit természetesen nem rovunk fel neki, legfeljebb azt sajnálhatjuk, hogy nemzete érdekeit a legrosszabb módon, az osztrák kamarilla előtti hajbókolással is igyekezett istápolni.

Lichard azzal kezdte selmeci tevékenységét, hogy a magyar diák irodalmi társaság ellensúlyozására „tót irodalmi kört” hozott létre. Az éledő nacionalizmusok korában ez a legtermészetesebb vállalkozás volt. Miként természetesnek tarthatjuk azt is, hogy Lichardnak ellenszenvet kellett éreznie Petrovics Sándor iránt, aki „tót neve” ellenére a fő magyarok közé tartozott, sőt nem is szívesen barátkozott „idegen ajkúakkal”.249 S noha e feltevésre nincs érdemi adatunk, magukon a történelemórákon is össze kellett ütközniük, ismerve a tanár és a diák nézeteit, és ez utóbbi dacos természetét. Lichard volt az erősebb, s félévkor megbuktatta Petőfit magyar történelemből. Abból a történelemből, amelyet – Szeberényi szerint – „akkor a magyar nyelven írt legjobb művekből szorgalmasan tanulgatott”.

Tárgyilagosságunkból Licharddal szemben sem engedhetünk, s ezért emlékeztetnünk kell arra, amit az életrajzírók épp itt nem szoktak megemlíteni, hogy ti. Petőfi Aszódon három éven át nem tanult történelmet. Igaz, sokat olvasott, és nemcsak magyarul, mint Szeberényi finom csepüléssel megjegyzi, hanem hatalmas német könyvekből is. De érdeklődése nyilván a számára kedves korok, hősök és események felé irányult, s egy módszeres ellenőrzés bizonyára találhatott hézagokat ismereteiben. Ám egy valamirevaló tanárnak, akinek a nemzetiségi düh nem veszi el a józanságát, értékelnie kellett volna diákja mindenképpen kiemelkedő történelmi tudását. S ha nem értékelte, ez nem azért volt, mert „nem sejtette, kivel van dolga”, hanem csak azért, mert a lázadó kamaszban, aki nem idomult az ő igéihez, nagyon is megérezhette legalább a hajlíthatatlan magyart.250

A Petőfi-irodalom általánosan elfogadott tételei közt szerepel az is, hogy a költő nemzeti érzéseinek kibontakozását a selmeci pár hónap segítette elő. A tanári igazságtalanság vagy értetlenség, a két irodalmi társaság rivalizálása kétségtelenül befolyásolhatta ilyen irányban Petőfit, emlékeztetnünk kell azonban arra, hogy a kamasz diák már Aszódon határozott tanújelét adta magyar öntudatának, sőt – az ismert kukoricafosztási jelenetben – a nemzeti érzés túlhajtásának is. Petőfi tehát nem Selmecen lett tudatos magyarrá.

Ha Selmecnek ebből a szempontból jelentősége lehet, csak annyiban, hogy a magyar és szlovák nacionalizmus küzdelme a városba magyarként érkezett Petőfit természetszerűleg még lelkesebb nemzeti szellemre gerjeszthette. Csakugyan ennek jelét lehet felfedezni abban, hogy vezetéknevét a korábbi ts vagy cs végződés helyett ch-val írta, mert azt magyarosabbnak találhatta,251 mint ahogy ekkor merülhetett fel benne először a kiskun származás eszméje is. A Szeberényi Lajos által említett névváltoztatási szándék is összefügghet a selmeci légkörrel. Sőt, amennyiben Petőfi valóban „megtagadta” szülőhelyét, annak egyik ösztönzője épp a selmeci élmény lehetett; az ifjú nacionalizmusok viszálya késztethette arra, hogy anyakönyvi szülőhelyétől elfordulva az eszmei szülőföldet, az őt is magyarrá nevelő kiskun tájat és közösséget tartsa „az igazinak”. Szeberényi Lajos szerint Petőfi ekkoriban „mindig kiskunsági születésűnek mondta” magát. Ha ez igaz, itt kezdődik a szülőhely-csere Petőfi tudatában, mégpedig nyilvánvaló összefüggésben a fenti tényekkel.252

Az értetlen iskola

Amíg tanulmányi tekintetben az állítólagos szorgalmas tanév eleji kezdetből félévre bukás lett, a tanárok épp elég kivetnivalót találhattak az iskolai szabályoknak fittyet hányó diák magatartásában is. Petőfi maga bevallotta fenti levelében, hogy „szorgalmatosan” látogatta a német színészek előadásait, pedig ezzel „az iskolai törvények akkori szigorú tilalmába” ütközött, mint Szeberényinél olvashatjuk:

 

„Gazdája részeges kamarai hajdú volt, kivel P. egy szobában lakott, s ki olykor mámoros fővel a nála szállásolt tanulóknak saját verses elmeszüleményeit szokta volt tollba mondogatni. Ez esti elmaradozásának okát talán nem is gyanítván, másrészt pedig látván, hogy a szegény fiú, kinek annyija sem volt, hogy a karzati belépti díjat megfizethette volna, s végre, egyik, másik holmiját eladta, korhelységgel vádolta őt tanítóinál. Ezek nem vettek annyi fáradságot, hogy az ügyet mélyebben megvizsgálnák (…), more patrio megintették, megdorgálták, s a történteket valószínűleg atyjával is tudatták.

A dorgálások eredménye csak az lett, hogy P. előbbi életmódját folytatta, mi tanárait tőle egészen elidegeníté: gazdája pedig egy atyjához intézett levélben a legfeketébb színekkel, mint legkicsapongóbb ifjút rajzolta. P. pedig nem volt az…”253

 

Alig pár hónapja tehát, hogy megérkezett Selmecre egy diák, kitűnő bizonyítvánnyal, kiemelkedő történelmi ismeretekkel, s az iskolában és az irodalmi magyar társaságban egyaránt tanúsított, már ekkor is nem mindennapinak mutatkozó költői tehetségével. Egy olyan diák, aki vacsorákra kapott két garasait francia különórákra fordította, nélkülözött, de a ruháit adogatta el, hogy színházba járhasson. Ha az állítólag derék Bolemannak csak egy csekélyke emberismerete és pedagógiai elhivatottsága volt, boldognak kellett volna lennie, hogy ilyen tanítvány akadt a keze alá. De az iskola csődöt mondott, s a kamasz költőnek százszorosan igaza volt, amikor nem akart tovább maradni Selmecen, ahol az iskola legjobb verselőjét költészettanból épp hogy meg nem buktatták.

Sajnos, nem tudjuk pontosan, hogy a félévi bizonyítványtól felháborodott apa csakugyan kitagadta-e fiát, mint azt némely emlékezésben olvashatjuk. Illyéssel együtt kételkednünk kell ebben.254 Már csak azért is – mert mint erről hamarosan szó lesz – új adatok valószínűsítik azt, hogy az apa és a fiú között 1839 első felében nem szakadt meg a kapcsolat.

A kitagadásra nem is volt szükség ahhoz, hogy Petőfinek elmenjen a kedve a tanulástól. Ha otthon volt a karácsonyi szünidőben, immár megérthette, milyen méreteket öltött a család vagyoni romlása, hiszen épp decemberben kérte a csaló üzlettárs az árverés elrendelését. Ennek tudatában tért vissza Selmecre, ahol a bukás és a színház miatti vizsgálatok meggyőzték arról, hogy tanáraitól sem várhat semmi jót. Ezért kellett arra az elhatározásra jutnia, hogy a további tanulásnak nincs értelme.

Bármi is történt Petőfi és apja között, családi és iskolai helyzete együttesen az iskola, a tanulás abbahagyására késztette a költőt.

Mellőzzük itt azt a melodramatikus leírást, amelyben Szeberényi gyanús párbeszédekkel idézi fel az 1839 februári végbúcsút. De a befejező részt talán hitelesnek tekinthetjük:

 

„…mindketten megígértük, hogy egymást sorsunkról tudósítni fogjuk, mit egész 1845-ig tettünk is. És ő virradatkor elment, csikorgó kemény hidegben, gyalog, egyedül az úgynevezett alsó kapu felé, melyen az út Pest felé vezet.

Ez febr. 14. és 16-ika közt lehetett…

Petőfi akkori hibáiról eddig nem tettem említést; pedig ha híven akarunk jellemezni, ezt sem szabad kifeledni. Fő, sőt csaknem egyetlen hibája, a vérmérsékletével összhangzó könnyelműség volt. Tette következményeire ritkán gondolt…”255

 

Szeberényinek ez utolsó kitétele arra vonatkozik, hogy „nem tudhatta meg”, hová igyekszik a költő: „alkalmasint még maga sem tudta”. Ezt azonban nem hihetjük. Minden valószínüség amellett szól, hogy Petőfi nagyon is megfontolt elhatározással hagyta el Selmecet. Erre vall mellesleg az az emlékezés is, mely szerint a „tanulók nagy része Petőfi távozásáról Reichertől értesül, ki társai nagy derültségére, persze csak úgy találomra, azt is mondta, hogy Petőfi színésznek ment”. E vallomás hitelét nagyon erősíti a folytatás: „Távozása valami különös sajnálkozást nem okozott…”256

Bizonyítékunk is van arra, hogy a költő nem pillanatnyi meggondolatlanságból hagyta el Selmecet. A Szeberényi által megfestett búcsú előtt, méghozzá legalább három héttel előtte így írt Petőfi barátjának emlékkönyvébe:

 

Kegytelen a végzet; nem hagy sok időig örülni
Minket együttlétünk édeni napjainak.

 

Az édeni napokat természetesen erősen átvitt értelemben kell felfognunk: a magyar társaságban eltöltött verselő órákra vonatkoznak, a közösen olvasott Kotzebue- és Vörösmarty-kötetek pajtási megbeszéléseire, nem az élet alantasabb, ám nélkülözhetetlen feltételeire. De ha a selmeci tartózkodás ilyen költői színben jelenik is meg a versben, nem lehet kétséges, hogy ez búcsúvers: Petőfi tudja már, hogy mennie kell. Márpedig a vers sajátkezűleg rögzített keltezése: 1839. január 19…!

Vagyis Petőfi mintegy három héten át gyötrődött, viaskodott az iskola elhagyásának gondolatával. Nem hebehurgya hirtelenséggel, hanem helyzete és vágyai komoly felmérése után döntött.

A jómódú bérlő jobb élethez szokott fia néhány hét alatt megismerkedett a nélkülözéssel. Tudhatta, hogy Selmec és az iskola elhagyásával még nagyobb nyomort kell vállalnia, ki tudja, mennyi ideig. De nem riadt vissza: egyéniségét, művészi-költői tehetségét érvényre kellett juttatnia a legkegyetlenebb végzet ellenében is.

Megalkuvást tanácsoló barátjának emlékezéseiből még évtizedekkel később is kiérezhetjük a megrökönyödést: „a tette következményeire ritkán” gondoló költő „vérmérsékletével összhangzó könnyelműsége” felett Szeberényi elítélően csóválja a fejét.

Az igazság azonban az, hogy Petőfi számítgatott, mérlegelt, ha számításai nem is váltak mindig valóra. S a nem csupán „vérmérsékletéből”, hanem teremtő erejéből és jellemszilárdságából fakadó hirtelen elhatározó képesség egyéniségének legnagyobb erénye volt. Ama bizonyos március tizenötödikére sohasem került volna sor, ha a pesti ifjúság élén nem Petőfi áll, hanem egy olyan fiatal, aki tud alkalmazkodni, esedezni. Petőfi nem lett volna Petőfi, ha 1838–39 telén szülői és tanárai előtti meghunyászkodással igyekszik meghosszabbítani selmeci tengődését.

1839 februárjában még csaknem tíz esztendő választja el a költőt ama nagy márciustól. De Selmecet elhagyva, anélkül, hogy akkor ezt csak sejthette is volna, arrafelé indult el.

 

2. Színházi szolga és nevelő

Pesti diák korában Petőfi csak „ólálkodott” a színházak körül, Aszódon már el akart szökni színészekkel, Selmecen végre is hajtotta tervét – elhagyta iskoláját és Pesten a Nemzeti Színházhoz állt szolgának, statisztának. Tizenhat éves volt ekkor, máris a maga ura: a lyceum elhagyásával – ha apja nem is tagadta ki – ő maga mindenképpen elvágta az engedelmesség kötelékeit.

Ismét Pesten

Ezzel kezdetét vette életének az az időszaka, amelyben olykor hónapokra eltűnik a szemünk elől. Azoknak, akik csodálkozva szokták kérdezni, „mi van még kutatni való Petőfi életében”, mindjárt rámutathatunk a most következő pályaszakaszra, amelyen belül jelenlegi ismereteink szerint életútjának változásait és dátumait nem lehet pontosan rögzíteni.

Magáról a Pestre vezető útról Szeberényi Lajos jegyzett fel egy történetet, amely elég jelentéktelennek látszik ahhoz, hogy ne kelljen kitaláltnak minősítenünk s mégis elárul egyet-mást a költő akkori lélek- és jellemállapotáról, vándorló életmódjának szokásairól, fogásairól:

 

„Selmectől néhány mértföldnyire estve egy korcsmába ért éjszakára, nem volt több pénze öt váltó garasnál. Fázott is, éhezett is, szomjazott is. De hogy a fekhelyül szolgálandó egy zsup szalma árát reggel kifizethesse: nem mert egyebet kérni darab kenyérnél. Falatozás közben beszédbe elegyedik a korcsmárossal, ki valaha – mint látszott – legalább az iskolák mellett járt. Ennek neje, ki a kemence tövében ült, félénken integetett valamit Petőfinek, mit azonban ő nem volt képes megérteni. Szerencséjére kihívták a korcsmárost, s ekkor a nő tudtára adá a már-már vitatkozni kezdett ifjúnak, hogy az istenért ellent ne mondjon férjének, ki hat iskolát végzett, ha becsíp, nem tűrheti, hogy vele ellenkezzenek. Ilyenkor annyira dühbe jő, úgymond, hogy megfeledkezik magáról, s vendégeit ki is kergeti. Bejövén a korcsmáros, folytatja okoskodásait, s nem csekély bámulatára, a mi Sándorunk az ő legotrombább állításait is helyesli, sőt dicséri. Ez által annyira megkedveltette magát, hogy a korcsmáros ételt és bort hozatván, derekasan megvendégelte a diákot, sőt másnapra is ott marasztalta, s ő, nem levén sietős útja, szívesen ott is maradt; harmadnapon pedig saját kocsiján a legközelebbi állomásig elvitette.”257

 

A történet anekdotikusan kerek, de ez alighanem csak annyit jelent, hogy Petőfi többször is elbeszélhette, mire alkalma nyílt Szeberényinek is elmondania, aki tovább csiszolhatott a jeleneten. Bennünket azonban nem is a részletek érdekelnek, nem lényeges, hogy melyik faluban és pontosan mikor esett meg ez a (vagy ehhez hasonló) kalandja. A históriánál azért érdemes egy pillanatra megállni, mert eligazíthat a tekintetben, hogy a pénz nélküli vándordiák vagy inkább vándor szegénylegény milyen módszerekkel tartotta fenn magát. A „legyen elved, hited” jelszava ilyen helyzetekben nem alkalmazható, sőt értelmetlen: a kamasz fiú koraérett bölcsességgel ismeri fel az emberi gyengeségeket, habozás nélkül a maga javára tudja fordítani azokat, nem fél a csínyektől, a furfangos fogásoktól: céljai vannak s eszközeit nem a katekizmusból meríti, hanem élettapasztalataiból. És eszközeihez adottságai is vannak, szívesen komédiázik. El tudjuk képzelni, milyen jókedvűen adta a csodálkozó bambaságot, amikor a korlátolt kocsmáros kihasználható hiúságát felmérte. A hóhér kötelének remekbe mintázott súgója, Hiripi, a vándorlegénynek ilyen és ehhez hasonló kalandjaiból állt össze Petőfi e legjobb prózai-epikai figurájává.

Még ravaszabb cselről emlékezett meg Kemény János. Petőfi 1841-ben állítólag így beszélt volna neki:

 

„Pénzem kevés volt; azt az egy pár forintot, amit eladott ágyneműim, ruháim és könyveim árából összecsináltam, pesti tartózkodásomra akartam megtakarítani, – betértem tehát egy pár katholikus plébánushoz, s hogy némi pénzsegélyt csikarjak ki tőlük, azzal ámítottam őket, hogy a váci püspökhöz megyek s ott a katholika vallásra akarok áttérni, mert a lutheránusokat gyölölöm.

Az egyik csak néhány garassal szúrta ki szememet, s azt is szakácsnéjától kérte el; de a másik adott egy ezüst tallért, erősen szívemre kötve a jó szándékot.”258

 

A Szeberényi-testvérek és Delhányi szerint Petőfi már Selmecen kipróbálta ezt a trükköt, de a segélyt, amely „egy kemény tallérból állott”, cukrászdára, illetve búcsúlakomára költötte.259 Ezeket olvasván, némely biográfusok összevonták szemöldöküket és Petőfi erkölcsi tekintélyét féltve, a mesék tartományába utalták az ilyen történeteket.260 De épp az a tény, hogy Petőfi ismerősei köréből különféle változatokban maradt fenn ugyanaz a legenda, erősíti feltételezésünket, mely szerint valaminek lenni kell e kalandokban: Petőfi a tételes vallások fölött érezhette magát és játékos kedvvel csaphatta be az egymás ellen acsarkodó egyházak szolgáit. Ezeknek az éveknek Petőfijében nem a Ha férfi vagy költőjének előképét kell keresnünk, hanem egy kamasz Kakuk Marcit, Bolond Istókot, egy garabonciás diákot, aki úgy él meg, ahogy tud.

Ilyen módszerekkel persze nem lehetett sebesen haladni. Már csak ezért is nehéz volna megállapítani, hogy mikor ért Pestre a költő.

„Ha fölvesszük – írta Ferenczi kedves magabiztosságával – hogy a selmecz-pesti út 24–26 mértföld s ehhez számítjuk azt a körülményt, hogy hosszabb ideig tartó kóborlás után ért csak be a fővárosba, akkor ide megérkeztét márcz. 3-4-ikére tehetjük.”261 Ha fölvesszük… De a „hosszabb ideig tartó kóborlást” miért éppen ennyi időre taksáljuk? Miért nem kétszerannyira? Vagy kevesebbre? Kár is a szónoki kérdésekért, jobb bevallani: Petőfi Pestre érkezésének dátumát megközelítő pontossággal sem ismerjük.

S ami rosszabb, teljesen bizonytalanok és ellentmondóak forrásaink a pesti tartózkodás további időrendjét illetően is. A zavar oka igen egyszerű. Petőfi életének ebből az időszakából nincsenek közvetlen szemtanúi. Csak annyit tudhatunk, amennyit ő maga megírt, főleg úti jegyzeteiben, illetve amennyit annak idején barátainak elmesélt. Az általa továbbadott s akkoriban esetleg pusztán társasági szórakoztatásul elmondott historiák azonban önmagukban akkor sem volnának az írott vallomással egyenértékűek, ha a kortársak egyformán őrizték volna meg őket. Sajnos, mindegyik tanú mást mond s közvetett-kósza emlékeik nehezen foghatók logikus rendbe.

A költő és társai szavaiból a következő eseménysorozat vonható össze: Petőfi körülbelül február végén vagy március elején érkezett Pestre, és ott a Zöldfa utcai A vörös ökörhöz címzett vendéglőben szállt meg. Itt megint egy kis kópésággal élt, mert minden jel szerint nem lehetett annyi pénze, hogy a vendéglőst kifizesse. A csínyt megint Kemény János leírásából idézzük, aki ezúttal is magával a költővel beszélteti el, hogy Petőfi annakidején azért ment egyenesen a Vörös Ökörbe, mert annak gazdája ismerte őt és apját. Tekintettel arra, hogy Petrovicsnak csakugyan gyakran meg kellett fordulnia Pesten, elképzelhető a következő jelenet:

 

„Zsebkendőbe göngyölt podgyászommal a hónom alatt tehát egyenesen odamentem, s egész határozottsággal, mint akinek rendben van a szénája, azt parancsolám a fogadósnak: nyissa ki apám szállószobáját, mert engemet előre küldve, két nap múlva ő is utánam fog jönni. A fogadós mi rosszat sem gyaníthatva, kinyittatá a szobát, én elhelyezkedtem, sőt pompás ennivalót is rendelék. Két napig voltam a szálláson, de apámnak természetesen híre-hamva sem volt.”262

 

Vagy elutasítjuk az összes ilyen históriát, mint alaptalan legendát – de van-e alapunk az ilyen elutasításhoz? – vagy felismerni és nyugtázni vagyunk kénytelenek, hogy a hiú falusi vendéglősnek rendezett komédiától az egyház szolgáinak félrevezetésén át egészen a Vörös Ökör gazdájának becsapásáig ugyanannak a kópés ravaszkodásnak vagyunk tanúi… A kialakult rend, a szentesített erkölcs meglehetősen fölényes megvetése nyilvánul meg ezekben a kalandokban.

A történet folytatása gyanúsan csattanós, de Szeberényi Lajos és Kemény János vallomásához a lényegben hasonlóan itt már Sass István is csatlakozik és neki még inkább illik hinnünk. Az ő elbeszélésében Petrovics István maga meséli el a fogadóbeli találkozást:

 

„…elmondá, hogy pesti szállóján találkozván fiával, mennyire meglepte az iskolaév bevégezte előtt való megérkezése, melyet sem azon mentsége, hogy ezúttal korábban végződtek az előadások, sem hogy bizonyítványait és ládáját ruháival együtt egy régi ismerősénél helyezte el, eloszlatni nem tudott, hanem gyanúval élve, anélkül, hogy ezt legkevésbé is elárulta volna, a mondott helyre indult fiával. Menet közben látva ennek zavartságát s félve újabb csinjétől, úgy intézkedett, hogy az menjen elöl s vezesse őt…”263

 

Sass szerint Petőfi ekkor „egy épülőfélben levő s átjáróul szolgáló háznál” megszökött atyjától. Kemény János változatában a fiú volt házigazdájának lépcsőházában került sor a megfutamodásra, Szeberényinél ismét némileg eltérő variációt találunk. Ha nem tételezzük fel azt a tudatos csalást, hogy az időrendben elsőnek megjelent Szeberényi-féle emlékezést a többiek saját hitelességük biztosítása végett színezték ki, akkor olyan emlékezethibákkal van dolgunk, amelyek a lényeget, a szökést megerősítik. S valószínű is, hogy amennyiben a Selmecről „önkényesen” távozó Petőfi Pesten atyjával találkozott, volt oka az ilyen menekülésre.

Az azonban már kevésbé valószínű, amit legtöbb forrásunk állít, hogy ti. Petőfi ezek után, „présbe csavaritva”, pénz és lakás nélkül, mintegy kénytelenségből engedelmeskedett régi ábrándjának s ezért állt be a Nemzeti Színházhoz.264 A selmeci távozásnak csak úgy van értelme, ha feltételezzük, hogy a költő eleve ebből a célból, az Aszódon egyszer már kudarcot vallott „színésszé levési” vágyból ment Pestre, s a fogadói kaland, ha megesett, csak azért történhetett meg, mert pár napi szállásra szüksége volt addig, míg bejuthatott a színházhoz.

Néhány hétig vagy egy-két hónapig maradt a színháznál, nem tudjuk. A kortársi vallomások szerint tavasszal egy újabb találkozás vetett véget a statiszta-színházi szolgai életnek: Kemény János úgy mondja, hogy a költőnek egy szabadszállási ismerőse vitte a hírt a szülőknek, akik elérzékenyülten ragadták haza fiukat, Szeberényi viszont azt állítja, hogy az atya „ismét Pestre jövén, erővel vitte haza, noha fia még útközben is többször vissza akart szökni.”265 Az előzmények ismeretében hajlamosak volnánk az utóbbi változat mellett szavazni, ha egy, az utóbbi időben váratlanul előkerült okmánysorozat az egész 1839-es pesti tartózkodást nem tenné még bonyolultabbá.

Mezősi Károly ugyanis megtalálta azokat a kérvényeket, amelyekben Petrovics István a nádorhoz folyamodott az ellene elrendelt végrehajtás elhalasztásáért, s amelyekről fentebb már szó esett. Mezősi tekintélyes írásszakértők véleménye alapján arra a következtetésre jutott, hogy ezeket a kérvényeket Petőfi írta.266 Az állításnak azt a részét, hogy maga a kamasz költő fogalmazta a „humillima instantiákat”, teljes egészében valószínűtlennek kell tekinteni, de nem lévén írásszakértők, nincs jogunk kétségbevonni, hogy a kérvények Petőfi kezeírásával másoltattak le. Amiből viszont nemcsak az következik, amit Mezősi tanulságul levont, hogy ti. Petőfi mennyire szerette szüleit, milyen jól ismerte a vagyoni per részleteit és támogatta apját, hanem kérdésessé válnak a pesti tartózkodás részletei, időpontjai, érthetetlenné válnak az apa és a fiú kapcsolatának eddig feltételezett tényezői. A három okmány ugyanis a következő dátumokat viseli: 1839. január 14., 1839. április 7. és ugyancsak április 7.

Az első dátum nem okoz problémát. Petőfi a karácsonyi szünetben feltehetően otthon volt, s értesülve apja perének állásáról, nem ment vissza a vakáció leteltével Selmecre, hanem – a valószínűleg ügyvéd által készített – első kérvény lemásolásával segített apjának. De öt nap múlva már Selmecen kellett lennie, mint már idézett, Szeberényihez írt versének keltezése mutatja. Ezután került sor a végleges távozásra, a pesti fogadós kalandra, majd a statisztálásra, hogy azután április első napjaiban visszatérjen apjával Szabadszállásra, a második és harmadik okmányt lemásolandó…

Ezek után azonban április végén ismét Pesten kellett lennie, mert hiszen Epigrammja alatt ezt a keltezést olvashatjuk: „Rákos, 1839. április 30.”

Meddig volt tehát statiszta Petőfi? 1839 márciusának elejétől április elejéig? Vagy addig csak kódorgott Pesten és az áprilisi kérvény utáni újabb pesti tartózkodásakor jutott be a színházhoz? Vagy folyamatosan a színháznál volt s csupán azért ment haza április elején, hogy a hivatalos iratok lemásolásával segítsen szüleinek? Netán nem is volt Szabadszálláson, hanem hivatalos ügyei miatt Pestre érkezett apjának a helyszínen állt rendelkezésére szépírási tudományával? Hiszen az okmányok szabadszállási keltezése önmagában nem bizonyítja azt, hogy az iratokat ott is írták, kivált, hogy csak tisztázásról lehet szó… És egyáltalán: milyen viszony lehetett az apa és fiú között? Az világos, hogy az atyát lóvátevő kalandok az okmányok előkerülése után önmagukban immár nem jellemezhetik ezt a viszonyt, de az sem vonható le a másolás tényéből, hogy teljes volt az összhang Petőfi és apja között. A későbbi fejlemények ezt a feltételezést semmiképpen sem támasztanák alá…

 

A Nemzeti Színháznál

A fenti kérdésekre – legalábbis jelenleg – határozott válaszokat aligha adhatnánk. Bizonyossággal csak annyit mondhatunk, hogy Petőfi 1839 február vége vagy március eleje és májusa között meghatározhatatlan időben és ideig a színházban részben szolgai, részben statiszta feladatokat látott el. Szeberényi Lajos szerint ugyan, aki egyébként hosszabb pesti tartózkodásról beszél, Petőfi csak „a színház körül” tett „apró szolgálatokat, csupán azért, hogy a színészekkel némi, bármi távol, érintkezésbe jöhessen, majd az akkori ünnepeltebb írókat ügyekezvén csupán látásból megismerni”.267 A hűtlen selmeci barát azonban – a korábban említett okok miatt – minden lehető alkalommal igyekezett kétessé tenni a költő szavát, s már csak ezért is meg kell maradnunk Petőfi vallomása mellett, amely szerint statiszta is volt a Nemzetinél. Petőfi ezt 1845-ben a nyilvánosság előtt írta meg, hat esztendővel a történtek után, aligha tehette ki magát annak, hogy legközelebbi színházi barátai és ismerősei előtt – minden ok nélkül – mesélő hírbe keveredjék.

Bármilyen homályos is azonban ez az időszak, nem követhetjük azokat az életrajzírókat, akik érezhető viszolygással térnek ki e periódus vizsgálata elől.268 Az ifjú Petőfi mint színházi szolga, egyáltalán – Petőfi mint szolga, csakugyan, még gondolatnak is meghökkentő. Ellentétben azonban a biográfusok borzongásával, a költő mindig derűsen emlékezett vissza ezekre az időkre. Megjegyzéseit olvasva a játékos iróniától az ifjúságnak szóló nosztalgiáig sokféle érzést felfedezhetünk, csak éppen a keserűség, a megbánás vagy a megaláztatás és szégyenkezés érzéseit nem.

 

„…mikor még statiszta voltam a pesti nemzeti színháznál – írja az Uti jegyzetekben – s hordtam a színpadra a székeket és pamlagokat, s a színészek parancsára kocsmába szaladtam serért, borért, tormás kolbászért stb… mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt.”269

 

Az Úti levelekben heinei iróniával emlékezik vissza arra, hogy statiszta korában pénzt talált a Rákos mezején, hol egykor királyokat „választottunk”: „…Oh Szilágyi, oh Hunyadi, oh tizennégy pengő forint… dicső emlékek”.270

Jól ismert pszichológiai jelenség persze, hogy a lélek éppen a megalázó emlékek-élmények ellen sokszor erőltetett derűvel védekezik. Ebben az esetben azonban nemigen lehet erről szó. Petőfi nemcsak írásban, a nyilvánosság előtt, hanem baráti, sőt családi körben is szívesen emlegette ezt az időszakot. Amikor Sass doktorral már híres költőként meglátogatta szüleit, szóba került ez az ügy is. A fentebb már idézett leírás így folytatódik:

 

„Kérdésemre hogy mi lett mindennek vége, »Az lett kérem szépen, – felelé az öreg elkeseredetten –, hogy fiam tízesért színésznőket kísért lámpával haza.« »Én pedig – felelé Petőfi – egy világért se adtam volna azt a dicsőséget, midőn e szolgálat után hazatérve, kemény ágyamra hajtottam le fáradt fejemet, s habár nélkülöztem mindent, de annál több kijutott képzelt dicsőségemből«.”271

 

A képlet elég világos. Petőfi felmérte, hogy az annyira vágyott színészi dicsőséghez a statisztáláson, sőt színházi szolgai teendőkön át vezet az út. Ha tárgyilagosan szemléljük a kérdést, el kell ismerni, hogy reálisan, józanul gondolkodott. Abban az időben nem volt színművészeti főiskola. Aki színésznek akart állni, valamelyik társulatnál jelentkezett – a legalacsonyabb feladatokra. Szerdahelyi dalkíséretre vállalkozott, hogy a színpad közelében lehessen.272 Egressy „a legalantasabb teendőkbe szorítva” kezdte pályáját.273

Nem tudjuk pontosan, miből állt Petőfi munkája a színháznál. A Nemzeti Színház irattára elégett, iratai elvesztek. Az sem biztos, hogy Petőfi hivatalosan is alkalmazottja volt-e a színháznak. A színház 1840-ben kiadott zsebkönyvében hiába keressük a költő feltételezhető álneveit a technikai személyzet névsorában, pedig ez a kimerítő lista felsorolja a statisztákat, jegyszedőket, sőt még az 1839 folyamán „elszökött kardalnokokat és táncosokat” is.274 Tekintve azonban, hogy csupán egy kamasz fiúról van szó, nem kellett feltétlenül hivatalos iratokban rögzítenie legfeljebb pár hónapos „közreműködését”.

Így tehát Szeberényi ellenére sincs okunk a költő többször is megismételt vallomásának kétségbevonására: Petőfi csakugyan statisztáskodott a pesti magyar színháznál, ennek következtében „a próbákon és előadásokon híven” ott volt, „hurcolta a kortinákat”, s emellett mint Laternen Bub (= lámpáshordozó) és színházi szolga keresett némi borravalót.

Még kevésbé lehet okunk arra, hogy „szerencsétlen” epizódként homályban hagyjuk ezt az időszakot. Több jel is arra mutat, hogy hasznos periódus ez az ifjú Petőfi életében. Amíg későbbi vidéki színésztársai általában falvakban, kisvárosokban kezdték pályájukat, s csak kivételesen juthattak el egy-egy pesti előadás megtekintéséig, Petőfi pályája fordított irányban indult. Tizenhat éves, nyitott szemű, koraérett kamaszként az ország legjobb művészeit láthatta játszani, naponta testközelből figyelhette alakításaikat, tanúja lehetett annak a küzdelemnek, amely ekkor már javában dúlt a „régi vagy inkább síró és éneklő” iskola,275 és az új felfogás hívei között.

A műsorban lapozgatva láthatjuk, hogy több olyan darabhoz hordhatta a színfalakat, amelyben későbbi vándorlásai során maga is fellépett. Az új színművészet úttörőit láthatta egyebek közt a Két feledékeny, a Párisi naplopó, a Peleskei nótárius, a Griseldis, a Capriciosa című darabban, és – ami a legérdekesebb – a Lear királyban, amelyhez majd színészi pályája egyik legjelentékenyebb feladata fűződik. E színművekre szerepei kapcsán még visszatérünk, de már itt jegyezzük meg, hogy amikor az elmaradt közönség előtt ripacskodó különböző vidéki társulatok próbáin ezekre a darabokra készültek, Petőfi az akkori legfejlettebb magyar színjátszás felfogására emlékezve minden bizonnyal ki is fejthette véleményét, s ez egyik forrása lehetett azoknak a konfliktusoknak, amelyek oly gyakran állították szembe színésztársaival.276

Az akkor látott darabok közül nem egy alakító hatással is lehetett az ifjú lelkivilágára. A Bánk bán első (március 23-i) pesti bemutatója – ha ott lehetett – aligha volt közömbös világképének kifejlődésére, mint ahogy a színészsorsot ábrázoló Garrick Bristolban és Kean művészi hivatástudatát formálhatta.

Általában: itt és ekkor szerezhette első érdemi színházi-színpadi ismereteit. Lemouton János épp ebben az időben adta át francia drámagyűjteményét a színháznak.277 A színészek nyilvános felolvasásokat rendeztek az érdekesebb darabokból. A gazdag könyvtárat különben is minden alkalommal használhatta. Elképzelhető, hogy Petőfi, aki parasztkocsin, őrágyon, minden lehető alkalommal olvasott, nem hagyta ki ezt az alkalmat sem. Az olvasott és látott darabok, s a kiváló színészek játéka együtt mintegy sűrített színi tanfolyamot jelenthetett számára.

A színházban megforduló vagy játszó irodalmi, illetve színpadi hírességekhez természetesen csak egyoldalú kapcsolat fűzhette – távolról tisztelhette őket. (Elvileg azonban nem lehet kizárni, hogy egyik-másik kulturális nevezetességnek feltűnt a színház körül buzgólkodó ifjú korához képest feltétlenül meglepő érettsége és műveltsége. Mindenesetre érdekes, hogy Egressy 1843 nyarán ajánlja majd Petőfit Fekete Gábor társulatába, talán épp azért, mert 1839 tavaszán mint statisztát és Laternen Bubot megismerte.)

Mindenképpen közelebbi viszonyba kellett azonban kerülnie a színpadkép kialakításáért felelős rendezőkkel, hiszen az ő utasításaikat hajtotta végre, továbbá a színházi alsóbb rendű személyzettel. Az előbbiek közül két név tűnik fel: Fáncsy Lajos később majd jóindulatot tanúsít a színész Petőfi iránt, Komlóssy Ferencről, leendő debreceni igazgatójáról már nem mondható el ugyanez. A második csoport tagjai közt két ismerős név akad: Fekete Soma és Szabó József kardalnokkal majd Székesfehérváron találkozunk, az utóbbi Petőfi színigazgatója lesz, Fekete Soma pedig a társulat fiatal, de tekintélyes tagja, s a költő társa a színészeti „belharcokban.”

Hogy mikor ért véget e sűrített színitanfolyam, épp oly kevéssé állapítható meg, mint az, hogy mikor kezdődött. Forrásaink ismét összeegyeztethetetlen utalásokat tartalmaznak. Kemény János szerint a szülők el akarták vonni fiukat a színészettől, s ezért „kifőzték a tervet”, hogy Petőfit túl a Dunán egyik mérnök rokonukhoz küldjék.278 Orlay szerint Salkovics Mihály, ki felelős volt Petrovics bukásáért, Pesten, a színháznál találkozott Petőfivel, s megmozdult benne a lelkiismeret, magához vette, majd testvéréhez, Salkovics Péterhez irányította. Ez utóbbi Petőfit „taníttatni akarta”, így „vélte némileg kárpótolni azon kárt, melyet öccse, Mihály, nem ugyan kiszámított rosszakaratból, de mindenesetre könnyelműségből okozott az öreg Petőfinek.”279

Az életrajzi irodalom, kivált újabban, Orlay változatát fogadta el, mert a jeles festő emlékezései általában csakugyan megbízhatóak. De ebben az esetben Orlay is érdekelt lehetett rokonai mosdatásában, másrészt amikor ő az 1839. esztendő júniusának végén vakációzni Ostffyasszonyfára érkezett, Petőfit már ott találta, vagyis az előzményekről csak hallomásból értesülhetett. Leginkább mégis az szól vallomása ellen, hogy nehéz elképzelnünk Petőfit, amint egy távoli rokon szavára engedelmesen elhagyja a színházat… Petőfi, aki még apjának sem engedelmeskedett és inkább megszökött előle!

Az egymással vitatkozó emlékezők valamiben mégis megegyeznek: mindegyik utal arra, hogy a költő 1839 őszén folytatni kívánta tanulmányait (akár szülői támogatással, akár Salkovics Péter segítségével).280 Ez pedig leginkább mégiscsak azzal a tanulsággal van összhangban, amit a nádornak írt kérvények lemásolásából vonhattunk le, s amely szerint a költő és szülei között 1839 első felében nem került sor komoly szakításra.

Ostffyasszonyfán

A feltételezésekből a valószínűségekre térve át, Orlayt kell idéznünk, aki néhány sorban hihetően tömörítette Petőfi ostffyasszonyfai napjait. A két fiatal találkozásának leírása valóságos kis festmény, a realista életképek modorában:

 

„Salkovics Péter nagybátyám mérnök volt, s Ostfiasszonyfán Kisfaludy Samutól bérelt néhány holdra terjedő telken épült kényelmes házban lakott. Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült s az agarak csaholása megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett, s köztük ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény barna hajú ifjú; villogó fekete szemei fehérét vércsíkok futották át; dacos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedzett; hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl, s nadrágjával egyszínű szürke cérnakabát födte tagjait. (…) komoly, hideg arcával kellemetlen benyomást okozott reám, csak midőn nagybátyám e szavakkal: legyetek jó barátok, egymásnak bemutatott s ajkán és ideges arcán szíves mosoly futott végig és száraz kezét szorításra nyújtotta, oszlott kellemetlen meglepetésem s az első bizalmas beszélgetésben lefolyt óra végkép kitörölte azt…”281

 

Csak Sass doktornál találunk ilyen kitűnő leírásokat – nem véletlen, hogy az ifjú költő vonásait leghívebben egy orvos és egy festő örökítette ránk. Azok, akik nem tudtak közel férni Petőfihez, mindvégig az első, kellemetlen benyomás emlékét őrizték róla: szeretni kellett a költőt ahhoz, hogy megmutassa magát.

A szünidő különben igen derűsen telt. Dolgoznia is kellett persze, mint házitanítónak a mérnök rosszcsont fia mellett, mint rajzolónak az irodában, igyekezett meghálálni a rokoni jótéteményt. Maradt azért üres idő a vadászatra, és persze a társasági életre is:

 

„Nagybátyám igen nyílt házat tartott – mondja Orlay – s a nála koronként összegyűlt társaság nem egyszer reá vett, hogy előtte egy-egy dalt elénekeljek. Egy ily alkalommal a szomszéd Csönge faluból T. Róza kedves leány is jelen volt, ki iránt Petőfi szívében vonzalom ébredt. A társaság eltávozta után Petőfi indulatosan támadott meg, s gitárom összetörésével fenyegetett, ha e leány előtt még valaha énekelni merészkedem.”282

 

Ezzel eljutottunk az ostffyasszonyfai időzés főszereplőjéhez, T. vagyis Csáfordi Tóth Róza kisasszonyhoz. A korábbi irodalomban gyakran amolyan gyerekleánynak ábrázolták Rózát, Dienes András itt is alapul vehető tanulmánya radikálisan megfordította ezt a képet, és „felnőtt hölgyről” beszélt, akibe beleszeretni értelmetlen dolog volt: „az ilyen vágyódásra gyenge jelző még az is, hogy reménytelen”. Sajnos Dienes adatai – talán a rendkívül hanyag kiadás miatt – ellentmondásosak. Annyi mindenesetre valószínű, hogy Róza nem lehetett már kisleány, de „felnőtt hölgynek” sem nevezhetjük.283 Petőfi szerelmét nem annyira a korkülönbség tette reménytelenné, mint inkább Róza társadalmi állása: az apa, földesúr és katonatiszt, természetesen nem tűrhette, hogy egy elszegényedett kisvállalkozó fia, egy kegyelemkenyéren tartott szegény diák „kompromittálja” fényes partira várakozó leányát.284

1839 májusának végén Petőfi már verset írt Rózához, kettős adalékot is hagyva ránk ezzel: egy életrajzit, mely szerint májusban már Ostffyasszonyfán kellett lennie, s egy esztétikait, mely szerint ekkor még a kor sablonjainak megfelelően fejezte ki érzelmeit. Rózát a birtokosokhoz törleszkedő Salkovics csábította a házhoz, két gyermekéhez keresztanyának kérte fel. Ez azért fontos, mert amikor a költő érzelmeire fény derül, nagy fáradsággal kiépített „kapcsolatait” érzi fenyegetettnek, s ez vezeti majd otromba eljárásában.

Magáról a szerelemről kevés a megbízható adatunk. Valóban olyan biztos, hogy Petőfi „soha egy szót sem váltott” Rózával?285 Nem tudhatjuk. Bizonyos csak annyi, s ez talán nem jelentéktelen a későbbiek szempontjából, hogy Róza megyeszerte méltányolt szépség volt, akárcsak anyja, akit Kisfaludy Károly le is festett. Aligha vette komolyan a szegény diákot, mint udvarlót, de ez nem jelenti azt, hogy hiúságának sem hízelgett az ostromló versek sorozata, amelyet – feltehetően – a búcsú pillanatában, 1839 szeptemberében kapott kézhez. A küldeményt nem ismerjük, de a versek közt lehetett az Elválás, amelynek néhány sora már majdnem petőfis hangokat üt meg:

 

Itt a búcsúperc: válok. – Nem szabad!
Leomlok, a világ kereng velem!
E szenvedés, e szörnyű kín alatt
Hogy nem repedsz meg, égő kebelem?

 

Hogy a csöngei Tóth-kúriában személyesen adta-e át verseit a költő, vagy más úton juttatta el Rózához, nem tudható, mi már csak az eredményt ismerjük: a gőgös és korlátolt apa panaszkodhatott a mérnöknek, aki akkoriban éppen úton volt és levélben utasította feleségét, távolítsa el a házból Petőfit. Az asszony, akit Orlay „jó szívű szelíd nőnek” ábrázol, a kényelmetlen feladatot úgy hárította el magától, hogy férje levelét kitette arra a zongorára, melyen Petőfi naponta szokott gyakorlatozni.

 

„Az irodából – folytatta Orlay – hol foglalkoztam, Sándor beszólított a zongoraszobába. «Hallgasd, úgymond, mit ír nagybátyánk», s a következő pár sort felolvasta előttem: Samut és Károlyt küldjétek el Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot s menjen, ahová neki tetszik, belőle úgy sem lesz egyéb komédiásnál. – Megdöbbenésem miatt nem tudtam hamar szóhoz jönni, Sándor pedig a szokottnál is halványabb lett.”286

 

„A következő pár sor” természetesen nem tekinthető hiteles levélnek, de a tartalma annyira jellemző, hogy elhihetjük Orlaynak, a lényegre jól emlékezett. Nehéz azonban megszabadulni attól a gyanútól, hogy a szerelmes verselgetés csak ürügy volt Petőfi elküldésére. A házitanítóra és irodai rajzolóra még szüksége lehetett az élelmes mérnöknek, de a fiú taníttatása már egyoldalúan csak terhet jelenthetett számára, s nyilván leste az alkalmat e teher lerázására…

Mindez persze csak gyanú, de a Salkovicsok későbbi magatartása, kivált a fenti levélben is említett Károly viselkedése, nagyon is indokolttá teszi rosszmájúságunkat. A Salkovicsok érdekeltek voltak abban, hogy Petőfi elűzésének nyomasztó felelősségét saját magukról a költőre hárítsák. Az a fölényes, lekezelő modor, amellyel Salkovics Károly egész életében viseltetett Petőfi emléke iránt, közvetett módon épp a család bűnösségét bizonyítja: azért kellett rossz véleményt kialakítaniuk az egykori szegény rokonról, hogy önmaguk és a világ előtt igazolhassák felelőtlen eljárásukat.

Ifjú Salkovics Károly nekrológjának névtelen írója szerint „Petőfi két pajtásának, akik azt kérdezték, hogy mit fog most csinálni, büszkén így felelt: »Már határoztam, katona leszek«. Mindketten le akarták beszélni badar tervéről s biztatgatták, hogy írjon egy engesztelő levelet a bácsinak s az megváltoztatja elhatározását…”287

„Már határoztam… beállok katonának” – olvashatjuk a hasonló választ Orlaynál, aki azonban nem tesz említést a bocsánatkérési lehetőségről. Mégis elhihetjük, hogy a „két pajtás”, vagyis Samu és Károly ilyen engesztelő levél írására akarta bírni Petőfit, mint ahogy Selmecen Szeberényinek is ez volt az első tanácsa. De „a költőt megingatni többé nem lehetett” – folytatja a Salkovics-családhoz közel álló nekrológíró, mintegy Petőfire hárítva minden felelősséget makacssága következményeiért…

De miért a katonaságot választotta Petőfi?

Miért nem ment vissza Pestre, a Nemzeti Színháznál próbálkozni, vagy valamelyik vándortársulathoz miért nem állt be „cédulaosztogatónak”? Meg akarta cáfolni a „komédiási” jövőjére vonatkozó jóslatot? Maga a költő később, egyetlen katonapajtásához írott versében, meglehetősen homályos feleletet adott erre a – válasza szerint önmaga előtt sem tisztázott – kérdésre: „Katonának száműzött balvégzetem…”288

Ez a vers azonban három évvel a majdnem végzetessé váló katonai jelentkezés után íródott. Akkor, amikor már Petőfinek is látnia kellett, hogy majdnem elveszett az osztrák hadsereg iszonyatos gépezetében. Ellentétben sok más váratlan lépésével, amelyet csak a lángész megértésére képtelen korlátoltság bélyegezhet megfontolatlanságnak, ez az elhatározása – az egyetlen ilyen egész életében – valóban könnyelmű és meggondolatlan volt. Vagy pontosabban: rosszul gondolta végig terveit. És a balvégzetet hibáztató 1842-es vers írásakor ezt már tudhatta. De nem érzékelhette 1839 szeptemberében.

Vagyis a K.... Vilmos barátomhoz címzett vers kínálta magyarázatot nem tekinthetjük az 1839-es döntés elfogadható megvilágításának. Ezt a balvégzetet megfogható okokra kell felbontanunk. Annál is inkább, mert épp a költő korai katonáskodásának legjobb feldolgozásában Dienes András túlzottan is Petőfi anyagi helyzetének kilátástalanságára szűkítette le ezeket az okokat.289

A szülők vagyoni bukása miatt kétségtelenül csökkentek a költő iskolázódási reményei, esélyei, de nem mondhatjuk azt, hogy a továbbtanulásról „szó sem lehetett”, hiszen a katonáskodás után Petőfi újra kezdhette iskoláit. Hogy színtársulat „a közelben nem volt” (mint Dienes érvel), szintén nem magyarázat, hiszen fél országrészeket begyalogolni máskor sem restellt Petőfi, most is megkereshette volna valamelyik vándorló együttest, amint később csatlakozott is Thália kóbor papjaihoz. De most nem ezt tette. Ezért kell azt hinnünk, hogy nem pusztán az anyagi kényszerhelyzet szabta meg döntését, valami „nagyobbra” tört, s elhatározásában a nyomor, a kitaszítottság és a kamasznál oly természetes kaland- és világlátási vágy mellett igenis szerepet játszott a katonai dicsőség kísértése. Nem szabad csodálkoznunk ezen: tizenhat éves és nyolc hónapos volt, amikor így döntött. Lelki szemei előtt bizonyára látta önmagát, amint fényes tiszti öltözékben hazatér az értetlen apához és a legszeretőbb anyához, sőt alighanem a gőgös csáfordi Tóth Rózához is. Aki nyilván azért is oly gőgös, mert atyja az osztrák hadsereg tisztje volt, s mert mamáját az a Kisfaludy festette le, aki szintén tiszti egyenruhában kezdte pályáját. Egy vándorszínész túlságosan is jelentéktelen személy a kastély leányához, de egy tiszt, az már igen, az valaki…

Tudjuk, hogy Petőfi már előzőleg is szeretett volna katonának állni, de Aszódon még eltanácsolták. Talán a kedve is csökkent, amikor az újoncozó tisztek a számára nyilván kellemetlenül hangzó szubordinációt emlegették. De ez az ostffyasszonyfai sérelem elhallgattatott minden megfontolást, a sérelem méltó megbosszulásának az egyenruhában, épp az egyenruhában megszerzendő dicsőség kínálkozott – a kamaszképzelet számára.

Nem kell Petőfi-méretű képzelet és becsvágy ahhoz, hogy egy tizenhat–tizenhét éves fiú így gondolkozzék. Hogyne kellett volna így ábrándoznia neki, aki 1847-ben az ország nyilvánossága előtt vallotta meg: „a dicsőség napszámosaként” írta verseit.290

E teljesen természetes dicsőségvágyat Petőfi esetében még alkati tényező is erősíthette. Kicsi volt, vézna, cseppet sem marciális jelenség. Az alkatával leginkább ellentétes pálya, a katonaság, a testére legkevésbé illő ruha, az uniformis, a természetével legharsányabban ütköző szubordinációs kényszer választása félreérthetetlenül a kompenzálás néven ismert lélektani visszahatásra emlékeztet. Katonaéletének első hónapjaiból több mozzanat is tanúskodik erről a visszahatásról, amint arról még szó lesz.

Előzőleg azonban, talán nem túl merész gondolattársítással, ki kell térnünk arra, hogy a fenti correspondance a költő egész életében kimutatható. A gyerek, aki Félegyházán nádlován száguldozik, „a komoly fiú”, aki a szabadszállási pusztákon széllel versenyző lovasnak képzeli magát (noha öccse szerint bátortalanul ült a ló hátán), az aszódi kisdiák, aki baltájával hajlandó lett volna nekimenni a bikának, a tizenhét éves kamasz, aki Sopronban méltósággal „adja a katonát” – felismerhető előképe annak a felnőtt katonának, aki majd Bem határozott visszavonulási parancsa ellenére csak azért is hősként biztatja rohamra a székelyeket.

Ha nem vesszük figyelembe a költő, hogy úgy mondjam, általános dicsőségvágyát s ezen belül külön is azt a szívós erőfeszítését, hogy alkati hátrányait ellensúlyozza, akaratlanul is eltorzítjuk pályaszakaszainak belső összefüggéseit, egyik hivatástól a másikig lendítő mozgató erőit.291

 

3. Egyenruhában

Hála az osztrák hadsereg tökélyre fejlesztett bürokráciájának, Petőfi életében olyan hónapokat vehetünk sorra, amelyekben – legalább nagy vonalakban – okmányok rögzítik vándorlásait. A 48. Gollner-gyalogezred parancskönyveiben a Petrovics név, mint valami jelző izotóp a röntgen alá helyezett anyagban, állomásról állomásra mutatja, mikor, hol, milyen körülmények között szenvedte hősünk a katonaéletet.292

„Petőfi katonáskodásának két egymástól igen élesen elhatárolt területe van: – rögzíti Dienes pontosan – a soproni újonckiképzés és a külföldi századszolgálat.”293 Az önkéntes újonc felvételére 1839. szeptember 6-án került sor. Mint a katonai főtörzskönyvből megállapítható, s amint erre a születési vita kapcsán már utalnunk kellett, egy kis jámbor csalásra volt szükség a soroztatás érdekében: a regruta 1821-ben születettnek vallotta magát, nyilván azért, mert az alsó korhatár 18 esztendő volt.

Sopron

Már nincs meg az a soproni laktanya, amelyben a kiképzés folyt, rég lebontották. Leírásokból tudjuk, hogy mintegy két századot helyeztek el az egyemeletes épületben. Fapriccseken, kettesével aludtak az újoncok, Petőfi ágytársa egy cigányfiú lett. A tisztikar jórészt osztrákokból, horvátokból állt, a vezényleti nyelv a német volt, amelyet a magyar altisztek természetesen éktelenül kerékbe törtek. Szeberényi szerint a költő így festette le előtte a kiképzést:

 

„…leginkább helyzete nevetséges oldalát ügyekezett fölfedezni. Elmondta, mikép kezdé őt káplárja a katonai gyakorlatokban oktatni. »Tudja-e kend – úgy beszélt, tizedese szavait idézve – tudja-e kend, mi az a stéling?« »Nem«. »Nohát a stéling a katonának a stellungja, amelyben áll.«”294

 

Általában nem igen hihetőek az évtizedek távlatából felidézett mondatok, de a stellung kitekerésére épített történet a maga csattanósságával megrögződhetett Szeberényi fejében. Mint a jelenetből is kivehető, a költő nem igyekezett túl okosnak mutatni magát. (Mint ahogy, a Selmecről való szökés után, a már említett kocsmáros „legotrombább állításait” is helyeselte.) Mindenfajta emberi korlátoltság közül az egyenruhás a legvisszataszítóbb, mert az erőszakkal még tiszteletet is követel önmaga iránt. A kamasz költőben volt annyi bölcsesség, hogy megadta ezt a „tiszteletet”: itt, ebben a puszta anekdotának idézgetett történetben van az egyik titka annak, hogy Petőfi épen került ki a pokolból. Hat évre jelentkezett, s ez a hat esztendő elég lett volna arra, hogy a vakfegyelemre és ostobaságra épített gépezet elpusztítsa a legszabadabb magyar szellemet, ha nem lett volna benne kellő önuralom, hogy fejet hajtson a korlátoltság előtt.

De ezek az altiszti rangra emelt szerencsétlen fajankók így sem sok kíméletet tanúsíthattak a költő iránt. S ennek két oka is lehetett. A hadseregek ősidők óta kialakult rendjét a soproni kaszárnyában különösen súlyosbította az a körülmény, hogy a legénység nagy részét „valamiféle tényleges bűncselekmény és a büntetéstől való félelem hajtotta be a kaszárnyakapun”, nem egyszer megtörtént az is, hogy a megyék kiürítették a börtönöket és a fegyenceket hajtották sor alá, ha nem telt ki a kvóta.295 Az újoncok kiképzését tehát maguk a katonai hatóságok a büntetésvégrehajtás egy nemének tekinthették… A kurtavas, vesszőfuttatás, botozás jogával ellátott tisztikar engedelmes pribékhada, a stélig-magyarázatok szellemi színvonalán megrekedt altisztek különítménye azonban nyilvánvalóan még a kaszárnyába menekült tolvajnál vagy gyilkosnál is jobban gyűlölte a költőt, „a világfutó tintanyalót”, aki barátaival levelezett, tehát írt és olvasott. A betűvel szemben érzett ellenszenvük, undoruk és dühöngési hajlamuk levezetésére épp kapóra jött ez a vándordeák, aki takarodó után, a tilalom ellenére, „szuronyának feje fölött függő karikájába” illesztette a gyertyát, csakhogy titkon olvashasson.296 A legmegalázóbb és legpiszkosabb munkákat őrá bízták, a legkisebb vétségért kurtavasra verték vagy megbotozták. Kurtavas lett a vége az éjszakai olvasgatásnak is: az egyik fáradt baka elfújta Petőfi gyertyáját, mire Petőfit elragadta az indulat és a menekülő után hajította szuronyát. Végzetes következménye lehetett volna annak, ha talál, szerencsére a szurony nem társának hátába, hanem egy ágydeszkába vágódott. Több életrajzírótól eltérően, akik ebben az epizódban egyoldalúan a környezetet marasztalják el, nem hallgathatunk arról, hogy a költő indulata nem állt arányban társának vétségével – ez a szuronyos jelenet az első (és nem is utolsó) adat arra, hogy Petőfi felindulásaiban nem mindig tudta, mit cselekszik.297

A soproni kaszárnyában uralkodó szellemre mi sem jellemzőbb, mint az a tény, hogy a majdnem végzetes szuronyhajigálásért ugyanaz a büntetés járt, mint Liszt Ferenc soproni koncertjének engedély nélküli meghallgatásáért.298 Itt kaphatott a költő először leckét arról, hogy vannak rendszerek és intézmények, amelyekben a kultúra és a bűn fogalma nagyjából azonos.

Téli hidegben csajkát mosogatni a kútnál, árnyékszéket tisztítani, 24 botot elviselni kártyázásért299 – mindez nem elég. Azoknak a szerencsétlen kreaturáknak, amelyeknek egy gonosz rend ijesztő tudatlanságuk ellenére még hatalmat is adott, az a rögeszméjük, hogy ők nevelők, akiknek szent kötelességük jó útra téríteniük a tintanyalót. Egyik ilyen nevelőjéről 1849-ben maga Petőfi is megemlékezett:

 

„Egyik este beszélgetni kezdett múltjáról – jegyezte fel egy kortárs – elmondva, hogy mennyit küzdött, mint vándorszínész és mint közvitéz. Többek között egy goromba altisztjéről beszélt, aki folytonosan üldözte a szegény, sorsüldözött embert. »Gyakran fél óráig tartotta nekem erkölcsi szónoklatait – mondá – s ha eközben lábaimat megmozdítottam, reám rivallt, sőt egy izben, midőn keresztbe mertem fonni előtte karjaimat, reám dobta sipkáját.«”300

 

Karjainak keresztbefonása, amelyet annyi leírás idézett és festmény is megörökít, feltétlenül hitelesítő mozzanat, hihetünk hát a tanúnak: így volt, így játszódhattak le ezek a nevelői félórák, amelyek során az egész magyar nép egyik legnagyobb leendő nevelőjének szótlanul kellett elviselnie törpe cezaromániákusok „erkölcsi szónoklatait”.

De a nevelés ennél súlyosabb következményekkel is jár: cinkossá akarja zülleszteni a kiszolgáltatott katonát, nem elégszik meg azzal, hogy áldozatát megtiporja és lealázza, bűnrészessé is teszi. Kemény Mihálynak mondta később a költő, hogy „a legrosszabbul esett neki, ha vesszőznie kellett s alig volt képes a már felszaggatott hátat sújtani”.301

Mindebben nem egyszerűen élményanyagot kell látnunk. Anekdotikus kedélyességgel el nem intézhető históriák ezek. Eredményük épp az lehetett, hogy először is kijózanították a költőt a katonai dicsőség ábrándjából, másodszor pedig, és ez a sokkal fontosabb: felfedték előtte az uralkodó rend társadalmi lényegét.

Eddig is szerzett tapasztalatokat a szegények helyzetéről, az igazságszolgáltatási gépezet működéséről, a magyarság jogfosztottságáról, de itt a soproni kaszárnyában mutatkozott meg számára, hogy milyen embertelen erőszakra épül az egész rend. A hadsereg, amelyben üldözik az olvasást, büntetik a koncertlátogatást, amelyben a tudatlan barbár „neveli” a műveltet, s az áldozatnak egyszersmind pribéki cinkosságot is kell vállalnia a renddel – nem kis mértékben ez a hadsereg tette lázadóvá Petőfit, amikor az ösztönélet mélyeibe tapadó gyűlöletet váltott ki belőle. Ezt a gyűlöletet korábban nem érezhette a költő, nem volt oka rá, de néhány hónapi katonáskodás után már éreznie kellett – amint ezt a következmények igazolják is.

Ha a soproni kaszárnya szűk világában mintegy sűrített leckéket kaphatott a Habsburg-monarchia hatalmi rendjéről, személyes sorsán túl ekkor kellett meglátnia azt is, hogy voltaképpen az egész ország olyan kiszolgáltatott, mint ő.

„Általában ismeretes – olvashatjuk Ferenczinél – hogy az 1830–40-ig terjedő időszak nagyon erjesztő volt nálunk a fogékony kedélyre.” S a tudós biográfus felsorolja, mi minden történt a világban és Magyarországon a párizsi és lengyel felkeléstől Kossuthék lecsukatásáig, majd igen tárgyilagosan felteszi a kérdést: „Mennyi ezekből, mennyi az általános korhangulatból, ez erjesztő áramlatból, mi a kis aszódi iskolába vagy Selmecre elhatott? – nem tudjuk.”302 De azért, következtet, összefüggésnek kell lennie Petőfi fejlődése és e nagy események között.

E következtetést jogosnak és magától értetődőnek tekinthetjük. Annak ellenére, hogy Tolnai Lajos épp az idézett szavakhoz fűzte gúnyos ítéletét, mely szerint ez a ferencziáda „nagyzolás”, „érdektelen fecsegés”, mert hogy Petőfi akkor még „majdnem gyerek volt”, „e nagy események az ő fejletlen szívét, elméjét még nem érinthették”.303 Ferenczi sem tehetségben, sem nézeteiben nem volt méltó hőséhez, Tolnaiban legalább az indulat némiképp petőfisnek tekinthető. És mégis, ebben a vitában a mérsékelt irodalomtörténésznek volt igaza s nem a lázadó hajlamú írónak: vannak dolgok, amelyeket nem lehet filológiailag bizonyítani, mégis valószerűek. S ha nincs is okmányszerű adatunk arra, hogy az aszódi vagy selmeci diák politikai tudatosodása összhangban állhatott a politikai eseményekkel, biztosra vehetjük, hogy ezek az események hatottak rá. Éppen úgy, ahogyan ma egy valamire való tizenöt–tizenhat éves fiúnak már vannak politikai elképzelései a világról.

Igaz, ma az úgynevezett tömegkommunikációs befolyásolás révén egy fiatal diák lényegesen többet tud környezetéről, mint akkoriban. Másfelől azonban akkor összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a közéleti izgalom, mint a mai konszolidált viszonyok között. Azt a keveset, amit a selmeci diák felfoghatott a világról és hazájáról, a szenvedélyek magas fokán élte át.

Mindezek ellenére a költő és a rend viszonyában az első döntő változásnak Sopronban, a katonaélet keserű tapasztalatai után kellett bekövetkeznie. S e változás megértéséhez már túl kell tekintenünk a kaszárnya falain.

A költő is túltekinthetett, kimenő napjain Sopron legjobb diákjai körében barátokra talált. Itt akadt össze újra Sass Istvánnal, ki még Sárszentlőrincről volt pajtása. A találkozás megint alkalmat adott Sassnak ahhoz, hogy újabb hiteles portrét adjon Petőfiről, életének újabb fordulóján:

 

„A szobába léptemkor (…) szerényen meghúzódva, festetlen diákládán üldögélve találtam egy fakó arcú, mohódzó bajuszú, vézna kinézésű, egészen igénytelen külsejű katonát, ölében lóggatva fehér vállszíjáról lecsüngő szuronyát. Köszöntésemre katonásan felállt, oldalára húzá fegyverét s érdes tenyerének szorítása testalkotásától elütőleg, edzett kezek erejét érezteté velem. Sárga pitykés, zöld hajtókás monturja, nadrágja, csónakszerű bakancsa úgy lotyogott rajta, mintha nem is rá szabták volna, egyedül nyakszorítója állt feszesen, felpeckelvén vékony nyakán ülő fejét…”304

 

Sass könyvtárosa volt a soproni evangélikus lyceum diák egyesületének, a Magyar Társaságnak, Pákh Albert pedig, a későbbi jóbarát, épp 1840 elejétől titkár lett. Itt tanult Orlay is, így tehát – nagy szerencséjére – a költő támaszra lelhetett a kaszárnyai falakon kívül.

 

„Mint könyvtárnok – olvashatjuk ugyancsak Sassnál – igen jól emlékszem, mily szorgalmas olvasója volt a jelesebb műveknek, az Athenaeum-féle komoly irányú lapoknak, mint vitt el három-négy kötetet egyszerre bő köpenyujjába dugva s katonásan nagy léptekkel távozva, meddig böngészgetett hallgatagon egyik-másik műben, hogy kiválaszthassa a legjobbat s mily pontosan hozta vissza az olvasottat. Alig volt a társaságnak szorgalmasabb olvasója nála. (…) A napi kérdések vitatásában, melyek akkor a Vörösmarty, Bajza szerkesztése mellett megjelenő Athenaeum és társlapja köréből indultak ki, rendesen mindig élénk részt vett, határozott alapos nézetei kellő méltatásban is részesültek. (…) Erős meggyőződései kifogás alá nem eshettek. Komolysága korát megelőzé.”305

 

A „napi kérdések” között akkoriban első helyen a Kossuthék kiszabadítására indított országos mozgalom állt. Lehetetlenséggel volna határos a korához képest túlságosan is komoly fiatalemberről azt feltételezni, hogy az egész nemzeti közvéleményt felkavaró küzdelemről ne vett volna tudomást. Tizenhét éves múlt, amikor megnyíltak a börtönök, kiszabadult Kossuth, Wesselényi, kiszabadultak az országgyűlési ifjak vezetői, köztük a rabságban megőrült Lovassy. Petőfinek meg kellett éreznie az összefüggést saját sorsa és a nemzeti jogokért küzdő nemesi liberális mozgalom között. Katonáskodásának második fejezetére vonatkoztathatóan adatunk is van arra, hogy Petőfi hazafias eszméi, meggyőződései 1840-ben elmélyültek.

Egyelőre azonban még Sopronban kell maradnunk. Volt a költőnek itt egy öreg barátja is, egy jogtudós, akinek háza szemben állt a postaépülettel, mely előtt Petőfi nem egyszer tartott őrséget.

 

„A kapu elejébe pipázgatva ki szokott állni az öreg gazda is, ki látva a vézna alakot, küzdve a dermesztő hideggel, kiléte után kezdett kérdezősködni (…) Ez ismerkedés az öregben a lelkesedésig fokozódott Petőfi irányában, amint egyszer véletlenül, kezében fegyvere mellett könyvet tartva, a faköpönyegének mélyébe húzódva, olvasás közben lepte őt meg s annál inkább nőtt bámulata, mert az olvasmány diákkönyv: Horatius volt.”306

 

Schätzel Mihály János soproni ügyvédről van szó.307 A derék jogtudós sokszor és szívesen látta „szerény asztalánál” a költőt. Kockáztassuk meg a feltevést, hogy Schätzel Mihály egyik modellje lehetett Szilveszter nevelőjének, kitől a lázadó fiú először kap életében szeretetet:

 

Tizenhat évig kellett élnie
S kínlódnia,
Míg oly emberre akadott,
Ki nem taszítá el magától,
Ki megölelte őt!

 

Petőfi is tizenhat-tizenhét éves volt, amikor a művészi pályát értetlenül szemlélő, sőt fiát mintegy „kitaszító” apa, és a rossz vagy derék, de vak tanárok után egy olyan felnőttel találkozott, aki végre méltányolta tehetségét! Szeberényisen vállonveregető társai vagy jó pajtásai voltak eddig is, de senki közülük nem tudta, kivel állnak szemben. Szeberényi – láttuk – úgy tekintette Petőfit, mint egyet a sok verselgető diák között, Sass pedig őszintén megvallotta, hogy nevetségesnek találta az ifjú Petőfi önbizalmát:

 

„…az irodalmi téren szerzendő sikerekről beszélgetvén, – midőn őt a bekövetkezhető nehézségekre figyelmeztetém, erre erős nyomatékkal így szólt: »Érzem, barátom, magamban, hogy nem mindennapi embernek születtem.«

Eme váratlan s megdöbbentő és mint mondám nagyon is nyomatékosan kiejtett nyilatkozattétele után az épület északi sarkán égő lámpához közeledvén »hadd lássam« – válaszolám neki – »nem pirulsz-e el ezen bátor nyilatkozatod ismétlésére?« A lámpafény körében megállva, gúnyos megjegyzésem fölött méltatlankodó komolysággal, még határozottabb hangnyomatékkal ismétlé: »Igen, újra mondom, érzem magamban, hogy nem mindennapi embernek születtem.«

Számtalanszor eszembe jutott azóta, hogy jósló szavai mennyire beteljesültek, melyeket akkor inkább a katona, mint a leendő költő önérzetes fölbuzdulásának róttam fel, s gyönge közvitézségének tudatában pedig szinte nevetségesnek is találtam. (…) Gondolkozóba esve, rajongónak tartottam őt.”308

 

Nagyon fontos pillanat tanúi vagyunk – a lángész öntudata szólalt meg, ha hihetünk Sass Istvánnak, roppant korán és rendkívüli határozottsággal. De hihetőnk-e a barátnak? Hátha csupán az Uti jegyzetek hatása alatt emlékezik így, melyekben a költő hasonlóan vallott:

 

„…még strázsáltam vagy főztem a kukoricagombócokat közlegénytársaim számára s mosogattam a vasedényt oly téli hidegben, hogy a mosogatóruha ujjaimhoz fagyott, s mikor a káplár ’menjen kend’-je lehajtott a havat kihordani a kaszárnyaudvarból: mindenkor már világos sejtéseim voltak arról, mi velem egykor történni fog, s mi meg is történt. Megálmodtam az őrszoba meztelen faágyán, hol – mint de Manx báró – az egyik oldalamat alám tettem derékaljnak s a másikkal betakaróztam, megálmodtam itt, hogy nevet szerzek két országban, melyet az egész világ kritikusainak ordító csordája sem lesz képes megsemmisíteni.”309

 

Sass tehát akár innen is vehette, hogy Petőfi már ifjú katona korában mennyire hitt önmagában. Mégsem kell kételkednünk Sassban, mert egykorú „adatunk” is van a költő önmagáról alkotott véleményének mértékére – Petőfi saját verse:

 

Égig emeljen bár a játszi szerencse kegyelme,
 
És legyen első rang rangom az isten után;
S bár csak azért szűljön két India kincset özönnel,
 
Hogy büszkén ajakam mondani tudja: enyém!
Durva faalkotmány! emléked nem leszen irtva
 
Szűmből s akkoron is hajlik öledbe fejem;
Hisz te az inségnek mikor éje boronga körűlem
 
S hervasztott a bú: balzsamos enyhet adál.
Enyhet adál! az ölő vad kínok örömtelen ifja
 
Leggyönyörűbb álmit kebleden álmodozá.

 

Az őrágyhoz a zsengék fontos darabja, mert a hagyományos formában egy új, az élményt közvetlenül visszaadó költészet hangja érződik.310 Az életrajzírónak azonban a vers egyszersmind biográfiai dokumentum is, kivált Petőfi esetében. Ezért fel kell tennie az eddig ki nem mondott kérdést: milyen álmokról van szó a versben?

A leggyönyörűbb álmok

A költemény legkevésbé költői dicsőségre látszik utalni, Isten utáni első rangja a fejedelemnek, a hadvezérnek lehet, főleg ha a kettő egy személyben testesül meg. „Két India” kincseire is hiába áhítozik bármely poéta, némi eséllyel legfeljebb egy Napóleon álmodhatott India meghódításáról… Vagyis a kezdő négy sorban azoknak az ábrándoknak a továbbélését kell még egyszer meglátnunk, amelyek a katonasághoz sodorták Petőfit. Jellemző, hogy Sass is először arra gondolt: Petőfi mint katona buzdult fel a nem mindennapi emberhez méltó pályára. Mindezt azonban mégis egy vers vallja meg nekünk, egy olyan fiatal ember verse, aki Horatiust bújja és akinek Schiller van a csákójában.311

Ezért hihetünk az Uti jegyzetek fentebb idézett vallomásának, mely az őrszoba meztelen faágyához a költői dicsőség álmát kapcsolja. De akkor, 1840 tavaszán, mindez még nem lehetett ilyen világos. Az álmok között feltétlenül ott lehetett a költői érvényesülés látomása, ha nem is „világos sejtése”, mint Petőfi mondta, de semmi esetre sem csak önmagában. Nem szakadt még el teljesen a katonai dicsőség „káprázatától” (Sass kifejezése312), mint ahogy később sem egyedül fog még hatni, hanem a színészi becsvággyal együtt. A költészet inkább amolyan vigasztaló szerepet tölt be a megalázott ifjú katona életében, de még nem végcél, nem az életpálya értelme.313 Biztos csak egy: a dicsőség szomja, a becsvágy mértéke rendkívüli. Még egyetlen művet sem írt le a költő, amely feljogosítaná álmodozásaira, de hinnie kell magában. S ez törvényszerű is: minél mélyebbre zuhan az ember, annál fényesebb jövővel kell kárpótolnia magát sivár jelenéért.

A „leggyönyörűbb” álmok között 1840 tavaszának vége felé bizonyára egyre gyakrabban merült fel egy kalandos szökés terve is. Szeberényi szerint Petőfi hozzáírt leveleiben „több ízben említette, mennyire szeretne ő a svájci határon átszökni a szabadság, a függetlenség hazájába”.314 Nem érdemes elmerülni a Szeberényi emlékezése feletti vitákban, ugyanis a lényegét el kell hinnünk, mert ugyanezt mondja a költő Beck Károlynak írt német nyelvű önéletrajzában: „Als er gerade desertiren wollte…”315 Ha Szeberényi ismerhette volna ezt a vallomást, a költő állításával együtt az övét is kétségbe vonhatnánk, utólagos szépítésnek tekinthetnénk – persze csak érdemleges indok alapján. Szeberényi azonban semmit sem tudhatott erről az önéletrajzról, így hát Petőfi és Szeberényi együttes szava vitathatatlanná teszi, hogy a költő csakugyan foglalkozott ilyen tervekkel.

De mikor és miért? Ennek megértése végett vissza kell térnünk a parancskönyvekből kiolvasható életrajzi tényekhez.

Sopronban barátok és könyvek társaságát, egy megértő jogtudós baráti rokonszenvét élvezve még elviselhető volt a katonaélet. A távoli jövő vigasztaló ábrándjai mellett biztatást adhatott a közelebbi remény is, hogy a kiképzés után az újoncok külföldre kerülnek: a regiment mindhárom zászlóalja az Alpok tövében állomásozott, az első éppenséggel a svájci határon. A költőnek tudnia kellett, hogy Sopron után a regényes Alpok következnek…316

Grácban

1840. március 24-én az újonctranszport meg is indult, de a menet nem Tirolnak tartott, csak Grácba. Hat nap alatt értek a stájer városba. Innen pedig nem az Alpok felé szólt a további parancs, hanem… Horvátországba. A költő kétségbeesett. Hangulatáról hiteles tudósításunk van – az ő tollából:

 

„A messze Tyrol hó környezte bércei megűl véli jönni levelemet? csalatkozik – írja soproni barátjának, Nagy Imrének –, valamint engem csalának reményeim, azon szép honnal megismerkedhetni. A sors nekem nem akar kedvezni, minden léptemet, tettemet gáncsolja; minden föltételeimet dugába dönti, szóval ő legnagyobb ellenségem. Tyrolból – talán örökre – kitiltott. Graecig jövénk (…) s itt vettük azon hírt: hogy az ezred Tyrolt elhagyván, Horváthország Zágráb és Karlstadt városaiba menend.”317

 

Az eddigi keserű tapasztalatok után ez már igazi csapásnak tekinthető. A katonasághoz fűzött nagy remények összeomlottak, regényes világjárások helyett a monarchia egyik zugába menni szomorú dolog – és mégis, a fenti levél kétségbeesett hangja csak akkor indokolt, ha Tirol nem csupán mint romantikus hely érdekelte Petőfit, ha a Svájchoz közeli hegyek egyéb reményekre is biztatták…

Bárhogy volt is, a Grácba való átköltözéssel nemcsak földrajzilag, hanem hangulatilag is új szakasz kezdődött el katonaéletében. Amíg a soproni vallomások egyöntetűen kiemelték, hogy a költő derűs tréfálkozással tért napirendre elesett helyzete fölött,318 a fenti levélből leplezetlen kétségbeesés szól:

 

„Mit mondjak ön magamról? Most érzem, mi mélyen sülyedtem, leszállva a tudományok pályájáról, neveletlen, érzéketlen emberek körébe, s egy durva zsarnok körmei közé.

Csak néha emel ki e pokolból a költészet, a mennyei, a malasztos. Oh ha ezt keblemben nem hordanám: a kétségbeesés ölne meg! (…) de hogyan is írjak? a káplár, mihelyest irást lát kezemben; lármáz, szitkozódik reám, s dolgot ad.”

 

1840. áprilisának utolsó napján kelt a levél. Foglalkoztatta-e már ekkor a szökés gondolata, vagy csak később, nem tudhatjuk. A német nyelvű önéletrajz idézett mondata alapján maga a terv később szilárdult elhatározássá, de valószínű, hogy a sorozatos csalódások után itt kaphatott komolyabb formát.319

Végül is nem szökött meg, nem kellett elszöknie, más módon szabadult meg a pokolból. A terv mégis fontosabb annál, semminthogy több életrajzíró módján csak futólag említsük vagy lábjegyzetben tárgyaljuk: a hadseregből dezertálni rendkívüli katonai vétségnek számított, békeidőben is súlyos büntetés járt érte. Ha Petőfi ennek ellenére ilyen terveket szőtt, akkor ez jellemének szilárdságát, vakmerőségét, páratlan bátor elhatározó képességét fényesen bizonyítja. Már ahhoz is bátorság kellett, hogy kamasz fejjel katonának álljon. De mikor rájött, hogy milyen csapdába került, a menekülés érdekében a legnagyobb, szinte életre-halálra szóló kockázatot is vállalni akarta. Márpedig ez nagy dolog. Nem véletlen, hogy a költő egy néhány soros életrajzban is szükségesnek vélte megemlíteni, eltérően későbbi életrajzíróitól, akik általában nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az ügynek…

Erre az időre, katonáskodásának második szakaszára vonatkoztatható katonabarátjához írott versének jelentős politikai utalása is. Kiderül a versből, hogy az 1840-es esztendő Petőfije – természetesen a kor színvonalát meg nem haladó, de igen határozott módon – „politizált”, a nemzet sorsa fölött kesergett megbízható pajtásával:

 

Minket egy sors fondor kénye hányt-vetett,
Minket egy csillagnak fénye vezetett,
Még szerelmet is egy lénynek áldozánk –
Néked éltünk, érted égtünk, jó hazánk!
Oh, midőn a két közember homlokát
Néma bánat mély redői ráncolák:
Aki látta, nem gondolta, jól tudom,
Hogy keservünk téged gyászol, drága hon.
És ha néha jobb időkben a pohár
Bútemetni köztünk kézről kézre járt:
Ott is a hon éltetését zengte szánk,
Ott is a hon megvetőit átkozánk.

 

Nem odavetett félmondatokról, hanem a vers lényeges részéről van szó. Természetesen nem követjük azt az elvet, hogy a költő életrajzi vonatkozású költeményeit mindig szó szerint kell értelmeznünk – épp a katonaéletet később felidéző versek is óvnának ilyen felfogástól. De ebben az esetben semmi oka nem volt Petőfinek 1840-es helyzetének módosítására, mint ahogy katonabarátjához írott versében nem is állíthatta magát olyan pózba, amely nem felelt meg a valóságnak. Ezúttal is hinnünk kell tehát neki, s ez esetben azt, hogy „hű bajtársával” együtt a tizenhét éves fiú kora hazafias mozgalmainak, eszméinek híve volt.

Magával a katonapajtással, Kuppis Vilmossal valószínűleg itt, Grácott barátkozott össze.320 Az „összeférhetetlen” s valóban nehezen kezelhető Petőfi mégiscsak nagyon tudott barátkozni, s élete minden szakaszában talált magának társat. Kuppis különben a többi újonchoz képest tanultabb volt, de értelmiséginek nem lehet tekinteni. „Nem valószínű – írja Dienes mély emberismerettel –, hogy Petőfi másutt találkozva evvel a fiatalemberrel, szorosabb barátságra lépett volna vele, de a császári világ börtöncelláiban és kaszárnyaszobáiban születhettek ilyen holtig tartó vonzalmak”321 egymáshoz egyébként nem illő emberek között is.

Az ezrediratokból megállapítható, hogy a gráci szolgálat még egy hónapig sem tartott: Petrovics Sándor közlegényt 1840. május 24-én az ottani helyőrségi kórházba utalták. A piszkos laktanyák népe közt oly gyakori tífusz döntötte ágynak. Zászlóalja azonban már a hónap elején megkezdte Bregenzből Zágráb felé tartó gyalogmenetét. Petőfi nem csatlakozhatott a zászlóaljhoz. Több mint egy hónapon át betegeskedett. Hogyan élt ekkor, milyen körülmények között, kikkel érintkezett, miről gondolkodott? Semmit sem tudunk róla. Valószínű, hogy nem is gyógyult meg rendesen, a tífusz utókövetkezményei hamarosan kiütköztek rajta. Egyelőre azonban gyógyultnak nyilvánították, s egy betegtranszporttal bajtársai után indították Zágrábba.

Zágrábban

Mint Baróti Lajos az ezredparancsból megállapította, Petőfi alosztálya a Petrinjai utcában lévő községi laktanyában állomásozott, a költő valószínűleg július közepén csatlakozott alakulatához. Erről a nyárról megint nincs hiteles tudomásunk – újabb két hónap Petőfi életében, amelyről összes ismeretünk elfér néhány szóban: katona volt Zágrábban.

Több mint egy esztendei katonáskodás állt már mögötte, amikor a sok őrszolgálat, udvar- és árnyékszéktisztogatás után végre valami „hadi” jellegű vállalkozás következett: szeptember 26-tól október 2-ig százada is részt vett a Károlyváros környékén rendezett dandárgyakorlatokon. Egy évvel korábban talán még érdekelte is volna egy ilyen mozgalmas esemény, most aligha. Végiggyalogolta a fél monarchiát, túl sok megpróbáltatásnak tette ki amúgy is fejletlen szervezetét, ismét beteg lett. Orlay úgy emlékszik, ekkor történt, hogy „vért köpött” a költő.322

A Baróti Lajos által feltárt okmányok igazolják Orlay állítását: Petőfit a gyakorlatról a zágrábi ezredkórházba vitték, feltehetően szekéren, mert fegyverét és felszerelését egy bajtársa vitte utána. Mindez október első napjaiban történhetett.

 

„…kórházba jutott – folytatja Orlay a költőtől hallott kalandok idézését –, hol unalma elűzésére az orvosoktól könyveket kért. Ez érintkezés alkalmat szolgáltatott arra, hogy a mívelt s jólelkű orvos őt jobban megismerje, s egyszer egész bizalommal kérdé: »Nem lenne-e kedve megszabadulni? Ön nem ide való.« – »Nekem mindegy, felelt Petőfi, másutt sincs mit reménylenem.« Az orvos erre elhallgatott, de néhány nap múlva egy pár magasabb állású tiszttel jelent meg a kórházban, kik ott felülvizsgálták s ezek előtt azt nyilvánította, hogy Petőfi képtelen a szolgálatra, mire rövid időn többedmagával Sopronba szállíttatott, hol obsitját kikapta.”323

 

A katonai iratok lényegében ezúttal is igazolják Orlayt, legfeljebb csak pontosabbá teszik a szabadulási folyamatot, amely a valóságban persze nem haladt ilyen gyorsan. Römer ezredorvos, mert róla van szó, mindenekelőtt szolgálatképtelennek minősítette Petőfit. Erről az 1840. december 12-i ezredparancs számol be. Ezt követte, csaknem két héttel később az első „megarbitrálás”, vagyis bizottsági vizsgálat, melyet a december 23-i parancs rögzít.

Mindebből tehát először is azt állapíthatjuk meg, hogy Petőfi már több mint két hónapja feküdt a kórházban, amikor Römer ezredorvos megcsillantotta előtte a szabadulás reményét. Ez a puszta tény szemünkben meddőnek minősíti mindazokat a vitákat, amelyek a körül zajlottak, beteg volt-e a költő igazán vagy egy kicsit tettetnie is kellett a betegséget?324 Még az olyan intézményekben is (mint amilyen az osztrák hadsereg volt), amelyekben módszeres ellenőrzéssel züllesztik bábokká az embereket, van lehetőség a rendszerint ostoba bürokrácia kijátszására. De nehéz elhinni, hogy ilyen helyen több mint két hónapon át kórházban tartanának valakit, aki nem igazi beteg.

Mindez persze nem csökkenti az orvos érdemét, mert épp az ilyen intézményeknél előszeretettel alkalmaznak lelketlen, nemtörődöm vagy éppen szadista orvosokat. Ha Petőfi nem Römerrel akad össze, előfordulhat, hogy egy másik doktor legyintve halad el az ifjú invalidusjelölt ágya mellett.

Nem Römer emberségének értéktelenítése, hanem a tények és összefüggések megismerése érdekében utalnunk kell arra is, hogy az orvos eljárását parancsok könnyítették meg. Az 1839–40-es országgyűlés által megszavazott újoncok felét a haditanács be akarta osztani az ezredekbe, ennélfogva „a kiszolgált vagy a szolgálatra kevésbé alkalmas embereket el kellett távolítani”, amint ezt már az 1840. szeptember 9-i (majd az 1841. január 6-i) ezredparancs rögzítette.325 Römer tehát tudhatta, hogy az esedékes elbocsátások lehetővé tennék az olvasgató katona leszerelését is.

Itt elbeszélésünket egy pillanatra megszakítva, talán érdemes kitekintenünk a költő életéből az országos politikába. Mint ismeretes, az országgyűlés haladó küldöttei az újoncok megajánlását a szólásszabadság megerősítéséhez s ezzel együtt Kossuthék amnesztiájához kötötték. Az ellenzék kezében az újoncállítás is aduvá vált, s végül a 38 ezer új katonát azzal a meggondolással szavazta meg az országgyűlés, hogy ily módon is megkönnyíti az amnesztiát.326 Így is lett, Kossuthékat a májusi amnesztia kiszabadította. De, közvetve, amire akkor senki sem gondolhatott (mint ahogy később sem sejtették ezt az összefüggést, még az érdekeltek sem), ez az alku szabadította ki a hadsereg poklából Petőfi Sándort is! Mert az újoncok beosztása érdekében szuperálták ki az alkalmatlanokat – s ez a szuperálási parancs tette lehetővé Römer doktornak, hogy az emberség parancsát is kövesse a szánalmára vagy rokonszenvére méltóvá vált ifjú katona iránt…

Visszatérve az Orlay által leírt jelenetre, egy ponton van ellentét a barát emlékezése és a költő vallomása között: Orlay szerint Petőfi a „nekem mindegy” rezignációjával felelt a derék orvos ajánlatára, míg a költő önéletrajza szerint nagyon is meg akart szabadulni – épp szökési terveit szövögette. Írjuk ide most már teljesen a fentebb csak félig idézett mondatot: „Als er gerade desertiren wollte, zum Glück wurde er entlassen durch die Hülfe [sic!] eines Arztes.”

Mit jelentett hát az a híressé vált „nekem mindegy”? Pillanatnyi s különben nagyon is érthető reménytelenséget? Bizalmatlanságot az orvossal szemben? Védekezés volt az esetleges csalódás mindennél szörnyűbb csapása ellen? Vagy a mindenre elszánt ifjú szökési terveiben annyira elmerült, hogy hitetlenül elutasított magától minden más megoldást? Nem tudhatjuk. De egyet bizonyosra vehetünk: nem szabad komolyan vennünk, hogy csakugyan mindegy volt neki, hogy nem akart megszabadulni a „pokolból”. Ezt Dienessel szemben kell hangsúlyoznunk, aki Hatvanyval folytatott vitájában túlságosan is elhiszi ezt a mindegyet.327

Nem, nem erőszakkal kellett eltávolítani Petőfit az akkor már csakugyan gyűlölt hadseregből. Az 1840. december 23-i vizsgálat határozata, amelyet Dienes csak félig idéz, világosan tartalmazza is, hogy a tényleges rokkantsághoz erősen közeledő katona kívánságának megfelelően bocsátandó el: „Nähert sich stark der Realinvalidität, seinem Wunsche gemäss mit Abschied zu entlassen”.328

Ezt a véleményt erősítette meg az 1841. január 15-i felülvizsgálat. „Gyenge testalkat, hajlam a tüdőbajra és a szívtágulásra” – ennyi épp elég ok arra, hogy a szemmel láthatóan elgyötört és vézna ifjút a szolgálatra alkalmatlannak ítéljék. A január 24-i napiparancs szerint ezt másnap ki is kellett hirdetniük a költő előtt.

Ekkor már elhagyta a kórházat Petőfi, január 20-án szabadult ki onnan, miután csaknem négy hónapot töltött beteg és nyomorék bajtársai között, maga is betegen és a bizottsági vizsgálatok eredményére várva, nyilván a reménytelenség és a remény végletei között hányódva.

A katona versei

Nagyon kevés verse maradt fenn ebből az időszakból, s ezek hiteles időrendjét sem ismerjük. De feltétlenül sokkal többet kellett írnia annál, amit a zsengék katonakori termése ma jelent. Ha valamire, a versírásra, meditációra a kórházi viszonyok a legalkalmasabbak. Amikor később a pápai képzőtársulat Tavasz című zsebkönyve kiadta a költő néhány zsengéjét, Petőfi ingerült gúnnyal mondott köszönetet: „…a Tavasz második füzetébe majd összeszedem katonakoromból megmaradt alexandrinus verseimet, ugy hiszem szivesen veendi a t. társ., miután azok még rosszabbak, mint melyek most jelentek meg.329

Csakugyan olyan rosszak voltak? S talán maga a költő semmisítette meg őket? A megmaradtak mindenesetre nem „alexandrinus versek”, s ha nem is remekek, nemcsak becses életrajzi dokumentumok, hanem Petőfi költői kibontakozásában már új értékeket is jeleznek: a forma egyre könnyedebb kezelése mellett itt-ott a petőfis hangok is kiütköznek.

De csak itt-ott, mint például az Álom címűben, amelyet talán jogosan iktatunk épp e második kórházi időszak feltételezett verstermésébe. A mézcsókokról ábrándozó költő így fejezi be versét:

 

Ily álmakat adjatok, isteneim,
És marhat a fájdalom, a fene kin;
Én tűrni fogok, – valahára talán
Majd égi való jön az álmak után.

 

Az első sor ritmusa és tartalma nemcsak visszafelé utal, Vörösmartyra, hanem előre is: az Egy gondolat bánt engemet befejezésének anapestusaira. Az ily álmakat adjatok, isteneim pedig ellentétes előképe a híres sornak: ne ily halált adj istenem… De a legfontosabb a költeményben két szó: a „fene kin”. Az almanach-költészet kedvelt fogalmához, a kínhoz, hozzátette azt a jelzőt, amely már rá és csak az ő hangjára lesz jellemző. A tizenhét-tizennyolc éves kamasz versbe írta a fenét, amelynek hallatára majd hölgyek pirulnak és kritikusok fognak szörnyülködni.

Idézzük majd a szabadulása utáni első tanúkat, akik megdöbbentek a költő nyers modorától. A versek még nem jelzik ezt a változást: a minta uralkodik a tényleges hajlam, a körülmények kényszerétől kialakított jellem fölött. De már nem sokáig. A fene kin már elárulja, hogy mi ment végbe a lélekben, s mi fog hamarosan elcsattanni, kirobbanni, levetve magáról a kordivat kötelezőnek vélt sallangjait.

A vers mint életrajzi adalék is érdekes: a tűrni fogok és a valahára talán mintha már a bizottsági vizsgálatok keltette reménykedést tükröznék. A magam részéről éppen ezért későbbinek is tartom, mint a formájában is maradibb, s reménytelenséget árasztó Triolettet:

 

Rejts ölednek éjjelébe
Szent nyugalmú sírhalom!
E kínéletnek vesződve
Láncait mért hordozom?
Kebled csendes éjjelébe
Nem tekint a fájdalom,
S a keservek halvány képe;
Ott öröklő bék’ vagyon.
Rejts hát kebled éjjelébe,
Szent nyugalmu sírhalom!

 

A versek sorrendjének rögzítése azonban a kritikai kiadások feladata. Itt elég annyit megállapítanunk, hogy az Álom és a Honvágy is a hazafelé készülődés vagy reménykedés állapotát sejteti, s valószínűleg a fent említett négyhónapos kórházi időszak terméke.

Petőfinek január 20-tól február 10-ig még három hetet kellett várnia a Petrinjai utcai laktanyában, amikor végre – 68 leszerelendő társával együtt – dobszóra megindulhatott hazafelé. Von Simunich vezérőrnagy szemlélte meg a kis csapatot, az osztrák hadsereg emberőrlő tevékenységének e bizonyára nem túl lelkesítő eredményét, ő volt – mint Dienes rokonszenves elégedettséggel nyugtázza – „az utolsó császári tábornok, aki előtt Petőfi tisztelgett”.330 A von simunichok és beosztottjaik mindent meg is tettek annak érdekében, hogy rövid másfél év alatt kiképezzék rendszerük egyik legeltökéltebb ellenségét.

Zalaegerszegen és Szombathelyen át gyalogoltak Sopronig. Megérkezésük pontos adatát nem ismerjük, de február 22-én már mindenképpen ott kellett lenniük, hiszen ekkor már elkezdődött leszerelésük. Még egy utolsó hétig kellett várnia, hogy végleg megszabaduljon a hadseregtől, és obsitosként léphessen ki a kaszárnya kapuján. Az ezredparancs hiteles adata szerint 1841. február 28-án ez is megtörtént.

Ha nem bocsátják el, még több mint négy és fél esztendőt kellett volna szolgálnia… A „mi lett volna” találgatása nem tartozhat a tudomány feladatai közé, itt mégis meg kell állnunk egy pillanatra, mert világosan fel kell mérnünk, mit nyert a költő és a magyar nép, az egész világköltészet ezzel a szabadulással. Ha nem engedik el és szökést kísérel meg, ennek oly sokféle következése lehetett volna, hogy nem érdemes latolgatnunk az esélyeket. Ha ki kell töltenie a hat esztendőt, ez azt jelenti, hogy 1845 szeptemberében tér „haza”, ha egyáltalán van még hová mennie. Jobb nem is találgatni, milyen erkölcsi, szellemi és műveltségi állapotban lett volna akkor, de egy biztos: a János vitézt, A helység kalapácsát, első verseskönyvét és Uti jegyzeteit nem írhatta volna meg, egyáltalán: aligha közölhetett volna műveket. A forradalomig összesen két és fél éve maradt volna: az önképzésre, eszmei felkészülésre még egy Petőfinek is túl kevés idő. De a legvalószínűbb az, amit Sass István, a barát és orvos mondott: ha végig kell szolgálnia, Petőfi „bizony elveszett volna a nehéz sors alatt”.331

Plehanov elgondolkodtató érvelése szerint amennyiben Bonapartét mondjuk az arcole-i csatában golyó terítette volna le, feladatát „véghez vitték volna más tábornokok”. A Sieyès áhította „jótevő kard” szerepét, talán kevésbé tehetségesen, de más generális betöltötte volna. Meglehet. S épp így elmondhatjuk, hogy amennyiben Petőfi nem tér vissza a katonaságtól, Arany és társai akkor is megújították volna a magyar irodalmat a népiesség programja alapján. De közülük senki sem alkotta volna meg A XIX. század költőit, Az apostolt – és a Nemzeti dalt. Ez utóbbin nemcsak verset, hanem történelmi tettet is értve. A költői újítás merészsége, a forradalmi eszmék bátorsága senkiben sem volt olyan hatalmas, mint benne. Bele kell borzongani abba a gondolatba, hogy kis híján odaveszett, mielőtt egyetlen Petőfi-verset írt volna…

Érdekes, ő mintha nem lett volna tudatában szerencséjének, legalábbis a látszat erre vall. Későbbi versei általában humoros oldaláról festik a katonaéletet, még a bírálatot is tréfás-szatirikus köntösbe öltöztetik.

Mert, úgy látszik, vannak a léleknek olyan mély sebei, amelyeket még egy Petőfi-erejű költő sem tud nyíltan a világ elé tárni.

 

4. Az obsitos

Egy rend viseltes egyenruhát, egy pár bakancsot, fehérneműt és egy fehér posztókucsmát kapott az obsit mellé, szerzett még egy görcsös botot is – így jelent meg soproni barátai körében. Tréfálkozó kedve visszatért: találkozván Sass Károllyal, István testvérével, nagy titokban megsúgta neki, hogy ő most „szökevény”.332 Ezt a játékot, amely szüntelenül kibukkanó színészi hajlamai mellett azt is jelzi, hogy milyen szívósan foglalkoztathatta a szökés gondolata, feltehetően másokkal is végigcsinálta, mert hamarosan dezertőr híre támadt egykori barátai körében.

 

„Tarka életfolyása s a közönségestől eltérő viselkedése – írja Sass – dolgainak inkább rendkívüli lebonyolítására engedvén következtetni, lakótársammal Pákhkal együtt, nagyon megütközénk ama hír hallatára. – Aggodalmunkat eloszlatá nehány nap múltán megjelenése, kiaszottan, elviselt katonaruhában, hóna alatt az obsitjával (…) orvosa iránti hálája alig ért véget. Obsitjában a „treu und redlich gedient” kitételre nyomatékkal mutatott s Pákhnak azon megjegyzésére: „No lám, mégis tettél valamit”, büszként válaszolt:

– Öcsém, ennél többet333 is tettem: mostam, söpörtem, sikáltam, ott is hol nem szerettem…”

 

Ferenczi, forrására ezúttal sem utalva, de nyilvánvalóan Sasst idézve, megállapította, hogy Petőfi „mindig büszke volt” erre a „treu und redlich”-re.334 Köztudott, hogy ez a kitétel az obsitos-levelek sablonszövegéhez tartozott, nem volt mit büszkélkedni vele. S hogy Petőfi büszkélkedése iróniát is leplezett, azt dicsekvésének folytatása elárulja: ugyan miféle szolgálati érdemnek lehet tekinteni azt, ha az ember ott sikál, ahol nem szeret – képzelhetjük, milyen helyre gondolt Petőfi. Már a gutgesinntség határát súroló jámborságra van szükség ahhoz, hogy egy irodalomtudós szó szerint vegye Petőfi ilyen tréfálkozását.

Ha a treu und redlich kitételével nem is dicsekedhetett, nyilvánvaló, hogy némi büszkeséget mégis érezhetett: obsitosi mivoltával, regényes-kalandos múltjával s csodás megmenekülésével kivételes lénynek tűnhetett iskolai pajkosságoknál merészebb csínyekre sohasem vetemedett pajtásai között.

Az obsitos Petőfit idéző leírásnak van egy olyan részlete is, amely talán pontosabbá teheti a költő Sopronba érkezésének vitatott dátumát.

 

„Hogy kopott ruháját ne lássák, felöltöztettük. Elmenénk a színi előadásra. Valamely lovagdarabot adtak előjátékkal. Nagy volt az örömünk, mert oly hosszúra nyúlt, hogy a középcsillár is már elaludt, mire a darabnak vége lett s így annál tovább leheténk együtt. Sándor ugrált, tombolt, adomázott jókedvében…”335

 

Abból kiindulva, hogy a jelentéktelen közléseket is érdemes ellenőrizni, mert forrásaink megbízhatóságát csak így tudjuk felmérni, megnéztem az akkori soproni német színház szerencsére megmaradt zsebkönyvét.336 Kiderül belőle, hogy február 22-én ment olyan darab, amelyre Sass leírása illik: hosszúra nyúlt lovagi színmű, előjátékkal. Ez a Bársonycipő, amellyel még találkozni fogunk. A szóba jöhető időpontokban nincs más előjátékos-lovagi darab. Ez azt bizonyítja, hogy Sass ismét igazat mondott, másrészt az is levonható belőle, hogy Petőfi néhány nappal február 22-e előtt már megérkezett Sopronba, hiszen – épp Sasstól tudjuk – a költő nem azonnal kereste fel barátait, híre megelőzte tisztelgő látogatását.337

Pápán

Sokáig nem időzhetett Sassék körében, az obsittal járó néhány forintból megélni nem lehetett. A természetes az lett volna, hogy egyenesen szüleihez indul. Pápának fordulva járt-e eszében ez a gondolat? Vagy csak azért ment a diákvárosba, hogy Orlayt, ki már ott tanult, felkeresse, vele jövőjét megbeszélje, netán valami segítséget is szerezzen? Ez utóbbira van utalás a Petőfi-irodalomban, de túlzottan nem lehetünk biztosak a költő szándékaiban, kérdés, hogy ő maga tudta-e, hogy mit akar, mit akarhat?

Nem lévén lényeges okunk a kételkedésre, a továbbiakat Orlay emlékezése szerint, fogadjuk el valószínűnek:

 

„1841-ik év március elején, nedves, havazó időben, midőn a búcsúzó tél végső mérgét lehelte a vidékre (…), írással foglalkoztam, midőn az ajtón kívül valami nesz vonta magára figyelmemet. Oda tekintettem s a kis ablakon át Petőfi arcát véltem fölismerni. Meglepetésemben fölugortam, az ajtó fölnyílt, s azon egész valójában ő lépett be, csakhogy a szokottnál soványabban, bakancsba fűzött kékszínű szűk nadrág, katona-frakk és lapos fehér posztó kucsmában, amilyenben az obsitos katonákat szokták elbocsátani. Egy görcsös bot s válláról lefüggő durva vászon-bakó volt minden magával hozott holmija.

A váratlan viszontlátás örömét gond váltotta föl. Célja felől tudakozódtam. »Nekem nincs célom – mondá ő – Sopronban hallottam, hogy itt vagy, s hozzád jöttem. Van még egy pár forintom, melyet obsitommal együtt kaptam.« Ez a handgeldjéből maradt (…)

Most már a további teendő felől okoskodtunk, s csakhamar elhatároztuk, hogy Pápán marad s iskoláit folytatja.”338

 

Az elhatároztuk többes száma gyengéd érzékeltetése kíván lenni annak, hogy Orlay beszélte rá Petőfit a továbbtanulásra. El is hihetjük ezt a jó barátról, bár az is valószínű, hogy maga a költő szeretett volna szüleinek kedvében járni ezzel a döntéssel. Nem kiszuperált katonaként, hanem önerejéből tanuló komoly diákként akarhatott megtérni a szülői házhoz.

Orlay alkuba bocsátkozott háziasszonyával, aki „késznek nyilatkozott” két váltó forint havi bérért szalmazsákot, terítőt és egy párnát adni az obsitosnak. Mivel azonban a havi két forintot meg is kell keresni, a jó barát bemutatta „Petőfi szép írását” egy ügyvédnek, távoli rokonának, ki írnokul fogadta hősünket. „Ezen kívül egy tanítvány nyerhetése is kecsegtette.”

 

„Még csak egy nehézség elhárítása volt hátra, az iskolába fölvételének kieszközlése. Erre nézve egyik tanárunkba vetettem bizodalmamat. Pápára jövetelemkor alakult önképzőkör, mint az ifjúság meleg barátját, Tarczy Lajost választotta elnökül, s ő annak emelkedését szívén hordozta. Úgy vélekedtem azért, hogy ha én Petőfit úgy mutatom be előtte, mint akiben társaságunk egy kiváló tagot nyert, kész lesz az iskolába fölvételét kieszközölni. S reményemben nem is csalódtam. A derék Tarczy Lajos Petőfit addig is, míg Selmecről, hol utoljára járt iskolába, bizonyítványt szerez, ideiglenes hallgatónak fölvétette.”339

 

Némileg másképp adta elő a történteket a költőnek egy másik iskolatársa, Parragh Gábor. A későbbi „hírneves borász” emlékeit 1884-ben Egerváry P. Ödön fogalmazta sajtóképes – ám az eredetinél is kuszább – szövegekbe. Márcsak azért is inkább érdemes megmaradnunk Parragh eredeti fogalmazásainál, amelyek Hatvanynál nem olvashatók s ráadásul elég koraiak. Jókai Mór „okos bolondságaihoz” Parragh egyebek közt a következő észrevételeket fűzte, mármint Petőfiről:

 

„A Soproni kat. kórházban orvosa, látván katonai szolgálatra alkalmatlan voltát; észrevevén költői szellemét, ’s e téren folytonos munkásságát: megkínálva a Superarbitráltatással és végelbocsátással, ha úgy akarja; ’s meg történt. Ekkor jött Pápára Petrits Samuhoz…”340

 

Parragh 1875-ös levelét Orlay nemigen ismerhette. Ha tehát négy évvel később Orlay a lényegben ugyanazt írja, mint Parragh – hogy ti. Petőfi szabadulásában alkalmatlan volta és feltűnő szellemi munkássága együtt játszott szerepet – akkor ez mindkettőjük véleményét erősíti, s annyit mindenképpen bizonyít, hogy az obsitost ilyen hírek lebegték körül. Parragh és Orlay között a különbség a továbbiakban mutatkozik meg:

 

„Mi mindnyájan szorgalmatos iskolajárók voltunk ’s mire hazamentünk Petőfi d.e-d.u. két három verset írt magányában ’s azokat nekünk felolvasta. Három-négy nap folyt ez így – mi alatt egy tréfás jelenet is történt köztünk: ki eszik meg 25 dbot házi asszonyunk süteményéből? Petőfi vállalkozott; nagy nehezen el is nyomta – de gyomrát meg is feküdte ’s Salkovits duplán megfizette. – ’s megkérdeztem mit fog tenni Pápán ’s hogyan él meg? – vállat vonított. (…) volt az én leendő tanítványim között két helybeli gazdag zsidó gyerek. Ez alapon elmentem Politzer kereskedőhöz: adna egy szegény fiúnak talán nevelői címen néhány forintot, hogy megmaradhasson a városban. Így történt az, hogy Politzer Petőfit elfogadta nevelőnek (…) de az iskolába csak mint benevolus auditort veszik be azon ígérettel: hogy ha szorgalmasan bejár úgy jövő évre bizonyítvány nélkül is bevéve lesz rendes hallgatónak (…) Második évre ajánlottam Horváth István ügyvéd úrhoz írnoknak ’s öreg és vak Török paphoz a Pesti hírlap felolvasójának – ezek által tartotta fenn magát – sat.”

 

Orlaynál nincs szó Politzer kereskedőről, de reá vonatkozhat az „egy tanítvány nyerhetése” kitétel. Horváth ügyvéd megnyerését mind Parragh, mind Orlay saját érdemének tudja be, egyikük nyilván jogtalanul. Orlay szerint Petőfi három hétig maradt Pápán, Parragh szerint még hosszabb ideig, s ez már nagyobb probléma, mert mi tudjuk azt, amit ők nem tudhattak – 1841. március 25-én Petőfi már Pozsonyban volt. Lehetséges tehát, hogy a költő nem március 10-én érkezett Pápára, mint Hatvany számította, hanem csakugyan a hónap elején, mint Orlay írta? Ez esetben a három hétre 25-ig maradna idő… Még valószínűbb azonban, hogy a sok jóból, amit Orlay és Parragh a fentiek szerint szerzett volna Petőfinek, nem minden sikerült ilyen szépen, vagy ezeknek a pénzszerzési lehetőségeknek egy része csak Petőfi újabb, később következő pápai tartózkodásakor vált valóra – amint ezt Hatvany is feltételezte.

Miként abban is az Így élt Petőfi szerzőjének lehetett igaza, hogy költőnk szándékosan távolíttatta el magát az iskolából. Magát az esetet Orlay leírásából ismerjük:

 

„…egy reggelen az a bogara támadt, hogy ő félretett katonaruhájába öltözik s abban megy iskolába. Én e szándékától megrettentem, legkivált azért, mert éppen egy oly tanárunk tartott akkor előadást, akit tanítványai füttyel, kakukolással s minden kigondolható idétlenséggel vérig bosszantottak, s az öreg mogorva tanár leste az alkalmat, hogy magát a sok injuriáért valamelyik rajtakapott tanítványán megbosszulhassa. Figyelmeztettem azért Petőfit, hogy a rakoncátlan tanulók őt ily ruhában látva, zajt fognak ütni, a tanár előadását megszakítják, ki ezért majd rajta fogja tölteni bosszúját. De Petőfit föltett szándékától leverni, hiú türekvés volt, ő minderre csak azt válaszolta: Ez öltözet tisztességes, sokat szenvedtem én abban és senki előtt nem szégyellek benne megjelenni.”341

 

A következmények a várható módon zajlottak. Hahota, ricsajozás tört ki a költő megjelenésekor. „Micsoda ember az ott?” – indulatoskodott az öreg tanár, kicsapatással fenyegette s az osztályteremből kiutasította Petőfit. A költő, mint aki csak erre várt, pakolni kezdett: „Nem vagyok én iskolába való.”

Mondjuk azt, hogy a másfél évi szenvedéssorozat után nem tudott „akklimatizálódni” a nyilván már kisszerűnek érzett iskolai élethez? Orlaynak magyarázatul azt adta még elő, hogy szüleit kell meglátogatnia, atyját rábeszélni, engedje őt a színészi pályára.

Pozsonyban

S íme március 20-a körül Petőfi mégsem lefelé, Dunavecsére indult, hanem visszafelé – Pozsonyba. Ami csak azt jelentheti, hogy döntött ő már engedély nélkül is: minden valószínűség szerint színésztársulatot keresett. „Kész helyzet” elé akarta állítani szüleit, tudva, hogy atyja úgysem egyezik bele a színészi pálya választásába? Vagy egyszerűen félt volna hazamenni a szülőket minden bizonnyal megviselő kalandok után? Ez utóbbi ellen szól, hogy – Orlay szerint – Pápára már biztató levelet kapott atyjától, a kóbor fiú és a szülők között tehát rendeződött a viszony.342 Petőfi azonban épp e levélből megérthette, hogy az öreg Petrovics számára csak az apai mesterség folytatása vagy a tanulás fogadható el jó fiúhoz méltó döntésül.

Hogy mikor érkezett Pozsonyba, nem tudjuk, de március 25-én már ott volt, mint sajátkezű írása bizonyítja.343 Korábbi tanulótársai közül Szeberényi Lajos, a két Kemény-testvér, Delhányi, Dömök Elek s több más pajtása nyűtte itt az iskolapadot, néhányan meg is emlékeztek e nem várt találkozásról:

 

„…egy szerda délután – írja Delhányi – barátaimmal, (…) kisétáltunk Pozsonban, hol az úgynevezett első philosophiai osztályba jártunk, a Dunapartra, hol nagy csődület volt, kikötvén egy új kétkéményes gőzös a kikötőben; mi fel s alá jártunk a hullámzó tömeg között, mikor is egy piszkos külsejű fickó vesszejével engem érintett (…)344

 

Kemény János kicsit nyersebben fejezi ki magát, mint szintén szemtanú: „Egyszer csak felsikít Delhányi pajtásunk, szitkozódva, hogy valaki kegyetlenül a hátára csapott valami suhogóval.”345

Delhányi szerint Petőfi ezt többször is ismételgette, míg végre felismerték, Kemény csak egy csapásról ír, de az ő szavaiból is kiderül, hogy a fiúk nem ismerték fel azonnal egykori társukat. A redemptus nem is olyan régen még jómódban tartott fia, kit Aszódon nem egy pajtása irigyelt, most piszkos, kopott ruhában őgyelgett a folyam partján, mint „desperat kinézésű egyéniség” (Kemény kifejezése). „Elfojtva nevetését, sziszegett s vigyorgott” barátaira.

Nemcsak a külseje változott meg. „A katonaélet, – vette észre Delhányi – úgy látszik, igen durvává tette, tréfái, beszéde nyersek, minden kedélyességet nélkülözők voltak.”346 Ez a jellemzés egyike a legfontosabbaknak, bizonyítja azt, amit egyébként is joggal lehetett feltételeznünk: az átélt szenvedések, hányattatások, nélkülözések, a káplári nevelő félórák megkeményítették a költőt, modorát és jellemét egyaránt. Ha Delhányiékkal folytatja tovább iskolai pályáját, ki tudja, mikorra érik meg. De mivel sorsa kiragadta az iskolák kicsit mégiscsak melegházi világából s megmártotta a magyar életben, egykorú társaihoz képest valósággal felnőtt lett – tizennyolc éves korára. Már csak nyers tréfái árulták el benne az idő előtt elfojtott kamaszt.

Mégis, mint mindig, volt módja arra, hogy baráti együttérzésre találjon. „Hol egyik, hol másik” egykori iskolatársa osztotta meg vele alumneumi kenyerét s vacsoráját, „mely állott – Delhányi szerint – többnyire szalonnából vagy füstölt húsból”.

Az ellátás volt mégis bizonytalan, vagy a legyengült szervezet más okból mondta fel ismét a szolgálatot, nem tudjuk, de Petőfi megint kórházba került. Az evangélikus gimnázium deák-kórházában feküdt mintegy tíz napon át.347

Pozsonyba, hamar kiderült, hiába jött – nem talált társulatot. „Szakadatlan színésszé lenni akarása dacára – írja Kemény Mihály – rávettük, hogy menjen haza szülőihez s béküljön ki atyjával, már csak édesanyjának nyugalma s megvigasztalása végett is.” Petőfi, Kemény szerint, megígérte, hogy így cselekszik.

 

„…egy szép reggel többen elkísértük őt nagy gyalogútjára egy jó órányira, s itt nyújtottuk neki át az elváláskor, levélkébe pecsételve, azt a szerény útravalót, mit jó pajtásai adtak össze. Féltünk, hogy nem fogadja el, azért kértük, hogy a levelet csak a pihenő állomáson bontsa fel. Esztergályi Miskának volt egy kis tőre, s ezt Petőfi még Pozsonyban kérte tőle, de mert deákos, magasröptű képzelmünk még attól is félt, nem fogná-e egy rossz órájában maga ellen fordítani, – nem adta oda neki; most hirtelen azt jelentette ki Petőfi, hogy a zárt levelet csak úgy veszi át, ha a tőrt is megkapja; tehát megkapta azt is.”348

 

A változatosság kedvéért most Delhányinál találjuk az eset nyersebb változatát, amely szerint az öt jóbarát (Esztergáli, Csörföly, a két Kemény és Delhányi) nyíltan adta át az összegyűjtött négy húszast, amit Petőfi „nagy nehezen”, de elfogadott, majd „Esztergálinak egy tőrét, mellyel az játszott, kezéből kikapta s elfutott vele”.349

A tőr iránti olthatatlan vonzalom minden ifjúban természetes lehet, kivált abban, aki úttalan utakon barangol. A pozsonyi pajtásoknak azonban, úgy látszik, a tapasztaltak alapján volt okuk arra, hogy aggódjanak: hátha barátjuk nem önvédelmi, hanem öngyilkoló fegyvernek fogja használni a tőrt…

Petőfinek egy hamarosan idézendő levele szerint ezek után szüleihez ment a költő. Orlay azonban másképpen emlékezik:

 

„…Győrnek indult, azon reményben, hogy talán itt fog találni színész-társaságot, mely a művészet után sóvárgó lelkét ápoló karjaiba fogadja, s elégedetlen gyomrát is megnyugtathatja. Azonban itt is cserben hagyta reménye. Innen tehát hajón Pestre ment, honnan saját szavai szerint: kipróbált két csikóján Duna-Vecsére kocogott szüleihez.”350

 

Petőfi viszont, egy év múlva, így számol be hányattatásairól Szeberényinek:

 

„Veled utójára Pozsonban beszéltem – per longum et latum mondom el történetemet, ha meg nem únod, – onnan szüleimhez Pestre mentem, Pestről fel Selmecre testimoniumért, s onnan vissza szüleimhez.”351

Szüleinél

Hogy Petőfi nem említi Győrt, ottani csalódását, ez még nem cáfolja Orlayt – végül is a költőnek nem kellett percre elszámolnia útjaival. Nagyobb bökkenő, hogyan értsük az „onnan szüleimhez Pestre” kitételt. Az eddigi életrajzok, abból kiindulva, hogy Petőfi szülei ekkor már Dunavecsén laktak, a költő szórakozottságával magyarázható elírásnak ítélték ezt a fogalmazást. Szerintük a fogalmazásból kimaradt a „majd”, s Petőfi voltaképpen ezt akarta írni: „onnan szüleimhez, majd Pestre mentem”. A latin citátumokkal és Vörösmarty-idézetekkel feldíszített, gondosan szerkesztett beszámolóban azonban nem kell keresnünk hibát, nem Petőfi fogalmazott pongyolán… Mezősi Károly családtörténeti kutatásai alapján ezt a kérdést is pontosabban lehet megvilágítani. A Petrovics István perével foglalkozó iratok egyikéből ugyanis pontosan megállapítható, hogy a szülők ekkoriban még nem laktak Dunavecsén, közelebbről: 1841. február 17-én még szabadszállási lakosok voltak.352. A több mint két év óta zajló per végső határozatát tartalmazza ez az irat, amely semmivé tette Petrovicsnak azt az utolsó reményét is, hogy 1000 ezüst forintot még visszakaphat csaló legényétől. Joggal feltehető, hogy Petrovicsék ezután hagyták el Szabadszállást, de mivel a dunavecsei bérlet csak 1841. április 24-étől volt érvényes, a közbeeső időre Pestre mentek. Volt ott kinél meghúzódniuk (mint ahogy a dömsödi bukás után is egy pesti kocsmárosnál kaptak menedéket hosszabb időre).

Nem kell tehát kijavítanunk Petőfi levelét, az történt, úgy történt, ahogy ő írta: Pozsonyból Pestre ment szüleihez. A találkozás eredménye az lehetett, hogy megegyeztek Petőfi továbbtanulásában. Ezért „sétált el” (Orlay kifejezése) Petőfi, méghozzá Pestről Selmecre, a testimóniumért, nehogy ősszel megint baja legyen a bizonyítvánnyal, mint tavasszal Pápán.

Jó szokása szerint itt is emlékkönyvbe rögzítette nyomát, s a Neumann Károlynak, volt aszódi cimborájának Sólyom Sándor néven bejegyzett vers aláírásából megtudjuk, hogy április 17-én Selmecen tartózkodott.353 Innen vonult azután Dunavecsére, szüleihez, akik épp ezekben a napokban költözhettek új lakhelyükre. Petőfi tehát nem is egyszerűen „látogatóba” ment szüleihez, hanem az új otthon berendezésében is segíthetett.

Amint erre több utalás is van a kortársi emlékezésekben, Petrovicsné támogatta fia tanulási tervét, vagy pontosabban, ő szerette volna, ha idősebb gyereke folytathatja az iskolát. Petrovics István azonban, nagyon is érthető módon, a nagyobb fiú munkaerejére számított az új, ismét mészáros üzletben. Petőfi levelének következő részlete kétségtelenné teszi, hogy a szülők közül az anya értette meg inkább fiát, míg az apát elsősorban a család gazdasági talpraállításának szempontja vezette:

 

„Ezek örűltek – folytatja Petőfi Szeberényinek írt beszámolóját – hogy a katonaságtól megszabadúltam, de – képzeld, barátom! – azt akarák, hogy mészáros legyek, én és mesterember! Ennek két oka volt. Először az atyám engem mindig jobban szeretett volna látni: húst mérni, mint jambusokat, trochaeusokat faragni. Másodszor – s ez már fontosabb! – szüleim elszegényedtek, annyira, hogy engem tanulásomban segíteni nem voltak képesek. Azonban – gondolhatod – hogy ha még tíz ily fontos ok lett volna is, ebben velök meg nem egyezem. Én tehát jobb időket várva két hónapot (841-ki Május és Juniust) honn tölték…”

 

Ráfért a pihenő. Másfél évi keserves katonáskodása után februárban szerelt le, Sopronban. Március elején már Pápán látjuk. Onnan – ismételjük el – Pozsonyba ment, majd Győrbe, Pestre, majd Selmecre, s innen két hónapos pihenőre, Dunavecsére – ahol április 24-i keltezéssel már verset ír. Ezt a rengeteg utat jórészt gyalog tette meg: a katonaság után ez a második nagy gyalogtúra még sokszor ismétlődő országjárásainak sorozatában.

Jambusokról, trocheusokról beszél a fenti levél, nem ok nélkül. Egyszer-egyszer már korábban is próbálgatta Petőfi a nyugat-európai verselés alapvető technikáját, az ötös-öt és feles, keresztrímes, jambizáló strófát, most az első dunavecsei vers, az Örök bú egy igazi dalhoz illő zárt szerkezetben tökéletes biztonsággal alkalmazza ezt a formát:

 

Tódúl a felleg; barna éjbe vonja
A látkört, búsul a sötét vidék.
Sötét e szív is, hű szerelmem honja,
Reá a bú gyászfátyla szöveték.
Nem bírva terhét a felhő könyekre
Fakad, s a rózsa gyűjti gyöngyeit (…)

 

Horváth János épp csak említi a verset, mint amely nem magyar formájával elüt a népdalra emlékeztető Vándordaloktól.354 De ez utóbbiak közül is csak a II. darab első két sora népdalszerű (Hová, hová az égi úton Darusereg…), a madarak közvetlen megszólítása, a dalkezdet megrövidülése, amelyben Horváth joggal lát fontos újítást. Ám a forma itt is „idegen”, a poénos dalszerkesztés és a jambikus ritmus egyaránt.

Nem volna helyes, ha kettéválasztanánk a zsengéket magyar és nem magyar formájúakra. Az Örök bú ritmusa és szerkesztése, (sőt még nem egy képe is) emlékeztet a külföldi kortársi lírára, nemcsak például Lenaura, akit bizonyára kedvelt Petőfi, hanem mondjuk Lermontovra is, kit nem ismerhetett. De ő ezt a formát a későbbiek során tökéletesen magyarrá tette: nemcsak azzal nagy megújítója a magyar verselésnek, hogy a népdal hatása alatt teremtett formákat, hanem azzal is, hogy Heine, Béranger, Lenau és a kortársi világlíra vívmányait nyelvünkre alkalmazta. Legnagyobb verseinek óriási többségét éppen a nyugat-európai verselés sajátosan megmagyarított technikájával alkotja majd meg!

De vegyük fel újra az életrajz fonalát. Tizenegy kisebb-nagyobb vers termett a dunavecsei pihenő időszakban, amelyben saját jelzése szerint néhány vadasi kirándulás is helyet kapott. Azután őszig nincs nyoma verseknek, idő és mód sem igen lehetett írásukra. A vándor, ki két esztendőn át szünet nélkül kóborolt az országban és az országon kívül, két hónapi nyugalom után unni kezdte magát:

 

„…itt annyira hozzám szokott azon ragaszkodó jó vendég, miről Vörösmarty mondja: »holdvilág az arcod, kályha termeted« stb. hogy eltökélém tőle erővel elszakadni. S úgy lőn.”

 

Úgy lőn, mert amit egyszer eltökélt, az rendszerint úgy is lett. Vörösmarty versének „holdvilág arcú” vendége – az unalom. Ezt a vendéget Petőfi csakugyan nem szívelte. De tréfás önvallomása mögött ezúttal is mélyebb megfontolások rejtőztek. Két hónapon át volt ideje arra, hogy viszonylag nyugodt körülmények között felmérje helyzetét. Világosan tudta, hogy nem folytathatja apja mesterségét, hivatásérzetével ezt nem lehetett volna összeegyeztetni. Munka nélkül viszont nem maradhatott Dunavecsén, szülei terhére. Ha ősszel tanulni is akar, addig is kedve szerint szeretne élni, fogja hát magát és természetesen vándorszínésznek áll.

 

„Pestre menék – folytatja a beszámolót, – de itt semmi kedvező szél nem fútt, nem is lengedezett; tovább folytatám hát utamat (a la »hü bele Balázs«) Füred felé, s innen átkelve a Balatonon, Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába. Ozorára (a fentebbi vármegyébe) jövök, itt szinészek degálnak, velök megbarátkozom, s – szinésszé leszek.”

 

Hogy ment végbe az elszakadás az unalomtól s kivált a szülőktől? Mit mondott nekik? Megegyeztek-e valamiben, vagy netán Petőfi csak úgy fogta magát s minden különösebb értesítés nélkül útnak indult? A Távolból minden valószínűség szerint erre a búcsúra értelmezhető híres sorai érzékeny jelenetet festenek:

 

Vágyaimnak sólyomszárnya támadt,
S odahagytam őslakom s anyámat.
Kínok égtek a szülőkebelben,
Hogy bucsúmnak csókját ráleheltem;
S kínja lángi el nem aluvának
Jéggyöngyétől szeme harmatának.
Mint ölelt át reszkető karával!
Mint marasztott esdeklő szavával!

 

Csak az anyáról van szó a versben, nyomatékosan csak róla. Azt jelenti-e ez, hogy Petőfi atyjától nem búcsúzott el? Ismét egy olyan kérdés, amelyre aligha lehet vitathatatlan választ adni. De azt mindenképpen hangsúlyoznunk kell, hogy a Távolból a lesújtó pozsonyi nyomorúság terméke, s ezért nem szabad túl komolyan vennünk a vers ama vallomását, hogy a költő „gyászos tévedésnek” tartotta sólyomszárnyú vágyait (– színészi törekvését). Még kevésbé fogadhatjuk el azokat az irodalomtörténészi elmélkedéseket, amelyek a költő színészi törekvéseit eleve megróják, alkatával és hajlamával, szellemi-testi adottságaival ellenkezőnek állítják.355

Eddig írt verseivel Petőfi még nem kelthetett olyan feltűnést, nem vívhatott ki olyan sikert, amely feljogosíthatta volna arra a meggyőződésre, hogy egyes egyedül a költészetnek kell élnie. Művészi törekvései természetszerűen ragadták a színészethez, s látni fogjuk, nincs is okunk sajnálni vándorszínészkedéssel töltött éveit.

 

Thália faluzó papja

Sajnos, épp a pálya kezdéséről nagyon keveset tudunk. Hitelesen csak annyit, amennyit Petőfi írt meg fenti, Szeberényihez intézett prózai, s alábbi ismeretlen színészbarátjához címzett verses levelében: A Levél egy színész barátomhoz egyike a költő legremekebb életképeinek, valósággal egy színpadi jelenet frisseségével idézi fel a napot, amely Thália papjai közé emelte Petőfit. A fogadóban, hol a színészjelölt megpihent, s azon tűnődött, ki tudná-e fizetni ebédjét, ha kérni merészelne, megszólította „egy úr”:

 

Volt bennem annyi emberismeret,
Ráfoghatnom, hogy nem más, mint szinész.
Fején kalapja nagybecsű vala,
Mert Elizéus prófétával az
Rokonságban volt… tudnillik: kopasz.
Kabátja új, a nadrág régi rongy,
És lábát csizma helytt cipő födé,
Alkalmasint amelyben szerepelt.
„Thalia papja?” kérdém. – „Az vagyok;
Talán ön is?” – „Még eddig nem.” – „Tehát
Jövőben? fölség…” – „Azt sem mondhatom,”
Vágtam szavába; ámde ő rohant,
S vezette gyorsan az igazgatót.

 

Az igazgató tudta, melyik az a leglényegesebb kérdés, amelyet fel kell tennie egy kóbor múzsafinak, ha csatlakozásra akarja bírni:

 

„…Ebédelt már ön? itt az ételek
Fölötte drágák, s ami több; roszak.
Az ispán urtól őzcombot kapánk,
A káposztából is van maradék –
Ha meghivásom nem méltóztatik
Elútasítni: jó ebédje lesz.”
Igy ostromolt a jó igazgató,
Forgatva nyelve könnyű kerekét.
Én nem rosz kedvvel engedék neki.
Menék ebédre, és ebéd után
Beiktatának ünnepélyesen
A társaságba – nem kutatva: mi
Valék, deák-e vagy csizmadia.

 

Másnap már fel is lépett az akkori idők egyik legnépszerűbb darabjában, Gaal József A peleskei nótárius című népszínművében. „Hősleg” működött „három szerepben, minthogy összesen A társaságnak csak hat tagja volt”…

A Petőfi-irodalom szerint Sepsy Károly igazgató avatta fel költőnket Thália papjai közé. Ez azonban korántsem biztos,356 mint ahogy egyelőre semmi határozottat nem tudunk mondani nyári kalandjairól, azon túl, amit maga Petőfi közöl velünk idézett két levelében. Prózában ennyit:

 

„Három hónapig szinészkedtem, társaságunk tönkre jutott, s én »annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem« elbucsúztam a szinészettől Mohácson (de ha isten segít, nem örökre)…”357

 

Ugyanerről versben, a fenti folytatásaként:

 

Egy ideig csak elvalék velök;
Faluzgatánk jó- s balszerencse közt.
De a barátság végre megszakadt,
Mert én utáltam a nyegléskedést,
A sok „utószor”-t, a görögtüzet,
S tudj’ a manó, mily csábitásokat.
A társaság is végre szétoszolt
Egymást érő bel- s külviszály miatt;
S én újra jártam széles e hazát,
Mignem keblébe vett más társaság.

 

A krónikus nézőhiányban szenvedő társulatok kedvelt fogása volt, hogy – noha eszük ágában sem volt felszedni sátorfájukat – előadásaikat a „most utószor” jelszó alatt hirdették meg. Erre utal Petőfi verse, s a nyegléskedő előadásmodorra, amelyet ő, ki Pesten, Egressyék közelében tanulta a színjátszást, joggal nézett le. Nem világos, hogy ezen különbözött-e össze társaival, vagy az ilyen együtteseknél szokásos „egymást érő bel- s külviszály” miatt, tény azonban, hogy egy elveszett levelében – Orlay szerint – panaszkodott kollégáira, „kik a művészet magasztosságát képtelenek fölfogni”.358

Bármi történt, jellemző, hogy Petőfi ezúttal is a lázadókhoz csatlakozott, Sass emlékezete szerint ily módon:

 

„Szekszárdról távozásuk idején (…) a társaságból annak egyes refractarius tagjai – tán a gázsiigények végső tusájában – kiválván, ő is ezekkel szerencsét próbálandó, mint a megyében már jártas-keltes, Simontornyán ütötték fel tanyájukat (…) saját kedélyes elbeszélése szerint pénzmag és színpadi szerelvény hiányában teljesen elrongyoltan érkezvén Simontornyára, néhányad magával, kénytelenek voltak a színpad rögtönzése céljából az urasági vendéglő ivószobájában padokat asztalokat összetákolni s függöny és színfalak, úgy egyéb díszítések előteremtésére pedig lepedőket, tarka-barka terítőket kölcsönözni, – és játszottak aztán minden repertorium nélkül, amúgy hamarjában, emlékezetük segélyével összeállított darabokban hősnél hősiebb szerepeket, s ha a szükség úgy hozta, egy este ugyanegy darabban a király kisbírónak is degrádáltatott.”359

 

Az idézett vallomások alapján a háromhónapos dunántúli faluzás főbb állomásait a következőkben lehet összefoglalni: 1841 június végén, július elején Petőfi Ozorán beállt egy hattagú társulatba, amellyel ott, Cecén, Szilasbalháson, Sárbogárdon s végül Szekszárdon játszott. Itt a társaság felbomlott, Petőfi a refractariusokkal Simontornyán próbált boldogulni, majd szeptemberben Mohácson elbúcsúzott a színészettől, „de nem örökre”.

E három hónap valószínűleg kínos nélkülözéseket zúdított a költőre. Az ispán úrtól olykor kaphattak „őzcombot”, egyszer még egy ezüsttallér is ütötte Petőfi markát, amikor színlapot vitt Szekszárd egyik előkelőségének,360 de ezek a pillanatok csak amolyan oázisok lehettek a nyomor sivatagában. Petrovics István nem egyszer láthatott ilyen éhező komédiásokat, amint ivószobák padjain rögtönözték hősi darabjaikat – meg kell értenünk, hogy nem túlzottan lelkesíthette e pálya. Mi azonban mégsem nézhetjük Petrovics István szemével e három hónapot, – de a Petőfi-biográfia ítéleteit sem fogadhatjuk el minden kritika nélkül.

Az eddigi irodalom egyébként nem sokat foglalkozik e háromhónapos színészkedés tartalmi részével. Érthető, hisz szánalmas-sajnálatos vergődésnek tekinti az egész faluzgatást. Mivel Sass István a költő szavaira hivatkozva azt közli, hogy Petőfi „a színi rekvizitumok sürgő-forgó beszerzője” és színlapkihordó volt, sokan elintézettnek vélték az ügyet e puszta tény ismételgetésével. Mi azonban – Tolnai Lajossal ellentétben, aki azt tanácsolja a biográfusnak, hogy okos gazdaként szelelje meg kicsit a búzáját, mielőtt piacra vinné, vagyis hallgasson a megtörtént „de nem lényeges” vándorszínészi mizériákról, mert ezzel csak beszennyezi a költőt – próbáljuk részletezni kissé, miből is állhatott a kezdő vándorszínész élete, s hogyan kell értékelnünk ezt az időszakot.

Egressy Gábor, a legilletékesebb, pontosan megjelölte, mi mindent kellett végezni a kezdő vándorszínésznek:

 

„Az én koromban a kezdő a pályát szükségképp a színlapok írásával kezdette; szükségből szét is kellett a lapokat hordania; közreműködött a színpadépítés körül; festéket tört a díszítőnek, segített ennek a díszleteket festeni és felállítani, a lámpákat öntötte és gyújtotta; bútorozta a színpadot, mint színházi szolga; majd írta a szerepeket és másolta a darabot…”361

 

Petőfinek valószínűleg sok színlapot kellett körmölgetnie ebben az időszakban. Nemcsak azért, mert szép írása volt, hanem mert mindig a kezdőre hárították a legtöbb ilyen feladatot. Sőt, sok helyen az volt a szokás, hogy a színlapokat a proporció szerint írták. Mint Balog Alajos emlékeiből tudjuk, ha a jövedelem elosztására megszabott proporció listáján valaki elől állt, csak egy-két színlapot kellett másolnia, és azt is a kezdőre sózta, annak viszont, akinek a jövedelemből is a legkisebb osztályrésze volt, a legtöbbet kellett másolnia. E fordított progresszivitás alapján a faluzó Balog Alajos naponta húsz színlapot is körmölt. A darabmásolást pedig, mint láttuk, már Kétszerynél is gyakorolhatta Petőfi.362 Jóírású színész egy nap alatt másolt le egy egész estét betöltő darabot.363

Mivel a társulat egészen kis létszámú és alacsonyrendű volt, állandó felszerelésük kevés lehetett, inkább, mint Sass is írja, beszerezték a rekvizítumokat. Hogy ez miként történhetett, arra vonatkozólag érdemes idézni Jászai Marit, aki még emlékezett az ilyen vidéki truppoknak a század második felében is hasonló viszontagságaira:

 

„Én még tudom, mit tesz kelléket összehordani kis helyen. Mennyi ügyesség, szókészség, találékonyság és furfang kell hozzá, hogy a gazdaasszony a félretört sarkú, félig szolga, félig színész könyörgésére ágyterítőket kölcsönözzön! Mert ágyterítőre legnagyobb szükség van az »archaikus« színpadokon. Ágyterítőből, mindent lehet csinálni. Kell azután még szék, asztal, tányér, poharak, »eszcájg« és férfiruha. Fürgén kell ott a szóval bánni tudni, hogy a gazdasszony vagy a leányasszony mindezt színházi bilétért kiadja a házból!

Értem, hogy Petőfit küldözték az élhetetlenek, »requizitumokért«.

Elképzelhetjük, meddig elmulattatta a tésztát gyúró menyecskét a konyhában, míg az beleegyezett, hogy az első szobából elvihessék a kanapét, melynek fejében azonban a kellékesnek meg kellett ígérnie, hogy az előadást addig nem kezdik meg, míg a kanapé tulajdonosok meg nem vacsoráltak…”364

 

De csak ilyen szolgai teendőkből állt a kezdő vándorszínész élete? Minél messzebb kerültünk a kortól, annál többször képzelték ezt így az irodalomtörténészek.365

Jellegzetes esete ez annak, hogyan kerekedik az irodalomtörténeti ismeret a ismerete fölé. A költő ugyanis egyértelműen arról beszél, hogy játszott is a Dunántúlon bolyongó társulatban. Sass is úgy emlékezik, hogy a költő a szekszárdi különválás után a már idézett simontornyai ivóban is játszott. De ez nem is lehetett másként. A 6–10 tagból álló vándortársulatok sohasem engedhették meg maguknak azt a fényűzést, hogy külön színlapkihordókat tartsanak maguknak. Ha Petőfire alacsonyrendű feladatok is jutottak, ez nem jelenti azt, hogy csak azokkal foglalkozott, s hogy nem szerepelt színészként is. Amikor Egressy felsorolja a kezdő vándorszínész kötelességét, természetszerűen zárja a sort azzal, hogy „működött, mint szereplőszínész”.366

Foglaljuk tehát össze az 1841-es kísérlet tanulságait:

A tények vizsgálata azt mutatja, hogy a kortársi emlékezésekben sötét színekkel ecsetelt viszontagságok sorozata, valamint az a tény, hogy a fiatal színésznek igen sok, nem éppen művészi, sőt meglehetősen alantas feladatokat is el kellett látnia, nem azt bizonyítja, hogy a költőt társai tehetségtelennek, másra alkalmatlannak tartották, hanem pusztán azt, hogy kezdőként kezelték. Nem Petőfi volt az egyetlen induló színész, aki nagy szerepekről álmodott, de különböző színházi segédmunkákat is kellett végeznie. Petőfi nemcsak önvigasztalásul írta, hogy Megyeri „körmölgeté, mint más, a színlapot…”367 Azokban a helységekben, ahol nem volt nyomda, mindig is a színészek írták a színlapokat.368 Szuper Károly elmondja, hogy kezdetben általában csak kisebb szerepeket kapott, neki kellett építeni a színpadot, ő írta és hordta szét a színlapokat. Pedig Szuper nem valamilyen kéretlen tolakodó volt a színháznál, mint amilyennek Petőfit festik, ellenkezőleg, már első igazgatója nagy reményű ifjúnak tartotta, s „elkérte” a színészettel szemben a szokásos averziót tápláló atyától.369 Némethy György a másik kolléga, Fehérvárott majd ágy- és vetélytársa a költő-színésznek, szintén így kezdte pályáját, ráadásul, mint Arany János, a kulisszák festegetésében is részt vett. Eleinte Egressy is „vándortársulatoknál működött a legalantasabb teendőkbe szorítva”.370 Szabó Krisztina, akit később a fél ország ünnepelt, ugyanúgy játszott „kortina és színfal nélkül”, „a szabadban”, egyfelvonásossá átgyúrt ötfelvonásos tragédiákban.371 Vagyis: csak az akkori viszonyok teljes figyelmen kívül hagyásával lehet valami egészen sajátos, külön a költőt sújtó megaláztatásnak, tehetségtelensége bizonyítékának látni a vándorszínészek életéhez törvényszerűen hozzátartozó viszontagságokat!

S ez a három hónap színészi fejlődés, dramaturgiai iskolázódás, művelődés szempontjából is előnyös lehetett – gondoljunk csak arra, milyen élénken megragadhattak az emlékezetben a gondos munkával másolt színdarabok! Királyból kisbíróvá degradálódni ugyanabban a darabban – a legjobb színészi gyakorlattal felér!

De a legnagyobb haszon abból származhatott, hogy Petőfi e vándorlások során a lehető legközelebbi kapcsolatba kerülhetett a magyar vidék különböző rétegeivel. A fanyalgó tudósokkal ellentétben Jászai Mari látta meg, mit jelenthetett mindez Petőfi költői fejlődése szempontjából: „…De micsoda kaleidoszkóp, micsoda mozgó panoráma volt ez az élet Petőfinek! Hány olyan eleven alak vésődhetett ezalatt a lelkében, akiket azóta mind ismerünk a verseiből!”372

Bizony, a Sári néni, A magyar nemes, A kisbéres, A táblabíró, az Ambrus gazda, a Pató Pál úr s a többi remek zsánerfigura modelljeit valahonnan ismernie kellett a költőnek, s bizonyosra vehetjük, hogy sok versének hősét – miként a magyar táj ezer arcát is – jórészt vándorszínészi kóborlásai során fedezte fel magának.

Egressy Gábor a színész számára „nagy iskolának”, „szerencsének”, a „legkedvezőbb kezdetnek” tartotta a vándorszínészi pályát. Pedig a színész végül is íróilag többé-kevésbé megformált alakokat kelt életre. Hogyne kellene még inkább elmerülnie a legnyersebb valóban annak, aki ezeket az alakokat megteremti! Petőfi költészete alighanem többet köszönhet ennek az időszaknak, mintha ezalatt csendesen-szelíden magolta volna a klasszikus auktorokat.

Lant’ versei

Tavasszal úgy hagyta el Pápát Petőfi, hogy ősszel talán visszatér, tanulmányait folytatandó. Ennek ellenére a színészettől való ideiglenes mohácsi búcsú után megfontoltan elkerüli Pápát:

 

„…Mohácsról Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Keszthely, Sümeg és Szombathelyen keresztül Sopronba értem. Itt tanúlni akartam, de nem volt semmim s „ex nihilo nihil”; onnan Pozsonyba mentem; itt is úgy jártam; végre innen Pápára…”373

 

A költő tehát csak harmadszorra fanyalodik Pápára, reménytelen soproni és pozsonyi „elhelyezkedési” kísérlete után, s ez igen erősen támasztja alá azt a feltevést, hogy a tavaszi távozás keserű hangulatban folyhatott le, s a Parragh–Orlay duó által ígért sok jó esélyből akkor még csak kevés valósulhatott meg. Petőfi ezért inkább Sopronban és Pozsonyban próbálkozott a tanulás folytatásával.

Ha csak azért ment e két városba… Soproni időzéséről, kísérletezéseiről nincs hiteles adat, de a pozsonyi tartózkodásról több társa is beszámolt. Határozott vallomás azonban nem állítja azt, hogy Petőfi komolyan próbálkozott volna a pozsonyi lyceumba felvétetnie magát. Elmulatott mintegy három hetet a városban, de az iskola küszöbét aligha lépte át. El-elsétálgatott a szép meleg őszben a Bimbóház nevű vendéglőhöz, talán némi szerelemféle is vonzotta a vendéglős szép – és ezúttal is szőke – leányához,374 de hogy a beíratkozásra csak kísérletet is tett volna, arról nem szól emlékezés.

Miért írta hát Petőfi Szeberényinek, hogy Sopronban és Pozsonyban tanulni akart? S ha valóban akart, miért nem tett ennek érdekében valamit? Ismét tanácstalanok vagyunk. Nem lehetetlen azonban, hogy egészen más elképzelések is jártak a fejében. Ebben az összefüggésben az eddiginél sokkal nagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk Kemény János vallomásának, amely szerint Petőfi elvitt egy versesfüzetet „kiadás végett” Wigand könyvárushoz, „ki azonban nem adott semmit értök”.375 Mindezt Kemény János Ferenczivel közölte, aki sajnálatos szokása szerint ezúttal sem különítette el azt, amit ő gondolt, s azt, amit az emlékezők mondtak neki. Így az sem világos, hogy a Kemény által említett füzet azonos-e azzal, amit Neumann Károly ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak, s amelyet ő – állítása szerint – 1841 őszén kapott a költőtől.376 Feltehető azonban, hogy azonos, vagy legalábbis a két füzet ugyanannak a verscsoportnak másolata.

A Neumannak baráti emlékül ajándékozott füzet 17 verset tartalmaz, a költő addig írt versei közül nyilván azokat, amelyeket a szerző legjobbjainak tekintett. A füzet címe (valószínűleg): Lant’ versei.377

A cím magyartalan csinálmány, de összhangban állt a korízléssel, amely kedvelte az ilyen lantos fordulatokat. És, valljuk meg, nem szakad el a tartalomtól sem, amely sokkal messzebb van a későbbi, az igazi Petőfitől, mint az átlagos-divatos versmodelltől. Az iskolában elsajátított klasszicizáló költemények, s az almanach-líra műfajában megkísérelt dalok némely szakaszából vagy inkább szavából, amint erre két katonakori verse kapcsán már utalhattunk, új hangok is kiérezhetők, de az egész termés együtt kétségtelenül még kiforratlanságról tanúskodik.378

De a Lant’ verseinek vitáját nem volna helyes a címre korlátozni. Életrajzi szempontból sokkal fontosabb maga az a tény, hogy a 18 és fél éves Petőfi költőként a nyilvánosság elé akart lépni.379 Vágya teljesen természetes és jogos volt. Természetes, hiszen a korai közlés szinte lírikusi törvényszerűség – Rimbaud-tól József Attiláig igen sok nagy költő már kamaszfejjel megjelentette verseit. Petőfi maga körül is láthatott példát arra, hogy nemzedéktársainak szerencsésebbjei a világ elé állhattak műveikkel. És jogos is volt kívánsága, mert ha a Lant’ versei nem is igazi Petőfi-művek még, többségükben teljesen megütik azt a színvonalat, amely a folyóiratokban közölt versektől és a korabeli kötetek átlagától megköveteltetett!

„Ami a jólszituált nemesifjaknak sikerült – írja találóan Pándi Pál –, a nyilvánosság előtt való korai jelentkezés, az egyelőre nem sikerült az ex-diák vándorszínésznek.”380 Wigand Károly Frigyest bizonyára nem az vezette elutasító döntésében, hogy túl zsengéknek találta a verseket, számára egész egyszerűen nem ígért üzletet egy ismeretlen fiatalember verseinek kinyomatása. Ha Petőfi sokkal gyengébb versei mellé megfelelő összegű nyomatékot és biztosítékot tudott volna felkínálni, a Lant’ versei minden valószínűség szerint hamar nyomdafestéket látott volna. Mint annyi más „első verseskönyv”, amely szerzői támogatással jelent meg.

Nem történt hát semmi különös és rendkívüli Petőfivel, nem zseniális műremekeit utasította el egy értetlen kiadó – egyszerűen nem kapott lehetőséget valamire, amit jobb helyzetű társai az ő korában elérhettek, sokkal gyengébb tehetséggel is. Valószínű azonban, hogy a csalódás felett nem tért napirendre ilyen könnyedén. Elképzelhetjük, hogy a becsvágy makacs megszállottja, a „dicsőség napszámosa”, ahogyan önmagát jellemezte, ki Orlay szerint annyira szerette volna nyomtatásban látni valamely művét, milyen gonddal, milyen odaadóan tisztázgatta a verseket dunavecsei magányában, vagy éppen dunántúli faluzgatása közben,381 milyen merész álmokat szőtt első verseskönyvének diadalmas sikeréről. A kiábrándító válasz hallatára indulatosan, keserűen távozhatott az öreg Wigandtól: megkapta az első leckét sajtópolitikából. (Az apostol megírásáig kap még néhányat).

Nyilván ekkor adta át Neumannak a csalódására emlékeztető füzetet, vagy annak másolatát.382 Maga pedig, az 1841-es esztendő második kiábrándulásával szívében, most már csakugyan elindult oda, ahová még tavasszal ígérkezett: Pápára. A kül- s belviszályokba fulladó, érzéketlen fatuskókat is magába fogadó vándortársulatban csalódva, a költői dicsőség reményétől (ideiglenesen) megfosztva, visszament az iskolapadba.

Ez lehet a lélektani háttere annak az eddig sohasem vizsgált, de egyáltalán nem magától értetődő ténynek, hogy Petőfi az 1841-es nyári faluzás után nem Pápára sietett, tanulmányait folytatni, hanem előbb Sopronba, majd Pozsonyba gyalogolt. Mint minden olvasó ember, ő is tudhatta, hogy Sopronban és Pozsonyban a leghíresebb kiadónak vannak vállalatai.383 Ez a könyvkiadási kísérlet magyarázhatja meg azt a furcsaságot is, hogy a fenti két városba tanulni érkezett költő sehol sem lépte át az iskola küszöbét.384

Új adatok még erősíthetik (vagy semmivé tehetik) e feltevést. Az 1841-es kora őszi bolyongás addig is a költő életének sajnos érdemben még mindig feltáratlan fejezetei közé sorolandó.

 

5. Pápa – az utolsó iskolai kísérlet

A „Helvetiai Vallástételt követők Pápai Főiskolájának elrendelése és törvényei” című anyakönyvben ma is megtalálhatók Petrovics Sándor tanuló sajátkezűleg rögzített adatai.385 A növendékeknek – a hagyományok szerint – aláírásukkal kellett megpecsételniük, hogy alávetik magukat az iskolai törvényeknek. Petőfi vagyis Petrovics az „1841-dik évi Novemberben” bejegyzett tanulók között szerepel.386

Valószínű azonban, hogy már október második felében Pápán volt. „Eltelt éveire tekintettel”, mint Ferenczi mondja, a VII., azaz logikai osztályba vették fel, tehát első éves bölcsész lett. Több mint két és fél esztendővel azelőtt, Selmecen hagyta abba iskolai tanulmányait, a közben eltelt idő alatt volt színházi szolga, nevelő, katona és vándorszínész, sőt ama bizonytalan létformát is többször kipróbálta, amelynek szépítés nélküli neve – a csavargás. Most – mi már tudjuk – utoljára vág neki az iskolai stúdiumoknak, s egy teljes tanévet tölt Pápán. Hála a sok iskola- és osztálytársnak, ezúttal elég sok vallomás szól életének e szakaszáról. Ő maga nagy nyomatékkal egyik tanárának köszöni meg sorsa jobbrafordulását:

 

„…itt némileg csillámlani kezdett szerencsecsillagom. Tarcy, a derék Tarcy az, kinek mind (sic!) köszönhetek. S így vagyok itt Pápán, s noha tengődöm, de még is itt vagyok, és némi reménnyel, hogy: dabit Deus his quoque fínem!”387

 

Vajon mire céloz a vergiliusi idézet? Minek fog véget vetni az isten, a tengődésnek vagy netán annak, hogy ismét iskolába kell járnia az obsitosnak? Megmaradva a könnyebben megválaszolható kérdéseknél, tisztázzuk először is azt, hogy mi az a minden, amit Petőfi Tarczynak köszönhet.

Először is kétségtelenül tanári segítség kellett ahhoz a kedvezményhez, hogy az V. osztályból végbizonyítvánnyal nem rendelkező, sőt félévkor megbuktatott diák a VII-ben folytathassa tanulmányait. Természetesen különbözeti vizsgát kellett tennie, amit azonban nem vettek szigorúan (1842 kora tavaszán átengedték, pedig, Orlay szerint, kivált a matézisből nem túlságosan remekelt).

Tekintélyes tanári támogatás kellett ahhoz is, hogy a megjelenésével bizalmatlanságra ingerlő kóbor deák némi pénzt szerezhessen magának. Orlay még távol volt ekkor, de határozottan állítja, hogy Tarczy szerzett tanítványt Petőfinek.388

E jótékony támogatást Tarczy még azzal is megtetézte, hogy „tanári kötelességein kívül is melegen ápolta az ifjakban a nemesebb eszméket”, s ez okból Petőfivel is bizalmas lábon állt.389 Ennyi elég is, hogy a derék professzort ne csak mint a hegeliánus bölcselet magyarországi népszerűsítőjét, hanem mint Petőfi életrajzának pozitív hősét is a kellő tiszteletben tartsuk, arra már nincs is szükség, hogy a költő történetfilozófiájának kialakítójaként is szerepeltessük. Már csak azért sem, mert Petőfi pápai tanulása idején Tarczy nem is bölcsészetet adott elő.390

Petőfi mind az első, mind a második félévben kitűnőt kapott ugyan a magyar és a német nyelvből, de ezért a jegyért neki már nem kellett fáradoznia. A tanév végén földrajzból is kitűnő lett; tudva, hogy már Aszódon milyen buzgón olvasott útleírásokat, ezt is természetesnek tarthatjuk. Azokban a tantárgyakban azonban, amelyek elsajátításához módszeres szorgalom kellett, gyengébb eredményeket ért el, így kivált a „gondolkodástanból” és görög nyelvből, valamint növényismeretből. Ezúttal is nehezen illeszkedett az iskolapadba, de minél jobban érezte magát Pápán, annál kevésbé erőltette magát a neki nem tetsző stúdiumokkal: második félévi bizonyítványa határozottan gyengébb lett, mint az első félévi volt.391 Minden jel szerint tudta, hogy mi az, amit tudnia kell, s a számára fölöslegesnek ítélt ismeretekre sem időt, sem erőt nem pazarolt. Megesett az is, hogy a matézis órákon verset írt.392

A pápai iskolatársak általában már a Petőfi-kultusz éveiben szólaltak meg egykori cimborájukról, ezért emlékezéseikben szinte kibogozhatatlanul elegyedik a valóság a legendával, a tudatos hazugság a tudatalatti szépítő-színező szándék termékeivel. Kozma Sándor, a későbbi főügyész, a higgadtabb emlékezők közé sorolható, feltehető hát, hogy híven rajzolta meg Petőfinek az egzakt tudományok iránti közönyét:

 

„Soha ember nem tudott úgy s oly jelentőséggel hallgatni, mint ő, ha néhanapján a tanár a fekete táblához szóllította. Valódi modern szobra a hallgatás istenségének zord tekintettel, szorosan becsukott ajakkal, mozdulatlanul, szivacsot, krétát tartva kezeiben.

»Elég«, »elmehet«, hangzott rendesen a tanár jóakaratú zárszava.”393

 

Hihető az is, hogy el-elmaradozott az órákról. Egy ízben épp Kozma Sándorral és másik három pajtásával talált valami jobb elfoglaltságot a számtanóra helyett, amiért is carcerre ítélték:

 

„…a számtanban Petőfi igen gyönge volt, s annyira ellenszenvezett e tudománnyal, hogy annak előadásairól el-elmaradozott, amiért őt aztán egyszer ötödmagával egy egész napi fogságra ítélték. Petőfi e fogságában színi előadást rendezett társaival, mely célra hevenyében Az öt jómadár cím alatt egy színdarabot fércelt össze, melynek sajátkezűleg, a börtön falára írt színlapja még évek múlva is megvolt. E fogságban kötötte meg Kozmával bensőbb barátságát.”394

 

Mindebből persze nem szabad azt következtetnünk, hogy Petőfi olyan vadzseni lett volna, mint amilyennek gyakran beállították. Nagyon is komolyan képezte önmagát, ekkor is, de róla azután csakugyan el lehet mondani, hogy nem az iskolának tanult:

 

„Petőfi középszerű tanuló volt, – olvashatjuk szintén Orlaynál – de annál több szorgalmat fordított oly ismeretek szerzésére, melyek lelkét betöltötték, és mennyiben a kollégium könyvtára és a magányosok gyűjteménye erre eszközt nyújtott neki, ő azt mind fölhasználta. Történeti művek, hazája és a külföld költészete érdekelték őt leginkább. Az élő idegen nyelvek közül ekkor még csak a németet bírta, de ami ebbe más nyelvekből a költészet terén át volt ültetve, azt ő jobbára, elolvasta. Ezek után kapott ösztönt a francia nyelv tanulására is, mihez már ez időben hozzá fogott, de csak később látott ahhoz egész szorgalommal.”

 

Ha Aszódon Könyves Sándornak nevezték (ott kezdett különben franciául tanulni), itt is híressé vált mint szívós könyvfaló, olyannyira, hogy az átlagosabb diákok nem is szerették, mert „nem barátkozott mindenkivel, hanem ehelyett előadásai végeztével szobájában ágyára dőlve, egész nap is olvasott”.395

Az aszódi időszaktól eltérően itt sajnos nem áll rendelkezésünkre olyan könyvtári dokumentum, amely a költő olvasmányait rögzítené. Pusztán annyi a támpontunk (Halasy Aladárnak Tarczytól szerzett értesülése alapján), hogy Petőfi szorgalmasan bújta a kollégium könyvtárát, és szerencsénkre ismerjük magát a képzőtársasági könyvtárat.396 Rexa Dezsőnek sikerült megtalálnia a katalógust. Ha Tarczy szerint Petőfi kivált a magyar történelmi munkákat és a jobb külföldi írók műveit tanulmányozta, a kitűnő könyvtárban erre módja is nyílhatott, – a kor lehetőségeit ez a bibliotéka színvonalasan tükrözte.

A történelmi munkák közül a katalógusból elsősorban Tocqueville híres munkája ötlik szemünkbe, a Democratia Amerikában I., szerepelnek a magyar historikusok is, köztük Horváth Mihály. Szép számmal lelhetők fel Széchenyi István művei, a Hitel, Világ, a Kelet Népe, sőt még a cenzúra által tilalmazott Stádium is, valamint a Kossuth–Széchenyi vita több dokumentuma, beleértve a Pesti Hírlap 1841–42-es évfolyamát is. A kortársi magyar irodalom java Kölcseytől Vörösmartyig bőven megtalálható, sok színművet is tartalmazott a könyvtár, köztük Hugo, Szigligeti, Vörösmarty, Scribe, Schiller több darabját, Petőfi később szeretettel emlegetett kedvenc írója, Dickens, a Niklas Niklebi (sic) és a Twist Olivér című regényekkel szerepel a listán. Hosszan azonban nem érdemes idéznünk e neveknél és címeknél, mert – ismételjük meg – Petőfi pápai tartózkodásából nem következik az, hogy ezeket a könyveket el is olvasta, vagy hogy éppen ezeket tanulmányozgatta.

A költő és társai

Az ellentmondó vallomások alapján nehéz volna pontosan megállapítani, hogy voltaképpen milyen viszony alakult ki Petőfi és pápai társai között. A tanúk ellentmondásai is természetszerűen következhetnek abból, hogy maga Petőfi sem egyformán közeledett hozzájuk:

 

„Akiket Petőfi barátságába fogadott – idézzük megint Orlayt – azokkal igen kedélyesen tudott időzni, de a vele való megbarátkozás nem volt könnyű dolog, igen megválogatta, kivel ereszkedjék közelebbi viszonyba. A felötlő tehetségek elé maga ment tárt karokkal, míg az üresebb fejűekkel vagy tolakodókkal igen röviden és visszautasítóan bánt, kik aztán azon tanakodtak, hogy mi jogon hordja oly magasan fejét egy ilyen szegény bakadeák.”397

 

Nemcsak bakának hívták, bús magyarnak is csúfolták,398 s ha kalandoros múltja, obsitosi mivolta érdeklődést ébresztett is iránta,399 nyers bánásmódjával400 sokakat eltaszított magától. „Sötétszürke, felhőkergető gallérköpenybe orráig beburkolva, fején az akkori bakasipkát szeméig lehúzva,” „rideg, sötét” pont volt a diákok „vígan hullámzó áradatában”,401 „mindig olyan nagy rohamos léptekkel járt, mintha valakit űzne”.402 Az útjába esőt félrelökte, vagy elutasító szavakkal fizette ki, a „Hová megy?” sztereotipiájára udvariaskodás nélkül vágta vissza: „Az orrom elé, ha ön kitér az utamból!403

És mégis, ezt a riasztó modorú véndiákot nemcsak bámulta, minden jel szerint szerette is egy szűkebb kör, amelyet főleg a következők alkottak: Orlay, azaz Petrich Soma, ki „à la Rafael Sanzio, fürtökben hordta szőke fejét”, Kozma, ki ilyen találóan írta le festő barátját, és persze a tejszelíd Jókai, akit jámbornak is csúfoltak. Noha forrásaink itt is kuszán ellentmondóak, elhihetjük, hogy akadtak diákok, akik némi nélkülözhető ruhadarabokkal is támogatták a lerongyolódott obsitost.404

Jogunk van feltételezni, hogy a magányos „baka” nyers modorát festő emlékezések Petőfi pápai tartózkodásának első hónapjaira vonatkoznak, s a költő kedélye később, mint Orlay megfogalmazta, „kényelmesebb helyzetének következtében derültebb lett, elméssége a szellemesebb ifjak között jó barátokat szerzett néki”. Petőfi és Orlay kis szobája meghitt baráti estek színhelye lett:

 

„…igen kicsiny szobácska volt, mely egy elfalazott folyosóból állt, keskeny és hosszú, hogy az egymás végébe helyezett két ágy mellett, csak egymást követve sétálhattunk, s visszaforduláskor a hátul menőnek kellett elöl indulnia. Kis szobánknak egyetlen ablaka az utcára szolgált. De e kis helyen a 41. és 42-ik év telén és a reá következett nyár folytán sok szép emlékű napokat éltünk át. Itt építgettük jövendőnk ábrándvárait, gyakran éjfelekig, míg belefáradva egyikünk vagy másikunk azon megjegyzésére: hogy talán már ideje volna aludni, az álom mámora elnémított bennünket. Néha e kis szobát a jóbarátok vidám zaja töltötte be, kik iskola előtt és után örömest tértek be hozzánk…”405

 

Jókai, ki leggyakoribb vendégük volt, „majdnem annyit lakott” náluk, „mint saját lakásán”, már legkorábbi Petőfit-idéző művében megfestette e legendás szobát, vagy ha tetszik, megteremtette e szobácska legendáját. Ferenczitől és Hatvanytól eltérően, akik ingerült ellenszenvvel kommentálták a nagy mesemondó emlékezéseit, nincs okunk arra, hogy az Egy magyar költő életéből híres bevezetésének lényegét kétségbe vonjuk:

 

„Mindegyikünknek volt saját kedvenc szenvedélye: Orlaié a költészet, Petőfié a színpad, az enyim a festő ecset.

Ha Orlai írt tüneményes regényjeleneteket, Petőfi meg elszavalta azokat, én képeket festettem hozzájuk, s Petőfi szavalás modora épp oly rendkívüli volt, mint az én kompozícióm. Maga készíté plasztikai szabályait, mint én a festékeimet.

Egymásnak őszinte bámulói voltunk: Orlai megközelíté előttünk Jósika Miklóst, Petőfi is csak egy fokkal állt alább Egressynél…”406

 

Lehet, hogy Jókai elromantizálta kicsit a három ifjú művész hajlamainak későbbi pályájuktól olyannyira elütő útkeresését. De ez számunkra nem is fontos. Petőfi életrajza szempontjából számunkra az a lényeges, hogy a költő itt és most került először olyan baráti körbe, amely felnézett reá, méghozzá nemcsak mint színészre (az ellentét kedvéért itt túloz Jókai), hanem mint poétára is. A megaláztatások, keserves hányattatások után nem szeberényis vállonveregetést, hanem bámuló méltánylatot kapott társaitól – és épp ez a fő oka annak, hogy egy tanévet kibírt Petőfi a már joggal kisszerűnek érzett iskolai környezetben.

Mindezzel a legszorosabban függ össze, hogy épp ekkor itt működött, Tarczy vezetése alatt, az egész reformkor egyik legkiválóbb diáktársasága. Amennyire nem érdekelték Petőfit a tantárgyak, meg az osztályzatok, oly kedvvel tevékenykedett az önképzőkörben, Szeberényinek írt pápai beszámolójában természetesen egy szót sem ejt tanulmányi eredményeiről, iskolai problémáiról, annál lelkesebben nyilatkozik e társaságról: „Édes örömmel függök serdülő »Képző társaság«-unk növekedésén; és az valóban növekszik.”407

Mint a legtöbb emberi intézményben, a diáktársaságokban is kialakul a hierarchia. A pápai önképzőkör már Petőfi megérkezése előtt működött, tekintélyes hangadói voltak, érthető tehát, hogy Petőfi becsvágya tüstént ellenkezésbe ütközött. Kolmár József, Petőfi jó pajtása erről határozott szavakkal tudósít:

 

„…alig melegedett meg köztünk, már az első hegedűt akarta játszani múzsatársulatunkban.”

Majd csillag alatt a még fontosabb kiegészítés következik:

„E miatt lett elkeseredett ellenségévé Petrovicsnak, a »tolakodó luthránus tót deáknak« – mint szokta haragjában nevezni – Demjén Ferenc senior, a »képző-társaság« titkárja…”408

 

Nem véletlen, hogy Kolmárnak ez a közlése Hatvanyig minden életrajzi munkából kimaradt. Nekünk azonban, Hatvanynál is inkább, kellő jelentőséget kell tulajdonítanunk e nagyon is hitelesen hangzó tudósításnak, mert megmutatja, milyen nehézségek ellenére lett Petőfi a diáktársaság egyik vezető alakja.

A vetélytársi ellenkezés áttörése nem ment könnyen. Már az első jegyzőkönyvi nyomok árulkodnak a „tolakodó” és a már „befutott” diákvezér összeütközéséről:

 

„II. ülés. Őszutó [november] 10. – 3. pont. Munkát olvastak: a) Petrovics Sándor: Tünődés, Zsarnok és Eskü című munkáit bírálta Demjén Ferenc. Az elsőben költői nyelv, lyrai érzelem található, melyért érdemkönyvre méltónak ítéltetett, a lyrai egységet sértő kifejezés kiigazítása mellett. – A Zsarnok című s egy kényúr gaz érzelmeit festő költeménynek – mint drámai magánybeszédnek – dramatizálására utasíttatott a szerző. Az Esküben egy Bacchus tisztelője hajthatatlan hűségű bajnokává esküszi magát a csapoknak, mely mű kivált kerekdedsége által figyelemre méltó: de mind e mellett is csak az egyik részben elömlő póriasság letisztítása mellett ítéltetett érdemkönyvre méltónak.”409

 

Mindazok, akik e kis híradást életrajzi vagy esztétikai szempontból figyelmükre méltatták, elmulasztották a jegyzőkönyvi szöveget összefüggésbe hozni Kolmár fentebbi közlésével, pedig a kettő szorosan összetartozik, egyik a másikat teszi érthetőbbé: Demjén, aki mindhárom Petőfi-műben talált gáncsolnivalót, ugyanaz a Demjén, aki „elkeseredett ellensége” lett a „tolakodó luthránus tót diáknak”! Márpedig ez a körülmény mindjárt más megvilágításba helyezi a bírálatot.410

A XIV. ülés jegyzőkönyve szerint a Tünődést Petőfi csakugyan kijavította (hogy ez a korrekció miből állt, nem tudjuk), de a másik két verset nem idomította a bíráló igényeihez. A Zsarnok és az Eskü így nem is került az érdemkönyvbe – Petőfi első kritikusának mindjárt két költemény elveszését köszönhetjük…

A folytatás hasonló volt. A XIX. (1842. február 2-i) ülésen újabb Petőfi művet adtak ki bírálatra, ennek sorsát nem ismerjük. A XXVI. ülés „kevés igazítással” érdemkönyvbe írhatónak minősítette a költő négy fordítását, de a XXX. ülésen benyújtott versekben Demjén (akit olykor Dömjénnek is írtak) megint talált kivetnivalót: az első, a Kuruttyó kiigazítás végett visszaadatott, „a második és harmadik műnek epigrammá dolgozása ajánltatott, az utolsó érdemkönyvre méltónak ítéltetett”. Petőfi ezúttal sem engedett, sőt elfogadott versét, a Hattyúdalt sem írta be az emlékkönyvbe! A XXXVII. ülésen a Jolantát kapta vissza – így veszett el Petőfi több ekkoriban írt műve!

Ferenczi példás szorgalommal rendbe szedte ezeket az adatokat – s azután szó nélkül átsiklott felettük. Pedig Petőfi természetének ismeretében nem lehet kételyünk a tekintetben, hogy a jegyzőkönyvek száraz közleményei mögött heves csatározások indulata húzódik meg. Az idillinek ábrázolt pápai tartózkodás a valóságban épp úgy összeütközések, sérelmek, szenvedélyek és gyűlöletek próbáztató, jellemérlelő időszaka, mint a költő életének legtöbb szakasza… De amit az irodalomtudós érthetetlen közönnyel elmulasztott, Petőfi egyik barátja pótolta, a fentebb említett Kolmár József, méghozzá versben is:

 

Kóborló fejedet meg nem hajthatta kemény sors,
Bár alakodra nyomá vas keze durva jegyét,
Bár lecsigázott test – s elkallott öltözetedben
„Pusztító erejét rád viharozta dühe.”
Ily dúlt állapotod láttán ha került a rokonszenv,
Nem csoda, s nyers modorod visszariaszta sokat.
Emberi társulatok pártokra oszolva tusáznak;
A mi diák seregünk egylete sem vala jobb.
Mint nyakas új jövevényt fitymálva fogadtak a régibb,
Képzelt érdemeik fényire büszke tagok.
Ifjúi szív parazsát ha olajjal elönti vetélyszenv:
Vágya, szerelme legott lánggyűlöletbe csap át.411

 

A vetélyszenv rendszerint igazoló nézeteket keres magának, mint ahogy a nézetkülönbségek is ellenszenvekké súlyosbodhatnak. A bakát fitymáló büszke tagok mentségére elmondhatjuk, hogy féltékenységükhöz esztétikai véleményeltérések is társultak. Ezek megértéséhez és Petőfi fejlődésének jobb értése végett ki kell térnünk a költő pápai zsengéinek schillerizáló mozzanataira.

Schiller hatása

Ha e zsengéket újra olvasgatjuk, a versek ideálkultusza, minden földi közönségességtől távol álló éterisége annak a német költőnek befolyását sejteti, akinek legfőbb jellemzője Goethe sokat idézett szavai szerint épp a közönségestől való felemelkedés volt.412 Épp az érdemkönyvi beírásra méltatott Tünődés című költemény mutatja leginkább e hatást. A vers a tündéri és kellemgazdag ifjúság bájvirulatának elhullatását panaszolja a Die Ideale hangjára, kifejezéseire emlékeztető módon. Schiller így kezdi búcsúját az ifjúságtól:

 

So willst du treulos von mir scheiden
Mit deinen holden Phantasien (…)?

 

Dóczi Lajos ábrándra fordította a Phantasient, úgy érezve nyilván, hogy magyar versbe nem illő a görög eredetét nagyon is eláruló fantázia. 413 Petőfinél azonban – magától értetődő természetességgel, s talán Berzsenyi ilyen irányú hatása alatt is – versbe lép a magyar alakot öltő görög szó:

 

S nincs már a lányka karjaimban,
 
És hervad a fantázia (…)

 

A nyers valóság megölte azt, ami az ifjúságban szép volt és isteni, „was einst so schön, so göttlich war” – panaszolja Schiller. „Az istenítő boldogságnak Ekképp ki kelle halnia!” – folytatja Petőfi is az elszállt ifjúság veszteséglistáját. Szó van Schiller versében a csillagokig merészkedő gondolatról; „Nem volt oly magas, messze semmi, / A mitől szárnya megriadt”. (Dóczi fordítása.) Petőfi versében is feltűnnek a csillagok, reményt kínálva: „Hogy egykor még örömre kelni / Nem lészen tiltva véletek;” amikor is majd „szárnya képzetemnek / Dicső világokhoz ragad”.

Az ifjúság Schiller versében a költés kora, a dalé, a szerelmi csóké, Petőfinél is a „hű lányka csókja” által kiváltott érzeményből fakad a dal. Általában: aligha találhatunk a Tünődésben olyan motívumot, amely ne kapcsolódna valamilyen jellegzetesen schilleri mozzanathoz.

Itt említhető meg az Ideál is, amely egyes pontjain mintha tovább szőné a schilleri Die Ideale fentebb idézett témáit. Schiller „nyers valójából” itt „bús való” lesz, de a valóságos mindkét versben az eszmények elhervasztójaként idéztetik. Ebben a költeményben találhatjuk meg legtisztábban a felnőtt Petőfi költői tartásával annyira ellentétes, de a schilleri ars poeticára annyira jellemző lét és eszmény ellentétét:

 

Messze, messze szállnak érzeményim innen,
 
Ó a puszta föld ez nem az én hazám;
Itt a bús valónak hervatag körében
Bájoló ajakkal édesen, szelíden
 
Mi mosolygna rám?414
Tarczy befolyása?

A költő egész eddigi élete ellentétben áll ezzel a hanggal: a bakának törvényszerűen el kell szakadnia az éteri ideálköltészettől. Elsősorban léte ébreszti a saját hivatására, de természetesen eszmei, irodalomelméleti tényezőkről, hatásokról (Csokonai) is szó lehet. Ezek sorában talán nem érdektelen kitérni Tarczy Lajos feltételezhető, de eddig nem vizsgált esztétikai befolyására. Épp 1841-ben jelent meg Tarczy rövid, de fontos műve a dráma elméletéről; a kollégiumi könyvtárat, sőt „magánosok gyűjteményeit” is bújó diáknak feltétlenül tudnia kellett e könyvről.415 Az általános valószínűsítő tényezőkön túl erre utal épp a fenti vers, az Ideál, amely háromszor is használja Tarczy egyik sajátos bölcseleti fogalmát, a csatát, méghozzá kétszer szintén elvont értelemben („Indulatcsatáit a zajló kebelnek,” „Kíncsaták”).

Elgondolkoztatóbb Tarczy felfogása az ideális és a valós költészetről. A professzor határozottan kimondja, hogy a művész szakítsa el magát „az ily üres ideáktól”: „Mindig gyanús az ily ideális kezdemény a művészetben, mert nem a mindenes fogalmak, hanem az élet fölösleges gazdagságából kell a művészetnek meríteni…” Az az igazi költő, aki „a valóság világának számtalan alakjait figyelmes hallgatás, a látás által magába benyomja”!416

Az 1842 áprilisában írt Ideál és való mintha csak ezt a leckét ismételné meg: a schilleri fogalompárt a Schillerével ellentétes felfogásban, a Tarczyéhoz nagyon is hasonlóan idézi:

 

Képzetem varázsalakja!
Tünj egekbe, tünj tova,
Való kell a föld fiának,
S költő – nem a föld fia?

 

E vers kétségtelenül az ízlésváltozás jele, sőt mintegy programatikus megfogalmazása.417 S e megfogalmazásra egyebek közt épp a képzőtársasági viták késztethették Petőfit! Tarczy és Petőfi eszmei kapcsolata még további vizsgálatokat érdemelne meg, de annyit máris érzékelnünk kell, hogy a költő ízlésváltozása összhangban állt a professzor nézeteivel, és ellentétbe került a társaság Demjén-féle hangadóinak szalonlírás felfogásaival.

A képzőtársasági viták elvi lényegéről

Ezek után megfoghatóbbakká válnak számunkra a költő verseire hulló dicséretek és az ellenük emelt bírálatok: pontról pontra kimutathatók, hogy Demjénék azt üdvözölték Petőfiben, ami schillerizáló mozzanataival a szalonlíra felé mutatott, makacsul ostorozták viszont Petőfi minden kiszabadulási kísérletét, minden olyan kezdeményezését, amely létének, alkatának és igazi hivatásának megfelelt.

Így dicséri Demjén „a költői nyelvet, lyrai érzelmet” épp a schillerizáló Tünődésben, de még abban is talál a „lyrai egységet sértő kifejezést” – alighanem a „Hű lányka dűle karjaimba” népies igéjéhez hasonló alakok sértették. Ezért kívánta az Esküben elömlő póriasság letisztítását, utasította vissza a népies Kuruttyót, viszont barátai érdemkönyvbe fogadták azokat a fordításokat, amelyek új hangra valló erényeket nem mutattak…

A viták átterjedtek a szavalásokra is. Petőfi nemcsak mint költő, hanem mint előadó is szerepelt a társaságban: Vörösmarty Petikéjével mutatkozott be 1841 novemberében. E polémiák azonban csak a következő nyáron éleződtek ki, ezért később foglalkozunk velük.

Az összeütközések minden bizonnyal csak erősíthették a költő amúgy is szívós makacsságát, még határozottabban befolyásolhatták az új törekvések kikísérletezésében.418 Az almanach-líra elleni legjobb oltást Heine műveiből nyerhette, – Orlay nyomatékos szava szerint „Lenaut és Heinét különösen kedvelte”.419 A Heine-hatás természetesen nem azonnal mutatkozott meg, de hihető, hogy ekkor kezdte tanulmányozni a Goethe-utáni korszak legnagyobb német íróját.420

Képzőtársasági küzdelmeinek másik eredménye, hogy még inkább megerősödtek kritikaellenes hajlamai, amelyek később majd annyira el fogják borzasztani Petőfi bírálóit.

A műbírálat elutasítása

Orlay nem hozza közvetlen kapcsolatba Petőfi kritikaellenességét e társasági küzdelmekkel, de talán nem véletlen, hogy a költő önképzőköri szerepléseinek megemlítése után foglalkozik ezzel:

 

„A kritikát, mint teljes életében, úgy akkor is gyűlölte. Erről az a véleménye volt, hogy annak hatása sohasem jótékony, mert ahol tehetség nincs, ott semmiféle bírálat sem fogja azt megteremteni, ahol pedig van, ott többnyire lehangolást idéz elő, s ha önlábán járni elég ereje nincs, meg is semmisítheti. Ha rossz valamely mű, az úgyis feledékenységbe vész, míg a jó, magasztalás vagy megrovás nélkül is örök életre számíthat.”

 

A képzőtársulat némely bíráló tagjának távozása után később mégis „bíráló taggá” választották, „de bírálati megbízások alól, hacsak szerét tehette, iparkodott kibújni. Bírálói székét egy eredeti elmefuttatással foglalta el, melyben az alkalmi beszédeket humorizálta”.

Orlay ezúttal sem teremt kapcsolatot Petőfi „székfoglaló beszéde” és a képzőtársasági viták között, az eddigiek alapján azonban ezt az összefüggést bizonyosra kell vennünk. Épp Orlaytól tudjuk, hogy „Demény áradozó, dagályos nyelve nem tetszett neki”, nem szívelte a papnak készülő ifjúsági vezér „ünnepélyességét”.421 Nos, Petőfi székfoglaló beszéde épp az ilyen ünnepélyeskedő, cikornyákkal szembeni csömörét, sőt gyűlöletét fogalmazta meg:

 

„…én az alkalmi beszédeket, hogy őszintén szóljak, szivembőI gyűlölöm; (…) a gyülölség valami mély és titkos forrásból ered, de ez az emberiség előtt örök talány maradand (…) Van ugyan némi gyanításom, azonban ez csak homályos gyanítás, semmi egyéb; t.i. anyám gyakran emlité, hogy keresztelőm tora alkalmával születésem helyének koszorús múzsafia, a rektor, oly cikornyás beszéddel idvezle, hogy ha valami ügyes marchande des modes jelen van, s azt ex tripode összeférceli, a legkacérabb aggszűznek is beillett volna fejkötőül. Lehet tehát, hogy én az alkalmi beszédeket már ekkor… megcsömörlém!”422

 

A Székfoglaló beszédet régebben nem sok figyelemre méltatták, újabb irodalomtudományunk fedezte fel azokat a stiláris és magatartási erényeit, amelyek már a legjobb Petőfi-próza felé mutatnak.423 Itt viszont – biográfiai szempontból – azt érdemes kiemelni, hogy a kritikaellenesség és az ünnepélyes cikornyákkal szembeni dühös szenvedély, amely az Úti levelekben és nem egy versben klasszikus megfogalmazást fog kapni, innen, a képzőtársasági belviszályokból is ered, hogy azután a kis csermelyt majd a nádaskayak és császárok dagasszák folyammá.

Az első megjelenés

Petőfi már eddig is próbálkozott azzal, hogy műveivel az olvasók nagyobb tábora elé lépjen. A képzőtársasági „kiigazíttató” határozatok most még inkább fokozhatták közlési vágyait, ellenfeleinek a legmeggyőzőbb választ azzal adhatná – gondolhatta –, ha az általuk fitymálgatott (Kolmár szava) verseket az iskolán kívül, az igazi irodalom tekintélyei által elismerteti.

Két népdalát – amint az legújabban kiderült – közölte is a Népbarát című pápai kalendárium. De ez csak amolyan névtelen, még mindig az iskola falai közt maradó dicsőség volt, mert a Tarczy szerkesztette kalendárium nem nevezte meg a dalok szerzőjét.424 Ezért várhatta elképzelhető izgalommal, mit fognak válaszolni azok a pesti szerkesztők, akiknek verseket küldött. Garayval kezdte, kinek Regélő Pesti Divatlapjával Kozma Sándor némi kapcsolatban állt. Orlay szerint Kozma ajánlásával kerültek a versek Garay elé. A szerkesztő azonban „nemcsak hogy ki nem adta e műveket, hanem annyi figyelemre sem méltatta, hogy azokra észrevételeit közölte volna”.425

A diáktársaságok abban az időben elképesztő mennyiségben gyártották a dalokat, románcokat és balladákat. A szerkesztőkhöz is bizonyára eljutott a termés egy része. Garay fáradt szeme, ha egyáltalán belétekintett a névtelen szerzők versözönébe, aligha tudott különbséget tenni a rengeteg bor-, nép- és egyéb dal között. Valószínűbb, hogy Kozma amúgy is jelentéktelen ajánlása ellenére továbbadta a küldeményt Erdélyi Jánosnak, a szépirodalmi rovat gondozójának, aki pedig nem tarthatta válaszra érdemesnek az ízlésétől távol álló zsengéket.426

A kudarc csak növelhette a becsvágyat, le nem törhette. Garay kapott egy kis fekete pontot Petőfi lelkének ama zúgában, ahová a szerzői sérelmeket leltározzák a visszautasított költők (lesz még folytatása is az ügynek), s azután Bajza József címére adatott fel a következő küldemény:

 

„Tekintetes szerkesztő ur!

 

Ha csekély munkácskáim a megjelenésre érdemesek, kérem őket az Athenaeumban felvenni. Gyenge erőmet továbbra is ajánlva vagyok

 

Tekintetes szerkesztő urnak

Pápán maj. 5. 1842.

alázatos szolgája,

Petrovics Sándor,

tanuló”427

 

A levél szerény, nagyon is tisztelettudó, de éppen tömörségében, minden ajánlgatást, magyarázgatást mellőző modorával önérzetes is: „Ha… érdemesek”. Ám döntsön a sors – és a szerkesztő.

Figyeljük meg a levél keltét: május ötödike. A levelet fel kellett adni, kézbesítették, a lapot szedték, nyomták – s mégis, már május 22-én megjelent A borozó. Vagyis a szerkesztő nem habozott, nem ijedt meg az ismeretlen nevű kezdő felléptetésének kockázatától, elolvasta a verset és betette az Athenaeum következő számába. Tekintélyesebb, mintegy tudományos lap lévén, az Athenaeum talán kevesebb verset kapott, mint a hígabb divatlap, de Bajza érdemét ez sem csökkenti: Petőfi költővé avatásának örök dicsősége őt illeti. Petrovics Sándor tanuló azután igencsak igazolta a szerkesztői bátorságot, míg a szerkesztő maga nem tudta követni felfedezettjének emelkedését – de ez már a későbbiekre tartozik.

A kivételes szerepet betöltő vers egyáltalán nem kivételes alkotás.428 Igazában csak annak mondhat sokat, aki már ismeri a következő műveket is, s tudja, mi mindenen ment át ez a hányatott kamasz, mennyire nem szóvirággal él, ha a kínok fúriáiról beszél:

 

És a bor vidám hevében
Füttyentek rád, zord világ,
Szívemet hol annyi kínnak
Fúriái szaggaták.

 

És akad egy olyan sor is a költeményben, amely szinte kilép a versből, és Petőfi sok következő művének alaphangját üti meg: „Sors, hatalmad nevetem.” Az itt kifejeződött tartás nem egyszerűen szerep „a pajtási kör” számára, itt az egész életmű egyik vezérmotívuma, egyik fő értéke kapja meg első megfogalmazását. Nagy költészetünkben van megrázó bánat, keserű-bölcs meditáció, komoly erkölcsi és hazafiúi intelem, a valóság fölé emelkedő művészi éteriség, lenyűgöző sátánkodás, kedves játék, de ezzel a verssel az a magyar költő szólal meg, aki a sorssal szembeni hetyke dacot, a világrenddel szembeni egészséges nevetést tudta, minden más magyar társáénál nagyobb erővel, költészetté emeli.

A helység kalapácsa, A táblabíró, az Úti levelek írója, a legvonzóbb humorú magyar költő adta le névjegyét a sors, a hatalom, a nevetés három, mesterien egybekapcsolt fogalmával.

Nagy szenzáció lehetett a baka versének megjelenése. „Néma csodálattal” (Orlay szava) vették körül, mert nemcsak meg merte írni, hogy füttyent a zord világra, hanem ezt a hetyke ítéletet még közlésre méltónak is találta az ország legtekintélyesebb orgánuma.429 „Divatba” jött, nem jogtalan Ferenczi feltevése, hogy A borozó megjelenésének köszönhető Petőfi „bíráló taggá” való választása,430 amiről fentebb már szó volt. Képzőtársasági szereplései is szaporodnak, mind szerzői, mind előadói minőségben egyre gyakrabban lép fel.

Bajza természetesen nem fizethetett, – egy kezdő örüljön, ha nyomtatásban látja a nevét. Petőfi panaszkodott is Szeberényinek:

 

„Nekem az Athenaeumban jött ki egy versem (nem tudom, olvastad-e? saját nevem alatt), azonban ez az első és utósó vers, melyet tőlem lát a világ. Lemondok, barátom a verselésről, le! ez a mai világban szegény embernek háladatlan egy mesterség, átkozott keveset hajt a konyhára; lemondok tehát és a prosához állok, barátom! mitől valaha annyira irtóztam.”431

 

A költő, aki lemond a verselésről… Póz ez, kétségtelenül, Balassitól Adyig nem egy nagy költőnknél találhatunk hasonló példát – de nemcsak póz, mögötte meg kell látnunk a hivatását kereső fiatal ember őszinte vívódását: az ő korában csakugyan elképzelhetetlennek látszott, hogy valaki pusztán a versírásból éljen meg. Földbirtok vagy hivatal fedezte a Múzsák szolgálatát, épp Petőfi lesz az első ifjú poéta, aki a versből élés csodáját megvalósítja irodalmunkban.

Egyelőre azonban nem is álmodhatta, milyen közel van már ehhez a csodához. Neki, aki olykor egy hétig is eltengődött egy garasos pékcipón, birtokra, hivatalra nem lévén sem reménye, sem (ez utóbbira) hajlama,432olyan művészi pályán kellett gondolkodnia, amely „hoz is valamit a konyhára”.

Színészek – szerelem? – szavalatok

Ez a jövedelmező pálya pedig csak a színészet lehetett. Petőfi színpadi törekvései ezért Pápán sem halványultak el, épp ellenkezőleg. Talán még Tarczy is bátoríthatta ilyen vágyait. A becsületesen korlátolt Korentől eltérően, aki Petrovics Istvánnal egy véleményen volt a komédiásokról, Tarczy fentebb említett kis könyve igen melegen méltatja a színészet hivatását. Ha régen le is nézték Thália papjait, immár – írja Tarczy – „legalább egy pár társaság létezhetik (…) mely többé nem rongyos, nem a nép söpredéke s legalább gyakran nem koplal…”433

E jobb együttesek közé tartozott Komáromy Samu és Szákffy József győri társulata is, amely épp 1842 tavaszán rándult át Pápára, ahol április végétől rendszeresen előadásokat tartott.

Kozma Sándor nővére Bocsor tanár úrnak lévén neje, „a művészet iránti tiszteletből” „és a pápaiaknak példaadás végett” meghívta ebédre a társulat jelesebb tagjait – így került Petőfinek barátja közeli kapcsolatba a színészekkel, ami után Kozma Petőfit is bemutatta a vendégművészeknek. Hogy csakugyan szükség volt ilyen tekervényes protekcióra e kapcsolathoz, erősen kérdéses. Mint ahogy nem lehet minden kétely nélkül elfogadnunk Orlay további közléseit sem:

 

„Kozma, Leveldi név alatt színi társaság előadásairól bírálatokat írt a Regélő számára s (…) Petőfi egyízben arra kérte Kozmát, engedné meg, hogy bírálatába Sz. színésznéről szóló részt ő írhassa meg; s miután Kozma abba beleegyezett, Petőfi égig dicsőítő kifejezésekkel halmozta el.”434

 

A Regélőben csakugyan megtalálható a jelzett színitudósítás, de égig dicsőítő kifejezések nélkül,435 az akkori idők legszokványosabb kritikai jelzőivel. Orlay azonban makacsul elidőzött ennél a társulatnál, sőt Petőfiben még valamiféle szerelmi fellángolást is éreztet annak „egyik jeles nőtagja iránt”, aki nyilvánvalóan Sz.-szel, vagyis Szathmáry-Latkóczyné Farkas Lujzával, az akkor huszonnégy esztendős művésznővel azonos:

 

„Petőfi elfogulva és tisztelettel közeledett Thalia papjaihoz (…) A Griff-vendéglő, hol e társaság tagjai szállásoltak, emeletének széles folyosóján először is szíve ünnepeltjével találkozott, ki meglehetősen zilált alsó ruhában ép akkor civakodott egy darab vajaskenyér miatt (…) A véletlen úgy akarta, hogy később, midőn hazafelé ballagott, értesült Petőfi, civakodásban talált ideáljának S. bérlővel szőtt viszonyáról is, s leverten lépett be kis szobánkba s még aznap megírta a Szín és való költeményét.”436

 

Volt Griff-vendéglő, volt Farkas Lujza s van Szín és való című Petőfi-vers is, de hogy e történet úgy esett-e meg, mint Orlay állítja, annak kételkedés nélküli elfogadásához kellene még némi támasz. Miért kellett Petőfinek oly „elfogultnak” lennie Thália papjai iránt? Nagyobb művészeket látott nemzeti színházi statisztáskodása idején, maga is színészekkel faluzott három hónapon át, nemsokára megint teljes fesztelenséggel fog érintkezni velük. Mint ahogy Orlaytól eltérően Jókai meghittnek ábrázolja a költő és a színészek kapcsolatát: Petőfi „inkább barátkozott a színészekkel, mint tanulótársaival”!437

Ha pedig így van, a Regélőnek küldött színibírálat rejtélye is megoldódik. Az „elfogult” tiszteletet, „elragadtatottságot”, „égig dicsőítő” jelzőket nem találván a tudósításban, a magyarázatok – joggal – azt tételezik fel, hogy Kozma meghúzta barátja rajongó írását.438 De nem kell Kozmát Petőfi szerkesztőjévé előléptetnünk, ha abból indulunk ki, hogy a költő maga is színésznek tekintette magát, inkább barátkozott velük, mint tanulótársaival, s meg akarta mindkét tábornak mutatni, hogy ő céhbeli. Ha így olvassuk a kis írást, a beavatottságával és hozzáértésével mintegy kérkedő ifjú komolykodását érhetjük tetten:

 

„Mindenek előtt emlitést érdemel Szathmáriné; játéka a fondor hercegnő szerepében teljesen kielégitő volt. Szathmárinét méltán üdvözöljük azon kevesek sorában, kiket honunkban a Músa anyaibb karokkal ölelt. Mindazáltal szavalásában némi egyhanguság s ha hevesebb indulatokat akar kifejezni: a szavak elhadarása vehető észre. Szathmáriné »Marlboroughné, Burgundi Margit s Thisbe« szerepében szigorubb bírálókat is kielégített volna.”439

 

Kozmáék tudták, Petőfi meg is mondhatta a színészeknek, hogy ki írt voltaképpen a szép Lujzáról. Méghozzá micsoda szakértelemmel! Épp olyan kifejezéseket alkalmazva, mint a nagy Vörösmarty vagy Bajza szokta színibírálataiban!

Az is érdekes, mit bírál Szathmáryné játékában: szavalásában „némi egyhanguságot”! S ez visszavezet bennünket a képzőtársasághoz.

A XXXVI. ülés jegyzőkönyvében olvashatjuk, hogy „Petrovics szavalásra jelentette magát”. Ez június elsején történt. Közeledett az év végi örömünnep, amelyen műveivel és szavalataival egyaránt akart szerepelni. Hamarosan el is szavalta Szemere Miklós egy versét,440 majd próbára jelentkezett a záróünnepélyre vállalt versekkel. Nyilván itt zajlott le azután az újabb vita Petőfi előadói felfogásáról. Mint a következményekből megállapítható, szavalatának színészies módját kifogásolták. Erre következett a költő-színész válasza. Napokig készülődött, még Orlay előtt is titkolózva:

 

„…minek okát a legközelebbi ülés fejtette meg. (…) hosszúra nyúlt képpel, magából egy kiéhezett tót deákot alakítva, állt ki a középre, s érzelgő hangon, tótos dialectussal elszavalta Vörösmarty »Szózat«-ját. Elejétől végig kacagás kísérte, s elnökünk Tarczy, nem kevésbé mulatságosnak találta azt, mint mi. Midőn befejezte, komolyan ment helyére. A gyűlés elismerte, hogy eszméjét sikerülten személyesítette, de mint a társaság komolyságával össze nem férő előadást, megrovandónak ítélte.”441

 

Orlayt igazolja a társasági jegyzőkönyv. Ebből az is kiderül, hogy Petőfi előrebocsátotta: szavalatát „labdacsul” szánja „azoknak, kiknek a színészi szavalástól gyomruk elromlott”.442 Ha ti kifogásoljátok az én színészies szavalatomat, megmutatom, milyen a lélektelen, egyhangú, nem-színészi előadás – ez volt a logikája a leckének. A kioktatott társaságnak, érthetően, nem tetszett a látványos argumantatio.

De a diákokat még más is bánthatta. Jókai írja:

 

„Megrovatott keményen e szentségtörő merényletért. A Szózatot (!) tótosan (!) szavalni el (!), hisz ez káromkodás.

Pedig ismét neki volt igaza, mert ő csak színészi idomító tehetségét akarta bemutatni egy genreben, s ezt nem értette meg a képzőtársulat.”443

 

A jegyzőkönyv, Orlay és Jókai vallomása alapján megállapíthatjuk: Petőfinek saját, kidolgozott elmélete volt a színészies szavalásról. Nos, ebben az összefüggésben talán jelentősége van annak is, amit a Szathmárynéról írott bírálat mond: „szavalásában némi egyhangúság (…) vehető észre”. Vagyis Petőfi a színésznőt bírálva is a saját felfogását védi! Ez egyszersmind újabb adalék ahhoz a feltevéshez, hogy a kis színitudósítás nem a rajongó szerelemvágy, mint inkább a színészi bennfentesség érzékeltetésére szolgált.444

Az örömünnep

Az iskola és a képzőtársaság nagy eseményére, a záróünnepélyre már hetekkel korábban megkezdődtek az előkészületek – a szavalási próbák is e célból zajlottak. Ez az örömünnep „Petőfinek valódi diadalünnepe lett”, mint Orlay kifejezte magát. Cseppet sem túlzott a jóbarát, itt következő leírása is pontos, nyilván az általunk is ismert jegyzőkönyvre támaszkodik:

 

„E társaság évenkint több nemű irodalmi pályázatra jutalmakat szokott volt kitűzni, és a nyertes mű szerzője ez ünnepélyen hirdettetett ki, melyen egyszersmind a tagok fölolvasások és szavalásokkal mulattaták a közönséget. Ez évben a balladára kitűzött két arany jutalmat (…) Petőfi Szín és való című balladájának ítélték, melyet aztán ez ünnepélyen Kozma szavalt el. Ezen kívül az egyetlen dicséretre méltatott második ballada, Lehel című, szintén az övének bizonyult s még két lyrai műve is dicséretben részesült.”445

 

Tekintélyes irodalmárok döntöttek a pályaművek fölött, tehát nem amolyan átlagos önképzőkörösdi folyt a pápai társaságban. Petőfi örülhetett és minden bizonnyal örült is, még ha az ifjú lélekre oly jellemző pózzal most is közönyt tettet. Mint ahogy Szeberényinek az Athenaeum-beli megjelenése után a versírásról való lemondást helyezte kilátásba, most az aranyak átvételekor adys gesztussal nyugtázza a sikert: „Fölvettem ezen rongyokért (ti. a Szín és valóért F. S.) két aranyat Horváth Ignác pénztárnok úrtól, Petrovics m.k.”446

Csalódások, megpróbáltatások, keserű évek állnak mögötte, persze, hogy örül az elégtételnek – minden kortársi vallomás ezt a természetes tényt erősíti meg.447 Tettetett közönye, mint minden póza, mégis valami mélyebbre is utal: a Szín és valóval valahol lelke legrejtettebb zugában épp úgy elégedetlen lehetett, mint a diáktársasági sikerrel. A soproni őrbódéban, a zágrábi kórházi ágyon, végtelen gyalogtúráin még fényesebb diadalról ábrándozhatott – nem olyanról, amilyenben más, végtére is közönséges diákok osztoznak vele…

Az irodalmi sikert olyan színészi áttörés követte, amelynek fényében már nem kellett senkivel sem osztoznia:

 

„Szalkay Gaál satyrája: »Az ólmosbotok« elszavalásával pedig viharos tapsot aratott. E mű a restaurációk korszakában elhirhedt tyukodi ólmos botos választókat ostorozza, s Petőfi azt lobogós ingben, pitykés nadrágban, fütyköst forgatva kezében, adá elő oly hatással, hogy a jelen volt gróf Esterházy Pál elragadtatásában Petőfinek a nyert két arany jutalomhoz még egy aranyat mellékelt.”448

 

„Ily tömérdek pénz birtokában” Petőfi, a szintén díjnyertes Orlayval és barátaival, „estélyt” rendezett egy kocsmában, mely olyan jól sikerült, hogy „legsolidabb” barátjukat „karonfogva ketten” vezették szállására, ámbár ők sem álltak „valami erős lábon”. Bizonyítékul arra, hogy Petőfi nem volt ugyan iszákos, de bortól viszolygó absztinens sem…

Az örömünnepi hangulatból még egy másnapi murira is tellett, amit már Kozma Sándor tollából kell idéznünk, mert elbeszélése a fényes siker mögötti árnyékot is megrajzolja. Az előzményekhez hozzá tartozik, hogy Petőfi „toilettje most, az év végén egyenesen rettenetes volt”. Az úrfi diákok közt Kozma talált egy ruhakölcsönzőt, „N. Gedi szilaj, de jó fiút”, aki elegáns sötétzöld „quakker”-jét, fekete mellényét, fényezett bőrrel szegett „everlasting bakkancsát” adta át Petőfinek:

 

„Soha ily változást! A cinikus, dísztelen kinézésű P. helyett egy jól kitisztított, kifogástalanul fashionable fiatalember állt előttünk. (…)

Elindultunk az ünnepélyre. A megszépült, az átalakult P. – mint egy győzelméről biztos viador, büszkén, egyenesen, emelt fővel legelöl; – a megelégedés, az önbizalom, az emelkedettség kifejezésével kisimult, kiderült arcán.

Az örömünnepély pompásan ment. P. volt a nap hőse. Az ő balladája tetszett leginkább; s mikor Gaál hóbortos »ólmos botját« mint utolsó darabot, az állványra rohanva rákezdte, a közönség oly frenetikus tapssal fogadta, hogy a »Hahó tekintetes karok és rendek« kezdő soroknál meg kellett állnia, hogy lecsillapuljon a tetszés zaja. A hölgykoszorú tapsolt a legjobban. »Minő érdekes fiatalember« – mondották.

P. diadala teljes, boldogsága határtalan volt.”

 

Kozma leírásából az vehető ki, hogy Petőfi nem sietett visszaadni a kölcsönruhát. Másnap délután a Gróf úton sétált, majd a piacon látták „en grande tenue”, este pedig – másnap este! – a somogyi fiúk búcsúlakomájára is így vonult fel. „Vad mulatság volt, aminőt csak az egykori kálvinista diákok tudtak rögtönözni. A zene szólt. Pőrére vetkőzött alakok tomboltak a pipafüsttől félhomályba merült szobában…” A boroskancsók mellett verseket szavaló, kurjongató diáksereg. Petőfi egy szögletbe vonulva figyelte „az eszeveszett bachanáliát”:

 

„Már hajnalodott, midőn egyszerre nagy lármával, egy alak rohant a szobába, s vadul szétnézett.

N. Gedi volt, – a díszruha tulajdonosa (…) mikor (…) P.-t észrevette, egyenesen ennek rohant.

– Betyár! – ordítá rekedt hangjával – hová tetted a ruhámat? Nini, hisz most is rajta van! Veted le mindjárt, vagy azt hiszed talán, hogy te vagy adós az árával?”

 

Petőfi arca „rémületesen elsötétült”. Haza kellett mennie. Visszaöltözni:

 

„…lassan, lecsüggesztett fővel felállott, megkezdé a vetkőzést. Egyenkint, vontatva rakta le a szép ruházatot. Minden egyik levetése után megállt, mintha testéből szakított volna le egy-egy húsdarabot. (…) mint egy kábult, sóhajtva nézett körül, mígnem szemei megtalálták, amit keresett, – a széken egyberakott ócska saját öltözetét.

Most ezt kezdé magára szedni. Elébb a széttiport sarukat, azután az alól kicafrangosodott nadrágot, az ernyedező mellényt, a fakó formátlan vitorlavászon zekét, végre a hitvány sapkát.

Készen volt. Tehát ismét a rideg, kopott, rongyos, elcsenevészedett, előregörbült, szomorú alak!

Meghatva néztem a néma belső harcot. Ott állt mozdulatlanul. Egyszerre kétségbeesetten szemeire csapta kezeit (…) Oly forró könnyeket hullatott, melyeknél forróbbakat, keserűbbeket tán még nem sírt ember soha.”449

 

Hajnalban, az éjszakázást követő lefekvés előtt aligha kellett Petőfinek annyira visszaöltöznie, hogy még hitvány sapkáját is a fejébe nyomja. Hacsak nem öngúnyból tette, hogy önmagát is való helyzetére ébressze. Mindenesetre, Kozmának nem fűződött érdeke ilyen jelenetek költéséhez, s 1883-ban még túl sokan éltek a szemtanúk közül ahhoz, hogy tárgyi alap nélkül fantáziálhasson. Színezhetett, de a lényegben nem hazudott.

Ami viszont azt jelenti, hogy Bajza és Kovács Pál elismerő gesztusai, az első megjelenés és az aranyak ellenére az örömünnepi siker csak lelki vigaszt nyújthatott a költőnek. Ha elfeledkezett volna róla, most meg kellett értenie, hogy egy bukott székbérlő fia, vagyontalan, rongyos, csavargásra ítélt földönfutó. Örömünnep csak egyszer van egy tanévben, de az esztendő háromszázhatvanöt napból áll.

Amit az iskolában el lehetett érni, elérte. Pihent egy évet országjáró kalandozásaiban, képezte magát, sokat írt, olvasott, kiküzdötte az első megjelenést és műveiért az első aranyakat – ennyi elég is „egy obsitos-logicusnak”, mint Szeberényi fogja írni450 – de az iskola semmit sem oldhatott meg: jövőjéről önmagának kellett döntenie. S ebben a jövőben az iskolának többé aligha lehet funkciója.

Határozottan még nem tudhatta, mi vár rá. A pápai búcsú hangulatában feltehetően mégis a siker öntudata lehetett túlnyomó, s nem a bizonytalanság érzése. De mi már, ismerve mindazt, amit ő akkor még csak sejthetett, azzal fejezhetjük be utolsó iskolai kísérletének vázlatát, hogy itt végetért életének egy szakasza – ettől kezdve nemcsak katonának obsitos, hanem diáknak is.

1842 nyarán, augusztus utolsó napjaiban, amikor vakációra indult, tizennyolc és fél esztendős múlt. Földönfutó időszakának második felvonása most kezdődik.

HITELES ADATOK SZERINT (IV.)

1842. november 2-án

jelent meg először a Petőfi név a magyar irodalmi sajtóban;

1842. november 10-én

Petőfi Rónay néven színpadra lépett Székesfehérvárott, ahol a következő év elejéig maradt társulata;

1843. január 15-től

április 7-ig Petőfi Kecskeméten szerepelt; ezután Pozsonyban másolással tartotta fenn magát, majd Pesten Nagy Ignáctól regényfordításokra kapott megbízást; munkája végeztével Debrecenbe ment színésznek, majd az Érmelléken faluzott, ahonnan betegen tért vissza a hajdúvárosba;

1843. november 28-i

levelében elkeseredve számolt be Bajzának kilátástalan helyzetéről;

1843. január 15-én

még fellépett a debreceni színházban, majd februárban elindult Pestre, hogy verseskönyvét megjelentesse.

 

IV. A vándorszínész

„Septembert és octobert Békésben töltendem” – írta volt Petőfi Szeberényinek, még a pápai examen előtt.451 Így is lett. De a szünidő, amelyet Orlay szavával „előre megszabott terv szerint” bonyolítottak, 1842 augusztusának utolsó hetében Komárommal kezdődött: Jókaiékat látogatták meg. Innen hajón Pestre, majd Dunavecsére mentek – három nap jutott Jókaiékra, egy hét Petőfi szüleire.

 

„Az öröm – írja Orlay, ezúttal is szemtanúként – mellyel szülei hitük szerint jó útra tért fiukat fogadták, leírhatatlan volt (…)

Szívem szorult e két tisztes öreget oly szűkölködő állapotban látni, aminőben találtuk. Egyes bútordarabok és még meglevő ruhaneműek boldogabb múltjokról tanúskodtak s arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt. Különösen anyjának szelíd arcán volt az észrevehető, kinek még mosolyába is bizonyos keserű vonás vegyült. A ház, melyet bérben laktak, alacsony, kis ablakú volt, s két szobáját a közbeeső konyha választotta el egymástól. Az utcára nyíló szoba korcsmául szolgált, melyben nappal igen gyéren fordult meg a vendég, s csak a hátulsó szoba nyújtott némi pihenést fáradt testöknek. Itt tanyáztunk mindnyájan egy hétig.”452

 

Orlayt is megtévesztette A jó öreg kocsmáros című vers: mészárszék, s nem kocsma működött e kis házban. De a leírás egyébként hiteles, megfelel egyéb forrásainknak,453 mint ahogy a lényegben elhihető a folytatás is:

 

„Apja, anyja körülményesen tudakozódtak fiok Pápán töltött életéről, s a boldogság fénye ült arcukra, midőn elbeszéltük Sándor örömünnepen nyert diadalait, és hogy a legtekintélyesebb szépirodalmi lapban egy verse is megjelent. Ezt az öreg Petőfi se tartotta csekély dolognak, s kérte fiát, hogy csak ezután is maradjon az iskolák mellett, hol még híres ember válhatik belőle. Sándor megkínálta szüleit a még meglevő két arannyal, de azok semmikép sem voltak rábírhatók, hogy azt elfogadják.”

 

A szülőknek minden okuk megvolt az örömre, kételyünk csupán az iránt támadhat, hogy Petrovics István csakugyan véglegesen lemondott-e nagyobbik fia mészárossá neveléséről. Petrovics ugyanis a dunavecsei mészárszék bérlet mellett épp ekkor fogott utolsó kiskunsági bérlői vállalkozásához. 1842. júliusában Kunszentmiklóson kibérelte a „Marha Széket”, és albérlői minőségben ők használták az ottani „Juhszéket” is. Méghozzá tekintélyes bérösszegért, csaknem ezer forintért. Ötven hold szántó és kaszáló, harminc darab marha és százötven darab juh legeltetésének joga tartozott a két szék bérletéhez.454 Petrovics Istvánnak legtermészetesebb törekvése lehetett, hogy a saját fiai támogassák nagy vállalkozásában. István még épp csak tizenhét éves múlt, Sándor viszont huszadik életévéhez közeledett, – elsősorban tehát rá számíthatott Petrovics.

Az 1842-es nyári találkozás alkalmával a szülők és a nagyobbik fiú között mindez feltétlenül szóba került. Vagy nem avatták be Orlayt e családi dolgokba, vagy a jóbarát megfeledkezett e számára érdektelen üzleti ügyekről, mint ahogy emlékeiben a mészárszék is összekeveredett a kocsmával. Megvannak viszont azok az okmányok, amelyeket Mezősi Károly leleményes kutatómunkájának eredményeképpen először iktathatunk be Petőfi-biográfiába, s amelyekből kiderül, hogy 1842–45-ben a kunszentmiklósi adósösszeírási lapokon és adólerovási számadásokban minden esetben Petrovits Sándor neve szerepel.455

Öt ilyen bejegyzés található a számadáskönyvekben. Egy alkalommal ilyen részletezéssel: „Petrovits Sandor Ur Marha Szék Árendás”. Az akkori hivatalos iratokban rengeteg névelírás akad, de ebben az esetben, három éven át következetesen ugyanaz a név tér vissza, nem lehet tehát szó tévedésről. Teljesen logikus Mezősi következtetése: Petrovics István a Kiskunságban bukott embernek számított, amellett Dunavecsén is bérletet tartott fenn, jobbnak látta tehát, ha a kunszentmiklósi bérletet fiai nevén szerepelteti,456 Petőfi tehát csupán névleges székárendásként mintegy fedezte apja újabb vállalkozásait. Hogy e látszatra pusztán biográfiai érdekességnek ítélhető epizód miként kapcsolódik majd a költő szabadszállási választási bukásához, arról később, majd a maga helyén kell beszélnünk, itt legfeljebb arra a következtetésre vagy inkább feltevésre ragadtathatjuk magunkat, hogy Petrovics nem fia tudta nélkül, hanem annak jóváhagyásával választotta ezt a megoldást.

Elképzelhető, hogy ez lehetett az ára a fiú elengedésének: menjen, tanuljon tovább, de legalább névleges székárendásként segítse az apai üzletet.

A két fiatal mindenféle konyhai zöldséggel és tyúkkosarakkal megrakott nagy dereglyén indult vissza Pestre. A vontatott hajón „soká tartott” az út:

 

„Mind a mellett az éj egy részét, legények és egy pár szolgálatba menő leány által rakott tűz körül elég vidámon töltöttük. Ezek egyike csinos paraszt leány és jó dallos volt, kit Petőfi egy pár népdalára tanított be.”457

 

Pesten Petőfi atyjának egy mészáros barátjánál szálltak meg (nyilván ugyanott, ahol Petrovicsék is meghúzódtak a dunavecsei bérlet előtt!). A mostani Deák téren, egykori evangélikus gimnáziuma közelében, Petőfi „egy sötétzöld, sárga gombos frakkot”, s magas tetejű, fehér kalapot vásárolt (nyilván aranyaiból), s „abba felöltözve egész gavallér alakot nyert”. Több napi szekerezés után érkeztek meg Orlay szüleihez, Mezőberénybe.

Egy hónapig maradtak itt, tehát mintegy szeptember első hetétől október első hetéig. Mi sem természetesebb, mint hogy a helyi orvos támogatásával itt is színi előadásokat szerveznek… A szerepek kiosztásával és megtanulásával kellemesen telhetett az idő, midőn „Demény társasága” megjelent a faluban, s át kellett engedni a tért a hivatásosoknak. Az igazgató „készséggel” hajlandónak mutatkozott arra, hogy kárpótlásul „egy pár előadásban” felléptesse a szereplésre jelentkező Orlayt és Petőfit, s „más alkalommal” felvonás közben szavalni engedte őket. Petőfi tehát ismét, hacsak pár napra is, egy vándortársulat színpadára lépett.

Orlay csak két fellépésről emlékezik meg. Egy alkalommal fölvonás közben Petőfi Vörösmartynak Az úri hölgyhöz című költeményét szavalta, „s a szakadó eső miatt a hallgató közönség egész hölgykoszorúja egy tót kalaposnéból állott. Férfiközönségben, mivel a színpad a falu kocsmája nagytermében volt felállítva, nem volt éppen olyan nagy hiány, mert az ott időzők egy része begyűlt az előadásra.”

Egy másik alkalommal Petőfi a Peleskei nótárius Baczur Gazsiját (Orlay meg Zajtait) alakította. Fel kell tennünk, hogy az igazgató alkalmasnak látta Petőfit e főszerepre, amelynek szövegét egyébként a költő nyilvánvalóan kívülről tudta, hiszen már dunántúli faluzásán is e darabban „debütált”.458

A költő már megírta a Hazámbant (vagy ezekben a hetekben írja meg), 459 első versét, amely alatt a Petőfi Sándor név jelenik meg, s a költemény méltó már e névhez – s íme, mégis kedvét lelte abban, hogy egy falusi kocsmában Baczur Gazsit alakítsa. Hajlamairól, törekvéseiről ez a tény mindennél hívebben árulkodik.

A színészetet persze nem a költészet rovására szeretné művelni. Épp itt Mezőberényben újra kísérletet tett arra, hogy Orlayval közösen kötetet jelentessen meg: ő verseket, barátja beszélyeket szánt a kis könyvbe. Versek voltak, beszélyek is, Bonyhai Benjámin helybéli jegyző és literátus ember személyében erkölcsi támogató is akadt – de „pénz és kiadó nélkül” ez is csak terv maradt.460

A szünidő vége felé közeledvén, Petőfi Pápa előtt még ismét vissza akart menni Dunavecsére (talán a fentebb említett kunszentmiklósi bérleti ügyek miatt is), elindultak hát október tizedike körül – Debrecennek. Semmi dolguk „a calvinista Rómában”, de mert egy mezőberényi pajtásuk éppen oda készül, a fél országot megkerülve Petőfi is Debrecenen át megy Dunavecsére. Az ország költői birtokbavételét a sok kényszerű utazás mellett az ilyen pillanat szülte kirándulások sorozata előzi meg.

Ha dolguk nincs is Debrecenben, célt hamar találnak: „Csokonai sírja kedvéért” és a város megtekintése végett vállalják a nagy utat:

 

„Utunk az alföldi piszkos falvak és mezővárosokon át odáig semmi említésre méltót sem nyújtott, kivévén a határtalan port, mely egész Debrecenig gyötört bennünket, s ha itt nem adott volna némi kárpótlást a kollegium megtekintése és Csokonai sírja, szint’ azon élvezettel lettünk volna kénytelenek megelégedni, melyben már az útban részesültünk. Miután a főiskola könyvtárát, gyűjteményeit egy öreg deák készséggel megmutatta, kimentünk Csokonai vaspyramid sírjához (…) A népköltő hamvainál elváltunk. Petőfi Hortobágyon át Tisza-Füred felé vette útját, szokás szerint gyalog …”461

 

Orlaytól kapott egy borjúbőr háti táskát, „egészen a katonákéhoz hasonlót”, abba pakolta kevés holmiját, s így menetelt – Debrecentől Dunavecsén át Pápára, szinte az egész országon keresztül.

„A népköltő hamvainál” gondolt-e arra, hogy ő is népköltő lesz? Ebből az időből való írásaiban nem említi együtt a két fogalmat, a népet és a költészetet. De valamiképpen már ekkor is mintának és elődnek érezhette Csokonait, és épp ezen az útján írta meg azt a versét, amely már a debreceni kollégium halhatatlanjához is méltó lett volna:

 

Szilaj nótát fütyörésznek a szelek,
Lelkem, testem majd megveszi a hideg:
Tekintsen rám, kocsmárosné violám!
Fölmelegszem kökényszeme sugarán…
– – – – – – – – – – –
Öleljen meg, kocsmárosné édesem!
Ne várja, míg itt hosszában elesem.
Ej galambom, milyen puha a keble!
Hadd nyugodjam csak egy kicsit fölötte;
Úgyis kemény ágyam lesz az éjszaka,
Messze lakom, nem érek még ma haza.

 

Tizennégy éves még Szendrey Júlia, aki mintegy négy év múlva kezd majd érdeklődni leendő férje versei iránt. A Sass Károlytól kölcsönkért kötetet épp a Hortobágyi kocsmárosnéra hivatkozva fogja visszaadni: illemsértőnek találja Petőfi költeményeit.462 Nem árt erre is gondolni, amikor e kedves dal jelentőségéről beszélünk. Nemcsak a népdalforma kísérletezéséről tanúskodik ez a vers, hanem az ízlésnek ilyen merész újításáról is, amely a finomkodó szalonlírától egyre határozottabban fordul el.463

A Hortobágytól Dunavecséig, onnan Pápáig tartó út részleteiről érdemi ismeretünk nincs. 1842 október utolsó napjaiban érkezhetett meg Petőfi a diákvárosba, s Orlay szerint november 2-án már el is hagyta Pápát, levelet hagyva hátra barátjának.

 

„E levélben – ismerteti Orlay Petőfi üzenetét – (…) arról is tudósított, hogy Debrecenben elválásunk után csakugyan fölkereste volt szüleit, kik avval biztatták, hogy ha iskoláit folytatja, készek őt tehetségök megerőltetésével is havonként egy kis összeggel segíteni. »De lelkiismeretem – írá – meg nem engedi, hogy nehéz keresményökből csak egy garast is elfogadjak, s miután Pápán táplált reményeimben csalódtam, mit tehettem egyebet, mint fölvettem sapkámat s amerre sildje esett, arra indultam.«464

 

Valószínű, hogy Petőfi csakugyan hagyott üzenetet barátjának. De az már nem hihető, hogy Orlay erre az elveszett levélre ilyen pontosan emlékezzék. Nem alapozhatjuk hát Petőfi döntésének magyarázatát egy kétes hitelű levélre, kivált, ha van ebből az időből hiteles Petőfi-szövegünk is:

 

„…szörnyű omenem volt, hogy nagy változás fog rajtam történni – írja Szeberényinek, 1842. november 2-án – S előjelem nem csalt. Feljöttem, barátom, Pápára, feljöttem, hogy örökre elhagyjam azt, hogy örökre elhagyjam az iskolát. Engem rettenetesen üldöz a sors. Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet átlépnem kell,465 s e lépéssel talán két szívet (szülőimét) repesztek meg. S még sem tehetek máskép. Látd, barátom! szinésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék; szülőim nem segíthetnek, s Pápán nincs semmi alkalmam, mellyel a nyomorú filléreket életem tengetésére megszerezhetném.”

 

Eddig mintha Orlay vallomását erősítené a levél. Horváth ügyvéd másnak adta az írnoki állást, a költő elkeseredik – és színésznek áll… De csakugyan ilyen egyszerű volna? Petőfi levelének folytatása nem erre vall:

 

„Most már harmadszor szinésszé! Lássuk mit ád a végzet. Mondjam-é, hogy nem csak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret eendném) hanem, hogy magasabbra törekszem (…) Művész és költő! barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar aut nihil.”

 

Rég meg van mondva… Tudniillik ő is megmondta, például Sass Istvánnak, azon az emlékezetes soproni esten, amikor az álmélkodó barát a sarki lámpa alá vonta a kérkedőnek látszó kiskatonát, hogy a fényben is meg merné-e ismételni szavait?466 Mintha csak ez jutott volna Petőfi eszébe, az aut Caesar ebben a helyzetben szintén elképesztő jelszava után mindjárt hozzáteszi: „Ne nevess ki, barátom, ha bolondokat beszélek.” Sőt még bírálatot is kér verseire Szeberényitől, de oly elbízottnak „semmi esetre sem” akar mutatkozni, hogy ő is bírálni merészelhetné Szeberényi műveit… Ez azonban a társadalmi konvenció maradványa Petőfiben, igazi hangját önérzetének Adyig páratlan kitörése, az aut Caesar jelzi.

Az, akiben ilyen elhivatottság, önérzet és becsvágy munkált, nem maradhatott Pápán. Nem vonjuk kétségbe, hogy nehézségei voltak megélhetése biztosításában. De a jelek szerint egyáltalán nem igyekezett hosszasan buzgólkodni ennek érdekében. Nem tudunk róla, hogy a derék Tarczyhoz fordult volna, mint az örömünnep hőse, egyáltalán, nincs szemtanúi bizonyíték arra, hogy olyan nagyon akart volna elhelyezkedni Pápán. Ott van viszont még az örömünnep előtt fogalmazott levele, amelyet így írt alá:

 

„Írtam Pápán Júl. 7n 1842.

igaz barátod

(jelenleg) Petrovics Sándor tanuló

(hajdan) Rónai színész

(jövőben) Sió szinész és literator”

 

Vagyis Petőfi még meg sem fürdött az örömünnepi diadalban, máris a színészi és írói jövőt festette maga elé, s ugyanebben a levélben dunántúli faluzásának történetét e jellemző fordulattal zárta le: „elbúcsúztam a színészettől Mohácson (de ha isten segít, nem örökre)”. Hogyne akart volna színésszé lenni arannyal jutalmazott örömünnepi szavalata után, s az után, hogy a vakáció idején Mezőberényben minden további nélkül főszerepet kapott kedvelt Peleskei nótáriusában? „Lehiggadtan, komoly tanulási szándékkal tért vissza a kollégiumba: – olvashatjuk Illyésnél – ügyvéd lesz vagy tanár… útközben ilyesmin gondolkodik…”467 Nem tudhatjuk, min gondolkodott, de semmi jele annak, hogy valaha is ügyvéd vagy tanár akart volna lenni, Pápára visszamenetele előtt azonban épp elégszer elárulta, hogy művész szeretne lenni!

Néhány évvel később, Becknek írt önéletrajzában Petőfi egyetlen megvilágító félmondattal így ír pályája fordulatáról:

 

„…ging er wieder in die Schule, konnte aber wegen seinem fortwährenden Hange zur Unabhängigkeit nur ein Jahr aushalten, und wurde Schauspieler bei einer wanderden Gesellschaft.”468

 

Itt már szó sincs a nyomor kényszerítő hatalmáról, csupán makacs függetlenségi hajlamáról beszél. Nem, nem képzelhetjük el Petőfit, amint ügyvéddé levési tervekkel bandukol vissza Pápára, „lehiggadva” – ellenkezőleg, saját szavai szerint is azzal a szörnyű omennel volt tele minden gondolata, hogy „nagy változás” fog történni vele. Az omen pedig nem azért volt szörnyű, mert ő annyira szerette volna továbbra is az iskolapadot koptatni, hanem csakis szülei miatt – amint ezt megintcsak saját szavai kétségtelenné teszik. Igen, függetlenedni akart, iskolától, szülőktől, az egész világtól, s az első napi elhelyezkedési nehézségek megfelelő alapot adtak ahhoz, hogy lelkiismeretét szüleivel szemben megnyugtassa.

Kolmár nem elemezgetve a körülményeket, de barátja ismeretében teljesen Petőfivel összhangban ítélt a pápai búcsúról:

 

Téged űzött ez a láng tanodáktul a hír kapujáig,
Tán csak hogy hamarább érd el a dics sugarát?469

 

„A dics sugara…” „Művész és költő! barátom, mint hevülök…” – nem Horváth ügyvéd ingatagsága, hanem a rendíthetetlen művészi-költői becsvágy vitte tovább Petőfit, el az iskolából, amelyet szelleme és caesari önérzete egyaránt szűknek ítélt.

És ha sapkáját mégis feldobta a levegőbe, mint állítólag Orlaynak írta, úgy az nagyon okos jószág lehetett, mert egyenesen Székesfehérvár felé mutatott – ahol épp akkor alakult új színésztársulat… S ahová – mindjárt kiderül – éppen nem vaktában igyekezett!

„Még ma elhagyom Pápát…” – írta Szeberényinek, november 2-án. Vadonban című, a textológusok által novemberre keltezett verse szerint még aznap éjjel a Bakonyban lehetett, s 3-án írhatta le a költeményt, amely ezúttal is pontos helyzetleírást ad a költő útjának földrajzi körülményeiről, de gondolatainak útjáról is:

 

Éj leng alá a mély vadonra,
S az út majd jobb-, majd balra tér;
Lépteim bolyongva tévedeznek –
Ki lesz előttem hű vezér?
A menny ivén ugyan fölöttem
Ragyognak égő csillagok,
De vajh talál-e célra pályám,
Ha lángjaiknak hinni fog?

 

Akit az anyagi kényszer hajt el az iskolából, annak nem kell ilyen kérdésekkel gyötörnie magát. De aki önkéntes merész elhatározással kiszakítja pályáját a józan megfontolás, a társadalmi szokás, a szülők iránti engedelmesség diktálta határok közül, annak van oka a vívódásra. De Petőfi épp azért volt Petőfi, mert ezúttal is elve, meggyőződése szerint cselekedett, az elágazó utak közül a nehezebbet választotta. Mint ettől kezdve mindig is.

Amíg ő a bakonyi rengetegben mélázott sorsa felől, a pesti posta már elkezdte szortírozni az Athenaeum legújabb számát, benne a Hazámban című verssel, amely alatt, mint említettük, most először jelent meg a Petőfi Sándor név. Ezt nem írhatta kezdő, gondolta Vörösmarty, „a Petőfi név alatt valami régibb író” rejtezik…470

Az új név, amelyet talán dunavecsei tartózkodása alatt csinált magának és amelynek írását egy barátja kéziratán már Pápán próbálgatta,471 oly sok álneve után az igazi lesz, mint ahogy a vers is igazi már. Petőfi ekkor még nem sejthette a Hazámban megjelenését, de ha tudott volna róla, elhatározásában csak még inkább megszilárdította volna. Aki így ír, annak már nincs helye a tanodában, más iskola várja már őt: „a nagyvilág, az életiskola…”

 

1. A székesfehérvári társulatban

Már Kecskemétről, de fehérvári színészkedéséről írta Petőfi: „…fájdalom- és örömtelt szívvel értem Fejérvárra, hogy Szabó József igazgató (derék) társaságába felvétetém. Örömmel mentem oda, mert a pálya várt rám, melyért élek, melyért lélekzem…”472

hogy… felvétetém…” A kiemelt kötőszónak csak úgy van értelme, ha előzetes megállapodásra utal: azután, hogy felvették a társulatba, Petőfi Fehérvárra indult. Havas, aki az összes többi Petőfi-kutatóval együtt készpénznek vette Orlay állítását, (azt, hogy a költő vaktában ment Fehérvárra), ki is javította a hogyot hol-ra.473 De a folytatást már nem javíthatta, az pedig egyértelmű: „Örömmel mentem oda, mert a pálya várt rám…” Miért örült? Honnan tudta, hogy ott milyen pálya várja?

Mindez, előző fejtegetéseimmel együtt, határozottan azt valószínűsíti, hogy a költő – aki már talán Dunavecséről Pápára menet tanúja volt a fehérvári társulat szerveződésének – valamilyen módon megegyezett Szabóékkal, s pápai tartózkodása azért volt oly rövid, mert ekkor őt már nem Pápa, hanem Fehérvár érdekelte. Még az amőbákként szüntelenül osztódó vándortársulatok életében is nagy pillanat az újjászerveződés szaka, reménykedő tervezgetések, dús sikerek ábrándja lebeg ilyenkor Thália kóbor papjainak fejében – Petőfi megérezte ezt a légkört, s csapot-papot-Pápát felejtve régóta dédelgetett tervének megvalósításához fogott…

A társulat

Ferenczi még nem ismerhette a fehérvári együttes iratait, nekünk már könnyebb dolgunk van: hitelesnek tekinthető másolat áll rendelkezésünkre a társulat „Játékszíni zsebkönyv”-éről,474 és előkerült tizenkét színlap Petőfi fellépéseinek idejéből.475 Lehetőségünk van tehát arra, hogy a költő életrajzának székesfehérvári fejezetét a hamisító legendák köréből visszahelyezzük a valóság alapjaira.

Szabó József úr szövetkezve Török Bénjámin úrral, s megnyerve több felszólított egyént”, olyan ruhatárat állítva össze, amilyennel a Nemzeti Színházon kívül – állítólag – egyetlen vidéki társaság sem dicsekedhetett, 1842. őszhó, vagyis október 16-án mutatkozott be együttesével Székesfehérvár közönségének.476

Öt hónapig marad Petőfi ebben a társulatban, színészéletének legfontosabb időszakát töltötte velük, érdemes és illik hát megismerkedni pályatársaival.

Szabó József ekkor még társigazgató. Amikor Petőfi a Nemzeti Színházban statisztáskodott, ő is még csak kardalnok volt, de azóta színész lett. Főként az operai szerepeket kedvelte, s megszöktetett bárólány hitvesével vándorolt városról városra, míg elérkezettnek látta az időt önálló társulat alapítására. Török Bénjáminnal való „szövetkezése” nem lehetett tartós, az ilyenfajta közös vezetések örök törvényét követve itt is kitört a viszály és felülkerekedett az erősebb fél. A szokásos súrlódások után Török – híveivel együtt – el is hagyja a csoportot, s Kecskeméten már Szabó lesz az egyeduralkodó.477

A társulat férfitagjai közül elsősorban az a két színész érdekes számunkra, aki kötelességének és becsvágyának érezte, hogy megemlékezzék a színész Petőfiről: Szuper Károly és Némethy György. Mindketten igyekeztek kiemelni a maguk szerepét a költő életében, oly gyengeségnek engedve, aminek hasonló esetben nem sokan állnának ellen. Nem is az a baj, hogy olykor túlméretezik a saját érdemeiket, könnyű mindezt a kellő arányokra zsugorítani, a gondot az okozza, hogy természetszerűleg sokszor rosszul emlékeznek, s egymással is, a valósággal is ellentétbe keverednek.

Kettőjük közül Szuper a megbízhatatlanabb. Ekkor még ő is kezdő színész, személyét és művészetét a fehérvári színházi élet szakértője, egy korabeli tudósításban becsmérelhető jelentéktelenségnek ítélte.478

Később azonban némi hírre tett szert, társulatot is alapított, hogy azután öregkorában a színészegyesület pénztárosaként emlékezzék a hajdanvolt szép napokra. Naplója azonban Petőfire vonatkozó részében utólagos betoldásokból áll.479 Valószínűleg az történt, hogy a kor sok színészéhez hasonlóan az irodalmár hajlandóságú Szuper is jegyzeteket készített hányódásairól. Ezek azonban nem voltak elég érdekesek ahhoz, hogy kiadhassa őket. Hajdani színésztársának elképesztő ütemben emelkedő hírneve kelthette benne a gondolatot, hogy naplójegyzeteinek körképébe utólag berajzolja az üstökös száguldásának Fehérvárra, Kecskemétre eső villanásnyi sugarát. Öreg napjainak növekvő homályába akart egy kis dicsfényt belopni, – nemcsak az ő hibája, hogy az akkor már kialakult legenda hatása alatt akaratlanul is kicsiszolta emlékeit.

A másik színésztárs is irodalmi hajlandósággal küzdötte végig a pályát, több drámát fordított, és írt is, később színigazgató lett. Némethy György visszaemlékezései néha érzékletesek, s megbocsátható hiúsága ellenére őszinteségre törekedett.480 Cikke írásakor már ismerhette a számos változatban megjelent szuperiádák első fogalmazásait (olykor mintha kimondatlanul is azokat akarná cáfolni), s főleg ismernie kellett Jókainak azt a tárcáját, amely Petőfi ellenségei között felsorolja a „népszínmű énekest” is, aki „a közönségnek jobban tetszett, mint ő” – vagyis Némethyt. E tárca szerint a költő indulatában azzal fenyegetőzött, hogy megöli vetélytársát, amiért Jókai azt hitte Némethyről, hogy „az maga Claude Frollo; – pedig a legjámborabb ember volt a világon”.481 Érthető, ha ilyen előzmények után Némethy kényelmetlenül érezte magát: ország-világ előtt gyanúba került, mint a költő egyik „ellensége”. Ez a körülmény túlzottan elfogulttá tette Némethyt ahhoz, hogy tárgyilagosan vizsgálhassa Petőfi színészi tehetségét és tevékenységét.

Érdemes tagja volt a társulatnak Fekete Soma is, a zsebkönyv szerkesztője, drámaértő ember, több sikeres darab fordítója. Művészeti vezetőnek számított a népes együttesben Keszi József, aki művelt, olvasó ember volt, ellentétben Almási Istvánnal, aki Kecskeméten rendezője lesz Petőfinek. Fölöttébb műveletlen ember lehetett, csak nagyhangúsága múlta felül tudatlanságát. Szuper és Némethy szerint nem kedvelte Petőfit, Jókai egyenesen az „ellenségek” közé sorolja, mert sok konfliktusa volt a költővel: „Petőfi dacára” X-nek akarta mondani a Q-t, s nem tudott megbékélni az ifjú színész számára nem tetszetős hangjával.482 Nem minden káröröm nélkül olvasom a korabeli kritikákban, hogy az ő „tompa hangja” szintén sokat ártott „iparkodó” játéka hatásának, s ez utóbbit az is csökkentette, hogy rendszerint nem tudta szerepeit…

Három primadonna szüntelen vetélkedése tette lehetetlenné a társulati belbékét. Munkácsiné némi öngyilkossági jelenet után el is hagyta a színházat, s így ketten maradtak a porondon, Keszyné és De Cau Mimi. Ez utóbbi Fehérvárott még magyarosan Marinak nevezteti magát, de Mimi néven lett híresség. Méltó arra, hogy végre a költő életrajzának szereplőjeként emlékezzünk meg róla.

Mimi kisasszony egyidős volt a költővel. Nagyapja a forradalmi Franciaországból menekült Magyarországra, ahol az unoka a forradalmi Magyarország költőjének lett rövid időre – minden jel szerint – kedves társa. Amazoni szépség volt. „Soha tökéletesebb női alakot nem lehet elképzelni – emlékszik vissza rá Jókai. – Olyan volt, mint Thorwaldsen Eufrosinéje: az arca örök mosolygásra gömbölyült; termete magas, ruganyos, karcsú, telt idomokkal. Hangja csengő, mély regiszterű…”483

Az ifjúság már Fehérvárott is lelkesedett érte, nem csoda, ha a város erkölcseit szigorúan oltalmazó Regélő-beli tudósító félreérthetetlen célzásokat engedett meg magának „Mimi k. a.” ledérségére vonatkozóan.484 Jókai viszont fenti emlékezésében épp azt emeli ki, hogy a szép énekesnő adott magára, bottal tartotta kordában a szemtelenkedő gavallérokat. De Cau kisasszony a következő évben már a pesti színpadon lépett fel, s ha egy darabig hangján és küllemén kívül nem is talált sok dicsérnivalót benne a kritika, nemsokára az új műfaj, az énekes népszínmű körülrajongott csillaga lett. Berlin, Párizs és London elragadtatva dicsérte énekesnői művészetét, de számunkra talán még többet mond róla másik három városnév: Arad, Olmütz, Kufstein. A szabadságharc bukása után ugyanis De Cau Mimi vagyona jelentékeny részét e három város börtöneiben szenvedő magyar rabok javára fordította.

S mindezt pedig az a Petőfi-irodalomban általában tapintatosnak vélt hallgatással homályban hagyott körülmény teszi érdekessé, hogy Némethy szerint költőnket gyengéd szálak fűzték a primadonnához: „Egyedül De Cau Mimi volt a színésznők között, kit Petőfi gyakran meglátogatott, hogy udvarolt-e neki, nem tudom, de könnyen meglehet, mert Mimi kisasszony pezsgő francia vérű gyönyörű leányka volt…” A mondat első felének bizonytalanságát eléggé indokolja másik felének nagyon is határozott megállapítása: Némethy érthetően óvakodott attól, hogy egyenesebb formában beszéljen egy túlzottan is pezsgő vérűnek ismert primadonna és a nemzet költője közti kapcsolatról. De mert költőnk gyakran meglátogatta a körülrajongott primadonnát, sőt a társulat nőtagjai közt egyedül őt tisztelte meg érdeklődésével, függetlenül e viszony tartalmától és jellegétől, jelentőséget tulajdoníthatunk e kapcsolatnak. Annál is inkább, mert Némethy, ha feltételes módon is, de valószínűnek tartja, hogy Petőfi azért vált meg végül is a társulattól, mert Mimi kisasszonyt a pesti színházhoz szerződtették. Közelebbit sajnos nem tudhatunk a költő és a színésznő kapcsolatáról. De az valószínű, hogy a társai többségéhez mérve kiemelkedően művelt Petőfi a nőtlen színésztagok közt az egyetlen olyan fiatalember volt, aki imponálhatott a művésznőnek, míg emennek regényes származása, francia nyelvtudása (!) és hódító szépsége szintén nem lehetett hatás nélkül a költőre.485

Fischer Sándor megvetően nyilatkozott a Petőfit befogadó színészcsoportokról: „A vándortársulatok rendesen bukott tanulókból, megugrott mesterlegényekből, s ringy-rongy, szedett-vedett népből szervezik magukat.”486 Ebben az általánosító tételben, amelynek ilyen-olyan változatát szinte minden Petőfi-életrajzban megtaláljuk, több a gőg, mint a tényekkel igazolható valóság. Igaz, egyszer Petőfi is panaszkodott amiatt, hogy kora színészete befogad minden „bitangot, gaz sehonnait”,487 de sohasem mondta, hogy a társulatok rendesen, vagyis általában ilyen tagokból álltak volna, Szabóék csapatát pedig nyomatékkal „derék” társulatnak nevezte. Szabó egész hátralevő életében a magyar opera úttörőjeként tevékenykedett itthon és külföldön, Fekete Soma kora szintjén kitűnő fordító volt, Szuper és Némethy literátus emberek, drámaszerzők (az utóbbi Bem hadnagya lesz a szabadságharcban), De Cau Mimi remek énekes és a magyar függetlenség áldozatkész híve – kár volna fintorogva s magas lóról ítélkezni ilyen színészek felett. Gyermeteg hiúságuk s a hivatással járó némi életmódbeli lazaságuk ellenére is szabad szellemű, érdekes és értékes emberek voltak, akik jó napok üdítő oázisai után újra és újra a magyar parlag nyomorába süllyedtek, de hívek maradtak Thália, s ezzel a nemzeti nyelv és haladás ügyéhez.

Rónay, a súgó

Szuper határozottan állította „naplójában”, hogy Petőfi „anyja – Borostyán – családnevén írt és működött, mint színész”.488 Ebből annyi igaz, hogy Petőfi Fehérvárott ezt a nevet is használta. A társulatnál azonban Rónay-ként jelentkezett, „hajdani” színésznevét használva, nem a Szeberényivel közölt „jövőbeni” Sió nevet. Ennek talán az lehetett az oka, hogy mint Rónay már 1839-ben a Nemzetinél is tevékenykedett, így jegyezte azt a szerepkönyvet is, amelyet Kétszery József társulatában másolt le 1841-ben,489 sőt azon a nyáron valószínűleg mindvégig ezt a nevet forgalmazta – a Rónai tehát mintegy színész múltját volt hivatva igazolni.

Márcsak ezért is még kevesebb lehet az igazság Szuper ama dicsekvésében, hogy Petőfit az ő ajánlására vették fel a társulatba. Petőfi eddigre legalább három-négy társulatban fordult meg, a mezőberényi intermezzót is számítva, egyszerűen nem volt szükség arra, hogy a társulat oly jelentéktelen kezdője, mint Szuper, az ő „földijét” „protezsálja”.490 Annál is kevésbé, mert Petőfi súgóválság idején érkezett az együtteshez, s Szabóék örülhettek, hogy alkalmas segítőt nyerhetnek. Némethy nyomatékosan állítja, hogy így kezdődött Petőfi fehérvári működése, mégpedig A bársonycipő című darabban.

E lovagi játék csakugyan ment Fehérvárott, november 5-én mutatták be. Így tehát a költő nem november tizedikén kezdte meg munkáját a színháznál, mint az eddigi irodalom vélte, hanem öt nappal korábban. Ha másodikán éjszaka indult Pápáról, s harmadikán Veszprémben pihent, negyedikén már jelentkezhetett Szabó–Török társulatánál. Itt – Némethy emlékezéseinek egyetlen lehetséges értelmezése ez – kipróbálták egy jelentéktelen szerepben a főpróbán, majd a másnapi, ötödiki premierre súgói feladattal bízták meg.

 

„Este pompásan ment az előadás: az öreg Keszy bácsi és Almási Pista, kik súgó nélkül olyanok voltak, mint a csuka víz nélkül; – szerepeiket úgy utánamondták, minthacsak olvasták volna; bezzeg volt aztán lelkesedés, kézszorítás, ölelés: az igazgató legnagyobb nyájassággal üdvözölte Petőfit új pályáján, melynek páratlan prófétája, illetőleg szent lelke leend – tehát legyen súgó.”

 

Az események akkor nem lehettek jelentősek a tanúk számára. Ha Némethy, akit idéztünk, mégis emlékezett erre az epizódra, annak az lehet az egyik oka, hogy ehhez is fűződik egy, sajnos elveszett Petőfi vers:

 

„…tehát legyen súgó. Ő még több fizetést ad neki, de súgó legyen és ne színész! – idézi Némethy az igazgató szavait. – Petőfi Sándor és súgó! Sas a kalitkában, király a lebujban – oroszlán az ürgelyukban! S ez eszme felbőszíté… Őt a csalódás képzelete alkotta fényes világából egyenesen a súgólyuk sötétségébe sujtotta alá. (…) Reggel öltözés közben szavalni kezdi az éj folyama alatt írt költeményét, melynek címe volt: A súgó (…) Ezen költeményét néhány nap múlva, midőn Szabó Jóska megígérte, hogy csak addig veszik igénybe súgását, míg súgója megérkezik, darabokra tépte, s ezzel együtt haragját is megsemmisítette.”

 

Némethy egyszer a súgó betegségéről, egyszer eltávozásáról beszél, s nem titkolt elégedettséggel hajdani vetélytársa színészi tehetségtelenségének finom érzékeltetésére célzatosan szerkeszthette meg e kis történetet. A lényeget azonban, azt, hogy Petőfi súgóként debütált Szabóéknél, el kell hinnünk: mindez nem akárhol, hanem a Pesti Naplóban jelent meg, s még többen éltek a társulat tagjai közül, így például Szuper Károly és De Cau Mimi is. Némethy tehát aligha merte volna teljesen alaptalan mese költésére ragadtatnia magát.

Mindazt azonban, amit az elmúlt száz év folyamán e történethez fűztek, elfogult és történelmietlen elmélkedéseknek kell tartanunk. Egyszerűen nem igaz az, amit még a komoly Szinnyei is átvett, hogy tudniillik Petőfi Fehérvárott „leginkább súgott”.491 Petőfi nemcsak leginkább, hanem az első napokat kivéve mindig játszott és nem súgott Fehérvárott!

Ugyanilyen téves az az irodalomtörténészi illendőség keretei közt óvatos köntörfalazással kezelt feltételezés, hogy e súgói história Petőfi színészi tehetségtelenségének bizonyítéka. Ilyen nyíltan csak a céhen kívüli Jászai Mari mondta ki, de ugyanezt éreztették a hivatásos biográfusok is (már aki egyáltalán kitért Petőfi súgói múltjára): „A vonzó színész becsesebb a legintelligensebb súgónál is”, Szabó nem csinált volna súgót a költőből, „ha Petőfinek színészi tehetsége van.”492 Jászai Mari azonban ezúttal nem értette a helyzetet, a maga korának viszonyaiból indult ki, de hibás logikával érvelt; kényszerhelyzetről volt szó, s egy 19 éves kezdő semmiképpen sem lehetett olyan vonzó színész, hogy vétek lett volna súgói feladattal megbízni. A társulat gyakorlatilag mindennap más darabot mutatott be, a legjobb színészek sem mertek súgó nélkül a színpadra állni. A legtermészetesebb megoldás volt, hogy a jövevényt bízták meg a súgó helyettesítésével – feltéve, hogy megfelel erre a posztra.

Némethy az epizód ismertetése előtt árulkodó mondatot ír le: „a súgó megszegte szerződését, elmaradt, szerettem volna súgni, mert akkor 1. frt. 30 krral több lett volna a proporció, de nem használhattak nagyon dörmögő hangom miatt”. Amiből nemcsak az derül ki, hogy egy kezdő színésznek igenis becsvágya lehetett a súgói feladatkör ellátása, hanem mellesleg az is, hogy Némethynek sem volt éppen érces bariton hangja, s ha ennek ellenére nem dobták ki, Petőfi esetében sem valószínű, hogy „már-már kifelé állott a rúdja” hangja miatt. A folytatás bizonyítja: a pár napos súgói közjáték után Petőfi újra színészként működött, nem tették ki a szűrét, sőt egyre fontosabb szerepeket kapott. Vagyis nem arról folyt a vita, mint Némethy szerette volna elhitetni, hogy vagy súgó lesz Petőfi, vagy mehet világgá, hanem valóban csak arról, ami történt: az új súgó megérkezéséig feltehetően összesen három előadáson súgnia kellett a színészjelöltnek. Amiért is Némethy bőszen irigyelte…

Megértjük, hogy a caesari becsvággyal érkezett Petőfinek nem tetszett ez a kényszerítő megbízatás, s Némethynek is elhisszük, hogy Petőfi versbe foglalta: „neki nem kell a hatalom a színpad alatt, neki dicsőség kell a deszkákon!” De tegyük hozzá mindazok kedvéért, akik mai fogalmakkal közelednek a kérdéshez: Petőfi végül is megértette, hogy nem sértésről, hanem természetes dologról van szó. Mert nemcsak azt tudta, hogy Megyeri körmölgeté, „mint más” a színlapot, arról is értesülnie kellett, hogy a nagy komikus pályája kezdetén súgóként működött!493

Éppúgy, mint a másik eszménykép, Egressy. Márpedig róluk még Jászai Mari sem mondhatta volna, hogy súgói múltjuk tehetségtelenségük bizonyítéka. E viszontagságok hozzátartoztak a kezdő színész pályájához, sőt a legilletékesebb Egressy szerint „a sors valódi kedvezésének tekinthető, ha a színész gyakorlati működését a súgói foglalkozás előzhette meg…”494

Túl hosszan kellett foglalkoznunk e néhány nappal, de nemcsak azért, hogy egy rosszindulatú legendát eloszlassunk, hanem azért is, mert Petőfi vándorszínész életének s közelebbről e súgói közjátéknak is köszönhető a költő prózai epikájának vitathatatlanul legkitűnőbb figurája – Hiripi Gáspás, a csavargó súgó, egy színésztársaság „lelke (…) tudniillik súgója”! Hiripit nemcsak Gvadányi iránti rajongása, csavargói bohémsága, hanem súgói múltja is olyan alakká teszi, amelyet a költő egyben-másban önarcképi vonásokkal ruházott fel.

Rónayból – Borostyán

A Bársonycipő, a november 6-i Én voltam, s a november 8-i Paul Jones bemutató után november 10-én került sor Petőfi első színészi fellépésére: a második inast játszotta a Párisi naplopóban.495 A szerep teljesen jelentéktelen, igazában egyetlen jóízű nevetésből áll. Petőfi azonban ezt is oly komolyan fogta fel, hogy mintegy egész eddigi színészi múltját, a dunántúli faluzást, a mezőberényi főszerepet megtagadva, ezt a ha-ha-hát tekintette első szerepének:

 

Szinésszé lettem. Megkapám
Az első szerepet,
S a színpadon először is
Nevetnem kelletett.
Én a szerepben jó izűen
S szívemből neveték;
Pályámon, oh ugy is tudom,
Leend ok sírni még.

 

Talán éppen a pályáján érzett fordulatot akarta hangsúlyozni azzal, hogy a Párisi naplopó színlapján olvasható Rónay nevet elhagyja, s ettől kezdve a Borostyán nevet használja. Ha nem tudnánk, hogy őt jelöli e romantikus név, akkor is kitalálhatnánk, nemcsak azért, mert a többi név pontosan azonosítható színészekre utal, hanem azért is, mert ez a Borostyán tökéletesen megfelel a művészi halhatatlanság örökzöld jelvényére törekvő költő akkori lelkiállapotának. Igaz, majdnem egy év telik el addig, hogy e szót nyíltan is összekapcsolja nevével, amikor – Pönögei Kis Pál álnéven írt versében így előlegezi magának a költői dicsőséget:

 

– Hisz Petrarca és Petőfi
Félig-meddig már rokon;
Annál inkább osztozhatnak
A borostyánlombokon. –496

 

De ha a Merengés későbbi is, a nem csekélyebb halhatatlansági vágyról sőt meggyőződésről tanúskodó Jövendölés már csak párhónapos távolságra van, s közvetve ez is igazolja a Borostyán névben kifejeződő rendkívüli öntudatot.

Petőfi vándorszínészi pályájának első érdemleges felmérésekor még nem volt ismeretes a többi fehérvári szerep. A Petőfi-biográfia színészeti ügyekben tanúsított vészes elfogultságainak ismeretében mégis határozottan valószínűnek lehetett tartani, hogy november 10-e után „gyakran volt színpadon a költő”, s kivált „a sokszereplős darabokban” „aligha lehetett nélkülözni”.497

Az előkerült színlapok ezt az állítást a legteljesebben igazolták: Petőfi 1842 november–decemberében rendszeresen színészi feladatokat kapott a Szabó–Török társulatban!

Szuper jegyzetei, a zsebkönyv-másolat és a színlapok alapján a Ferenczi által feltételezett (bizonytalanul, sőt nagyon rosszul ismert)498 egyetlen szereptől kilenc bizonyított fellépéshez jutottunk el. Ezek a fellépések általában meghaladják a statiszta szintű közreműködést, szöveges szerepekről van szó, ha nem is jelentősekről.499 December közepén ért el odáig a költő, hogy Holtei: Babérfa és koldusbot című színdarabjában komolyabb megbízatást is kapott. Petőfi e darab nyomán írta Az utólsó alamizsna című versét. Ezt tudva, s ismerve a játékot, amelyben több fontos férfiszerep van, mint amennyi vezető tagja volt a társulatnak, bizonyosra lehetett venni, hogy Petőfinek személyesen közre kellett működnie az előadásban,500 – a színlapok ezt a feltevést is megerősítették: a költő Ahles könyváros nem jelentéktelen szerepét alakította.501

Ilyen tapasztalatok után alapos okkal tételezhetjük fel, hogy Petőfi több más alkalommal is játszott Fehérvárott. De már ez a kilenc fellépés is elég ahhoz, hogy az eddigi biográfiák hamis beállítását semmisnek ítéljük. Egyszer és mindenkorra véget vethetünk annak a makacs legendának, amely szerint Petőfi Fehérvárott csak alacsonyrendű segédszemélyzeti szinten tevékenykedett, mint színlapkihordó. Az alkalmi kis truppokkal ellentétben Szabó–Török társulata nem öt-hat, hanem huszonhat tagból állott, s ezért megengedhette magának azt a fényűzést, hogy a cédulaosztás feladatára külön alkalmazottakat tartson – ezt bizonyítja zsebkönyvünk. Petőfit tehát a társulat vezetői nem kezelték kezdő suhancnak, hanem egyenjogú színésztagnak tekintették.

Ismerkedés a romantikával

A cédulaosztogató és a színész között nem csekély a különbség, de mindkét cím oly messze áll attól, amit ma Petőfi jelent, hogy végül is túlzottnak látszhat az eddigi biográfiákkal folytatott vita. S valóban, ha csak ennyiről volna szó, megelégedhetnénk a puszta kiigazítással. De a költő színészéletének hiteles feltárása számunkra nem is azért fontos, hogy Petőfit színlapkihordóból színésszé, méghozzá nem tehetségtelen színésszé léptessük elő – a kérdés Petőfi jellemének és művészi fejlődésének megítélése szempontjából jelentős.

Ha ugyanis azoknak volna igazuk, akik szerint Petőfi rossz színész volt, de ő ezt nem ismerte fel, akkor a költő tudatában ábránd és való kirívó disszonanciáját, az önismerethiány kínosan magas fokát kellene megállapítanunk, olyan lelki defektusra valló zavart, amely felett nem lehetne oly könnyedén napirendre térni, amint azt Petőfi színészi tehetségének makacs tagadói tették. Ha valaki ennyire képtelen megítélni a saját hajlamát, a valóság más övezeteinek elbírálásában is hamar tévedhet. Szerencsére nem a költő tévedett önmaga megítélésében, hanem elfogult biográfusainak serege.

Talán még nagyobb jelentősége van mindennek Petőfi eszmei és esztétikai fejlődésének szempontjából. Azok, akik restellni-takargatni való szerencsétlen próbálkozásnak tekintették a költő színészi pályáját, eleve megfosztották magukat annak az egyik legjelentősebb befolyásoló tényezőnek az elemzésétől, amely erőteljesen meghatározta Petőfi világnézeti, ízlésbeli, esztétikai világképének kialakulását, épp ebben az időszakban.

E fejezet végére kívánkozik az összegezés, de mint életrajzilag új mozzanatot, itt kell rögzítenünk azt a tényt, hogy Petőfi épp a fehérvári szakaszban került közelebbi kapcsolatba a romantikus színműirodalommal. Pesti, aszódi, selmeci színházlátogatásai során Kotzebue és iskolája volt úr a színpadokon. Dunántúli faluzásának programjából csak a Peleskei nótáriust ismerjük, de ez a műsor nem különbözhetett lényegesen Baloghék 1837-es aszódi műsorától. Itt Fehérvárott azonban a német–osztrák–magyar „lovagi nézőjátékok”, bohózatok és „tüneményes játékok” mellett Dumas három színdarabjával, Hugo, Mazères, Mallefille, Scribe, Anicet-Bourgeois színműveivel a francia romantikus iskola nyomul előre: először van alkalma Petőfinek arra, hogy sorozatban ismerkedjék meg egy új irodalmi irányzat képviselőivel!

A sárszentlőrinctől Aszódig (és később is) szorgalmasan tanult latin klasszikusok, a Sopronban és Pápán tanulmányozott schilleri újklasszicizmus, s a jórészt csak szentimentális oldaláról érzékelt új német költészet után itt került be Petőfi látóhatárába a francia romantika.502 Az irodalmi fejlődésben nagyon ritkák az egyik-napról a másikra lezajlott ízlésfordulatok; a fordulat Petőfi esetében sem rögzíthető naptár szerint, de a hatást előkészítő megismerkedés érdemi folyamata ekkor, 1842 őszén kezdődött el.

A költő akkori helyzetéből következő teljesen természetes tény, hogy a romantikus világképet hordozó művek közül elsősorban mégis azok ragadták meg figyelmét, amelyek a művészt a sorsnak kiszolgáltatott, megalázott, elégtételre csak a halál után számítható hősnek ábrázolták. Ahles könyváros figuráját nemcsak azért alakíthatta kedvvel Holtei darabjában, a Babérfa és koldusbotban, mert a szomorújáték hőséhez hasonlóan ő is megtapasztalhatta már a művészi értékkel mit sem törődő könyvkiadói szellemet, hanem azért is, mert vigasztalan napjaiban ő maga is már csak egy sírontúli dicsőségben reménykedett. A Jövendölés és a Halálvágy mellett legjobban a Holtei-darab nyomán írt Az utósó alamizsna mutatja ezt a hangulatot: az életében meg nem értett költőnek csak halála előtt kínálják koldusrongy helyett a bársonyt – és a borostyánt:

 

És a borostyán… oh mi szép,
Mi jó lehet lángifjunak;
De száraz törzsön a galyok
Többé meg nem fogamszanak.

 

Ebből az érzelmes és megadó romantikából helyzetének későbbi megváltozása fogja kiragadni a költőt, hamar eljut a romantikus művész harcosabb, lázadó típusának eszményéig, majd a tudatos forradalmiság vállalásáig – Az apostolig. Az út vége és kezdete, a költői tehetség és teljesítmény minden különbsége, a két világkép szöges ellentéte dacára mégis összefügg egymással: Az utósó alamizsna Szilveszter tragikumának halvány elővázlatát adja meg.503

Diszharmónia

Az esetleg már Kecskeméten írt, de mindenképpen a fehérvári Holtei-előadásban gyökerező Az utósó alamizsnát legfeljebb néhány hónap választja el a Disznótorban című novemberi verstől, s mégis, mintha nem ugyanannak a költőnek művei volnának. Amott éteri érzelmesség, itt parlagias népi derű, amely még a halált is fumigálja:

 

S életünk fölé ha
A halál
Romboló torát meg-
Ülni száll:
Egy gömböc legyen a
Magas ég,
És mi a gömböcben
Töltelék!

 

E kettősség bizonyos fokig már korábban is felfedezhető, és később még inkább érzékelhető. Hangban ez az utóbbi vers áll közel a már érlelődő nagy újításhoz, Petőfi népi költészetéhez, de Az utósó alamizsnában kifejeződő vívódás, reménytelenség, sötéten látás hangulatilag és tartalmilag is egyaránt vissza fog térni a költő későbbi műveiben is, amikor majd a forradalmi meggyőződés nagy optimista kitárulkozásai közben újra és újra (a Felhők után is!) a Világosságot!, Az ember és több más alkotás keserű kételyekkel széljegyzeteli meg a hivő himnuszokat.

Mindez itt még csak csírájában figyelhető meg, de ki kellett térnünk rá, mert e kettősség Petőfi megértésének egyik kulcsa. Petőfi világképe és esztétikája menthetetlenül sematikussá torzul, ha erről megfeledkezünk.504

Színészélet Fehérvárott

Petőfi még Kecskemétről írt levelében is azt panaszolta Szeberényinek, hogy színésztársai, „kik többnyire asini ad lyram”, „nem hiszik”, hogy ő írja az Athenaeumban Petőfi név alatt közölt verseket.505 Hasonlóan tájékoztatta Bajzát is.506 Ezzel szemben Szuper a költő nagy tisztelőjének mutatja magát „naplójában”, azaz utólagos betoldásaiban, és Némethy is ilyennek festi Petőfi és a társulat fiataljainak viszonyát: „…mi ifjabbak, kiket rajongás fűzött a színpad deszkáihoz és a szépművészetek minden osztályához, bámultuk a 19 éves ifjút, kinek már ekkor költeménye jelent meg nyomtatásban, még pedig az »Athenaeumban«.”

Mi hát az igazság, kérdezhetnénk pilátusi szkepszissel. A költő szava elvben mindig nyomósabb a késői emlékező vallomásánál. Ebben az esetben azonban nem olyan hihetetlen, hogy Petőfi, aki már Pápán is ki tudott maga körül alakítani egy odaadó hívekből álló kört, itt is megnyerhette magának a fiatalabb, literátus színészeket. Szuper szerint Petőfi, Némethy és Fekete Soma vele együtt amolyan társulati ellenzéket is képezett volna.507 Ez az oppozíció nyilvánvalóan jobb szerepek és magasabb proporció kivívása végett alakulhatott ki.

Ráfért volna Petőfire a jobb gázsi, Orlay szerint Petőfi „anyagi állapota nagyon mostoha lehetett, mert egy Domanovszkyhoz írt levelében arra kérte barátjait, hogy ne hagyjuk őt elveszni, s gyűjtsünk körünkben részére tíz frtot, mely összeggel magát kisegíthetné. És pár nap alatt Domanovszky, Kozma, Lantay, Kerkápolyi és magam csekély hozzájárulásával megküldtük neki a kért összeget.”508

Petőfi nyomorúságos körülmények között, Némethyvel együtt lakott a színház mögötti szűk közben, egy „kis igénytelen házacskában”, Némethyvel közös ágyban. A kaszárnyabeli cigányfiúhoz képest mindenesetre kellemesebb társaságban.

A székesfehérvári két és fél hónap színházon kívüli eseményeiről megbízható adatunk alig van. Valószínűnek lehet tekinteni, hogy – mint Szuper állítja – Petőfi ekkoriban olvasgatta elmélyülten Eötvös Karthausiját, egyszer-egyszer társaságba, vendégségbe is elvetődhetett. A tél meglehetősen enyhe volt, ennek ellenére a közönség pártolásának hiánya miatt a társulatnak végül is – mint Némethy szépítés nélkül kimondta – „pusztulnia” kellett Fehérvárról. Az együttes belviszályai is gyorsították a távozást, az év végén már nagyon válságos hangulat uralkodott a társulatban. Lehet, hogy a két vetélkedő társigazgató gyengébbje, Török, híveivel együtt szilveszterkor odébbállt, tény csak annyi, hogy Kecskemétre már, ahová Szabóék készültek, nem mentek.

Némethy és Orlay egymástól függetlenül, de egyaránt tévesen azt állítják, hogy karácsonykor költözött a társulat. Szabóék azonban 1843. január 9-ig Fehérvárott játszottak, s csak utána indulhattak Kecskemétre. Fiáth alispán a már novemberben költözésről tárgyaló színészeknek szerzett több mint száz bérletet, s emiatt ott kellett maradniuk, de ebből nem következtethető az, hogy decemberben jól is ment a társulatnak.509 Épp csak ki lehetett húzniuk az új év elejéig. A Regélő acsarkodó tárcaírója ki is jelentette, hogy ezek a színészek „nem méltók” a pártolásra.510

A Regélőnek egy másik írása megérteti velünk, miért nem tudott huzamosabb ideig megmaradni egy viszonylag fejlett társulat a magyar színjátszás nemrég még fellegvárnak számító központjában. A város elmaradt a fejlődésben, s főleg nem volt népes diáksága. Székesfehérvár „régi hírében” valóban „fogyatkozott immár”.511 Az elmart hivatásos színészek helyét az úri műkedvelők foglalták el.512

Vörösmartynál

A nyomor és az állandó belviszályok lehangoló időszakában „boldog fél nap” lehetett az a néhány óra, amelyet a költő karácsonykor Bajza és Vörösmarty társaságában tölthetett. De hogy jutott Pestre, amikor a társulat még Fehérváron tengődött? Orlaynak az a feltevése, hogy a költözködés alkalmából került Pestre Petőfi, nem valószínűsíthető, hiszen, mint láttuk, január 9-ig Fehérvárott maradt a társulat. Nem lehetetlen, hogy Petőfinek mint írástudó színésznek, épp azzal a zsebkönyvvel lehetett valami dolga, amelyből a fehérvári társulatra vonatkozó ismereteinket elsősorban meríthetjük, s amelyet barátja, Fekete Soma szerkesztett. Feltehetően – a szokás szerint – újévi búcsúajándéknak szánták, s Heckenast épp ekkor nyomhatta a füzetecskét. Petőfi talán éppen Feketével ment fel Pestre, aki már nem is igen tért vissza (legalábbis a kecskeméti névsorban már nem találjuk a nevét).

A nagy találkozásról tehát hiteles tudomásunk megint csak annyi van, amennyit Petőfi Szeberényihez írt két hónappal későbbi leveléből szerezhetünk:

 

„Karácsonykor Pesten valék, s megismerkedém személyesen Bajzával és Vörösmartyval. – Vörösmartynak szembetűntek verseim, s a mint Bajzától hallám, ő a Petőfi név alatt valami régibb irót vélt rejtezni. Fél napot tölték a régtől tisztelt, szeretett 2 férfi körében. Boldog fél nap!”513

 

Sajnos, Vörösmartytól és Bajzától nem maradt fenn írásos emlék erről a találkozásról. Amikor is a jelen legnagyobb költője először vehette szemügyre a holnap legnagyobbját. A szabadságharc bukása utáni rövidre szabott éveikben Bajzának és Vörösmartynak más bajuk volt, semmint hogy az irodalomtörténet számára adalékokat gyártsanak. Arra kell hát korlátoznunk képzeletünket, hogy e találkozót csupán Petőfi oldaláról és szemszögéből vizsgáljuk meg.

A huszadik születésnapjához közeledő költő Vörösmartyban kétségtelenül a legnagyobb élő magyar poétát tisztelhette. Még négy évvel később is Hugo fölé helyezte a lírikus Vörösmartyt,514 hogyne rajongott volna érte kezdő korában, azok után, hogy kamaszfejjel Vörösmarty-hősnek, Becskerekinek álmodta magát, hogy tőle vette rövid ideig használt Dalma álnevét is, s hogy leveleiben újra és újra tőle idézett. E nagy tisztelet, meg az a törekvése, hogy őszinte véleményt halljon a túlságosan is jóindulatúnak ismert „veterántól”, odáig ragadta, hogy valóságos kis színjátékot rögtönzött Vörösmartynál:

 

„Vörösmartynál – mondja Orlay – mint Pönögei Kis Pál mutatta be magát, mely név alatt egy pár népdalt közlött volt, s most mint Petőfi megbízottja állítólag ettől néhány költeményt hozott Vörösmartynak. De miután ez Petőfiről elismerőleg nyilatkozott, nem titkolta előtte tovább kilétét.”515

 

Kezdő poéták természetes vágya, hogy „őszinte” ítéletet kapjanak műveikről. Petőfiben oly erős volt ez a vágy, hogy később idegen jelmezben akarta próbára tenni Bajzát is. Mint maga bevallotta, Andor diák néven 1843 tavaszán azért adott át négy verset Garaynak, mert kíváncsi volt, „vallyon mit szól felőlök Verőczey” – ti. Bajza, aki ezen a néven írt bírálatokat a folyóiratok versterméséről.516 Ha megtette Bajzával, hihető, hogy Vörösmarty „kipróbálásától” sem riadt vissza… És eljátszotta Pönögei Kis Pál maga írta szerepét.

Sem Petőfi, sem Orlay leírásából nem világos, hogy 1842 karácsonyán egyszerre beszélt-e Bajzával és Vörösmartyval, vagy külön-külön. Az azonban teljességgel hihető, amit Orlay tanulságul közöl: „E két veterán költő szíves fogadása és buzdító szavai termékenyítően hatottak Petőfi költészetére…”517

 

2. Kecskeméten

Sáros-szeles januári időben indult útra a társaság. Három napig tartott az út Fehérvárról Kecskemétre. Petőfi verseiből költött emlékei alapján Szuper arról ír, hogy Petőfi „danolt, káromkodott, mindent tett örömében”, amiért is áttanácsolták a költőt „a nőtlen emberek kocsijára”. Némethy rajza eleve a színházi alsóbb személyzetnek kijáró helyzetben mutatja a költőt, s ez a hihetőbb:

 

„Nyolc szekéren mentünk: legelöl az igazgató és családja kényelmes ülésű hintóban, utána a primadonna körülrakva ágypárnákkal, nehogy náthásan kelljen kecskeméti hódításait megkezdenie […] Petőfi, én és Ercsei, a ruhatárnok, mint a legifjabbak és a színészi arisztokraták által lenézett kezdők, a garderobos szekérre jutottunk, melynek terhe oly magasra volt rakva, hogy minden bucka vagy kátyúnál a földűléstől kellett remegnünk…”

 

Fel is dűltek; Szuper és Némethy különbözőképpen meséli el a balesetet, így hát bízvást elhihetjük, hogy a Petőfit szállító szekér csakugyan felfordult… Szerencsére nem esett baja, a pocsolya pedig csak ruházatának ártott, de annak úgyis mindegy volt …

Ide másoljuk Némethy emlékezetből festett képét, mert a vándorszínész Petőfinek alighanem ez a legjobb külső leírása:

 

„Sándor bár alantabb ült, mégis lenézett bennünket, mert neki köpenyege is volt! De milyen? Uram Isten! oly rövid kerek gallér, mely derekán alul egy hüvelyknyit sem takart el: s midőn sárga fényes gombú, akkor divatos sötétkék kvekkerjét alávette, nemcsak két szárnya, hanem a derekára illesztett gombok is kikandikáltak a köpeny alól. A Duna szele ugyancsak átjárta libabőrös arcunkat, azért a komp melletti csárdában melegített paprikás bort ittunk […] Sok pocsolyán kellett átvergődnünk: a lovak a vizet, sarat jó magasra fölverték, úgy hogy Petőfi tetőtől-talpig sárral volt befecskendezve s arca is szeplősnek tűnt fel a sárfoltok miatt. Mint jó kenyeres pajtások felajánlottuk neki döcögős magaslatunkat, de megvetette. Ismerve makacs jellemét, nem háborgattuk s míg ő bakamódra ilyen-amolyan-adta teremtettével adta vissza a természetnek azt a sok reá szórt sarat, addig mi ketten a kakasülőn harsogva visítottuk a Rákóczi induló dallamát a Peleskei nótáriusból vett szöveggel…”

 

Kecskemét akkor még nagy falu, „csak a városi kollégium, néhány emeletes ház vagy négy torony” bizonyítja város mivoltát. „A színház Király nevezetű polgár tulajdona volt – az udvar hátulján állott szűk öltözőjével és rozzant lépcsejű karzatával.” „De akkoriban ez is nagyszerű volt”, hiszen csupán néhány város tudott állandó hajlékot biztosítani a magyar színészetnek.

Petőfi „sokkal kényelmesebb”, semhogy lakás után járna, Némethy talál lakhelyet „egy özvegy asszonynál”: „boglyakemencével ellátott kis szobát, melyben csupán egy ágy fért el…” Itt alszanak, ismét ketten egy ágyban.

Majdnem minden nap van előadás. „A pénztár megnyittatik 5 órakor – mit 3 tarack lövés fog hirdetni.” A műsor rendszerint fél hatkor kezdődik. „Bemenetár: Első hely 50 kr. – Második hely 25 kr. – Karzat 15 kr. váltóban.”518

De kik játszottak itt és mit? Eddig csak néhány, nagyon kései és olykor egymásnak ellentmondó visszaemlékezésre tudtunk támaszkodni. Szerencsére azonban előkerült az az 1843-as színházi zsebkönyv, amelyet a társulat rendezője Kecskeméten adott ki, s amely a színészek teljes névsorát és az április 2-ig bemutatott összes művek jegyzékét tartalmazza!519 E dokumentum lehetővé teszi, hogy pontosabbá tegyük a költő életének épp ebben a szakaszban nagyon is hézagos kronológiáját, biztosítja eddigi forrásaink ellenőrzését és egyeztetését.

A zsebkönyv adatai, a két színésztárs, Szuper és Némethy emlékei mellett újra alkalom nyílik hivatkoznunk a költő élettörténetének koronatanújára, Jókai Mórra, aki ekkor jogot hallgatott Kecskeméten.

Petőfi természetesen sietett felkeresni barátját.

 

„…elmondá, – emlékezik Jókai – hogy ő most színész, az itt működő Szabó-féle színtársulatnál – harminc váltó forint „proporcióra”.

Ami annyit tesz, hogy ha van a kasszában nagyon-nagyon sok sok forint, akkor jut neki belőle harmincszor egy forint, ha pedig nincs a kasszában semmi, akkor jut neki harmincszor semmi.

Öltözete, amiben meglátogatott, nem volt valami fényes. A gallérköpeny képviselte a telet; egy szürke vitorlavászon kabát pedig a nyarat. Úgy, hogy én meg voltam szeppenve, mikor háziasszonyomnak, a szép, nemes magyar arcú Gyenesnének bemutatva barátomat, az meghítta őt másnapra ebédre.”520

 

Jókai kellemesen csalódott, mert Petőfi másnap „egész gavallérnak öltözve” állított be hozzá: „Csinos violaszín frakk volt rajta, sárga gombokkal, melyek mindegyikén más alakú állatfej pompázott.” Jókai állítólag meg is festette Petőfit, „az egyetlen utolsó frakkban”, mely a költő testét érintette.

 

„És azután vacsora fölött kiderült, – folytatja Jókai – hogy Petőfi oly társaságban, ahol hölgyek is vannak, nemcsak elmés, de ügyes mulattató, a nyers, kevély modor, melyet férfiak irányában gyakorol, egészen lefoszlik róla, s kitűnik alóla egy udvarias, derült kedélyű, melegszívű ifjú, aki egyszerre meg tudja magát szerettetni mindenkivel.

Ilyennek persze nagyon kevesen ismerték Petőfit; verseiből, a külvilág előtti megjelenéséből sem tűnik ki ez alak, de én, aki láttam őt nők körében, saját anyámnál, az ő saját anyjánál, barátai nejeinél, mindenütt a leggyöngédebb modort észleltem nála; figyelmes, barátságos volt (…).521

 

Az ismerkedésre és színpadi előkészületekre csak egy-két nap maradt, január 15-én megkezdődtek az előadások.

A társulat

Zsebkönyvünk megadja a teljes színészi névsort, amelyben a „színésztagok” között Petőfi Sándor úr is szerepel. Ismét két külön e célra alkalmazott fiatalember tölti be a „cédulaosztói” vagyis színlapkihordói tisztet. Megint csak korabeli bizonyítékunk van tehát Petőfi színészi státusára – a kecskeméti társulatnál sem volt színlapkihordó (amint ezt Ferenczi teljesen alaptalanul állította).522

Hiteles adat ez a névsor arra is, hogy a költő saját, immár végleges művésznevén, tehát Petőfiként színészkedett.523

Az újjászervezett társulat tagjainak többségét Fehérvárról ismerjük, a legjelentékenyebb új tag Deézsy Zsigmond. „Szorgalmas és művelt” színész volt, a közönségnek mindenütt „becses kedvence”.524 „Szép férfias alak, csengő hanggal”, ő a vidék Lendvayja. A szabadságharc idején honvédfőhadnagy volt, derekasan harcolt több fronton is. Művelt, olvasó ember, titkos drámaíró, s ami fontosabb: Jókai szerint Petőfit már Kecskeméten is „nagyon” szerette.525

A színésznők között változatlanul Keszyné és Mimi kisasszony a két fő-fő csillag. Vetélkedésük nemcsak a társulat, hanem a kisváros életét is felkavarta. Mindegyiknek erős pártja volt a közönség körében, De Cau Mimit a katonatisztek (valamint Jókai), Keszynét pedig a diákok pártfogolták, s emiatt gyakran került sor „demonstratiora” a színházban: a tisztek kardjukat csörtetve Mimit hívták elő, a diákok pedig bunkósbottal verték a galéria oldalát, amikor Keszyné megjelent a színen.526

A társulat Szabó József igazgatónak immár csakugyan teljhatalmú „vezérlete alatt” működött, miként a plakátok is hirdették. Pár hónappal később, amikor már Tatán is megfordult az együttes, a Regélő ottani levelezője – fehérvári kollégájával ellentétben – elismerte, hogy „Szabó úr mint igazgató, mint színész egyaránt jeles”, de azért ő is felrótta neki a közönség alantas igényeinek szolgálatát; „…az ily külföldi bájszínű, de méregteljes gyümölcsű színi termények, nézetem szerint, soha nem fognak belőlünk erkölcsi honpolgárokat képezni! Egy magyar színigazgatónak nem lehet egyedüli czélja: közönségcsődítés, hanem erkölcs-simítás, s nemzetiség terjesztés…” 527

Vagyis Szabó József épp olyan volt, mint a világ legtöbb színigazgatója: magyar vidéki méretekben hű mása Goethe Direktorának, aki szeretne „a tömeg kedvére lenni, mivel hogy ő, ki él és élni hagy”.

A Direktor és a Költő ellentéte kialakult-e Kecskemét miniatűr kultúrvilágában is? 1843 márciusi, tehát csaknem féléves tapasztalata után írt levelében Petőfi „derék” társulatnak nevezi az együttest. De a levélhez egy verset is csatol, programkölteményt a színművészet feladatairól, s ebből a szokványos szólamok mellett már petőfies indulatú hangok is kihallhatók.

 

Nem kell a színpadot
Tekinteni csak úgy,
Mint hol mindennapi
Kenyérhez nyílik út;
A színpad célja nagy,
A színpad célja szent:
Ez a szív parlagán
Erkölcsöt fejt, teremt.
– – – – – – – – – –
Mert várni lehet-e
Hogy romlott föld alatt
A mag termő legyen
Gazdag kalászokat?

 

Az egész vers gondolatilag, az utoljára idézett szakasz pedig képében is emlékeztet a Tarczy már említett tanulmányában kifejtett alapeszmére.528 De miért épp ekkor és itt fogalmazná meg Petőfi e buzdító-korholó programot, ha a vers nem saját kecskeméti „pályatársaira” vonatkozik? Az idézett korabeli színitárcák is némileg hasonló irányból bírálják Szabó működését. Jókaitól tudjuk azt is, hogy Petőfi Kecskeméten Shakespeare-szerepekről ábrándozott, Szabó pedig – feltehetően épp a költő sürgetésére – csak egyetlen egyszer engedi meg magának egy Shakespeare-bemutató fényűzését. Valószínű tehát, hogy a költő nemcsak úgy általánosságban beszélt versében a színház kötelességeiről, és nemcsak a színészintrikákat, ármánykodásokat ítélte el, hanem direktorát és színésztársait nagyobb igényességre szerette volna inteni.

De épp a weimari színház egykori intendánsának ellentéteket feloldó szellemében Goethe Direktorának magyar vidéki mását is megérthetjük. Ha Szuper még évtizedek múlva is emlegeti Váradi Antalnak, hogy kecskeméti igazgatója „ostoba ember” volt ugyan, „de nagy kasszacsináló”, aki „darabok műbecséről, klasszikusokról nem nagy véleménnyel volt, de tudott publikumot csinálni”,529 akkor ebből a megélhetés biztosításáért hálás színész elismerését is ki kell hallanunk. S mivel éppen számunkra semmiképpen sem lehet közömbös, jutott-e – bármilyen szűkös – kenyér az ifjú költőnek, mi is elismerhetjük a publikumcsinálás művészetének értékét is. Elnézésünkre márcsak azért is van ok, mert Szabó repertoárja alig maradt el a Nemzeti Színház műsorrendjétől.

A műsor

A két és félhónapos program az egyetlen olyan dokumentum Petőfi színészéletéből, amely egy meghatározott pályaszakaszban teljességet nyújt, s minden akkor Petőfi által színészként látott színdarabot tartalmaz.

A műsorból megállapítható, hogy a társulat hét alkalommal Nagykőrösön is szerepelt. Ezzel az új színészi állomással is ki kell tehát igazítanunk a vándorszínész Petőfi útjának már eddig is gazdag térképét. 530

A társulatnak megfeszített ütemben kellett dolgoznia. 1843 januárjának második felében kilenc, februárban 17, márciusban 16 előadást tartottak, áprilisban még két olyan előadásra került sor, amelyet ismerünk. Vagyis két és fél hónap alatt, a nagykőrösi fellépésekkel együtt 51 produkciót nyújtott a társulat. A műsorrend a repertoár gazdagságát bizonyítja. Az ötvenegy előadás során negyven színművet mutattak be. Ez annyit is jelent, hogy Petőfi mint az ekkor bemutatott darabok többségének szereplője, a többinek vagy statisztája vagy pusztán csak nézője, negyven színművet ismert meg közelebbről – csupán ebben az egyetlen pályaszakaszban!

Magukat a darabokat három fő csoportba lehet sorolni. A műsor gerincét a francia színműirodalom alkotja: a kecskeméti nézősereg húsz alkalommal figyelhetett Hugo, Dumas és követőik szavára.

Bajza reményei nem váltak valóra, s a francia romantikus iskolából nem fejlődött ki az a „legtökéletesebb drámaírás”, amely felülmúlhatta volna mindazt, „amit eddig láttunk”,531 de abban igaza volt, hogy a kor haladó társadalmi tendenciáit ezek a drámák tükrözték leghívebben.

Jókai épp a kecskeméti pályaszakasz kapcsán emeli ki, hogy a költő – színész „otthon, magányában Hamletre készült és Coriolánra…” Más jel is mutat arra, hogy Petőfi ekkor kezdett rendszeresebben, elmélyültebben foglalkozni Shakespeare-rel. Ez azonban nem áll ellentétben azzal a feltevésünkkel, hogy rokonszenvet érezhetett a francia romantikus dráma iránt is. Shakespeare és a francia dráma csak Bajza és Henszlmann ismert vitájában került szembe, a valóságban maguk a francia romantikusok éppen a nagy brit drámaíróra hivatkoztak újításaikban és Petőfi, kivált ekkor, mindkét iskola iránt vonzalmat érezhetett.

Nagy helyet kapott a műsorban az érzelmes német szomorújáték, melodráma és bohózat is. Szabó igazgató engedett a közönség ízlésének és „az iszonyirodalom tarajos csörgőkígyói” vagyis a francia színművek mellett a német melodráma „pápaszemes teknősbékáját” is sokszor színpadra engedte.532

A két versengő drámairodalom akkoriban oly divatos szembeállítása szintén nem szabatos fogalmakon alapult. A német színjáték ugyanis, a 30-as évektől kezdve, s kivált a 40-es években, gyakran csupán hígított változatát jelenti a francia romantikus drámának: Birch-Pfeiffer s a többiek még rá is licitáltak a francia „iszonyirodalomra”.

A műsorból ismert darabok harmadik csoportját a magyar szerzők művei alkotják. Szabót gyakran bírálták a nemzetiség elhanyagolása miatt, az igazság azonban az, hogy a kilenc magyar bemutató több is annál, mint amit a magyar dráma akkori színvonala alapján joggal lehetett követelni. Szigligeti még nem írta meg legjobb műveit, így is három darabját játszották, a Micbán családját, a Troubadourt, és a Nagyidai cigányokat. Nem a fölösleges ismeretek szaporítása végett kellett ezt ideírnunk, hanem azért, mert mindhárom Szigligeti-mű bizonyos mozzanatai hatottak Petőfire és későbbi írásaiban e hatás nyomai határozottan kimutathatók.533

A kecskeméti szerepek

Petőfi kecskeméti fellépéseinek itt következő vázlatos áttekintése két szempontból is érdekes lehet számunkra: először is betekintést nyerhetünk abba, hogy milyen jellegű színészi feladatokkal kellett megbirkóznia 1843 első negyedében, másrészt konkrét példákon illusztrálhatjuk, milyen tárgyi tévedésekre és hamisításokra épült Petőfi színészi „tehetségtelenségének” makacs legendája.534

Január 22-én a Micbán családját adták. Két adatunk is van arra, hogy Petőfi fellépett Szigligetinek ebben a korai, kiforratlan művében. Tanulságos megfigyelni a források csendes átalakulását. Némethy, aki pedig nem pazarolt sok dicsérő jelzőt Petőfi színészi tehetségére, 1882-ben azt írta, hogy a költő „Demeter szerepét igen szépen elszavalta”. Egy évre rá Böszörményi Mihály, aki annakidején Kecskeméten diák volt, már csak Demeter „rövid mondókájáról” beszélt. Ferenczi azután első felsorolásában Némethyből elhagyta a szavalás dicsérő jelzőjét, viszont átvette Böszörményitől a szerepet kicsinyítő jelzőt, s az egész fellépés belekerült abba a rovatba, amely a költő tehetségtelenségéből fakadó mellőztetését van hivatva bizonyítani.535 Eleve kialakult koncepciója szerint kezelte a forrásokat Hatvany is. 536

Demeter szerepe természetesen nem nevezhető „kicsinynek”, a darabban szereplő hét árva közül Petőfi a legjelentékenyebb testvért alakította, közülük neki volt a legtöbb szövege. A humoros célzatú szerep itt-ott későbbi Petőfi-szövegekre emlékeztet.537

Január 28-án Anicet-Bourgeois A velencei nő című darabjában kapott szerepet Petőfi. Jókai szerint az „öreg apát” játszotta. A darab alapján az a következtetés vonható le, hogy Maffeo elmosódó figuráját alakíthatta a költő.

Január utolsó napján a Fehérvárról már ismert Párisi naplopót adták. Hogy Petőfi ezúttal is inas szerepet játszott-e, nem tudhatjuk. Február 8-án a Griseldis ment, Halm szomorújátéka, amelynek eredendő gyengéit a derék Fáncsy fellengző fordítása annyira kihegyezte, hogy ma egy ügyes rendező paródiának játszhatná az egészet anélkül, hogy érdemlegesen változtatnia kellene a szövegen. Petőfi feltehetően Lancelot lovag kicsiny de szöveges szerepét kapta.538

Több mint egy hónapon át nem tudjuk nyomon követni Petőfi szerepeit, március 11-én adták azt a darabot, amelyhez ismét rögzíthetünk egy fellépést: a Falusi lakodalom egyik vőfélyét alakította Petőfi, valószínűleg Bodza Jankót.539

Ismét humoros és nem is jelentéktelen szerepről van szó, amelyben – Jókai szerint – Petőfi „oly hű genrefestéssel adta elő” a „furcsa mondókát”, „hogy a jelenet után kitapsolták”.540

Ekkoriban Petőfi két levelet is írt, egyet Szeberényinek, egyet Bajzának. Március 5-i dátummal így írt barátjának: „…szinész vagyok, s noha igen arányi lény még a szinpadon, de reménylem, egykor nem leszek utosó”.541

Március 14-én viszont így számolt be Bajzának:

 

„A szinészetben, noha még csekély, de még is észrevehető haladásom; egy párszor már volt szerencsém a közönség figyelmét megnyerni, megtapsoltatni; mi négyhónapos szinésznek elég.”542

 

A két levél dátuma közé esik a Falusi lakodalom március 11-i bemutatója, vagyis az az előadás, amelyen Jókai szerint Petőfit „kitapsolták”. Ha Petőfi Szeberényi előtt még ennyire szerénykedett, de Bajzához írt levelében már öntudatosabban szól, akkor annak hátterében éppen a március 11-i siker állhatott! Az igazmondó költő levelei és a nagy mesemondó emlékezései egymást erősítik!

A Bajzához címzett levélben Petőfi arról is beszámolt, hogy március 23-án jutalomjátéka lesz:

 

„…nagy üggyel-bajjal, de mégis kivívtam, hogy Lear legyen. A bohócot játszandom benne; a mit megkapni szinte nem kevés küzdésembe került, mert mennyi az ármány a szinészetnél.”

 

Utaljuk a zárófejezetbe annak vizsgálatát, hogy valóban „mennyi az ármány a színészetnél”, s mi előzte meg a Lear bemutatóját.543 Mi inkább azon gondolkozzunk el, hogy színlapkihordók és tehetségtelen dilettánsok nem szoktak jutalomjátékot tartani. Emlékezzünk csak Sass Istvánnak a Dunántúlon faluzó Petőfit mélabúsan idéző soraira: „jutalomjátékodnak estéjét hiába vártad (…) hisz ily alsórendű színészt ki jutalmazna?”544 Hogy Petőfi 1841-ben, abban a hattagú társaságban, alsórendű színész volt-e vagy sem, itt most mellékes – abban teljesen igaza van Sassnak, hogy jutalomjátékot nem akárki tarthatott a színházaknál. Ha egy párhónapos színész jutalomjátékot kér, akkor annak a kezdőnek mind társai, mind a közönségnek legalább egy része előtt már bizonyos tekintélyének kellett lennie. A jutalomjáték ténye nem fér össze Ferenczi, Hatvany és a többiek Petőfi tehetségtelenségét bizonygató állításaival. Sokat mondó tény, hogy ez a képtelen ellentmondás megintcsak Jászai Marinak tűnt fel, s ő – persze a maga érzelmes modorában – meg is oldotta a rejtélyt: „A szerephordó és színlapragasztó véletlenül hozzájut egy este (!) a »Lear« bolondjához…”545 Természetesen ez nem lehet magyarázat, de Jászai legalább válaszolni akart egy kérdésre, amelyet a Petőfi-biográfia hivatásos kutatói egyszerűen elfelejtettek feltenni.

A tényeknél maradva: Szilády Áron kecskeméti nyomdász üzleti könyvei szerint Szuper, Váradi Pál, Gönczi Soma, Laczkó László karmester és természetesen Deézsy tartott jutalomjátékot,546 – vagyis Boldog Lajos, Görbe Ferdinánd és Némethy György (!) nem kapott erre lehetőséget, pedig mindegyik régebbi színész volt a költőnél! Ez az egyszerű adat feljogosít bennünket arra, hogy a jutalomjátékot valóban jutalomnak tekintsük, az „észrevehető haladás” társulati méltánylásának.

Ha Petőfi a Velencei hölgyet és hasonlókat játszó társulatban a Lear királyt óhajtotta jutalomjátékul, azt a darabot, mellyel vidéken akkoriban „nem igen szoktak megbirkózni”,547 akkor nemcsak színésztársai feletti szellemi fölényét bizonyította, s nemcsak kulturális missziót teljesített a magyar parlagon, hanem azt is igazolta, hogy igen jól ismerte színészi tehetsége fő irányát: karakterábrázoló és humoros készségét.

Magáról az előadásról két beszámoló is fennmaradt:

 

„Mégis színre került a Lear király Petőfivel – írja Jókai –, mint bohóccal, ki szerepét, minden hozzákötött várakozás ellenére, igen szomorúnak vette, komoly philosophot játszott benne, s egy cseppet sem álcázta magát: egészen Petőfi volt, s ezért nem is tetszett a közönségnek. Hisz nem volt ebben semmi bolond! Én és többi barátai azonban meg voltunk vele elégedve!”548

 

Némethy leírása első pillantásra némileg különbözik a Jókaiétól:

 

„Ekkor kellett volna látni Sándort! A büszkeség, az elégültség ragyogott arcán, a szereppel hóna alatt egy fejjel magasabbnak látszott, s már az első próbán súgó nélkül szavalta szerepét: az előadáson pedig oly tűzzel-lánggal működött, hogy még ki is tapsolták. Deézsi pedig összevissza csókolta, meghívta vacsorára, melynél Zsiga bácsi egy kicsit becsípve, elszavalta egyik jelenetét azon drámájának, melyet hosszas színi pályáján folytonosan írt és javított, de mely azért sohasem került színre.”

 

Hatvany, megfeledkezve arról, hogy másutt reménytelen, mert tehetségtelen dilettánsnak ítéli a színész Petőfit, siet kijelenteni: „Petőfi tehát nem vallott kudarcot, mint Jókai el szeretné hitetni.”549 A valóságban Jókai nem állítja, hogy Petőfi kudarcot vallott, pusztán azt mondja, hogy a közönségnek nem tetszett az eredeti alakítás, de neki és barátainak, vagyis a diákoknak tetszett. És viszont, Némethy sem beszél arról, hogy a közönség áradozott volna a Bolond alakításáért, hanem elsősorban a színésztársak elismerését hangsúlyozza. Ami pedig az általa említett kitapsolást illeti, igen valószínű, hogy épp Jókai és barátai fejezték ki tetszésüket e tapssal. Még ma is két közönség van, sokkal inkább ez volt a helyzet száz egynehány évvel ezelőtt, amikor a közönség elenyészően kis művelt része egy lehangolóan elmaradott többséggel állt szemben.550 Mondanunk sem kell, hogy mai ízlésünknek – és Shakespeare szándékainak – nem a bohóckodó Szuper Bolond-felfogása felel meg (amelytől még Deézsy is irtózott, Némethy szerint), hanem a „komoly philosophot” alakító felfogás: maga Lear is „nemes bölcsésznek” nevezi a Bolondot. A játékrontó Szupertól megszabadult boldog Deézsy és a tapsoló diákok megértették Shakespeare-t – és Petőfit, a bohóckodáshoz szoktatott többség figyelte értetlenül a philosoph Bolondot.

Pontos időmegjelölést nem tudunk adni Petőfi további három fellépéséhez: Némethy szerint a Korszellem című Raupach-bohózatban a költő „megkacagtatta a közönséget”, Jókai pedig éppenséggel egy főszerep kiváló eljátszásáról, a Legjobb az egyenes út Krumm Illésének alakításáról emlékezik meg. Az 1843. április 2-ával lezárt nyomtatott programban egyik darab sem szerepel, (hacsak egy bizonytalan farsangi műsor nem rejti valamelyiket, vagy mindkettőt).551 Feltehető az is, hogy a Korszellemben Petőfi esetleg még Fehérvárott lépett fel, s Némethy emlékezetében csak a – nyilván irigyelt – siker rögződött, de a helyszín összekeveredett. Petőfi nem távozott el március végén Kecskemétről, mint Orlay és nyomában mások is hitték,552 ezért az is lehetséges, hogy az április 2–8 közötti időszak három előadásának valamelyikéről lehetett szó. Jókai és Némethy vallomásának elutasítására azonban érdemleges okunk nincs.

Egyelőre pontosan nem időzíthető Petőfi ismert szavalói sikere sem; a költő itt is előadta az Ólmos botokat. Jókai jóvoltából a kecskeméti diákok is tudhattak arról, milyen fényes diadalt aratott Petőfi Pápán e verssel, de ha nem, a költő nevét nagybetűkkel (!) hirdető színlap s Petőfi némi poétai tekintélye amúgy is vonzhatta a fiatalokat. Elhihetjük hát Némethynek, hogy „a kollégium apraja-nagyja megjelent és rengeteg tapsokkal tüntette ki Petőfit hatalmas szavalatáért…”

Színészeti mérleg

Mindezek alapján már cáfolni sem érdemes Ferenczi könnyelmű kijelentését, mely szerint Petőfi színészi „előhaladása nem lett nagyobb, színlapkihordó volt, s folyvást csak alsóbb rendű szerepeket kapott” stb.553 A beszédes valóság ezzel szemben az, hogy költő-színészünk „igen szépen elszavalta” Demeter szerepét, „kitapsolták” mint vőfélyt a Falusi lakodalomban, „saját felfogással” (Jókai szava) játszotta a Velencei hölgy öreg atyáját, „megkacagtatta a közönséget” a Korszellemben, „rengeteg tapsokat” kapott az Ólmos botokért, jutalomjátékot érdemelt meg a Lear királyban és főszerepet a Legjobb az egyenes útban. Kevesebb mint három hónap alatt hét olyan művészileg sikeres föllépése volt, amelyre évtizedekkel később is emlékeztek barátai, illetve kollégái. Híres színészek 19–20 éves korából hány szerepet tudnánk összeszedni a mások emlékei és feljegyzései alapján?

Így tehát pusztán a kecskeméti időszakra támaszkodva is vissza lehetne utasítani a Petőfi-biográfia krónikus tévedését, amely tehetségtelen-reménytelen dilettánsnak ítélte a színész Petőfit. A költő fellépéseinek története – pedig azoknak csak egy töredékét ismerhetjük – megmutatja, hogy volt tehetsége a karakterábrázoláshoz és kivált a zsánerfigurák megelevenítéséhez, a humorhoz és a paródiához – vagyis mindahhoz, amiben az akkori színműirodalom a legszegényebb volt. A népszínmű diadalmas előretörése előtt, a francia rémromantika és a német melodráma uralma idején ritkán adódott megfelelő szerep számára. Megint csak Jókainak kell igazat adnunk:

 

„…magyarul szavalni, helyesen, érzéssel, változatos, jellemző hanghordozással szavalni még a leghíresebb magyar színművészek között is csak kettőt ismertem, a ki ehhez jobban értett Petőfinél. (…) A mellett alakító tehetséggel is bírt, kitűnően tudott paródiázni. Ha most támadna hasonló: kitűnő színész lenne belőle: de az ő korszakában maga az irodalmi válfaj is hiányzott: legfeljebb Koczebuenál lehetett nehányra akadni.”554

 

Ha a fentiek ellenére mégsem volt méltó sikere a színész Petőfinek, akkor az elegendő és megfelelő szerepalkalom hiányán túl a régi, deklamáló, éneklős iskolához szokott közönség értetlenségére kell még utalnunk. Arra a közönségre, amely a század egyik legeredetibb színészegyéniségét, Szigeti Józsefet oly sokáig elutasította.555

Tizenkilenc-húsz éves korában egyébként senki sem lehet nagy színész. Bennünket nem is az a megválaszolhatatlan kérdés izgat, hogy milyen mértékű volt Petőfi színészi tehetsége – ilyen tekintetben megelégedhetünk az eddigi irodalom ítéletének egyszerű cáfolatával: nem igaz, hogy tehetségtelen színész volt. A továbbiakban nem is térünk ki részletesen Petőfi színészkedésének eseményeire, csak annyiban, amennyiben azok az életrajz fővonalához kapcsolódnak és a költői mű alakulásának megértéséhez támpontokat kínálnak.

Becsvágy és önismeret

A színészi előrehaladáshoz természetesen rendkívül megfeszített munka kellett. Kevesebb, mint három hónap alatt mintegy félszáz előadás (köztük több nagykőrösi „tájolás”) előkészületeiben, izgalmaiban részt venni már önmagában is megerőltető dolog lehetett.556 Számítsuk még hozzá ehhez legalább tíz, de a valóságban nyilván sokkal több szerep megtanulását. Némethy jellemző módon először is azt emeli ki Petőfi Bolond-alakításáról írva, hogy „már az első próbán súgó nélkül szavalta szerepét”. E tény kellő értékeléséhez tudnunk kell, hogy akkoriban a legtöbb színész még a premieren és még súgói segítséggel sem tudta tisztességesen szerepét, amint azt a reformkori színibírálatok állandóan fel is hánytorgatják.

Petőfi azonban nemcsak a színház napi munkájában vett részt, hanem – Jókai idézett vallomása szerint – egyszer majd megszerzendő nagy szerepekre is készült, tanulmányozta Shakespeare-t, sőt Jókaival együtt nemcsak nyelveket tanult, angolt és franciát, hanem – ezt már fenntartással kell fogadnunk – le is fordította a Lear királyt.557 Az azonban tény, hogy barátja kedvéért legendás szép írásával letisztázta A zsidó fiú című verses drámát, mellyel Jókai az akadémiai pályázatra készült.558

Félszáz előadás, tíz-húsz szerep, nyelvtanulás és darabmásolás mellett – Petőfi már ekkor fényesen megmutatkozó kivételes munkabírásának is jele ez – bőven születtek a versek is. Hogy pontosan mennyi, nemigen lehetne megmondani, de mintegy tíz költeményt erre a pályaszakaszra lehet időzítenünk.559 A népies bordalok, s a máig sem méltatott, de sejtelmesen komor indulatokat rejtő Farkaskaland mellett több vers nyíltan is árulkodik a becsvágyról, a dicsőség, sőt halhatatlanság szomjáról, amely e rendkívüli munkaütemnek is nyilván legtöbb erőt adó serkentője:

 

„Anyám, az álmok nem hazudnak;
Takarjon bár a szemfödél:
Dicső neve költő-fiadnak,
Anyám soká, örökkön él.”

 

Az ifjú, aki lantot ragadt, nyíltan nem azonos a vers írójával, de amiről a Jövendölés áttételes formában vall, arról a Halálvágy leplezetlen gyötrődéssel beszél:

 

Mért a vágy e lázas agyban,
Szállni csillagok fölé?
Hogyha őt a sors haragja
Földön csúszni rendelé.
Vagy ha száll e vágyak szárnya,
Mért nincs rajta égi toll?
Mely vigyen, hol a magasban
Halhatatlanság honol;

 

A becsvágyról mint a keserű hányattatásokat ellensúlyozó önfenntartó erőről az ifjú Petőfi kapcsán már többször kellett szólnunk, de e motívum a kecskeméti időszakban mintha új tartalmat is kapna: a Halálvágy, Az első dal, a Jövendölés után az Énben kifejeződő dacos öntudat már nemcsak azt a természetes tényt jelzi, hogy a lélek a dicsőség ábrándjaival védekezik a sorscsapások ellen, hanem azt is sejteti, hogy a költő épp ekkor kezd saját költői hivatására eszmélni. Eljutott a fejlődésnek abba a szakaszába, amikor már szükségét érzi az ars poetica megfogalmazásának: a hangot, amelyre eddig többé-kevésbé ösztönösen talált rá, immár öntudatosan védelmezi:

 

Mint a róna, hol születtem,
Lelkem útja tetteimben
Egyenes!
Szavaimmal egy az érzet,
Célra jutni álbeszédet
Tétovázva nem keres.

 

Ebben a korban Petőfi még alig írt le olyan verset, amelynek minden szava, vagy akár minden strófája is csak rá volna jellemző. Az Énben is akadnak olyan fordulatok, amilyeneket később már nem fog használni, de az idézett szakasz ebből a szempontból is feddhetetlen, a gondolat pedig tökéletes önjellemzés. Horváth János találó megjegyzése szerint csakugyan „mottóul lehetne odailleszteni egy Petőfit jellemző lélektani elemzés élére”.560

Más jele is van annak, hogy a költő épp ekkor nagyon is tudatosan kezdte vizsgálni önmagát és művészetét:

 

„…üres munkával a közönséget fárasztani nem akarnám. S ha egy sem érdemes? jó; maradjon mind homályban. Inkább semmi, mint rosz. – Három versem közől, mely még ki nem jött, kérem a »Könyeim« s »Ujság« ciműt örökre kihagyni az Ath.ból; nagy ellenszenvem támadt irántok.”561

 

Bajza, kihez e sorokat intézte, csakugyan mellőzte is a két megtagadott verset. Ezek közül a Könyeim minden bizonnyal egy korábbi szakasz terméke, amelyben még „virágok ah nem zsengenek” stílussal találkoznak. Érthető tehát, hogy a sebes ütemben fejlődő költő egyszerre ellenszenvet kezdett érezni iránta. Az Ujság ellenben épp a közvetlen, nyersebb-népibb hang korai jelentkezése,562 nem teljesen világos, miért utasította Petőfi a zsengék közé. De itt és most nem is ez a fontos, hanem a szelektálás határozott szándékának és az önmagához illő hang kimunkálásának öntudatát kell nyugtáznunk, mint a kecskeméti időszak jelentős fejlődési eredményét.

Az álbeszédet, amelyet az Én költője oly öntudattal utasít el, talán szintén épp ezzel az időszakkal és a színészettel kell összefüggésbe hoznunk. A zsengék legkirívóbb stílusvirágai kétségtelenül arról a hatásról tanúskodnak, amelyeket a kamasz és ifjú Petőfi az általa megismert és élvezett színdarabok felől érték. Nemcsak Vörösmarty nyelvi hatását tükrözik a zsengék, hanem elsősorban a német melodrámák és tündérjátékok magyar fordítói, a Komlóssyak, Fáncsyak érzelgős-fennkölt-emelkedett modorának befolyását.563

Ahonnan a betegség, részben onnan jöhetett az orvosság is. Az élet nyers tényei által nevelt költőt alkata, hajlama, helyzete egyre kirívóbb ellentétbe állította azzal az álbeszéddel, amely a korabeli színpad oly sok művéből áradt. A szövegek, amelyeket hónapok óta szavalt, hallgatott, próbált és játszott, a sok nyelvi cicoma, amely mindennapjait körüllebegte, s amelyet színésztársainak deklamálása még nevetségesebbé tett, a zengedező bájhangok, az övező kéjtengerek, a boldog szerelem éldelt kéjei oly tömény adagban zúdultak rá, hogy meg kellett csömörlenie tőlük.

„Mert én utáltam a nyegléskedést” – írja majd később a költő, amikor verses levelében beszámol arról, hogy első társulatát miért hagyta ott. Ugyancsak 1844-ben, egyik legelső színijegyzetét arra használja fel, hogy kigúnyolja „a boldog emlékezetű »a te én irántam való szereteted«-féle ékes stylust” – épp egy Komlóssy-féle fordítás kapcsán.564 Az álbeszédet elutasító Én feljogosít bennünket arra a feltételezésre, hogy Petőfit színészi tapasztalatai is serkentették a maga egyenes nyelvének megteremtésében. És önmagára eszmélésének jelentős állomása épp a kecskeméti időszakra esik.

Minden nagy költő pályáján különös jelentősége van annak a „pillanatnak”, amikor önmagára, igazi hangjára talál. Ez a pillanat persze csak a legritkábban rögzíthető, a külső szemlélő inkább csak a folyamatot látja, s szerencsés esetben annak tetőzését.

Az Én kétségtelenül ilyen tetőzés, s nem igen választható el a költő-színész színpadi tapasztalataitól.

Búcsú Kecskeméttől

Saját hajlamait egyre mélyebben fogta fel, de jól érzékelte-e mindenben környezetét? Mind Szeberényinek, mind Bajzának panaszkodott, hogy színésztársai kételkednek, ő írja-e ama Petőfi verseit? Egy kicsit a biográfusnak is kételkednie kell e helyzet hihetőségében… Szuper és Némethy azt állítja, hogy már akkor szerették Petőfi verseit, ott volt Jókai is, a költő pápai sikereinek tanúja, a színházzal minden jel szerint szoros kapcsolatban álló koronatanú, maga Szabó direktor is otthonos volt még a pesti literátus körökben is – ugyan, miként lehetett komolyan kételkedni abban, hogy Rónay–Borostyán, aki Kecskeméten már a színlapon is Petőfi, csakugyan a költő Petőfivel azonos? Az egésznek olyan íze van, mintha Petőfit – ismerve felfortyanó természetét – csak ugratták volna társai, ő pedig komolyan is vette az ugratást, meg nem is. Hízelgő lehetett számára a tudat: azok a Petőfi-versek olyan jók, hogy egy ifjú vándorszínészből ki sem lehet nézni ilyen műveket…?

Ha nem is társai meggyőzésére, inkább némi pénzmag szerzése végett, de itt is megpróbálkozott Petőfi versei önálló kiadásával. Az esetet a kortársak többféleképpen beszélték el, de egy kivételével mind megegyeztek abban a tévedésben, hogy 1843. újév napjával hozták kapcsolatba e tervet – holott Petőfiék csak január közepén érkeztek meg Kecskemétre. Ezért annak az egykori nyomdászsegédnek kell hinnünk, aki úgy emlékezett, hogy a költő „utójára – szokás szerint – egy búcsúzó könyvecskét” nyomatott.565 Mármint a dátumot illetően hihetünk neki, mert csakugyan az volt a szokás, hogy a társulatok búcsúzásukkor nyomattak különböző, irodalmi műveket is tartalmazó könyvecskéket. Hogy azonban a könyvecske meg is jelent volna, annak semmi nyoma, s Orlay, Jókai, valamint Szilády Károly nyomdász, aki ez ügyben legilletékesebb, egyértelműen tagadja is. Jelenlegi ismereteink alapján a nyomdász szava tekinthető a legvalószínűbbnek – ő azonban csak egyetlen vers kinyomtatásának tervéről beszél:

 

„…ez egy kedélyes vers volt, a már eléggé ismeretes Disznótorban címmel és „Petőfi S.” aláírással (…) Cenzorunk akkor az itteni kegyesrendi tanító szerzetnek főnöke: Schembera Kaláz József nevű tót ember volt, ki (…) amint elolvasta a verset, egész indignációval mondá: »Micsoda bolondság már ez, hogy a világban töltelékek vagyunk? stb. Ezt nem engedhetem meg!« […] Délután ismét hozzám jövén Petőfi, megmondám neki okát, miért nem nyomathatom ki versét, mire ő keserű mosollyal távozott el.”566

 

Az a bizonyos keserű mosoly a leghihetőbb az egészben, ezt szinte minden kortársnak alkalma volt látni. S hihető a lényeg is, hogy ti. Petőfi most került először összeütközésbe a cenzúrával…

De miért készült búcsúzni Petőfi, noha társulata még több mint egy hónapig maradt? Először is azért, mert maga a társaság is menni készült, tavasszal már Pozsonyra vetették szemüket, ahol országgyűlés idején nagy keletje szokott lenni a színészetnek.567 Mindenfelől sereglettek a színészek a koronázóvárosba, Petőfi is ott akart lenni a seregszemlén: egy későbbi, Bajzához intézett levelében elmondja, hogy „szép reményekkel (…) kilátásokkal” indult Pozsonyba.568 E vallomás alapján talán nem túl könnyelmű az a feltevés, hogy amikor Szabó József „alkuba lépett a pozsonyi német igazgatóval, ki hetenkint három napot engedett át a magyarnak fele jövedelemre”,569 a fényes kilátásokról Petőfinek is kecsegtetően nyilatkozott.

Nem zárhatjuk ki azt sem, hogy Petőfi korábbi távozásában De Cau Mimi elvonulása is szerepet játszott, amint ezt Némethy sejtetni engedi, de erre nincs további adatunk. Egyébként a társulat több más tagja is elszéledt már, Szuper is elment, akinek jegyzetei a csoport teljes eladósodásról számolnak be.

Eladósodott a költő is, aki hitelben lakott szállásadónőjénél. Nyomorának dokumentuma az alábbi kötelezvény is:

 

„Elismerem, hogy Vargáné asszonynak hét heti koszt fejében 22 ft mondom huszonkét forinttal váltóban adós maradtam, melynek lefizetésére a következő husvéti hétre magamat okvetetlen kötelezem. Addig is, mig fönt nevezett summa kezéhez adatik, zálogban marad nála két pár fehér ruhám, 2 lajblim, 1 trikó, egy pár csizma, egy törűköző, egy aranyos rámájú kis tükör, – melyeknek hozzám való szállitását a fönt nevezett asszonyság magára vállalja. Ezekre magamat kötelezem.

 

Kecskeméten. Apr. 7. napj. 1843.

Petőfi Sándor

szinész”570

 

Megindítóbb ez a száraz kötelezvény, mint egy érzelmes-éteri elégia. És érdemes is elgondolkodni számain. Ha ugyanis hét heti koszttal tartozott Petőfi, ez azt jelenti, hogy körülbelül február második felében hagyta abba a fizetést. Épp akkor, amikor kezdett jelentékenyebb szerepeket is kapni! Nem az volt tehát a baj, mint Ferenczi állította, hogy „sikertelen” volt művészi küzdelme, hanem az, hogy a művészi haladást nem kísérte anyagi javulás – mert közben az egész társulat bevétele csökkent!571

Ezt a „fejlődési” képet mutatja a többi adat is: február elejére Szuper még szép jövedelmeket jegyzett fel, március közepén Petőfi már azt panaszolta Bajzának, hogy „nem a legjobban megy” társulatuknak, az áprilisban visszatérő Szuper teljes anyagi csődben találta barátait.572 A költő művészi fejlődése és anyagi helyzetének alakulása tehát tehetségétől és sikerétől független okok miatt haladt ellentétes irányban: hiába fejlődött játéka, ha közben a társulat tönkrement. Így bizonyítják tényleges adatok, mennyire igaztalanul vádaskodók azok a burkolt célzások, amelyek a költő színészi tehetségtelenségére utalva őt magát okolják sivár anyagi helyzetéért!573

Petőfi színészi eszközei egy részét is kénytelen volt zálogban hagyni. A kassai társulat szabályaiból ismeretes, hogy a színésznek saját magának kellett ruházatáról gondoskodnia.574 A színész megfelelő öltözék nélkül fegyvertelen katona. Csak nem azt jelenti-e ez a leszerelés, hogy Petőfi ezúttal talán komolyabban számolt a művészi pálya elhagyásával? Aligha, hiszen Pozsonyban első dolga az lesz, hogy Fekete direktort keresi fel… Épp azért is lehetett tehát oka arra, hogy Pestre siessen, mert ott pénzt remélt közölt vagy közlendő verseiért? S e pénzzel adósságát törlesztve újból visszaszerezte színészi eszközeit?

Nincs adatunk e kérdések megválaszolására. De mert a „fönt nevezett asszonyság” magára vállalta a lefoglalt holmik Petőfihez „való szállítását”, a szoros fizetési határidő és a megállapodás e konkrét kikötése azt a feltételezést erősíti, hogy a költő ezúttal is komolyan számolt a tartozás kiegyenlítésével.

 

3. Az „írástudó proletár”

Ha annak idején oly nagy kerülővel érkezett meg Pápára, most Pozsonyba menet kerül el – Pápának. Próbáljuk homályos útjait nyomon követni. Már az indulás is kérdéseket vet fel: a biográfusok szerint Jókaival kettesben hagyta el Kecskemétet, az állítólagos útitárs azonban nem tud erről a társasutazásról. Jókai csak ennyit mond: „Mi ketten, Gyenes Palival, elkísértük őt a város végéig. Sáros, nedves éjszaka volt…”575 Színdarabcímeket, időpontokat, neveket könnyű összekeverni, de egy csaknem százkilométeres éjszakai közös gyaloglásról elfeledkezni még akkor sem lehet, ha az nem „a világ meghódítására ” irányult, mint Jókai írja, hanem kicsit szerényebb célokra.

Ha nem akarunk hinni Jókai kései emlékezésének, lapozzuk fel legelső, 1855-ös írását, az is félreérthetetlenül Petőfi magányos utazásáról beszél.576

Mindez pedig azért probléma, mert Frankenburg szerint a Pestre érkezett költő az alábbi levelet hagyta nála:

 

…Kéretik e versek szerzői által, méltóztassék azokat áttekinteni, ha megfelelők-e az 1844-diki Emlény kivánatainak? s ha igen vagy nem, azt t. c. Heckenast úrnál kijelenteni, hogy tudják magokat mihez tartani. A tekintetes szerkesztő úr tisztelői

Pest, ápril 10-kén 1843.

Petőfi és Jókai

 

A kettős aláírás és Jókai emlékei közötti ellentmondást elfogadhatóan csupán az a feltevés oldhatja fel, hogy a levelet csak írták, de nem vitték közösen, vagy pedig: barátja megbízásából Petőfi írta alá Jókai nevét is.577

Ismerkedés az irodalmi élet hangadóival

„…Ha igen vagy nem (…) hogy tudják magokat mihez tartani…” – ez a Petőfire s nem Jókaira valló hang már sokkal magabiztosabb, mint a Bajzához intézett levelek modora. Nemcsak az fejeződhet ki ebben a különbségben, hogy Petőfi ismerte Bajza és Frankenburg értékét, hanem az is, hogy az Athenaeumban immár hat versével megjelent ifjú költő öntudata is növekedett. Nemcsak a dicsőségvágytól zaklatott versekben, hanem lassan-lassan az irodalmi életben is éreztetni akarta, hogy tisztában van a saját képességeivel.

Magabiztosságának erősödésére vall, hogy Pesten Frankenburg mellett, s a már ismert Vörösmartyn és Bajzán kívül felkereste Petrichevich Horváth Lázárt, a Honderű szerkesztőjét, és – feledve korábbi sérelmét? – a Regélő szerkesztőjét, Garayt is.578

Valószínű, hogy mindegyik szerkesztőhöz verssel állított be, még Petrichevich Horváthhoz is,579 pedig már korábban meglehetősen tartózkodóan nyilatkozott Bajzának a Honderű szerkesztőjéről. Garaynak pedig most adta át azokat a verseket, amelyekről már a Vörösmartynál tett első látogatása kapcsán szóltunk, s amelyekkel voltaképpen Bajza őszinte véleményét szerette volna kitudakolni: „vallyon mit szól felőlök Verőczey?580 (Bajza ti. ezen a néven bírálta a folyóiratok verstermését.)

Garay úgy látszik beleegyezését adta e cselvígjátékba illő fogáshoz, megígérve a költőnek, hogy a verseket Andor diák név alatt fogja közölni. Petőfi tehát abban a tudatban utazhatott tovább, hogy rövid pesti tartózkodása alatt is sikerült néhány „magzatkáját” elhelyeznie a folyóiratokban. Ha csak ezért jött volna Pestre, már ez is indokolhatná, hogy színésztársainak többségét megelőzve hagyta el Kecskemétet, – a vers neki pénzt is jelentett, amint erről nem restellt nyíltan beszélni.

Különös módon azonban innen sem sietett Pozsonyba, hanem Pápára ment.

Ismét Pápán

És ismét egy homályos kérdés, amelyet a Petőfi-irodalom meg sem fogalmazott, nem hogy megválaszolt volna: miért időzött Pápán a költő, amikor neki Pozsonyban lett volna dolga?

Kecskemétet az elsők között hagyta el, azzal búcsúzva társaitól – Némethy szerint – hogy „majd Pozsonyban” találkoznak, s mégis utolsónak fog megérkezni az országgyűlés városába, amikor már színészi kilátásai eleve csak reménytelenek lehetnek. Milyen fontos dolga lehetett Pápán? A jelek szerint – semmilyen.

 

„…ápril elején érkezett meg – írja Orlay.

Most is élénk emlékezetemben van az ámulat, melybe véletlen megjelenésével, épen nálam levő néhány barátaimat ejtette. Különben is fakó ruhája az út porától el volt lepve, s oldalt kidűlt csizmáján kapcája kandikált ki; batyuja könnyen bírta, mert abban vajmi kevés volt. De azért derült arccal borult nyakunkba…”

 

Egy üveg bort megittak a találkozás örömére (melyről a Barátimhoz címzett vers is tanúskodik), miközben egykori iskolatársainak kérdéseire Petőfi kijelentette, hogy „nincs többé szándéka iskolába járni”, hanem Pápán marad, míg vagy ő vagy barátai meg nem unják.

Mondhatta ezt, de aligha gondolhatta komolyan, lévén, hogy neki céljai voltak. Egyelőre azonban maradt. Domanovszky Endrénél kapott szállást, „ágy híjában egy kis sárga, gyapjas” bundát használt, a padlóra terítve. „De bár iskolába nem járt, annak könyvtárát ugyancsak használta”, s Domanovszky panaszkodott is Orlaynak, hogy vendége „gyakran reggeli három-négy óráig is égeti a gyertyát”. Petőfi ruhatárát is megújíthatta némileg, Bocsor tanár úr „lelkes nejének” jóvoltából, ki férje használt ruhadarabjait átszabta a költő számára – csak a bakancsokat nem lehetett megkicsinyíteni, „s így míg felső ruhája takaros, lábbelije comicus nagy volt, s ezekre maga is szórta élceit”.

 

„…végre is az következett be – folytatja Orlay –, hogy nem mi ő reá, hanem ő unt reánk, s hat heti Pápán léte után, május közepén Pozsonyba indult, azon szándékkal, hogy ott színésszé lesz, s (…) irodalmi ismeretségeket is sikerül kötnie.”581

 

Hihető-e, hogy hat hétig Pápán időzik a költő, miközben színész- és írótársai Pozsonyba sereglenek? Ennyire könnyelmű, sőt bohém lett volna? Vagy csupán tapasztalatlan, nem ismerte a konkurrenciaharcot? E késedelemnek súlyos következménye lesz – kudarc, szomorú nélkülözésekkel teli vergődés Pozsonyban, meg kell tehát vizsgálnunk magatartásának lehetséges indokait.582

Először is hamar megállapítható, hogy szó sem lehet hatheti időzésről. Orlay úgy számítja, hogy Petőfi március végén hagyta el Kecskemétet, május közepéig így csakugyan kijön a hat hét. De mi már tudjuk, hogy Petőfi április 7-én még Kecskeméten írt alá kötelezvényt, s utána Pesten is több napot tölthetett, így leghamarabb nem április elején, hanem közepén lehetett csak Pápán. Itt pedig aligha maradhatott május közepéig, mert célja volt Pozsonyban, s mert mindenki tudta, hogy május 17-én már az udvar is megérkezik a diéta színhelyére.583 A költő tehát feltehetően már április végén, legkésőbb május legelején elhagyhatta Pápát. A pápai állítólagos hat hét legfeljebb felére zsugorodik össze – április közepét, második felét töltötte Pápán Petőfi…584

Ez a pár hét nem ítélhető bohém mulasztásnak, főleg, ha arra gondolunk, hogy a költő hiányos ruhatárral és pénz nélkül érkezett Pápára.585 Amikor a „lelkes” Bocsorné jóvoltából reménye nyílt arra, hogy „takaros” ruhára tehet szert, érdemes volt várnia, mert nem akarhatott rongyokban megjelenni a diéta fényes színhelyén. Pozsonyból való elkésése tehát nem valamiféle meggondolatlan bohémság, hanem ellenkezőleg, a szükség kényszerítette fontolgatás eredménye lehetett – ebben az esetben.

Kizárni azonban azt sem lehet, hogy egyszerűen „elengedte” magát, „víg könnyelműséggel”, mint az ismeretlen színészbaráthoz írt versben jellemzi magát. Még egy matematikatudós tetteiben sem találunk mindig logikát, bele kell nyugodnunk abba, hogy egy vérbeli lírikus életében még több „action gratuite”-tel találkozunk. S megeshet, hogy e pápai kirándulás is e rovatba tartozik.

A pozsonyi kudarc

Bármilyen oka volt is – elkésett. Útközben még meglátogatta Kovács Pált, a pápai képzőtársulat pályázatának egyik bírálóját,586 s mire Pozsonyba ért, az alkalmi magyar színtársulatot igazgató Fekete Gábor elutasította. A direktor arra hivatkozott, hogy társulatában „sok a kezdő színész” (Orlay változata), Berecz Károly szerint az elutasítás indoka az volt, hogy a társulat „már ki volt egészítve”.587 Ez utóbbi magyarázatot erősíti magának Petőfinek Bajzához írt levele is:

 

„Oh az én sorsom! – Mily szép reményekkel jöttem Pozsonyba, mily kilátásokkal, – és minden, minden oda! Fekete Gábor nem fogadott be társaságához, mert midőn ide értem, már fölösleges számmal voltak tagjai…”588

 

Hatvany a költő színészi tehetségtelenségének fixa ideájából kiindulva természetesen nem hitt Petőfinek, szerinte Fekete „a nem vonzó külsejű, csak tehetségtelenségéről ismert vándorszínésznek minden teketória nélkül adta ki az útját.”589 Fekete azonban sem tehetségtelenségéről, sem tehetségéről nem ismerhette Petőfit, legfeljebb a státusokon marakvó vetélytársak nyilván nem túlságosan tárgyilagos jellemzéseiből. Minden szabadidejét vadászattal töltötte el, nem annyira Tháliának, mint inkább Artemisznek volt papja, a művészetből csak a pénzügyi vonatkozások izgatták. Olyannyira, hogy később egy teljesen alkalmatlan „műkedvelő úrfit” is felléptetett, csak azért, mert pénzt kapott tőle. Petőfi egyébként is a legrosszabbkor jelentkezett nála: saját társulatának tagjai mellé két másik csapat színészeit is szerződtette, csakhogy a konkurrenciát kiiktassa. Meglehetősen józan számítás volt részéről, hogy nem terhelte tovább magát újabb felesleges tagokkal. Természetesen még ilyen körülmények között is szívesen szerződtetett volna egy reklámként ható „fényes nevet”, de nem ütközhetünk meg azon, hogy Petőfi mint színész nem volt és nem is lehetett húszesztendős korában ily csábító színházi híresség.

A másoló

„…S így nem maradt egyéb hátra – folytatja Petőfi Bajzához intézett beszámolóját –, mint írás átal biztosítani itt maradhatásomat. És most így vagyok; egész nap írom a Záborszky által szerkesztett országgyűlési tudósításokat…”

 

Petőfi szavait erősítik az összes pozsonyi szemtanúk. Így az előbb említett Berecz Károly is, kivel a költő ekkor ismerkedett meg. Lisznyai Kálmán mutatta be őket egymásnak, e Lisznyaira oly jellemző szavakkal: „Petrovics Sándor poéta pajtásunk, ki az „Athenaeum”-ba is írt már néhány fáin verset.” Lisznyai hatalmas pártfogást is ígért, hogyha szerepekre nem is, de súgónak bizonyosan elfogadtatja Petőfit – mondotta állítólag. A költő azonban vagy dacosan elutasította ezt a lehetőséget, vagy a pártfogás nem is volt oly hatalmas, mindenesetre másolgatnia kellett: „Ennél pedig keserűbb kenyér aligha volt valaha az írástudó proletárok számára.”590

Berecz e találó kifejezésénél nem is érdemes jobbat keresnünk: a költő csakugyan proletárszintre zuhant. Ő ugyan, elkeseredésében ennél is súlyosabb szót használt – koldusnak nevezte magát fenti idézett levelében:

 

„…s a fizetés oly nyomorú, hogy elég megszereznem mindennapi kenyeremet. S a mellett szemem, mellem gyengűl; s e száraz foglalkozásnál a múzsa is kerűl. Ily körülmények közt örömest itt hagynám Pozsonyt, s szinésztársaságot keresnék, bármilyet, csak hogy időmet tökéletesen el ne vesztegessem; de így, a mint vagyok, lehetetlen – koldús vagyok! –

Meg fog a Tekintetes Ur bocsátani, hogy sorsom panaszlásával untatom; de nekem senkim sincs a világon, senkim, ki előtt bízalommal nyithatnám meg keblemet.591

 

Pedig voltak pajtásai. Mintha volna némi igaza Orlaynak, aki szerint Petőfi Pozsonyba azért is ment, hogy ott irodalmi ismeretségeket kössön, Lisznyai és Vachott Sándor révén a költő több híres íróval is találkozik. És egy-két hajdani iskolatársa is segíti. Talán nem annyira, mint a későbbi visszaemlékezések eldicsekednek ezzel, de valamennyire mégiscsak mellé állhattak, mert különben nem tarthatott volna ki csaknem (vagy: mintegy?) két hónapig.

A várost elözönlötték a nemes urak és kísérőik, a kormányhivatalok emberei, az érdeklődők ezrei. Az élet, a szállás és az élelmezés természetszerűen megdrágult.592 Az ívenként 20 garasával honorált másolási munkából jó, ha némi élelemre tellett, szobát-, ágyat már nem lehetett bérelni belőle. Kolmár József, akivel Petőfi együtt dolgozott a Zsidó utcai viskóban, magyarán ki is mondja, hogy a költő Pozsonyban „sehol sem lakott”!593 Sőt, valójában csak nappal tartózkodott a városban, amikor is diktálta a Tudósítások szövegét, vagy más diktálására másolta, vagy az országgyűlés üléseit látogatta, éjszakára rendszerint a Ligetfaluban lakó színészbarátaihoz ment aludni…

Később azután elhagyta a „színházi budikot”, s egy meglehetősen piszkos házba költözött, Ujházy Lajos cimborájához.594 Jeszenszky Danó pedig azt állította, s ez is hihető, hogy június végéig nála aludt Petőfi.595

Így költözött ágyról ágyra. Munkájából élt, nem koldulásból, de a koldusnál csakugyan nem sokkal jobban. Nem csoda, ha bármilyen színésztársaságba beállt volna, csakhogy ne kelljen a másolás lélekölő munkájával vesztegetni idejét. Ha másból nem, e Bajzának kifejezett óhajából is megérthették volna biográfusai, hogy mit is jelentett a vándorszínészet a költő életében: megélhetést, bármily szűköset, olyan munkát, amelyet nem érzett robotnak, időfecsérlésnek, amely önképzését, művelődését segítette elő.

S amely mellett írni is tudott, míg itt Pozsonyban a múzsa is elkerülte… Négy verset kötünk a pozsonyi időszakhoz, míg Kecskeméten csak márciusban valószínűleg többet írt.

Élménynek persze ez is élmény. Az apostol Szilvesztere is így fogja majd tengetni életét:

 

S hogy a kenyérből ki ne fogyjon,
Másoknak gondolatait
Másolgatá. Keserves munka,
Tán a favágásnál is keservesebb.

 

S amit nem lehet adatokkal, idézetekkel bizonyítani, de letagadhatatlan – ez a nyomor, a keserű nélkülözésnek ez az időszaka is érleli azt az indulatot, azt a vérözönnel fenyegető igazság követelést, amely a nagy forradalmi versekből fog nem is sokára kicsapni. Sőt, már ott sistereg az első betyárversben is, mégha egy helyzetdal kényszerű keretei közé is szorítva:

 

Ki vagyok én? nem mondom meg;
Ha megmondom: rám ismernek.
Pedig ha rám ismernének,
Legalább is felkötnének.

 

A költő nyomora iránti teljes tudományos közöny és valami élettől-valóságtól elszakadt katedraszellem kell ahhoz, hogy ezt a verset a Befordultam a konyhára… kezdetű zsánerdal rovatába lehessen illeszteni, mint Petőfi humoráról tanúskodó költeményt.596 Illyés Gyula látta meg jól, hogy minden zsáner- vagy helyzetdal „titkos szálon” a költő lelkéhez kapcsolódik, de ez kiváltképpen: „…mintha ennek a versnek az első szakasza nagyon is annak a lakástalan pozsonyi ifjúnak vívódását hirdetné.597

Kudarc, megaláztatás, nyomorúság a költő oldalán, szemben vele a kiváltságosak parádés csillogása: most először van alkalma, hogy egyetlen pillantással fogja át a hatalmasok életét és a megalázott, kisemmizett nép, a magafajta nincstelen sorsát: ez a távlat már önmagában is lázadó indulatokat érlel. Ezt a pozsonyi tavaszt tehát mindenképpen a legfontosabb forradalmasító tényezők között kell számon tartanunk.

Anélkül azonban, hogy az összefüggést eltúloznánk. Mert az elégedetlenség, a forrongás, a tiltakozó düh érlelődése még nem azonos a forradalmi öntudattal. A költő egész fejlődési útját nézve elfogadhatatlan minden olyan beállítás, amely szerint Petőfi már ekkor csak kívülről nézett élményanyagnak tekintette az egész országgyűlési cécót, nem érdeklődött a nemesi ellenzék politikája iránt, sőt „urak dolgának” tartotta volna még a magyar nyelv hivatalossá tételének ügyét is.598

Az ilyen teóriák a későbbi Petőfit vetítik vissza a pozsonyi díszletek közé, megfeledkezve arról, hogy még csak ezek után fogja megírni több olyan versét, amely a nemesi-ellenzéki politika letagadhatatlan hatását mutatja. S megfeledkezve mindenekelőtt a kortársi vallomásokról, amelyek egyértelműen tanúsítják, hogy „szorgalmas látogatója volt az országgyűlésnek”,599 ahol szenvedélyesen „helyes”-elt vagy pisszegett a „nagy figyelemmel” követett szónokokra. A „dictatúrán” nem annyira diktálta, mint inkább szónokian „deklamálta… az ellenzéki követszónokoknak (Palóczy, Beöthy, Klauzál, Szentkirályi stb.) fulmináns beszédeit.”600

Hogy egyszer majd „fordul a világ”, abban ő is reménykedett, fiatal barátaival együtt. De ezen csak annyit érthetett még akkor, hogy a „legcímeresebb pecsovicsok”, a zsedényik, meg a schwarzgelb vetserák, Metternich spiclihada kiszorul a hatalomból, s az ellenzéki jó magyarok győznek. Népforradalomra nem gondolt, nem gondolhatott, ilyesmire nincs is semmiféle támpont. Két népdalának egy-egy szakaszában ellenálló erőről vagy éppen lázadó indulatról tanúskodó sorok vannak, de ezek még nem tudatosított érzéseket fejeznek ki.

A pozsonyi időszak legjelentékenyebb verse pedig éppenséggel nem lázadó daccal, hanem megadó érzelmességgel szól. A Távolbólra olyan muzsika tapadt, amely a versnek csak egyetlen belső dallamát érzékelteti, de ez a dallam csakugyan kiérezhető a költeményből – s Petőfi épp úgy el fogja hagyni ezt a hangot, mint ahogy az ábrándjaiból való „kijózanulás” is csak látszat: a „gyászos tévedés” ellenére folytatni fogja útját, nem törődve azzal, hány tövisre hág bolygó lába.

A pályatársak között

Illyés csodálkozik is, „rendkívül meglepőnek” tekinti, hogy Petőfi Pozsony után nem közvetlenül az írói pályát folytatja, hanem visszatér a színészethez. A meglepődését indokoló helyzetmagyarázatot érdemes idézni, mert Illyés volt az első, aki az irodalmi élet tapasztalatai felől is vizsgálta a költő pályáját, és ezúttal is lényeges összefüggésre figyelmeztet: „A pozsonyi néhány hét (…) hatalmas lépcső a pályán. A kezdőből, a kísérletezőből itt lesz »pályatárs« azaz kartárs. A kor nyelvén szólva az inas most szabadul legénnyé. A céhnek még nem tagja, de a mesterségben már benn van. Itt kerül először »irodalmi világ«-ba; olyanba, amelyben fesztelenül mozgathatja tagjait (…). Lélegzetelállító dologról értesítették már magatartásukkal is. Arról, hogy országosan ismert költő.”601

Szelíd iróniával rögtön ki is igazítja magát Illyés, utalva arra, hogy az „országos” hírnév az irodalmi lapok olvasóinak körére szorítkozik. Nekünk azonban, a tények tárgyilagos vizsgálata alapján, e költői túlzást még tovább kell mérsékelnünk.

Petőfi csakugyan igyekezett – az egyébként már Pesten elkezdett – irodalmi ismerkedéseket folytatni. Lisznyait, az akkor már némileg ismert ifjú költőt ő maga szólította meg a Duna-parton, a palóc költő viszont Berecz Károlynak és Vachott Sándornak, meg Degré Alajosnak is bemutatta a „fáin versek” szerzőjét. Sajnos épp Degré oly regényes jelenetekben örökítette meg Petőfi pozsonyi ismerkedéseit, hogy azokkal szemben a legszigorúbb kétely is indokolt.

 

„– Emlékszel még – kérdé Lisznyai ragyogó szemekkel –, az Athenaeumban egy vers annyira föllelkesített, s számtalanszor el is szavaltad.

– Oh igen. „Miljom átok, bort a billikomba!”

– No hát itt van, ez írta.

– Petőfi?

– Ő bizony. (…)

– Örvendek, hogy van szerencsém.”602

 

Mire Petőfi „félajkát keserű mosolyra vonta”, amit bizonyára sokszor megtett, de ezúttal inkább csodálkoznia kellett volna Degré jövőbelátó képességén – az a billikomos vers ugyanis, a Felköszöntés, majd csak hónapok múlva fog megjelenni az Athenaeumban. Ugyanakkor költőnk a De már nem tudom, mit csináljak kezdetű népdalt sem szavalhatta el a lelkes találkozás feletti örömében, mert e versét csak fél évvel később fogja megírni…! Még kevésbé tehette ezt Vahot Imrénél (aki Degré szerint „úgy fogadta Petőfit, mintha édes testvére váratlanul tért volna haza hosszas száműzetésből. Megölelte, összevissza csókolta s a magyar szív aranyos dalnokának nevezte…”) – ti. Pozsonyban nem találkozott Vahot Imrével. Vahot emlékezéseiben egy szó sincs erről az ismerkedésről, azt viszont határozottan állítja, hogy a költő később, segédszerkesztői jelentkezésekor mutatkozott be neki, 1844 nyarán, e szavakkal: „Petőfi vagyok.”603

Vahot persze előszeretettel igazított emlékein, ha érdekei úgy kívánták. De ebben az esetben érdeke épp azt kívánta volna, hogy önmagát mint Petőfinek már 1843-ban élesszemű felfedezőjét és bátorítóját állítsa be, s ha ezt még sem tette, annak csak az lehet az oka, hogy – ami valószínűbb – nem találkozott Petőfivel Pozsonyban, vagy – ami egyremegy – bemutatták ugyan neki, de ügyet sem vetett az éhenkórász vándorpoétára…! De semmi esetre sem tartott kacskaringós felköszöntőket a magyar szív aranyos dalnokának tiszteletére.

Lisznyai, aki egykorú volt Petőfivel, s kedélyes pajtás, nyilván nem teketóriázott sokat az újonnan feltűnt pályatárssal. Még Degré is érdeklődhetett Petőfi iránt, ha nem is az említett versek váltották ki tetszését. Ők azonban mindannyian kezdők voltak a pályán. Az, aki befutottnak számított, már leereszkedéssel vagy éppen gőgösen fogadta Petőfit.

 

„Semmi sem bántotta jobban – mondja Orlay Petőfiről –, mintha írótársai őt feszes udvariassággal fogadták, s midőn ilyet tapasztalt, nemtetszését az illetővel azonnal éreztette. Így midőn Pompérynek mutatták be, s ez őt e szokott udvarias szavakkal fogadta: »Örülök, hogy szerencsém van«, mogorván jegyzé meg: »Ne igen örüljön biz annak, hogy ily szegény ördöghöz van szerencséje«. Az elegáns Kuthy szalonjába meg midőn bevezettetett, s ennek feszes fogadása s a fényes lakás éreztette vele szegénységét, pár percnyi időzés után magát alig ajánlva hátat fordított, s távozott.604

 

Lisznyai, Degré, Berecz és kivált Vachott Sándor Petőfi iránt ez időben tanúsított jóindulatú érdeklődését és ez utóbbinak tettleg is megmutatkozó segítőkészségét kétségbe nem vonva, mégis a kellő értékükre kell leszállítanunk azokat a hozsannákat, amelyekkel nem a Pozsonyban vergődő rongyos másolót, hanem évtizedekkel később a közben kialakult legendát tisztelték meg Petőfi egykori pajtásai.

Az első csetepaté

Ha ekkor Petőfi még nem is lehetett országosan ismert költő, mindent megtett azért, hogy az legyen, s e célt szolgálta – nyilván ösztönösen és nem tudatos megfontoltsággal – első irodalmi polémiája is. Június elsején írta már többször idézett panaszos levelét egy kis glossza kíséretében. A levélben elmondta, hogyan akarta Bajza–Verőczeyt kíváncsiságból próbára tenni a Regélőben Andor diák néven közlendő verseivel, majd így folytatta:

 

„Kéziratom alatt is a föntebbi név állott, szóval is megkérém (ti. Garayt F. S.) hogy e versek szerzőjének igaz nevét senkivel se tudassa: mert legkevésbbé sem levén szándokom azon lapnak, melyet több okból oly csekélyre becsülök, rendes író-társává lenni, fölötte ohajtám nevemnek örök titokban maradását. És íme, Garay mingyárt az első vers alá (mi okból? el nem gondolhatom) szilárd akaratom ellenére kiteszi nevemet. Ez gyalázatos kijátszás! – Alázatosan kérem a Tekintetes Urat, méltóztassék az alábbi néhány sornak az Athenaeum legközelebbi számában helyet engedni…”605

 

A néhány sor meg is jelent az Athenaeumban. Ez Petőfi első kinyomtatott prózai műve. Mint a szójátékos eredeti cím (Garay garabonciáskodása) a tartalom első fele is erősen idomul a divatlapok nyelvéhez, de hangban és lényegben már teljesen a későbbi Petőfit jelzi előre a második rész, amelyben nyíltan szószegéssel vádolja Garayt:

 

„…a mi pedig aligha legragyogóbb oldala az ember jellemének. Én tehát, a világ minden kincseért sem akarván lelkülettisztaságának napfogyatkozására még több alkalmat is szolgáltatni, ezennel kérem, még el nem indult egy pár szülöttöm előtt a Regélő kapuit elzárni; s bizonyossá teszem a nagylelkű szerkesztő urat a felől, hogy többé nem fogjuk (mint a magyar mondja) ebre bízni a hájat.”606

 

Bajza a címet személyeskedőből elvibbé és élesebbé tette, így lett belőle Irói jogtapodás a Regélőben, az ember jelleme szerkezetből az utóbbi szót elhagyta, és ugyancsak szelídítette a szelíd Garayhoz kissé csakugyan vaskos népi szólást ily módon: „többé nem fogjuk cicára bízni a téjfölt”. Ami nem petőfis ugyan, de Garaynak még közvetett módon való lekutyázása sem illett volna az ügy méreteihez…

Garay nem válaszolt, s ezzel megerősítette, hogy a dolog lényege igaz: nem cáfolhatta Petőfi vádjait. Az ifjú költőt legfeljebb azzal támadhatta volna, ha előveszi egy évvel korábbi levelét, amelyben a pápai diák még minden jel szerint nagyon szeretett volna a Regélő munkatársa lenni, de jelentkezésére nem is válaszoltak. Mi pedig annyit tehetnénk még hozzá az ügy nem lényegi részéhez, hogy Petőfi később mégis adott verset az általa „több okból oly csekélyre” becsült Regélőbe, sőt a Honderűbe is, amelyet sokkal kevesebbre kellett becsülnie. Vagyis bármennyire igaza is volt szerzői jogainak és személyének elvi védelmében, magatartását más megfontolások is befolyásolhatták.

Mindenekelőtt az, amit már Zilahy Károly észrevett: „Az Athenaeum akkor a Regélővel erős polémiában állott. Petőfi magát az Athenaeum embereihez számítván és szerkesztői iránt kötelezve érezvén, restelte az ellenséges tábor zászlaja alatt megjelenni…”607 Azaz Petőfit a Bajza iránti személyes elkötelezettség is vezette.608

E kis ügy körül támadt heves csetepatéban a legfontosabb az, hogy már a kezdetnél megmutatkozott a későbbi Petőfi-viták egyik alapvonása: a költő igaza tudatában nem hajlandó semmiféle tekintély előtt meghajolni. Senki nemzedéktársai közül nem merte volna megtenni, hogy szószegőnek, sőt ebnek titulálja a magyar irodalom egyik – mellesleg megérdemelten – köztiszteletben álló alakját. Petőfi meg merte ezt tenni, s ezzel már indulásakor bebizonyította, hogy elvi következetességben senki sem mérhető hozzá.

A Bajzának írt levélben pár betű közzel egymás mellé került a Garaynak szóló gyalázatos és a pártfogó szerkesztőnek szóló alázatos. Később, 1844 után, az utóbbihoz hasonlító jelzők el fognak tűnni Petőfi írásaiból, de szenvedélyének, olykor elfogultságainak viharos szavai annál inkább megszaporodnak. Politikai természete, vitatkozó alkata, harcos-verekedő jelleme tulajdonképpen nem is verseiben, hanem először ebben a glosszában mutatkozik meg.

A közvetlen hatásról nincs adatunk, de el tudjuk képzelni. Néhány vers – lett légyen köztük bármilyen jó – nem csinál tavaszt még az irodalmi életben sem. De az a hallatlan merészség, amellyel a néhány verses kezdő az egyik magyar folyóirat vezetőjének rontott, minden bizonnyal elképedést váltott ki az irodalmi világban.

A gyűjtés

Három nappal azután, hogy az Athenaeumban megjelent az Irói jogtapodás, 1843. június 18-i keltezéssel Bajza levelet küldött Toldy Ferenchez:

 

„Ezen csomóban egy aláírási ív van; kérlek, add át Vachott Sándornak. Ő, ha izensz neki, el fog hozzád jőni, s akkor mondd meg neki, kérdezze meg Petőfi Sándort, volna-e kedve nevelési hivatalt vállalni. Fáy András tudná egy jó helyre ajánlani; gondolom itt Pesten. Az aláírási íven, hol veres kereszt van, azon summákat nálam fizették le, öszvesen 11 forintot pengőben. Ha alkalom lesz, felküldöm Vachott Sándor kezébe, addig kölcsönözhetne ő ezen szegény fiúnak annyit, hogy egyszerre egy kis összeg menjen kezébe.”609

 

A gyűjtés másik dokumentuma magától Petőfitől származik, Szeberényinek írta (már Pestről) a következőket:

 

„Szerencsémre megismerkedtem Vachott Sándorral. Ez Pozsonyból lerándult kedveséhez Pestre (…) s itt tudtomon kivűl számomra egy aláirási ivet bocsátott ki az Athenaeisták között, melyen 30 pengő forint gyűlt össze. Az adakozók: Vörösmarty s Vör. né, Bajza, s B. né, Vachott Sándor, s mátkája s ennek atyja stb. Ezzel segítettem ki magamat Pozsonyban.”610

 

Csakugyan Vachott „segített legtöbbet” az elesett költőn, mint Ferenczi írta?611 Petőfi is így hihette ezt, nyilván azért, mert a komoly Bajza és Vörösmarty kevesebbet árult el a saját szerepéről a költőnek, mint Vachott Sándor a magáéról. Vachottnak azonban nem kellett „meghatóan rajzolnia” Petőfi helyzetét, megtette azt a költő, Bajzához írt június elsejei levelében és a meggyőző mellékletként csatolt Távolból című verssel! Az a tény, hogy a gyűjtés az Athenaeum körében folyt, s hogy Bajza szólította fel Vachott Sándort, kölcsönözze addig a pénz egy részét, míg a gyűjtött összeget kezéhez kapja, ebben az egész ügyben legnyomósabbnak Bajza és Vörösmarty szerepét sejteti. Mint ahogy az ő tekintélyük adhatott a gyűjtésnek jelentőséget, s ez könnyítette meg Petőfi számára is a pénz elfogadását.

Petőfi levele úgy is értelmezhető, hogy ekkor már szakított a másoló robottal, amelyet „hamar” megunt, de a pénz kézhez vétele után mindenképpen itt hagyta a „dictaturát”. Ám Pozsonyt – egyelőre – még nem akarta elhagyni, valószínűleg nem volt semmi kedve a Fáy által szerzendő nevelői álláshoz. Ezt már kipróbálta Ostffyasszonyfán, de akkor még csak tizenhat éves volt. Most, húsz esztendősen, annyi kalanddal a háta mögött és még többel reményeiben, esze ágában sem lehetett egy neveletlen úri nebuló szeszélyeit szolgálni.

Bajza maga is sejthette ezt, miként Toldyhoz írt levelében a „volna-e kedve” kitétel elárulja. Ezért további megoldásokon is gondolkodott. Csak az ő vagy a Vörösmarty kezét vélhetjük felismerni abban, hogy Nagy Ignác is segítséget – fordítási munkát – ígért Petőfinek.

Közben azonban némi dicsfény kezdte körüllebegni a Pozsonyban sorsán tépelődő költőt. Úgy érkezett a városba, mint kezdő és ismeretlen színész, néhány megjelent verssel a poggyászában. Június utolsó hetében viszont már az irodalmi és művészvilág minden beavatottja tudhatta, hogy Vörösmarty és Bajza pártfogoltjával van dolga. Az épp ekkor ott vendégszereplő Egressy is, aki talán már 1839-ből vagy előző évi pápai fellépései idejéből ismerte a különös hírű ifjút, s napi kapcsolatban állt a Pozsonyba sereglett írókkal, felemelhette szavát Petőfi érdekében Fekete direktornál. Delhányi Zsigmond, akinek egész századunk közepéig kéziratban maradt emlékirata a lényeges pontokon igen megbízhatónak bizonyult, határozottan állítja, hogy „Egressy közbenjárására Fekete szerződtette” Petőfit, sőt tíz forint foglalót is adott neki.612

Vagyis miközben Pestről Vörösmarty, Bajza, Nagy Ignác jóindulata ígért kedvező sorsfordulót a költőnek, Pozsonyban is javultak kilátásai: Petőfi választás elé került: legyen ismét színész, vagy menjen regényt fordítani Pestre. Ahol is, talán, szintén kínálkozna színészi lehetőség, mégpedig magában a Nemzeti Színházban. Egyéb adatainkkal és valószínű feltevéseinkkel teljesen összhangot alkot mindaz, amit erről Petőfi írt Szeberényinek:

 

„…Később maga szólított fel Fekete, hogy álljak társaságához, mit azonnal tettem is. De mindjárt az után való nap kaptam Nagy Ignáctól levelet, melyben jelenti, hogy ha Pestre akarok jőni, kieszközlendik, miszerint a nemzeti színháznál bevegyenek, s azonkivűl néhány hónapra fordítni valót is ad a Külföldi Regénytár számára. Én tehát természetesen azonnal lejövék.”613

 

Tudniillik Pestre, ahonnan már a levelet írta. A természetesen szó szerint veendő. A fordítás komoly pénzt ígért, a Nemzeti-beli fellépés pedig méltó választ Fekete direktornak, aki előbb elutasította az íme, most „Pestre hívott” színészt és literátort.

Már csak ezért is ki kell iktatnunk a Petőfi-biográfiából azt a teljesen komolytalan legendát, amely Szuper meséi nyomán terjedt el, s amely szerint Fekete adott ugyan szerepet a költőnek, de egy műkedvelő úrfi kedvéért azt mindjárt vissza is vette, mire Petőfi a Dunának akart menni, csak Szuper rábeszélésére indult el „inkább” Pestre. Ez a „napló”-bejegyzés a július 2-i dátumot viseli, tehát olyan időpontot jelöl, amikor Petőfi már nem is volt Pozsonyban.614 De nem elég tudni, hogy ez is utólagos betoldás, e teljesen valószínűtlen kitalálás fő hibája nem a dátumzavarban van, hanem a lényegben: Petőfi, kinek ez ügyben a tények másítására a legcsekélyebb oka sem volt, saját szavával erősítette meg, hogy Nagy Ignác levelét egy nappal Feketéhez való beállása után kapta meg. Márpedig ebbe az egy napba a szerep kiosztása, majd visszavétele, majd az öngyilkossági színjáték aligha fér el, ráadásul ha valaha, most éppen nem lehetett kedve Petőfinek az öngyilkossághoz, miután a leghíresebb magyar írók kiálltak mellette, pénzt és állást kínáltak neki.615

A szerep egyébként, amelyet Fekete direktor ajánlott, ha egyáltalán ennyi is igaz Szuper emlékezéséből, jelentéktelen színészi feladat volt. Petőfi akkor is elindult volna Pestre, ha kortes lehet Nagy Ignác színdarabjában: itt kis szerepek Fekete amúgy is túlduzzasztott és egyre rosszabb helyzetbe kerülő társulatánál, ott pedig regényfordítások és a Nemzetiben való fellépés reménye – ugyan mi szüksége lehetett Szuper bölcs tanácsaira?

Petőfi, a rá oly jellemző gyors elhatározással, napok alatt Pesten termett. 1843 július első napjaiban már mindenképpen ott kellett lennie, mert július 21-i dátummal arról adott hírt Szeberényinek, hogy „három hete” Pesten tartózkodik.

Két regényfordítás

Nagy Ignác megtartotta szavát, s Petőfi azonnal kézhez vehette a fordításra kiszemelt művet: Charles de Bernardnak, Balzac akkoriban népszerű, de ma már elfelejtett pályatársának, sőt barátjának La femme de quarante ans című regényét. Vagy, hogy pontosabbak legyünk, minden jel szerint e mű német nyelvű változatát.616

Petőfi olyan kedvvel vetette magát a munkába, hogy az – igaz, nem túl vaskos, de mégiscsak több mint száz nyomtatott oldalt kitevő – regényt húsz napnál kevesebb idő alatt magyarította meg:

 

„Három hete, hogy itt vagyok, s már egy kis regényt (»a negyven éves hölgy« Bernard Károlytól, le is fordítottam, melyért száz váltó forintot kapok. Tennap kezdtem a másikba: »Robin Hood« Jamestől. Ez németben 900 lap; s jó darabig fog elfoglalni. Addig Pesten leszek, azután pedig hova megyek? még nem tudom.”617

 

A legjobb hivatásos fordítók munkaüteméhez illő gyorsaságot Petőfi sivár körülmények között produkálta: nem volt lakása, Fekete Lajos cimborájánál húzódott meg, a régi Stáció utcában, (a jelenlegi Baross utcában), majd „körülbelül” egy hét után618 a Nemzeti Múzeum közelében béreltek ketten egy emeleti szobát, ahonnan egy éjszaka után a férgek miatt elmenekültek. Petőfit ekkor állítólag Várady Antal fogadta magához, ki ekkor vagy később, de egyike lett a költő leghívebb barátainak.619

Így dolgozott Petőfi a két regényen. Amilyen sebesen készült el az elsővel, amellyel Nagy Ignác nyilván – és okkal – meg lehetett elégedve,620 olyan nehezen haladt a másodikkal, amelyet szintén német fordítás alapján tett át magyarra. A barátságnak ugyanis nemcsak előnyei, hátrányai is vannak. Egy hű pajtás, aki pénzt ad kölcsön, ruhát vagy ágyat, megbecsülhetetlen, de a jó pajtások akkor is jönnek, amikor a költőnek dolgoznia kellene. Új és új ismeretségek, barátságok – a Pilvaxban hamar egymásra találnak a fényes hódításokról ábrándozó ifjú írók – nem csoda, ha a második regény fordítása már akadozik. Az első, mint újszerű feladat, izgathatta Petőfit, meg is akarta mutatni, hogy méltó Nagy Ignác bizalmára, de a másodiknál nyilván egyre lehangoltabban érezhette a munka robot jellegét. Ebből az időszakból találó helyzetképet festett róla Kemény Mihály:

 

„Sass István orvosnövendéken és kívülem akkor Pesten alig volt régibb ismerőse, de csakhamar kötött új barátságokat s Pálffy Albert és Lauka Gusztáv mindennaposak lettek nála. Én is ellátogattam csaknem mindennap hozzá, megnézni: mennyire halad a munkával, s csakhamar vettem észre, hogy a munka lassan halad, a nervus rerum (ti. a pénz – F. S.) meg gyorsan fogy. Petőfi sohasem haragudott, ha én őt számoltattam. Elmondta mindig őszintén, hogy jó pajtások közt volt, mulattak, többet költött, meg nála is voltak s így nem dolgozhatott. Csak négyszáz váltóforintot remélt a két regényért s kétszázat már elköltött, holott Robin Hoodból még alig volt valami készen.”

 

Kemény azt tanácsolta a költőnek, vonuljon el valahová a város közelébe. Cinkota és Gödöllő jött szóba, s Petőfi az utóbbit választotta, azzal a feltétellel, hogy Kemény kérjen még egy kis pénzt Nagy Ignáctól:

 

„Elmentem tehát rögtön Nagy Ignáchoz, aki engem soha nem látott azelőtt. Elmondtam, hogy Petőfi gyöngélkedik s most nem jöhet ki, és száz forintra még szüksége volna. Nevemet nem is kérdezte Nagy Ignác, csak azt, hogy talán nincs komolyabb baja Petőfinek és hogy mennyire van a fordítással? Megnyugtató válaszomra szó nélkül kiolvasta a negyven pengő forintot.”621

 

Vagyis a száz váltó forintot.

A nagy barátkozó hűtlen lett volna önmagához, ha Gödöllőn csakugyan remete életet élt volna. Szorgalmasan dolgozott, de azért Gödöllőről is csak ki-kirándulgatott. Egy alkalommal Hévíz-Györkre ment át, mert épp ott időzött Horváth Károly, egykori iskolatársa, majd azzal együtt Domonyba ruccant át, Delhányi Zsigmondhoz, s ha már ilyen jól összejöttek, Pencre is átsétáltak Csörföly Lajoshoz, ki szintén iskolatársuk volt, s „kinek kedves szülei és szeretetre méltó leánytestvérei körében” pár napot töltöttek. Duka és Szada felé tértek meg Gödöllőre:

 

„Petőfi egész úton igen derült, kedélyes hangulatban volt, ő is velünk együtt csizmáit lehúzván, mezítláb gyalogolt, ekkor még ő is magastetejű kalapban. Vándorlegényeknek nézett mindenki, Dukán egy szobaleány, kivel Petőfi incselkedni kezdett, így is címezte. Gödöllőn nála megháltunk.”622

 

Ez volt Delhányinak utolsó találkozása Petőfivel, sajnos, mert regényesség nélküli emlékeit szívesen használnánk a későbbiekre vonatkozóan is.

Koren István is beszámolt arról, hogy Petőfi meglátogatta őt Aszódon. Koren ugyan összezavarja a dátumot, de mert arról ír, hogy Petőfi épp ekkor fordította a Robin Hoodot, ez a kirándulás csak ide illeszthető.623

1843 augusztus–szeptember fordulóján érhetett vissza Petőfi Pestre, magával hozva a magyarrá tett Robin Hoodot, vagy annak oly nagy részét, hogy a többivel Pesten már hamar készülhetett el.

A terjengős regény fordításában a költőhöz méltó nyelvi lelemények mellett bőven akadnak németesen nehézkes fordulatok, félreértések, melléfordítások is. A német fordításhoz képest a magyar szöveg jóval rövidebb lett, Petőfi elhagyta a versbetéteket és azokat a tekervényesebb leírásokat, amelyek csak zavarták a cselekmény menetét. A kritikai kiadás szerkesztői úgy vélik, hogy a kihagyásokra Nagy Ignác előzetesen felhatalmazta Petőfit.624 E feltevést annál is inkább elfogadhatjuk, mert Nagy Ignác szemmel láthatóan meg volt elégedve a munkával:

 

„…alig hittem neki, mikor a kész fordítással visszatért – álmélkodik még évtizedekkel később is Kemény Mihály. Nagy Ignác pedig azzal lepte meg őt, hogy a még várt negyedik száz forint helyett adott neki kétszázat s így összesen a két regényért kapott ötszáz váltó- vagyis kétszáz ezüst forintot. Lett tehát nagy öröm, azután megállapodás, hogy Erdélybe megy, névszerint Tordára; Magyarországba és Pestre pedig csak akkor tér vissza, ha már híres színésszé lett. E szándékáról őt lebeszélni nem lehetett…”625

 

Itt megint újabb homályos kérdésbe ütközünk: ha Nagy Ignác azzal is kecsegtette Petőfit, hogy a Nemzeti Színházban is elhelyezi, miért akart Petőfi mégis Erdélybe menni színésznek? Határozott választ nem adhatunk, semmi jele annak, hogy a költő 1843 nyarán egyáltalán kapcsolatba lépett volna a Nemzeti Színházzal. Egyetlen fogódzónk megint csak a Szeberényihez intézett levél:

 

„…hova megyek? még nem tudom. Mert a pesti színpadra lépni most még, ez oly fa, melybe nem igen merem fejszémet vágni, noha arra Vörösmarty sine fine ösztönöz.”626

 

Némi ifjonti dicsekvés kihallik a levélből, de Petőfi minden más állítását ezúttal is adatok bizonyítják, s ezért nincs jogunk elutasítani azt a közlését sem, hogy Vörösmarty ösztönző támogatására nyitva állt előtte a pesti színház kapuja, ám ő habozott átlépni ezt a küszöböt.

Mi lehet az oka ennek a magatartásnak? Ha a színészlélektanból indulunk ki, bizonyosra vehetjük, hogy az akkori Petőfinek – miként minden vándorszínésznek – legnagyobb becsvágya a pesti színpad meghódítása lehetett. Fellépni Pesten, bármilyen kis szerepben megmutatni a főváros közönségének egy vidékre kényszerült tehetség erejét – száz változatban kifejezett vágy volt ez akkoriban (is). Petőfinek is így kellett gondolkodnia. S ha ezúttal mégis kitért a próba elől, annak alighanem az lehetett az oka, hogy saját gyakorlatlanságát ismerve, tisztában volt azzal, hogy nagyon alacsonyan kellene kezdenie a pesti színpadon. Az őt költőnek már becsülő Bajza, Vörösmarty és általában pesti barátai előtt vonakodott kitenni magát egy ilyen küzdelem velejárójának? Vagy valamilyen kis szerepet máris ajánlottak neki, s dacosan elutasította volna? „…Csak akkor tér visssza, ha már híres színésszé lett…” – idézzük most ismét Kemény vallomását. Ez talán a kulcsmondata, magyarázó jeligéje Petőfi viselkedésének: első pillantásra érthetetlen döntésének az „inkább leszek Galliában első, mint Rómában második” caesari elvvel kifejezett komplexusban kell keresnünk megfejtését. „Aut Caesar, aut nihil” – ezt idézte ő már korábban is a bizonyára elképedt Szeberényinek.

1841 tavaszi, első pápai tartózkodásából is van adatunk hasonló magatartásra. A képzőtársaság ülésein rendszeresen megjelent Petőfi, de nem olvasott föl, s amikor Orlay fellépésre ösztönözte, dacosan felelte: „Előbb oly költeményt kell írnom, mellyel becsületet vallok.”627 Ugyanilyen indulattal mondhatta most, 1843 nyarán Keménynek, hogy akkor jelentkezik Pesten a Nemzetinél, ha majd híres színészként tér meg és méltó feladattal kínálhatják meg…

Megbeszélte-e pártfogóival, Bajzával és Vörösmartyval, hogy ismét el akarja hagyni Pestet? A kortársak közül csak egy, Vachott Sándorné állítja azt, hogy Petőfi ez időben is találkozott Vörösmartyval. Az ifjú írók Nesztora feleségével együtt „barátságos esteli” elköltésére volt hivatalos Vachottékhoz, ahol Petőfi is megjelent. Vachottné, ez az irodalomtörténetbe cseppent szépasszony, szépelgő modorban élte és írta életét, sohasem arról beszél, amiről kellene. Ezúttal is egy olyan jelenetet ad elő, amelyben „Vörösmarty biztatólag sodorgatva bajuszát” versei összegyűjtésére és kiadására ösztönzi Petőfit. Amiről nem mondhatjuk ugyan, hogy „el nem képzelhető”,628 de annyi bizonyos, hogy csupán általánosságokban mozgó biztatás hangozhatott el: Petőfi semmiképpen sem hagyta volna el Pestet, ha verseinek kiadására már akkor komoly lehetősége lett volna.

Most mindenestre alkalom kínálkozott Petőfinek, hogy csakugyan „színész és literátor” legyen, hogy a „prózához álljon”, mint egykor Szeberényinek mondogatta. Valamilyen alacsonyrendű beosztás a Nemzeti Színháznál, és rendszeres fordítgatás Nagy Ignácnak vagy a divatlapoknak – többen is éltek így akkoriban, például Czakó Zsigmond is, Petőfinek később jó barátja. Csakhogy ezt az életmódot nem Petőfi Sándor alkatához találták fel. Amikor augusztus utolsó (vagy talán szeptember első) napjaiban Orlay Pesten felkereste Petőfit, a költő „fájdalommal nyilatkozott, hogy idejét fordítással kénytelen eltékozolni”.629

A kurzívált igében kifejezett indulat és szemlélet pontosan Petőfire illik. Ugyanígy panaszolta pár hónappal korábban Bajzának, hogy Pozsonyban az országgyűlési tudósítások másolgatásával idejét elvesztegeti. (Ami újabb figyelmeztetés arra, hogy Petőfinek esze ágában sem volt „jó prózai műfordítóvá” válnia.)

Mindezek után tehát teljesen természetesnek, azaz Petőfihez illőnek kell találnunk az újabb fordulatot, amelyet Kemény Mihály fentebb megszakított szavaival idézhetünk fel:

 

„E szándékáról őt lebeszélni nem lehetett, megtettük tehát együtt a nagy bevásárlást, vettünk két trikót, egyet feketére festve, egy attilát, egy frakkot és egy fekete nadrágot, hogy mint színész ne szoruljon mindenért másra.”

 

Ilyen ruhadarabokat hagyott Petőfi Kecskeméten, Vargáné asszonynál, adósságai fejében. Ha akkor leszerelnie volt kénytelen, most ismét felszerelte magát, hogy újult erővel és megújított színészi ruhatárral próbálja kivívni a színészi dicsőséget. Volt benne annyi józan számítás, hogy előbb a ruhákat vette meg, de volt benne annyi művész-bohémság is, hogy utána a jó pesti pajtásoktól illő muri közepette búcsúzzon el:

 

„Azután meghatároztuk az indulást és pedig Mező-Berény felé, hol néhány napot Orlaynál kívánt tölteni. Búcsúzóul még nehány pajtással a városligetbe ment csónakázni és mulatni; mulattak vala pedig reggelig s másnap szomorúan vallotta be Petőfi, hogy csehül áll az erszény. A búzapiacon minden hetivásáron lehetett akkor békésmegyei, haza üresen menő fuvarosokat találni; ez volt akkoriban a fiatalság rendszerinti s legolcsóbb utazásmódja. Így indult s ment el Petőfi is nehány fennmaradt váltó forintjával Mező-Berénybe. A szüretet ott töltötte…”630

 

Szeptember utolsó napjaiban érkezhetett meg Petőfi Mezőberénybe, „egy nagy újdonat-új ládával”, mely tele volt „tricot és más színpadi öltönnyel, könyvek és írott szerepekkel”.631 Orlay és Kemény egybehangzó leírásából a színészi újrakezdés reményétől szinte kiviruló Petőfi azonos képe bontakozik ki; feledve Pozsonyt, a „tömkelegben” észrevett „gyászos tévedést”, boldogan tért vissza a hivatásának érzett pályára.

 

4. A debreceni fordulat

Nem volt türelme sokat időzni Berényben. „Neve már akkor a lapokat olvasó vidéki közönség előtt is ismeretes volt”,632 megfürdött kicsit az érdeklődő tiszteletben, „berándult” Gyulára, mert „a török ellen Kerecsényi László által gyáván védett vár romja nagyon érdekelte”, azután sietett Debrecenbe.

Ott vetette papírra, ma már alig olvasható ceruzaírással, Orlay Petrics Somának címzett beszámolóját, valószínűleg október elején:

 

„Ide érvén a szinházhoz mentem; ott több ismerőmre akadtam. Azok tudtára adák Komlósynak ittlétemet, s ez, noha nem volt szándékom, itt marasztott. E szerint Komlósy társaságában vagyok. Innen egy hét múlva Váradra megyünk, s onnan November elején Kolozsvárra. Csütörtökön vagy szombaton lépek föl először. Szerelmes szerepeket fogok játszani.”633

 

Csaknem két hónappal később, Bajzához írott levelében, Petőfi elmondta, mi lett debreceni próbálkozásának vége:

 

„Elhagyva Pestet Debrecenbe jövék, innen ismét tovább utazandó Erdély felé. De több szinész-ismerőm unszolásából Komlósyhoz menék, kinek társasága akkor itt működött, s ki, mint mondá, télre Kolosvárra menend. Komlósy meglehetősen fogada, s így egy hetet töltök Debrecenben, már mintegy tagja a társaságnak. Ekkor ismét magához szólíta Komlósy, velem körülményesebben értekezendő. De már ekkor nagy meglepetésemre egészen más nótát fútt, s többek között azt is kijelenté, hogy Kolosvártt énekelnem is kellend az operákban. Ez különösen nem tetszett nekem, s a mint tőle távoztam, egy kis társaság igazgatójával találkozám. Ez hítt magához s jó szerepeket, jó fizetést ígért. Ennél fogva – de leginkább azért, mert pénzem már elfogyott, s tovább nem utazhattam – hozzá állék.”634

 

Ferenczi – a költő iránti jogos, de rosszul értelmezett tiszteletből – nem merült el a levél elemzésében, csak annyit tett hozzá, hogy Petőfi A velencei kalmárban „kevés sikerrel” lépett fel, s Komlóssy „hihetően” ezért degradálta a költőt a másodrendű, karszereplésre kötelezett tagok közé.635 Hatvany viszont – a biográfus kritikai jogát, sőt kötelességét gyakorolva, de sajnálatos elfogultságát még sajnálatosabb pontatlanságokkal elegyítve – épp ezt az esetet tartotta alkalmasnak arra, hogy Petőfit mint színészt „reménytelen, mert tehetségtelen dilettánsnak” nevezze.636

Az egész eddigi Petőfi-irodalom színészeti ügyekben tanúsított lehangoló elfogultságának legcsattanósabb bizonyítéka következik most: Petőfi októberben fel sem lépett A velencei kalmárban! Sőt, valószínűleg egyáltalán nem kezdte meg debreceni szereplését. Petőfi ugyanis csak a következő évben, 1844 januárjában játszott Shakespeare e művében, amint azt a fennmaradt plakát is bizonyítja. Hatvany látta a plakátot, ismertette is könyvében, csak éppen az 1844. január 15-i dátumot hagyta el, s helyette következetesen 1843. október 7-i fellépésről beszélt!637

Erre a tárgyi tévedésre épült a nagy debreceni kudarc legendája!

A teljesen alaptalan feltevéseket költő biográfusok helyett maradjunk hát a maga életéről leveleiben általában hitelesen valló költő szavainál. Már a kecskeméti fejezetben utalhattunk arra, hogy mennyire berzenkedett Petőfi a karszereplési kötelezettség ellen. Ismeretes viszont, hogy a kezdő színészeknek csakugyan énekelniük kellett a karban,638 érthető tehát, hogy Komlóssy ragaszkodott e szokáshoz, Petőfi pedig nemtetszését fejezte ki. De akkor, Komlóssyval való tárgyalásakor – fenti levele csak így olvasható – nem „mondott fel” az igazgatónak. Csak a távozás után, amikor találkozott az ismeretlen igazgatóval, ki „jó szerepeket, jó fizetést” ígért, csak ekkor határozta el magát a szakításra.

Az ügy, első pillantásra, nem látszik jelentősnek. Mégis teret kellett szentelnünk neki, mert a komikus filológiai tévedésből a költő jellemét érintő súlyos tanulság következne, amit Ferenczi csak sejtetett, de Hatvany nem is nagyon palástolt: Petőfi, ez a dilettáns színész, mindig másokat okolt kudarcaiért, pedig, íme, megbukott egy Shakespeare-darabban, ezért nem kellett sem a direktornak, sem a közönségnek.

A valóság ezzel szemben az, hogy nem Komlóssy űzte el Petőfit (hiszen később, 1844 elején, minden további nélkül visszafogadja társulatába), hanem Petőfi fordult szembe Komlóssyval. A direktor méltánytalanul bánt vele, eltért előzetes megállapodásától, s ezt a költő – szokása szerint – nem volt hajlandó eltűrni. Mint később is annyiszor, inkább vállalta a szakítás kockázatát, a bizonytalan jövőt, mint a kedve elleni idomulást. S mint már (és még) annyiszor, ezúttal is súlyos árat kellett fizetnie önérzetes döntéséért, de ő egyetlen ilyen leckéből sem „tanult” – sőt, hajthatatlan jelleme egyre keményebbre edződött.

Petőfi nem felejtett. 1844-ben írt egyik első színijegyzetében meg is csipkedi majd Komlóssyt.639 Ez a tény, s a Bajzának írt levél Komlóssy-ellenes iróniája nem hagy kétséget a direktorral szembeni érzelmei felől. Igazát erősíti az igazgató hallgatása is. Noha Komlóssy hosszadalmas jegyzeteket közölt a magyar színészet történetéről és saját működéséről, meg sem említette, hogy Petőfi valaha is a keze alatt tevékenykedett.640 A költő egyre nyíltabban megmutatkozó függetlenségi hajlama, a megpróbáltatások sodrában csak erősödő önérzete nehezen kezelhető emberré tette őt Komlóssy szemében, aki nem nagyon bánhatta, hogy megszabadult a rakoncátlan, zsörtölődő és kötekedő ifjútól,641 s ezért később, Petőfi hírnevének felragyogásakor, jobbnak látta, ha mélységesen hallgat az egész ügyről.

Az érmelléki faluzás

Debrecen közelében terül el Karcag, s ezért itt az alkalom, hogy kitérjünk Abday Sándor direktor nyilatkozatára, aki azt állította, hogy 1841-ben Karcagon nála jelentkezett a vándorszínész Petőfi.642 1841-re ezt a találkozást nem lehet valószínűsíteni, mert Petőfi az ország másik felében barangolt. Ezért, ha egyáltalán igaz valami Abday állításából, csak úgy lehet, hogy az időpontban tévedett. Az idő múlásával könnyen kever össze az ember néhány esztendőt az emlékeiben, de annál ritkábban eshet meg, hogy a helyszínt tévessze el, mondjuk a Dunántúlt a Tiszántúllal cserélje fel. Abday tehát a debreceni próbálkozás időpontja körül szedhette fel Petőfit, aki pár napig Karcagon maradhatott.

Erre vall az is, hogy Abday nyilatkozatának folytatása összeegyeztethető az ismert fejleményekkel. „A barátság azonban – írja – továbbra is fennmaradt közöttünk, ezt bizonyítja az is, hogy midőn Kis Békési Imrével együtt Erdélybe ment, az utolsó estét is nálam töltötte s reggel útnak indulva mindnyájan kikísértük.” Az idézet zavaros, hiszen föntebb még Pestre kísérte Abday Petőfit, itt pedig már Erdélybe indulásakor búcsúztatja (és egyáltalán: miért búcsúztatnák kollektívan e bolygó vándort, ki még nem valami országos nagyság?), de annyi tény, hogy a költő 1843 őszén csakugyan Erdélybe szándékozott menni, s hamarosan az Érmelléken tűnik fel.

Ebben az összefüggésben jelentősége lehet annak a gúnyversnek is, amelyben Pákh Albert – nem sokkal az események után – így festette meg a Csontnak keresztelt Petőfi torzképét:

 

Három színész Létára tart,
Éhenhalásra kész;
Három komédiás előtt
Csont a kóbor színész.
Mind lumpok ők, mind rongyosok,
Mind éhes hazafi, –
Mint naplopókat Karcagon
Elverte Abday.
Létán új direktor előtt
Megállnak borzasan (…)643

 

Az Abday által megjelölt Karcag e váratlan felbukkanása Pákh versében (méghozzá a direktor és Léta község nevével együtt!) azt valószínűsíti, hogy 1843 őszén Petőfinek valamilyen kalandja eshetett meg ezzel az igazgatóval is – de hogy mi és pontosan hol, mikor, arra egyelőre nem felelhetünk.

A vándorszínész útjának nyomait tehát csak saját beszámolója alapján, valamint Jókainak nyilván Petőfitől szerzett értesülése alapján követhetjük.

Jókai szerint Petőfi a debreceni intermezzo után „nehány kóbor szellemmel összebeszélt, hogy elmenjenek faluzni, játszani komédiákat, pajták és sátorállások dicsőségtelen csarnokaiban”.644 Később, némi változtatással, de megismételte ugyanezt: „…pajtákban, sátorállások alatt játszhatott kedvére, első szerepeket.”645

Hatvany újabb bizonyítékot vélt itt felfedezni Jókai megbízhatatlanságára. Szerinte az író „a régi szövegén ez alkalommal nem a szokása szerint önkényesen” változtatott, hanem mert közben elolvasta Petőfinek Bajzához intézett levelét: „…Diószegre menénk – egy Bihar megyei mezővárosba – s itt játszánk néhány hétig. Kaptam egy pár meglehetős szerepet, példaúl Tornyait a Tisztújításban, Warningot a 30 éves kártyásban stb. s 50 ft proportioba tétettem.”646

Jókai „azért Jókai”, jelenti ki Hatvany, hogy „elvesse a sulykot. Mert Petőfi dicsekvése, hogy Diószegen pár meglehetős szerepet kapott, korántsem jelenti, hogy »kedvére játszott első szerepeket,« hanem épp ellenkezőleg azt, hogy szégyenletes elesettségét palástolandó, ravasz naivitással kérkedik Bajza előtt…”647

Lélektanilag igen modern következtetéssel állunk szemben. A költő csakugyan elesett állapotban volt, főleg egészség dolgában, ilyenkor hajlamos lehet az ember gyengesége palástolására. De hogy ki veti el a sulykot, s kapott-e Petőfi „első szerepeket”, elsősorban mégsem mélylélektani, hanem ténybeli kérdés – ha a tények ellenőrizhetők. Ismerve Petőfi szavajárását, már a „meglehetős” szó is eldönthetné a kérdést, de ha fellapozzuk a Tisztújítást, akkor meg is állapíthatjuk, hogy Tornyai szerepe csakugyan főszerep. Ez az alak a darab központjában áll, a cselekmény lényege „köré csoportosul”,648

A Petőfi említette másik darab szerepe szintén fontos: Warningot Megyeri szerette alakítani a 30 éves kártyás vagy másképpen Harminc év egy játékos életéből című Ducange-melodrámában.

S ami ennél is fontosabb, mindkét darabban találunk olyan mozzanatokat, amelyek nem lehettek hatás nélkül az ifjú Petőfire, sőt e hatások nyomait a későbbiek során meg is lelhetjük.649

E két csakugyan szerepen kívül semmi bizonyosat nem tudunk az érmelléki faluzásról. Még az is vitatható, fellépett-e a költő Székelyhidán is, vagy akkor és ott már játékképtelen volt. Ferenczi óta egyöntetűen elfogadott vélemény, hogy Petőfi ekkor már nem lépett színpadra.650 Tény, hogy Petőfi ezt írta Bajzának: „…beteg vagyok, s betegségem napról napra terhesűl. Már Székelyhidon sem játszhatám, s nincs is reményem, hogy egy hamar játszhassam, mert annyira el vagyok gyengűlve…651 Négy esztendővel később azonban így emlékezett vissza Petőfi székelyhidi látogatására:

 

„Székelyhídon etettünk, éppen azon fogadóban, hol 1843-ban mint szinész játszottam valami hatod magammal. Megnéztem a nagy ivó-szobát is, hol színpadunk állott…”652

 

Az ellentét szembeötlő, de nem megoldhatatlan. Az első levelet súlyos betegen írta a költő, zaklatott idegállapotában nem ügyelt a pontos fogalmazásra. Levelében maga is elnézést kért „zavartságaért”. Későbbi úti levelében, amikor már semmi sem befolyásolta elméje működését, a valóságot írhatta meg, azt ugyanis, hogy Székelyhídon is szerepelt, nyilván addig, míg betegsége súlyosabbá nem vált.

E betegség mibenlétéről határozott tudomásunk nincs. Katonakorában szerzett bajai újultak-e ki, vagy pedig színészi vándorlásai közben támadta meg valamilyen új kór – kár volna találgatni.653 Egy biztos: nem a színészkedés miatt került nyomorult helyzetbe, hanem a betegség miatt. Érmelléki „faluzása” során magasabb proportióba tették, mint Kecskeméten, s – két szerepéből ítélve – nagyobb feladatokat kaphatott, mint bármikor korábban. Ha nem betegszik meg, nem jut ínségbe.

A faluzás homályos másfél hónapja tehát a következőképpen foglalható össze: Petőfi október 10-e körül távozhatott Debrecenből,654 Diószegen játszott néhány hétig, vagyis feltehetően november elejéig, onnan Székelyhídra ment a kis társulattal, ahol saját szavai szerint három hétig maradtak, november 24-én a társulat felbomlott. Ő azonban már egy idő óta Székelyhídon sem játszott, betegsége miatt. November 24-e után indult vissza Debrecenbe, ahonnan 28-án már megírta panaszos levelét Bajzának.

E levél hangját a körülmények értetik meg velünk.

A debreceni tél

Jókai Petőfitől és Pákh Alberttől egyaránt hallhatta, miként tért vissza a költő a hajdúvárosba.

 

„Egy este, a mint haza megy – ti. Pákh, akinek szemszögéből Jókai előadja az esetet –, a kapu előtt egy sáros, fáradt embert lát ülni, kopott, szakadozott gubában, átázott kalappal, egy nagy vándorbottal kezében.

Alig ismert reá. Petőfi volt. Nemcsak ruhája volt rongyos, hanem arca is egészen átváltozott, összeesett. Ott várt reá már régóta a bezárt kapu előtt, mert odébb menni úgysem tudott volna, s az egész nagy magyar Jeruzsálemben nem volt ismerőse egyéb.

Pákh szívesen megosztá vele szállását; ott elbeszélte Petőfi, hogy a faluzásban megbetegedett, ruháit kénytelen volt eladni s becserélni rosszabbakkal, most azután betegen, nyomorultan ide vánszorgott a szomszéd városból; legalább ha meghal, lesz, aki eltemeti.”655

Jókai rajzának lényegi igazságában kár volna kételkedni.656 November utolsó napjaiban egyszerre írt két levelet Petőfi – mindkettőből a teljes elesettség, sőt kétségbeesés hangulata csap ki. Körülményeiről joggal mondta, hogy „alkalmasint feketébbek halvány tintájánál”. A város szélén, özvegy Fogas Józsefnénál, a színház jegyszedőjénél kapott szállást és nyilván élelmet – hozomra, mert pénze nem volt, s betegsége miatt dolgozni sem tudott.

A kis ház kellemetlen környezetben állt, amit Petőfi nem is mulasztott Orlaynak tudomására hozni, levelére a választ is így kérte: „Fogas Józsefné házához, az akasztófa közelében”.657

Kopott pokróccal kerítette be ágyát a hideg ellen, feje fölé Victor Hugo és Vörösmarty képét akasztotta, a hideg vaskályhát íróasztalnak használta.658 A kályha azért volt hideg, mert szalmája elfogyott:

 

S az volt derék,
Ha verselék!
Ujjam megdermedt a hidegben,
És ekkor mire vetemedtem?
Hát mit tehettem egyebet?
Égő pipám
Szorítgatám,
Míg a fagy végre engedett.
Ez ínségben csak az vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.

 

Micsoda lelkierő kellett ahhoz, hogy alig fél esztendővel e kietlen-kegyetlen tél után ilyen akasztófahumorral tudja látni saját magát! De az „ennél nagyobb” ínség még akkor is csak a csattanó kedvéért kerülhetett az Egy telem Debrecenben végére: nem volt még ilyen elesett állapotban: a katonaságnál legalább ennie volt mit, pozsonyi nyomorában pedig legalább a betegség nem sújtotta. Most csakugyan a mélypontra érkezett. Vagy ahogyan ő fejezte ki magát, Úti leveleiben immár nem tréfálkozva, hanem komolyan: a végső pontra jutott.659

Ki állt mellette nyomorúságában? Az Úti levelek írója minden háláját szállásadónőjének fejezte ki:

 

„Az 1843/4ki telet e kövér városban húztam ki éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öreg asszonynál, az isten áldja meg. Ha ő gondomat nem viselte volna, most e levelet a más világról írnám hozzád. Olyan elhagyott kis vándorszinész fiú voltam, kire se isten se ember nem nézett, nem ügyelt.”660

 

E nagyon egyértelmű szavak fényében kell megvizsgálnunk a Bajzához írt s már többször idézett levelet, valamint a Nagy Ignácnak címzett segélykérést. Bajzától nyíltan nem kért segélyt a költő, célzásai általános jellegűek, mint már a levél kezdetén is:

 

„…talán nincs a Tekintetes Ur minden részvét nélkűl sorsom iránt. Legyen szabad ezt remélnem, legyek oly szerencsés, hogy e remény valósuljon; mert elhagyott pályámon a Tekintetes Urnak irántam mutatott – s általam aligha megérdemlett – szivessége, leereszkedése ösztönzőm egy magasabb cél felé, igen vezércsillagom, büszkeségem.”

 

Ezután következik az érmelléki hányattatások leírása, majd egy debreceni helyzetkép:

 

„…nincs is reményem, hogy egy hamar játszhassam, mert annyira el vagyok gyengűlve, hogy erőm visszanyerése bizonyosan bele kerűl két három hónapba. Egész csontváz vagyok. Igy tengek inséges állapotban s itt kell a telet Debrecenben töltenem. Azon szemtelenségre valék kénytelen vetemedni, hogy Nagy Ignác Urtól pénzt kérjek költsön. Mint szégyenlem, s még sem tehetek máskép! (…) A múzsák kerűlnek; minden, a mit írni tudtam, mióta Pestet elhagyám, két keserves népdal.”661

 

A levél kezdete igen valószínűvé teszi, hogy Bajza nemtetszését fejezhette ki a Pestről ismét vándorutakra kelő költő elhatározása miatt. Csak így értelmezhető Petőfinek az a kitétele, hogy elhagyta pályáján Bajza szívessége, leereszkedése stb. Hogy Bajza elégedetlenlege nem a színészi ábrándok követésének, hanem pusztán a Pestről való távozásnak szólhatott, kikövetkeztethető a levél folytatásából, amelyben Petőfi a nyilván vezércsillaga által ajánlott tudós német dramaturgiai és színészeti könyvek tanulmányozójának igyekszik mutatni magát:

 

„Tieck dramat. lapjait s Rötscher Kunst der dramat. Darstellungját szorgalmasan olvasom; ezzel telik minden időm. Vachott Sándornak igen szerettem volna írni, de tán nem is érdékelné levelem. Vannak még, kiket annyira tisztelek, kiket szeretnék kérni, hogy néha emlékezzenek rám, de hiszen én oly csekély vagyok, s ezt tenni nem merem.”662

 

Valószínű, hogy nem minden idejét töltötte Petőfi a számára immár fölöseges művek tanulmányozgatásával. Jókai szerint épp ekkor kezdett komolyabban érdeklődni Béranger és Heine iránt – mindkettővel jobban járt, mint Tieck és Rötscher könyveivel.663 Érdekes Vachott szerepeltetése is – azt valószínűsíti, amire már korábban is utaltam, hogy az éteri lelkületű poéta Pozsonyban talán mégsem adta át magát olyan fenntartás nélkül a Petőfi iránti barátságnak, mint azt például a szépelgő Vachottné emlékiratai akarják elhitetni.

A „Vannak még…” rovatban első helyen nyilván Vörösmartyt kell értenünk, kihez közvetlenül fordulni „oly csekélynek” érezhette magát a költő. Vagy inkább, annyira önérzetesnek, hogy még ebben a helyzetben is, amelyről Orlay joggal mondta, hogy; „a szükség a legbüszkébb lelket is megtöri”,664 elégnek tarthatta Bajza és Nagy Ignác előtt megalázkodni, de Vörösmartyhoz már nem akart fordulni.

Nagy Ignác aligha küldött támogatást, hiszen a 40 pengő forintért alázatosan folyamodó levelet a Bajza-hagyatékból ismerjük, jeléül annak, hogy Nagy a segélykérő üzenetet egyszerűen átküldhette Bajzának, kit a pesti irodalmi körökben nyilván a vándorló poéta pártfogójának tartottak. Ferenczi közli is, hogy Bajza „mintegy honoráriumképen” küldött „némi segélyt”,665 de biográfusunk most sem jelöli meg forrását.

Ennek ellenére feltételezhetjük, hogy Bajza csakugyan postára adott néhány forintot. De annyit semmi esetre sem küldhetett, amennyi Petőfi helyzetének megjavításához elegendő lett volna. Bizonyítja ezt az, hogy a költő állapota csak nagyon mérsékelten és nem a kölcsön következtében, hanem színészi munkája révén javult, továbbá az a tény, hogy Petőfi fentebbi vallomása a debreceni megmentőnek egyedül Fogasnét jelöli meg. Mintha csak épp azt akarná érzékeltetni, hogy mások nem törődtek vele: se isten se ember nem ügyelt sorsára.

Színészi munkával pedig azért kereshetett egy kis pénzt, mert épp ekkor kezdődött debreceni színészkedése! Ellentétben a Ferenczi tévedésének áldozatul eső életrajzok állításaival, Petőfi 1843 őszén nem játszott Debrecenben, ellenben 1844 januárjában igenis színészként működött.666 Bizonyítja ezt a már említett plakát, amelyből megtudjuk, hogy január 15-én a marokkói herceg jelentéktelen szerepében mutatkozott be, mint „színészpályára menendő ifjú (…) a t. c. közönség kegyes részvételébe” ajánlva magát.667

Hatvany természetesen tudta, hogy ez a fellépés „sikertelen” volt, s a debreceni közönség „aligha kívánta” hallani többé Petőfit.668 Mondjuk azt, hogy az állítás annyira igaz, mint Petőfi fellépésének 1844 januárjából októberre való áttelepítése? Nem mondjuk, mert semmilyen hiteles adatunk nincs e bemutatkozás fogadtatására! De hiteles tudósításunk van arról, milyen lesújtó színvonalon mozgott a debreceni színházi közönség ízlése, hozzáértése,669 s tudjuk azt is, hogy a marokkói herceg érdektelen szerepét feltűnő sikerrel aligha lehet adni. Pár sorról van szó, s e pár sort az a színész, aki Demeter nagyobb monológjait „szépen elszavalta”, aki megbirkózott a Lear Bolondjával, nyilván megfelelően előadta – de ez még nem siker.

Függetlenül azonban az előadás fogadtatásától, Petőfi ezután is fellépett: Lisznyai szerint az ő verseit is szavalgatta,670 s csak erre az időszakra érthető Ágai Adolfnak Pákhtól szerzett értesülése: „Petőfi ez idő szerint színészkedett. Senkinek sem akarta elhinni, hogy rossz színész, pedig csaknem minden este kinevették…”671

Ne értékeljük itt az akkori debreceni közönség színészeti kompetenciáját és Ágai tárgyilagosságát sem: életrajzi tekintetben az a lényeges, hogy Petőfi 1844. január 15-e után minden jel szerint többször is fellépett a debreceni színpadon, vagyis gyógyulása után mint színész enyhíthetett valamit ínséges helyzetén.

Mindez érezhetően jót tett hangulatának is. Az érmelléki faluzás utáni versekben újra és újra halálvágyas borongások jelentkeznek. Mint az egyik költemény és a címe is mondja, a költő valósággal élő halottnak érzi magát. Az elhagyatottság és reménytelenség fájdalmával szól még több vers 1844 első két hónapjában is, de ekkor már a reménykedés, sőt a derű hangjai is feltűnnek. Ismét ír bordalokat, nyilván a debreceni kollégium fiataljai közt töltött derítő órák hatása alatt,672 és több olyan „objektív” műve születik, amelyben a pillanatnyi helyzet nyomasztó ereje nem érvényesül, köztük a Hírös város az aafődön Kecskemét kezdetű.

Egyáltalán: ha november 28-án még azt írta Bajzának, a múzsák kerülik, most annál gyakrabban látogatják: decembertől február elejéig mintegy 20 verset írt! A debreceni időszak, eltérően a csaknem azonos időterjedelmű pozsonyi szakasztól, egyike Petőfi legtermékenyebb periódusainak! E puszta tény, valamint a derűsebb hangok jelentkezése is bizonyítja, hogy Petőfi magához tért a november végi elesettségből: betegségének gyógyulása és némi színészi feladatok elnyerése ismét bizakodóbbá tette.

Miről szól a Végszó ***hoz?

A költő jelesebb barátai közül ebben az időben egyedül Pákh Albert tartózkodott Debrecenben. A nemsokára remek humoristává emelkedő Pákh minden jel szerint áldozatra készen igyekezett segíteni Petőfin, de színészi ábrándjait nem értette, sőt heves gúnnyal elutasította. Két oka is lehetett erre: egyrészt alkatánál fogva eleve alkalmatlan volt mindennemű ábrándozásra, másrészt úgy vélhette, hogy a színészi pálya Petőfinek csak nyomorúságot hozott, ki akarta hát józanítani barátját. Kritikáját a fiatalok közt természetes nyerseséggel egyáltalán nem titkolta. Összezördüléseik, nézetkülönbségeik terméke lehetett a Csont-paródia is, melyben Pákh a faluzásból visszatérő költő-színész kalandjait és makacs jellemét karikírozta.

Ilyen összeveszések hangulatában születhetett a Végszó ***hoz (vagyis Pákhhoz) című vers is. E költeményt a Petőfi-irodalom téves életrajzi kiindulása alapján általában teljességgel félremagyarázta, csip-csup ügyekből kipattant harag szülöttének ítélte, pedig a Végszó csak mint a Petőfi színészkedését akár szóban, akár írásban (vagy így is, úgy is) gúnyoló pákhi kritikának reakciója fogható fel.673

Már a hangütés jelzi, hogy nem aprócska szalag- meg könyvkölcsönzési ügyekről van szó:

 

Isten veled, te elpártolt barát,
Veszett ebként ki szívem megmarád (…)
Nem a legelső rajtam már e seb,
De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb (…)

 

Igen, mert „a hűtlenség fegyverével” ütött seb az álmok álmait érte, Pákh a költő életeszményét, költészet és színészet egyesítésének nagy ábrándját támadta, amitől Petőfit a keserű tapasztalatok, a közönség értetlensége sem engedte eltántorítani. Ágai gúnyosan fricskázta Petőfit, aki úgy látta, hogy Debrecen „nem érett meg” az ő „művészetére”. Egy Ágai, amint ironizál egy Petőfi felett… Erre a merészségre az ügyes zsurnaliszta csak azért vetemedhetett, mert mesterétől, Pákhtól hallott ilyen hangokat. Pákh pedig először akkor tehette ezt az idézőjelet Petőfi színészi művészete köré, amikor barátja a közönség értetlenségét szidhatta előtte.674 Szinte hallani lehet a szkeptikus, minden ábrándozásra képtelen Pákh maró szavait, amelyekkel arra inti a költőt, vegye tudomásul pozsonyi és debreceni kudarcának tapasztalatait. De Petőfi, aki Pozsonyban egy pillanatra megtagadta a „gyászos tévedést”, most csak azért is kitartott álmai mellett:

 

Dúsgazdag bánya a tapasztalás,
Melyből sok ember életkincset ás –
Nem én, nem én!
Gyönyörszomjas szivem… remélve…
Az annyiszor megnyílt örvénybe
Hanyatthomlok rohan, szegény.

 

A vers, amelyet szalaghistóriák visszhangjává fokoztak le, Petőfi legfőbb sorskérdéséről szól: engedni a józanságra intő tapasztalásnak, vagy menni a remények, a vágyak, az ábrándok fénye után – még sokszor fogunk találkozni ezzel a kérdéssel, egészen Az apostolig. A színészség itt már nem is csak önmagát jelöli, hanem egyszerűen megtestesítője a másik útnak, amelyen az halad, aki nem akar fejet hajtani a családi, iskolai, baráti, társadalmi parancsok előtt… Mert bízik hivatásában, tehetsége erejében.

S amiben – itt a lényeg – a túl józan és nem eléggé jószemű Pákh nem tudott bízni. Még később sem! Berecz Károlytól tudjuk, hogy milyen megdöbbenést keltettek a Fiatal Magyarország tagjai között a költő „önbecsérzésének jóslatszerű kitörései”. A későbbi Forradalmi Csarnok asztalánál üldögéltek egyszer többen (még 1844-ben), amikor egy „Schöne Figuren”-t áruló olasz kínálgatta a gipsz-szobrocskáit, s Petőfi önkéntelenül a kosarába nézett. „Nézd csak nézd a, biz ott van a te borzas fejed is a Schilleré és Goethéé mellett, szólt Pákh gúnyosan mosolyogva. – Beszélhetsz… de csak azt mondom, nem sokára meglátod még ezt a borzas fejet is ott a németjeid mellett… – pattant föl Petőfi büszke önérzettel.”675

Ha Pákh még később, a már országos hírű költő jelentőségét sem fogta fel igazán, hogyne gúnyolódhatott volna Petőfi önbecsérzésről tanúskodó ábrándjain azon a debreceni télen, amely elesettsége mélypontján találta „a kóbor színészt”? Az ábrándot, mely valóban „egy világ vala”, a hitnek ezt a napját akarta az ilyen ügyekben érzéketlen Pákh kioltani, s ezért, voltaképpen meg is érdemelte a kétségbeesett kifakadást:

 

Isten veled hát, elpártolt barát,
Ki ábrándim ködét elzavarád,676

 

Sassban, kit Petőfi a soproni lámpák alatt képesztett el önérzetének kitöréseivel, volt annyi tárgyilagosság, hogy később elismerte a saját kisszerűségét. Pákhban is volt annyi baráti érzés, hogy igyekezett jóvátenni gúnyolódó tamáskodását, és a két pajtás hamar kibékült. És Pákh, kinek az az irodalomtörténeti szerep jutott, hogy az Érmellékről Debrecenbe vánszorgó Petőfit felkarolhatta, most ismét irodalomtörténeti pillanat részese lehetett:

 

„Egy szép reggel az eset után berohan Petőfi Pákhhoz – írja Jókai – (mindig úgy szokott rohanni, mintha azt a hírt hozná, hogy ég a ház), s megállva előtte, azt kérdi tőle:

– Van-e hozzám föltétlen bizalmad?

Pákh igent mondott.

– De oly nagy bizalmad, hogy még csak kétkedni se tudj abban, a mit mondok?

Pákh esküdött, hogy van.

– Akkor vedd a kalapod és gyerünk.”677

 

Így ragadta magával Petőfi Pákhot, egyenesen a városvégi házikóba, ahol aláíratta vele a híres kötelezvényt: a derék barát vállalta, hogy amennyiben Petőfi Sándor 150 váltó forintnyi tartozását Fogasné asszonynak 45 nap alatt le nem fizetné, az összeget mint kezes megtéríti. Pákh nagy érdemét nem csökkenti, csak épp valószínűsíti, hogy nem egyetlen „kérdő pillantás” nélkül szánta el magát e kockázatos vállalásra, hanem magyarázatot kért a költőtől, mire építi bizakodását?678

Petőfi válaszul egy fakózöld füzetre, összeírt költeményeinek gyűjteményére mutatott.

A fakózöld füzet és írója

Az életrajzi irodalom Petőfi újabb elhatározását általában Orlay ítélete alapján magyarázza:

 

„Petőfi már ekkor kezdett színészi álmaiból kiábrándulni, látta, hogy e pálya neki csak szenvedéseket terem, s hogy a költészet az, mely amaz által okozott sebeire balzsamot hint. Tapasztalta, hogy míg színészi törekvéseivel semmi, elismerést sem bírt kivívni, azalatt a költészet terén becsülést aratott. Most is egy kötetre gyűlt verseibe vetette reményét.”679

 

A fejtegetés logikus, a kész életmű felől nézve igazolhatónak is látszik. De Petőfi akkoriban nem gondolkodhatott így.

Színészi álmait a valóság már többször is kikezdte, Debrecen előtt is, amint erről a pápai Szín és való, vagy a pozsonyi Távolból épp eléggé tanúskodik. Ennek ellenére 1843 nyarának végén, a fordításból szerzett pénzt mindenekelőtt színészi eszközök vásárlására fordította, és – elkezdte elölről. Most, az Érmellékről való visszatérés, az átnyomorgott tél után sem azért írja egybe verseit, mert többé nem színész, hanem költő akar lenni, hanem mert továbbra is a költő és művész kettős eszményét követi. E tétel bizonyítéka, visszafelé a múltban, az a tény, hogy színész korában is ismételten kísérletet tett versei megjelentetésére, előre tekintve pedig az a körülmény, hogy a Pestre indulás után, a nagy irodalmi áttörés után is több alkalommal mint színész nyilatkozik meg, még a segédszerkesztői megbízatást is csak ideiglenesen vállalja, abban a reményben, hogy sorsa majd megbékül vele s ezt mondja:

 

„Eredj, ahonnan száműzélek,
Légy ami voltál, légy színész!”

 

Azt pedig, sok fontos szerep eljátszása és a Learben kapott jutalomjáték után semmiképpen sem gondolhatta, hogy színészként „semmi elismerést sem bírt kivívni”, pályájára egészen másként tekintett vissza. Hogy ismét a fenti verset, a Búcsú a szinészettőlt idézzük, így:

 

Igaz, hogy ottan a rózsának
Sokkal nagyobb tövíse van,
De oly rózsákat, mint ott nőnek,
Máshol keresni hasztalan.

 

Voltak kudarcai, nehézségei, nyomorúságos időket élt át színészként, de most nem pályát akart cserélni, a színészséget továbbra is és még sokáig mennyországának tekinti, melytől a sors csak átmenetileg zárhatja el!

Nincs tehát fordulat abban az értelemben, hogy eddig színész akart volna lenni, ez után pedig költő. Ezt a fordulatot csak némely biográfusok látják bele szándékaiba, az ismert fejlemények alapján. De ha Petőfi nem is akart szakítani a színészi pályával, szándékaitól függetlenül és azok ellenére, de facto mégis itt mondott búcsút a vándorszínészetnek, sőt magának Tháliának is, mert egyetlen, utolsó fellépését e tekintetben már nem számíthatván, soha többé nem fogja színészként keresni a kenyerét.

A Debrecenből való távozás pillanatában, amikor elindulása előtt a kollégiumi diákok azzal lepték meg, hogy Kovács József dallamára elénekelték neki A szerelem, a szerelem… kezdetű dalát,680 Petőfi még nem lehetett tudatában annak, hogy a köpenye alá rejtett füzet véglegesen el fogja téríteni színészi ábrándjaitól. Soha nem is utalt rá, hogy ilyen gondolatok egyáltalán megfordultak fejében. A kötet vers nem azt a reményt keltette benne, hogy színész helyett költő lehet, hisz eddig is költő volt, költő is volt, hanem azt az esélyt kínálta, hogy annak segítségével – poétai dicsőségének öregbítése mellett – kikerülhet a nyomorból. Három és fél évvel később, amikor a Debrecenből Pestre vezető legendás utat érintette, egyértelműen vallott erről is:

 

„E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó… mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége lesz minden szenvedésnek.”681

 

Összefoglalva: nem pályáját, hanem sorsát akarta megfordítani a színészköltő, az ínségből, a nyomorból, az adósságokból akart kiszabadulni!

A füzet tartalmán és fogadtatásán múlt, hogy mégis elhagyta a vándorszínészi pályát. Szándékaiban még nem számolt le a költő és művész kettős hivatásának álmaival, de Debrecent elhagyva olyan útra lépett, amelyen immár csak költőként haladhatott tovább. Életrajzának első részét épp ezért zárhatjuk e természetes határral.

Búcsút véve hősünktől, vessünk még egy pillantást a sorsfordító fakózöld füzetre és írójára. Sass, aki már Pesten fogja viszontlátni a költőt, leírta a füzet külsejét:

 

„E csomagban voltak Pönögei Kis Pál néven összes költeményei, sajátkezűleg szépen leírva, egyes lapok szélvonalakkal ellátva, külső táblája ékes betűkkel címezve. A negyedrétűleg összevarrt, s hüvelyk vastagságú füzetnek zöldes fakó színű s érdes papírosa szűk anyagi körülményt látszott elárulni.”682

 

Ferenczi számítása szerint 78 verset tartalmazott e füzet.683 Február tizedike körül indult útnak a költő, valószínű tehát, hogy heteken át másolgatta s részben írta a tervezett kötetet. Nem pillanatnyi elhatározásból hagyta el Debrecent, hanem szívós előkészületek, múltat-jövőt felmérő megfontolások után. Bizonyára tudta, hogy mit jelentenek ezek a versek, hiszen az, aki az Énben már ars poeticai határozottsággal ismerte fel a maga útját, azóta írt verseivel még inkább önmaga költői hivatására ébredhetett. De a saját tehetségébe vetett hit, amelynek kitöréseit Pákh nem egyszer bizonyára megrökönyödve figyelhette, vívódást, kételkedést is takart. Barátai közül mélyen csak Sass értette meg az ifjú Petőfit, aki épp e füzetnyi vers kiadatásáért vívott küzdelem kapcsán írta le a költő lélekrajzának kulcsmondatait: „Amennyire ellentálló s edzett volt (…) testileg, annyira a hatások és ellenhatások pillanatnyi befolyása alatt állt lelkileg. Gyenge fűszálként minden enyhe fuvallatra megrezdült.”684

Gyenge fűszál? Az a költő, aki nemsokára a méltóságos derekát meg nem hajlító tölgyhöz fogja hasonlítani magát? Igen, ha a sors hatalmáról, a társadalmi szokásról, a felsőbbség parancsairól volt szó, akkor nemcsak látta magát tölgynek, az is volt. De ez a rettenthetetlenül dacos és önérzetes fiatal ember ismerte a vívódásokat, a nyomorúság heteiben felsötétlő kételyeket, újra és újra felrémlett előtte Az utósó alamizsna költőjének tragikus végzete is, a koporsóhoz már késve érkező dicsőség ideget, erőt, munkakedvet őrlő látomása. Aki csakugyan rendíthetetlenül biztos a maga halhatatlansági álmának megvalósulásában, az nem robbanhat a szenvedély csúcsaira egy Pákh Albertnek néhány gúnyos szavától…

Nekünk persze nehéz ezt a kétségek közt vergődő, élet vagy halál jelszóval Pestnek induló költőt elképzelnünk, mert mi már tudjuk, hogy azzal a fakózöld füzettel, amelynek zöme nemsokára megjelenik kötetben is, új korszak kezdődik a magyar költészetben. Jó óráiban neki is éreznie kellett ezt, de még azokban az órákban sem lehetett meggyőződve arról, hogy az általa nagyon is korán megismert és jól ismert könyvkiadókat érdekelni fogja-e ez az új költészet? (Mint ahogy, ezt is tudjuk, a kiadók nem is siettek kinyomatni Petőfi verseit.)

Ne feledjük el azt sem, hogy 1844 elejéig nem jelent meg érdemleges méltatás Petőfiről. Vörösmarty bátorította ifjú pályatársát, de nem írt róla. Bajza támogató gesztusait nem követték nyilvános kritikusi kiállások. Verőczeyként jegyzett kétmondatos szemléje inkább a két költő közti távolságot mutatja, semmint azt, hogy Bajza egyáltalán értette volna Petőfi jelentőségét: „Én Petőfitől nem üres, de kevés gond a rímekre. Ily játszi schema szigorúbb tisztaságú mértéket is kíván.”685 Vegyük még azt, hogy a Honderű is vállonveregette Az utósó alamizsna szerzőjét, a verset ügyesnek és szabatos nyelvűnek ítélve, de mindjárt meg is rótta, hogy voltanak helyett voltakot ír…686 Bajza és a Honderű néhány szavas kifogásaiban épp úgy megtalálhatjuk a későbbi értetlen vagy támadó kritikák elvi csíráját, mint ahogy az álbeszédet elutasító Én is tartalmazza már Petőfi költői programjának lényeges pontjait.

Ennyi volt csak és nem több az a visszhang, amely a nyomtatott betűben is lecsapódott Petőfi első fellépésétől 1844-ig. Ha azt vesszük, hogy alig másfél esztendeje jelent meg A borozó, a kritika mulasztása nem látszik súlyosnak: egy huszonegy éves kezdő általában ennyi méltánylást sem szokott kapni. De ha az 1842 májusa és 1844 januárja között kinyomtatott Petőfi verseket is megnézzük, a felmentő ítéletet már nem lehet olyan könnyedén megszavaznunk. Mert e másfél év alatt megjelent egyebek között a Hazámban, melyet maga Vörösmarty is valamely érettebb költő művének tartott, tiszta hangjával tűnhetett fel a Vadonban, merész, eredeti népdal volt a Hortobágyi kocsmárosné angyalom, a szépelgő, finomkodó szalonköltészettel szemben tüntetően ellenprogramot adott az Én, a személyesség kivételes hevével szólt a Távolból, a Felköszöntés, a népi helyzetdal remeke volt a Befordultam a konyhára, s a népi életképek nagy sort elindító mintája a Szeget szeggel.

Petőfinek annál is több oka lehetett az irodalmi élet hangadóinak írott pártoló szavát hiányolnia, mert ő tudta, mi van még a termés között. Erdélyi János nem tudhatta, s ezért még inkább érdeme, hogy 1844 elején elsőként vállalta azoknak a szavaknak kimondását, melyekre az ifjú költő nyilván régóta várt:

 

„A lyrai pályán valamennyi felett, kik 1840 óta léptek fel, kiemelendő Petőfi Sándor. Az ő költeményei több álnév alatt saját meglepő jelleműek, mélység és világosságban egyiránt kitűnőek; úgy tetszik, hogy akár az örömet jó humorral, (csak hogy itt őrizkedjék a soktól) akár a szenvedést győzi fájdalommal, szóval neki oly életének kell lenni, hol közel van hozzá minden költői anyag s nem kell zaklatni a phantasiát képekért s érzésekért.”687

 

Erdélyi sem tudta végigkövetni Petőfi üstökösi száguldását. Minél inkább Petőfi lett Petőfi, annál kevésbé értette, de itt a kezdetnél, amikor költőnk még közel állt ahhoz az eszményhez, amelyet ő alkotott magának a poézisről, felismerte és kimondta: az új költői nemzedékben Petőfi „valamennyi felett” kiemelendő. A humor túltengésétől nyilván azért félt a kritikus, mert ezt a nyerseséggel hozta kapcsolatba, amitől később is óvta Petőfit, nem véve észre, hogy az új hang forradalmisága mennyire elválaszthatatlan bizonyos, általa nyersnek érzett fordulatoktól. De mindez egyelőre mellékes jelentőségű a méltatás érdeméhez képest. A kiváló irodalomtudós nemcsak azt látta meg, hogy az új nemzedéknek ki a legkitűnőbb képviselője, azonnal megértette azt is, hogy mi e különbözés talán legfőbb titka: „…neki oly életének kell lenni, hol közel van hozzá minden költői anyag s nem kell zaklatni a phantasiát képekért s érzésekért.”

Itt a kulcsa Petőfi rendkívüli hatásának: élete és költészete egységében. A tisztes jólétből szegénysorba, majd nyomorúságba zuhanó költő mint vándordiák, mint katona és kóbor színész csakugyan „közel” került minden „költői anyaghoz”, mert az ő költői anyaga a magyar valóság és saját sorsa s lelke volt. Élete páratlan panorámában terítette elé Magyarország tájait és embereit, sorsa a testi és lelki szenvedések tengerén vezetett keresztül. Mindaz, ami könyvekből és iskolákban a „magasabb” költészet hangján szólt hozzá, egyre inkább hamissá, csinálttá, mesterkélt cicomává – álbeszéddé vált a szemében: meg kellett találnia, ki kellett küzdenie a maga hangját, amely hitelesen szólhat a maga cseppet sem éteries, hanem nagyon is földönjáró életéről. A népies költészet kordivat volt Európában és Magyarországon is, de a kínálkozó példa legfeljebb bátorítást nyújthatott arra, hogy a maga sorsából, létéből, alkatából és helyzetéből természetszerűen következő hangot hamar meglelje és bátran, következetesen alkalmazza is.

De nem volt, már akkor sem volt ösztönös vadzseni, műveletlen pusztafi, sőt a természet vadvirága sem, amelynek majd az 1844-es első kritikai hadjárat hatása alatt nevezi magát. Tudatosan szakított az iskolás szabályokkal, amelyeket jól ismert mert szívósan és állhatatosan tanulmányozta a magyar és európai irodalmat. Aszódon Könyves Sándornak hívták, de az maradt később is, legínségesebb napjaiban is: olvasott az őrbódéban és a katonai kórház ágyán, színészi vándorlásai és másolói munkája közben. Látjuk Sopronban, ahol Horatiusát tartja kezében, a szuronykarikába illesztett gyertya fényénél, vagy Jósika, Schiller, Vörösmarty művét kölcsönzi ki a diáktársaságtól, látjuk Pápán mint műbírálót, aki a kollégium könyvtárát kicsinynek találva, már a magánosok gyűjteményét veszi szellemi birtokába, látjuk Fehérvárott, Eötvös regénye fölé hajolva, Pozsonyban, amint nyomorúságos másolói fizetéséből Goethét és Shakespeare-t vásárol,688 Debrecenben, amint fűtetlen szobájában Béranger és Heine verseit szívja magába… Aszódon latinul olvasta Ovidius tiltott szerelmes könyvét, Pápán német költőkből fordított, s hamarosan francia és angol kedvenceit is az anyanyelvükön fogja tanulmányozni.689 Mint színész pedig legkevesebb százötven, valójában nyilván sokkal több darabot ismert meg, elmerülve révükön az európai romantika különböző áramlataiban.690

A jellemet edző, páratlan élményeket kínáló kalandok hőse, az ország szinte minden tájáról tapasztalatokat gyűjtő poéta versei mellett még valamit vitt magával nagy útjára: a kóborlásai közben megismert táj és nép, az ország, a haza szeretetét. Ez így szólamként hangzik és akkoriban nagyon is sokan szavaltak erről a hazaszeretetről, olyanok is, akiknek fogalmaiban a nemzet roppant magasztos helyet foglalt el, pedig a valóságban roppant kicsire – kiváltságaiknak védelmére zsugorodott össze. A Pestre induló költő füzetében is volt egy Honfidal; mint címében, némileg tartalmában is hasonló az akkori idők oly sok hazafias verséhez. Hasonló és mégis más. A hang sallangtalan tisztasága, a templomrombolási kép vakmerősége az életünket a hazáért hagyományos témájának is valami össze nem téveszthető eredetiséget ad:

 

Tied vagyok, tied, hazám!
E szív, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek?
Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj, s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted (…)691

 

A Honfidallal nagyjából egyidőben, még szintén Debrecenben született A nemes is, melyben a tételes törvényeket megsértő rabló nemes kiváltságai nevében tiltakozik megbotoztatása ellen, s amelyben a költő váratlan s vad indulattal ítélkezik:

 

Hallottad e szót, meggyalázott
Ősének szelleme?
Most már őt húzni nem deresre:
Akasztófára kellene!

 

A költő a meggyalázott ősre, tehát mintegy a nemesi eszményre hivatkozik. Ilyen értelemben ez a vers is, mint a Honfidal, a haladó-ellenzéki nemesi programon belül marad. De mindkét vers hangja, amott a hazának áldozandó élet frázistalan tisztaságával, itt már a kiváltságokat is gyűlölő indulatával túl is mutat mindenfajta nemesi ellenzékiségen: a nép lázadó fia kezd magára eszmélni ezekben a versekben, hogy viharos gyorsasággal eljusson a nemzet forradalmi értelmezéséig.692

E lázadó hajlam helyes értékeléséhez emlékeztetnünk kell arra, hogy a kamasz vagy ifjú diák életében is találunk ilyen indulatokat, kitöréseket, de a nyílt szembefordulás jelei mellett legalább oly szembetűnő egy bizonyos tettetés is, az alkalmazkodás látszatára való törekvés is. Sőt, egy időben mintha épp ez a hajlam volna a legjellemzőbb: a garabonciás furfang. Az ifjú vándor (katona, diák stb.) úgy tesz, mint aki alkalmazkodik egy ostoba rend szabályaihoz, valójában kijátssza azokat.

Utaljunk vissza a kamasz jellemvonásait megvillantó néhány sajátos epizódra. Láttuk őt, amint Selmecről távoztában útközben katolikus plébánosokat csap be „áttérési” meséjével, csakhogy pénzhez jusson. Pestre érve a Vörös Ökör tulajdonosát félrevezetve szerez magának kosztot, szállást. Amikor apja váratlanul megérkezik, engedelmességet színlel, majd csellel elszökik tőle. Általában élvezettel mutatja magát ostobának, ha egy falusi kocsmáros vagy egy szadista káplár jóindulatát kell megnyernie. Nem rohan fejjel a falnak, még társai megvesszőzésében is részt vesz a katonaságnál, de igényeit-vágyait fel nem adja: a kaszárnyában a tilalom ellenére éjszaka olvas, hangversenyre szökik ki. Szeret regényes álarcot viselni környezete megtévesztésére – Vörösmartyt Pönögeiként faggatja „Petőfiről”, Bajzát írásban Andor diák néven akarja próbára tenni, szüntelenül cserélgeti az álneveket, ha hihetünk Szupernak, talán még a derék Hruz Mária szlovákos nevét is átkeresztelte a regényes Borostyánra.

Olvas, tanul, másol, végtelen utakat tesz meg gyalog, de az önemésztő szorgalom mellett ott találjuk a „víg könnyelműséget” is (ez saját szava a Levél egy szinész barátomhoz című versből). Heteken át rohamtempóban robotol, mint fordító, de egyetlen éjszaka elveri az összegürcölt pénz nagy részét.

Ezeket az epizódokat és vonásokat az eddigi biográfia – Illyés könyvét kivéve – előszeretettel hallgatta el, magyarázta félre, vagy éppenséggel hevesen kétségbe vonta „a költő becsületének” védelmében. (Ez utóbbira főleg Mezősi volt hajlamos, talán öntudatlanul is érezte, hogy amennyiben az ifjú Petőfi ilyen tettetéseket enged meg magának, a szülőhely megtagadása sem okozhatott számára valamiféle „erkölcsi” problémát.) A fenti históriák egyikét-másikát persze kétségbe lehet vonni, külön-külön… De így, együtt, egymást erősítik, s azt a teljesen természetes igazságot támasztják alá, mely szerint senki sem lesz egycsapásra sem zseni, sem forradalmár. De még felnőtt sem…

Az ifjú Petőfi a harmincas évek második felében, s a negyvenes első két-három esztendőben még kialakulatlan jellem volt: az előremutató lázadó vonások szüntelenül keverednek benne annak a kópénak vonásaival, aki még nem gondolhat a társadalom megdöntésére, de természetes könnyedséggel hajlandó e társadalom törvényeinek, moráljának kijátszására. Családja vagyoni összeomlása, a szörnyű katonai tapasztalatok, a vándorszínészi hányattatások sora, az alkat eredendő hajlama és maga a lázadásra nevelő kor együtt készti és edzi meg lelkét arra, hogy egyre merészebb lázadó indulatainak hangot adhasson.

E néhány év alatt többször akart megszökni és még többször váratlanul odább is állt, olykor nem is értjük, mikor miért vándorol ide-oda. De ha az egyes helyváltoztatások indoka nem is mindig világos, ennek az egész szüntelen mozgásnak legfőbb értelme annál beszédesebb: nem tudott megállapodni semmi megszokottnál, nem tudott megnyugodni semmilyen kilátástalanságban, reménytelenségben, meg nem törhető erővel kezdte újra és újra a maga harcát, amely fokozatosan túlnőtt a személyes érdek védelmén és egyetemessé vált.

Debrecenben még csak huszonegy éves. Öt és fél esztendei hányattatás, nélkülözés, küzdelem kellett ahhoz, hogy elverekedje magát az új költészet első hangjainak megszólaltatásáig, és körülbelül ugyanennyi ideje marad ahhoz, hogy lázadását a magyar költészet és történelem nagy forradalmává fejlessze.

Költészete első öt és fél esztendős szakaszának kezdetén még Vahot Imrét és Szemere Miklóst szavalgat, Schillert és Vörösmartyt másolgatja. A debreceni fordulópont idején már megvan a maga hangja, nyelvileg, költői technikában is jórészt. És most kezdődik az a joggal üstökösinek érzett felívelés, amelynek lendületét egyetlen kortársa sem tudja átvenni.

Mert senkiben sem volt oly erős az elavult szabályok felforgatásának bátorsága, a szembehelyezkedés merészsége, mint benne. Ifjúságától búcsúzva idézzük fel azt a képet, amely e fékezhetetlen lázadó jellemét szinte szimbolikus fénybe állítja:

 

„Konok természetének – írja Orlay – Petőfi nem egyszer megadta az árát. Így az 1842-ik (év) nyarán majdnem megvakulással lakolt érte. Ez évben teljes napfogyatkozás volt látható Magyarországon, s mi e tünemény kedvéért a város szélére mentünk ki, hogy azt teljes pompájában láthassuk. A mint a nap fényes tányérja fogyni kezdett, Petőfi föltette magában, hogy annak teljes elfogyásáig bele fog nézni, s csakugyan, intésem dacára sem vette le arról tekintetét. De a mint az első sugár igen éles hatással ismét kilövelt, Petőfi szemeire csapta tenyerét, s egész hazáig karon kellett őt vezetnem, s csak napok múlva szűnt káprázata, de balszemének ez annyira ártott, hogy avval soh’sem látott többé tisztán.”693

 

Orlayt gyakran cserben hagyta emlékezőtehetsége, tévedett időpontokban, helyszínekben, de tudatos csalásokban nem érhettük tetten. Egyébként is kevéssé volt hajlandó arra, hogy jelképes történeteket gyártson. Fölösleges hát kételkednünk abban, hogy mindez lényegében így esett meg, – Petőfi jellemrajzába a jelenet tökéletesen beilleszthető.694

Képzeljük el azt a másik jelenetet, amelyről sajnos oly keveset tudunk, Petőfi és Vörösmarty első találkozását, épp az 1842-es esztendő végén. Ha akkor költőnk elmondta volna, hogyan járta meg a napfogyatkozással, Vörösmarty azt felelhette volna, bölcs mosollyal, amit nemsokára Laurájának is versben: „A látni vágyó napba nem tekint…” Mert

 

Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.695

 

Igazában persze A vén cigány költője sem hallgatott a saját tanácsaira. De A merengőhöz címzett költeményben kifejtett életeszménynek legkonokabb és legmerészebb ellenfele Petőfi Sándor lett. Mint költő még Vörösmarty tanítványa volt, amikor életével már cáfolta kora vezető szellemeinek élet- és világszemléletét, létformáját, ízlését, eszméit. Ő mert még a napba is tekinteni, az alulról jöttek szinte már gőgös önérzetével, a világ meghódításának mohó vágyával, a dicsőség fényétől elvarázsoltan, önemésztő életszomjjal égetve el magát.

 

Viták, kiegészítések

Másfél évtizede, hogy az MTA akkor még Irodalomtörténeti Intézete megbízta Dienes Andrást, Kiss Józsefet és e sorok íróját Petőfi új életrajzának elkészítésével. Fel is osztottuk a munkát egymás között: Dienesnek természetszerűen a kezdet és a vég jutott, a diákéveket Kiss József kapta, magam a költővé érés időszakától a szabadságharc kirobbanásáig terjedő pályaszakaszt. Dienes András váratlan korai halála és egyéni körülményeim átmeneti megváltozása miatt azonban a kollektív életrajz tervéről le kellett mondanunk. 1963 nyarától kezdve viszont ismét módom nyílt arra, hogy munkaidőm és erőm legalább egy részét az életrajzi kutatásokra fordíthassam. Ekkor rövid ideig egy új hármasfogat mögé akartuk fogni az életrajz veszteglő szekerét – Dienes András helyére Lukácsy Sándort állította az intézet. Lukácsy kutatásai azonban egyre határozottabban a – sokat ígérő – eszmetörténeti kutatások irányába fordultak, Kiss Józsefet pedig a kritikai kiadás szintén fontos munkálatai kötötték le. Így a második triumvirátus is felbomlott. 1970 májusában az immár Irodalomtudományi Intézet igazgatótanácsa azt a határozatot hozta, hogy az életrajzot egyedül készítsem el.

Ekkor azonban már olyan közel jártunk a költő születésének másfél százados évfordulójához (amelyre az életrajz első részét mindenképpen szerettük volna megjelentetni), hogy akkor sem végezhettem volna érdemleges önálló kutatásokat Petőfi származására és gyerekkorára vonatkozóan, ha akartam volna. Ha olyan részletességgel vizsgáltam volna a költő minden pályaszakaszát, ahogyan segédszerkesztői, illetve vándorszínészi tevékenységét igyekeztem megvilágítani, még további évtizedekre lett volna szükségem a teljes életrajz felvázolásához. Nem lévén biztosítékom arra, hogy ennyi idő áll a rendelkezésemre, belefogtam a biográfia elkészítésébe. Meg kellett elégednem azzal, hogy ami az első kötetet illeti, jobbára csak az 1839–44 közötti évekre vonatkozóan folytatok önálló kutatásokat, s e könyv többi fejezetében szerepem nagyrészt az összefoglalásra szorítkozik, még akkor is, ha az adatokat olykor az első közlőtől eltérően értelmezem.

Volt mit összefoglalnom. S erről nemcsak azért kell szólnom, hogy e zárófejezetben is leróhassam tiszteletem a Petőfi-biográfia mestereinek, hanem azért is, mert épp az anyag gazdagsága bizonyítja, hogy az elképzelhető eszményi teljességre nem lett volna célszerű várakoznom.

Gyulai Pál korai életrajzi vázlata, Zilahy Károly kis könyve, Fischer Sándor vaskos kötete után Ferenczi Zoltán 1896-ban kiadott háromkötetes munkája tekinthető a Petőfi-irodalom első, komoly kutatásokra alapozott, jelentős biográfiai teljesítményének. Nemcsak irodalomtudományunk sajnálatos mulasztásait, hanem a mű értékeit is jelzi, hogy mind ez ideig ez az egyetlen tudományos igényű teljes életrajz Petőfiről…! S a ma joggal legnépszerűbb szépirodalmi feldolgozás is – Illyés Gyula könyve – erre a műre épült. Az idő azonban könyörtelenül kikezdte Ferenczi munkáját, módszerét, már a maga idejében sem túl modern szemléletét, sőt még adatait is. Mai ismereteink és az ő felfogása között már olyan nagy a szakadék, hogy e kötetben a vele folytatott módszeres vitáról is le kellett mondanom. A vándorszínész Petőfiről írt füzetem olvasói egy meghatározott pályaszakasz részletkérdéseiben ellenőrizhetik, mennyire elavult Ferenczi műve; szemléltetésül e fejezetbe is átvettem a füzet néhány passzusát.

A két világháború közti korszak hivatalos tudománya a Petőfi-biográfia tekintetében Ferenczihez képest is a módszer és a szemlélet vigasztalan süllyedésével tűnik ki. Pintér Jenő és Rexa Dezső szórványos adatközlései a mikrofilológia peremvidékéhez tartoznak, az összefoglaló életrajzok még a kritikát sem érdemlik meg; a Petőfi-filológia értékes művei (Riedl Frigyes, Horváth János könyvei) életrajzi vonatkozásokban Ferenczit követik, különben is még az előző korszakban végzett kutatások termékei.

S mégis, vagy talán éppen ezért, ebben a korban született meg az életrajzi irodalom maradandó alkotása, Illyés Gyula Petőfije. Illyés természetesen csak Ferenczire támaszkodhatott, ennek ellenére könyve nem „csupán” szépírói remeklés, hanem fővonulatában mint biográfia is legyőzi az adathiányok vagy téves megállapítások buktatóit s páratlan intuícióval jelöli meg a plebejus költő útjának fő fordulóit. Éppen ezért egy-egy találó megfogalmazását szívesen idézgeti a szűkebben vett filológusi szakma is, amely pedig általában bizalmatlan a szépírók biográfiai kirándulásaival szemben. Azt mondhatnánk, e tárgyban Illyés könyve az egyetlen belletrisztikai munka, amelynek a tudományos biográfia is évtizedek óta megadja a megérdemelt tiszteletet. Kár, hogy ez a tisztelet nem kölcsönös, és Illyés nem veszi figyelembe a műve első kiadása óta közölt tudományos eredményeket – könyvének új, bővített változatai is megismétlik az első kiadás tárgyi hibáit.696 A mai olvasót itt-ott ellenvéleményre késztetheti az írói szemlélet is, a harmincas évek népies látásmódja. E könyv Petőfije túlságosan is „népköltő”, az igazi Petőfi belső küzdelmei, eszmei vívódásai, modern zaklatottságai elsikkadnak.

Hatvany Lajos még jóval Illyés előtt kezdett foglalkozni költőnkkel, de csak az ötvenes években jelent meg hatalmas adatgyűjteménye, az Igy élt Petőfi. Hatvany átfogó irodalmi és történelmi műveltséggel közeledett hőséhez, megvolt benne egy mintafilológus kutatói szenvedélye, de egy esszéista antifilológus pongyolasága is. Kommentárjai megvilágító észrevételekkel, szellemes ötletekkel, harcos elfogultságokkal és ténybeli elírásokkal vannak tele. Azóta javított kiadásban megjelent könyve szakmai körökben sokat szidott gyengéi ellenére mégis egy példaadó hűség dokumentuma, a szó nemes értelmében gondolatokat ébreszt s – nem mellékesen – nélkülözhetetlen kézikönyve mindazoknak, akik Petőfivel „foglalkoznak”. Tudományos dolgozatokban némelyek szerint nem illik az idézett dokumentumok eredeti lelőhelyét mellőzve Hatvany gyűjteményére hivatkozni, e könyv szerzője azonban nem követi ezt a szabályt: azért jelent meg Hatvany műve, hogy a nehezen hozzáférhető eredeti közlések helyett a mindig kéznél levő modern könyvet használjuk (még ha az eredeti források hosszadalmas idézgetése előnyösen is vastagítaná meg dolgozatainkat).

Dienes András A legendák Petőfije című könyvével híres, s azóta írt műveivel és Petőfi nyomait kereső hazai és erdélyi útjaival már-már maga is legendás alak lett. Kutató szenvedélye Ferenczién is túltett, ami pedig íráskészségét illeti, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy ő az első ex professo biográfus, aki szépíróként is megállta a helyét. Talán túlságosan is leszűkítette az életrajz kereteit, amikor mindenekelőtt az ember, a jellem kibontakozására figyelt, s a versek születésének folyamatára kevésbé, másfelől viszont kiszélesítette a biográfiát, amikor a táj és a nép történetét is belesűrítette. Írói szemmel, de egy geográfus pontosságával rögzítette Petőfi városait, tájait, hű portrékat adott társairól, nem hátrált meg semmiféle nehézség elől, lett légyen szó érdemi dologról, vagy akár olyan bízvást mellőzhető détailról, mint mondjuk a költő valamelyik ifjúkori szerelme fejfájának megkeresése. E kötet írásakor leggyakrabban az ő posztumusz művét, A fiatal Petőfit forgattam. Egyik-másik kérdésben lehet vitánk vele, de ezt jórészt az új adatok teszik szükségessé. Ha élne, különben sem haragudna a vitáért, rettenthetetlen polemikus volt. Írásaiban ezért néha hosszú időre el-eltűnik a költő, de bajvívásainak figyelmes követése után gyakran állapíthatjuk meg, hogy nem volt hiábavaló dolog elmerülnünk polémiáiban.

Egyik fő ellenfelében, Mezősi Károlyban (a másik Hatvany volt) nem munkált szépírói becsvágy, de vitatkozó kedve és levéltárak titkait ostromló hevülete nem maradt el a Dienesétől. Mindaz, amit ma a költő apjának vagyoni felemelkedéséről és bukásáról tudunk, elsősorban neki köszönhető.

Illyéstől s immár klasszikus munkájától eltekintve a Petőfi-irodalomnak csak halott életrajzi mestereiről szóltam. A lábjegyzetek azonban remélhetőleg elárulják, hogy hány hajdani és mai kutatónak, textológusnak, helytörténésznek vagyok még adósa. S mivel öncélú detektívesdivé válhat minden olyan biográfiai kutatás, amely szemhatárából kiejti magát a költészetet, igyekeztem lépést tartani a Petőfi-filológia nem életrajzi műveivel is, (mégha el is kerültem az állandó utalgatást). Általában az volt a célom, hogy a tengernyi Petőfi-irodalom lényeges eredményeit beépítsem e munkába.

Egy vonatkozásban azonban feltétlenül szakítani akartam a Petőfi-biográfia egyik legterhesebb hagyományával – az életrajz és a vita szüntelen keverésével. Egy-egy részletkérdés feldolgozásánál természetesen elkerülhetetlen az előző álláspontok bírálata, de a nagyobb életrajzi összefoglalás – meggyőződésem szerint – nem bírja el ezeket a csatározásokat. Nem hiszek abban, hogy a tudományosság a kezelhetetlenné duzzasztott és végeérhetetlen pörpatvarokkal telített művek gyártását követelné meg – e könyvben elsősorban Petőfi ifjúságának történetét akartam megírni, s nem e pályaszakasz irodalomtörténeti vitáinak történetét. Mivel azonban nem hagyhattam figyelmen kívül a ma is forgalomban levő vagy a köztudatra ma is ható művek némely tévedését (vagy általam tévesnek vélt megállapításait), a kikerülhetetlennek ítélt vitát lehetőleg a lábjegyzetekbe szorítottam, illetve e zárófejezetbe csoportosítottam. A „főszöveg” magát a biográfiát adja, különösebb polémikus kitérők nélkül. Érdemleges kivételt tettem a szülőhely-vitával, amely magába az életrajzba került. Azért is, mert e kérdés iránt változatlanul heves az érdeklődés, de azért is, mert nemcsak maga a születés, hanem a szülőhely feltételezett „megtagadása” is szerves része az életrajznak, amelyet végre korszerű formába kell foglalni.

De kell-e csakugyan? A biográfia nem népszerű műfaj a mai tudományos életben. Ha becsét egyáltalán elismerik, csak mint a nagy pályaképek és monográfikus szintézisek egyik alkotóeleméét. Ráadásul nem is lehet azt mondani, hogy hálás műfaj volna – sokszor több heti könyvtári vagy levéltári kutatásnak nincs egyéb eredménye, mint egy cáfoló lábjegyzet. S a kétsoros jegyzetre esetleg több idő kell, mint egy kétíves általános teoretikus fejtegetés megírására. Mégis azt hiszem, hogy érdemes fáradozni a Petőfi-életrajzért, szükség van Petőfi-életrajzra, még olyanra is, amely – mint e könyv is – csak életrajz és semmi több.

A tudomány divatjai is változnak. Előbb-utóbb ki fog derülni, hogy megbízható alap nélkül még a legmodernebb szövegelemző módszerek is önkényes konstrukciókba veszhetnek el. A művet sohasem érthetjük meg teljesen, ha az írótól és a kortól elszakítjuk, az íróról és a korról pedig nem tudhatunk eleget életrajz nélkül. Nem szeretnék olcsó csattanók kedvéért példákat idézni arra vonatkozóan, hogy Horváth Jánostól napjainkig hány kiváló irodalomtudós hány fényes elméletét vagy vonzó ötletét lehetne kipukkasztani egy-egy szerény életrajzi adattal. Megelégszem annak a meggyőződésemnek a megvallásával, hogy a legmodernebb irodalomvizsgálati módszerek alkalmazásának is nélkülözhetetlen alapja – a biográfia.

Túl azonban a szorosabban vett tudományosságon, Petőfi-életrajzra azért is szükség van, mert Petőfi nem egy valaki irodalmunk sok kiváló költője közül, hanem – legalábbis a magyar nép javának általam is osztott véleménye szerint – nemzeti történelmünk különleges alakja. Az ő élete – közügy. Ha az elmúlt évtizedek filológiai részeredményei nyomán az első és egyben utolsó tudományos életrajz elavult, akkor kötelességünk összegezni mindazt, amit ma tudunk Petőfi életéről, nem várva tovább a még mindig tisztázatlan kérdések majdani megoldására. Az eszményi teljességet úgysem érhetjük el, később sem.

A fentiekből az is következik, (s kérem a tisztelt olvasót, ne tekintse ezt üres udvariassági gesztusnak), hogy e könyv – a kollektív szerzőség tervének meghiúsulása ellenére is – bizonyos értelemben mégis közös munka eredménye: a hivatásos és önkéntes Petőfi-kutatók több nemzedékének erőfeszítéseit kívánja összegezni, s az Irodalomtudományi Intézet nyújtotta tudományos keretek és egyéb lehetőségek nélkül létre sem jöhetett volna. A triumvirátusok felbomlottak, de Dienes András egyik művét épp e kötetben alapvetésnek tekinthettem, Lukácsy Sándor kollégiális támogatására mindvégig támaszkodhattam, s Kiss József, mint lektorom is, kivételes bibliográfiai, textológiai és biográfiai ismereteivel önzetlenül segített e kötet filológiai apparátusának pontosabbá tételében, sok vitatott kérdés tárgyszerű megközelítésében. Jakus Lajos, a családtörténet kitűnő kutatója, eddig még meg nem jelent tanulmányait is rendelkezésemre bocsájtotta.

Ezúton is kérem a kritikát, hogy az apróságokra is kiterjedő bírálattal tegye tárgyi szempontból még megbízhatóbbá az ifjú Petőfi életéről szerzett ismereteket. Alkati és érdekkülönbségek, világnézeti vagy csak tekintélyi szempontok úgysem teszik lehetővé a szemléleti egységet (s e tekintetben a teljes egység talán nem is volna kívánatos), de azt el kellene érni, hogy a még jelentéktelen vagy annak látszó adatokban is végre egységes legyen a Petőfi-irodalom. Hogy erre milyen szükség van, azt az évfordulóra megjelentetett kiadványok ténybeli eltérései eléggé igazolják.

Legvégül röviden arra kell még magyarázatot adnom, hogy miként kapcsolódik ez a könyv korábbi és ezután megírandó tanulmányaimhoz. Petőfivel foglalkozó írásaim közül filológiai munkának három irodalomtörténeti füzetem tekinthető, ezek közül a Petőfi, a vándorszínész című dolgozatot jórészt e kötetben is felhasználtam, a Petőfi romantikájának forrásai címűre általában csak utaltam. A vándorszínész Petőfiről írt füzet anyagának lényeges felhasználására azért volt szükségem, mert meggyőződésem szerint a pályakezdő költő életében a színészetnek kiváltságos jelentősége van, s nem utalhattam az olvasót egy olyan kis példányszámban megjelent könyvecskére, amely ma már az antikváriumokban is csak elvétve található. Azt akartam, hogy a nem szakmabeli olvasó ebben az egy kötetben megtalálja mindazt, ami a gyermek és ifjú Petőfiről érdekes lehet számára; a jegyzetek azoknak az olvasóknak kínálnak további támpontokat, akik még bővebb ismeretekre tartanak igényt.

Ez a kötet önmagában zárt egész. Távolabbi tervem a teljes életrajz kidolgozása, három részben, a mostani első résszel együtt a következő tagolás szerint:

 

I.

Petőfi ifjúsága (1823–1844)

II.

Petőfi forradalma (1844–1848)

III.

Petőfi szabadságharca (1848–1849)

 

A továbbiakban pedig azok a polémiák és kiegészítések következnek, amelyekkel nem akartam az életrajz folyamatosságát megzavarni, s amelyek – azt hiszem – fontosabbak annál, semminthogy lábjegyzetekbe szoríthattam volna őket.

 

1. Azonos-e a felföldi a palóccal?

Petrovics István Kartalon született, majd hároméves korától Valkón nevelkedett. Mind Kartalon, mind Valkón magyar környezet vette körül. Petrovics István magyarságának mérlegelésekor e körülménynek is jelentőséget kell tulajdonítanunk, anélkül azonban, hogy más tényeket elferdítő túlzásokba esnénk. Ilyen túlzásnak tekinthetjük azt a módot, ahogyan Dienes András megítélte Petrovics magyar beszédét.

„Vitathatatlan, hogy itt – Kartalon, Valkón – tanult meg beszélni, és éppen ezért egész életén át érezni lehetett magyar beszédén a Felső-Pest megyei palócos nyelvjárás hatását, melynek legjellemzőbb hangtani sajátsága az a és á hangok minden más nyelvjárásterülettől élesen megkülönböztető ejtése, valamint a zárt e és az ínyhangok kedvelése (pl. „Istvány”, „tennyi”, „mostanyi”, „mivelnyi” stb.). Ez az északnyugati nyelvjárás – különösen az alföldi nyelvet beszélők előtt – sokszor szlovákosnak hat, pedig nem az, Arany János, aki tévedhetetlen volt a magyar nyelvhelyesség megítélésében és aki jól ismerte Petőfi apját, úgy találta, hogy „felföldi kiejtéssel, de jól beszélt magyarul…” (…) Így hallotta azt a fültanú, a duna–tiszai gyönyörű nyelvjárást beszélő költő: nem ítélte szlovákosnak, hanem „felföldi”-nek, ami alatt csak a palócot érthette, s valóban, a megállapítás egy nyelvészé is lehetne.”

Sajnos, nem lehetne. Nyelvtudományunk a felföldi fogalmát nem használja a palóc szinonimájaként. És fölöttébb kétséges, hogy Arany „csak” a palócot érthette a „felföldin”. Dienes álláspontjának magyarázatául lábjegyzetben a következőket mondta el: „Magam is tévesen ítéltem meg régebben Petrovics István kiejtését, azt szlovákosnak tartottam. Egy levelének részleteit ismertetve jutottam erre a megállapításra (…) nyelvészeinkkel folytatott megbeszélés után készséggel látom be, hogy tévedtem: a levél Petőfi apjának palócos és nem szlovákos kiejtését bizonyítja. Itt köszönöm meg Mezősi Károly elgondolkodtató – személyesen közölt – érveit, majd Imre Samu tud. kutató (Nyelvtudományi Intézet) segítségét, akinek véleményét annál is inkább meggyőzőnek tartom, mert hosszú időn keresztül éppen Kartal községben végzett nyelvészeti vonatkozású gyűjtést.”697

Dienes könyve még egy helyén fejtette ki: Petrovics István azért nem tekinthető szlovák disszimiláltnak, mert magyar falvakban nevelkedett, s a „környezet hatása” „természetes nyomot hagy a fejlődő gyermekben”.698

Érveit sorra véve meg kell állapítanunk, hogy némi erőltetettség jellemzi azokat. Ami a környezet hatását illeti, azt természetesen nyomot hagy, de feltétlenül és szükségképpen még senkit sem tesz magyarrá. Sok példát idézhetnénk arra, hogy magyar környezetben nevelkedett szlovák vagy német családok megőrizték nemzetiségüket. Nem tudom, mik lehettek Mezősi Károly Dienessel élőszóban közölt érvei, de Mezősinek e tárgyban kialakított nézeteit ismerhetjük nyomtatott művéből. Mezősi megvizsgálta a Petrovics István által kiállított számlákat. „Bennük – állapította meg – tájnyelvi kifejezés figyelhető meg. (»Baranok Elévénte Elyhordótak«, vagyis »bárányokat elevenen elhordtak«.)” Petrovics írásmódjának több hasonló vonását ismertetve, Mezősi így összegezett, hogy mindez „felvidéki palócos tájnyelvi sajátság”: „Petőfi apjának kézirataiból az a lényeges megállapítás tehető, hogy tiszta magyar nyelven írt, beszélt.699

Ismeretes, hogy Dienes milyen elkeseredett vitákat folytatott Mezősivel, olyankor is, amikor ellenfelének igen nyomós érvei voltak. Ha ezúttal olyan engedékenyen vonult vissza Mezősi elől, annak csak az lehetett az oka, hogy rokonszenves volt számára Petrovics István palóc mivoltának ez a „bizonyítása”. A kutatónak persze lehetnek rokon- és ellenszenvei, de a tények mérlegelésében ezek nem befolyásolhatják, és nem ragadhatják addig, hogy a tiszta magyar írás és beszéd bizonyítékának tartsa azt a bárányos mondatot, amely legfeljebb abból a szempontból lehet érdekes számunkra, hogy jelzi, milyen szellemi környezetből emelkedett ki költőnk…

Alkalmam nyílt megkérdezni Imre Samut, a magyar nyelvjárások kiváló szakemberét, milyen módon került ő ebbe a vitába. Kiderült, hogy neki nagyon rövid Petrovics-szövegek alapján arra a kérdésre kellett felelnie, tekinthetők-e ezek palócos kiejtést tükröző írásoknak? Nos, tekinthetők, az említett ejtési és írási sajátosságok a palóc nyelvjárásra is jellemzők. De nem csak arra. Hasonló vagy ugyanilyen sajátosságok mutathatók ki annak a szlováknak a beszédében és írásában is, aki nem tanult meg tökéletesen magyarul! Hogy Petrovics szövegei miről tanúskodnak, melyik esetről, az – Imre Samu véleménye szerint – a rendelkezésre álló vizsgálati anyag szűkössége miatt megnyugtató bizonyossággal nem állapítható meg…

Nincs tehát mai nyelvészeti bizonyítékunk arra, hogy Petrovics István írásmódja palócos-e vagy az elmagyarosodott szlovákra jellemző sajátosság. Marad egyetlen komoly fogódzónak Arany idézett kitétele. Imre Samu azonban megerősítette, hogy a felföldinek és a palócnak az azonosítása nyelvtudományunkban nem szokásos.

Vizsgálódni kezdtem a felföldi szó körül, s épp a Petőfi-irodalomban olyan utalást találtam, amely e kifejezés dienesi értelmezését egyáltalán nem támasztja alá, ellenkezőleg. Szeberényi Lajos emlékezéseiben olvashatjuk a következőket: „Petőfinek A hűtelenhez címzett e verse nem sokkal jobb, mint száz meg száz más kezdőnek összefércelt rímecskéi. De (…) Selmecen, hol a sok felföldi ifjú közt többnyire csak a gyönge magyarok valának, kitűnő helyet foglalt az el…”700 A selmeci lyceum viszonyainak, az ott működő „tót irodalmi kör” és magyar irodalmi társaság viszályainak ismeretében bizonyosra vehetjük, hogy a felföldi az általam kiemelt szavak összefüggésében a szlovák vagy még csak félig-meddig elmagyarosodott elemet jelöli.

„Ha szlovák ízűnek érezte volna Petrovics István kiejtését – írja Dienes Arany Jánosról – ezt éppen olyan őszintén és pontosan megmondta volna, mint ahogy a felesége – Petőfi anyja – magyar beszédét már nem jellemezte hibátlannak.”701

Megítélésem szerint Arany János őszintén meg is mondta a maga véleményét, amikor felföldinek jellemezte Petrovics István kiejtését – felföldinek, vagyis szlovákosnak. S ezt a pontos fogalmazást Dienes tette bizonytalanná, amikor a felföldit a palóccal azonosította.

Dienes maga is tudta, hogy Petrovics Tamás (a költő nagyapja), ez „a Nyitra megyei származék odahaza feltehetően szlovák nyelven – vagy legalábbis szlovák nyelven is – beszélt a feleségével, az aszódi evangélikus-szlovák családból való Salkovics Zsuzsannával…”702 Az a természetes, hogy az elmagyarosodó családban Petrovics István szülei szlovákos akcentusával sajátítja el környezete nyelvét, a magyart. De az sem meglepő, hogy a magát magyarnak valló Petrovics mégis szlovák származású leányt vesz feleségül, Korennal szlovákul beszélget, s általában meglehetősen sok szlovák kapcsolata van – egy család elmagyarosodása nem egyik napról a másikra megy végbe, a magyar öntudat sokáig összefér még a szlovák kapcsolatokkal vagy akár a kétnyelvűséggel is. Semmilyen okunk nem lehet arra, hogy e természetes folyamat helyett ingatag konstrukciókat állítsunk fel: Petőfi magyarságát egyszerűen semmi sem teheti vitássá, fölösleges és tudományos szempontból nem kívánatos a költő magyarságát alaptalan elméletekkel „erősíteni”.

 

2. Honnan ered a származási mítosz?

Petőfi származásának gyakran mitologikus beállítását több körülmény idézte elő. Túl kevés az adatunk szüleiről és nagyszüleiről, túl sok tér jut a tényeket pótló feltevésekre. E feltevéseket pedig természetszerűen a mindenkori uralkodó politikai érdekek és eszmék befolyásolják. A két világháború közti időben ilyen befolyásoló tényező volt maga a fajelmélet.

Nem egy irodalomtörténeti munka függeléke az a fórum, amelyen a fajelmélet tételeit cáfolni kell és lehet. Nem kívánom azok erkölcsi felelősségét sem latolgatni, akik a tucatnyi nemzetiséget magába olvasztó magyarság veszedelmes kategorizálására adták fejüket, híg és mély, jött és törzsökös magyarokra osztva népünket és annak legjobbjait. Annyit azonban meg kell állapítani a fajelmélet irodalmi alkalmazóiról, hogy még csak kísérletet sem tettek saját fogalmaik tudományos meghatározására, még kevésbé gyakorlati ellenőrzésére.

Ez persze törvényszerű fogyatékosság. Csakis így – az ellenőrző értelem kikapcsolásával – lehetett eljutni olyan tételekig, melyek szerint a Pilvaxban francia könyvekről vitatkozni hígmagyarság, de Haynau „eréllyel párosult bölcsességéről” értekezni mélymagyar jellemvonás.703 Így lehetett eljutni odáig, hogy egy különben elgondolkodtató meglátásokban is gazdag könyv az „asszimiláció” fogalmából próbálta levezetni a költő „lángoló hitét”, mely „eleven tagadása volt a keleties, gyorsan beletörődő magyar magatartásának”, mint ahogy Petőfi „vallásos mélységű etikai forradalma” is „jellegzetes kelet-európai szlávos vonás”.704

A Horthy-korszak szellemi viszonyaira lehangolóan jellemző tény, hogy még egy olyan gondolkodó is, mint Babits Mihály, aki elvben elutasította magától „a csalékony és ingatag fajelméletet”,705 Petőfi esetében, ha feltételesen is, engedett a divatnak. A tragikus Vörösmartyval szembeállítva Petőfit, így érvelt: „A nemzet azonban ezidőben már egy fiatalabb költő szavától ittasult, aki távol volt e tragikus érzéstől; megóvta attól fiatalsága, s talán a szláv vér is, mely ereiben csörgött: alkalmassá tevén őt a forradalmi költő szerepére, aki a múlt terhe és a jövő aggodalmai nélkül a jelen pillanatnyi érzését élje ki”.706

Másutt igyekeztem már bebizonyítani, mennyire egysíkú és sematikus ez a Petőfi-kép707 itt maradjunk a „szláv vérnél”, amely állítólag megóvja az embert a tragikus életérzéstől. Egyetlen kérdés elég e légüres tétel kipukkasztására: ha a „szláv vér” ilyen antitragikus anyagot tartalmaz, hogyan született meg Dosztojevszkij művészete?

De ami Babitsnál csak egy talán, Szerbnél már bizonyosság. Nemcsak a „népies” Féja, az „urbánus” Szerb Antal is a szlávsággal hozza kapcsolatba Petőfi „Szabadság-istennőjét”: „Anyjától, a tót asszonytól örökölnie kellett valamit a tótság misztikus hajlamaiból.”708

Igaz-e, hogy a „tótság” misztikus hajlamú nép? S amennyiben így volna, bebizonyította valaki is már tudományosan, hogy a misztika örökölhető, mint a vérbaj, vagy a rákos hajlam? S amennyiben kiderülne – eddig nem derült ki –, hogy ez is örökölhető, nem kellene-e valósággal hemzsegniük a szlovák Petőfiknek? S nem látjuk-e inkább azt, hogy Petőfinek több volt az olyan szlovák irodalmár-kortársa, aki nemzeti érdekeit a Habsburg-reakció támogatásával szerette volna biztosítani?

Lehetne még szaporítani a kérdéseket, melyeket a fajelmélet irodalmi alkalmazói elfelejtettek feltenni saját maguknak. De e csüggesztő szemle helyett talán elég lesz röviden utalni arra, hogy miközben a múlt századi szlovákok között nem alkottak sereget a szabadságvallás prófétái, annál több volt belőlük azokon az égtájakon, és korokban, amelyek felé Petőfi figyelme is fordult. Az ő „vallásos mélységű etikai forradalmának” eszmei rendszere nem „a kelet-európai szlávos vonásokból” vezethető le, hanem – szinte szóról szóra, fogalomról fogalomra a Robespierre-ek, Saint-Just-ök, Babeuf-ök és társaik „jellegzetesen” nem „kelet-európai szlávos vonásaiból”. „Nem a széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem… a respublika alapja” – idézi Féja Petőfit, épp a költő állítólagos szlávosságának bizonyítására. Legalább ez az idézet és a megvesztegethetetlen szava figyelmeztethette volna arra, hogy milyen rossz irányban keresi a költő eszmetársait. A hitnek és a forradalomnak, az erkölcsnek és a forradalomnak ez a petőfis összekapcsolása ugyanis éppen az Incorruptible Robespierre-re és nem a szláv misztikusokra emlékeztet…, akik épp a forradalom-ellenességet kötik össze etikai rendszerükkel.

Mindezzel persze, nem akarom azt mondani, hogy nincs hasonlóság a kelet- és dél-európai szláv forradalmárok bizonyos típusa (Sevcsenkó, Nyekraszov, Botev, stb.) és Petőfi között. Nagyon is sok van. De ezeknek a kapcsolódásoknak a közös és gyakran hasonló történelmi sorsban van a magyarázatuk, nem Petőfi vérének összetételében.

A szlávságnak a forradalmisággal való azonosítása már Adynál is megtalálható, például épp A forradalmár Petőfiről írt tanulmányában: „…egy fiatal, szláv származású, tehát forradalmár…”709 – így jellemzi a költőt. Ezt nem csak az igazság kedvéért kellett elmondani, hanem azért is, mert talán épp Ady példája segít megértetni e tudománytalan azonosítás történelmi alapját: Ady korában ugyanis, az 1905-ös forradalom után és az 1917-es forradalmak előtt, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy milyen forradalmi szerep vár a szlávokra, elsősorban az oroszokra. De nem sajátos vérképletük, hanem társadalmi viszonyaik okán. Az idős Engels már húsz évvel az 1905-ös robbanás előtt látta, hogy „az oroszok közelednek a maguk 1789-éhez. A forradalomnak adott időben ki kell törnie, bármely napon kitörhet”.710 Fel is sorolta azokat a történelmi és társadalmi okokat, amelyek e várakozásra feljogosították. Ismeretes, hogy amikor az 1905-ös felkelésekkel az oroszok igazolták ezt a várakozást, egész Európa legjobbjainak rokonszenvével találkoztak. Ekkor kezdett általánossá válni az a felfogás, hogy az oroszok (tágabban értelmezve: a szlávok) a forradalom népe. A szlávságnak és a forradalmiságnak ezt az azonosítását azután – érthető, de hibás logikával – a múltra is visszavetítették.

Igen jellemző azonban, hogy a múlt század elejének szlávjait az európai köztudat éppen nem tartotta forradalmároknak – nem is tarthatta. A XIX. század első felében szláv országokban nem törtek ki forradalmak, az egy lengyel függetlenségi harcon kívül egyáltalán alig találunk a társadalom felforgatására készülődő hatékony mozgalmakat. Érthető tehát, hogy akkoriban épp az ellenkező általánosításra ragadtatták magukat némely írók és történészek. Így lett Michelet-nél a szlávság „faji géniuszának” jellemző vonása „a nemes szelídség”, mások éppenséggel a „beletörődést” tartották szláv jellemvonásnak.”711

A valamennyire is történelemben gondolkodó ember számára nyilvánvaló, hogy a szláv nem szelíd, nem is beletörődő, s nem is forradalmár, hanem a szláv népek történelmük során hol ilyen, hol olyan vonásokat mutattak, s amikor beletörődni látszottak sorsukba, akkor is voltak köztük forradalmárok, míg fordítva, amikor felkeltek helyzetük megváltoztatásáért, akkor meg ellenforradalmárok és közömbösek is találtattak közöttük – épp úgy, mint minden más népnél!712

Mindebből az az elemi tanulság, hogy az úgynevezett nemzeti jellemvonások általánosításával csínján kell bánnunk. Még ha egy-egy tulajdonság valamely korban sajátosan magyar (vagy szláv stb.) jellemvonásnak látszik is, néhány kérdés feltevése után rendszerint kiderül, hogy tartalmatlan általánosságokat fedeztünk fel. Babits, aki fiatalabb korában maga is elismételgetett ilyen – téves – közhelyeket, utolsó éveiben szembefordult ezekkel a mitológiákkal. Nem félt kimondani, hogy magyar jellem „valószínűleg nincs”, „legfeljebb bizonyos történetileg meghatározott tipikus pszichikai reakciókról” lehet beszélni.713 Ezek a tipikus reakciók pedig hasonló körülmények között más népeknél is fellelhetők.

Petőfi egyik szép versében maga is megkísérelte a magyar természet megfogalmazását. Az első fejezetben utaltam arra, hogy a magyar természet egyik szerinte jellemző vonásának („Magas kedvemben sírva fakadok” stb.) milyen szlovák dal szolgálhatott akaratlan mintául.714 De itt hivatkozhatunk egy német versre, amely éppenséggel cigány jellemvonást lát az ilyen magatartásban:

 

Das lacht in seinem Schmerze,
Und weint in seinem Glück.715

 

Mi hát az a sajátos sírvavigadás? A magyarság jellemvonása-e, a szlovákságé-e vagy a cigányságé? Vagy minden korok minden népe bizonyos alkatú fiaié, adott helyzetekben?

Talán fölösleges is folytatnunk az elemi bizonygatást. Legfeljebb egyet érdemes megemlíteni: ha Petőfi – egy gyönyörű – versben tudományosan helyt nem álló általánosításokat engedett meg magának a magyar természetről, ezzel senkinek sem ártott. De a költőt a magyarságból homályos fajelméletek alapján kitagadó gondolkodókról már nem mondható el ugyanez.

 

3. Köthette-e Petőfit a nemesi osztályfegyelem?

A költő nemesi származásának legendája nem tekinthető teljes egészében kitalálásnak. Két tény is elősegítette kialakulását, azon túl, hogy szülője nyilvánvalóan a magyar nemesi öntudat gyermeteg túltengése volt. Az első tény: egy ízben maga Petőfi vallotta azt magáról, hogy a nemességhez tartozott.716 Másrészt: valóban volt egy Petrovics család, amely nemesi címert kapott Lipót császártól. Dienes András azonban gondos levéltári kutatásokkal bebizonyította, hogy a mi Petrovics Istvánunknak nincs köze a nemes Petrovicsokhoz.717 Mint ő is elismerte, előzőleg már Mezősi Károly fellépett e legenda ellen, sőt a redemptusság kapcsán még magyarázatot is próbált adni e rejtélyre. Ha e magyarázatot egyelőre nem is tekinthetjük kielégítőnek,718a Petőfiék nemessége ellen szóló tények akkor is az okmányok erejével tanúskodnak: épp abban az évben, amelyben egy kósza emlékezés szerint Petőfi apjának birtokában volt a nemes levele, a pesti piaristákhoz „nem nemes”-ként íratta be fiát.719 Ismerjük a költő születési anyakönyvét, amely feltünteti a tanúk nemesi származását, de nem említi az apa nemességét720 stb.

E tények elgondolkodásra késztethették volna Ferenczit, még ha az újabb kutatási eredményeket nem is ismerhette. Ha a főszövegben nem is, egyik lábjegyzetében legalább utalt arra, hogy az általa alapul vett nemesi-származási levezetésben „több homályos rész van”.721 Később azután ez a kis kételkedés is megszűnt, s általánossá vált a felfogás: Petőfi nemesi származék. Felületes elődei Illyést is megtévesztették, ő azonban rá is licitált Ferenczire, mert az állítólagos nemesi őst magyarrá léptette elő, s ezzel egy csapásra problémátlanná tette Petőfi származását. Mindezt nem azért érdemes megemlíteni, mert általában kívánatos volna múltbéli tévedéseket felhánytorgatni. Az ügy azért jelentős, mert időközben megjelentek Dienes kutatási eredményei, a Mezősi által közzétett okmányokból megállapíthattuk, hogy Petrovics Istvánt a helyi hatóságok irataiban sohasem tartották nemesnek, nem szerepelt „a Valóságos Nemesek” évről évre elkészített jegyzékében, s Illyés könyve új kiadásaiban mindezek ellenére újra és újra megismétli: Petrovics István „ha kedve tartja, dicsekedhetett volna azzal is: ősei magyar nemesek voltak”.722 Az ismétlés sem változtat igazsággá egy legendát: akinek, mint Petrovicsnak, okmányaiba azt írták, hogy ignobilis, kellemetlen jogi következmények nélkül nem dicsekedhetett nem létező nemességével. Mint ahogy hiteles vallomás nem is állít ilyesmit Petrovics Istvánról.

Mindebből az is következik, hogy még nagyobbat tévednek azok, akik egész elméleteket építettek Petőfi állítólagos nemesi származására. Így például Szerb Antal tétele Petőfi úgynevezett „nemesi osztályfegyelméről” csupán biográfiai alap nélküli konstrukció.

Szerb sajátos elméletét csak részben menti az a körülmény, hogy a Ferenczi által bemutatott nemesi genealógiának esett áldozatul, s hogy előtte Illlyés is hangsúlyozta Petőfiék nemesi származását. Szerb teóriája akkor is elfogadhatatlan volna, ha Petőfi történetesen csakugyan a nemes Petrovics famíliából származott volna.

Először is figyeljük meg, milyen ellentmondásosan kezeli Szerb a költő állítólagos nemesi osztályfegyelmét. Petőfi szerelmi költészetéről így ír: „A szegénylegény Petőfi, aki minden más téren daccal tépte össze a nemesi osztályköltészet formai és tartalmi hagyományait, ezen az egy területen konvenciózusabb volt a nemesi költőknél.”723 Itt tehát csak egy területen őrzi, sőt teljesíti túl Petőfi a nemesi konvenciót (mármint Szerb szerint), minden más téren dacosan szakít a nemesi osztályköltészet eszméjével. Hat lappal odébb már csak Dózsa György kapcsán ismeri el Szerb, hogy Petőfi költészete „itt… kitör a nemesi osztályfegyelem keretéből, melyhez egyébként ragaszkodott”.724

Az egymással feleselő szavak kiemelése még a cáfolatot is fölöslegessé teszi, de a következtetéssel azért érdemes foglalkozni: „Petőfi, ha mesét mond, ha bordalt énekel, szívesen beszél a néphez, a nép hangján – de amikor a nép jogairól beszél, szózatát a nemességhez intézi. Nem a néphez. Nem agitál. Nem szövetkezik a néppel a nemesség ellen. Nem is volna értelme, érzi jól – ő inkább a nemességhez tartozik és a nemességet még ő sem hagyhatja cserben, nem árulhatja el.”725

Ez a Petőfi, aki „nem árulhatja el” a nemességet, csak Szerb irodalomtörténetében létezik. Az igazi Petőfi igenis szövetkezett a néppel a nemesség ellen, épp ezért nyilatkozott, mint ő maga mondta, a nép nevében, nemcsak Dózsa ürügyén, hanem közvetlenül is fenyegetve a Dicsőséges nagyurakat:

 

Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek…
Ha bennünket még mostan is
Megvettek,
Az úristen kegyelmezzen
Tinektek!

 

Íme, az egyik oldalon az állatoknak tartott nép, a mi, a másikon a nemes urak, a ti – ha ez nem nemesellenesség, akkor van-e ilyesmi egyáltalán a mi irodalmunkban?

 

4. Mikor születik meg a lélek és milyen nyelven szólalt meg Petőfi?

Illyés, miután kedves iróniával jellemzi a kiskunok túl nagy öntudatát, maga is ellágyul, s így állítja be Petrovics Sándor félegyházi fejlődését: „A gyermek ezen a földön áll meg először a lábán, ezen teszi az első lépést, itt ejti ki az első értelmes, emberi szót. Neki van igaza, amikor később, dacolva az okmányok bamba adataival, a köznapi, lélektelen igazsággal, ezt a várost vallja szülőföldjének (…) Lelke itt született meg, és magyarnak született!”726

A kun földön első lépteit próbálgató gyermek képe költői – de ellenkezik tapasztalatainkkal, amelyeket bármely népszerű orvosi könyvben megtalálhatunk, s amelyek szerint a gyermek „általában 1 éves korban kezd önállóan járni”.727 A kis testű és eleven gyerek – amilyen Petőfi volt – még hamarabb indul meg.728 Ugyanúgy, egy éves kora után az első értelmes, emberi szavakat is kimondja a legtöbb gyermek. Majd a második életév második felében „ugrásszerűen meggyorsul a beszéd fejlődése. A 30–80-as szókincs fél év alatt ötszörösére, tízszeresére nő”.729 A 22. hónapjában Félegyházára költözött kis Petőfi tehát mindenképpen a beszédfejlődés fordulatának időszakában tartott, több száz szót tudhatott.

Illyés tehát a kis Petőfit akaratlanul is visszamaradott, csökkent szellemi és fizikai fejlődésű gyereknek állítja be, aki csak 22 hónapos korában jut el az első lépésekig és szavakig… S minderre azért van szükség, hogy Petőfi lelke ne a „szlovák” Kiskőrösön, hanem a „kiskun” Félegyházán születhessen meg! De csökkent fejlődésűnek ábrázolni a lelket, csakhogy bizonyíthassuk magyarságát (amelyben értelmes ember úgysem kételkedhet) nem túl nagy ár ez?

És egyáltalán: mikor születik a lélek? A kínaiak bölcs számítással már a magzatidőt is figyelembe veszik az életkor megállapításánál – a modern lélektan szintén tudja, hogy a gyereknek már 22 hónapos kora előtt is van lelke, sőt alkata, jelleme is.

De van-e magyarsága? Aligha. Illyés szerint Petőfi lelke „azáltal” született magyarnak, „hogy az első szavakat ezen a nyelven mondja. A drága Hruz Mária (…) mosolyogva s óvatosan adja fia szájába a magyar szavakat”.730 A kép ismét kedves, de nem hitelesíthető – egyetlen adatunk sincs hozzá. Illyés is tudja, hogy Hruz Mária még a negyvenes évek második felében sem ejtette tisztán a magyar szavakat, a húszas évek első felében magyar tudása még bizonytalanabb lehetetett. Sőt, még csak azt sincs okunk feltételezni, hogy az anya „mosolyogva s óvatosan” épp vagy csak magyar szavakat adott gyereke szájába. Nagyon is valószínű, hogy Hruz Mária, aki leánykorában szlovákul szeretett dalolgatni, Petrovicsnéként is megengedte magának, hogy a saját anyanyelvén becézze kisfiát. Hangsúlyozzuk azonban, hogy nincs bizonyíték, – semmit sem tudunk a Petrovics család első éveinek „nyelvi viszonyairól”.

Ami Illyésnél lírai-festői kép, Dienesnél már tudományos bizonyosság. Szerinte „semmi kétség” sem merülhet fel a tekintetben, hogy Petrovics Sándor egy palócos magyar nyelven „szólalt meg”, „amelyen nemcsak apja, hanem 21 hónapos korától egész környezete” beszélt.731 Nos, ha valami nem kétséges, úgy az, hogy e kategorikus kijelentés nagyon is kétséges. Ismét csak azt kellene feltételeznünk – puszta magyarkodásból – hogy a magyarság legnagyobb költője szellemileg visszamaradott volt: meg sem szólalt 22 hónapos koráig, amíg kiskun környezetbe nem került… Sőt, fel kellene tételeznünk azt az elképzelhetetlen eshetőséget, hogy egy fiúgyermek csak az apjától tanult volna szavakat, de a – tudjuk: imádott – anyától nem.

Ezzel szemben az érzelmi szempontoktól függetlenített, tárgyilagos vizsgálat csak azt tekintheti valószínűnek, hogy a kis Petőfi apjától–anyjától (még Kiskőrösön) vegyesen hallhatott-tanulhatott magyar és szlovák szavakat, mondatokat is. Annak ellenére, hogy Hatvanyt épp ilyen álláspontja miatt könyve második kiadásának szerkesztői már szelíden megdorgálták, vele együtt e kezdeti kevertnyelvűséget látom természetesnek és valószínűnek.

Az idézett szerkesztők szerint Hatvany véleménye puszta feltevés, „mely egy-két igen késői, megbízhatatlan emlékezésen, illetve hagyományon alapul. A költőtől egyetlen szlovákul írt sor sem maradt fenn, s arra sincsenek hiteles egykorú adataink, hogy ezen a nyelven beszélt volna”.732

Való igaz, hogy nincs hiteles fogódzónk e kérdésben. De van feltevés, amely összhangban áll a tényekkel, s van romantikus kitalálás, amely ellenkezik az adatokkal. Az emlékezések közt akad egyébként legalább egy olyan, amelyet ha – eltérően Hatvanytól – perdöntőnek nem is, de elgondolkodtatónak tekinthetünk. A már emlegetett szárazdajka szerint a kis Petrovics ilyen vegyes nyelven beszélt vele: „Poczem Zsuzskó, menjünk a pincébe.”733 (Mellesleg: mind Dienesnél, mind Illyésnél hiába keressük ezt az epizódot.) Nem nagyon lehet megmagyarázni, hogy Kéry Gyula, a költő őszinte tisztelője és buzgó magyar, miért talált volna ki ilyen jelenetet, ha ezt a dajka nem így mesélte volna, de ne merüljünk el e bizonytalan témában. Nyomósnak azt a tényt kell tekintenünk, hogy Hruz Mária anyanyelve szlovák volt, s egy gyermekét becéző anya nem fogadhat anyanyelvi némaságot. Mint köztudott, a kevertnyelvű emberek épp legösztönösebb megnyilvánulásaikban folyamodnak anyanyelvükhöz.

Nincs okunk félni e tény valószínűsíthető következményeitől. Mint az idézett szerkesztők is helyesen írják, „Petőfi forradalmi életműve, de még magyarsága szempontjából is mellékes körülmény, hogy kisgyermek korában magyarul, szlovákul vagy éppenséggel (…) magyar–szlovák keveréknyelven beszélt-e szüleivel.” De ha így van, nem kell adatok nélküli romantikus legendát költeni a palóc nyelven megszólaló Petrovics Sándorról, a gyerekét magyarul tanító Hruz Máriáról – s arról, hogy Petőfi nem tudott szlovákul.

A költőnek egyébként igenis tudnia kellett valamit szlovákul (amint ezt egy-két támpont alapján Dienes is feltételezte).734 De ha felnőtt korában nem is beszélt volna anyja nyelvén, a gyerekkorra vonatkozó legendákat ez nem erősítené meg.

A félegyházi költözésnek természetesen megvan a nagy jelentősége. A kettős nyelvi hatás bizonytalan állapotát megszüntetve, ez a költözés helyezte a kisgyereket színmagyar közösségbe. „A szülőföldhöz” kapcsolódó emlékeket Félegyházán szerezte a gyermek Petőfi. Illyés és Dienes joggal emelte ki e változás fontosságát – az óvás csupán a romantikus túlhangsúlyozás és körítés ellen szólt.

 

5. Miért jelentkezett katonának Petőfi?

Tekintettel arra, hogy e kérdés körül igen sok vita zajlott a múltban, s a legutóbbi tanulmány Petőfi katonáskodását egészen más felfogásban ábrázolja, mint e könyv, néhány pótlólagos megjegyzést kell fűznünk e témához.

„A lépés dacos, de nem meggondolatlan. A hat középiskolát végzett »freivilligből« tiszt is lehet; idegen országokat láthat, mint Kisfaludy…” – így foglalta össze Illyés költőnk katonai jelentkezésének okait.735 Hogy valóban „nem meggondolatlan”-nak vagy inkább rosszul meggondoltnak kell-e minősítenünk e lépést, az vitatható, de minden életrajzi tény és lélektanilag valószínűsíthető feltevés amellett szól, hogy az Illyés által adott magyarázat a helyes. Dienes már említett tanulmánya azonban épp ezt a felfogást akarta megdönteni. A kiváló biográfus – Illyés iránti tiszteletből – nem mondta ki, hogy érvelése voltaképpen ki ellen irányul, de az összefüggések alapján ez nem is lehet kétséges. E sorok írója azon az állásponton van, hogy a jogos tisztelet sem vezethet bennünket a viták elkendőzéséhez. Az olvasó nem köteles a homályos célzásokban eligazodni, joga van tudni, hogy ki milyen állásponttal vitázik, az elhallgatásnak általában ott van jogosultsága, ahol a vita csakugyan független a személytől, vagy maga a személy érdektelen. Ezt az elvet követve, ezúttal Dienes álláspontját kell közelebbről szemügyre vennünk.

Dienes kiindulópontja olyan feltételezés, amelyet tény nem támaszt alá, ő mégis mintegy magától értetődőnek tekintette, hogy „Petőfinek a császári hadseregben való szolgálatvállalását éppen olyan kényszernek kell elfogadnunk, mint azoknak a katonáskodását, akik már az általános véderőkötelezettség korában, idegen hadijelvények alatt, német vezényszó alatt, a nemzet törekvéseivel mitsem törődő (…) nagyhatalom kényszerült harcosai voltak.”

Nem hiszem, hogy sok cáfolat szükséges e kategorikus kijelentéshez: az önkéntes jelentkezést egyszerűen nem lehet „éppen olyan kényszernek” felfogni, mint az erőszakos soroztatással beöltöztetett katonák fogdosását. S mert erre az azonosításra nincs ok, azt a következtetést sem könnyű magunkévá tennünk, hogy „nem csekély hiba” „hallgatni arról, hogy a költő nem ok nélkül gyűlölte a zászlót, amelyre felesküdött …”736

Honnan tudhatnánk, hogy a költő egyáltalán gyűlölte a hadsereg zászlaját? Sem hiteles, sem kétes hitelű vallomás nincs arról, hogy a kamasz Petőfi miként gondolkott arról a hadseregről, amelynek egyenruháját magára öltötte. Annál inkább van hiteles adatunk arra, hogy igyekezett, legalábbis kezdetben, „méltósággal” vállalni katonai mivoltát. Hogy Petőfi később meggyűlölte ezt a hadsereget, sőt éppen a katonáskodás járult hozzá döntő mértékben politikai felvilágosodásához, nagyon is valószínű, de jelentkezése előtti gyűlöletről nincs jogunk beszélni.

Dienes Sass Istvánra hivatkozott, aki szerint az ifjú katona „szabad választásából származónak állítá be” jelentkezését, de a jóbarát bepillantván a költő „bánatos lelkébe, többé nem a szabad elhatározások embereként, hanem balvégzete játékának odadobva” tekinthette őt.737 Dienes itt kettős hibát is elkövetett: figyelmen kívül hagyta Sassnak azokat a megállapításait, amelyek e jellemzésnek ellentmondanak, másrészt nem vette észre, hogy a kitűnő megfigyelő ezúttal egyszerűen Petőfi véleményét ismétli: a K… Vilmos barátomhoz intézett versből idézte a balvégzetet. Az aláhúzott szó ezt önmagában is bizonyítaná, de egy másik írásában maga Sass meg is mondta, hogy ebből a versből magyarázza Petőfi elhatározását.738 Abból azonban, hogy a költő később megbánta könnyelműségét, nem következtethetjük azt, hogy eleve is így gondolkodott, nem építhetjük erre a logikai képtelenségre azt, hogy „nem szíve vágya, nem a dicsőség szomja” vezette.

Sass különben egy harmadik írásában igen pontosan meghatározta, hogy milyen kiábrándulási folyamatról van itt szó: „…kezemet szorítá kemény tenyerébe katonai méltósággal, mert ekkor még adta nekünk a katonát s adta-adta, míg meg nem törte a nyomorúság.”739 Ez és csak ez a helyes, a lélektanilag is magyarázható fejlődés: Petőfi kezdetben mindenféle illúziókkal állt be katonának, majd épp a saját tapasztalatai meggyőzték arról, hogy tévedett – nekünk ezt a kiábrándulást kell megvilágítanunk, nem pedig azt a képletet erőltetni, hogy csak nyomorúságos helyzete miatt, a besorozott, kényszerült katonákhoz hasonlóan állt a gyűlölt zászló alá. Ez a magyarázat az érett Petőfit vetíti vissza a kamaszkorba, nem egy tizenhét éves fiú ábrándjaiban gondolkodik, hanem a szabadságharc költőjének mítosza felől tekint vissza a gyerekre.

Hasonló az eset mindazokkal az érvekkel, amelyek a kamasz Petőfi Kisfaludy iránt állítólag táplált rokonszenvét igyekeznek kétségbevonni. Udvardi Cserna, aki szerint a Salkovicsok azért is gúnyolták Petőfit, mert „a Sándor gyerek azt a bogarat vette a fejébe, hogy ő mindenben hasonlítani akart Kisfaludy Károlyhoz”,740 egyben-másban elemi tájékozatlanságot árult el. De nincs olyan kortárs, akinek vallomásaiban nem találhatunk alapvető ténybeli tévedéseket, mégsem utasítjuk ki őket a Petőfi biográfia tanúi közül. Hogy Petőfi később mennyire szigorúan ítélt Kisfaludyról, közismert, de ez megint nem bizonyíték arra, hogy kamasz fejjel is így gondolkodott. Sőt, a fordítottja a valószínű: az Úti levelek híres Kisfaludy-ellenes kitételeit többek között épp az magyarázhatja, hogy Petőfi saját, kamaszkori illúzióit is meg akarta tagadni, amikor fellépett az Auróra szerkesztőjének egyébként csakugyan túlzott kultusza ellen.741

Petőfi katonai jelentkezésének okai közt tehát a kényszerítő anyagi körülmények, a kaland- és világlátási vágy mellett igenis helyet kell biztosítanunk a dicsőségszomjnak, a katonai becsvágy kamaszos fellobbanásának is.

E katonáskodási hajlam korai megnyilvánulásának tekinthetjük azt a rajzot, amelyet az aszódi diák levele őrzött meg. Ettől a lovashuszártól nemcsak az aszódi, majd soproni katonai jelentkezésig vezet egyenes út, hanem még tovább is. Így például az Uti jegyzetek egy elgondolkodtató passzusáig: „Én a tollat meglehetősen forgatom, de úgy érzem, nagyobb hivatásom lett volna a kardviselésre, mire, fájdalom, későn születtem.”742

Ha Petőfi még huszonkét esztendős korában is így gondolkodott a kardviselés hivatásáról, amelyet összeköt a „dicső lovagkor” iránti nosztalgiákkal, akkor első katonáskodásának megmagyarázásától ezt a hajtóerőt sem szabad kihagynunk.

 

6. Volt-e ellentét Petőfi alkata és színészi hajlama között?

A költő legtöbb életrajzírója azt vallotta, hogy Petőfi testi és lelki tulajdonságai, alkata miatt eleve alkalmatlan volt a színészségre. Tudományosabb változatban először Zilahy Károly fogalmazta meg, hogy az alanyi költő lelkialkatánál fogva volt képtelen egy olyan tárgyi művészet, mint a színpadi ábrázolás szolgálatára.743 A népszerűbb változat Petőfi állítólagos fizikai alkalmatlanságát hangsúlyozta. Az elmélet mind a két variációjában igen kényelmes, felment bennünket a fárasztó vizsgálódásoktól, hiszen a priori megállapíthatjuk: a költő szükségképpen reménytelenül igyekezett egy alkatával összeegyeztethetetlen művészet paradicsomába elvergődni.

A fő forrás itt is Jókai. Tőle idézi szinte minden Petőfi színészetével foglalkozó dolgozat vagy cikk, hogy az ifjú színészjelölt „hangja és alakja nem volt e hivatáshoz szabva”.744 Jókai tekintélyének ilyen megidézése persze nem mentes egy kis rosszhiszeműségtől, hiszen a nagy mesemondó a továbbiakban igen nyomatékosan hangoztatta, hogy a költőt – alkati hátrányai ellenére is – tehetséges színésznek tartja.

Hogyan állunk hát a színészség fizikai feltételeivel? Nem csak azért kell erre válaszolnunk, mert a vándorszínészi pálya oly fontos részét teszi ki az ifjú Petőfi életének, hanem azért is, mert a költő testi és lelki alkatáról összefoglaló képet is alkothatunk ennek kapcsán.

Mint ismeretes, az alak és a hang az antik színpadon (az álarc, a koturnus és a hangerősítő miatt) nem számított a színészség fő feltételének; ma szintén nem döntő, hiszen nemcsak színész, hanem még énekes is lehet reszelős hangú (gondoljunk például Armstrongra!). Petőfi korában azonban más volt a helyzet. Nyilván túlzott kissé Farkas Ferenc, amikor azt írta, hogy akkoriban „a színész legfontosabb kelléke az volt, hogy szép ember legyen”, de a kor valóban makacsul érvényesülő igényét túlozta el.745 Ha a reformkori közönség szemében Lendvay felette állt Egressynek,746 akkor ebben nem kis szerepet éppen Lendvay hódító, „fashionable” megjelenésének kell tulajdonítanunk.

Nem valószínű, hogy a két versengő színész bármelyike ma is ugyanúgy megnyerné a női szíveket, mint annak idején. S az is tény, hogy ma sokan érdekesebbnek látjuk Petőfi arcát, mint nem egy reformkori színészét. De nem a mai szemmel kell mérlegelnünk s ezért el kell ismerni, hogy a korabeli ízlést figyelembe véve Petőfi e tekintetben hátránnyal indult. Amikor már híres költő volt, őt is eszményítették az ábrázolás művészei, halála után pedig hamar akadt olyan tanítvány, aki „meghatóan szép költő arcnak” rajzolta Petőfi vonásait.747 A hiteles források egész sora azonban arról tanúskodik, hogy a költő – különösen azokban az években, amelyekben a színészettel kísérletezett és a nyomorral viaskodott – meglehetősen távol állt a kor legtöbb híres színészét jellemző „eszményi külsőtől”. S mivel az úgynevezett közönségsiker nem kis mértékben éppen a nők tetszésétől függött, nem érdektelen utalni arra, hogy az akkori művelt hölgyvilág látásmódját alighanem híven kifejező Vachott Sándorné szerint a költő „igénytelen külsejű, vézna kis fekete ember volt…”748 Véznasága, izgága ádámcsutkája, „vékony, kissé görbe lába” s főleg orrhangja érthető módon nem tetszett rendezőinek sem. Ismeretes az is, hogy nem sok érzéke volt a muzsikához, s ezért sorozatosan konfliktusba került igazgatóival, rendezőivel, hiszen az akkori színházakban az énektudás majdnem kötelező volt, megkívántatott „a hatalmas mennydörgő vagy szerelmesen olvadozó orgánum”.749 Ráadásul táncolni sem tudott, amint erről aszódi szerelme nyilatkozott.750

Mindez igaz. Csak épp azt nem bizonyítja, aminek igazolására oly gyakran idézik e közismert tényeket, azt ugyanis, hogy Petőfi eleve csak rossz színész lehetett. Vegyük sorjában a dolgokat.

Zenei képzetlenségéből, sőt tehetségtelenségéből csak annyi vonható le, hogy Petőfi nem volt alkalmas énekes színésznek, vagy táncos komikusnak. De ő nem is akart ebben a szerepkörben babérokat szerezni.

Ami hangjának kellemetlen színezetét illeti, ez bizonyos szerepek szempontjából hátrányos lehetett, de egyáltalán nem zárta ki színészi érvényesülését. Megyeri hangja recsegett, Egressy szerint a Szentpéterié is, sőt Egressy hangjának ereje és színezete sem volt kifogástalan.751 Mellesleg, a nagy színész fia, aki közelről ismerte a költőt, hangját sem marasztalta el egyértelműen: „Petőfi hangját a sok éjjelezés, s különösen a szakadatlan dohányzás tompává, érctelenné tette. De azért beszéde kellemesen hangzó, tisztán artikulált, minden tájszólástól ment és bensőségteljes volt…”752

Külső megjelenése szintén nem predesztinálta mondjuk az akkori hősszerelmesi szerepek betöltésére. De ha annakidején fontosabb is volt a vonzó külső, mint ma, nem számított elengedhetetlen feltételnek. Hogy csak egyetlen, de nyomós példát említsünk a magyar színművészetből: a népszerű Megyeri, akit a költő is megénekelt, Egressy szerint olyan volt, „mint a nyakas körte, csúcsára állítva” egészen nagy fej, vékony láb, csikorgó hang jellemezte”.753

Megyeri persze elsősorban komikus színész volt, s amikor például a Lear király szerepével próbálkozott, nem tudta elfogadtatni magát a közönséggel. Vele (és Egressyvel) mégis megkezdődött nálunk is a színjátszásnak az az új korszaka, amely az alakító tehetséget a szép külső és a csengő hang fölé helyezte.

A színjátszásnak ez a forradalma Nyugaton jórészt Garrick nevéhez fűződött. Pesti statiszta korában Petőfi is láthatta azt a darabot, amelynek Garrick a hőse, s egyébként is ismernie kellett a nagy angol komédiás fellépésének jelentőségét. A „bárgyú babonák” után – mondja Hevesi Sándor – amelyek a fizikumot fontosabbnak tartották, mint a lelket, amelyek előírták, hány láb és hány hüvelyk magasnak kellett lennie a zsarnoknak s a szerelmesnek „jött Garrick a kicsi ember. Igen, a világ legnagyobb színésze kicsi volt, még az emberi termet középmértékét sem ütötte meg… Sőt mi több, hangja sem volt… orgánuma a szenvedély és érzés pillanatában épp oly rekedt és fátyolos lett, mint akármelyik modern színészé…” Ugyancsak kicsi volt Kean, „the little man with the great soul”, a nagy lélekkel megáldott kis ember.754 Petőfi ismerhette ezeket a példákat, sőt Rötscher könyvéből, amelynek tanulmányozására Bajza József biztatta, azt is megtanulhatta, hogy az igazi színészt a testi eszközök tudatos idomítása is megkülönbözteti a mindig csupán önmagát nyújtó féltehetségtől: „Hogy a színész saját személyiségével eszmét ábrázolhasson: arra testi eszközeit, hangját, arcát és tagjait idomítás által képessé kell tennie.”755 Az ifjú Petőfi nyilván azért is tisztelte Megyerit és Egressyt, mert eleven példát látott bennük a színészi eszközök tudatos idomítására.

Így tehát Petőfi testi adottságai hátrányosak voltak bizonyos szempontból, de ez nem bizonyítja tehetségtelenségét, legfeljebb egynémely – akkor kétségtelenül előtérben álló – szerepkörre való alkalmatlanságát. De még ezt sem szabad eltúloznunk. A színházi illúzióteremtés művészete már akkor is elég fejlett volt ahhoz, hogy több-kevesebb mértékben ellensúlyozhassa a fizikum árnyoldalait, s erre Petőfi már statiszta korában is láthatott példát. S ami nem kevésbé fontos: minden jel arra mutat, hogy a költő tudatában volt adottságainak, s mindig is úgynevezett karakterszerepeket szeretett volna játszani. Amelyekhez viszont minden külső adottsága megvolt.

Figyeljük meg Jókai egyik remek leírását, nem olyan-e a költő-színész ebben a rajzban, mint a romantikus drámák démoni hőse?

„Halvány szikár arca letörölhetetlen dac kifejezését hordta magán… rendbeszedhetetlen sűrű haja felállt az ég felé; orra római szabású volt, de kissé hegyes; szemei bátrak és szögezők, homloka nyílt, ajkai szépek; csak amikor nevetett – és nevetése olyan volt, mint egy kínzotté, még a hangja is hozzá – olyankor tűnt ki egy a sorból kiálló hegyes fog felülről, mely valami démoni kifejezést adott arcának…”756 Ez a kép szinte illusztráció lehetne mondjuk a Harmincéves kártyás Warningjához… Hány színészünk van ma, akinek a puszta megjelenésében ennyi megragadó erő van?

A „bátor és szögező” szemről külön is érdemes szólni. Egressy Gábor színészeti szakkönyve – később ugyan, de a reformkori felfogást is tükrözve – „a színész természeti eszközei” közt első helyre tette a szemet. „Az arctól függ minden, az arcon pedig a szemek uralkodnak.”757 Márpedig a költő tekintetét egybehangzóan rendkívüli hatásúnak írták le a kortársak. Egressy fia a legjobb magyar színészek közt nőtt fel, sok vonzó arcot láthatott, s ezért a nyilvánvaló szuperlativuszok ellenére is elgondolkodtató Petőfi arcának általa adott leírása: „Erős állcsontjai sovány arcának rendkívül határozott jelleget, erős kifejezést adtak… Szépvágású, tündöklő nagy fekete szemeiben tükrözött egész lelkivilága… Exaltált perceiben szórt villámait ma is látni vélem. Bűvösebb hatású, fönségesebb kifejezésű szemeket sohasem láttam.”758

Sok hasonló leírásra lehetne még hivatkozni. Nem szabad tehát egyértelműen negatív következtetéseket levonni Petőfi külsejének egynémely szempontból előnytelennek minősíthető vonásaiból, mert ugyanakkor megvolt alkatában és megjelenésében az a fajta szuggesztivitás is, ami a legjobb színészek közt is csak kevesek sajátja. Ne gondoljuk, hogy Petőfi színigazgatói vakok voltak, akik nem látták meg az első pillantásra fura és meghökkentő, ágrólszakadt fiatalemberben a színészileg is érdekes típust, s könyörületből hordozták magukkal a pályára már testi adottságainál fogva is „alkalmatlan” ifjút.

Ezek után áttérhetünk a legfőbb kérdésre, a színészi alkotáshoz szükséges belső, szellemi tulajdonságok és készségek vizsgálatára. Zilahy a lírai–alanyi lelkialkatban jelöli meg Petőfinek a tárgyias színművészetre való szükségszerű alkalmatlanságának okát. Mindez nála puszta kijelentés, üres absztrakció, amelyet semmivel sem bizonyít. Nehezen is tehette volna, mert ennek az elméletnek legfeljebb annyi magja van, hogy a színészet – koronként változó, de fő tartalmában nagyjából azonos – tipológiája valóban megkülönbözteti a sokoldalú karakterszínészt az igazában csak egyetlen szerepkörben kiváló, mindig saját magát „alakító” lírai színésztől.759 Ha elfogadnánk, hogy Petőfi ebbe az utóbbi – mellesleg sok hírességet felsorakoztató – csoportba tartozott, ez is csak annyit jelentene, hogy csupán bizonyos szerepkörben nyújthatott volna kitűnő alakításokat, azt azonban nem bizonyítaná, hogy eleve tehetségtelen színész volt.

A lelki alkat és hajlam szembeállítása egyébként már csak azért is felületes felfogásra vall, mert ebben az esetben a hajlam maga is bizonyos fokig az alkat megnyilvánulása. A színésszé levés vágya, ha az valóban komoly, és nem ismer akadályt, már önmagában is árulkodó jele a színészi alkatnak. Ha Arany János életében a színészkedés csupán rövid intermezzo, akkor ez egyik bizonyítéka annak, hogy benne nem volt igazi – a szó tiszta értelmében vett – komédiási hajlam. Ha valahol, a színészek közt igaz a Petőfi által is idézett mondás: naturam expellas furca…760

Benne csakugyan megvolt a színésszé válásnak ez a legelső feltétele. Nem alkalmi, véletlenszerű események sodorták erre a pályára, nem is csupán a kordivat hatásának engedett. Szülői tilalmak, baráti intézkedések, megaláztatások és kudarcok ellenére rövid életéhez képest oly hosszú időn át makacsul kitartott vállalt eszménye mellett, s ebben feltétlenül az egész egyéniséget átható színészi alkat egyik jelét kell látnunk.

A szereplési vágy persze csak egyik megnyilvánulása a színészi alkatnak, de nem azonos vele. Ennyi is elég ahhoz, hogy némi szerencse esetén – főleg régebben – egész életére a színházhoz kössön valakit, de nem elég az igazi művészi sikerhez. Milyen egyéb lelki feltételek szükségesek még a színészethez?

Petőfi korának egyik vezető színházi szakembere, Thürnagel összefoglalta e feltételeket. Szerinte a színész nélkülözhetetlen jellemvonásai: l. képzelőerő, 2. igazi érzés, 3. ítélőképesség, 4. alakítókészség, 5. emlékezet, 6. megfigyelőképesség és 7. lélekjelenlét.761 Petőfi esetében fel sem lehet vetni a kérdést, megvolt-e benne a képzelőerő, az igazi érzés, az ítélőképesség, vagy az emlékezőtehetség. A megfigyelőképesség is olyan tulajdonság, amelynek meglétét A csárda romjai és A puszta télen költője esetében nem kell bizonygatnunk. Legfeljebb egy mozzanatra érdemes utalni. Németh Antal a megfigyelőképesség és lélekjelenlét együttes érvényesülésének híres példájaként említi, hogy amikor Talma apja haláláról értesülve fájdalmában felkiáltott, utána mindjárt az volt az első gondolata: illene-e ez a kiáltás a színpadra.762 A látszólag önuralomra képtelen lírai költő életéből is tudunk ilyen mozzanatot idézni.763

A thürnageli követelmények közül lényegében egyetlen pontot érdemes közelebbről megvizsgálni. A színészet sine qua nonját, az alakítókészséget. Az utánzásnak, az alakteremtésnek, a komédiázásnak arról a készségéről kell szólnunk, amely nem pusztán tudatos elemeket foglal magában, hanem még a legkiválóbb színészek esetében is jórészt ösztönös, gyakorlattal csupán fejleszthető, de eredendő tehetség nélkül ki nem alakítható. Arról, ami Arany Jánosból – Beöthy Zsolt szerint „jellemzőleg” – hiányzott: „az arravalóság, hogy magát másnak és másnak mutassa, az alakosság képessége.”764

A kortársak visszaemlékezései alapján meg lehet állapítani, hogy Petőfinek volt alakítási készsége. Egyértelműen bizonyítják ezt az aszódi jelmezes játékok, női ruhákba való öltözések, de ugyanezt olvashatjuk ki a pápai képzőtársulatban megesett tréfából, amikoris Petőfi a Szózatot „tótos” akcentussal szavalta el.765

A beleélés és utánzás készsége tehát már a fiatal diákköltő egész lelkialkatát jellemezte. S ha másként látjuk is a költészeti szerepjátszás kérdését, mint Horváth János, a remek zsánerversekben és helyzetdalokban, a Gvadányit utánzó költeményben, a hősi eposzokat parodizáló remekműben valóban észre kell vennünk ugyanannak az „idomító tehetségnek” megnyilvánulását, mint amelyet – természetesen nemcsak más téren, hanem egészen más szinten – a Szózat „tótos” feldolgozásában.

Sőt továbbmegyünk: a költő nem egy híressé vált, anekdotává kerekedett történetében is megtaláljuk a komédiási lelkület kifejeződését. Jónéhány kirívó magatartási különcsége nemcsak az európai romantika nagy lázadói által bevezetett gesztusokra emlékeztet, hanem a félig-meddig társadalmon kívüli lénynek számító színészek gátlástalan fricskáira is.766 Ide sorolható az is, hogy a költő olykor a nyílt utcán megállt szavalni egy-egy barátja kedvéért. Sass Istvántól tudjuk, hogy Petőfi egyszer a Grassalkovich-palota előtt „állásba helyezkedve” (!) szavalta el egyik költeményét.767

Sass István egyébként határozottan kiemeli, hogy a költő a mindennapi életben is számtalanszor tanújelét adta szerepjátszó hajlamának: „…akárhányszor fölvett szerepet játszott, csakhogy szabadulhasson a tolakodóktól s lerázhassa magáról a sok lim-lomot, mi múltja, személyisége, kora s költészetének szokatlan közvetlensége miatt minduntalan rátapadt.” „Tán színészségének maradványai lehettek részben, azonban több volt bennük jó kedvének fesztelen nyilvánítása. Láttam őt haragot, duzzogást, bánatot, olvadozó barátságot, szerelemvallást, mámorost, tántorgó ittast színlelő állapotban – anélkül, hogy hangulatkeltésnél egyéb cél lebegett volna előtte. Egyszer, hogy szerelmi kalandja elől kitérhesssen, oly ügyesen színlelte egész nap a fogfájást, hogy jó anyám megijedve jajgatásán, alig győzte kamillás-zacskókkal – mind addig, míg Sándor kényszer helyzete alól felszabadulva, hahotába tört ki…”768

Ez már nem is csak akármilyen alakítási készség, hanem valóban az egész egyéniséget átható játékosság és szereplési tehetség bizonyítéka. Ha a felsőfok kizárólagosságát nem is fogadjuk el, nehéz lenne tagadni, hogy Horváth János meghatározó összefüggést túloz el, amikor így ír: „Ez a nyilvánosság előtt cselekvő, szereplő hajlam: lírai egyéniségének legáltalánosabban jellemző bélyege.”769 Egyszersmind itt a kulcsa annak, hogy a kortársak oly ellentétesen írták le Petőfi külsejét, magatartását, viselkedését. Sokarcú egyéniségével szinte zavarba ejtette környezetét. De épp ez a „hangulattornászi” alkat az, ami az igazi színészi tehetségnek is egyik fő jellemzője!770

A külső és belső, a testi és lelki adottságok összefoglaló értékelése előtt hadd idézzünk még egy vallomást: „Petőfinek arca és alakja – írja Jókai – nem volt az, amit daliásnak nevezünk; arckifejezése komor, rideg volt, termete szűkvállú, járása nagylépésű, mint a távgyaloglóké; hangja tompa, de mikor az ihlet lángja átmelegítette, ez a mozdulatlan arc ragyogott, ezek a csapott vállak földgömbemelő Atlasz vállaivá nőttek, s midőn lelkesítő költeményeit szavalta, hangja az indulatoknak minden változatait zengte, sírta, mennydörögte.”771

Aki tompa hangján zengetni tudta az indulatokat, aki valósággal meg tudta szépíteni dísztelen külsejét, attól nem lehet megtagadni a született színészi tehetség elemi adottságait! Amikor a Vaterland 1845-ben azt írta költőnkről, hogy „született hajlamát” követve újra színésznek akar állni, lehet hogy tévedett az információ anyagában, de jól látta, hogy Petőfinek igenis eredendő, természetes hajlama volt e hivatásra.

Nem előzmények nélküli, de egészen sajátos érvet vetett be Petőfi színészi tehetsége ellen az Élet és irodalom egyik cikke (Galsai Pongrác: Jó színész volt-e Petőfi? 1973. jan. 20.). „De tudjuk – írja a szerző –, élete pengeéles helyzeteiben sem tudott alakoskodni, mimikrizni, »szint játszani«. Ami viszont a másik serpenyőbe dob nem csekély súlyokat.”

A valóságban ezek a súlyok képzeletbeliek. Ha a gerincesség, a szókimondás, a hajthatatlanság, a politikai intranzigencia és a színészeti képesség között csakugyan létezne ilyen összefüggés, akkor ebből az következne, hogy minden jó színész „élete pengeéles helyzeteiben” alakoskodik, akkor jó színész nem is lehetne elvhű forradalmár vagy akár egyenes, becsületes ember sem.

De nem is érdemes általános teóriákba bocsátkozni, itt puszta tényekről van szó. Mindenekelőtt arról, hogy nem a pengeéles helyzetekben hajthatatlan, érett költőről beszélünk, hanem egy ifjú vándorszínészről, arról a Petőfiről, akinek élete ekkoriban a színpadon kívül is tele van színjátszással, bohókás játékokkal, „mimikrikkel”, ha úgy tetszik. E könyv erre épp elég ténybeli bizonyítékot szolgáltat, megmutatva a falusi fogadós és az ostoba káplár előtt a butát alakító, apját cselekkel becsapó, Vörösmarty előtt Pönögeit játszó, a katolikus plébánosoknak áttérőt alázatoskodó, Sass néninek fogfájóst színlelő, leszerelt obsitosként „szökevény”-szerepben tetszelgő kamaszt és ifjút. Akit ennyi és ennél még sokkal több példa nem győz meg arról, hogy ez a fiatalember alkatánál fogva a színpadon kívül is játékos természetű lény volt, az megmaradhat az esküre emelt kézzel és merev ünnepélyességgel szavaló szobor-Petőfi mellett, én azért igyekszem továbbra is a valóságos Petőfit megismerni.

Vannak olyanok is, akik a tények nyomása alatt látszatra hajlandók engedni a „rossz színész” verdiktjéből, de új pozícióból lényegében a régi álláspontot védik. Lehet, hogy Petőfi csakugyan nem volt rossz színész – mondják – de ez még nem jelenti azt, hogy „nagy színész” is lett volna, vagy hogy színészete a költészetével volna „egyenrangú”.

Csakugyan nem jelenti azt. De ebben az országban senki sem állította, hogy a színész Petőfi a költő Petőfivel volna „egyenrangú”, vagy hogy nagy színész lett volna stb. Legkevésbé mondta ezt e sorok írója. Csupán annyit mondtam, hogy a színész Petőfi nem szenvedett beteges önismerethiányban, volt tehetsége, s ráadásul színészéletének tanulságai igen fontosak egész költői fejlődése szempontjából. (Minderről részletesebben l. a Tiszatáj 1973. januári számát.)

Négy évvel a Petőfi, a vándorszínész megjelenése után kiadtak nálunk olyan életrajzot, amelynek szerzője egyszerűen semmit sem tud a költő színészéletének új adatairól. Nem az a baj, hogy nem ért egyet füzetem következtetéseivel, az a furcsa, hogy az idevágó elemi tényeket nem ismeri. Megjelent olyan, tudóstól származó könyv is Petőfi életútjáról, amely – miként a színészeti évekre szánt terjedelem és a kérdés beállítása mutatja – továbbra is bagattellizálni igyekszik a költő színészi pályájának tanulságait.

A fenti könyvek ellenére az új adatok léteznek és az új tanulságok is érvényesek.

Petőfit nem lehet többé úgy beállítani, mint aki nem is volt színész, csak színlaposztó, nem játszott mást, csak párszavas inas-szerepeket, „amelyek másnak nem kellettek”. E több éven át folytatott művészi kísérletezést nem lehet többé gúnyolni, kisebbíteni, jelentékteleníteni.

Illetve lehet, de csak a tényeket semmibevevők írói vagy tudományos tekintélyének rovására.

 

7. Melyik társulat avatta színésszé Petőfit?

Az életrajzi irodalom – Zilahytól napjainkig – magától értetődő tényként arról beszél, hogy Sepsy Károly avatta színésszé Petőfit. Hatvany el is olvasta Sepsy emlékezéseit, s lesújtó bírálatban részesítette az igazgatót fellengző stílusa s Petőfivel szembeni mulasztása miatt – Sepsy ugyanis nem emlékezik meg arról, hogy keze alatt tanulta Petőfi a színészetet.”772

Sepsy, aki „lélekborulatokba merülve” haladt „kétes pályáján”, stílusáért minden gúnyt megérdemel. Petőfivel szembeni mulasztása azonban erősen kérdéses. 1848-ban megjelent emlékiratának szóban forgó része csakugyan nem említi a költőt, holott akkor már illett tudni, kicsoda Petőfi Sándor. Hatvany azonban nem vette észre, hogy ez a közlemény (Visszatekintés vándorpályámra) szó szerinti átvétele egy 1847-ben a Pesti Divatlap hasábjain közölt ömledezésnek, amelyet a szerző minden jel szerint még 1846-ban írt.773 Ekkor még nem olyan súlyos mulasztás hallgatni Petőfi Sándor életének egyik epizódjáról.

De vajon valóban Sepsy volt-e Petőfi első színész igazgatója? Ez ellen két nyomós ok szól. Sepsy 1841-ben 19 (legfeljebb 20) esztendős, ami még egy zugtársulat igazgatásához is alacsony kor.774 Emlékirataiban részletesen felsorolja vándorpályája állomásait, osztályozva a magyar vidéket aszerint, hogy hol miként pártolják a színészetet. Hatvany oldalakon át gúnyolódik is Sepsy jelzőivel, de épp ott hagyja abba az idézgetést, ahol az érdekes lenne. Sepsy ugyanis a Dunántúlra térve, ezt írja: „A dicső, tündéri Balaton mellékén művészet és vendégszeretetre találtam. – Fehérvár, Veszprém, Pápa, Komárom, Győr közönségei pártolják a színészetet. Somogyban a művészet mellett a művészt és a művésznőt is kedvelik. Sopron megyében még idegen bálványt imádnak. Baranya tájékáról s a felföldről stb. még itt nem járván, nem szólhatok.” Vagyis Sepsy a Dunántúl olyan megyéit emlegeti, amelyek távol esnek a Petőfi által felsorolt helységektől, ugyanakkor hallgat Tolna megyéről – a „degálás” központjáról –, Baranyát pedig kifejezetten ismeretlen területként említi, noha Petőfi szerint Mohácson is játszottak! Elképzelhető persze, hogy Baranyába csak a lázadó refractariusok jutottak el, akkor is gyanús, hogy Sepsy a Dunántúl egészen más vidékeiről beszél, s épp Tolnáról hallgat (amely az általa nem osztályozható Baranya mellett terül el…).

Kételyek merülhetnek fel a második igazgatójelölt körül is. Helyesebb lenne önjelöltet mondanunk, ugyanis arról az Abday Sándorról van szó, aki a kor egyik leghíresebb vidéki színigazgatója volt, s aki a Szamos című lapban magának vindikálta Petőfi színészi felavatásának dicsőségét. Sajnos, a lap megfelelő évfolyama Budapesten nem található, s így csak a Függetlenségben megjelent kivonatot ismerjük, amely egyebek közt ezt mondja: „…Petőfi katonaköpenyben jött hozzám Karcagra, a színtársulatomnál öt hónapot töltött. De színésznek ügyetlen lévén, felvittem Pestre, hol 50 forinttal megajándékozva, egy ügyvédnek adtam át.”775 Az ország másik szegletében fekvő Karcag, az öt hónap és az irgalmasságból adományozott 50 forint emlegetése eleve kizárta, hogy az irodalomtörténet komolyan vegye Abday állítását. Még súlyosabb ellenérv vele szemben, hogy egy korabeli zsebkönyv tanúsága szerint a derék igazgató ekkor, 1841 nyarától decemberéig szintén a Dunántúlon tevékenykedett ugyan, de Szombathely, Kőszeg, Sopron, Keszthely, Sümeg, Esztergom között cirkáló társulata sohasem érintette a Petőfi által fent megjelölt útvonalat.

Az 1841-es dátum és a karcagi helyszín tehát semmiképpen sem egyeztethető össze, valamelyik adat mindenképpen téves. Mivel az emberek könnyebben tévednek az évszámban, mint a helyszínben, valószínű, hogy – ha egyáltalán – csak Karcag körül találkozhatott Abday a költővel, s ez pedig csak 1843-ban eshetett meg.

Erre az időszakra még egy harmadik igazgatójelölt is jut. Egy szerepkönyv-másolaton olvashatjuk a következő szöveget: „Zolky, a vén diák. Dráma 2 felvonásban, írta Maltitz – ford. Havi E. Másolta Rónai színész 1841. Földváron.” Noha Kétszery már 1883-ban „becsületével állította”, hogy Petőfi „a fent írt időben… Rónay név alatt” társasága tagja volt, s ez darabot másolta, Ferenczi életrajzi munkája nem vett erről tudomást. A kritikai kiadás szerkesztői megállapították, hogy az egész másolat „Petőfi kézírása”, s lehetségesnek tartják, hogy a Levél egy színészbarátomhoz című költemény más társaságra utaló szavai Kétszery társulatára vonatkoznak.776 Az idézett rész így hangzik:

 

A társaság is végre szétoszolt
Egymást érő bel-s külviszály miatt;
S én ujra jártam széles e hazát,
Mignem keblébe vett más társaság.

 

Ha Petőfi kézírásának legjobb ismerői ilyen határozottan felismerik a költő keze vonását, el kell fogadnunk, hogy Petőfi csakugyan lemásolta Maltitz darabját, valószínűleg a Balaton melletti Földváron. Ez azonban semmiképp sem történhetett a Sepsy (vagy más) által vezetett társulat(ok) Tolna és Baranya megyei faluzgatása után. A Szeberényihez írt levél, amelynek egyébként egyik aláírása: (hajdan) Rónai színész, olyan útvonalat jelöl meg Mohács–Pécs–Szigetvár–Keszthely–Szombathely–Sopron részletezéssel, hogy abba semmiképp sem fér bele egy balatonföldvári kirándulás. Petőfi tehát csak a dunántúli faluzgatás megkezdése előtt másolhatta le a darabot, mégpedig akkor, amikor à la hűbele Balázs Füred felé ment, s „innen átkelve a Balatonon” Balatonföldvárra érkezhetett. Időben és helyben legvalószínűbben ekkor és itt helyezhető el az az intermezzo, amely legfeljebb néhány napig tarthatott. Mi okból, nem tudhatjuk, de hamar tovább ment innen Petőfi, s „Somogyon, Veszprémen keresztül Tolnába” jutva, Ozorán kezdte el már jelzett vándorszínészi útját.

Kiss József, új feltevésként777 lehetségesnek tartja azt is, hogy Petőfi a szóban forgó darabot nem Balatonföldvárott, hanem Dunaföldváron másolta le. Ez a helység viszonylag közel esik a portyázás útvonalához.

Az eddigiek alapján elképzelhető, hogy a faluzgatás előtt pár napig Kétszerynél vendégeskedett Petőfi Balatonföldvárott (esetleg az ő keze alatt működött a faluzgatás első szakaszában Dunaföldvárott?), de a Sass által jelzett szakadás után akkor is másvalaki irányította a Szekszárd, Simontornya, Mohács között hányódó-civódó csoportot. De ki?

Amikor 1842 őszén Fehérvárott jelentkezik a költő, Szuper Károly szerint úgy mutatkozik be, mint aki Csehfalvi társulatánál, Némethy szerint mint aki Bakynál már megkísérlette a színészkedést. Eddig ezeket a vallomásokat vizsgálat nélkül utasította el a Petőfi-irodalom, mivel ténynek tartotta, hogy Petőfi Sepsy vezérlete alatt működött ama három hónap alatt. Nem lehetetlen azonban, hogy épp e két férfiú valamelyikét rész illeti Petőfi színésszé avatásának dicsőségeiből. Sőt, mivel e társaságok szinte havonta bomlottak fel, majd szerveződtek újjá, egyesültek és szétváltak, a „szekszárdi lázadás” előtt az egyik, utána a másik keze alatt is tevékenykedhetett Petőfi.

Nincs tehát megbízható eredménye e rövid áttekintésnek, sőt bizonyos fokig még több lett a rejtély, mint amennyivel korábban számoltak. Annyi azonban kiderült ebből is, hogy sokszor a vitathatatlan tényként dolgozatról dolgozatra szálló adatok is milyen felületesek lehetnek, s a legjobb esetben is csak részigazságoknak bizonyulnak.

 

8. Tanultak-e dialektikát a pápai diákok?

Vagy kicsit pontosabban és közelebbről: tanult-e dialektikát Petőfi? Dienes András igennel felelt a saját magának feltett kérdésre. Az aszódi diák olvasmányai kapcsán megállapítja, hogy Budai Ézsaiás magyar történelme, melyet költőnk hosszabb időn át tanulmányozhatott, ellentmondásos mű: megmutatja Dózsa bátorságát, de a Tripartitumot is dicséri stb. Ezután Dienes kifejti azt a véleményét, hogy Koren vetette meg „a költő egyetemes műveltségének alapját”, de nem oldhatta fel a Budai tanulmányozása nyomán Petőfiben keletkezett „ellentmondásokat”: „Ezekre az ellentmondásokra egy dialektikus történelembölcseleti módszer adhatott volna csak választ, ahogy később – a költő – egy nép szerencséjére – egy nagy múltú magyar főiskola katedrájáról a francia forradalom tanulságán és Hegel dialektikáján felnevelt két merész tanártól mindezekre választ is kapott.”778

Dienes lábjegyzetben tette hozzá, hogy természetesen Tarczy Lajosról és Bocsor Istvánról van szó. Azt azonban sajnos nem tette hozzá, hogy milyen forrásból ismerte meg a diák Petőfi ellentmondásait és honnan tudja, hogy ezekre csakugyan kapott is választ, s nem csupán, esetleg, talán kaphatott?

Még kategorikusabb kijelentésre ragadtatta magát Dienes, amikor megállapította, hogy Budai könyve azért nem lehetett Petőfi történelemszemléletének alapja, mert: „…a későbbiekben bizonyítani fogjuk, hogy a költő a felvilágosodásra és az újkori forradalmakra vonatkozó ismereteit az utolsó iskolájában – Pápán – szerezte…”779

Dienesnek sajnos nem állt módjában bizonyítania e tételét. Lelkiismeretességét jól ismerve, meg lehetünk azonban győződve arról, hogy nem alap nélkül nyilatkozott így, minden valószínűség szerint részletes elgondolásai, sőt filológiai fogódzói voltak. Látatlanban nem ítélhetünk ezekről, de félő, hogy szenvedélye ezúttal túlságosan is elragadta a kiváló biográfust.

Ha Dienes támpontjait nem is ismerem, arról a Magyar irodalom–világirodalom többi olvasójával együtt tudok, hogy Turóczi-Trostler József is feltételezte Hegel Petőfire gyakorolt hatását, szerinte költőnk a német filozófustól vette a „világszellem” kifejezését.

Turóczi-Trostler érvelése szerint Tarczy német prózát nyújtó antológiája, amely Hegel egyik művéből is ad részletet, „éppen akkor jelent meg, amikor Petőfi pápai diák és Tarczy tanítványa volt”. A jeles tudós azt is hangsúlyozza, hogy Petőfi Tarczynak egy másik, német költői antológiájából „merítette első német irodalmi ismereteit”.780

Ami ez utóbbi tételt illeti, adataink ezt nem erősítik meg. Láttuk, hogy Petőfi már Aszódon foglalkozott német irodalommal, és Sopronban is érdeklődött a német líra iránt. Ami pedig a prózai antológiára vonatkozik, ténybelileg szintén téves – a gyűjtemény 1844-ben jelent meg, tehát nem akkor, amikor Petőfi pápai diák volt, hanem évekkel később!

De nem is ezek a ténybeli cáfolatok érdekesek. Ha az antológiából nem is, más forrásból tudhatott a pápai Petőfi Tarczy „dialektikus nézeteiről”. De felfoghatta-e őket?

Tarczy és Bocsor előadásaiból illetve műveiből ki lehet ugyanis szemelgetni olyan gondolatokat, amelyekben egyfajta dialektikus szemlélet a történelemre is érvényes erővel alkalmaztatik, de egy hatásnak még csak a feltételezéséhez sem elegendő egy átadó megállapítása – azt is valószínűsíteni kell, hogy a felvevőnek egyáltalán köze lehet az átadóhoz, megismerhette a közlendő anyagot és így tovább.

Minden életrajzi adat és valószínűsíthető feltételezésünk szerint Petőfi, a pápai diák egyáltalán nem érdeklődött az elvont bölcseleti problémák iránt, mint ahogy később sem mutatott ilyen hajlamokat. Ráadásul, ha van gondolkodói iskola, amelynek egész nyelve, mechanizmusa, rendszerépítő logikája idegen a Petőfiétől, akkor az elsősorban a hegeli szisztéma.

Tény, hogy már Kornis Gyula megpróbálta Hegelből levezetni Petőfit: „Meglepő, hogy a németek legelvontabb filozófusának, Hegelnek (…) alapeszméi maradék nélkül megtalálhatók Petőfinek (…) történetfilozófiai elmélkedéseiben, csakhogy poétikus ruhába öltöztetve.”781 Valóban meglepő volna, ha igaz volna, de nem igaz, s az egész tétel csak azt lepheti meg, aki nem tudja, milyen tudományossággal lehetett egyetemi tanárrá avanzsálni a Horthy-rendszerben. Nem is érdemes cáfolgatnunk Kornis tételeit, amelyek ilyen bizonyítási módszerrel készültek: az egyik oldalon van Hegel megállapítása, mely szerint az állam „az öntudatossá vált erkölcsi szubsztancia”, a másikon Petőfi híres kijelentése arról, hogy „a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublika alapja”. A következtetés: ez utóbbi az előbbiből ered. Holott pillanatnyi kétség sem merülhet fel, hogy Petőfi erénykultusza eszmetörténetileg a francia forradalom robespierre-i jakobinus irányzatának magyar visszhangja.

Természetesen találhatunk olyan eszméket vagy inkább fogalmazásokat Petőfinél, amelyek ilyen vagy olyan módon kapcsolatba hozhatók Hegellel, vagy akár a Hegelt Magyarországon népszerűsítő Tarczyval. De ezek egyáltalán nem filozófiai csatornákon jutottak el a költőhöz, ismételjük – idegenkedett minden absztrakt teoretizálástól –, hanem vagy francia–német forradalmi olvasmányaiból, demokratikus, kommunisztikus eszméket sugárzó politikai művekből erednek, vagy sok esetben egyszerűen „a levegőben voltak”. Mint ahogy – bocsánat a talán triviális példáért – nem feltétlenül freudista az, aki a tudatalattiját emlegeti, éppúgy nem kellett hegelianusnak lenni annak, aki a világszellem haladásáról beszélt egy olyan korban, amelyben ez a világszellem a haladó köznyelv közhelye volt.

Ha Petőfi már Pápán megszerezte volna „a felvilágosodásra és az újkori forradalmakra vonatkozó ismereteit”, akkor ennek 1842-ben, vagy egy-két évvel később valamilyen formában meg kellett volna mutatkoznia. De 1844 előtt egyetlen olyan szót nem találunk Petőfi műveiben vagy leveleiben, amely ilyen ismeretekről tanúskodhatna. Arra viszont filológiai bizonyíték van, nem is egy, hogy 1846-ban kezdett Petőfi komolyabban foglalkozni a francia forradalmak történetével. Amint ennek nyomai is igen hamar megmutatkoznak műveiben!

És különben is: Petőfi „az újkori forradalmakra vonatkozó ismereteit” nem az iskolákban szerezte – nem voltak olyan iskolák és olyan tanárok, amelyek és akik ilyen tekintetben érdemleges ismereteket közöltek volna. Arról nem is beszélve, hogy Pápán Petőfi nem tanult történelmet, Bocsor István nem is tanította őt, „a katedráról” tehát nem is oktathatta költőnket „merészen” a dialektikára, Tarczytól pedig addigra elvették a bölcseleti oktatást, Petőfi pápai tanára a gondolkodástanban Czibor Ferencz volt. Az 1841–42-es tanév második felében szerzett bizonyítványa eléggé mutatja, mennyire nem érdekelte Petőfit ez a „gondolkodástan”.782

Tarczytól persze hallhatott Petőfi haladó nézeteket személyes érintkezéseik során (bár ezekről érdemleges adat nem szól), és még inkább meríthetett ilyen eszméket Tarczy műveiből, a már idézett munkájából is. Ezek azonban nagyon messze álltak a költő későbbi forradalmi meggyőződésétől, a „szabadságtalanság” általános-liberális kritikájánál többre nem igen merészkedtek. Meg kell tehát maradnunk annál, hogy Petőfi Pápán nem tett szert dialektikus történelembölcseletre, és az „újkori forradalmakra vonatkozó ismereteit” nem Tarczytól és Bocsortól, hanem Mignet-tól, Cabet-tól, Lamartine-tól és a többiektől szerezte.783

 

9. „Mennyi az ármány a színészetnél”?

Petőfi saját vallomásából tudjuk, hogy „nem kevés” küzdelmébe került a Lear király Bolond szerepének elnyerése. A színészek közt szokásos ármánykodással indokolta nehézségeit.784

A küzdelem kimenetelét a Petőfi-irodalom Némethy és Szuper nagyjából egybevágó emlékezései alapján magyarázza: „A bohóc szerepe – írja Némethy – Szuper Károlynak, a társulat komikusának volt osztva. Deézsi Zsiga (Lear király) rettenetesen haragudott ezen kiosztáson, mert játéka sikerét féltette Szuper bohóckodásaitól s nagyon megörült, mikor Szupernek Halasra kellett utaznia s a szerep Petőfi kezébe jutott.” Szuper: „Halas, március 21. Kecskeméten, hol egyetlen kis fiamat át kelle adnom az anyaföldnek: nem tudtam tovább maradni. Virradatkor indultunk el Kecskemétről, miután Szabónak megígértem, hogy rövid időn visszamegyek. Különös örömet szereztem eltávozásommal Petőfinek, mert éppen Lear királyra készültünk, melyben ő nagyon óhajtotta a bohóc szerepét játszani, de a társulat nem adta neki, hanem nekem, s most én távozván, búcsúzásunkkor átadtam neki a szerepet, megígérvén neki, hogy addig vissza nem megyek Kecskemétre, míg ő azt a szerepet játssza.”785

Hatvany szellemes megjegyzést fűz a színész- sőt ripacslélektan szempontjából oly jellemző szuperi gesztushoz.786 Bármilyen érdekesek is azonban a színészlelkek igazi vagy vélt rejtelmei, a biográfusoknak ez esetben a költő életrajza a fontos, s ezért nem fogadhatja el vizsgálat nélkül Szuper kijelentését. Az utolsó mondat olyan valószínűtlen nagylelkűséget akar elhitetni velünk, ami amúgy is gyanússá teszi e szuperiádát. Ha azután a kiragadott részletet a napló összefüggéseiben tekintjük, meg is állapíhatjuk a következőket:

1. A társulat teljesen eladósodott, Szuper távozási tervekkel foglalkozik, ajánlatokat kap más társaságoktól. Ezért megy el, nem pedig amiatt, hogy nem tud maradni Kecskeméten fia sírja mellett. Ezért ígéri meg igazgatójának, hogy hamarosan visszajön – meg akarja nyugtatni direktorát, aki azután levelek sorozatával ostromolja őt, s vissza is hívja. Szuper vissza is jön, s naplójában addigra már elfelejti, mit ígért Petőfinek. Akinek egyébként nem adhatott olyan ígéretet, hogy addig nem tér vissza, amíg „azt a szerepet játssza”, mert a darabokat általában egyszer mutatták be, így tehát neki emiatt nem is kellett volna a tervezett bemutató, 23-a után még hetekig távol lennie. Az állítólagos 21-i bejegyzés környezetének minden adata a távozás túlfínomra kerekített lelki okai ellen szól.

2. Még inkább cáfolja Szupert a bejegyzés belső ellentmondása, amelyre az életrajzírók megint csak nem figyeltek fel. Szuper azt mondja, hogy március 21. hajnalán indult el Kecskemétről, s a „búcsúzáskor” adta át szerepét. Csakhogy Szuper kétes hitelű kijelentésével szemben ott állt Petőfi hiteles, s amellett konkrét dátumot tartalmazó levele: Bajzának március 14-én írja, hogy megkapta a bohóc szerepét! Szuper tehát sem 20-án, sem 21-én nem adhatta át azt a szerepet, amelyet a költő 14-én (vagy még hamarabb) már megkapott!

Mindez a Szuper-napló általában használt önálló kiadásának belső ellentmondásai alapján is megállapítható. Még világosabbá válik azonban a kép, ha fellapozzuk a „napló” korábbi, 1880-as kiadását. A kassai Színészeti Közlöny 1880-as évfolyamában Sz. K. aláírással megjelent emlékezés ugyanis – miközben több más ponton is eltér a későbbi szövegtől! – egyáltalán nem említi Szuper nagylelkű akcióját. Itt csupán arról van szó, hogy Petőfinek nemsokára „jutalomjátéka lesz: mindenáron »Leart« szeretné venni s benne a bohócot játszani.”787 Vagyis Szuper csak a későbbiek során léptette elő önmagát a Bohóc-szerep baráti átadójává!

Valószínű, hogy Némethy, aki több változatban is ismerhette Szuper emlékezéseit, egy másik variáns alapján elfogadta azt a tényt, hogy a szerepet eredetileg Szupernek szánták, csak épp elhagyta az általa is nyilván színészlélektani képtelenségnek érzett öndicsérő szuperiádát. A Petőfi levelében olvasható „üggyel-bajjal” kitétel természetesen el nem hanyagolható figyelmeztetés arra, hogy csakugyan nem ment simán a szerep kiosztása. Küzdelem folyt már magaért a darabért is, s nem kevésbé a szerepért, hisz a társulatnak több komikusa is volt. S ebben a vetélkedésben a szokásos féltékenységi indítékok mellett szerepet játszhatott az a körülmény is, hogy a művelt és érett Deézsy valóban féltette játékát Szuper „bohóckodásától” (sőt még az sem lehetetlen, hogy naplóíró komikusunk épp ezen a vereségen megsértődve hagyta el Kecskemétet…)

Jókai egyébként egyáltalán nem említi a Szuper contra Petőfi versengést, viszont megerősíti a költőnek azt a vallomását, hogy a társulatot csak nehezen lehetett meggyőzni a Lear király előadásának szükségességéről. Határozottan állítja: ő is „mérlegbe vetette” befolyását, hogy a „Lear színre kerüljön.”788

Nagyjából ennyit tudtunk eddig a jutalomjáték előzményeiről, ezek alapján a Petőfi-irodalom egyöntetűen március 23-ra datálta Petőfi fellépését!789 Később előkerültek Szilády kecskeméti nyomdász üzleti könyvei, bennük a következő érdekes sorokkal: „Játékszíni lap. Bérletszünet. Fekete és Petőfi részükre 23-ra. Placat. 300 sajtópapírra…”790 Kiss István, aki elmélyülten tanulmányozta Szilády bejegyzéseit, észrevette, hogy később ezt írta a derék nyomdász: „Ugyanezen Játék újra nyomatott 25-re”. Kiss – teljes joggal – azt a következtetést vonta le ebből, hogy a Lear királyt egymás után kétszer is előadta Szabó társulata. Zsebkönyvünk most végleg tisztázza ezt a problémát: március 23-án, mint láttuk, a Saint-Georges lovag ment, s a Lear csak egyszer, 25-én került sorra.

A Lear-bemutató ezzel biztossá vált, de gazdagabbak lettünk egy rejtéllyel: a már kinyomtatott színlapoktól eltérően miért kellett elhalasztani az előadást? Nem valószínű, hogy a Petőfi emlegette intrikák miatt tolódott volna el a jutalomjáték, hiszen a vetélytárs, Szuper, már elhagyta Kecskemétet. A plakát kinyomtatása a harc eldőltét jelzi; ez eladósodott társaság nyomós ok nélkül nem verte volna magát újabb kiadásokba. Talán Jókai – eddig pusztán szórakoztató anekdotának tartott – csevegése adhat némi támpontot ez ügyben. Ettől függetlenül is érdemes idézni kedves-derűs történetét, mert éreztet valamit a vándorszínész-élet kulisszák mögötti köznapjaiból:

„Ámde a nagy királynak tömérdek akadállyal kellett megküzdenie (…) Learnak leányai is vannak: jók és rosszak. Szabónak pedig primadonnái voltak: könnyűek és nehezek. Kesziné könnyű, villitermet volt. De Cau Mimi pedig erős amazoni alak. De Cau Mimi semmiképpen se akarta Gonerilt játszani, a gonosz leányt, hanem Cordéliát, a szelídet. Lear király pedig azt mondta, hogy ha ő neki »ezt« a Cordéliát kell holtan az ölében a színpadra vinni, hát abba ő megszakad, hamarabb, mint Shakespeare kívánta. Ismét minden diplomáciai rábeszélésünket elő kellett vennünk – s miután Cordéliát nem lehetett arra bírni, hogy legyen könnyebb, Leart kellett arra kapacitálnunk, hogy legyen erősebb. Ami meg is lett. Mégis színre került a Lear király…”791

A lényeg – vagyis a primadonnák vetélkedése Cordélia szerepéért – nagyon is valószínű. Tudjuk, hogy Keszyné csakugyan játszott a darabban, nyilván De Cau Mimi alakította a másik női főszerepet, Cordéliát. Szuper naplójából azt is tudjuk, milyen ádáz harc dúlt a két primadonna között. A közönség jelentékeny része pedig – naiv módon azonosította a szerepet a szereplővel, s ezért érthető, hogy a kecskeméti férfinép egyik kedvence sem akarta vállalni a gonosz leány életrekeltését. Végül is – nem nagyon hihető, hogy Jókaiék rábeszélésére – Mimi kisasszony győzött. Igen hihető viszont, hogy épp ez a primadonna-háború okozta a bemutató elhalasztását. Fehérvárott a Moor Károly bemutatója szintén ilyen színészveszekedés miatt maradt el – noha a színlapokat már akkor is kihordták!

Ami pedig azt jelenti, hogy ez a ma már megmosolyogtató anekdotaként ható kor-adalék nagyon is gyötrő élmény lehetett az ifjú színész számára, akinek keserűen kellett tapasztalnia, hogy művészélete eddigi legnagyobb eseményét, az „isteni” brit tiszteletére tartandó ünnepet primadonnai hivalkodások alantas szempontjai veszélyeztetik. Elképzelhető, hogy bánatában hányszor fakadt ki emiatt akkori legjobb barátja előtt (ezért is emlékezhetett erre Jókai évtizedekkel később is), újabb bizonyítékokat találva mindebben a korabeli színészetről fokozatosan kialakuló, egyre inkább lesújtó – véleményéhez.

Ilyen sok idegi és lelkierőt kívánó küzdelem után szerezte meg költőnk a Bolond szerepét. Ha a könnyű sikert hajhászta volna, találhatott volna épp elég hálás szerepet Kotzebue vagy Raupach valamelyik komédiájában. De ő művészi igényességét akarta megmutatni – nem csoda, hogy a közönség többsége nem fogadta lelkesedéssel. Nagyon kevesen lehettek a nézőtéren olyanok, akik egyáltalán láttak már Shakespeare-darabot életükben!

Az értetlenek némi mentségére szolgáljon, hogy pár évvel korábban Egressy és Megyeri együtt sem tudta sikerre vinni az első magyar Lear-előadást! S az ország legjelentékenyebb kritikusa csak nemrég írta, hogy a Hamletben és a Learben „botrányos és a magyar közönség elébe teljességgel nem való helyek” vannak…792 Még Londonban is csak pár éve merik happy ending nélkül játszani a bizalmában megcsalt király tragédiáját… Az ifjú költő-színész, aki épp Kecskeméten épp az igazi Leart akarta bemutattatni, a fitymálgató biográfusokénál több jóindulatot érdemel ezért a merészségéért.

 

10. Hol tartott Petőfi politikai fejlődése 1843-ban?

Illyés Petőfijének egyik legvonzóbb értéke, hogy az életrajzíró rendkívüli beleélő készséggel tudja megrajzolni az olyan helyzeteket is, amelyekről kevés adatunk van, vagy éppenséggel semmilyen sincs. Néhol azonban, mint a pozsonyi fejezetben is, Illyés jobban hallgat a saját intuíciójára, mint a viszonylag nem is szegényes forrásokra. Így jut el a másolásra kényszerített Petőfinek ilyen jellemzéséhez:

„Nem csodálhatjuk, hogy nemigen figyel arra, amit ír, azaz csak leír: Eötvös, Szalay László lelkes szónoklataira, a konzervatívok bölcs szószátyárkodására (…) Az ellenzéket, a centralistákat elfojtották? A magyar nyelvet végre (1843-ban!) sikerült a felforgatóknak a közügyek hivatalos nyelvévé tenni? Mint a nép, amellyel öntudatlanul már azonosult, nyilván az egészet az urak dolgának tartja, csalafintaságnak vagy kártyakeverésnek, amelybe a szegény ember csak akkor avatkozhat, ha előzően az asztalt már rájuk borította.” Petőfinek a haladó követekkel szemben feltételezett közönyét Illyés odáig fokozza, hogy hősét még az országgyűléstől is távol tartja: „Természetesen nem az országgyűlés csábítja, nem is a »pezsgő« szellemi élet. Meglepő, hogy ő, aki később a nemzet legkisebb ügyét is a saját halaszthatatlan, személyes dolgának, sőt becsületét érintő kérdésnek tekinti, mily kevés érdeklődést mutat a diéta viharos ülései, a nagy nekibuzdulások és még nagyobb halogatások iránt. Keveset? Semmit.”793

Petőfi ilyen semmi érdeklődést sem mutató közönye csakugyan meglepő volna, ha igaz volna. De a kortársi vallomások ezt nem erősítik meg. Szalatnai Rezső, aki egyébként (a lényegben Illyéshez hasonlóan) túlzottan „fejlettnek” mutatja a pozsonyi Petőfi politikai világképét, itt helyesen tisztázza, hogy a költő nagyon is érdeklődött a diéta iránt. Idézi Dömök Eleket, aki szerint a költő „szorgalmas látogatója volt az országgyűlésnek és a színháznak”. Kolmár József pedig éppenséggel azt állította, hogy mindkettőjüket a „diétaláz csalta Pozsonyba”.794

„Nem volt az egész karzaton ember, aki harsányabb »Helyes«-t vagy fülcsiklandozóbb pisszegést tudott volna rögtönözni, mint Petőfi, aki egyébként nagy figyelemmel hallgatta a beszédeket” – mondta Kolmár, kinek szavait Kéry Gyula rögzítette.795 De ismerjük a jóbarát saját elbeszélését is, amely versben így örökíti meg a fiatalok, köztük Petőfi országgyűlési lelkesedését:

 

Mint dagadott bennünk az önérzet, tudva, hogy együtt
Van Magyarországnak színe, virága velünk!

 

Az ifjak az ősi szabadság és a szabad sajtó védelmezőinek látták az ellenzéki követeket, mellesleg nem annyira jogtalanul, mint Illyés ítélete alapján vélhetnénk. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Petőfi is csak húszesztendős még. Miért lett volna máris radikálisabb és ellenzékibb, mint Kossuth? Miért ne hihetnénk, hogy nem is annyira diktálta, hanem valósággal deklamálta az ellenzéki követek fulmináns beszédeit?796

Lehetett persze, már akkor is, különbség Petőfi és a Kolmárok lelkesedése között. De nem annyi, hogy az ifjú költő közömbösen hallgatta volna a magyar nyelv jogaiért síkraszálló szónokok érvelését. E tekintetben később is épp oly buzgó volt, mint Kossuthék.

De ha semmit sem tudnánk Petőfi pozsonyi magatartásáról, akkor sem hihetnénk, hogy már 1843-ban urak dolgának tartotta az egész ellenzéki ágálást. Nem, még 1844-ben sem gondolkodott így. Csalhatatlan bizonyítékaink vannak erre, olyan versek, mint a Védegyleti dal, a Batthyányi és Károlyi grófék! Nemhogy a nemzeti nyelv, de még a honi ipar eszméje is olyan lelkesedésre tudta ragadni még 1844-ben is, hogy később ki kellett hagynia ezeket a verseket gyűjteményeiből…

Petőfi 1844–45-ig nem szakadt el a nemesi liberális ellenzékiség köldökzsinórjától. Fejlődésének természetes útját nem szabad úgy leegyszerűsítenünk, hogy már 1843-ban olyan plebejus forradalmárnak mutassuk, mint amilyen még 1844-ben sem volt.

 

11. Miért viszolygott Ferenczi a színészettől?

Ez a kérdés persze nem önmagáért fontos, hanem azért, mert általa megmutathatjuk, mennyire elavult Ferenczi művének szemlélete, módszertana, mennyi tévedés és elfogultság akadályozta a különben derék és érdekes tudóst Petőfi-kutatásaiban. A költő kecskeméti szereplésének megítélésében, mint ama bizonyos cseppben a tenger, Ferenczi egész szemlélete tükröződik.

Megállapíthattuk, tények alapján, hogy Kecskeméten Petőfi jól haladt előre színészi pályáján.

Ezzel szemben Ferenczinél így fest a kecskeméti időszak mérlege: „…előhaladása nem lett nagyobb, színlapkihordó volt s folyvást csak alsóbb rendű szerepeket kapott. Rendesen vendégeket jelentett be, vagy ha nagyobb szerepet adtak neki, az csak olyan volt, mi másnak nem kellett…”797

Hát ez bizony rikító ellentétben áll a tényekkel. S ellentétben áll a költő önjellemzésével is: még a Lear bemutatója előtt ezt írja Bajzának: „A színészetben noha még csekély, de mégis észrevehető haladásom: egy párszor már volt szerencsém a közönség figyelmét megnyerni, megtapsoltatni, mi négyhónapos színésznek elég.”798

Szerintünk is elég, különösen ha csupán a 3 hónapos kecskeméti periódust tekintjük. A költő – szokása szerint – inkább szerény önérzettel beszél haladásáról, semmint túlzással, az életrajzíró viszont megalapozatlanul vonja kétségbe ezt az előhaladást.

Ráadásul súlyos ellentmondásba keveredik saját magával. Pár lappal arrébb ugyanis váratlan fordulattal ezt írja: „E mellett valóban róla sem mondhatni, hogy nem haladt; némi sikerei Kecskeméten is voltak…”799 S következik Némethyből a többször idézett fél mondat a Demeter szerepről és a Korszellem-beli megkacagtatásról. De hogyan lehetséges ez? A Demeter szerep egyszer annak bizonyítéka, hogy „előhaladása nem lett nagyobb”, másszor annak, hogy „valóban róla sem mondhatni, hogy nem haladt”? Másrészt hol voltak még sikerei azon túl, hogy Kecskeméten is? A fehérvári időszakból egyetlen komoly szerepet sem ismerhetett Ferenczi – a Párisi naplopó címszerepét ugyanis félreértésből adományozta a költőnek.

Az önellentmondásnak valószínű oka az, hogy 1892-ben megjelent a Havas-féle Petőfi kritikai kiadás, s ennek előszavában Jókai rendkívül nyomatékosan kiállt Petőfi színész tehetsége mellett. Ferenczi hosszú lábjegyzetben foglalkozik is Jókai álláspontjával, amint arról később még szó lesz, s a főszövegbe ekkor szúrhatta be az újabb értékelést. Erre mutat a „valóban” szócska is, aminek a szöveg összefüggésében egyébként nincs értelme. Így jöhetett létre – s aztán békésen egymás mellett is maradt – két eltérő értékelése ugyanannak az időszaknak.

Látjuk tehát, hogy Ferenczi önkényesen értelmezte forrásait, Jókaiból főleg azt vette át, ami saját eleve kialakult vélekedését erősítette, vagy ha nem erősítette volna, átalakította a szöveget. Ennek legjellemzőbb példája az, hogyan olvasztott egybe két különböző Jókai idézetet:

Első Jókai szöveg: „…magányában Hamletre készült és Coriolánra és a színpadon vendégeket jelentett be, vagy ha nagy szerepeket játszott, az a vőfély volt a Falusi lakodalomból, vagy az öreg apa a Velenczei hölgyben, Szökött katonában a nótárius, Learban a király bohóca. Ő mindezeket tagadhatatlanul saját felfogással tudta előadni, de mit használt, ha nem volt bömbölő hangja, mely megrázza a karzatokat…”800

Második Jókai szöveg, pár sorral lejjebb: „Még jobban fájtak neki az apró szerepek: a mi más senkinek sem kellett, azt mind az ő nyakába rótták.” S következnek a néma szerepekre vonatkozó anekdoták.

Ferenczi „szintézise”: „Rendesen vendégeket jelentett be, vagy ha nagyobb szerepet adtak neki, az csak olyan volt, mi másnak nem kellett…” S következik a vőfély, az öreg atya, a nótárius, tehát azok a szerepek, amelyeket Jókai első idézetében említ. Vagyis: a Jókai által kiemelt nagy szerepeket Ferenczi egyszerűen átrakta abba a rovatba, amelybe Jókai a néma szerepeket helyezte. Így aztán valóban meg lehetett állapítani, hogy a költő csak olyan szöveges szerepet kapott, amely másnak nem kellett…

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már Fischer is így „olvasta” Jókait, s így könnyen lehet, hogy Ferenczi az ő szövegének szuggesztiója alatt olvasztotta egybe Jókai két megállapítását. Mindenesetre tény, hogy ez a szerencsétlen félreolvasás, ez a stafétamondatként szerzőtől szerzőig vándorló hibás tézis lett Petőfi színészi értékelésének alaptétele. Íme, néhány példa, illusztrációként egy hamis legenda útjához:

Fischer: „…ha nagyobb szerepet osztottak is neki, csak olyat, a mit egy előkelőbb színész visszalökött…”801

Jászai: „…szerepeket nem kapott” …vagy ha kapott, „csak ami másnak nem kellett”.802

Liszka Béla: „Petőfi színlapkihordó volt s folyvást csak apró, vagy másoknak nem tetsző szerepeket kapott…”803

Kiss István: „Többnyire olyan darabokban (?! F. S.) lépett fel, amelyek másoknak nem kellettek.”804

Ezt ismétli Pintér, hasonlóan ír Szinnyei, így aztán nem csoda, ha az elenyésző kisebbség, amely a kanonizált véleménytől eltérően ítélte meg Petőfi színészi tehetségét, kénytelen volt megállapítani, hogy Petőfi csak szeretett volna játszani, de „legtöbbnyire hiába koldult” a szerepekért.805

Visszatérve Ferenczire: életrajzírónk l. nem ismerte a szóban forgó darabok többségét, ennélfogva a költő által játszott szerepeket sem tudta felmérni; 2. meg sem említette az első nagy szerepet, Krumm Illés alakítását, ki-ki hagyta a dicsérő-elismerő jelzőket (lásd a vőfély szerep méltatását); 3. önkényesen megváltoztatta forrásait: Jókai szavaival épp ellenkezőjét állítja annak, amit Jókai mond (lásd a „nagy szerepek” és a néma szerepek összekeverését).

Vegyük még ehhez, hogy miként keverte össze Ferenczi a fehérvári szerepeket, mindjárt főszereppel indítva az egynapos színész pályáját,806 miként cserélte fel Iffland darabját a Ducangeéval,807 s akkor azt kell mondanunk, hogy a mulasztások, felületességek és önkényességek olyan sorozata ez, amelyet egy komoly kutató esetében nem lehet puszta véletlennek tekinteni. Csak egyetlen magyarázat lehetséges: Ferenczi részben tudatosan, részben akaratlanul is nem a tényekhez igazította véleményét, hanem elutasító vélekedésének alátámasztásához válogatott az ellentmondó forrásokból, mert eleve meg volt győződve arról, hogy a költőnek nem lehetett igazi színészi tehetsége.

Fel kell tételeznünk, hogy Ferenczi(ék) álláspontjának kialakulásába a kor úrinemesi színészfelfogása is belejátszott. Ferenczi Zoltán természetesen nehezen mondhatott volna Petőfi színészetéről olyan véleményt, amely ellenkezhetett – a könyvét is bíráló – Gyulai Pál alapelvvé emelt ítéletével, a költő színészi tehetségtelenségének vita nélkül elfogadott tételével. Gyulai verdiktje nyilván mindenki mást is befolyásolt, még a visszaemlékezéseiket író kortársakat is. De Ferenczi véleményéből azt is kiérezhetjük, hogy könnyen fogadta el Gyulai álláspontját, mert őt is kínosan érintette, hogy a nemzet költőjét méltatlan körülmények között kell látnia…

Különös kor volt ez. A sajtó szüntelenül a magyar nyelv pallérozását elősegítő Thália papjainak dicsőségét zengte – hivatalosan. De a magánéletben a legtöbb reformer megvetette a színészeket. Ismeretes, hogy Kossuth még évekkel később is felháborodott, amikor az akkor már országos hírű Petőfinek, egy komédiásnak nagyobb betűvel szedték a nevét az Életképekben, mint az övét…808 Ismeretes az is, hogyan fogadták a vándorszínészi vergődései után hazatért Arany Jánost: „Szalontán komédiás nem lesz tanító!” Maga Arany is restellte kóbor színészi múltját!809 Ferenczi ehhez a közvéleményhez idomult, akarva vagy akaratlanul (ez itt mellékes), amikor igyekezett csökkenteni a színészi pálya jelentőségét Petőfi életében.

Ferenczi e súlyos elfogultságát itt egyetlen konkrét pályaszakasz egy kérdésében értük tetten. De ugyanezt tapasztalhatjuk minden olyan problémát illetően, amelynek világnézeti–politikai jelentősége van, s legkivált megmutatkozik mindez a költő forradalmi eszméinek értékelésében. Ferenczi ezeket az eszméket nemcsak szemérmes-bátortalan liberális módra ítélte meg, hanem – s ez sokkal rosszabb – egyáltalán nem foglalkozott érdemben Petőfi politikai fejlődésének kibontakozásával.

A ténybeli pontatlanságok és természetszerű hiányosságok mellett elsősorban ez a világnézeti elfogultság teszi Ferenczi könyvét véglegesen elavulttá. Érdemei ellenére csupán filológiatörténeti értéke van a műnek, pusztán a szakemberek szűk köre számára.

Ezért sem szabad arra várnunk, amíg a bántó fehér foltok mind eltűnnek a Petőfi-biográfiából – azt, amit ma tudunk, halaszthatatlanul össze kell foglalni. A nemzet legnagyobb költőjének hosszú évtizedek óta nincs tudományos igényű életrajza. Ez az állapot nem tartható fenn tovább.

JELZÉSEK, RÖVIDÍTÉSEK

A kötetben gyakrabban emlegetett munkákra (és intézményekre) a jegyzetekben csupán jelzések, illetve rövidítések utalnak. Az alábbi lista tartalmazza a teljesebb könyvészeti adatokat, oly módon, hogy a szerzők nevéből, illetve a művek címéből dőlt betűs szedés emeli ki a jelzésül szolgáló szavakat. A ritkábban előforduló forrásmunkák adatait a lábjegyzetek adják meg, az első előfordulás helyén.

 

Dienes András: A fiatal Petőfi (A költő származása és életútja 1838 nyaráig). Bp. 1968.

Endrődi Sándor: Petőfi napjai a magyar irodalomban 1842–1849. Bp. 1911.

Fekete Sándor: Petőfi, a vándorszínész. Bp. 1969.

Fekete Sándor: Petőfi romantikájának forrásai. Bp. 1972.

Ferenczi Zoltán: Petőfi életrajza. I. II. III. Bp. 1896.

Fischer Sándor: Petőfi élete és művei. Bp. 1890.

Horváth János: Petőfi Sándor. Bp. 1922.

Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. I. II. (Második, javított kiadás. Szerk. Kiss József és Pándi Pál) Bp. 1967. (A névmutató használhatósága érdekében a Hatvany jelölést az általa írt szövegek idézésekor, az IÉP rövidítést az általa közölt emlékezések kapcsán használom.)

Illyés Gyula: Petőfi Sándor. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó 1963.

Jókai: Életemből (Egy magyar költő életéből). I. Bp. 1898.

Jókai: Megtörtént regék (Petőfi mint színész). Bp. 1897.

Mezősi Károly: Közelebb Petőfihez. Bp. 1972. (Már csak e könyv korrektúrájának végzésekor utalhattam Mezősi tanulmánykötetére, de általában meghagytam az eredeti művek adatait is, mert azok lábjegyzetes munkák.)

Orlay P. Soma: Adatok Petőfi életéhez. Budapesti Szemle, 1879. Országos Széchényi Könyvtár (= OSzK)

Pándi Pál: Petőfi (A költő útja 1844 végéig). Bp. 1961.

Petőfi Sándor: Összes művei I–VII. Bp. Akadémiai Kiadó 1951–1964. (=PÖM) Országos Széchényi Könyvtár (= OSzK)

Szuper Károly: Színészeti naplója 1830–1850. 1889.

Tanulmányok Petőfiről. Bp. 1962. Szerk.: Pándi Pál és Tóth Dezső. (Dienes: A fiatal katona stb.)

Zilahy Károly: Petőfi Sándor életrajza. Pest. 1864.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]