Élő Klára

Nézze csak, mozdulnak a levelek… Persze hogy a széltől van, tudom én azt jól. Gyűlölöm a szelet. Ne gondolja, hogy a bor beszél belőlem, egy-két liter nem ártott meg nekem soha. Vasból vannak az én idegeim. Látja, hatvanhárom esztendős vagyok, de nem cukrozom még az epret öregek módjára. Az én kezem akkor sem fog remegni, ha majd a halál értenyúl. Ezt nem csak úgy a levegőbe mondom, ahogy az emberek kocsmaasztalnál teszik. Én mindig észnél voltam. Szerelmes is csak egyszer életemben, de – őszintén szólva – megpörkölt alaposan.

Élő Klárát szerettem két éven át, de most az őszön elhagyott. Októberben múlt tizennyolc éves… előtte pár nappal vettem meg őt tíz forintért a futballistától.

Hogy pénzért vettem? Ne tréfáljon itt velem! Krisztus koporsóját is pénzért vették. A normás is pénzért méri az időmet, és én is pénzért csapom be őt.

Élő Klára is becsapott csúful…

Iszunk még egy üveggel? Szeretem ezt a kerthelyiséget, mert nincs zenekar. Klárát kérdi? Nem valami szívderítő történet, de elmondom magának. Aztán ne beszéljünk róla, hisz minek nyargaljunk olyan dolgokon, amik elmúltak.

Talán két esztendeje került hozzánk. Revolverpadra. Ott dolgozott az ablak alatt, sütött rá a nap mindig. Ahányszor a kapcsolóhoz nyúlt, két apró melle remegett, mintha gyenge áram érné. Aztán egyszer énekelni kezdett. Bársony hangját kibontotta a padok fölé, és a redvesek mind fölemelték az olajos képüket, aztán csak vigyorogtak. Én is bámultam őt, hiába nem akartam. Fogást vettem a padomon, s míg le nem ment, őt néztem. Aztán új fogást vettem, és megint ott állt a szemem az ablaknál.

De igen tisztességes lány volt, nem hajlott az senki szavára. Pedig próbálkoztak ám a zsiványok nála minden módon. Magam is igyekeztem, noha tudtam, hogy nagy bolondság.

– Gyöngy kell a te nyakadra, Klára – mondogattam neki. – Szép lánynak nem való a szegénység.

De Élő Klárát nem érdekelte a rákosszentmihályi ház, meg a két röfögő malacom sem. Minden reggel süteményt hoztam neki, kedves puszit adott érte.

Egyszer aztán megvártam őt a bélyegzőóránál. Fogom a kezét, és vezetem végig a poros Váci úton. Azt kérdi a templomnál, hová megyünk. Mondom, szép az idő, sétálni akarok veled.

A Duna partján egy kavicsdomb árnyékába ültünk. Lecsatolta a szandálját, meztelen lábát bedugta a forró sóder alá, és játszott a kövekkel, nevetgélt. Mindig nevetett, ilyen volt a természete. Nem győztem nézni, milyen nagyon szép. Karcsú nyaka kinyúlt a könnyű kis blúzból, hollóhaja lefolyt a derekáig. De a két szeme volt a legszebb.

Szóval, ott ültünk a kavicsdomb tövében. Finom homokot markolt, táncoltatta a tenyerén, majd hirtelen fölcsapta az égre. A szél pedig elkapta, vitte a víz felé. Megijedt, láttam rajta. Átkaroltam a vállát, éreztem, hogy remeg.

– Mi bajod? – koppintottam ujjammal tréfásan az orrára.

De csak sápadtan bámult és hallgatott.

Odaát Budán felhők gyülekeztek, apró villámok ugráltak bennük, mellettünk zúgni kezdtek az akácfák. Klára hozzám menekült, nyakamon éreztem, milyen forrón lélegzik.

– Félek – ezt suttogta. – Félek a széltől…

– Szégyelld magad! – förmedtem rá, hogy megnyugodjon. – Mindjárt nyakon csaplak!

Aztán láttam, hogy sír, megijedtem én is, a haját simogattam. Fölnézett rám maszatos kis arcával.

– Én semmitől se félek – mondta kétségbeesetten. – Attól sem, ha apa verekedett. Anyát is zöldre verte sokszor… ezt megszokja mindenki. De a szél, az más. A széltől nem lehet menekülni. Örökké befújt a barakkba, és csak sírt, hiába tapasztottunk sarat a repedésekbe. A gyertyaláng meg hajlongott, húzódott, ő is félt tőle. Mikor pedig elaludt, ültünk ketten a sötét szobában, és anya elkezdett énekelni… hangosabban a szélnél is.

Ezt mondta el nekem akkor ott remegve, és én úgy szerettem Élő Klárát.

Pár perc múlva nyakunkba szakadt a zápor. Karomba kaptam őt, és botladoztam vele pallókon, téglákon át egy fabódéhoz, hol az építőmunkások szerszámait őrizték. Rövid nyári vihar volt, mikor előbújtunk a kalyibából, már sütött a nap. Klára, mint a gyerek, elfelejtette már előző szorongását. Kacagott, ugrált, lefutott a Dunához, s lapos kavicsokat kacsáztatott a víz tükrén.

Hazafelé egy üres padot láttam, leültettem magam mellé. Erősen alkonyodott már.

– Gyere el hozzám – kértem őt. – Mindened meglesz. Én pár esztendő múlva meghalok, ottmarad neked a ház, a gyümölcsös, és te még akkor is fiatal leszel.

A fejét ingatta.

– Énértem eljön majd az igazi – nézett rám. – Selyem annak a haja, a két szeme pedig nefelejcs. Anyám éjfélkor vetette ki kártyán. És akkor én nem bánom, ha meztelen lesz is, halálomig szeretni fogom.

Olyan volt az arca, hogy nem tudtam mit mondani.

– Nem jön az el soha – szóltam aztán később, már lent jártunk a hídnál. – Nem szabad hinni a babonának.

… Májusi hajnalon jött el a fiú. Szőke volt, kék szemű és szemtelen. Kezet fogott az emberekkel, körülnézett a műhelyben, és úgy, csibész módra, a szája csücskéből éleset füttyentett.

– Ki vagy te, hindu hercegnő? – kiáltott hátra a sarokba.

Mindenki mosolygott, hisz büszkék voltak ők Élő Klárára.

– Nem kaszinó ez! – szóltam mérgesen. – A hónap végén majd keresitek a pénzt a borítékban!

A fiú akkor hozzám lépett, és vállamra tette a kezét.

– Csak nem féltékeny, nagypapa?

Olyan csönd lett, mint a temetőben. Az inasgyerekek is tudták, hogy szeretem a cigánylányt.

– Aztán egy liter bort ki tudsz-e fizetni? – köptem a betonra, pontosan a lába elé.

Vörös lett, akár a mínium. Kitekerte szótlanul a satuját, és munkához látott.

Másnap reggel két üveg bor állt a padomon. Élő Klára gépén pedig hatalmas csokor dupla fürtű orgona.

Magasra emeltem a palackot.

– Mondd, komám! – kiáltottam, hogy Klára is meghallja – nem fogsz te ezért ülni?

– És ha igen – kiáltotta vissza. – Nem kell ott mindig ülni, lehet ott állni is!

Dőlt a műhely a nevetéstől.

Aztán körbejártak az üvegek, láttam, Klára nagyobbakat húz a kelleténél. Nem is dolgozott semmit, az orgonáját rendezgette. Majd kolompolt, ez volt a jel. Énekelni kezdte a kedvenc nótát:

„Márványkőből, de márványkőből van a Tisza fenéki…”

Az emberek pedig most is kórusban válaszolták az utolsó strófát:

„Megállj, Rudolf, megállj ti, mért ölted meg tennen magidat…”

A második szakasznál már az új fiú is énekelte teli torokból.

– Hamis! Hamis! – kiabálta Klára. – Elrontja az egészet!

Nagy lárma kerekedett, géprongyokat dobáltak a fiúhoz, szidták, mint a bokrot.

Ekkor Klára újra kolompolt, a fiúra nézett, és a surrogó motorok között olyan szépen énekelt, ahogy még nem hallottam soha.

A fiú rövid idő alatt meghódította az egész gyárat. A műhelynek pedig éppen úgy a szemefénye lett, mint a kis cigánylány.

Mindenki róla beszélt. Ilyen lába van, olyan gólt rúgott. Azt is mondták, Klára a szeretője lett. Nem haragudtam érte.

Nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Most, ahogy kettőjüket karonfogva láttam, ekkor éreztem, milyen bohóccá tud válni az ember. Én és Klára… Na, mindegy! Meghibbantam vénségemre. A fene se gondolta, hogy még egyszer megbolondulok. Márpedig ez történt. Alaposan eltoltuk mind a hárman a kapa nyelét.

Várjon csak, pontosan emlékszem mindenre. Szombat dél volt, a fiú már a satuját söpörgette, talán ha öt méternyire lehettek tőlem.

– Anyám vár bennünket – mondta a cigánylány. – Azt ígérted, eljössz. Öreg már nagyon, beteg is. Szeretne megismerni.

A fiú ingerülten ledobta a padkefét.

– Minek csinálsz közös programot? – vonta a vállát. – Tudod jól, hogy a vasárnap a családomé – és kiment a műhelyből.

A nyitva maradt vasajtón berontott a szél.

Élő Klára csak állt mozdulatlanul, haja lebegett, mint valami fekete zászló. Azt hittem, a szívem szakad meg.

A mosdóban szóltam a fiúnak, hogy beszélni akarok vele. Magam sem tudtam, mit, de azért megvártam őt a kocsmában. Kétszer fél deci rumot kértem, koccintottunk, lenyeltük. Újra rendeltem.

– Ebből valami disznóság sül ki – nevetett. – Fényes nappal ennyi rumot inni!

De azért megittuk. A harmadikat azonban már csak én.

– Reggel meccsem van – mondta szilárdan. – Kell a kondíció.

Éhgyomorra ittam, éreztem, hogy tüzesedik a halántékomnál, egy picinyke ér meg ugrált benne.

– Add nekem a lányt – böktem ki váratlanul.

Ezen én magam is meglepődtem, hisz nem volt szándékomban ilyent kérni, különben is politikusabban akartam kezelni az egész ügyet.

Nem haragudott érte egy szemernyit sem.

– Ne bomoljon, fater – mosolygott barátságosan. – Aztán mi az istent csinálna vele?

– Feleségül venném – mondtam komolyan.

– Nyavalyát! – legyintett. – Csak bedugná az ágyába. Huncut, vén kecske! Meséltek ám magáról egyet és mást!

Hozattam két rumot, most ő is lenyelte.

És akkor én magyaráztam, hogy igazán szeretem Élő Klárát, őszintén, a szívemből. Meg aztán nekem sohasem volt senkim, ezt mindenki megértheti, aki gondolkodni tud, ő pedig szép fiú, találhat akármelyik ujjára százat is. A szememből folyt a könny, éreztem, amint melegíti, csiklandozza végig az arcomat.

– Nem lehet – rázta a fejét –, ő engem szeret.

– Nekem ő az utolsó örömöm – könyörögtem. – És te úgysem akarod feleségül venni.

– Igaz – bólintott nagylelkűen. – Adj érte tíz forintot, tied a cigánylány.

Erre feltétlenül inni kellett. A leghatározottabban állította, hogy semmilyen ember az, aki most, egy ilyen gesztusra, nem iszik egy cseresznyét. Utána barackot akart. Ittunk barackot is.

– Pajtás! – csaptam a vállára. – Megveszem tőled a lányt!

– Élő Klárát nem lehet megvenni – röhögött. – A kocsma nem lóvásár!

– Az egész élet egy lóvásár! – kiabáltam. – Megadom érte a tíz forintot!

Emlékszem, valaki ránk szólt, hogy csöndesebben.

Sokáig nem mertünk megszólalni.

– Mennem kell – mondta aztán. De nem mozdult. – Holnap reggel meccsem van…

Az asztalra dobtam a tízforintost. Néztük mind a ketten a pénzt, és valósággal patakzott rólunk a veríték.

Pokoli meleg volt abban a kocsmában.

– Írd meg a szöveget – tettem elé a papírt és a ceruzát.

Akkor megírta a szöveget, azután eljöttünk.

Emlékszem, komisz vihar volt kint, tépte rólunk a gúnyát, zuhogott nyakunkba az eső. De mi csak kapaszkodtunk egymásba, és röhögtünk az egészen.

… Élő Klára hétfőn reggel elolvasta a padjára tűzött levelet. Aztán bámulta az üres satut, majd később odajött hozzám.

– Nézze csak – nyújtotta a gyűrött papirost. – Mást talált magának.

– Sajnálom, Klára – mondtam őszintén, mert igazán megviseltnek látszott. – Nem érdemli meg, hogy bánkódj miatta.

– Ha felvenném a taftruhámat – töprengett –, abban nagyon szép vagyok… Visszahoznám akármilyen nőtől.

– Aki levélben búcsúzik – kerültem a tekintetét –, az valóban elköszön. Mért alázkodnál meg fölöslegesen.

A padjához ment, de olyan vadul dolgozott, hogy szaladtam a részlegvezetőhöz. Megijedt ő is, hisz mondtam már, a kis cigánylány volt a műhely szemefénye. Zavarta azonnal paraffint főzni.

Asszonyoknak való munka, és mindig kell a sugárcsövekhez.

Később meglátogattam őt. Fáradtan taposta a tábori tűzhely fújtatóját a szűk helyiségben, de láttam, örül nekem, mutatta a gyöngyház fogát. Mert hisz vidám természetű lány volt ő alapjában.

A hordónak támaszkodtam.

– Klára – mondtam szorongva –, tudod-e, hogy otthon roskadoznak már a gyümölcsfák? Annyi van rajtuk, hogy azt egy magányos ember nem is tudná leszedni.

Nagyon sokáig nem szólt, piszkálta az izzó faszenet. Majd hozzám lépett, és kedves puszit adott, mint régen a süteményekért.

– Készítsen kosarakat – mosolygott. – Eljövök segíteni.

Én akkor tapasztaltam, hogy az ember örömében is tud sírni. Persze, futottam vissza a műhelybe, előtte azért mégiscsak szégyelltem volna.

Azután már csak a hordágyon láttam őt.

Pokrócba volt bugyolálva, azt mondták, percek alatt égett el. Hogyan történt a szerencsétlenség, máig sem értem. Egy fülig maszatos tűzoltó magyarázott valamit. Szűk volt a helyiség, meg huzatos. Égési hőfok – ilyesmiket mondott… Hogy a szél belekapott a lángokba…

Nem mentem ki a temetésére.

… Látja, én csak beszélek itt magának, közben meg nem iszunk semmit. Nem, ne bort, itt lötyög már a torkomban. Inkább egy fél deci rumot, az majd lenyomja. Na ne tréfáljon velem! Ihatok akár tízet is, meg sem látja rajtam. Mondtam már, az én idegeim vasból vannak.

Csak ez a francos szél ne fújna. Nem, aztán többet már igazán nem iszunk. Megyek én is magával, elkísérem egy darabon.

A fene tudja, ha így fúj a szél, nehezen alszom el.