Négy Jago avagy több kicsi jagócska

„Ki kivel azonosítja magát? Egyszóval: igen bizony, gyakran váltóáramú a mi azonosulásunk, s egy reális regény folyamán éppúgy, mint a valóságban. S aki például bestiális szépsége okából azonnal a párduc pártjára áll a gyengébb bikával szemben, s ez utóbbit nem félti – nem az az érzésünk támad-e az ilyen emberről, hogy esztéta lélek: szépségrajongó, s hogy ez a rajongása erkölcsi mivoltának kárára van? Igen jellemzőnek kell tehát valakire nézve ítélnünk azt a körülményt, hogy akár a valóságban, akár egy elbeszélés folyamán kivel hajlandó inkább azonosítani magát? A megcsalt férjjel-e, vagy a csalóval? Dózsa Györggyel-e, vagy azokkal, akik tüzes trónjára tették? S bár, mondom, személye válogatja – az ilyesminek sokféle variánsa lehetséges az emberi lelkekben, egy dolog felől azonban körülbelül biztosak lehetünk: hogy a naiv elbeszélések intrikusával, egy Jágóval vagy Heep Uriással ép lélek aligha lesz hajlandó együttérezni. S ezt a megállapításunkat e vizsgálódásaink sarkpontjának tekinthetjük.” (Füst Milán: Látomás és indulat a művészetben.)

 

És egy másik idézet a Népszabadság 1973. X. 3-i számából. Címe: Othello. Alcím: Shakespeare-bemutató a Madách Színházban.

Íme: (Jago) „Ujjongása, toporzékoló vadsága, csikószerű szilajsága és áradó életkedve maga felé hajlítja rokonszenvünket.”

Bár tudom, nem lesz könnyű dolgom, nehéz feladat elé állított az élet, mégis megkísérlem kinyomozni, mitől hajlik a rokonszenv? Sajnos, kénytelen vagyok a többes szám első személyes formát elhagyni, mert azt ugyan ki nem nyomozom, hogy az én rokonszenvem mitől hajlong Jago felé.

Baj van, nagy baj, nem hajlik az, akármit teszek. Megmakacsolta magát.

Erőszakoskodom, mondom magamnak, nézd, vénülsz, légy elnézőbb. Szeresd már egy kicsit ezt a kedves Jagót. Csak egy parányit kedveld meg őt.

Nem megy.

Rokonszenvem, dühödt fejrázás közepette, útnak ered, s kiássa a dráma romjai alól szegény, szegény, mélyre ásott Othellót. És hiába beszélek, veszekszem magammal, szidalmazom eszemet, lelkemet.

Mondhatok, amit akarok, rokonszenvem konokul kitart amellett, hogy Othello felé hajlik.

Mit tegyek?

Föladom a küzdelmet. Töredelmesen bevallom, nem is csodálom.

Végtére is, még ha „esztéta lélek: szépségrajongó” volnék, s azonnal a párduc pártjára állnék, azt még megmagyarázhatná szépségrajongásom, mely erkölcsi mivoltom kárára lehetne.

De hát itt még csak párducról sincs szó.

Akkor tulajdonképpen miről is van szó?

Nem derül ki.

Az, hogy csikószerű, az sok mindent jelenthet – a csikó kivételével.

Kár. Őszintén sajnálom. Csikó mellé talán oda lehetne csalogatni elcsámborgó rokonszenvemet. De e mellé a csikószerű valami mellé…

Jaj nekem, ha belefeszülök, akkor sem sikerül.

Mégis megpróbálom. Több oka van, de most csak az egyiket említem.

Tisztelem a kritikát mint műfajt. S a kritikust mint művészt.

Mert ugyebár még Füst Milán is csak vagy a valóságról, vagy elbeszélésről tesz említést. S tapasztaltam százszor, hogy mind a valóság, mind egy-egy író időnként igen szeszélyesen állítja a maga pártjára az embert.

Magam is ámulok.

Egyszerűen hihetetlen, mi mindent tesz velem egy-egy irodalmi alkotás. Meghökkentő. Alig várom, hogy Hamlet, a dán királyfi, ölje már meg mostohaapját. Őszintén szeretném, ha Raszkolnyikov megmenekülne az igazságszolgáltatástól. S folytathatnám, sorolhatnám a végtelenségig, mi mindenre, miféle csodákra képes a művészet az emberrel.

De vigyázat, itt most másról van szó.

Nehéz a leckém, furcsa a föladvány.

Hatalmas példányszámú lapban szólnak hozzánk. Erre oda kell figyelni. Meg kell szívlelni a javaslatot.

Ez nem tréfa.

Tetszik, nem tetszik, kutatnom, keresnem kell, hogyan tudnék Jago mellé állni. Nem lesz könnyű.

Férfi vagyok, sok gondot, keserves föladatot tálalt már elém az élet. Ezt is állom – talán.

Csak nagyon nehezen megy.

Nem akarok kudarcot vallani. Minden igyekezetemmel, rábeszélő képességemmel dicsérem e drága, szilaj, áradó életkedvű Jagót. De, legnagyobb bosszúságomra, minduntalan belebeszélnek lelkes szövegembe a halottai.

Valahogy így: Nézz rám, Desdemona vagyok. Ártatlanul öltek meg, ennek a jókedvű fickónak áldásos bajkeverése miatt.

Azonnal rászólok. Maradjon csöndben, most nem róla van szó. Egy megszívlelendő javaslatot kell sürgősen megszívlelnem. Ne zavarja igyekezetemet. Ne avatkozzék a nagyok dolgába.

Elhallgat végre.

Alig veszek levegőt, jóformán sóhajtásnyi időm sincs, beüt a mennykő. Már itt nehezíti helyzetemet egy másik hulla.

Azt mondja, Rodrigónak hívják. Meg hogy visszaéltek a gyöngeségével, kicsalták a pénzét, gyilkossá akarták tenni, bajtársa gyilkosává, majd ez a rokonszenves fickó leszúrta.

Itt legalább nincs gondom. Jago cselekedete teljesen érthető.

Aki már nem él, az csak igen ritka esetekben szólal meg. Igaz, bonyolítja helyzetemet, hogy ez az eset éppen a ritkábbak közül való.

De hát ez igazán részletkérdés.

Ha a drága, szilaj, áradó életkedvű Jago nem szúrja le őt, még végiggondolni is rossz, amilyen vigyázatlan ez a hulla, még eljárt volna idő előtt a szája.

Na, végre ismét egy jó tulajdonság.

Ez a Jago nemcsak rokonszenves, de óvatos is.

Becsülendő érték.

Olyan világban, amelyben a bűn az, amiről beszélnek.

Nyugodtan lehet valaki csaló, gyilkos, és csak úgy mellékesen gyilkosságra is bujtogathatja közelebbi ismerőseit. Amíg nem mondják el mindezt róla, bizony az addig rendes, kedves ember. Hiába tudjuk, látjuk, mit művel, maga felé hajlítja rokonszenvünket egészen addig, amíg valaki el nem kotyogja magát. S ha a csikószerű szilajsággal és áradó életkedvvel megáldott pasas továbbra is rendes ember akar maradni, semmi gond. Megöli azt, aki rosszat mondhatna róla.

Elismerem, nem utolsó megoldás, ha időben ölik meg a fecsegőt.

És e megoldást föltétlenül helyeselnem kell. Akár tetszik, akár nem.

Hisz Jago életszemléletét tükrözi. S oda kell eljutnom, ahol rokonszenvemet megnyerheti.

Hosszú útra kell fölkészülnöm.

Íme, a szó: tetszik. Vagy tetszés. Az egészen más volna, azon nem lehet vitatkozni. Az embert nem lehet meggyőzni arról, hogy tessék neki az, ami nem tetszik.

De ha a rokonszenvemet kell valaki felé hajlítanom, vagy pontosabban megkísérelnem hajlítani, akkor az összes adott lehetőség közül őt kell választanom. Rá kell találnom arra a pontra, ahonnan úgy látszik legalább, hogy a többi szereplővel szemben neki van igaza.

Keresgélem szorgalmasan a fejlődésemet elősegítő nézőpontot.

Nehéz? No, nézzük csak!

Satnya erkölcsi érzékem, hiányzó etikám s elferdült ízlésem esetleg odaállíthat valami mellé, ami mellé jobb helyen nem illik állni.

S mi történik olyankor? Nagyszerű dolog történik.

Jön a tudomány, az esztétika, kritika meg hasonló dolgok. Mind, mind jön, eligazít utamon. Őket nem befolyásolják holmi rongy emberi hangulatok, ellenszenvek, rokonszenvek, efféle maradi ócskaságok.

Bizony így van.

Nem enged tévelyegni. Keményen eligazít, alaposan lehord rossz irányba hajlongó érzelmeim miatt.

Egy vagyok a népből. Nevel. Ez a dolga.

Pontosabban, az a dolga, hogy a maga világos, tiszta, értelmes, hangulatoktól mentes mércéjét az orrom alá tartsa, s a jó irányba tereljen. Győzzön meg a maga igazáról és a magam ízlésficamáról, csacska, gyermeteg elképzeléseim tarthatatlanságáról.

Ha van egy fikarcnyi józan eszem, hálásan fogadom oktatásomat, hisz megértem, javamra válik.

Nemcsak elfogadom, hálásan meg is köszönöm.

Természetesen.

Mert tudom, ó, nagyon is tudom, ez az egyetlen helyes módja annak, ahogy a bírálatot fogadni kell. Mély hálával, rebegő köszönettel. És sietős léptekkel el kell indulnom azon az úton, ahová mutat, amelyet elém tár.

Felhők futnak fejem fölé, sűrű, komor, fenyegető felhők. Villám hasít. Kitör a vihar.

Most itt állok megfürödve.

Mennék én, ó, mennék, amerre mutatják, amerre irányítani akarják tévelygő ízlésemet, szellememet. De, ó jaj, hiába minden jó szándék, elszánt akarat, minduntalan akadályba ütközöm.

Hitemre, még rosszabb, lehetetlenebb helyzetbe jutottam, mint egykor a Biblia tanításaival.

Gondolta a fene.

A Biblia arra figyelmeztetett, minek is cifrázzam, hogy hiába kész a lelkem, ha hitvány testem erőtlensége akadályozza a helyes irányba gyaloglásomat. A feladat: az ember legyőzi erőtlen testét, s erős lelkével halad a megjelölt úton. Akkor rendbe jönnek a dolgok.

Fejem fölött a vihar. Villám hasít. Érzem, didergek.

Uram, segíts, baj van.

Itt a lelkem is tiltakozik, miközben gyarló testem óvatosan lépked át azok fölött a hullák fölött, akiket a mennybe emelt, jókedvű, rokonszenves, tehetséges Jago, a hős, a maga varázslatos egyéniségével a másvilágra juttatott.

Elkeseredem. Okom van rá.

Arcom az égre emelem.

Eső veri. Szemem villám vakítja. Halkan kérdezem: mi történt? Uram, világosítsd meg elmémet.

Ennyire alkalmatlan volnék elfogadni a követendő, a helyes utat?

Tűnődöm. Megrémülök.

Már-már arra a torz következtetésre jutok, itt most mintha megfordult volna valami. Mintha pontosan a fordítottja történne mindannak, amiről egyébként általában szó van.

Tudom, igen tanulékony vagyok, megtanultam a leckét.

Színpadra csak az való, ami szép. Csúnya dolgokról nem illik beszélni. Csinálni még csak lehet mindenfélét, de beszélni róla…

Hát még színpadra vinni mekkora illetlenség.

És mégis.

Nemhogy kimondani, de végiggondolni is szégyellem, ami eszembe jutott.

Valahogy úgy érzem, bár tudom, ez lehetetlen, hogy itt, e különleges esetben az a furcsaság történik, hogy Shakespeare, ez a közönséges, a legkevésbé sem emelkedett gondolkodású vadorzó, időnként a törvény által üldözött szegény drámaíró és komédiás, a maga gyarló eszközeivel egy igen csúnya, orgyilkos, hazug, vérmocskos világon át hisz egy valóban szép, igaz világban. S ezt képes elhitetni velem is, a nézővel vagy olvasóval.

Az utóbbi időben inkább csak az olvasó hisz neki.

Ugyanis, mint a már említett kritikából egyértelműen kiderül, azon a színpadon finomabb ízlésű, sokkal szebb, tehetségesebb, jókedvűbb, varázslatos világ vásott képviselői tipegnek kényeskedve piciny topánkájukban, a színpadkép harmóniáját érthetetlen módon rongáló, nem elég esztétikus hullák sora mellett. Vigyáznak, hozzájuk ne érjenek.

Kecses mozdulataikat kiváló ízlésük szabja meg.

Mert az valóban nem szép.

Sőt, talán még csúnya is volna hozzáérni valakihez, amikor már halott. Nem mondom, az még elfogadható, sőt, helyeselhető, hogy arra a rövid kis percre hozzáér az ember valaki élőhöz, amíg megöli.

Ez nem csúnya.

De a halottól óvakodni kell. Távolságot tartani.

Ha írnék egy mai témájú színdarabot, mondjuk egy nőről, aki a boldogságát keresi, s a halálát találja meg… A harmadik felvonás végén fölakasztaná magát. Lógna a fürdőkádja fölött, mert rendszerető, s két elmetszett csuklójából vér csorogna.

Nem, természetesen nem mutatnám meg a színpadról.

Csak valaki rátalálna, s elmondaná, mi történt vele.

Az arcomba mondanák, hogy ez nem esztétikus, a színpadképet is rontja. Még akkor is rontja, ha nem látható, ha csak az élők beszélnének róla.

Milyen igazuk volna.

És itt a kérdés.

Nem értem, hogy egy igen emelkedett, kifinomult szépségeszmény hogyan választhatja ezt a közönséges vadorzót igézően varázslatos színpada alapanyagául. Hát nem vették észre, hogy e szegény drámaíró és komédiás nem való oda?

A maga csúnya világával?

S én, aki temetni jöttem Shakespeare-t, nem dicsérni, tartom magam eredeti elhatározásomhoz. Törik-szakad, ennek a Népszabadság-beli cikknek lelkes útmutatása alapján eljutok ahhoz az emelkedett látásmódhoz, ahonnan rokonszenvem Jagóé lehet.

Állampolgár vagyok, egy a népből. Ha szükséges, szavazólappal a választási urnák elé állok. Rólam ugyan ne mondja senki, hogy nem fejlődöm, hogy hatástalan marad erőfeszítése, amellyel eszemet, lelkemet helyes irányba igyekszik terelni. Adófizető ember vagyok, ne vádoljanak, ne süssék homlokomra a haszontalan kispolgárnak járó szégyenbélyeget. Ne mutassanak rám ujjal, hogy íme, hiába pazarolnak rám szellemet, tudást, pénzt, nagy példányszámot, sok helyet a napilapban. Olyan helyet és pénzt, amelyet más, épületesebb célra is föl lehetne használni. De nem. Mindent megtesznek értem.

Nem zárkózhatom el gőgösen a fölemelkedésemet elősegíteni kívánó, felém nyújtott segítő kéz elől. Ezt nem tehetem.

Nem is teszem.

A cikk is említi, mások már megújultak. Nem akarok kifacsart ízlésemmel magamra maradni.

Nézzük hát, hogy Füst Milánhoz se legyek hűtelen, hogyan sikerül átalakulnom. Milyen utat járok meg, amíg átértékelem eddigi azonosulásaimat, amíg eljutok oda, ahol az ember már nem a megcsalt férjjel azonosítja magát, hanem a csalóval, nem Dózsa Györggyel, hanem azokkal, akik tüzes trónjára tették.

Elöljáróban le kell szögezni: „Mindent összevetve: gazdag és szép előadást kaptunk a Madách Színháztól. S a sikeres előadás azért is örvendetes tény, mert egy megújult Ádám Ottó munkájában gyönyörködhettünk.”

No lám. Tessék, íme bizonyság Isten előtt, nemcsak nekem kell megújulnom. Csak szorgosabb embertársaim már följutottak arra az oromra, ahová én még csak kapaszkodom. De a magam megnyugtatására meg kell mondanom, nem kímélem erőmet. Igencsak elszántan, lelkesen igyekszem bármily magasra a megújulás felé.

„Megújult – írtuk. Ez persze sablonfordulat. Hiszen ugyanarról a nagy tehetségű művészről beszélünk, aki ez alkalommal újra képességéhez méltó feladatot állított maga elé, hozzáillő igényességgel dolgozta ki a részleteket, és bebizonyította, milyen széles a skálája, mennyi ember- és életismeret van benne, és hogy az erőteljesebb hatásokhoz is van érzéke.”

Várjunk. Így túl nehéz a dolgom.

Most, már csak a magam megújulása megkönnyítésére, nehogy hiába koptassam a cipőmet, fölöslegesen kapaszkodjam az oromra, megkeresem, de meg én, hogy hol volt, hol nem volt az, aki megújult, mielőtt megújult. Mert, nem kis meglepetésemre, igencsak kétséges volt nála is ez a dolog.

„A kétségekhez hozzájárult az is, hogy az új előadás rendezője – Ádám Ottó – az egyetlen Szentivánéji álom kivételével még nem rendezett Shakespeare-drámát; Csehov-specialistaként szerepel a színházi köztudatban; halk hatások, féltónusok, lelki fodrozódások, szinte észrevétlenül finom folyamatok színészi előcsalogatójaként ismerjük.”

Na, megjöttünk.

Hát akkor hiba nincs, Csehovtól kellett megújulni, hogy immár ne halk hatások, féltónusok, lelki fodrozódások, szinte észrevétlenül finom folyamatok színészi előcsalogatója legyen.

Tisztelegjünk. Ez eddig tökéletesen érthető. Tovább hogy is van?

„A vállalkozás fényesen sikerült.”

Embertársaim, állampolgárok, munkások, parasztok, értelmiségiek, örvendezzünk. Mindegy, miről van szó, az Othello-előadásról vagy a megújulásról, lényeg a fényes siker. Merthogy ebben az esetben mindkettő merész vállalkozás volt.

Mehetek tovább.

„Visszaemlékezve a régi Othellókra: azok részleteikben talán alaposabbak voltak; itt a mellékszereplőkre gondolunk, hiszen olyan színész játszotta például a velencei dogét, mint Rátkay Márton. S bár Ujlaky László dogéja kitűnően jellemez egy száraz tisztségviselőt: környezetében a hat ácsorgó színész nem jelentheti a velencei tanácsot. Ez mégsem rendezői vétség: Ádám Ottónak abból a szándékából fakad, hogy négy főszereplőre szűkítse az előadást: őket, sorsukat állítsa a figyelem középpontjába. Valósággal kamaradrámává sűríti-szűkíti az Othellót. Letisztít róla minden tömegfelvonulást, színpadi sereget és látványoskodást, hogy az emberi lélek működésébe pillanthassunk be.”

Gondolta a fene.

Hát, ahogy emlékszem, Velence Tanácsán nem lehetett túl sok tisztogatni való. Egyetlen jelenetben szólalnak meg imitt-amott a tanácsosok. De ugyanebben a jelenetben ráncigálják Othellót is a Tanács elé, sőt, Desdemonával is itt ismerkedik meg a közönség.

S Jago életszemléletével és terveivel is.

Elég zsúfolt jelenet ez. A Tanács tagjai többnyire nemcsak ezen a színpadon ácsorognak, de a drámában is főként a háborús híreket várják. A második tanácsos egyetlen mondatot mond, igaz, az bizony legalább négy és fél soros. Egyébként néha mond valamit az első tanácsos. A többi szóhoz se jut. Töprengek, már miért ne jelenthetné a velencei Tanácsot a hat ácsorgó színész?

Mit kellene csinálniok?

Elnézést kérek, ahhoz, hogy cigánykereket vessenek, tanácsosi rangjuk miatt is túlkorosak. Gondolom.

Dönteni meg úgyis a doge dönt.

A többiek, halljunk csodát, tudomásul veszik a döntést.

Egyébként az is lehet, nem is oly nehéz elképzelni, hogy nemcsak ácsorognak, de bólogatnak is. Méghozzá mély meggyőződéssel. A saját jól fölfogott érdekükben választották a Cyprusba irányítandó hadsereg élére Othellót. Most, amikor arra várnak, hogy ezt közöljék vele, hogy megérkezzék, most mi a teendőjük? Várnak, mi mást tehetnének? Választási lehetőségeik igen szűkösek. Elmehetnek háborúzni, de akkor bizonytalan a harc kimenetele. S a velencei népnek is nehéz volna megmagyarázniok, mért ütik olyasmibe az orrukat, amihez nem értenek. Vagy azt küldik a háborúba, aki ért hozzá. Harmadik lehetőségük nincs.

Az egyetlen velencei szenátor, Brabantio kivételével.

Mert ő, úgy is, mint Desdemona édesapja, leánya titokban kötött házasságával van elfoglalva a közügyek helyett. S nem Velence, pontosabban Cyprus sorsa miatt oly igen izgatott, hanem magánügyei miatt.

De vele nincs is baj. Ő tetszett a kritikusnak.

„És tetszett még – különösen megjelenésében – Horesnyi László Brabantiója, aki Bajkai István tökéletes maszkjainak egyikét viselte.”

Na tessék, egy megdicsért szenátor. Igaz, az ő színészi alakítását a maszkja tökéletességéért dicsérték meg.

Itt hiba történt.

Mért tesznek kivételt Horesnyi Lászlóval? Miért nem csináltak a többi szenátornak is szép maszkokat, hogy ne lehessen kifogásolni színészi alakításukat?

Természetesen így sincs komoly kifogás. Kéznél a magyarázatra nem szoruló tény magyarázata.

Ácsorgásuk s maszktalanságuk csupán azt a szándékot valósítja meg, hogy négy főszereplőre sűrűsödjék, szűküljön az előadás.

Megismétlem.

Tehát, hogy kamaradrámává lehessen sűríteni-szűkíteni az előadást. Ez rendjén való.

De akkor hol a nagy megújulás? Az elrugaszkodás, a sikeres elrugaszkodás Csehovtól? Egyre több talánnyal kerül szembe a gyanútlan, fejlődni, megújulni vágyó újságolvasó.

Maradjunk csak a megújulásnál. Egyelőre.

Hadd idézzek még egy megjegyzést. Igaz, csak zárójeles megjegyzés, de ilyenformán arra ösztönöz, hogy oldjuk föl a zárójelet.

És legalább az egyik talányt oldjuk meg.

„(Ádám Ottó ebben a rendezésében ismét a nagy csöndek, a kitartott, tartalmas szünetek mestereként mutatkozik meg. Sietős, szapora színházi divatok idején mer hatalmas csöndeket, álló pillanatokat teremteni a színpadon, ahol megérezzük az élet szívverését.)”

Tessék a megoldandó talány.

A színházi köztudatunkban Csehov-specialistaként szereplő rendező fényesen sikerült megújulását az jelzi, hogy hatalmas csöndeket, álló pillanatokat, tartalmas szüneteket mer teremteni a shakespeare-i színpadon.

Ó, ez igen! Ez ám a fényes siker!

Világos, hogy ehhez a sikerhez igencsak meg kellett újulnia.

Hisz mit is kezdhetett volna a fényesen megújult rendező a csehovi színpadon hatalmas csöndekkel, álló pillanatokkal, tartalmas szünetekkel?

Mi a szöszt?

Pláne, ha még az élet szívverését is meg akarta volna éreztetni a nézőkkel.

Valamit meg kell vallanom.

Akármennyire is szeretném az említett párhuzamot, ez bizony nem azonos teljesítmény. Higgyék el, nem vagyok elfogult a magam vállalta feladat javára. Ezt, kérem, ne gondolják rólam. De célul kitűzött megújulásom útja jóval hosszabbnak és rögösebbnek ígérkezik, mint Csehovtól újulni meg az álló pillanatokig, hatalmas csöndekig, tartalmas szünetekig. Addig, amíg a nézők megérzik az élet szívverését.

Bizony mondom, nincs itt titok. Nem talány a talány. Csak kissé rossz szemmértékkel mérték a távolságot.

Futballpályán ilyenkor kiabálják, ha jól emlékszem, hogy szemüveget a bírónak!

Na mindegy. Egy kis tévedés még nem a világ. Nem ez a fő gondom.

Nem vagyok irigylésre méltó, tudom. Úgy határoztam, megkeresem ennek a kamaradrámának mind a négy főszereplőjét.

Most nekem támadnak kételyeim. Izgatott vagyok, nem akármilyen feladatra vállalkoztam.

Sejtelmem sincs arról, ki a négy főszereplő.

Segítség után nézek.

 

The Oxford Shakespeare Complete works.

943. oldal. Othello

The Moor of Venice

Dramatis personae

 

Ettől nem lettem okosabb. Most merre induljak nehéz utamon? Hogyan hatolok át a sűrű homályon, titkok birodalmán?

Mindegy. Vágjunk neki. És Isten legyen hozzánk irgalmas.

Othello talán főszereplő. Jago biztosan az.

De ki lehet a másik kettő? Esetleg három?

Csak lassan, óvatosan.

Desdemona semmiképpen sem.

Az ő szerepe „hálátlan szerep, és Piros Ildikóra igazán nem lehet panaszunk egyetlen önálló jelenetének ízléses megoldásáért”.

Én ugyan több jelenetére emlékszem, de nem szeretek akadékoskodni. Ha csak egy önálló jelenete volt, nem kívánok vitázni. Nekem sincs panaszom Piros Ildikóra. Sőt. Csakhogy több jelenetére emlékszem. De hivő lélek vagyok.

Ha egy, hát egy.

Csakhogy akkor nem lehetett főszereplője egy olyan kamaradrámának, amely az emberi lélek működésébe pillant bele.

Desdemona imigyen kiesett a főszereplők listájáról.

Cassio talán?

Vele igazán furcsán bánik ez a kritika, méghozzá ilyen igen nagy példányszámban.

„Kalocsay Miklós Cassiójában nélkülöznünk kell azt a finom iróniát, amely ennek a tehetséges fiatalembernek legértékesebb sajátja.”

Ez az egyetlen mondat arra semmiképpen sem utal, hogy főszereplő volna. Még az is kétséges, melyik fiatalember a tehetséges, melyikük finom iróniáját kellett nélkülöznünk?

Nézzük csak.

Ha Cassio a tehetséges fiatalember, akinek legértékesebb sajátja a finom irónia, akkor rossz volt a színészi alakítás, mert azt nem játszotta el Kalocsay Miklós, ami szerepéből a legfontosabb. Ha a színész legértékesebb sajátja a finom irónia, akkor hogyan szabad számon kérni magánemberi tulajdonságait? Hogy suvassza bele a maga értékeit egy olyan szerepbe, amelynek talán nem sajátja az, ami neki magánemberként értéke. És egyáltalán, hogyan lehet a nézőt és olvasót olyan helyzetbe hozni, hogy ne derüljön ki számára, egy bírálatban kitől mit kér számon a kritikus. És hogy lehet egy színészt olyan helyzetbe hozni, hogy ne tudja meg, szerepformálásából a szerep lényege hiányzik-e, vagy szemére vetik, a szereptől idegen tulajdonságait mért nem gyömködte bele az ellenálló szerepbe. És hogy lehet a kritikát olyan helyzetbe hozni, hogy elveszítse értelmét, célját?

Nem rágódom ezen. Elég annyi, ha a cikk csak azt említi meg, ami valahonnan hiányzik, Cassio sem lehet főszereplő.

De akkor kik a többiek? Úgy értem, Jagón kívül. Mert az Othello talán mégsem monodráma.

Vagy az volna?

Szédülök. Uram, Teremtőm, ez lehetetlen. Nem, nem lehet. Hiszen négy főszereplője van.

Akkor keresem tovább.

Rodrigo?

Róla imigyen szól a cikk írója:

„Timár Béla kitűnő Rodrigója épp ellenkezőleg: egy csipetnyivel karikírozottabb, kívülről kezeltebb a kelleténél.”

Ilyenformán ő sem lehet főszereplő. A cikkíró véleménye szerint Rodrigót karikírozottan, kívülről kezelten kell játszani. Csak nem olyan nagyon. Az előadás főszereplőinek meg pont a lelkük működésébe kell bepillantanunk. Márpedig ezt a lélekbe bepillantást, tehetünk bármit, kizárja a karikírozottság és a kívülről kezeltség. Még akkor is, ha csak annyi van belőlük, amennyi föltétlenül kell.

Most miben reménykedjem? Hol fogom meglelni mind a négyüket?

Emilia ugyan: „Kifogástalan alakításába még új színt is hoz: gyanakvó szemmel nézi a cyprusi partraszálláskor férjét, akinek cseleiről nem lehet túlzottan jó véleménye.”

Ó, így csakugyan egyre nehezül a föladatom.

Nem tudom, mikor volt a cyprusi partraszállás, így sejtelmem sincs, mikor nézett gyanakvó szemmel Emilia.

A harmadik jelenet még Velencében játszódik, a negyedik már Cypruson. Othello kivételével valamennyien már egy idő óta ott tartózkodnak.

Érkezni csak Othellót látjuk, mi, szegény, közönséges halandók.

Valami mintha Emilia gyanakvó szemével sem volna pontos. Ha már régóta gyanakvó szemmel nézi férje cseleit az az Emilia, aki „életrevaló, életteli, józan és áldozatosan becsületes teremtés” – akkor teljesen érthetetlen, miért adja oda a talált kendőt férjének, akinek „cseleiről nem lehet túlzottan jó véleménye”.

Tartok tőle, a cikkíró nem látta jól a kiváló színésznő szemét. Ez bizony könnyen elképzelhető, hisz amikor először látjuk őt együtt Jagóval, akkor oly sokan vannak jelen a kikötőben.

Nem fontos, mit láthatott, fő, hogy dicséri.

A baj csak az, hogy ha már Desdemonáról kinyomoztam, hogy ebben a drámában ő nem főszereplő, merem állítani, a komornája még kevésbé lehet az. Nem mintha nem volna olyan dráma, amelynek egyik főszereplője alkalmazott. Moscára, Lope de Vega, Molière, Beaumarchais és a többiek inasaira, személyzetére gondolok. De azokban valahogy mindig napnál világosabban kiderül, hogy főszereplők. Emiliáról meg sajnos nem derül ki.

Fölcsillan a szemem.

Othello, a nemes mór.

Mit tudok meg róla ebből a kritikából?

Elsősorban azt, hogy háttérbe kényszerül. Némileg.

Íme:

„Ha a cselekményt lendületbe hozó és folytonos mozgásban tartó Jágó mellett Othellót némileg háttérbe kényszerülőnek érzik egyesek, annak oka egyáltalán nem Bessenyei Ferenc alakításában keresendő, hanem az előadás csalóka látszatában. Úgy látszik, mintha a szerep nem épülne elég fokozatosan. Othello bizalmatlanságának, szenvedélye feltámadásának nincsenek elég lépcsőzetes emelkedései.”

Hadd idézzem pillanatra emlékezetünkbe a megújulás egyik kritériumát, az előadásban megérzett „élet szívverését”. Mit ver akkor az élet szíve, ha a szenvedélyek föltámadását nem veri?

Vész nincs, jön a magyarázat. Igaz is, ha már szívverésben érzékelhető szenvedélyföltámadás nincs, legalább magyarázat legyen.

„A rendező ugyanis elhagyta a tragédiából a betétjeleneteket, a közjátékokat (a Bolond és Desdemona jeleneteit).”

No lám.

Szegény Desdemona. Nem elég, hogy megfojtják, még a jelenetei egy részét is elhagyták. Persze, azért így is több maradt egyetlen önálló jeleneténél.

De nem kezdem elölről.

Csak még annyit, mért olyan fontos az, hogy sok önálló jelenete legyen valakinek? Ha jól emlékszem, amiről beszélgetünk, az egy dráma. Dialógokra, párbeszédekre épülő alkotás.

Még kedvencük (nem sajtóhiba, én még nem szeretem olyan nagyon, de remélem, észrevehető az igyekezetem), Jago sem lehetne oly kedves szívüknek, ha kizárólag önálló jelenetei alapján kellene megítélniök.

Jó, megyek tovább.

„Lecsökkentette (a rendező) a fonódó cselszövés mindenkire kiható szerkezetét.”

Itt végre van egy fogódzóm.

Meg kell becsülni.

A cselszövést nem fonja senki. Az csak úgy fonódik.

Így mindjárt más.

„A húzások gyakorlatiasak voltak.”

Mielőtt folytatnám, itt megállok néhány pillanatra. A cikkíró adósom maradt. Tisztázni kellene, kinek a húzásai voltak gyakorlatiasak? És hogy melyik rendező hagyta el az említett jeleneteket?

Segítsünk egymásnak.

Lapozgatom a régebbi színlapokat, keresem, hol a Bolond?

 

 

Az 1973-as előadás rendezőjéről nem derül ki, hogy szidják vagy dicsérik a Bolond jeleneteinek elhagyása miatt. Csak az bizonyos, az „előadás csalóka látszata” az, hogy Jago mellett Othellót némileg háttérbe kényszerülőnek érzik egyesek, s e háttérbe kényszerülés oka a rendezői leleményben, húzásokban, jelenetösszevonásokban is keresgélhető.

Azt nem tudom, hogy az 1805-ös Othello-előadást megelőző előadásokban volt Bolond vagy nem volt. De 1805-ben már nem volt. 1812-ben sem volt. Úgy tűnik, ezt a szereplőt a rendezők szerették elhagyni. Ki tudja, miért.

Az is igencsak valószínűnek tetszik, hogy a régi s még régebbi előadások húzásai is gyakorlatiasak voltak. Nehezen tudnám elképzelni, hogy azért húztak egy drámából, mert szerettek betűk fölé vonalakat huzigálni úgy, hogy ne látsszék, mi volt alatta.

Bolond dolog ez evvel a Bolonddal.

Örömében elmulasztotta közölni a cikkíró, hogy magas hőfokú lelkesedése vajon az 1805-ös előadás rendezőjének szólt-e? Bár, tartok tőle, így sem szolgálná a lelkesedés föltétlenül az igazságosságot… Talán nem túl merész feltételezés, hogy az 1805-ös előadás rendezését megelőzően is kimaradhatott a Bolond.

Nem akarok, nem érdemes minden apróságon fönnakadni. Végtére is az a csekély százhatvannyolc év, amely a két előadás között eltelt, igazán semmiség. Miért ne lehetne vadonatúj leleményként üdvözölni valamit csak azért, mert életkora kissé élemedett.

Elnézést kérek az ezerszer elcsépelt megjegyzésért, de valóban a csecsemőnek minden vicc új. S miért ne szólhatna a cikk a legifjabb korosztályhoz?

És a csecsemőnek nem is kötelessége különbséget tenni a hosszú szakállas hagyomány és a vadonatúj találat között. Nem is az a dolga.

Megvallom, nekem ez a jópofa játék nagyon tetszik.

Javaslom, folytassuk a gyakorlatot. Nem nehéz. Nyúljunk föl a könyvespolcra, vagy tegyük le fenekünket egy könyvtár olvasótermében, a többi gyerekjáték. Tallózgatunk, lapozgatunk csupán, utánanézünk, mi mindent találtak ki az utóbbi százötven-kétszáz évben. Utána mindazt, amit így megleltünk, újra föl vagy ki kéne találni. S ha a továbbiakban is akad, aki ily módon és ily lelkesen áll az új mellé, bizony mondom, tekintélyes jövedelemre, sőt, világhírre tehetünk szert.

Nem kevés új gondolat, új találmány született ez alatt az idő alatt. Fölsorolni nincs helyem, még belegondolni is szédítő.

Bizony, bizony, mozgalmas kis idő volt.

Tovább tűnődve a cikk fölkínálta lehetőségen, arra gondolok, tulajdonképpen mindenért föl lehetne venni a jutalmat, készpénzt és dicsőséget, amit a francia forradalom óta kitaláltak.

Nem volna rossz. Enyhén szólva nagyot lendítene anyagi helyzetemen.

Hagyjuk az álmodozást.

Hol is hagytam abba a cikket?

Ott, ahol kiderült, hogy a rendező húzásai gyakorlatiasak voltak.

És: „Ennek következtében tagadhatatlanul sodróan szilaj menetű előadás jött létre, csakhogy Shakespeare műve érzékeny szervezet, és a kioperált részek csalóka szerepűek: miközben késleltetik a cselekményt, fokozzák is egyben. A közbevetett jelenetek dramaturgiája hiányzik Bessenyeinek – holott nem is volna szerepe bennük –, s így a lélektani teljességből valami elvész.”

Hogy is volt ez az ácsorgó velencei Tanácsnál?

„Ez mégsem rendezői vétség: Ádám Ottónak abból a szándékából fakad, hogy négy főszereplőre szűkítse az előadást: őket, sorsukat állítsa a figyelem középpontjába. Valósággal kamaradrámává sűríti-szűkíti az Othellót. Letisztít róla minden tömegfelvonulást, színpadi sereget és látványoskodást, hogy az emberi lélek működésébe pillanthassunk be.”

Ezek szerint a gyakorlatias húzások következtében elvész valami a lélektani teljességből, azért, hogy az emberi lélek működésébe pillanthassunk be. Ez csak érthető.

Minél jobban leegyszerűsítjük azt, aminek működésébe belepillantunk, annál nagyobb valószínűséggel sikerül megértenünk a működést.

Töprengek azért. Szerintem volna ugyan még egy lehetőség. Csak restellem kimondani is.

Igaz, nem kevés fáradságba, energiába kerül. De talán az is kipróbálható volna, hogy nem a drámát kéne annak a színvonalára hozni, aki foglalkozik vele. Például ha igyekezne megérteni azon bonyolultan, ahogy írva vagyon, talán többre jutnánk.

Állandóan a népművelő színházról értekezünk. Mi lenne, ha a színháznak nemcsak azokat kellene művelnie, akik nézik, hanem azokat is, akik csinálják.

Már megint ábrándozom. Megyek tovább.

„Ez azonban semmiképpen sem a színész hibája, aki képes volt lemondani szerepmegoldása korábbi sikeres színeiről, és merőben új, mélyebbről fogalmazott, a tragikum magaslatain természetesebben közlekedő Othellót élt elő a színpadon.”

Tessék!

A gyakorlatias húzások, amelyek Othello szerepét nem csorbították, mert nem volt része a kimaradt jelenetekben, amennyiben valóban csak közbevetett jelenetek maradtak ki, nem szoríthatták háttérbe a merőben új, mélyebbről fogalmazott, a tragikum magaslatain természetesen közlekedő, kiváló színészt. S ezen az sem változtat, ha még elismerőbben nyilatkoznak a dráma írójáról az idézett cikkben. Ha a kiváló színész mégis háttérbe kényszerült, ne vegyék kötekedésnek, de annak másutt keresném az okát.

Homlokom tenyerembe hajtom. Van bajom elég.

Ha már Othello is háttérbe kényszerült, félek, egyre nehezebb lesz előkerítenem a négy főszereplőt.

Lássuk tovább az előadást méltató cikket.

„(Othello) Nyugalma, mozdulatlansága, sablonoktól mentes, póztalan jelenléte erőt sugároz. Hangja pedig orgona, fuvola, basszuskürt, trombita, dob, hegedű… egy egész zenekar. Bessenyei muzsikál is a hangjával, fortéi és pianói utolérhetetlenek, hogy azután Desdemona megfojtása után elérkezzen szerepe magaslataira, lecsendesülten és boldog beletörődéssel várja a halált, szelíd alázattal fogadja a rászakadt rettenetet.”

Itt újra meg kell állnom egy kicsit. Meg kell állni, mert hallatlanul izgalmas, mondhatnám, Nobel-díjra érdemes tudományos eredmény tanúja vagyok. Tisztelettel kell most adóznom, olyan tisztelettel, amely egy régi vitát cáfolhatatlanul eldöntő tudományos eredménynek kijár.

Sutba dobom minden elfogultságomat, félre vele, végtére is kötelességem meghajolni a bizonyosság előtt. És igaz hálával fogadni mindazt, ami valós érték, valós eredmény ebben a cudar világban.

Remélem, talán hátralevő éveimben lesz még idő, akad oly pillanat, amikor a tudás iránti őszinte lelkesedésem eljuttat oda, hogy örülni is tudok majd ennek az eredménynek.

Megvallom, most még fáj.

Ostobaság, tudom. De akkor is igaz.

Szerettem Shakespeare-t, ezt a kalandort, ezt a vadorzót, ezt a furcsa-furcsa embert, akit még a törvény is üldözött. Sok mindenért szerettem. Szerettem azért is, mert „színházi pályafutását a legalacsonyabb rendű munkák végzésével kezdte. Mert fokról fokra lett színésszé, rendezővé, íróvá”. (Szerb Antal: A világirodalom története.)

Végigjárta a színház minden útját. Megtanult mindent, amire szüksége volt. S hogy életének értelme legyen, hogy használni is tudja tudását, megteremtette a megvalósítás lehetőségét. S mert az sem volt titok előtte, hogy színházat csak színpadon lehet csinálni – szerzett színpadot. „Megvásárolta a Globe-színház részvényeinek felét.” (Szerb Antal.)

Régóta vitatkoznak azon, ki írta a Shakespeare-drámákat. Most ez a cikk eldöntötte számomra a vitát. Reflektorként világított át a homályon.

Érdeme nem csekély. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem Shakespeare a szerző. Ennek ellenére, ha íróként nem is volt köze hozzájuk, ezeket a drámákat játszotta színházában.

S ez szép jellemre vall. Tiszteletet érdemel.

De tiszteletet érdemel az idézett cikk is. A régi, sokat vitatott föltételezést bizonyossággá változtatta.

Hogy is meséli Szerb Antal a vitát?

„Amióta Shakespeare-kultusz van, él az a feltevés is, hogy a Shakespeare-darabokat nem W. Shakespeare írta, a színész, hanem valamelyik korabeli nagyúr, aki szégyellte darabjait saját neve alatt közrebocsátani. A múlt században leginkább Baconre gyanakodtak. Ez a feltevés azonban rögtön nevetségessé válik, ha az ember elolvas néhány sort Bacon írásaiból. Azóta több szerzőjelölt került forgalomba, ma leginkább Edward de Vere, a XVII. Earl of Oxford van divatban. A főúr szerzőségének bizonyítása többnyire úgy történik, hogy kimutatják, hogy ha bizonyos titokzatos sorrend, mondjuk lóugrás szerint kiemelünk egyes betűket a Shakespeare-szövegből, akkor ezek a betűk összefüggő, bár homályos szöveget adnak; így közölte a rejtett főúr szerzőségét és esetleg politikai véleményeit. Ezek a »hipotézisek«, ha jól meggondoljuk, nemcsak ostobák, hanem felháborítóak is: alapjuk az a konok sznobizmus, amely nem hajlandó feltételezni, hogy a világirodalom legnagyobb drámáit grófnál alacsonyabb rangú ember is szerezhette. Pedig Homéros sem volt gróf és még Goethe sem vitte annyira.”

Be kell látnom, azt a drámát, amelyet az idézett cikk magasztal, azt valóban csak egy idősebb, szemérmes főrend írhatta. S az is nyilvánvaló, miért szégyellte aláírni a nevét.

Fura szerzetek voltak ezek az idősebb angol főrendek. A villa használatával ugyan elég későn kezdtek barátkozni, de sajátos etikájukat elég korán kialakították. Olyanokat tudtak, már igen korán, hogy például nem szerették megvárni, amíg az ellenség öli meg őket. Igyekeztek megelőzni. Akkor is, ha tudták, hogy megérdemelték a halált.

Még III. Richard is, akiről nem mondhatom, hogy az egyenes jellem követni való példaképe volt, még ő is maga akart gondoskodni haláláról.

Eddig úgy olvastam, hogy Othello, a nemes mór is így gondolkodott. Most viszont, nem kis meglepetésemre az derült ki, hogy nem szúrta kebelébe a tőrt.

Várta a halált.

Méghozzá boldog beletörődéssel várta.

Ó, így minden másképpen van, így egészen más a helyzet.

Ezt nem írhatta Shakespeare, a vadorzó és komédiás.

És ezt az Othellót nem fémjelezhette saját nevével az említett főrend, Oxford grófja, a tizenhetedik.

Bámulattal adózom a nagy példányszámú napilap cikkének nemcsak azért immár, amiért ily szorgos kutatással is küszködik értem, hogy elősegítse fejlődésemet. Csodálatom annak a nemes gesztusnak is szól, hogy bebizonyosult, mily nagyon megértik idősebb főrendek lelkivilágát.

És ez a végtelen megértés egyik része csak. Méghozzá a kisebb része.

Hol tartunk még Jago tevékenységétől?

Nos, milyen egyszerű lett minden. Szinte egy csapásra világosság gyúlt.

Azt a drámát, amelyben Othello, a nemes mór – Desdemona megfojtása után, rádöbbenve, hogy bűntelenül ölte meg –, „lecsendesülten és boldog beletörődéssel várja a halált, szelíd alázattal fogadja a rászakadt rettenetet” – azt Shakespeare nem írhatta, az angol főrend meg nem vállalhatta.

Innen eredt a szerzőség talánya.

Ne rója föl senki bűnömül, én jobban szerettem a kevésbé előkelő változatot.

Be kell vallanom, soha nem lelkesítettek efféle felemás dolgok. Mindig taszított, tudom, így lesz, amíg élek, amikor valami annyira előkelő, hogy grófnál alacsonyabb rangú ember nem írhatta, de annyira nem emelkedett, hogy aki már megírhatja, a gróf, legalább az vállalhassa.

Talán ezért nem lelkesített oly nagyon a bírált előadás.

S íme, nem tévedtem, a kritika megerősít, a sorokból kibontakozó előadás ezt a felemásságot, a szemérmes arisztokrata szégyellt szerzőségét bizonyítja.

Félek, itt lesz a kulcsa annak a világnak, ahová fölemelkednem kell, ahová csak megújulásom után juthatok.

Na, várjunk csak, várjunk egy kicsit. Konok ember vagyok, még nem dőlt el, ha tudni fogom, hová taszigálnak, akkor azt vállalom-e? Vagy maradok valamivel a kitűzött cél, az igen magas erkölcsiség alatt.

Annyival alatta legalább, hogy Jagókat ne kelljen szeretnem.

De ne vágjunk a kutatás elébe.

Egy bizonyos, ígérem, kényelemszeretetemen nem múlhat semmi. Megjárom én a kijelölt utat. Nem igényel nagy bátorságot, alig van kockázat.

Legföljebb visszajövök, ha nem tetszik az a táj, ahová jutok.

Hadd engedjek meg magamnak egy parányi csodálkozást.

Hitte volna bárki, hogy a szocializmushoz kell eljutnunk, míg végre, ennyi évszázad nyűglődése után, lelkesedni tudunk olyan jellegű arisztokratikus megnyilvánulásokért, amilyeneket szemérmes angol főrendek már a tizenhetedik században is szégyelltek?

Most már nyugodtabban mehetek tovább. Miért is ne? Elfogultságomnak nyoma veszett. Szelíd mosollyal kérdem: mi közöm idősebb, szemérmes angol főrendekhez? Főképp ilyen helyzetben, hogy még a nevét sem biztos hogy ismerem.

Szép név ez az Earl of Oxford. De ez is csak feltételezés.

És ha nem is ő az az arisztokrata, akit most megtaláltunk?

Hogyan lehetnék elfogult valakivel, akinek még a nevét sem tudom biztosan?

Immár elfogulatlanul, még tárgyilagosabb kíváncsisággal kereshetem a dráma négy főszereplőjét.

Akármennyire háttérbe kényszerült is, az az Othello nekem még mindig gyanús. Nem lehetetlen, hogy megtalálom benne az egyik főszereplőt. Mindenesetre folytatom érdemei fölsorolását. Pontosabban nem Othellóét, hanem az őt megszemélyesítő színészéét.

„Érett férfikora minden fanyar bölcsességével éli szerepét: szerencsére kísérletet sem téve nemzedéki drámává soványítani, vagy hangsúlyozni a faji különbségeket…”

Helyben vagyunk.

Shakespeare-nél, a vadorzónál, a szegény komédiásnál és drámaírónál Othello öregedő, Desdemona fiatal volt. S mi több, Cassio is fiatal volt. De ez még semmi. Ott Othello színes bőrű volt, Desdemona és Cassio fehér. Meg fehér bőrű volt a környezetük is.

S a bőre színe még Jagónak is fehér volt.

És most?

Most meg megszűnt a korkülönbség, és megszűnt a faji különbség is.

Ilyenformán Othello egyidős Desdemonáékkal, s az ő bőrszíne is fehér.

Elmúltam ötvenesztendős, néhányszor olvastam, láttam is e drámát. Hogy ezt eddig nem vettem észre soha, ezt a felszínességet meg nem bocsátom magamnak.

Hát így minden megváltozott.

Így két, egyenlő föltételekkel induló ember házasodott össze. S azért oly mély titokban, hogy a históriájuk romantikusabb legyen. A gyilkosságig jutó féltékenységnek sincs alapja nemcsak Desdemona cselekedeteiben, de Othello adottságaiban sem, és féltékenységét Jago azért tudja a végletekig fölfokozni, mert Othello, a nemes mór, rossz természetű, kissé korlátolt katona.

Így már csak az érthetetlen, a szerző adósom maradt a válasszal, mi az ördögért ment feleségül Desdemona egy ilyen alakhoz?

Úgy tudom, az emberi tulajdonságok közül igen sokat lehet hangsúlyozni vagy elleplezni. Vagy megkísérelni leplezni. A bőr színe és az életkor nem tartozik a sikeresen leplezhető dolgok közé. A megjelenés pillanatában láthatóak. S hangsúlyosak, akár hangsúlyozzák őket, akár nem.

Az életkor például annál hangsúlyosabb lesz, minél inkább igyekeznek leplezni. E miatt vált oly sok vígjáték, szatíra forrásává a korát nem vállaló ember.

Igen jó forrás, nagy nevetések fakadnak a nyomán.

A bőre színét leplezni igyekvő emberrel még nem találkoztam vicclapokban. Talán mert ez nem igazán komikus. Úgy látszik, a bőrszín nem annyira humoros, hogy a vígjátékírók rátaláljanak.

Még egy bizonyíték a szép lelkű főrend szerzőségére.

Adva van egy igen elismert hadvezér, szép és hű feleségével, aki a harctérre is követi őt. De mire odaérnének, ahol hadakozni kellett volna, a háború befejeződött, mert az ellenséget szétverte a vihar. A sok összegyűlt katonának nincs mivel tölteni napjait. Unatkoznak a tengerparton.

Othello, akit nem elégít ki friss, zavartalan boldogsága, keres valami okot arra, hogy mindenáron és kellőképpen rosszkedvű lehessen.

Mit tehet szegény, ha nincs jobb dolga?

De hát ő nem elég agyafúrt.

Ezért siet segítségére Jago, kedves tréfájával.

Immár oszlik a gond. Az unatkozó hadvezér remekül szomorkodhat. Maradéktalanul jól érezheti magát, ha már ilyen fura a természete, hogy csak akkor érzi igazán jól magát, ha valaki, bárki, akár egy Jago is, táplálgatja indokolatlan rosszkedvét. Így boldog. És szelíden, alázatosan, lecsöndesülten, boldog beletörődéssel várhatja halálát, ami ki tudja, mikor, de egyszer, az emberi kor legvégső határán valószínűleg bekövetkezik.

Ennyiben talán csak emlékeztet egy emberre.

Arra az emberre, akit a cikk szerint Bessenyei Ferenc mint „új, mélyebbről fogalmazott, a tragikum magaslatain természetesebben közlekedő Othellót élt elő a színpadon”.

Egyébként pedig:

„Bessenyei (és az előadás) nem dönt az értelmezhetőség egyik kizárólagossága mellett sem: mindegyik vonás megjelenik az alakításban, és ez a gazdagság teszi oly nagy élménnyé a szerepet is, az előadást is.”

Ez a háttérbe kényszerült szerep teszi nagy élménnyé az előadást. Mi lett volna akkor, ha nem kényszerül a háttérbe?

Tisztázzuk csak.

Tehát, adva van egy előadás, a maga csalóka látszatával. Amely csalóka látszat kizárólag az előadásé, de e miatt a látszat miatt érezhetik egyesek némileg háttérbe kényszerülőnek Othellót. De ennek a háttérbe kényszerülésnek az oka nem Bessenyei Ferenc alakításában keresendő.

Ugyanis ott nem lehet megtalálni.

Bessenyei új Othellót élt elő a színpadon.

Rajta nem múlt semmi, csak az előadás csalóka látszatán. Amely csalóka látszatot főképpen az okozza, hogy hiányzik Othello szerepéből azoknak a jeleneteknek egy része, amelyekben ő nincs a színpadon. Viszont a hiányzó jelenetekben színpadon lehetett volna Desdemona, Cassio és a Bolond. Viszont, mint ahogy az evidens is, az ő szerepükből természetesen nem hiányoznak a kihúzott részek.

Ugyan már, miért is hiányoznának?

Mindössze annyi történik e gyakorlatias húzások következményeképpen, hogy nem ők kényszerülnek háttérbe, hanem Othello.

Minek a gyakorlata lehet az, amelyik az Othelló-ban Othellót kényszeríti háttérbe? És ha már pont Othellóra nincs szükség, mért nem játszanak valami mást?

Már megint elkalandoztam. Vissza a kijelölt útra.

Ott tartottam, hogy Othello annál inkább háttérbe kényszerül, minél kevesebb olyan jelenetét hagyják meg a drámának, amelyben nincs jelen.

Hogy van ez?

A gyakorlatiasan meghúzatlan drámához képest ez a csalóka mór többet van színen, hisz kevesebb az olyan jelenet, amelyben nincs színpadon. Ennek következtében kényszerül jobban háttérbe.

Most iszom egy pohár vizet. Cigarettára gyújtok. Percekig nézem a mennyezetet. Majd turkálok az íróasztalomon, fölhúzom az órámat.

Erőt gyűjtök.

És újra nézem, nézegetem a cikket.

Mintha megzavart volna valami. Nem egészen értem.

Hacsak…

Hacsak nem azért kell szegény Bessenyeinek oly sokat színen lennie, hogy annak, ami a háttérbe kényszeríti, legyen kéznél kit háttérbe kényszerítenie. Mert ha Bessenyei Ferenc, a kiváló színművész, untermann, akkor valóban jelen kell lennie, mert nélküle nem jöhet létre a mások mutatványa.

Máris elhessentem efféle gondolataimat. Elismerem, ez az untermann-dolog, bizony ez se jó. Az Othello-alakítás gazdag, s „ez a gazdagság teszi olyan nagy élménnyé a szerepet is, az előadást is” – szemben a faji különbségeket hangsúlyozó londoni előadással, amely nem lehetett túl jó, hisz „Laurence Olivier etióp törzsfőnökét horkanó torokhangjaival olyan szimpla mutatvánnyá tette”.

Nem láttam Laurence Olivier Othellóját, amit őszintén fájlalok. Nekem, sajnos, így nincs összehasonlítási alapom.

Arról még így, látatlanban sem győz meg ez a cikk, hogy valóban oly szimpla mutatvány lett volna. Háttérbe kényszeríteni mindenesetre nem hagyta magát, az sem csekélység. Ismétlem, őszintén fájlalom, hogy nem láthattam. Mindig vonzott az olyan színészi alakítás, amely ha színes bőrű embert ábrázolt, nem elégedett meg a sötét festékkel egyetlen megoldásaként.

Ha Laurence Olivier-t nem is láthattam, láttam Bessenyei Ferenc régi Othellóját. Emlékezetes alakítás volt, szép emlékem maradt.

Háttérbe nem kényszerült, s annak ellenére, hogy minden hangja, gesztusa Othellóé volt, a nemes móré, akinek a bőre is színes volt, nem volt szimpla mutatvány.

Úgy tűnik az idézett cikkből, hogy Laurence Olivier Othellója meglehet, hogy szimpla mutatvány volt, de az ő mutatványa volt.

Nem tették meg untermann-nak.

Rémlik, mást is olvastam már Laurence Olivier Othello-alakításáról.

„Laurence Olivier: egy Shakespeare-színész emlékezéseiből…

Amikor először léptem fel egy Shakespeare-darabban, a kritikusok egyhangúan azt írták rólam: sohasem leszek jó Shakespeare-színész, mert nincs hozzá hajlamom. Megállapították, hogy nem tudok szavalni sem. Leírhatatlan kétségbeesésbe taszítottak, mert gyermekkorom óta azt hittem, úgy tolmácsolom Shakespeare mondatait, mintha csak a kortársa lettem volna. Itt és ekkor nemcsak arról volt szó, hogy kiestem egy álomvilágból, hanem arról is, hogy válságba kerültem. Az egykori Globe Színház lírai recitációja nem felelt meg a természetemnek, és véleményem szerint ma már nem is egyeztethető egy realista színészi felfogással. Mindig is harcoltam a Shakespeare-színészek lírai törekvései ellen. A muzsika, a versek belső zenéje, ritmusa, lendülete csak a felülete Shakespeare-nek, a lényeg: a megelevenítő-készség, a realizmus, az időszerűség.

Nekem mint színésznek, mindig az írói cél a fontos. Nem törődöm vele, mekkora a szerep, s az sem érdekel, hogy milyen jellegű. Nem érdekel, hogy halk vagy hangos, s nem bánt, ha rikácsolnom vagy suttognom kell…

Az új Shakespeare-bemutatók mindig kihívást jelentettek az életemben. Elődeim voltak, akikhez fel kellett emelkednem, és akiket, ha lehetett, túl kellett szárnyalnom. Mindig feszélyezett a gondolat, hogy egy régi klasszikussal állok szemben, akit nemcsak én ismerek hiánytalanul. Ez fokozott elmélyedésre és lelkiismeretes szereptanulmányozásra kényszerített.”

Úgy látszik, az Othello-szerep mindenkit kényszerít valamire, aki foglalkozik vele.

Laurence Olivier-t, aki mindössze egy szimpla, de saját mutatványig jutott el, fokozott elmélyedésre és lelkiismeretes szereptanulmányozásra kényszerítette.

Ez itt egyszerű kényszer. A szerep kényszeríti a színészt.

A négyzeten is lehet kényszer. Íme:

A rendezői elképzelés arra kényszeríti a rendezőt, hogy Othellót játszó színészét a háttérbe kényszerítse.

Nem megyek erre tovább. Félek, megtalálom még a kényszert a köbön is. Nem biztos, hogy túlzottan örülnék a találatnak.

Inkább folytatom a szimpla mutatvány alkotója, Laurence Olivier emlékezését.

„Azután meg kell birkózni a közönség Otelló-képével. Irodalmárok, vagy a nagy színész-elődök bűne, ki tudja, de tény, hogy Otellót többnyire vadul féltékeny, könnyen hivő, de nemes érzésű embernek tartják és várják. Pedig Otelló lényegében közepes jellem, közepes tehetségű ember, csak hát jó és nemes szívűnek ábrázolják. A tragikum, amely rést üt a lelkén – lényegében önáltatás. A jelenetből, amikor Otelló a szenátus előtt arról beszél, hogy mennyire imádja Desdemonát, tulajdonképpen csak az derül ki, hogy nem Desdemonába, önmagába szerelmes. Úgy véli, mentes a büszkeségtől, türelmetlenségtől, indulatosságtól, tehát majd minden fontosabb hétköznapi szenvedélytől. Éppen ez az önmagáról alkotott véleménye teszi sebezhetővé! És az, hogy mindig erősnek kell látszania.”

Elgondolkodtató szerepértelmezés. Soha nem gondoltam arra, hogy Othello közepes képességű ember. Hisz ha ő a legalkalmasabb Velence védelmére, akkor a velencei nagyságok képességei még rosszabbak, mint ahogy gondoltam.

Elgondolkodtat, de egyetérteni még nem tudok vele. Annyi azonban bizonyos, hogy azon a színskálán, amelyet eddig ez a nemes mór jelentett számomra, mindenképpen néhány új szín jelent meg.

Ez a szimpla mutatvány egyre érdekesebb, bonyolultabb lesz.

Nézzük tovább.

„Nem kisebb birkózás Otelló külső megjelenítésének kérdése sem.

Sokan csúfnak ábrázolták. Szerintem azonban nagyon szép ember. Amikor Desdemonát fojtogatja, azt is szépen, elegánsan és előkelően csinálja. Akkor is szép, amikor karddal a kezében emberek tucatjait öli. De a szépségen belül is sokféle változat lehetséges…

És itt van Otelló barnaságának problémája.

Sokan a mai faji kérdés felvetésével próbálkoznak, ha Otellót játszanak. Azt hiszem, nincs igazuk. Bizonyos, hogy már abban a korban is sok ellentétet szült a bőrszín kérdése, de ez még közel sem azonos a mai faji problémával. Nekem Otelló nem egy barna bőrű marokkói, hanem egy lelkében ködös szerelmes.

Ez az, ami vonz Otellóban. A szerelem lelki ködét kell a színpad fényébe állítani. Nem nevezhetem magam színésznek, ha ez nem sikerül…” (Film Színház Muzsika, 1964/24.)

Most megint rám szakadt a baj. Ebből hogyan mászom ki!

Az idézett kritika szerint Laurence Olivier etióp törzsfőnököt játszott, mely horkanó torokhangjaival oly szimpla mutatvánnyá tette az általam nem látott előadást.

Laurence Olivier szerint a szerelem lelki ködét kell a színpad fényébe állítani. Ha nem sikerült, nem nevezheti színésznek magát.

Nem könnyű a választás.

Imigyen vagy nem sikerült a kiváló színésznek megvalósítani szándékát – és akkor nem nevezheti színésznek magát.

Vagy a kritikus nem vette észre, mit látott a színpadon.

S mivel Laurence Olivier-nek is megadatott az a lehetőség, hogy maga nevezze meg, maga döntse el, színész-e vagy nem, ennyivel a kritikusnak is tartozom.

Döntse el saját maga, hogy ha egy főszerep, mi több, címszerep – mert a londoni előadás Othellóról szólt, ez kiderül az ott megjelent kritikákból és tanulmányokból – lényegét oly módon érti félre, hogy azt látja megvalósítottnak, amit elkerültek, akkor még nevezheti-e kritikusnak magát?

Én ebbe nem tudok beleszólni, szerencsémre.

Először örülök annak, hogy nem jártam Londonban, nem láttam ezt az Othello-előadást.

De furcsa örömeim vannak.

Gondolta a fene.

És még mennyi minden van ebben az összevetésben.

A horkanó torokhangokra gondolok.

Kenneth Tynan Olivier: A színész és a mór című könyvrészletéből idézek.

„Ő (a rendező, John Dexter) és Olivier keresztül-kasul meghányták-vetették a darabot, s végül a National Theatre kiosztotta a szerepeket.

Nem sokkal ezután elújságoltam a hírt Orson Wellesnek, aki maga is játszotta a szerepet. Azonnal hangot adott kétségének. »Larry hangja született tenor, Othellóé pedig bariton.« Amikor ezt megemlítettem Olivier-nek, azzal a tekintettel nézett rám, melyet Peter O’Tool találóan »szürkeszemű, rövidlátó tekintetnek nevezett, mely kővé mereszti az embert«. Heteken át naponta beszédgyakorlatok következtek, melyek megrázták a National Theatre Waterloo Bridge közelében épült ideiglenes helyiségének falait.

Amikor a színészek 1964. február 3-án az első olvasópróbára összegyűltek, Olivier hangja egy oktávval mélyebb volt, mint amit valaha is hallottunk tőle.”

Ez volna a horkanó torokhang?

„Ülve, szemüvegesen és utcai ruhában úgy esett neki a szövegnek, mint egy tigris. Nem egy nemes, »civilizált« Othello volt ez, hanem egy diadalmaskodó fekete rémúr, aki be nem vallott önbecsüléstől tüzelt. Nemhogy nem tűrte, hogy Jago irányítsa, hanem ő irányította Jagót, s úgy kezelte, mint valami udvari bohócot. Az ilyen felfuvalkodottság arra ítéli magát, hogy lelohasszák. Minden más shakespeare-i hősnek megvan a maga erkölcsi fogyatékossága, de Othellót ez alól a hagyomány kivételnek tartotta. Olivier felolvasása rádöbbentett minket, hogy a hagyomány valószínűleg téved, hogy Othello vétke a büszkeség volt. Hangja erejétől az ablakok rázkódtak, és bizsergett a fejemen a bőr. Valami természeti erő lépett a szobába, meztelenül és keményen-harsogón…”

Az első olvasópróbáról szól a híradás. Hová fejlődhetett az alakítás a próbák során, kilenc hétig próbáltak, amíg eljutott a szimpla mutatványig.

De ez a tanulmány Jagóról is mond érdekeset.

Kezdem a végén.

„Jago vége: mazochisztikusan Othello kardja elé veti magát: a »Vérzem, de élek« sort a csendes elégedettség hangján mondja.”

Dicsért előadásunkban igen büszkén vágja oda mindenkinek. Itt meg, ha csöndben mondja, még arra is következtetni engedhet, hogy kegyelemdöfésért rimánkodik.

Másfajta Jago, az nem vitás. De hát Othello is más. Valószínűleg a tragikum magaslatain sem közlekedett természetesen, miközben a hőst élte elő a színpadon.

Megint egy meglepetés. Nem tudom, mi az, hogy éli elő?

Előélete – ezt már hallottam.

Engedelmet kérek, de azt sem tudom, lehet-e természetesen közlekedni a tragikum magaslatain.

Alig hiszem, hogy lehetne.

Természetesen a saját életformájában közlekedhet az ember, még akkor is, ha az mások számára érthetetlen, követhetetlen, különösnek tetsző.

Természetesen viselkedik a könyvtáros a könyvtárban, a bányász a bányában. Természetesen viselkedhet a bányász a könyvtárban, ha szeret olvasni, s már kiismeri magát a szabad polcok, katalógusok birodalmában. A bányász mindkét helyen lehet otthonos, természetes.

Szegény könyvtáros már nem hinném, hogy túl természetesen viselkednék a bányában.

Vagy mondjuk, az atombomba atyja, Oppenheimer úr természetesen viselkedett a kísérleti telepen, a bomba gyártása közben.

Félek, veszít természetességéből a könyvtáros viselkedése könyvtárában, bányászé a bányájában, ha nem munkáját végzi, hanem, mondjuk, embert öl megszokott környezetében. De, gondolom, mindkettőjük viselkedése változik akkor is, ha égő munkahelyről kell kihozni bent maradt társait.

Ezek csak föltevések.

De azt tudom, hogy Oppenheimer úr egészen természetesen hozta létre az atombombát. S műve elkészülte után kíváncsi volt, mekkorát pukkan. Így jutott föl, nem, még nem a tragikum magaslatára, mindössze Hirosima fölé. Kielégíthette érthető kíváncsiságát. S ez után már valószínűleg megváltozott természetes viselkedése, okom van rá, hogy ezt gondoljam. Nem viselkedhetett túl természetesen, ha az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé került.

Ő, Robert Oppenheimer. Akiben annyira megbíztak, hogy Amerika legféltettebb titkait ismerte.

Talán csak az viselkedhet természetesen a tragikum magaslatain, aki megelőzően cinikus, nyegle volt. Pontosabban akkor, ha a cinizmust fogadjuk el természetesnek. Aki nyegle, cinikus, az minden helyzetben viselkedhet természetesen, mert már az alapmagatartása is természetellenes.

Ilyeténképpen a tragikum magaslatain természetesen közlekedéssel rendben vagyok. De bármennyire igyekszem, az „élte elő”-t nem tudom megfejteni. S maradt a másik keserves föladat, a négy főszereplő. Hisz, nem kis rémületemre, Othellóról is bebizonyosodott, hogy csak ürügy, méghozzá valahol a háttérben, ürügy ahhoz, ami az ő s sok minden egyéb rovására előtérbe került.

Búcsúzom Othellótól, fájó szívvel búcsúzom. Kár, hogy nem főszereplő. Nemcsak azért, mert akkor már csak hármat kellene találnom kívüle.

Nézem tovább a cikket.

„Az előadás legszembetűnőbb szenzációja Huszti Péter Jagó-alakítása. Tehát: a rendező Jagó-értelmezése.”

Ez jó, nagyon jó. És fontos.

Ugyanis Jago nemcsak a legszembetűnőbb szenzáció – egyetlen lehetőségem maradt a négy főszereplő megtalálására.

Figyeljünk jól.

„Már a szerepválasztás alkotói gesztusát is méltányolni kell. Egy tehetséges fiatalembert látunk, aki féltékeny »értelmiségi« társa előmenetele miatt. (Cassiónak mérnöki képesítése van.)”

Ez nem jó. Megtorpanok.

Ebből a részletből főképp a tehetségest nem értem. Kapásból kérdezem: ugyan honnan derül ki? Mit csinál? Mi a szöszt?

Mindegy, jó, nem jó, megyek tovább. Bízom kitartásomban, jó szerencsémben. Előbb-utóbb úgyis rátalálok arra, mitől és miben tehetséges ez az ifjú Jago.

De addig is, hogy ne kelljen minden eredmény nélkül baktatnom tovább, elfogadom, hogy ő az egyik főszereplő.

Jago, a tehetséges.

Végre, hogy egyikük legalább megvan.

Kell hogy legyen benne valami nagyszerű, ha tehetségesnek ítéli az ítész. Ha meggondolom, nemcsak ő ítéli meg így egyedül. Igazságos akarok lenni, ragaszkodom a tényekhez.

Jago, a tehetséges, szintén igen tehetségesnek tartja önmagát. Hisz a hadnagyi rangra egyedül önmagát tartja alkalmasnak.

Kis eredmény, de azt is becsülni kell.

Főszereplő ugyan még mindig csak egy van, de azt legalább ketten tehetségesnek tartják.

Csak azt érteném, hogy ha Jago ilyen jó véleménnyel van katonai képességeiről, mi a csudát szaladgál protekciót keresgélni, miért gondolja, hogy nagyra értékelt tehetsége önmagában kevés, hogy nem biztosíthatja őt megillető előbbre jutását.

Olvasom, olvasom a drámát.

Hiába minden igyekezetem, Jago teljesen úgy viselkedik, mint aki tisztában van képességeivel, pontosan tudja, hogy nem tehetséges. S mert a ranglétrán előre akar jutni, nincs más lehetősége, bízni kényszerül a protekcióban.

Így végül oda jutok, hogy valójában a cikkíró marad az egyetlen, aki őszintén bízik Jago tehetségében.

Eddig katonai képességeiről beszéltem, azt keresgéltem.

De Jago a maga más vonatkozású tehetségében is csak igen mérsékelten bízik.

Ő tudja, miért.

Állandóan kétségbe vonja felesége hitvesi hűségét. Oka nincs rá, Emilia viselkedése nem ébreszthet jogos féltékenységet. És mégis…

Jago, a tehetséges, féltékeny Othellóra. Az öregedő, színes bőrű, szegény Othellóra. És féltékeny Cassióra is. A fiatal, fehér bőrű Cassióra.

A féltékenység igen széles skálán játszik vele.

Attól tartok, Jago, a tehetséges, valamit nagyon rosszul csinálhat, ha gyanúja szüntelenül ily tág határok között mozog.

Rendben van, elfogadom ezt is. Istenem, ő sem univerzál-zseni.

Csak már arra találnék rá, amiben valóban tehetséges.

Jöhet a következő főszereplő.

„Nem annyira bosszút akar állni ebben az előadásban Jágó, mint inkább komisz tréfára készül, abban reménykedve, hogy kiütheti vetélytársát a hadnagyi rangból.”

Íme, itt a második főszereplő.

Jago, a tréfacsináló.

Annyit elismerek, hogy Jagónak ebben az előadásban irigylésre méltóan jó a humora. Irigylem is, bevallom. Én, szegény magam, több csekély humorú társammal együtt, követni sem tudom ily messzeségbe. Nálunk, ha valaki elesik az utcán, az humor. Nevetni is lehet rajta. Még akkor is, ha egy elé nyújtott lábban botlott meg.

Goromba tréfa, de tréfa.

No, természetesen csak addig, és ezt hangsúlyozni szeretném, amíg az áldozat föl tud állni.

Ha fekve marad a földön, vagy hogy pontosabb legyek, ha holtan marad a földön, az nekem már nem az igazi humor. Isten tudja, miért, de már nevetni se tudok rajta. Ha nagyon akarják, elhiszem, hogy csak tréfa volt, de nem túl jó tréfa.

Olyankor már a kinyújtott lábat sem érzem többé tréfának.

Nem is az.

Egyébként fölfogás kérdése.

Mindez lényegtelen. Ami fontos, az az, hogy második főszereplőnk is előkerült.

Most már éledhet a remény. Erősen hiszem, jó nyomon járok, megtalálom a másik kettőt is.

Fülelek. Figyelek.

„Huszti nem az ős-gonosz ármánykodásával szövi hálóját, hanem egy jókedvű, vásott fickóként készül tőrt vetni. Ujjongásai, toporzékoló vadsága, csikószerű szilajsága és áradó életkedve maga felé hajlítja rokonszenvünket. Nem savanyú törtető. Inkább az elvarázsolt emberi erdő Puckja, vásott koboldja, semmint sátáni lény.”

Végre megvan a harmadik is.

III. Jago, a szórakozott.

Mielőtt fülön csípem a negyediket, mert fülön csípem, immár bizonyos, nem nyugszom addig, amíg elő nem kerítem, azelőtt még eltűnődöm kicsit.

Itt igen komoly hibát vétettek.

Úgy látom, ennek a furcsa darabnak jócskán elhibázott a címe. Egyszerű az ok, amiért a szerző ekkorát tévedett.

A szerző, bárki lett légyen is, nem tudta, mit írt, mit is akart gondolni.

Jó, ha kiigazítjuk. Épp itt az ideje.

Íme az új, a darabot pontosan fedő cím:

A négy kicsi Jago.

Szerencsém van, itt egy új cím, s a darabot mégis ismerem. Azt rég megírták, eljátszták, meg is dicsérték kellőképpen. Csak a cím új, de mert így pontos, az embert nem érik meglepetések. És mintegy varázsütésre, most már minden indokolt. Rokonszenv, együttérzés, lelkesedés. Helyrezökken a kizökkent világ.

Még egy kevés türelem, és meglesz, fogadom, mind a négy főszereplő.

Mind a négy kicsi Jago. Meg a kamaradráma is. Ígérem, nem hangzik majd rosszul.

Nem jó, ha az ember végtelen naivitásában mást vár, mint amit kaphat. A cím fedje a tényeket. Ez az új cím igen pontos. Nem úgy, mint a régi, pontatlan, elhibázott cím: Othello, a velencei mór.

Tömény badarság. Ugyan kérem.

Négy kicsi Jago.

Ne mondja senki, hogy nincsen új a nap alatt. S azt sem, hogy az embert elkerüli az öröm.

Tudtam, eszemmel, szívemmel, lelkemmel tudtam, hogy előbb-utóbb ez a shakespeare-i talány is megoldódik.

Na nem. Várjunk csak. Ez azért így nem igaz.

Ez így csak játék, hitvány trükk.

Nézzünk szembe az igazsággal.

Ha shakespeare-i talánynak nevezem, az nem kevésbé trehány, mint az idézett cikk.

Evvel a módszerrel megoldani mindössze a kritika talányát lehet. Még pontosabban, ezét az egyetlen kritikáét.

Egyedül ennek kulcsa ez a négy kicsi Jago.

Én pedig jobban teszem, ha a bírálathoz s tárgyához hasonulva, de szégyentől égő arccal hagyom nyugodni a szerzőt. Azt nem merem mondani, hogy békén nyugodni, mert az igen morbid tréfa volna.

Nem érdemli a háborgatást. Ártatlan abban, amiért itt lelkendezünk. Mákszemnyi köze sincs hozzá.

Nem is lehet.

Annál a szerzőnél, aki ebben a drámában bűntelen, bármilyen rangú lett légyen is hajdanán, nem történhetett meg, hogy hősei sorsát kizárólag a lelkük állapota szabja meg. Mindig ott munkál körülöttük a világ.

Igaz, kénytelen vagyok elismerni, nem mindig áhítatosan szép, halk, finoman előkelő, átszellemült világ, inkább igen agresszív, erőszakos. Olyannyira erőszakos világ, hogy nemigen hagyja magát a drámákból kiirtani.

De itt nemcsak a világ agresszív, ez a bűntelen szerző is az. Akár főrend, akár vadorzó. Úgy írta meg darabjait, bárki ellenőrizheti, ha leveszi a polcról a köteteket, hogy ha megkísérlik kiirtani az emberek körül a világot, értelem s cél nélkül csorog le a lélek a színpadról. S a sok csordogáló lélek bűvöletében alig-alig venni észre a vért, amelyet közben szép szelíden, játékos jókedvvel ontanak.

Mert ugyebár egészen ezt nem lehet kihúzni. Csak arra kell vigyázni, hogy a rokonszenvhajlítgató tréfálkozástól ne igen lehessen észrevenni.

Szubvenció van, kockázat nincs. Ezt a gyakorlatot végig kéne próbálgatni a többi drámával is.

Javaslatom a következő:

Ki kell hagyni a drámákból a világ mindenféle befolyásolását. Csak megzavarja az egyébként idilli átszellemültséget. Nem is értem, milyen föltételezésekre vetemednek egyesek. Méghogy ilyen avítt fogalmak, hogy család, állam, magántulajdon, hogy még ilyesmik is befolyásolnák az emberek életét? Ugyan kérem.

Le kell ereszteni a színpadra egy jókora burát, akkor próbáljon meg belebeszélni az erőszakos külvilág. Majd meglátja, sikerül-e? S ha még így sem marad veszteg, akkor a levegőt is ki lehetne szivattyúzni a bura alól. Úgy már igen jókat lehet majd játszani, hangtalanul, finoman, némán.

Légüres térben a mozgás is igen költői, előkelő lesz. Úgy lehet majd igazán csodás játékokat játszani. Hangtalan szavakkal dobálódzni, súlytalan gesztusok, mozdulatok között. Ez az igazi.

Ha valakinek szomorkodni támad kedve a bura alatt, mivel világ nincs körülötte, amely bőséggel szolgáltatna okot, a színész majd segít magán. Kitalál valamit, bármit, ami elszomorítja. Mindenki megteheti, hogy esztétikai érzékének és kifinomult ízlésének megfelelő búslakodást teremt magának.

Ha beleun, abbahagyja. Játszik valami mást.

Egyedül tőle függ.

Azután fejleszteni is lehetne ezt a bura-dolgot. Szaporítani a burákat. Fölhagyni az egy színpad – egy bura elvével, s minden két-három színész fölé burát lehetne engedni. Nem hiszem, hogy túl nehéz föladat lenne. Végtére a Holdon is sétáltak már emberek. Nem akadhatunk fönn néhány burán. Szivattyúból talán egy is elég ahhoz, hogy akárhány bura alól kiszivattyúzza a levegőt. S akkor már kevesebb színész tölthetné egy-egy bura alatt kedve szerint a rá szabott időt. Csinálhatnának, amit akarnak, csak arra vigyázzanak, ne unatkozzanak túlságosan. Mert az unalom mindenféle butaságokra készteti az embert. De ez későbbi probléma. Különben is csak abban az esetben kell óvakodniok az unalomtól, ha véletlenül nem szeretnek unatkozni.

Mert ha szeretnek, törvény nem tiltja, rendelet nem szabályozza, tegyék nyugodtan. Szundíthatnak is időnként.

Ám van itt egy bökkenő.

Ahogy én a színészeket ismerem, tovább kell növelni előbb-utóbb a burák számát. Csökkenteni kell majd a létszámot a burák alatt. Attól tartok, ha valóban végig akarják játszatni velük a szennyes világtól független zavartalanságukat, akkor egy színésznél több nem lehet majd egy bura alatt.

Időben figyelmeztetek mindenkit, ha kettő összekerül e kiszolgáltatott, drága népségből, már nem lehet kiszámítani, mi történik. Akkor hiába erőfeszítés, anyagi áldozat, légmentes burák sora, akkor valahogy, valami láthatatlan, érzékelhetetlen résen csak belopakodik a világ.

Ezt nem szabad elfelejteni, számításon kívül hagyni soha.

Úgy kellene ezeket a légmentes előadásokat létrehozni, hogy kis színészkék üldögéljenek kicsi kis burácskák alatt. Lábuk, kezük ne mozogjon. S így nézegessék a köldöküket, s közben mindenféle fennkölt dolgot meséljenek maguknak.

Ami épp eszükbe jut.

De ez már más játék, más nótaszó, másik előadás. Egészen itt még nem tartunk. Csak igyekszünk, iparkodunk.

Én egyelőre megmaradok a jelennél. Most még négyüket takarja egy bura. Igaz, hogy mind a négyen Jagók.

De ez elhanyagolható részletkérdés. Mit tehet a színház arról, ha nem telt több főszereplőre. Avval gazdálkodhat, amije van.

De ez szerencsére nem az én gondom. Én örülök, hogy megvan harmadik Jagóm, a szórakozott.

Nézem, nézegetem a cikket. S csöndesen tűnődöm, vajon mekkora szórakozottság kell ahhoz, hogy valaki elfeledkezzék a saját eredetéről.

Ugyanis ez a nem sátáni lény – ez Puck.

No de hát Puck micsoda?

Íme, Jan Kott segítségemre siet.

„A filológusok már rég felfedezték Puck ördögi származását. Puck egyszerűen az ördög egyik neve volt; éppúgy ijesztgették vele az asszonyokat és a gyerekeket, mint a morkolábbal meg a lidérccel…

(Puck) Nem lehet többé a német gyermekmese mókás manója, s még a romantikus tündérvilág költői villője sem. Talán végre sikerül a színháznak megmutatnia Puck kettős természetét: a jólelkű Robin-pajtást és a félelmetes Hobglobin ördögöt.”

(Jan Kott: Titánia és a szamárfej.)

Átveszem Kott optimizmusát. Talán tényleg sikerül egyszer a színháznak megmutatnia Puck kettős természetét. Most nem ment. Nemhogy Pucké, még III. Jagóé sem.

Ismétlem, mert igen tetszik nekem. Tehát III. Jago, a szórakozott, nem sátáni lény, hanem ördög.

És most jön a szerepválasztás alkotói gesztusa.

Mi az, hogy szerepválasztás?

Valaki választ egy szerepet. Valószínűleg színész lesz az illető, mert ki más választ még szerepet? Tudtommal olyan színész szokott szerepet választani, aki vagy olyan öreg, hogy búcsúzik a színpadtól, s jutalomjátékként eljátszhatja legkedvesebb szerepét. Vagy attól a várostól búcsúzik csak, ahol hosszú ideig játszott, ahol szerették őt, s ahol ő is szerette a közönséget. Vagy – ilyesmiről is hallottam már – kiváló színész hosszú ideig nem játszott, mert nem találtak számára a képességeinek megfelelő feladatot, s végül a színház a segítségét kéri, hogy foglalkoztatni tudja.

Már csak azért is, mert a színház néha rájön arra a kézenfekvő igazságra, hogy igen nagy, fölösleges luxus, s igen értelmetlen, sőt, igen felelőtlen magatartás, ha nem gondoskodik képességeik szerint tagjai foglalkoztatásáról.

Valójában a műsort is a színészek szabják meg. Minden jobb helyen. Úgy értem, színházban.

Hamlet-et, Tartuffe-öt, Volponé-t, Romeo és Juliá-t akkor játszhat egy színház, ha olyan színészei vannak, akik alkalmasak ezekre a szerepekre, el tudják játszani őket. S a többi drámánál is ugyanez a helyzet. Szép nosztalgia lehet, hogy egy színház a Tizenkét dühös ember-t akarja játszani, ha mindössze öt-hat dühös emberrel rendelkezik.

Az is szép szöveg, hogy a színész minden szerepet egyformán jól tud eljátszani, elhitetni a nézővel. De hát ez csak szó, szó, szó…

Lélegzetvételnyi időre meg kell itt állanom. El kell kerülnöm az esetleges félreértéseket.

Leszögezem, hogy nem az előadással vitatkozom. Arra kerítek még módot egyszer.

Ennek az előadásnak a megjelent kritikái közül is csak evvel az egyetleneggyel próbálok valahogy megbékélni, kiegyezni.

Egyelőre úgy tűnik, kevés sikerrel.

S azért itt térek ki erre éppen, mert a „szerepválasztás alkotói gesztusa” kitétel kissé mintha arra engedne következtetni, hogy annak, aki leírta, a leghaloványabb fogalma sincs arról, amiről beszél.

Vagy lehet, hogy fogalma van, de az a cikkéből nem derül ki.

A bírálat bevezetőjében megemlíti: „Színháztörténetünk egyik legragyogóbb teljesítménye volt a Nádasdy Kálmán és Major Tamás rendezte 1954-es Othello a Nemzeti Színházban… Visszagondolunk persze…”

Ezért nem érdemes az előadással vitatkozni. Hiszen ki gondolhat vissza? Csak az, akinek módja volt látni mindkét előadást.

Azt viszont tévedés volna komolyan gondolni, hogy a napilapban megjelenő cikk sorsa ugyanaz, mint a megbírált előadásé.

Az előadás alkotói s nem alkotói gesztusai egyaránt csak addig élnek, amíg az előadás él.

A jövőnek nem lehet színházat játszani.

Tetszik, nem tetszik, a jövő színházát a jövő nemzedékre kell bízni. Nem kell félni. Megcsinálják maguknak. Eddig is megteremtette a maga színházát minden nemzedék.

Legfeljebb az a dolog, amit teremtett, az hol színház volt, hol nem.

Nem hinném, hogy akadna még egy művészet, amely annyira a korához kötött volna, mint a színház. Ezért oly mulatságos figura az a színész vagy rendező, aki lenézi a kort, amelyben él, s vigyázó szemét a jövőre veti. Kevesebb fáradsággal, de nem kevesebb eredménnyel akár malmozhatna az ujjával egy életen át.

Az 1954-es Othello nézői visszaemlékezhetnek arra az előadásra. Az idézett cikk írója, életkora miatt, szintén emlékezhet.

Hogyan emlékezzenek a fiatalabbak? Mire?

Számukra csak az az Othello-előadás, amelyet most láttak, 1973-ban. A cikkben említett két előadás között közel húsz esztendő telt el. Ki tudja, hogy az ez után következő Othellót hány év múlva állítja újra színpadra valaki?

Könnyen lehet, hogy az 1990-es évek nézőinek újra szerencséjük lesz. Láthatnak talán Othello, a velencei mór című Shakespeare-drámát is.

Egy azonban bizonyos. Akár Shakespeare-t látnak majd, akár helyette bármi mást, elolvashatják változatlan formában ezt a lelkesedést erről az 1973-as előadásról, ha igényt tartanak rá.

Ha érdekli majd őket, s kíváncsiságuk elviszi az érdeklődőket egy könyvtárba, ott bármikor kibányászhatják a cikket a folyóirattárból.

Nem érdemes abban hinni, hogy a napilap cikke kizárólag egy napig él. Igaz, elismerem, igen unalmas az előző napi újság.

De a sok nappal, évvel előbbi már nem unalmas.

Meggyőződésem, hogy a napilapokban megjelenő cikkek íróinak legalább akkora a felelősségük, mint az íróknak, költőknek, színészeknek, rendezőknek – mint mindenkinek, aki kultúránkért ügyködik.

Szembesíteni természetesen nem tudja a cikket az előadással a jövő nemzedéke. A leírt szónak kell majd hinnie. Az előadás, erényeivel és hibáival eltűnik az időben.

Szerencsére nemcsak a cikk marad meg sértetlenül.

A dráma is épségben éli túl a rá mért megpróbáltatásokat. S a jövő nemzedéke megteremti majd a jövő előadását. Ezt a lehetőséget nem veheti el tőle a mégoly nagyképű, a maga korát lenéző, de a maga korát túl nem élő művész.

Tragikus lehetne az a művész, akit nem ért meg a kora. Természetesen csak akkor, ha tehetséges művészről van szó.

De vajon lehet-e tehetséges művész az, aki a maga anyagát, határait, lehetőségeit figyelmen kívül hagyja?

Ha a kor érti félre a művészt, az tragédia.

Ha a művész érti félre önmagát, az a legjobb esetben is csak komédia.

Már megint elkalandoztam. Itt az ideje nehezen megtalált harmadik főszereplőnkhöz, III. Jagóhoz szólni, a szórakozotthoz. Ahhoz, aki nem sátáni lény. Ellenben ördög. És ahhoz a merőben új alkotói gesztushoz – igazán nem tréfálok, nincs kedvem hozzá –, amely, szemben a romantikus színházzal, sátáni Jago helyett ördögi Jagót újított, nehogy a romantika vádjával illettessék.

Rövid kitérő következik. Elnézést kérek, de a célom az: pontosan értsük meg egymást.

Amikor Örkény István drámájában a Tótéknál vendégeskedő őrnagyot láttam, emlékszem, Latinovits Zoltán eljátszotta a megfélemlített, rettegő, fokról fokra ellenszenvesebb, környezetét öntudatlanul, állandó agresszív segíteni akarás közepette tönkretevő emberi roncsot.

Latinovits kivételes tehetségével, megnyerő külsejével igazán eljátszhatta volna a vérengző család szánandó, ártatlanul legyilkolt, szerencsétlen áldozatát. Eljátszhatta volna úgy, hogy a nézők szíve megszakad bánatukban, amikor földarabolják.

Vajon miért nem tette?

Miért választotta a sokkal nehezebbet? Miért nem élt a szimpátiakeltés számára is adott, kényelmesebb, lényegesen könnyebb lehetőségével?

Ugyan miért?

Latinovits Zoltán órjási színész, mindent tud színpadon. Talán még a szöveget sem kellett volna módosítani, talán elég lett volna egy kicsit máshová helyezni a hangsúlyokat. És célnál lehetett volna. Hangosan megsiratjuk szerencsétlen életét, ártatlanul elpusztított, a végsőkig megalázott nagyszerű emberségét.

Minden adott ehhez a változathoz.

Tótékhoz menedéket keresni jött. Néhány nap nyugalmat az irgalmatlan háború idején.

Milyen könnyen lehetett volna igaza a Tóték őrnagyának.

Gondolom, nem kell túl sokat bizonygatnom, hogy Latinovitsnak mennyivel könnyebb feladat lett volna a szimpátiakeltés, mint az, amelyet eljátszott. És mennyivel hálásabb is.

Vagy Cipolla lovag. Mily egyszerűen lehetett volna megsiratott áldozata a revolverrel hadonászó Mariónak.

Ott még a cím sem igazít el.

Mario és a varázsló.

Mert Tótékkal már nehezebb a dolog. A cím, Tóték, sejteti, hogy itt most róluk lesz szó. Hogy nem az őrnagy drámáját látjuk, hanem Tótékét.

Csak az a szerencsénk, hogy Örkény körül nincs olyan vita, ő írta-e a drámát, vagy egy szép lelkű arisztokrata.

Nem kis különbség.

Még könnyebb lett volna az őrnagy pártjára állni, mint Jagóéra. Neki legalább a félelme indokolt volt. És szünet nélkül csak segíteni akart.

Nem különös?

Igaz, ameddig az Othelló-t Shakespeare írta, a vadorzó, addig ott is pontosan lehetett tudni, mikor mi történt.

Csak amióta Oxford grófja vette át a helyét, azóta van zavar. Azóta mászkálnak összevissza a hangsúlyok. Azóta, mióta e szép lelkű s kifinomult ízlésű arisztokrata szabja meg útjukat, egyszerűen elmennek onnan, ahol a valódi Jago valódi arcát láthatnánk. Amikor egyértelműen közli érzelmeit és terveit. S oda vándorolnak a súlytalanná vált igazságról, ahol a képmutatást, hazugságot próbálják igazsággá hitelesíteni.

Ne feledjük, az elmászkáló hangsúlyokról beszélek.

S így a nézőt is igen könnyű megtéveszteni. Nem jár jobban, mint a dráma szereplői.

Szegény néző. Mi is hagyjuk becsapni magunkat. Mi is elhisszük, hogy az álarc arc.

Remélem, mi nem fizetünk meg oly nagyon érte, mint a mór.

Vagy ki tudja.

A mórnak annyi mentsége van, hogy ő csak azt a szöveget hallja, amelyet neki szántak. Abból a célból, hogy félrevezessék.

Mi nézők minden szöveget hallunk, mindent látunk. Ha hagyjuk félrevezetni magunkat, arra nincs mentség.

Ott tartok tehát, hogy szeretjük az összes Jagót. Oly kedvesek, szimpatikusak. S értékük is annyival emelkedett szememben, amennyivel több kárt okoznak a gyűlölt Őrnagynál és Cipolla lovagnál, a varázslónál.

Bűnük mindössze annyi, hogy eltorzítják a lényeget. Egy szép lelkű ízlés szolgálatában.

Meg a néző ítélőképességén ferdítenek kicsit. Szintén csak a szép lélek, emelkedett jó ízlés érdekében.

Eredménnyel működnek Jagóink. Mindannyian.

Szórakozott Jagónk, a III., nem túl bonyolult figura. Tehetségesnek mondja magát, s eközben nem tűnik föl neki, hogy ő az egyetlen, a cikkírón kívül, aki ezt a tulajdonságát értékelné vagy akár csak észrevenné. Szórakozottsága elfeledteti véle azt a parányi különbséget, amely a két birodalom között terül el. Egyik, ahol az ember maga kénytelen mondogatni magáról, mily nagyon tehetséges – s ezt oly nagy igyekezettel, oly sokszor teszi, hogy emlékezete végül csak a tehetségesség tényét rögzíti, s elfeledteti véle, ki győzte meg róla –, a másik, ahol az ember igyekezete értelmes tevékenységben nyilvánul meg, s az értékelést azokra bízza, akik munkáját csodálják.

Ilyesmi gyakran előfordul, ó, bizony, nagyon gyakran. Hogy valaki addig mesél magának valamit, amíg elhiszi.

Én is ilyesfélével próbálkozom, mert másképp nem fog összejönni rokonszenvezésem Jagóinkkal.

De szórakozott Jagónk nemcsak ebben, mindenben szórakozott.

Elmúlt éjfél. Erős fényű, jól igazított lámpa világítja íróasztalomat. Szemem mégis lassan fájni, fáradni kezd.

Ideje megkeresnem a negyedik Jagót is.

Nézzük a cikket.

„Majd szétfeszíti az erő. Ontja az ötleteket. Varázslatos egyéniség, aki az ivójelenetben a fémkupákkal vadul dobolva, varázsszertartást állít elő. Azután, amikor a maga tervezte gépezet beindul, az intrika hatni kezd és komolyra fordul a játék: megijed a fölidézett következményektől. Megszeppenten és valósággal tehetetlenül sodródik a cselekménnyel.”

Éjfél ide, éjfél oda, nincs szerencsém.

Nem, nem lehet IV. Jago, ez még mindig a szórakozott.

Sőt, égő szemmel be kell vallanom, igencsak szórakozott, ha azt képzeli, hogy az említett gépezetet ő maga teremtette. Nem, azt még Puck idősebb rokona, Lucifer is pontosan tudja, nem ő tervezte a gépet. Ő csak pusztítani, rongálni szereti, a maga igen eszes és szellemes módján.

Valahogy úgy, ahogy a cikk Major Tamás Jagóját jellemezte: „…jóllehet, ebben a sátáni lényben persze ész és szellemesség jelent meg.”

Én csak egy olyan ördögről tudok, aki maga tervezte a gépét. De azt nem az Othelló-ból ismerem. A drámaíró Molnár Ferenc. Vörös Malom című színművére gondolok.

Legyen bármilyen szórakozott is ez a III. Jago, a Vörös Malom Magisterével talán csak nem téveszti össze önmagát?

Meg ha véletlenül összetévesztené is szórakozottságában, akkor sem járna jól. Mert, sajnos, ott is csak a keretjáték hősei az ördögök. A darab az emberekről szól. Még akkor is, ha a cím nem a főhős neve, hanem a gép elnevezése.

Nem kell részletekbe bonyolódni. Elégedjünk meg a végeredménnyel, Molnár darabja sem az ördögről szól, semmilyen elnevezésű ördögről.

Bár, meg kell vallanom, a szórakozottságnak ez a foka nemcsak meglepő. Már-már tiszteletre méltó.

Hogy is volt?

„Megszeppenten és valósággal tehetetlenül sodródik a cselekménnyel.”

Miből is áll a tehetetlensége?

Amikor úgy találja, hogy Rodrigo nem csap elég nagy lármát, beáll kiabálni helyette. Amikor Cassiót az inge megvédi Rodrigo halálos szúrásától, Jago sebesíti őt meg a lábán, mert tudja, ott nem védi az ing anyaga.

Lám, nem mindenben oly igen szórakozott.

Tehetetlen sodródásában itt ismét Rodrigo helyett végzi el véres föladatát. S amikor Cassiónak nem sikerül Rodrigót egészen megölnie, Jago most Cassio segítségére siet, s megöli Rodrigót.

Immár Cassió helyett is tevékenykedik.

Cselekedetei tehetetlen megszeppentségéből fakadnak.

Uramisten, mi volna, ha nem tehetetlenül sodródna a cselekménnyel?

Mészárszék?

Hisz így, tehetetlen sodródásában is úgy szúrja le Emiliát, a feleségét, mint az állatot.

Igaz, ez a gyilkossága is csak szórakozottságát bizonyítja.

Könnyelműen elfeledkezett arról, hogy neje nem vett részt a játékaiban. Élete párját elmulasztotta beavatni kedves, játékos terveibe. S mivel erről megfeledkezett, természetesen váratlanul éri Emilia neveletlen magatartása.

Újabb bizonyság vészes szórakozottságára

Még a lehetőségéről is elfeledkezett annak, hogy Emilia talán akkor sem kíván részt venni bohókás férje szellemes játékaiban, ha beavatja.

Ennyi feledékenység után kézenfekvő: meg kell ölnie Emiliát.

Túl nagy gondot ez az apróság már nem okozhat neki.

Áradó életkedve, komisz tréfája számára egy halottal több vagy kevesebb igazán nem jelenthet nemhogy akadályt, jószerivel még villanásnyi gondolkodást sem.

Pedig bizony néha egy röpke kis értelmes gondolat igen hasznos lehet. Sok fölösleges fáradozástól kíméli meg az embert. Például ha szórakozott Jagónknak eszébe jutott volna véletlenül, hogy elképzelhető olyan ember is, aki nem azért nem vesz részt bájos játékaiban, mert nem tud róluk, hanem mert egyszerűen nincs kedve hozzájuk.

Mást szeret játszani.

Most viszont igazán bajba kerültem. Egy mondat került a szemem elé váratlanul. Kétszer is elolvasom. Ez a mondat következtetni engedne IV. Jago halovány körvonalaira, ha – végig merném gondolni.

De nem merem ám.

Jagóról esik szó, imigyen:

„Rodrigo meggyilkolásakor a döfés pillanatában ráhajtja áldozatára a fejét, kiengesztelően.”

Zavarban vagyok.

Jól nevelt magyarázatom erre a „ráhajtja áldozatára a fejét kiengesztelően”-re csak abban a kevéssé valószínű esetben van, ha ez a Jago is látta a Hamu és gyémánt-ot. Bár, megvallom, akkor is igen erőltetett a párhuzam.

Igazán nem igényel túl sok töprengést még kisiskolás gyerektől sem, hogy a két szituáció nem azonos.

A filmben Macek nem azért öli meg a párttitkárt, mert elszedte a pénzét, és fél attól, hogy elárulhatja, hogy talán még vissza is kell adnia. Nem is haragszik rá. Útjában sincs.

Macek csak azért öli meg, mert megígérte. Tartania kell a szavát.

Jago meg azért öli meg Rodrigót, mert fél attól, hogy elárulja. Ha a kicsalt pénzt vissza kell adnia, az is kellemetlen. Az még kínosabb volna, ha megtudnák, milyen ürüggyel csalta el a pénzét. Mindaddig életben hagyta, amíg Rodrigo segítette terveit. Csak akkor ölte meg, amikor útjában állt.

Macek megölelheti azt, akit megölt. Hisz az, mielőtt a földre csúszik, őbelé kapaszkodik.

Macek és áldozata között nem feszül személyes indulat. Nem is akarja megölni. Kívülről kényszerül a gyilkosságra, rákényszerítik.

Iszonyú kép, amikor gyilkos és áldozata megöleli egymást.

Még a gesztus sem azonos. Rodrigo nem öleli meg Jagót.

A gesztus tartalma, azt nem lehet összehasonlítani, annyira különböző.

A gyilkosság után is ki-ki jelleméhez mérten viselkedik.

Macek menekül a néptelen utcákon. Menekül, amikor tettét senki élő nem látta, senki nem üldözi.

Jago sok ember között ölte meg, szúrta le barátját. Azt a látszatot keltve, hogy segít neki. S nemhogy nem menekül, de fölháborodik a gyilkosságon.

Istenem, ilyen a természete.

Az a kedves, játékos, komisz tréfára készülő, rokonszenvet keltő vásott kobold természete.

Hogy részletekbe menően pontos legyek.

Csak evvel a kiengesztelő énnel, evvel mit kezdjek? Itt nem stimmel valami.

Azt még rokonszenves Jagónk se hiheti komolyan, hogy Rodrigót ez a szép gesztus, aprócska figyelmesség, hogy a vállára hajtja a fejét, miközben leszúrja, valóban kiengesztelheti. Ideje is igen kevés marad az engesztelődésre. Lemészárlása pillanatától halála beálltáig ugyan valóban Jago lelke foglalkoztatja, de bizony más értelemben. Mielőtt egészen belehalna barátja ölelésébe, leleplezi Jago kedves, játékos, komisz tréfáit, amelyek, úgy tűnik, éppen nem tetszenek neki olyan igazán.

Végül is igaza van, nem? Ki kívánhatná bárkitől is, hogy minden helyzetben egyformán értse és szeresse, értékelje a kedves, játékos, kissé komisz tréfákat. Gondolom, van, amikor elhagyja az embert a humora.

Talán az a pillanat is ilyen, amikor épp megölik az embert.

Gondolta a fene!

A humor útjai is kifürkészhetetlenek.

Természetesen olvastam, hallottam is mindenfélét. Ismerek egyetlen helyzetet, amelyben ha az egyik fiú ráhajtja a fejét kiengesztelően a kiengesztelendő fiú vállára, akkor ez a gesztus meghozhatja a kívánt eredményt. Talán még többet is.

Ez a terület errefelé nem egészen idegen.

Régi vita az is, hogy a szonettek fekete hölgye fiú volt-e vagy lány. De ebben az esetben, nagyon remélem, azért nem erről van szó. Ha tévedek, az sem tragédia. Legfeljebb az okozhatja tévedésemet, hogy én főleg a kortárs nyugati drámák között ismerek e témával foglalkozókat. De hát az a kis, pusztán időpontbeli eltérés nem jelenthet leküzdhetetlen akadályt.

Szeretném kijelenteni, ha így volna, az ellen sem emelnék kifogást.

Ennek ellenére igyekszem elhessenteni az ilyen irányba bontakozni kezdő IV. vagy utolsó Jagót. Keresgélem, kutatgatom szorgosan, talán találok más tulajdonságot is, amely jellemzi, nemcsak ez a fiú vállára hajtott vásott kobold fej kiengesztelés okábul.

Nézzük csak, máris éled a remény.

„Van az előadás Jagójának egy talányosan misztikus vonása. Nem a színész, a rendező elgondolása ez. Jagó minduntalan Othello mögött áll, félig összeolvadva vele – mint egy elmozdult fénykép –, mintha hatását kívánná fokozni hipnotizőr módjára.”

Még jó, hogy ez a hipnotizőr-dolog odaíratott, különben az előbbieket erősítené az idézet, minden igyekezetem ellenére.

Így viszont valóban talányosan misztikus vonás.

Mert, úgy tudom, amikor a dolog nem ily talányosan misztikus, akkor a páciens háta mögött a pszichoanalitikus áll. Nem a hatás fokozása s az eggyé olvadás a célja, ellenkezőleg, a maga személytelenné tétele.

A hipnotizőr meg, mivel fokoznia kell hatását, szemben áll avval, akire hatni akar. Ilyen varázslóval Thomas Mann-nál találkoztam, s hadd higgyek neki legalább annyira, mint a cikk e parányi részletének.

Egyébként is, ez részletkérdés.

Kit érdekel, hol áll a hipnotizőr? És kit érdekel, mennyire pontos egyetlen kép egy cikkben, amely egyébként oly helytálló, hogy ha ez a hipnotizőr-dolog igaz volna, ez volna jószerivel az egyetlen. S ilyenformán csak zavarná az összhatást.

Hagyom a hipnotizőr helyzetét, foglalkozzunk az elmozdult fényképpel egy keveset.

Így mozdul el a kép:

„És lassanként az az érzésünk támad, hogy egy ember végletesen kétféle megjelenési formáját látjuk: jót és rosszat, hiszékenyt és fonákul látót, áldozatot és gyilkost. És amikor Othello öngyilkos lesz: Jagó jajdul föl és testét fájdalmas görcs járja át. A legvégén Jagó is áldozat lesz, és odafekszik a többi közé.”

Végre megvan a negyedik főszereplő.

Jago, az áldozat.

Gondolta a fene.

Elég valószínűtlen, ami azt illeti.

Mindegy. Ha Jago áldozat, legyen áldozat. Fő, hogy megvan a negyedik.

Már mért ne lehetne pont áldozat? Ha valaki egyszer komolyan akarja, meglátjuk még, Hamlet is lehet: fajtalan, álnok, becstelen gazember, és a király a megsiratott halott, akiből ha megéri, nagy király lehetett volna. Vagy Romeo munkakerülő pesti playboy, Júlia ócska Rákóczi téri utcalány és Lőrinc barát idült alkoholista templomrabló.

És aki keres – talál. Örömet okoz az elcsépelt banalitás. Mert így, e késő éjszakai órán nézegetem az újságcikket. És látom, hogy Othello mégiscsak öngyilkos lett.

Most már bevallhatom, amikor azt olvastam az imént, hogy: „lecsendesülten, és boldog beletörődéssel várja a halált, szelíd alázattal fogadja a rászakadt rettenetet” – akkor azért kicsit megrendültem.

Sebaj, újra erőre kaptam. Itt az ideje, hogy Isten segítségét kérve, megkíséreljem a lehetetlent.

Miről szól ez a bírálat?

Egy négy főszereplőjű kamaradarabról, amelyben egy ember végletesen kétféle megjelenési formáját látjuk.

Kérem, figyeljenek jól.

Egyik formája a kétféle embernek komisz tréfára készül, hogy vélt vetélytársát kiüthesse abból a hadnagyi rangból, amelyet a másik formájában adott neki, gondos mérlegelés után. E komisz tréfára azért kerülhetett sor, mert a hadsereg két vezető helyét akarta betölteni a mi kétféle megjelenési formájú emberünk. A magáét és a helyetteséét. Azután rádöbben, hogy nem kellett volna idegent bevenni a buliba, mert hátha rájön, hogy a vezére két ember, s ezt lehet hogy zokon veszi egy katonától. Így került sor a komisz tréfára. De ha már úgyis tréfálkozik ez a jókedvű, fiatal, vásott fickó, akkor egy füst alatt tőrt vet a másik önmagának is, aki öregszik. De nem kell aggódni, fölösleges, nem tudjuk összekeverni kettőjüket. Az egyik megjelenési formának ujjongásai vannak, toporzékoló vadsága, csikószerű szilajsága és áradó életkedve, s ontja magából az ötleteket varázslatos egyéniségével. S teszi mindezt azért, hogy másik megjelenési formáját, a nyugalmas, mozdulatlan, érett férfikorú és fanyar bölcsességű önmagát vagy öngyilkosságba, vagy halálvárásba hajszolja. Megelőzően egyik feleségét megfojtja, a másikat leszúrja.

Úgy látszik, a leszúráshoz szokott hozzá jobban, mert a megfojtás azért valamelyest megrendíti. Gondolom, a szokatlansága miatt.

Végül helyreáll a világrend, egyik énje meghal, de az a másiknak fáj.

Jól hangzó ötlet, kár hogy nem hiszem el, hogy valaki megérthetné. Talán még a Globe Színház egykori igazgatója, rendezője és színésze sem. S elképzelhető, nem az ő hibája, értetlensége miatt. Nem, nem hiszem, hogy bennünk volna a hiba. Böngészem az újságcikket, vizsgálgatom az ötletet.

Bizony, mintha zavaros lenne egy kicsit.

A zavarossága mindenképpen új. Csak maga az ötlet, az már sok megjelenési formában fordult meg a színpadokon. Ha ragaszkodom az igazsághoz, ezt kutya kötelességem kimondani.

Oly sokfajta drámát írtak már. Magam is láttam vagy olvastam olyat, hogy van két ember, ikrek vagy csak hasonlítanak, s róluk hiszik, hogy ők csak egy ember, s ez a hit igen sok bonyodalomra ad alkalmat. Az sem új, hogy egy ember azt hiteti el a világgal, hogy ő két ember. Ez is igen szórakoztató volt. Sőt, jócskán túl életem felén, ahhoz is volt már szerencsém, hogy egy ember jó és rossz énjét két színész játszotta. Csakhogy akkor egyértelműen kiderült, hogy erről van szó. Nem beleképzelni kellett.

Erről szólt a dráma.

Tehát a kritikusi lelemény nem volna oly igen meglepő. Már úgy értem, akkor nem volna meglepő, ha az említett folyamat a színpadon zajlana, s nem kizárólag a cikkíró fejében.

Ez azért talán még meglep egy kicsit. Ha valaki azt bírálja, amit maga talált ki, az önkontroll. Hogy az hogyan lesz egy adott előadás bírálata, amit valaki ahelyett gondolt, amit a színpadon látott – hát ez biztosan nem önkontroll. De nem is kritika.

Legfeljebb adalék a Gondolta a fenéhez. Útmutató, hogy a módszer hová vezeti azt, aki hagyja vezetni magát mindenhová.

A nézőt be lehet vonni a játékba. Játékszeretete is egyik oka annak, hogy színházba megy. De szigorú előfeltétel, bizony az, hogy megismertessék a játék szabályaival.

Másképp nem megy.

Ha azt akarják játszani, amiről itt beszélünk, akkor el kell mondani a nézőnek, hogy Othello és Jago nemcsak a bíráló képzeletében, de ebben a drámában is egy ember. Mert ha sem nem hallja a színpadról, sem nem látja, akkor végtelen naivitásában még képes azt hinni, hogy ez a két különböző, méghozzá igen különböző ember, annak ellenére, hogy két színész is játssza a két szerepet – mégsem egy.

Hangsúlyozom, újra hangsúlyozom: nem a Madách Színház Othello-előadásáról beszélek. Arra még majd visszatérek. Okom s jogom is van hozzá. Választ is várok akkor majd. De ez későbbi tervem.

Itt és most csak azt akarom, válasszuk külön a különböző dolgokat.

Azt a színművet, amelyben egy ember egyik fele alaposan kitol a másik felével, hogy azután legyen mitől búslakodnia, s mindenféle hazug látszatokat kelt, hogy legyen mit elhinnie – hát ezt a színművet nem írta sem a vadorzó komédiás, sem a szép lelkű, szemérmes főrend.

Sőt, gyanítom, ezt a dolgot sem nem írták, sem nem játszták, ezt kizárólag csak megdicsérték. S az említett misztikus talány az, honnan a csudából jutott pont ez a képtelenség a bíráló eszébe, meddig törte rajta a fejét, vagy esetleg melyik másik darabot cserélte vagy keverte össze evvel a szegény Othelló-val.

Túl sok benne a zavarba ejtő megállapítás, hogy egyetlen előadás produkálhassa hozzá az alapanyagot.

Ilyenek:

Jago minduntalan Othello mögött áll, félig összeolvadva vele. Mégpedig úgy áll mögötte, főképp minduntalan, hogy közben Othellót némileg háttérbe kényszerülőnek érzik egyesek.

Úgy áll mögötte, hogy eltakarja.

Egyszerű, nem. Mindig így szokott történni.

De mi a fenének fecsegjek egy előadás csalóka látszatáról. Ez így tökéletesen rendben van. Miután megtaláltuk mind a négy kicsi Jagót, mindig akad négyőjükből Othello elé is, mögé is. Ha elfáradnak, váltják egymást.

Virrad. Ablakomon fény, bennem halk remény ébred, hogy amit olvastam, nem más, mint egy kritika csalóka látszata csupán. S ha eltűnnek egyszer a csalóka látszatok, a bírálat újra hasznára lesz színháznak és közönségének. És a nap is kiragyog, és a kritika megteremti hitelét, megáll ezen a meredek, szakadékba vezető úton.

Mert ez sem utolsó szempont, hogy egy kritika ne rongálja a műfaj hitelét.

Én mindenesetre reménykedem.

Már csak kényelmi szempontok miatt is.

Hát kell az nekem, hogy engedelmesen megpróbáljak eljutni egy elém tűzött célig. Látom már az induláskor, hogy meredek dologba mászom bele, nem fogok tudni eljutni oda. És ha eljutnék, annak sincs sok értelme.

Legföljebb az történhet, hogy holtfáradtan visszafordulok.

Hisz megszeretni Jagót nem fogom. Kár kísérletezni is.

Marad a másik, a régi tanulság: Így jár az, aki rangján alul házasodik.

Régi, kaján korok tanulsága volt. Nem kell nekem.

Hol tartunk mi már ettől a kajánkodástól! A mi igen finom, előkelő széplelkünkkel.

Oly igen messze, hogy a tanulságunkat is csak versben lehet már elmondani. Thomas Gray, az angol rokokó és preromantika keveset író, igen finom költőjének versével próbálom levonni tanulságomat:

 

Szép hölgyek, jól vigyázzatok, egy ballépés: a sorsotok; így hát óvatosan! Nem mind törvény és jog, amit megkíván a szem és a szív; s nem minden fény arany. (Szabó Lőrinc fordítása.)