A hazudós

 

A hazudós

Nyári estéken fönt ültünk a pad támláján, szorosan, mint dróton a madarak, lábunkkal harangozva a levegőben, és szájharmonikáztunk. Ahogy megzörrent orrunk előtt a bokor, ledobtuk magunkat a földre, készen arra, hogy elfussunk. De nem a csősz, hanem ő jelent meg, a hazudós. Soha nem használta az utakat. Szabadon járt, mint a halak a tenger vizében, keresztül a tér gondozott füvén-bokrán, és ezért is hallatlanul csodáltuk valamennyien. Előfordult, hogy a csősz megkergette, ilyenkor fürge, tornacipős lábát megszaporázta, és vissza-visszanevetett, ahogy a távolság nőtt közöttük. Később valamelyik bokorból megint előbukkant, és komoly ábrázattal mesélni kezdte valószínűtlen történeteit. Előfordult az is, hogy a csősz megfogta. Ilyenkor pufogott hátán a bot, úgy vitték be a Kenyérmező utca sarkán levő rendőrőrsre. Olykor idézést kapott a Szerb utcai gyermekbíróságra, és mi áhítattal és tisztelettel bámultuk őt. Később elmesélte, hogy a rendőrbíró magázta, majd megkérte, négy órát maradjon a fogdában. Megesett, hogy napokra eltűnt. Mikor újra megjelent, elkért egy cigarettavéget, és nagyokat szipákolva közölte, hogy a Margitszigeten, a Palatinus szállóban lakik pillanatnyilag, mert otthon ciánoznak.

– A szálló mennyezete színüveg, besüt a hold, és ha végigdőlök a selyemágyon, a csillagokat számolom. Reggel csöngetek, és csodálatos ezüsttálon egy egész libamájat hoznak be. A portás meg szalutál – és hegyeset köpött a kavicsok közé, mert a nyelvét csípte a nikotin.

Később lejött az apja, félszemű, goromba bádogos, és nadrágszíjjal keményen elpüfölte, majd nyakánál fogva cipelte haza. Sokáig, még a Berzsenyi utca végéről is visszahallatszott keserves jajgatása.

Most, ahogy a sötét bokorból előlépett a gázlámpa sápadt fényébe, mint valami huncut, varázslatokhoz értő kis manó, egyetlen intéssel elhallgattatott bennünket. Előrenyújtott tenyerében egy fekete lapú, fehér-piros számokkal teleírt szerkezet lapult. Türelmetlen szóval, kapkodva elmagyarázta a szabályokat, fölvonta szemöldökét és kiáltozott.

– Mindenki tett? Nincs tovább!

Megnyomott egy gombot, a parányi csontgolyó sebesen pörgött, és percek alatt elvesztette nyolcvan fillérjét. A szerkezetet messze elhajította, megvető, gúnyos kis mosolyt küldött utána, leült a padra, és maga elé bámult. Mi cigarettával kínáltuk, és kértük őt, hogy meséljen.

Fölnézett a sötét égre, fölizzott cigarettáján a parázs, és csöndesen mesélni kezdett.

– Reggel, amikor megvirradt, fölmentem a Sashegyre. Végigfeküdtem egy fehér sziklán, és bámultam a napot, ahogy fölkapaszkodik az OTI-torony tetejére. A város fölött füst lebegett, de a napot nem bírta eltakarni. Mellettem apró gyíkok süttették magukat. Lehúztam a trikómat, és hátamat a hűs kőhöz szorítottam. Egyszerre egy gyönyörű lány jött felém. Hófehér volt a blúza, és a haja olyan hosszú volt, hogy a derekáig ért. A színe pedig, mint a nagyjátszótéren a gesztenyefa levele, amikor hullani kezd. Leült mellém, és megmondta a nevét.

Anna. Igen, Annának hívták.

Kettétörtem az almámat, és a felét nekiadtam. Sokáig néztük a Dunát. Olyan kék volt, mint a szeme. Messze lakik nagyon, olyan messze, ahová már nem tudtunk ellátni. Kezét előrenyújtva mutatta az irányt, de ott már csak köd volt.

A Szent Anna tónál.

Onnan jött. Ott magasak a hegyek, és a fenyőfák az égig érnek. Kis házakban laknak az emberek, és a fákra is föl szabad mászni, mert az erdőben nincsen csősz. A tóban lehet fürödni, és aranyhalak úsznak benne, mint az állatkertiben.

Megkért, hogy menjek vele, a feleségem lesz. És én megígértem neki. Akkor megcsókolta a számat, és elment, mert dolga volt. És én elutazom vele holnap messzire, és soha többé nem láttok…

Már messze járt, apró termetét az utolsó gázlámpa világította a Légszesz utca sarkán, mikor föltört belőlünk a düh, és köveket hajigálva utána, kiáltoztunk:

– Hazudsz, hazudós! Hazudsz, hazudós!

De éjjel, mikor a paplanok alá bújtunk és elszenderültünk, édes nyál futott a szánkba, mert égbe nyúló fenyők között jártunk, és a lombok színe olyan volt, mint Annának a haja.

…Elröpült egy esztendő, és már nem ültünk a pad támláján, harmonikáink is régen berozsdásodtak. Beolajoztuk hajunkat, és fényes, lázas szemmel bámultuk a szomszéd polgári iskolából idejáró lányokat. Vastagodó hangon vitáztunk, hevesen és izgatottan, mintha birokra kelnénk, és suttogásunk úgy hangzott, mint egy rekedt, befulladt, ócska réztrombita, amibe valaki csak úgy próbából belefúj.

Volt a lányok között egy, akibe mindannyian szerelmesek voltunk. Bodorított, gesztenyeszín haja, nagy, csodálkozó szeme, apró egérfogai, csipkelődő nyelve engem is remegő izgalomba hozott. Tudta, hogy szép, és azt is, hogy ha szemünkbe néz, ha feszülő, kemény karját csak úgy véletlenül hozzánk érinti, vagy a padon szorosan ülve megérezzük csípője melegét, megszédülünk, mint a perzselő tűz körül röpködő bogarak. És lesütött szemmel, zavartan piszkáljuk izzadó tenyerünket.

Játszottunk találós kérdéseket, versenyt futottunk lélekszakadtáig, elfulladva, levegő után kapkodva a célban, ahol ő állt, csengő hangon kacagva, és kedves mosollyal jutalmazva a sápadt, gyöngyöző homlokú, boldog győztest. És ő játszott velünk, és mi hallatlan virtusokat követtünk el, úgy érezve, hogy élettel-halállal dacolunk. Verekedtünk keményre szorított ököllel, kaviccsal zúztuk szét a gázlámpa hosszúkás buráját, páros lábbal ugrottuk keresztül a padot, és fölgyújtottuk a papírkosarat, amibe a csősz a hegyes botra tűzdelt papírokat gyűjtötte.

Szívtuk egymás után a cigarettákat, hosszan, mélyen le a mellünkre, hányingerünk volt állandóan, és néha jólesett volna meghalni.

Csak ő maradt a régi.

Mikor a lámpagyújtogató fölnyúlt hosszú botjával az alkonyatba, és a tér utolsó lámpájánál végezte el komor szertartását, széthajtotta valamelyik bokrot, és megjelent. Ültünk szorosan összebújva a padon, ő nekitámaszkodott egy fának, és egykedvűen köpködte lába elé a tökmag héját. Mi nagy zajjal, lármásan kértük, hogy meséljen. Hátrasimította szemébe hulló haját, és ahogy beszélni kezdett, elhallgattunk.

– Nagyon régen volt egy hatalmas téglagyár. A legnagyobb volt a világon. Rengeteg sok ember dolgozott benne, és a kéménye éjjel-nappal füstölgött. Az emberek veszekedtek, bántották egymást, és ezért víz tört föl a földből, és egy hajnalon elnyelte az egészet. Most a víz alatt dolgoznak, és soha többé föl nem jöhetnek.

Ma arra jártam, és megnéztem.

Olyan a víz fölöttük, mint egy tükör, csak néha itt-ott bugyborékol egyet. Öreg halász ül a ladikjában, azt mondta, feneketlen tó. Mindent elnyelő, mély és feneketlen. Esztendők óta kocsiszám öntik bele a szemetet, de elnyeli, és a tükre sima marad. A partján körbe sás nőtt, és madarak laknak benne.

Hasra feküdtem a csónakban, és próbáltam a víz alá nézni, de csak a sötétet láttam. Holnap hajnalban kimegyek, és leúszom a fenékre…

Valamennyien kiáltoztunk.

– Hazudsz! A víz alatt nem lehet élni! Levegő nélkül nem lehet élni! Hazudós! Feneketlen tó fenekére akar úszni!

És valaki keményen mellének szegezte a kérdést:

– Hol az a tó?

Feszült örömmel, kamaszos kárörvendezéssel néztük őt, a rajtacsípettet, és vihogva bökdöstük egymás oldalát.

Szokása szerint a magasba bámult, mintha onnan várná a segítséget, és csöndesen azt mondta:

– A Lenke téren, a Fadrusz utca sarkánál, ahová örökké fúj a szél a hegy oldalán levő barlangokból. Ott az a tó feneketlen.

Aztán bólintott felénk, átlépte a vékony, kifeszített drótot, és eltűnt a bokrok között.

Egyik nap a bodros hajú lány nevetve kérdezte:

– Na, volt a feneketlen tó fenekén?

Sokáig nézte őt, és komolyan mondta:

– Nem. Még nem volt rá időm.

A lány gúnyosan nevetett, és ő csöndesen megszólalt.

– Szép vagy.

A lány zavarba jött, és elkerülte a szemét. Mi dermedten bámultuk őket, nem nevettünk, és nem is értettük a dolgot.

– Meséljen valamit – mondta a lány, és oldalról kacéran pillantott rá.

– Hozok neked egy szép ajándékot. Drágább, mint az ezüst, és az aranynál is drágább, mert a szivárvány színe van rajta. Most elmegyek, mert messzire utazom érte. Csak én tudom, hol van, és csak én tudom elhozni onnan. Várj rám, elhozom neked.

A lány tágra nyílt szemmel hallgatta, és szomorúan, félve kérdezte:

– Maga mért hazudik mindig?

És ő csöndesen válaszolt:

– Én mindig az igazat mondom.

Belőlünk föltört hangos röhögéssel a lefojtott féltékenység.

– Hazudós! Hazudós! – és a szomszéd gázgyár falai visszaverték a hangokat.

Idegesen összerezzent, talán életében először. Hátrasimította a haját, és egyenes, kihúzott derékkal, büszkén végigmért bennünket, száján gőgös mosoly ült, és elment.

Másnap kilépett a bokorból, foltozott inge alól óvatosan, mintha a szívét emelné ki, selyempapír csomagot húzott elő. A lehántott burokból soha nem látott szép pávatoll millió színe csillant föl. Lassan forgatta, mint aki gyönyörködik változatos, gazdag pompájában. A lányra nézett, mélyen a szemébe, és halkan mondta:

– Én soha nem hazudok. Ezt messziről hoztam neked, vad, veszélyes sziklákról, hasammal kúsztam, körmömmel kapaszkodtam, a nap tűzött rám, de elhoztam neked, mert szép vagy.

– Üzletben vette! Vásárolta! – mondtuk, mikor elment, aztán elhallgattunk, mert a lány a selymes tollat arcához simította, és elmerengve, furcsán, mint aki titkot tud, fényes szemmel mosolygott.

A reggeli lapokban olvastuk, hogy a Rudas-fürdő oldalán a Gellérthegy meredek szikláiról a tűzoltók hoztak le egy fiatal suhancot, aki elhullatott pávatollat keresett. A hegy lábánál összegyűlt tömeg izgatottan figyelte a halálos veszélyben levő gyereket, aki kezével kapaszkodva egy repedésben, lábával kalimpálva lógott a mélység fölött. Mikor a tűzoltó a létrán lekúszott vele, az izgatott tömegből többen pofozni kezdték. A gyerek riadtan, sírásra görbülő szájjal tűrte egy ideig, aztán hirtelen mozdulattal kiugrott a gyűrűből és elfutott. Kezében ott szorongatta a pávatollat.

Mikor eljött az ősz, sokáig bámulta a sárguló leveleket.

A lány ingerülten rászólt.

– Mit bámészkodsz?!

– Nem látod? – mondta ő szomorúan. – Az ősz megcsókolta a terünket, és az elhalványodott. Meghalnak a fák, a fű, a bokrok.

– Nevetséges! – mondta a lány. – Ősz van, és ezen semmi bámulni való!

Ő eltűnődve, csöndes hangján mesélni kezdett.

– Egyszer egy nagy teremben jártam. Fehérek voltak a falak, az ágyak meg az emberek. Nagy volt a csönd, és lábujjhegyen jártam, hogy meg ne zavarjam. Az ablak előtt is volt ágy, oda leültem. Kint a kertben sárgultak a levelek, és a nyitott ablakon át láttam, hogy egy szellő beszökik. Körbefutott a termen, aztán megcsókolta az anyámat. Az ősz küldte be, a szememmel láttam. Akkor ő, mint most a tér, elhalványodott, és becsukta a szemét…

Fázósan összehúzta magát, és fölhajtotta vékony nyakára a kabát gallérját. Nem szóltunk rá semmit, nem nevettünk az arcába, szomorúak lettünk.

A lány a karjába kapaszkodott, riadt volt a szeme, sírós hangon förmedt rá.

– Megint hazudtál! A szelet nem látni! Mondd, hogy hazudtál!

Ő, a hazudós, ránézett hosszan, és lassan, megértően bólintott.

– Hazudtam. A szelet nem látni.

Megsimította gyöngéden a lány haját, és vidám fütyörészésbe kezdett.

Mikor lehullott a hó, és a tér szélén álló parányi óvoda faépülete átváltozott mesebeli kunyhóvá, beköltöztünk a Luther utcai kis cukrászdába. Itt töltöttük el az estéket, a túlórákból és borravalókból, amit mesterségünk szerint összekuporgattunk.

Egyik este, mikor megérkezett, és összefagyott kezét fölmelegítette, mert napközben a Teleki téri piacon a csomagokat, kosarakat hordta haza az asszonyoknak, amikor már a krémesét is megette, és cigarettára gyújtott, megkértük, meséljen.

Hátradőlt a széken, a mennyezet gipszmintáját nézte és hozzákezdett.

– A múlt nyáron, sötét éjszakán, egy kékfényű, huncut kis csillag lecsúszott az égről. Magasról jött, és fényes csíkot húzott a sötét égre, hogy visszataláljon. Egy tó tükréhez ért le, és ámultan látta magát benne. Fölkapaszkodott a sásra, hintáztatta magát, és boldogan kacagott, milyen szép is ő.

Teknőc hátán béka evezett arra, és fölkavarta a sima vizet.

Mérgesen zavarta el hintájáról a csillag, de a béka nem ment. Csónakjával ott keringett előtte, lágy hullámokat hajtva a sás alá.

„Jaj, de csúnya vagy!” – kiáltott a csillag, és a béka mérgesen szólt föl hozzá:

„Lehet, de itthon vagyok, és te nem küldhetsz el!”

Hosszú vitába kezdtek, és a tó világa két táborra szakadt.

„Menjen! Semmi dolga itt” – mondta a hosszú nyakú gólya.

A sárga hajú kacsának más volt a véleménye:

„Miért, kérem? Ez nem helyes. Ő vendég, és ezért tisztelni kell.”

Én egy karcsú fűzfa kinyúló ágán feküdtem, és hallgattam őket. Beszélt a fácán meg a csalogány is, rikoltozott a sokszínű páva, csak a halak tátogtak némán, merev szemmel figyelve az eseményeket.

Éreztem, a hajnal megborzolta a hajamat, előbújt álmából az árnyék, reggel lett. A kis csillag fölnézett az égre, de nem látta a csíkot, mert a nap letörölte. Leszálltam a fáról, a sáshoz mentem, de a csillag már nem élt.

Hazahoztam emlékbe, egyszer majd megmutatom, olyan, mint egy lila színű kavics…

– Lila kavics – biggyesztette száját a lány, és tükrében bodros haját rendezgetve kérdezte: – Szebbet nem tudsz?

Ő fölkacagott, és vidáman mondta:

– De igen! Szebbet is tudok!

És mikor hozzákezdett boldogan mosolygó, fényes szemmel, még nem tudtuk, hogy ez lesz az utolsó, amit hallunk tőle.

– Van egy malacom odahaza a szekrényemben. A háta föl van hasítva. Ott dobálom be a pénzemet. Tavaszra meghizlalom, hogy nehéz legyen, aztán földhöz csapom, mert tavaszra házasodom! A Szegényház téri templomban végiggurítják a piros szőnyeget, és búgni fog az orgona. A villamosok halkabban csöngetnek majd, és a taxisofőrök is kímélni fogják a dudáikat. Az egész várost meghívom, álljanak sorfalat az utcákon.

Tavasszal, mikor kék az ég, amikor a kávéházak elé már kiülnek, a Körút lombos fáin vidáman berzenkednek a szemtelen verebek, és délben öblös hangon kondulnak a harangok. Tavasszal, mikor ez a város fölébred, akkor házasodom! Ti is ott lesztek mindannyian, és nevetni fogtok, likőrt iszunk, és telerakjuk a bendőnket virslivel meg mindenféle jó falattal! Hordószám csapoljuk a habzó sört, a csőszöket is meghívjuk, morc képükre mosolyt varázsolunk, a rendőrök is ott lesznek, és a fényes kardokkal ők szelik majd a pirosra sült cipókat. Tavasszal kilépünk a templomból a kék ég alá, elbúcsúzunk tőletek, és fényes testű gépmadárral elröpülünk messzire, egy kicsiny házba, föl a magas hegyek közé…

Mosolyogva, csillogó szemmel hallgattuk.

– Hazudsz! – mondta unottan a lány. – Tavaszra annyi sem lesz a pénzed, hogy ruhát vegyél magadnak.

De ő csak nevetett.

– Nem lesz? Azt mondod? Tavaszra? Akkor nem ismered a tavaszt! Bodros bárányfelhőt, langyos esőt, üde zöldet, mindent ad! A teret, a kedves teret fölöltözteti, és megtanítja mosolyogni a betegeket is. Kitárja az ablakokat, virágot varázsol a cserepekbe, és füttyszót a házmesterek szájába. Tavasszal boldogság van, akkor házasodom!

Kint, az ónszínű égből hullt a hó, fehér pajzsot cipeltek hátukon a villamosok, és lassan, nesztelenül gurultak az autók, vigyázva az alvó város csöndjére.

De mi hangosan kacagtunk, mert egy pillanatra köztünk járt a tavasz.

Másnap fázósan ültünk, szívtuk a cigarettánkat, és idegesen doboltunk a kopott asztalka lapján. Ajtónyílásra fölkaptuk a fejünket, és szomorúan töltöttük teánkba a rumot.

Ő szokása szerint hátradőlt a széken, és álmodó szemével egy pókhálót bámult, amely finom szálaival szétterült a mennyezet sarkában.

– Ma nem jön el – mondta rekedten egyikünk. – Moziba ment.

A csészékbe bámultunk, és lélegzetünket is visszatartottuk.

– Nem hiszem – szólt halkan a hazudós, és fölállt. – Látni akarom! Hol van?

A válasz után magára öltötte kizöldült kabátját és elment.

A Rákóczi út sarkán értem utol. A Dohány utcában, ahol a mozi kijárata volt, megálltunk. Sapkámat a fülemre húztam, kezemmel fészket csináltam, és beléeresztettem forró leheletemet. Ő állt, mint az apró karó, amelyre a téren a drótot feszítik, és az ajtót nézte. Pontosan tíz óra volt, mikor az emberek kitódultak, zajongva, nevetgélve, magukkal hozva a mozi izgalmát.

A lány is ott volt. Szorosan kapaszkodott egy fiatalember jól szabott télikabátjába, másik kezével nevetve igazította kapucniját a fején.

Néztük őket, ahogy kimennek a Körútra, aztán eltűntek szemünk elől.

Céltalanul kószáltunk a városban. Késő éjjel volt, mikor a híd közepén megállt, és hosszan bámulta a korláthoz dőlve a jégtáblákat.

Szorosan mellette álltam. Egy cirkáló rendőr havas csákója alól gyanakvóan nézett, aztán továbbballagott Buda felé.

Most szólalt meg első ízben.

– Látod, nem tudta megvárni a tavaszt. Ostobaság! Ez nem tart soká, csak ő nem tudja. Holnap már zöld lesz a tér, és a lombos bokrok elnyelik az embert. Szétolvad mind a jégkéreg, a szívéről is, és eljön hozzám a padra, és sírni fog. De én már nem mesélek neki, és már nekem soha többé nem kell.

Hevesen megrázta a fejét, sapkájáról egy hódarab vált le, és elindultunk hazafelé.

Hosszú estéken át hiába vártuk őt. Többé nem jelentkezett.

Aztán összekavarodott a világ, és a háború kemény ökle ellopta tőlünk a teret, és elveszett a fiatalságunk is.

 

…A napokban egy meredek budai utcán jöttem le az autóbuszmegállóhoz. Mikor benéztem az egyik kerítésen, megláttam a lányt. Bizalmatlanul méregette a bámuló idegent, majd megismert, nevetve szaladt a kiskapuhoz, és kezemnél fogva behúzott. Színes kerti székre ültünk, és büszkén mutatta a kisfiát, aki odább, a rózsabokor árnyékában játszott.

Elmondta, hogy férjhez ment, boldog, ez a kis ház az övék, és most kapott villany-hűtőszekrényt, mert a jeges ide nem jár föl.

Aztán a régi emlékek következtek. Sorba vettük a régi társaságot, ki él, ki nem, kiből mi lett.

– A hazudós? – mondta elgondolkozva. – Nem hallottam én sem róla. Talán meghalt.

Egy legyet hessentett el nevetve az arcáról, és helyes fintort vágott.

A tovaszálló légy után néztem, úgy mondtam csöndesen.

– Nagy szerelem volt az akkor, azt hittük, a sírig tart.

Jóízűen nevetett, mint valami tréfán.

– Jaj, de nagy csacsiság volt! Milyen buta is az ember, míg gyerek! Nem is hiszem, hogy él. Nem, biztosan nem! Nem volt ő életrevaló. Szegény. Az ostoba kis hazugságaival.

Legyintett, és apró bőrtárcából cigarettával kínált. Rágyújtottunk.

A kisfiú szaladt hozzánk, rózsaszínű ujjacskáját föltartva, mintha ezzel is vádolná a tüskét, ami fölkarcolta. Keservesen sírt a mama ölében, aki magához szorítva dajkálta, és apró csókokkal hintette be kerek kis kobakját.

– Mesélj! – szipogott a gyerek. – Meséld el a szépet, hogy elmúljon!

És a mama, gyöngéden ringatva őt, csöndesen hozzákezdett:

– Valamikor régen egy kékfényű, huncut kis csillag lecsúszott az égről. Magasról jött, és fényes csíkot húzott, hogy visszataláljon…

Élő Klára

Nézze csak, mozdulnak a levelek… Persze hogy a széltől van, tudom én azt jól. Gyűlölöm a szelet. Ne gondolja, hogy a bor beszél belőlem, egy-két liter nem ártott meg nekem soha. Vasból vannak az én idegeim. Látja, hatvanhárom esztendős vagyok, de nem cukrozom még az epret öregek módjára. Az én kezem akkor sem fog remegni, ha majd a halál értenyúl. Ezt nem csak úgy a levegőbe mondom, ahogy az emberek kocsmaasztalnál teszik. Én mindig észnél voltam. Szerelmes is csak egyszer életemben, de – őszintén szólva – megpörkölt alaposan.

Élő Klárát szerettem két éven át, de most az őszön elhagyott. Októberben múlt tizennyolc éves… előtte pár nappal vettem meg őt tíz forintért a futballistától.

Hogy pénzért vettem? Ne tréfáljon itt velem! Krisztus koporsóját is pénzért vették. A normás is pénzért méri az időmet, és én is pénzért csapom be őt.

Élő Klára is becsapott csúful…

Iszunk még egy üveggel? Szeretem ezt a kerthelyiséget, mert nincs zenekar. Klárát kérdi? Nem valami szívderítő történet, de elmondom magának. Aztán ne beszéljünk róla, hisz minek nyargaljunk olyan dolgokon, amik elmúltak.

Talán két esztendeje került hozzánk. Revolverpadra. Ott dolgozott az ablak alatt, sütött rá a nap mindig. Ahányszor a kapcsolóhoz nyúlt, két apró melle remegett, mintha gyönge áram érné. Aztán egyszer énekelni kezdett. Bársony hangját kibontotta a padok fölé, és a redvesek mind fölemelték az olajos képüket, aztán csak vigyorogtak. Én is bámultam őt, hiába nem akartam. Fogást vettem a padomon, s míg le nem ment, őt néztem. Aztán új fogást vettem, és megint ott állt a szemem az ablaknál.

De igen tisztességes lány volt, nem hajlott az senki szavára. Pedig próbálkoztak ám a zsiványok nála minden módon. Magam is igyekeztem, noha tudtam, hogy nagy bolondság.

– Gyöngy kell a te nyakadra, Klára – mondogattam neki. – Szép lánynak nem való a szegénység.

De Élő Klárát nem érdekelte a rákosszentmihályi ház, meg a két röfögő malacom sem. Minden reggel süteményt hoztam neki, kedves puszit adott érte.

Egyszer aztán megvártam őt a bélyegzőóránál. Fogom a kezét, és vezetem végig a poros Váci úton. Azt kérdi a templomnál, hová megyünk. Mondom, szép az idő, sétálni akarok veled.

A Duna partján egy kavicsdomb árnyékába ültünk. Lecsatolta a szandálját, meztelen lábát bedugta a forró sóder alá, és játszott a kövekkel, nevetgélt. Mindig nevetett, ilyen volt a természete. Nem győztem nézni, milyen nagyon szép. Karcsú nyaka kinyúlt a könnyű kis blúzból, hollóhaja lefolyt a derekáig. De a két szeme volt a legszebb.

Szóval, ott ültünk a kavicsdomb tövében. Finom homokot markolt, táncoltatta a tenyerén, majd hirtelen fölcsapta az égre. A szél pedig elkapta, vitte a víz felé. Megijedt, láttam rajta. Átkaroltam a vállát, éreztem, hogy remeg.

– Mi bajod? – koppintottam ujjammal tréfásan az orrára.

De csak sápadtan bámult és hallgatott.

Odaát Budán felhők gyülekeztek, apró villámok ugráltak bennük, mellettünk zúgni kezdtek az akácfák. Klára hozzám menekült, nyakamon éreztem, milyen forrón lélegzik.

– Félek – ezt suttogta. – Félek a széltől…

– Szégyelld magad! – förmedtem rá, hogy megnyugodjon. – Mindjárt nyakon csaplak!

Aztán láttam, hogy sír, megijedtem én is, a haját simogattam. Fölnézett rám maszatos kis arcával.

– Én semmitől se félek – mondta kétségbeesetten. – Attól sem, ha apa verekedett. Anyát is zöldre verte sokszor… ezt megszokja mindenki. De a szél, az más. A széltől nem lehet menekülni. Örökké befújt a barakkba, és csak sírt, hiába tapasztottunk sarat a repedésekbe. A gyertyaláng meg hajlongott, húzódott, ő is félt tőle. Mikor pedig elaludt, ültünk ketten a sötét szobában, és anya elkezdett énekelni… hangosabban a szélnél is.

Ezt mondta el nekem akkor ott remegve, és én úgy szerettem Élő Klárát.

Pár perc múlva nyakunkba szakadt a zápor. Karomba kaptam őt, és botladoztam vele pallókon, téglákon át egy fabódéhoz, hol az építőmunkások szerszámait őrizték. Rövid nyári vihar volt, mikor előbújtunk a kalyibából, már sütött a nap. Klára, mint a gyerek, elfelejtette már előző szorongását. Kacagott, ugrált, lefutott a Dunához, s lapos kavicsokat kacsáztatott a víz tükrén.

Hazafelé egy üres padot láttam, leültettem magam mellé. Erősen alkonyodott már.

– Gyere el hozzám – kértem őt. – Mindened meglesz. Én pár esztendő múlva meghalok, ottmarad neked a ház, a gyümölcsös, és te még akkor is fiatal leszel.

A fejét ingatta.

– Énértem eljön majd az igazi – nézett rám. – Selyem annak a haja, a két szeme pedig nefelejcs. Anyám éjfélkor vetette ki kártyán. És akkor én nem bánom, ha meztelen lesz is, halálomig szeretni fogom.

Olyan volt az arca, hogy nem tudtam mit mondani.

– Nem jön az el soha – szóltam aztán később, már lent jártunk a hídnál. – Nem szabad hinni a babonának.

…Májusi hajnalon jött el a fiú. Szőke volt, kék szemű és szemtelen. Kezet fogott az emberekkel, körülnézett a műhelyben, és úgy, csibész módra, a szája csücskéből éleset füttyentett.

– Ki vagy te, hindu hercegnő? – kiáltott hátra a sarokba.

Mindenki mosolygott, hisz büszkék voltak ők Élő Klárára.

– Nem kaszinó ez! – szóltam mérgesen. – A hónap végén majd keresitek a pénzt a borítékban!

A fiú akkor hozzám lépett, és vállamra tette a kezét.

– Csak nem féltékeny, nagypapa?

Olyan csönd lett, mint a temetőben. Az inasgyerekek is tudták, hogy szeretem a cigánylányt.

– Aztán egy liter bort ki tudsz-e fizetni? – köptem a betonra, pontosan a lába elé.

Vörös lett, akár a mínium. Kitekerte szótlanul a satuját, és munkához látott.

Másnap reggel két üveg bor állt a padomon. Élő Klára gépén pedig hatalmas csokor dupla fürtű orgona.

Magasra emeltem a palackot.

– Mondd, komám! – kiáltottam, hogy Klára is meghallja – nem fogsz te ezért ülni?

– És ha igen – kiáltott vissza. – Nem kell ott mindig ülni, lehet ott állni is!

Dőlt a műhely a nevetéstől.

Aztán körbejártak az üvegek, láttam, Klára nagyobbakat húz a kelleténél. Nem is dolgozott semmit, az orgonáját rendezgette. Majd kolompolt, ez volt a jel. Énekelni kezdte a kedvenc nótát:

„Márványkőből, de márványkőből van a Tisza fenéki…”

Az emberek pedig most is kórusban válaszolták az utolsó strófát:

„Megállj, Rudolf, megállj ti, mért ölted meg tennen magidat…”

A második szakasznál már az új fiú is énekelte teli torokból.

– Hamis! Hamis! – kiabálta Klára. – Elrontja az egészet!

Nagy lárma kerekedett, géprongyokat dobáltak a fiúhoz, szidták, mint a bokrot.

Ekkor Klára újra kolompolt, a fiúra nézett, és a surrogó motorok között olyan szépen énekelt, ahogy még nem hallottam soha.

A fiú rövid idő alatt meghódította az egész gyárat. A műhelynek pedig éppen úgy a szemefénye lett, mint a kis cigánylány.

Mindenki róla beszélt. Ilyen lába van, olyan gólt rúgott. Azt is mondták, Klára a szeretője lett. Nem haragudtam érte.

Nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Most, ahogy kettőjüket karonfogva láttam, ekkor éreztem, milyen bohóccá tud válni az ember. Én és Klára… Na, mindegy! Meghibbantam vénségemre. A fene se gondolta, hogy még egyszer megbolondulok. Márpedig ez történt. Alaposan eltoltuk mind a hárman a kapa nyelét.

Várjon csak, pontosan emlékszem mindenre. Szombat dél volt, a fiú már a satuját söpörgette, talán ha öt méternyire lehettek tőlem.

– Anyám vár bennünket – mondta a cigánylány. – Azt ígérted, eljössz. Öreg már nagyon, beteg is. Szeretne megismerni.

A fiú ingerülten ledobta a padkefét.

– Minek csinálsz közös programot? – vonta a vállát. – Tudod jól, hogy a vasárnap a családomé – és kiment a műhelyből.

A nyitva maradt vasajtón berontott a szél.

Élő Klára csak állt mozdulatlanul, haja lebegett, mint valami fekete zászló. Azt hittem, a szívem szakad meg.

A mosdóban szóltam a fiúnak, hogy beszélni akarok vele. Magam sem tudtam, mit, de azért megvártam őt a kocsmában. Kétszer fél deci rumot kértem, koccintottunk, lenyeltük. Újra rendeltem.

– Ebből valami disznóság sül ki – nevetett. – Fényes nappal ennyi rumot inni!

De azért megittuk. A harmadikat azonban már csak én.

– Reggel meccsem van – mondta szilárdan. – Kell a kondíció.

Éhgyomorra ittam, éreztem, hogy tüzesedik a halántékomnál, egy picinyke ér meg ugrált benne.

– Add nekem a lányt – böktem ki váratlanul.

Ezen én magam is meglepődtem, hisz nem volt szándékomban ilyent kérni, különben is politikusabban akartam kezelni az egész ügyet.

Nem haragudott érte egy szemernyit sem.

– Ne bomoljon, fater – mosolygott barátságosan. – Aztán mi az istent csinálna vele?

– Feleségül venném – mondtam komolyan.

– Nyavalyát! – legyintett. – Csak bedugná az ágyába. Huncut, vén kecske! Meséltek ám magáról egyet és mást!

Hozattam két rumot, most ő is lenyelte.

És akkor én magyaráztam, hogy igazán szeretem Élő Klárát, őszintén, a szívemből. Meg aztán nekem sohasem volt senkim, ezt mindenki megértheti, aki gondolkodni tud, ő pedig szép fiú, találhat akármelyik ujjára százat is. A szememből folyt a könny, éreztem, amint melegíti, csiklandozza végig az arcomat.

– Nem lehet – rázta a fejét –, ő engem szeret.

– Nekem ő az utolsó örömöm – könyörögtem. – És te úgysem akarod feleségül venni.

– Igaz – bólintott nagylelkűen. – Adj érte tíz forintot, tied a cigánylány.

Erre feltétlenül inni kellett. A leghatározottabban állította, hogy semmilyen ember az, aki most, egy ilyen gesztusra, nem iszik egy cseresznyét. Utána barackot akart. Ittunk barackot is.

– Pajtás – csaptam a vállára. – Megveszem tőled a lányt!

– Élő Klárát nem lehet megvenni – röhögött. – A kocsma nem lóvásár!

– Az egész élet egy lóvásár! – kiabáltam. – Megadom érte a tíz forintot!

Emlékszem, valaki ránk szólt, hogy csöndesebben.

Sokáig nem mertünk megszólalni.

– Mennem kell – mondta aztán. De nem mozdult. – Holnap reggel meccsem van…

Az asztalra dobtam a tízforintost. Néztük mind a ketten a pénzt, és valósággal patakzott rólunk a veríték.

Pokoli meleg volt abban a kocsmában.

– Írd meg a szöveget – tettem elé a papírt és a ceruzát.

Akkor megírta a szöveget, azután eljöttünk.

Emlékszem, komisz vihar volt kint, tépte rólunk a gúnyát, zuhogott a nyakunkba az eső. De mi csak kapaszkodtunk egymásba, és röhögtünk az egészen.

…Élő Klára hétfőn reggel elolvasta a padjára tűzött levelet. Aztán bámulta az üres satut, majd később odajött hozzám.

– Nézze csak – nyújtotta a gyűrött papirost. – Mást talált magának.

– Sajnálom, Klára – mondtam őszintén, mert igazán megviseltnek látszott. – Nem érdemli meg, hogy bánkódj miatta.

– Ha fölvenném a taftruhámat – töprengett –, abban nagyon szép vagyok… Visszahoznám akármilyen nőtől.

– Aki levélben búcsúzik – kerültem a tekintetét –, az valóban elköszön. Mért alázkodnál meg fölöslegesen.

A padjához ment, de olyan vadul dolgozott, hogy szaladtam a részlegvezetőhöz. Megijedt ő is, hisz mondtam már, a kis cigánylány volt a műhely szemefénye. Zavarta azonnal paraffint főzni.

Asszonyoknak való munka, és mindig kell a sugárcsövekhez.

Később meglátogattam őt. Fáradtan taposta a tábori tűzhely fújtatóját a szűk helyiségben, de láttam, örül nekem, mutatta a gyöngyház fogát. Mert hisz vidám természetű lány volt ő alapjában.

A hordónak támaszkodtam.

– Klára – mondtam szorongva –, tudod-e, hogy otthon roskadoznak már a gyümölcsfák? Annyi van rajtuk, hogy azt egy magános ember nem is tudná leszedni.

Nagyon sokáig nem szólt, piszkálta az izzó faszenet. Majd hozzám lépett, és kedves puszit adott, mint régen a süteményekért.

– Készítsen kosarakat – mosolygott. – Eljövök segíteni.

Én akkor tapasztaltam, hogy az ember örömében is tud sírni. Persze, futottam vissza a műhelybe, előtte azért mégiscsak szégyelltem volna.

 

Azután már csak a hordágyon láttam őt.

Pokrócba volt bugyolálva, azt mondták, percek alatt égett el. Hogyan történt a szerencsétlenség, máig sem értem. Egy fülig maszatos tűzoltó magyarázott valamit. Szűk volt a helyiség, meg huzatos. Égési hőfok – ilyesmiket mondott… Hogy a szél belekapott a lángokba…

Nem mentem ki a temetésére.

…Látja, én csak beszélek itt magának, közben meg nem iszunk semmit. Nem, ne bort, itt lötyög már a torkomban. Inkább egy fél deci rumot, az majd lenyomja. Na ne tréfáljon velem! Ihatok akár tízet is, meg sem látja rajtam. Mondtam már, az én idegeim vasból vannak.

Csak ez a francos szél ne fújna. Nem, aztán többet már igazán nem iszunk. Megyek én is magával, elkísérem egy darabon.

A fene tudja, ha így fúj a szél, nehezen alszom el.

Vidám cimborák

Ugyancsak tolakodhattak az Isten színe előtt, mikor a jókedvet osztogatta.

Egy délután hóembert építettek az ablak elé, egészen közel a járdához, hogy a rendőr ne okoskodjék. Nem szerették a rendőröket. Azután beültek az italboltba, vissza a törzsasztalhoz, és valahányszor koccintottak, az ablakon át kedves hóemberükre is emelték a poharakat.

Igen ám, de hogy a téli este elérkezett az Üllői útra, akkor látták, baj történt, a hóember sötétben áll, messze került minden világítástól.

– Elüti őt valami – nyugtalankodott Zsingor, mert ő volt közöttük a legjámborabb. Sajnos, az italt sem bírta, tíz-tizenkét rum után pillogni kezdett, karjára hajtotta fejét, mint valami álmos mackó, és elszundított. Záróránál a cimborák megkocogtatták őt, ilyenkor sötét, mély tűzű szeme riadtan rebbent, kifizette a cechjét, majd nagy mancsával a szemét dörzsölgetve, szégyenlős mosollyal hazaballagott az albérleti szobába.

– Azt mondom, adjatok egy gyertyát – állt föl Zsingor. – Én majd vigyázom őt.

És ki is ment egy gyertyával.

– Nézzétek csak! – mutatta ámultan egyikük. – Röhög…

Na, kiballagtak megnézni, hogy Zsingor húszfokos hidegben mért röhög az Üllői úton, egyedül a hóemberrel. De nem röhögött egyáltalán, nagyon komolyan vigyázta a hóembert, csak a gyertya fénye mutatta ilyennek. Akkor elfújták a lángot, és behívták.

Zsingor pedig kibújt a sofőrbundából, lehajtotta mackófejét, és már aludt is.

– Vajon mit álmodhat? – töprengtek a cimborák. – Talán mindig ugyanazt álmodja.

Megkocogtatták a fejét.

– Mit álmodtál, Zsingor? – kérdezték tőle. – Mondd meg nekünk, légy szíves.

Zsingor meg csak vakarózott, annyira törte az agyát.

– Semmit se – sajnálkozott végül is. – Csak a marha nagy sötétet… Azonkívül semmit se…

– A sötétség, az nem álom – sajnálták ők is cimborájukat. – Azért nem érdemes aludni.

És énekelni kezdtek kórusban, hogy Zsingor ne aludjék.

– Csöndesebben, pilóták! – mérgelődtek a pincérlányok. – Nem az országúton vagytok!

– Az álom ellen énekelünk – magyarázták szelíden. – Semmi másért. – Azután lehalkították hangjukat, úgy dúdoltak tovább.

Persze nem mindig voltak ők ilyen szelídek. Mikor a jeges úton csúszott a kocsi fara, vagy fönt a Patkón, a gödöllői kanyarban rendőr meszelte orruk előtt a fagyos levegőt egy betétlapért, bizony mogorván érkeztek vissza a törzsasztalhoz. Ilyenkor nem bírt velük az Isten sem.

Megesett, hogy Zsingor cifra káromkodással keskeny csíkokra szaggatta az asztalterítőt. A kacagó zongoristát pedig becipelte a vécébe, és rázárta az ajtót.

A cimboráknak ez igen tetszett, hevesen tapsolták.

– Az anyátokat, tefusok! – futkároztak a lányok. – Telefonálunk máris a rendőrökért!

– A főkapitánynak! – vadultak a cimborák. – Hadd jöjjön! Ne félj, Zsingor, fel az üveget a plafonra!

De a szép Icu odalépett Zsingor elé, és megmutatta neki két ibolyavirág szemét. Zsingor pedig csak nézte sokáig.

– Mindenki mérges, ha elég a csapágya – tárta szét jámborul a két karját. – Ebben a kurva hidegben…

Ezt Icu is belátta. Megsimogatta Zsingor mackófejét, és új terítőt hozott az asztalukra.

Vasárnap reggel megborotválkoztak a cimborák, kiszedték az olajat vastag körmük alól, és ünneplő ruhában érkeztek egymás után a törzsasztalhoz. Vasárnap nem ittak mást, csak sört, udvariasan társalogtak, azután elővették a totószelvényeket.

Csak Zsingort hagyták ki a közös játékból.

– Ne haragudj, Zsingor – mondták neki –, te peches vagy.

– Én még nem karamboloztam soha – tiltakozott Zsingor. – Ti pedig már összecsókolóztatok a fával is.

Ezen tűnődtek valameddig a cimborák.

– Hát ez igaz – válaszolták később. – De azért, lásd csak be, valahol félresikerültél. Különben is, elaludnád a szerencsénket.

Így már Zsingor is elfogadta.

– A csuda érti – bólintott. – Én tényleg elalszom mindent…

Ezért hát vasárnap délelőttönként, míg a cimborák az esélyeket latolgatták, ő odaballagott a szép Icuhoz, és rákönyökölt a rézveretű pultra.

– Milyen volt a hét? – érdeklődött ilyenkor barátságosan a lány.

– Kifogástalan – kopogott babonásan. – Vigyáztam mindenre alaposan.

A lány törölgette a poharakat, mosolygott.

– Hát libákat láttál-e?

– Nem láttam – ingatta kerek kobakját. – Hála Istennek, egyet sem láttam. Szívből utálom a fajtáját. Csak gágog, veszekszik, röpülni meg nem akar. Az ember aztán csak sajnálhatja őt. Meg a libának zsíros tolla van, csúszik rajta a kerék.

A lány hirtelen kérdezte.

– Szeretsz még, Zsingor?

– Ó, Istenem! – mutatta ilyenkor erős, sárgás fogát. – Ha nem viccelnél, mennék is veled a templomba.

– Nem lehet – leste a fiút. – Elalszol a nászéjszakán.

Zsingor már vörösödött is a szégyentől.

– Még ilyent – motyogta. – Három éjszakán keresztül simogatnálak.

– Fenét simogatnál! – pukkant ki Icuból a kacagás. – Álmodnád a marha nagy sötétet!

A kövér pénztárosnőnek táncoltak a fülében az aranykarikák, úgy nevetett.

– Ébren csak a vak lát sötétet – feszengett Zsingor roppant zavarában. – Ébren világosság van.

Hogy mekkora butaságot mondott, azt szegény sohasem tudta meg. A cimborák is csak később, mikor a baj történt.

Nem tett ő kárt senkiben, hisz jámbor, jóravaló lélek volt, hanem egy tavaszi hajnalon háromtonnás kocsijával elkezdett keringőzni a garázs előtt.

– Mit csinálsz, Zsingor? – nevették őt a cimborák.

– Beállok a pincébe – mondta lassan, komolyan.

S valóban ezen igyekezett. Húzatta a kocsit előre-hátra, föltolatta a széles trepnit egy pincehelyiség keskeny, meredek lépcsője elé.

Végül is lecibálták őt a vezetőfülkéből.

– Ittál, disznó! – ütöttek ököllel a hátára.

De Zsingor nem ivott. Hangosan lihegett cimborái arcába, úgy bizonyította.

És röhögött.

Később a nadrágjába vizelt, és ezen is csak röhögött. Akkor sem tett másként, mikor a mentőorvos barátságosan a fehér kocsiba segítette.

Este az italboltban erről beszélgettek.

– Talán a sok pálinka – vélte a szép Icu. – Attól történhetnek ilyen dolgok.

No, a cimborák!

– Nekünk kutya bajunk sincs! – vitatták hevesen. – És ehhez mit szólsz?

Az ablaktisztító ismerte őt legrégebben.

– Az apja sem volt különb – bökött fontoskodón a homlokára. – Azt is rendőrök cipelték örökké az orvoshoz.

A cimborák elhallgattak, mert nem szerették a rendőröket. Ittak komoran, pogányul.

Azután elfelejtették az egészet.

Fütyörésztek újra a volán mellett, porozták vidáman a távoli utakat, esténként virággal érkeztek, és csókot kaptak a nyárszagú csokrokért.

Már a lombokhoz ért sárgaréz ujjával az ősz, mikor megjelent az italboltban Zsingor.

Fölálltak mind a cimborák, olyannyira örültek.

– Hej, az anyád! – kiáltozták boldogan. – Gyere csak, gyere, öreg pilóta!

De Zsingor nem törődött velük. Esetlenül egy társasághoz ment, és sildes sapkáját haragos mozdulattal odanyújtotta a fröccsöspoharak fölé.

Nem köszönte meg a filléreket. Kicsiny vászonzacskót csörgetett, mely duzzadt volt már, és beleszórta a pénzt.

Nézték a cimborák, szűk résű szemekkel.

– Mit csinálsz, testvér? – kérdezték szorongva. Cibálták rajta a fakó munkaruhát, hogy fölébredjen. – Hol tanultad ezt?

Zsingor csak bámulta őket, ijedten topogott.

A szép Icut sem ismerte meg.

– A nótát! – szakadt föl a cimborákból. – Hogy az a cudar Isten is meghallja!

Két rendőr hallotta meg, bejöttek az őrült lármára.

– Ne vaduljunk, emberek! – mondták kimért szigorral. – Fölverik a várost!

A cimborákat ez most igazán nem érdekelte. Harsogták egyre csak, teli tüdőből:

– „Öreg fiúk, FTC hajrá, a síron túl is kergetjük a labdát…”

És lesték Zsingort.

De az nem hallotta meg a nótát. Botorkált ügyetlenül az asztalok között a sildes sapkával.

Akkor a szép Icu vádlón Zsingorra mutatott.

– Itt nem szabad koldulni! – kiáltott rekedt dühvel. – Senkinek sem szabad itt koldulni!

A zongorista keze megállt a billentyűkön, a cimborák is letörölték homlokukról a verítéket, és némán, megadóan bólogattak.

Csak a szép Icu kezdett el bőgni.

Zsingor nem tiltakozott. Szótlanul ment a két rendőr között. Csörgette vászonzacskóját.

A vidám cimborák nem járnak már az italboltba, elhagyták a régi törzsasztalt. Esténként szétszóródnak, látni őket a városban mindenfelé. De csak állva isznak, a pultnak dőlve, mint a futóvendégek.

Reggelenként, ha kigördülnek a garázsból, nyugtalan tekintetük szüntelenül kutatja az utakat. Nem mintha félnének, hisz nem olyan legények ők. Csak… Sohasem szerették a rendőröket…

Tonio

Kit élve eltemettek és kriptájában felegyenesedik, úgy álltam a komor, homályos boltozat alatt. Szemem riadtan ugrált a föld alatti falak között, felmérve e félelmetes világ életét.

Láttam gépek zúgását, emberek torkából kiszakadt kiáltást, láncok csörgését, sínek kattogását, fékek metsző sikolyát, huppanó gerendák dörgését, és láttam az üregekből gyűrűző visszhangot.

De nem hallottam semmit.

Fülemben néma, hatalmas csönd ült, agyamban iszonyú félelem.

És megint a lift.

Mint tarkón csapott barom a vesztőhelyen, kábán guggoltam vaslemezén, ujjammal görcsösen fonódva lámpám fogantyújára, és szememet lehunytam.

Iszonyú zuhanás.

Eleresztett, súlyos kőként zúgtunk alá a mélybe. Arcomat szél tépte, és valószerűtlen magasságból víz hullott rám. Dobhártyám megfeszült, mellemen ült újra a láthatatlan óriás, és üvöltésre tátottam a számat. Nagyra, szélesre, hogy fájt: de hangom nem volt. Vágtatott velem a sötétség, zuhant az alvilági lift hangtalanul és félelmetesen. Aztán megállt. Játékosan ringott kis ideig, mintha mutatná, „lám, ezt is tudom”.

Valaki elhúzta a vasrostélyt, és kiléptem a szörnyű ketrecből. Vaksötétség. Néhol apró fény villant, mint pokolbeli szörnyek vészhozó lidérce.

Vezetőm, hajlott hátú, bőrsisakos kísértet, karomhoz ért, és én botladozó lábbal követtem őt. Vájatokon át kúsztunk, végtelennek tűnő időn át, lámpánkkal hasítva a sötétet. Nedves cölöpöknek ütődtem, nyakamat ólmos súllyal húzta a zsinegre fűzött kulacs, kezem véres volt. Majd fény villant az örök éjszakában. Gerendán lógott, és sápadtan nézett rám az üvegre telepedett szénpor alól. Alatta félmeztelen, fekete ördög rázkódott a hóna alá szorított szerkezettel, és fúrta, omlasztotta a falat. Tarkójáról vastagon csorgott az izzadság, és keskeny, fekete szalagként futott végig a hátán. Vezetőm otthagyott, én a félelemtől szótlanul bámultam őt. Később felém fordult, megnézett, éles szekercét ragadott, és egyetlen csapással kettétörte lapátom nyelét. Aztán hófehér fogát mutatva, fölkacagott ijedt arcomon, és széles mozdulatokkal mutatta, hogy a keskeny, szűk vájatban a hosszú nyél nem fér el.

Így ismerkedtem meg Tonióval.

Órákon át fél térden lapátoltam a szenet az örökké mozgó vaspálya testébe, mely lábainknál futott ebben a sötét labirintusban valahová, csilléhez, liftekhez, emberekhez, és minden lapáttal a napfényt sóvárgó lelkemet is elküldtem.

Aztán gyengeség fogott el. Nyirkos veríték verte át a testemet, és lapátom elejtve a göröngyökre dőltem. Mellem zihált, fülemben láthatatlan szárny suhogott, és a sötét mélyben átölelt a halálfélelem.

Tonio mellém ült, és kulacsából innom adott.

– Kevés a levegő – mutatott a fal mellett húzódó csövek felé, melyeknek tátott szája fönt volt, ezer méteren is túl, valahol az ég alatt. Sokáig ültünk meredt szemmel, szótlanul egymás mellett. Majd halk sziszegéssel szóltak hozzánk a csövek, a sóhajtásból lélegzet lett, és Tonio rám mosolygott.

Váltás után ő vezetett a lifthez, ahol csoportba verődve várták, hogy napvilágra kerüljenek e föld alatti Bábelnek száz nyelven vitázó, elesett, hazátlan kísértetei.

A novemberi eső mosta az alkonyodó várost, szomorú dobszót pergetve a háztetők cserepén, mikor a kopott kőkapun kiléptem. Tonio fölhajtott esőkabátjában a falhoz dőlve várt. Fejével intett felém, és kettesben baktattunk tovább, óvatosan kerülgetve a víztócsákat.

Egy mellékutcába vezetett, ahol a város nevét büszkén viselő „Charleroy” mulató félhomályos szögletében ültünk le. A pincérlány régi vendégként üdvözölte, és a szép fiúknak kijáró kacér mosolyát küldte felé. Pernót ittunk. Én bámultam a néger zenekart, és a parányi parketten a hosszú hajú nőt, aki meztelen, lapos hasát kígyóztatva táncolt.

– Mennyit írtál alá? – kérdezte csöndesen.

– Két évet – mondottam.

Rám emelte szemét, és mint frontra induló vonat után, vagy koporsóra, mely a sárga gödör szélén áll, úgy nézett hosszan.

Szomorú lettem, és fölhajtottam a vízszínű, erős italt.

Ő narancsot emelt ki a tálból, és tenyerén tartva sokáig bámulta. Aztán megszólalt:

– Ma éjjel elmegyek örökre. Ma éjjel, mielőtt megvirrad, átmegyek a határszéli öreg temetőn, és többé nem látom Belgiumot. Hajnalban Lille-ben leszek, Párizsba utazom és onnan haza.

Lassan bontotta a narancs húsos burkát, és vörösszín gerezdjét arcához emelve, lehunyt szemmel mélyet szippantott.

– Szürke itt minden. Szürke, mint a rab ruhája – mondta aztán, és a narancsba harapott. Nedve lefutott állára, és édes illata megcsiklandozott.

– Ha elfognak? – kérdeztem félve.

Megsimította kezemet lágyan, mint egykor anyám, és mosolygott.

– Jer velem, ne félj. Én ismerem az utat, zuhog az eső, ma éjjel sikerülni fog. Szépet álmodtam, az állomásnál reggel a cigányasszony is szerencsét jósolt, és én öt frankot adtam neki. Ma felhő takarja a holdat, és a nedves föld elnyeli lépteinket. A határőrök éjjel szitkozódnak, de mi nevetünk, mert Velencében kék az ég, és Anita piros ruhában vár bennünket. Jer velem, meglásd, találunk munkát. Most szeret az Isten, egy hónapja templomba járok.

A mellettünk levő asztalnál részeg bányászok ültek, és hangosan vitáztak.

– Lengyelek. Anders-katonák voltak – nézett rájuk Tonio, és eltűnődve mondta: – Berúgott az egész világ…

És én néztem a sűrű füstön át a fáradt, görnyedt alakokat, amint fénytelen szemmel isszák a szeszt, és minden nyelven káromolják Istent és egymást. A hosszú hajú nő széttárt karokkal hajlongott, a néger veszettként verte dobját, és hátul a sarokban valaki magyar nótát énekelt.

– Miért jöttél ide? – néztem Tonióra, és ő fáradtan mondta:

– Bútort akartam. Meg valami pénzt – és szomorú mosollyal tette hozzá –, azt hittem, itt kalácsból fonják a kerítést.

Egy fogpiszkálót tört ketté kérges ujjával, és halkan, mintha magának beszélne, szólt:

– Két éve és nyolc hónapja nem énekel Anita.

Fölvetette fejét, és vidáman kacagott.

– De holnap már fog! Vár Velencében a régi hídon, és piros ruháját veszi föl! Megírta! És én fütyülök a bányára, szerződésre, adósságra, ami kikerülhetetlenül gyűlik, mint vénasszony száján a szó, és elszököm hozzá, karomba kapom, és végigfutok vele a napfényben, hadd lássák az emberek, hogy él, megjött, szerelmes és boldog Tonio!

Én lehunytam szememet. A zöld tengert láttam és csónakot, amin a holdsarló ezüst fényében siklom majd át a városon. A régi hídon lány énekel lágyan, a szeme olyan, mint anyámé, és én boldog leszek.

Tonio fényes szemmel mosolygott, mintha csak értene.

– Elviszlek Velencébe. Nálunk szépek a lányok, és ha munkád akad, maradj ott, boldog leszel. A mi lányaink szeretnek énekelni, mert szerelmesek, és olyankor énekelni kell. A tengeren, sziporkázó csillagok alatt halászok dalolnak a ringó bárkákban, és a lányok a partról válaszolnak rá. Nálunk hosszú az éj, mint Anita csókja, és mandolin mesél a szerelemről. Csodálatos az én hazám!

A lengyelek poharat csaptak a falhoz, kristályszilánkja Tonióra pattant. Idegesen összerezzentem, de ő mosolygott, és az üveget két ujjával fogva a földre ejtette.

– Félek, Tonio. Elfognak – suttogtam.

– Nem! – villant a szeme, aztán csöndesen folytatta. – Mennünk kell. Másként nem szabadulsz. Ők hitelt adnak, pénzt, és az adósság láncával kötnek a bányához. És az nő, dagad, mint a tengerár, elborítva hónapot, évet, az életedet. Álmatlan éjszakán fogcsikorgatva fogadod: többé nem, csak ezt még ledolgozom! Aztán gúnyos mosollyal jönnek a kerítők. Testével a nő, messziről hív a szerelem, éles fogával a honvágy. És elborult aggyal iszod a szeszt, ott állsz újra a pénztárablaknál, gyűröd zsebedbe a pénzt, hogy megint és megint eladd magad. Nem! Ma örökre elmegyek! Szent Antal templomában letérdeltem. – A nap a kék üvegen át az arcára szökött, és ő rám mosolygott. – És zsoltárt is énekeltem. Ne félj, ma éjjel elmegyünk!

Mellettünk a pincérlány szitkozódott, és csattanó pofont adott valakinek, aki a melléhez nyúlt. A lengyelek részegen röhögtek társukon, és az a lány arcába köpött.

Feketén csorgott a szénporos nyál a púderes arcon, és Tonio szeme lángot vetett. Öklével a bamba arcba csapott, társai fölugráltak, dulakodás kezdődött. Aztán szétfutottak, ki az ajtón, és a pincérlány metsző hangon sikoltozott.

Tonio háttal dőlve feküdt az asztalon, és torkából szökőárként fröcskölt a vér. Karjaival csapkodott még, aztán, mintha láthatatlan kéz tolná, a padlóra csúszott, és többé nem mozdult. A rendőrök a kapu alá tették őt, iratait elszedték, és barna papírral takarták be. Én fázósan, reszketve álltam mellette, és kikandikáló cipőjén a sarat bámultam.

A prefektúrán álmos fogalmazó kopogtatta egy ujjal az írógépet, és ingerülten szólt, hogy beszéljek hangosabban.

Aztán elengedett.

A novemberi eső mosta a pirkadó várost, mikor a rendőrség kapuján kiléptem. Fáradt bányászok jöttek a tárnák felől, lassan kerülgetve a víztócsákat. Szent Antal templomában megkondult a harang, és ők keresztet vetettek.

És én kalapomat szemembe húzva sietni kezdtem, ne lássák, hogy sírok.

Párizsi emlék

A szakszervezetek megbízottai másfél hónapja alkudoztak a gyár vezetőivel. Ha kihirdetik a sztrájkot, megtakarított pénzem talán két-három napra elég. Ez nyugtalanított.

Szombaton az a hír járta: megegyeznek.

Hétfőn hajnalban a Metrón hallottam: mégsem sikerült. Reggel a szakszervezet vezetői a minisztériumba mentek.

Nem fogadták őket.

Alig egy óra múlva a Renault-gyár összes részlegében szünetelt a munka.

A kapukat bezárták a rendőrök.

Letakarítottam a gépemet, kiballagtam a mosdóba. A zuhany alatt egy présmunkás az igazgatóságot szidta. Hangosan, jókedvűen.

Az emberek mosolyogtak. Tekintetük kihegyesedett.

Az udvaron sütött a tavaszi nap. Egy vállas, fiatal igazgató lejött beszélni a munkásokkal. A bádoggal fedett kerékpárgarázs előtt, a vita hevében meglökött egy esztergályost.

– Ez nem való, monsieur Velger – mondta fogatlan szájával a vén Pierre. – Tiltja a francia etikett.

Monsieur Velger erős ember volt.

Négyen alig tudták ráültetni a drótból font papírgyűjtő kosárra. Meggyújtották alatta a hulladékot.

A rendőrök kergették szét az embereket. Azután nem bántottak senkit.

Komor arccal járkáltak az udvaron. Gumibotjaikat markolászták.

A motozófülkék előtt zsemlyeszínű kutyával szórakoztak a munkások.

– Diki, hopp! – kiáltották. – Ugrik az igazgató!

A kutya fölugrott a levegőbe, azután játékosan hempergett a betonon.

A bélyegzőórák mellett leültem a lépcsőre. Szívtam a cigarettákat. Az excenterműhely udvarán forradalmi indulókat énekeltek a lányok.

– Sok az agitátor – szólt mellettem egy rendőrtiszt.

A társa bólintott. Tekintetét körbefuttatta a nyugtalan tömegen, majd sokáig nézett engem.

Elvittem arcáról a szememet. A magas kémények fölött úszó felhőcsoportot néztem.

Akkor továbbmentek.

Később a vén Pierre és még vagy tíz bizalmi a rendőrtiszthez ment. Kérték, hogy engedjék haza a munkásokat.

A rendőrtiszt udvarias volt.

– Nem tehetem – mondta. – Ha parancs érkezik, azonnal megnyitom a kapukat.

Egy takarítóasszony szitkozódni kezdett, rázta a rácsot.

A közelben álló emberek odasereglettek. Vad kiabálás kezdődött.

A riadóautókról rendőrök ugráltak le. Felsorakoztak a kapu előtt. Rövid vezényszóra levették vállukról a karabélyt.

A munkások szitkozódva hátráltak vissza az udvarra.

Azután megszólaltak a hangszórók. Kértek mindenkit, vegyék föl a munkát.

A munkások zúgni kezdtek. Néhány kődarab betörte a rádiószoba üvegablakát.

Egy nyurga tömítéskészítő tűzoltólétrát támasztott az igazgatósági épület homlokzatához, fölkúszott rajta. Vörös zászlót szúrt a tartócsőbe.

Emlékszem az arcára. Néhány órával később mellettem halt meg.

Alig száz méternyire a Diadalívtől.

De akkor még nem gondolt erre senki.

Rendőrosztagok érkeztek a kapuk elé. Megerősítették a láncot.

– Baj lesz – mondtam Pierre-nek.

– Nem lesz baj – felelte az öreg. – Ma egymillió ember tüntet Párizsban. Mink is ott leszünk.

– Ha elfognak – válaszoltam idegesen –, kiutasítanak Franciaországból.

– Megtörténhet – bólintott az öreg. Meggyújtotta a szája csücskén lógó cigarettát. – Az is, hogy ülünk egy-két hónapot.

– De hát ez nevetséges! – mondtam. – Miért nem dolgozunk? Különben sem vagyok kommunista!

Pierre föltápászkodott mellőlem, leporolta a nadrágját.

– Majd elmondod a rendőröknek – mosolygott furcsán. – Mondd el, hogy nem politizálsz, és elegendőnek tartod a béredet.

Avval otthagyott.

Hír érkezett. A C-kapunál megtámadták a munkások a rendőröket. A rendőrség fegyvert használ.

Nem volt igaz.

Pierre telefonon beszélt az öntőműhely párttitkárával.

A tüntetés egy óra múlva kezdődik. A rendőrfőnök ígéretet tett, hogy megnyitja a kapukat. Az öntőmunkások fegyelmezetten várakoztak. A városban általános a sztrájk. Bezárták az üzleteket is.

Pierre fölment a rádiószobába. Hangszórón át beszélt a nyugtalankodó emberekhez.

Nehéz volt őket csillapítani.

Zászlókat bontottak. Vörös selyemzászlókat. Az irodák előtt a trikolórt, középen a lotaringiai kettőskereszttel.

A szerelőcsarnokban hangosan énekelték az Internacionálét. Az irodák bejáróinál, végig a lépcsőkön, a Marseillaise-t.

A zsemlyeszínű kutya fáradtan hevert a bélyegzőóra tövében.

– Diki, hopp! – kiáltották a fiatal munkáslányok. Nevettek. – Ugrik az igazgató! Hopp, burzsuj!

A kutya rágcsálta a kockacukrot. Fényes szemmel lihegett, mint aki már megtette a kötelességét.

Később a rendőrtiszt a kapuhoz kérette a szakszervezeti titkárokat.

Amint kiléptek a kapun, letartóztatta őket.

Pierre fölemelt kézzel intett nyugalmat a kapu környékén álló munkásoknak.

Odament a tiszthez.

– Maga kicsoda? – kérdezte a tiszt.

– A Kommunista Párt alapszervi titkára vagyok.

– Melyik részlegnél?

– A IX. számú forgácsolóban.

Pierre-t az autóba tuszkolták. A vasrácson át láttam. Megbolydult a tömeg.

Egy lány tüzet dobott a paraffinoskádakba. Fekete füst csapott az égre. Az emberek ládaszám hordták a bronzperselyeket, elkészült csapágyakat. Záporként zúdították a rendőrökre. Egy megvadult sofőr súlyos vontatókocsival a kapunak rohant.

Könnyű páncélkocsik érkeztek.

Csendőralakulatok.

A szerszámkiadó üvegezett irodájába menekültem.

– Minek ez a szörnyűség? – kérdeztem. – A végén agyonlőnek mindannyiunkat. Dolgozni kell. Ez a munkás sorsa.

A sovány, ráncos képű szerszámkiadó egy mikrométerrel játszott. Nyugodt ujjakkal csavargatta.

– A tiszt még fiatal, ostobaságot csinált – válaszolta. – Nemsokára visszahozzák a vezetőket. A tömeg már az utcán van. Félnek.

Így is történt.

A vezetőket személyautón hozták be az udvar közepére.

Pierre beszélt. Néma csöndben hallgatták. Pár szóval kérte őket, ne üljenek föl a provokátoroknak.

– A C-kapunál elindultak az elvtársak – mondta. – A víztorony mögött csatlakozunk hozzájuk.

A szerszámkiadó ajtajában hallgattam őt. Mikor befejezte a beszédét, intett nekem.

Úgy tettem, mint aki nem látja.

Akkor odajött, megfogta a karomat.

– Velünk jössz – mosolygott.

Ingattam a fejemet.

– Nem kockáztatom a bőrömet – válaszoltam. – A tartózkodási engedélyemre azt írták, nem vehetek részt semmiféle tüntetésen.

Az arcomat fürkészte.

– Nem bújhatsz el – szólt azután. – A nélkülözés mindenütt fölkeres. Patkányt is láttam már éhezni.

Egyetlen szó nélkül hagytam ott.

Rendőrök állítottak meg a kapunál.

– Csak a csoporttal együtt mehet – mondták. – A kijelölt útvonalon. Nem lehet összegabalyítani a rendet.

Velük mentem.

Jobbról-balról asszonyok karoltak belém. Ez idegesített. A víztoronynál csatlakoztunk az öntöde munkásaihoz. Lassú menetben, hangos nótázással vonultunk a rendőrsorfal között a város felé.

Nem laktam messze a Bastille-tól. Mikor áthaladtunk a téren, és bekanyarodtunk a rue de Rivolira, elhatároztam, hogy a St. Paul-templomnál búcsút mondok a kiabáló tömegnek.

Mert akkor már kiabáltak.

A kormányt szidták, az alacsony béreket, az állandóan növekvő árakat. A sütőmunkások péklapátokat cipeltek a vállukon.

– Sovány kakas a gall kakas! – kiáltozták kórusban.

– Urak híznak a francia búzán!

Az én csoportom a rendőröket gúnyolta. Coca-cola-legényeknek, vastag nyakú zsoldosoknak nevezte őket.

A rendőrök mozdulatlanul álltak. Rövid géppisztoly csillant pelerinük alatt.

St. Paul kéttornyú temploma előtt léptem ki a sorból.

A gyümölcsárusok bezárt bódéi felé indultam.

Még a járda előtt egy acélsisakos tiszt ragadta meg a vállamat.

– Itt lakom a rue Dormaisonne-ban – mondtam ijedten.

– Nem lázítunk! Maradj csak a szemünk előtt – mutatta fogát a tiszt, mint harapni készülő farkas.

Visszakergetett.

Pierre mellé kerültem. Zászlót adott a kezembe. Nem mertem tiltakozni. Megmarkoltam a hosszú rudat.

A boulevard Sebastopolon katonák álltak sorfalat. Piros képű parasztfiúk. Nevetgéltek. Láthatóan tetszett nekik a fölvonulás.

A Champs Élysées-n kárminköpenyes szpáhilovasok adták az őrséget.

Kezükben meztelen kard.

Ahogy közeledtünk az Étoile-hoz, mind sűrűbben láttam páncélautókat. A gépfegyvereknél rohamcsendőrök ültek.

Átadtam a vörös zászlót egy esztergályosnak.

– Nehéz már – magyaráztam.

Pierre hallgatott.

A sugárút végén rádióskocsi várt bennünket. Megszólalt a hangszóró: a belügyminiszter egyetlen pártnak sem engedélyezi a beszédek megtartását. A munkások térjenek otthonaikba.

A tömeg, csattogó zászlók alatt, beözönlött a térre. A Diadalív szigetként emelkedett fölöttünk.

Valahol egy csoport énekelni kezdett. Néhány pillanat múlva mindenütt zengett az Internacionálé.

Máig sem tudom, hogyan kezdődött a verekedés.

Villanó kardokra emlékszem. Vérre. Füstbombákra. Égő páncélautókra. Puskatusok reccsenésére.

Meg tűzoltókra.

Megalázó emlék.

Ezer és ezer tűzoltó vastag sugárban lőtte ránk a vizet.

Sárosan hemperegtünk a betonon. Hátunkon csizmák tapostak. Dolgozott a gumibot. A rabomobilok tátott szája nyelte a munkásokat.

Sötét volt – mikor egy mellékutcában megálltunk Pierre-rel. Megsimította csapzott, ősz haját. A gázláng fényénél láttam, vérzik a feje.

Egy kapu alól emberek figyelmeztettek: vigyázzunk, igazoltatnak a városban. Hívtak a lakásukba, szárítkozzunk meg.

Mentem volna, fáztam nagyon, de Pierre azt felelte: köszöni, nem lakik messzire. Otthon már nyugtalankodnak.

Fönt a sarkon kerékpáros rendőrök álltak. Ellenkező irányba indultunk. Zegzugos utcákon vezetett Pierre. Ismerte a környéket.

– Nálam alszol – mondta. – Ma nem jutsz el a lakásodig.

A város szélén lakott, hatalmas autóbuszgarázs mellett. Szobájuk ablaka temetőre nyílott.

Felesége, testes öregasszony, mosdóvizet készített. Zöld flanellpongyolában ültem az asztalhoz vacsorázni.

– Elkészítettem a csomagot – mondta Pierre-nek. – Kint van a konyhában.

Pierre bólintott.

Vörös bort ittunk. Jó bor volt, a második pohár után éreztem a fejemben.

– Én jó munkás vagyok – mondtam. – Mindig megálltam a helyemet. Pesten a Fuchs-gyárban dolgoztam. Fuchs úr bandzsa ember volt, furcsán tartotta a fejét. Egyszer pofonütött egy hegesztőt. De engem szeretett. Többször kezet fogott velem.

– És a munkások? – kérdezte az öregasszony. – Azok is szerették?

Gondolkoztam.

– Nem sokat beszélgettünk – mondtam azután. – Nem is igen akadt erre idő. Egyszer kigyulladt a kisraktár. Mindenki futott az utcára. Fölborították a portást is. Két gázzal töltött palack volt bent. Kicipeltem őket. Akkor azt mondta nekem egy műszerész: jó véred van, kár érted. Fuchs úr tíz pengőt adott.

– Hány órát dolgoztatok egy héten? – kérdezte Pierre.

– Fene tudja – válaszoltam. – Az mindig a megrendelésektől függött. Néha száz órát is. Én szerettem a műhelyt. Télen jó meleg volt.

Később egy férfi érkezett. Megismertem őt, az ablak melletti soron dolgozott. Gyalugépen.

Kezet fogtunk. Ivott egy pohár bort, majd az ablaknál csöndesen beszélgettek Pierre-rel.

Azután elment.

– Mire való a sztrájk? – kérdeztem akkor. – Katonák, csendőrök ellen. Tűzoltók ellen. Holnap úgyis dolgozunk. Vagy holnapután. Míg ránk nem verik a koporsó födelét.

Az öregasszony leszedte a tányérokat, kiment a konyhába. Pierre bort töltött.

– Valamikor régen – szólalt meg – minden vasárnap kisétáltam a Marne partjára. Festettem. Hogy tehetségem nem volt, azt hozzáértő emberek mondták. Szerettem a vizet, a fákat. Egyszer festettem csak embert. Azon a széken ült, ahol most te. Rossz kép, de megmutatnám neked.

Nem várta a válaszomat.

Az egyik fiókból arcképet húzott elő. Láttam, a tehetségét illetően nem túlzott Pierre.

Vízfestékkel festett, harminc év körüli férfifej nézett rám. Fáradtnak látszott, de ez talán csak Pierre bűne volt. A kis bajusz is furcsán ült a helyén.

De, érdekes módon, ennek a dilettáns képnek erős szuggesztivitása volt. A modell tisztasága áttört rajta.

A homlok és a szemek éltek. Tiszta szeme volt. Kék. Föltűnően magas homloka.

Kérdőn néztem Pierre-re.

– Ezt az embert Magyarországon halálra ítélték – mondta Pierre. – A Tanácsköztársaság bukása után. Fiedler Rezsőnek hívták.

– Politizált? – kérdeztem.

Pierre elmosolyodott.

– Sohasem szerették a főnökei – mondta csöndesen. – A forradalom előtt a Lipták-gyárban dolgozott. Háborúellenes propagandát fejtett ki. Vele Lipták úr nem fogott kezet. A katonai parancsnokság a frontra küldte. Több ezer munkás sztrájkolt, míg visszahozták a gyárba. Főbizalmivá választották. Elsőként csatlakozott a gyár munkásaival a forradalomhoz.

– Mi volt a szakmája?

– Esztergályos – mondta Pierre. – Egymás mellett dolgoztunk a Renault-ban. Többet tudott egy mérnöknél.

– Te ismerted őt már a Tanácsköztársaság idején is? – csodálkoztam.

– Nem jártam soha Magyarországon – felelte Pierre. – Amit a múltjáról tudok, apró mozaikkockák. Ideszakadt honfitársai mesélték.

Kintről motorzúgás hallatszott. Pierre a sublód fiókjába tette a képet.

A felesége bejött a konyhából.

– Csak egy autóbusz volt – mondta. – Jönnek már a garázsba.

Ideadta megszáradt ruhámat. Átöltöztem. Pierre visszaült az asztalhoz.

– Az életéből egyetlen epizód – folytatta Pierre – sokáig legendaként járt honfitársai között. Elmondanám neked.

Az öregasszony bort töltött a poharakba.

Koccintottunk.

– A Tanácsköztársaság idején történt – kezdte csöndes szóval. – A katonák özönlöttek a frontokról. Élelem kevés volt. A román csapatok megtámadták az országot. Fiedler Rezsőt bízták meg a védelem szervezésével. A belső reakció lapult, suttogva uszított az utcákon.

 

Még alig virradt, a Képíró utca sarkán már hosszú sorban álltak az asszonyok. A macskaköves járdára tették üres kosaraikat, s hogy teljék az idő, beszélgettek. A pék üzlete zárva volt. Egy fejkendős nő azzal dicsekedett, hogy a kisfiát szanatóriumba vitték.

– És magát nem? – kérdezte a mellette álló asszony. – Elég veszettül köhög!

– Visznek engem is – válaszolt a fejkendős. – Megígérték. Csak hát kevés a szanatórium. És sokan köhögünk.

Az asszonyok bólogattak.

Egy szövőlány a vőlegényéről mesélt.

– Szép ember – mondta –, vállas. Fekete, mint a korom.

– Mit beszélsz! – nevetett a szomszédja. – Kopasz, mint a tök!

Mindenki nevetett.

– A tífusztól – magyarázta zavartan a szövőlány. – De a szeme a régi. Az fekete.

– Mikor házasodtok? – érdeklődött egy idősebb asszony.

– Most elment a Vörös Hadseregbe – felelte a lány. – Ha kiverték a románokat, hazajön. Akkor házat építünk. A bátyám kőműves, ő meg ács.

Topogtak az asszonyok, beszélgettek.

Később egy kerékpáros férfi állt meg a járda szegélyénél. Cigarettára gyújtott.

– A Szovjet Házban pezsgőznek – mondta keserűen –, ti meg sorba álltok egy kiló ragacsos kenyérért.

Azzal már karikázott is tovább.

Elhallgattak az asszonyok. A szövőlány azt mondta: hazugság.

Később megzörgették a péküzlet ajtaját.

– Hé, elvtárs! – kiáltoztak. – Mi lesz a kenyérrel!

A pék azt válaszolta, nincsen kenyér. Nem érkezett meg a liszt, nem sütöttek. – Talán majd délután.

Szitkozódtak az asszonyok. Azután átmentek a szomszéd utcába. Ott is hosszú sor várakozott.

A pék osztotta a kenyeret. Talán ha ötven asszonynak jutott.

– Nincs több! – sajnálkozott a pék. – Kevés lisztet kaptunk.

Lehúzta a rolót.

Zúgni kezdtek az asszonyok.

– A Szovjet Házban pezsgőznek – mondta a fejkendős, tüdőbeteg nő. – Mink meg éhezünk! Megmondta a kerékpáros!

Egy sovány asszony fölkapta a fejét.

– Itt is járt! – kiáltotta. – A macájukat fürdetik! Bordélyházat tartanak! A kölkeim meg sírnak a kenyérért!

A szövőlány csillapította őket.

– Délután osztanak – mondta. – Jut majd mindenkinek.

– A prolinak semmi sem jut! – veszekedett egy házmesterné. – Csak puskagolyó! Mindig csak a puskagolyó! A vőlegényed is megkapja! A Szovjet Házban meg kalácsot esznek a ringyók!

Vak láz kapta el őket. Talán háromszázan lehettek.

– Menjünk a Szovjet Házhoz! – kiabálták. – Köpjünk a szemük közé!

Egymást izgatva indultak át a városon. Az üzletek előtt várakozó asszonyok csatlakoztak a tüntető csoporthoz.

A Szovjet Ház a Duna partján volt.

Háborgó folyamként érkezett sokezernyi asszony a kapu elé. Öklüket az ég felé rázták. Vad dühüktől zengett a környék.

Az őrség tehetetlenül bámulta őket.

A vezetők hamarosan megértették a szörnyű hangorkánból, hogy föllázították az asszonyokat. Beszélni próbáltak velük, szólni hozzájuk, de semmit sem ért. Bezárták a kaput, mert az asszonyok megtámadták. Nem akartak erőszakot alkalmazni.

A hadügyi népbiztos lefüggönyözött szobájába is beszűrődött a hangzavar. Behajtotta íróasztalán a térképet, és kiment a folyosóra.

– Mi van? – kérdezte.

– Semmi, Fiedler elvtárs – felelt egy tiszt. – Ne törődjön vele. Próbáljon meg legalább egy órát pihenni. Negyedik napja nem alszik.

A népbiztos álmatlan, fáradt tekintetét a tisztre emelte.

– Miért jöttek ide az asszonyok? – kérdezte.

– Föllázították őket – mondta a tiszt. – Azt mondták nekik, hogy a népbiztosok tejben-vajban fürödnek. De hát majd elfáradnak. Kiabálnak egy ideig, aztán hazamennek. Több most ennél a mi gondunk.

A hadügyi népbiztos elindult a lépcsők felé. Ott még visszafordult.

– Az ő bizalmuknál semmi nem fontosabb – mondta.

Egyedül lépett ki a kapun. Az asszonyok elhallgattak. Egy tányér kelkáposzta volt a kezében. Odacsapta a földhöz. A lábuk elé.

– Tessék! Itt van az ebédem!

– Hazudsz! – kiáltotta egy nő. – Nálatok tyúk fő a fazékban!

Az asszonyok átkozódni kezdtek.

– Elég! – kiáltott Fiedler. Arca vörös volt az indulattól. – Válasszatok egy bizottságot, nézzék meg a konyhát.

Tíz nő kíséretében tért vissza a kapun.

A szakács meglepődött a váratlan vendégeken.

– Mit főztél? – kérdezte a hadügyi népbiztos.

– Kelkáposztát – felelte a szakács.

– Mutasd meg az asszonyoknak – mondta Fiedler.

A kondérokban vastagon, sárgán rotyogott a főzelék. Az asszonyok zavartan nézték.

A szövőlány megkóstolta.

– Te gazember! – támadt rá a szakácsra. – Ha már kelkáposztát főzöl, csináld legalább tisztességesen!

Az asszonyok is szidták, elkergették a kondéroktól. Sózták, fűszerezték az ételt.

– Jöjjön el hozzánk vacsorára, Fiedler elvtárs – mondta egy asszony. – Körömpörköltet csinálok.

– Akkor a Szovjet Ház lakói haragudnának – nevetett Fiedler. – Még azt mondanák, hogy külön koszton hízik a hadügyi népbiztos.

Csöndesen hozzátette.

– A feleségem is kelkáposztán él. A kislányom sem panaszkodik soha.

Együtt mentek föl az alagsor lépcsőin.

Alkonyodott. Karcsú monitor érkezett a Dunán. Mögötte suhant a másik. A harmadik. A Szovjet Ház előtt gépfegyvertüzet nyitottak.

A szövőlány fölött kihunyt a lámpa. Az üres keret nyikorogva hintázott.

De ezt már nem hallotta.

A tisztek zászlót hoztak. Fiedler letakarta a lány véres blúzát. Kilenc asszony ment ki a kapun.

– Kelkáposztát esznek – szólt az egyik. – Nehéz nekik is…

A fejkendős nő köhécselt.

– Házat akart – mondta. – A vőlegénye ács… Verekszik a románokkal…

Az asszonyok szótlanul emelték kosaraikat.

Elindultak hazafelé.

 

Autó fékezett a ház előtt. Pierre eloltotta a cigarettáját.

– Értem jönnek – mondta. – Húzódj meg a temető falánál.

Az asszony csukta be mögöttem az ablakot.

Holdvilágnál ugrottam át az alacsony kerítésen. Rózsabokor árnyékában sírkő lapult. Oda bújtam. Éreztem, mozdul a szél, egy apró harang a homlokomnál csilingelni kezdett. Letéptem. A síremléken kovácsoltvas keretből bulldog fényképe bámulta a holdat. Elolvastam az arany feliratot: „Tiger, emlékezünk rád.”

Ekkor körülnéztem. A márványsírok alatt kutyák pihentek.

Idegesen nevettem. Arra gondoltam, ha jön a föltámadás, nagy lárma lesz itt.

Most csönd volt.

Később az öregasszony a nevemet kiáltotta. Vártam még egy ideig, majd visszamentem a lakásba.

Pierre-t elvitték a rendőrök. Az öregasszony a rézgombos ágyon ült. Fáradtan mosolygott rám.

– Megszoktuk – mondta. – A csomagját is mindig elkészítem. Fiedlerrel is ült. Ezerkilencszázhuszonhétben. Húsz éve tiltották ki Fiedlert Franciaországból.

Nem maradtam tovább a lakásban. Az öregasszony szótlanul kísért az ajtóhoz.

Két hétig tartott a sztrájk. Eladósodtam.

Az első munkanapon siettem a műhelybe. Pierre egy daru lépcsőjén ült, beszélgetett a munkásokkal.

Nem törődtem velük. Vastag olajat csorgattam a csapágyakba, indítottam a motort.

Monsieur Velger bejött a vasajtón. Fehér köpeny volt rajta. Meg két civilruhás ember. Megálltak a gépem előtt.

Köszöntem.

Az igazgató az arcomat fürkészte.

– Hogy ízlett a sztrájk? – érdeklődött.

– Kiürült a zsebem, monsieur Velger – válaszoltam. – Én nem kapok segélyt a szakszervezettől. Semmilyen szervezetnek nem vagyok tagja.

Továbbmentek.

Szirénaszóra fölbúgtak a motorok. Megindult a munka.

Később a vén Pierre odajött hozzám. Villanyszerelő javította a gépét. A padom fölött kék színű forgács keringett. Letörte a végét, a tenyerén táncoltatta. Meleg volt.

– Jól köszörülöd a kést – mondta.

Másik fogást vettem.

– Látod, Pierre, én ezt szeretem – mutattam az öregnek. Most lassan kúszott a kés, tükröt terített az acélra. – Két hétig loptam a napot. Semmiért.

Cigarettacsomagot húztam elő. Pierre elfogadta a cigarettámat. Rágyújtottunk.

– A tömítéskészítő meghalt a tüntetésen – mondta. – Huszonöt százalékos béremelésért. Ezt a huszonöt százalékot ma hajnaltól mindenki megkapja. Te is.

A kapcsolóhoz nyúlt, ráncos kezével babrálta.

– Ha majd otthon jársz – folytatta csöndesen –, mondd el az embereknek, hogy nehéz az életünk. És mondd el azt is, hogy nem felejtettük el Fiedler Rezsőt és a többi magyar kommunistát, akik velünk együtt harcoltak.

Éles hangon kiáltott egy villanyszerelő. Pierre visszaballagott a gépéhez. Nehézkesen hajolt le a munkáért.

Most láttam, milyen öreg.

Etűd I.

A gázrózsa kivirágzott zölden, fürtösen, mikor a lámpagyújtogató behunyorgott rájuk a kirakatablakon. Az asszony szép, hosszú ujjaival átölelte a poharat.

– Este van – mosolygott. – Nem is vettem észre. Iszunk még egyet? – De nem várt választ, intett a pincérnek.

– Sok lesz – mondta Zimonyi. – Nekem hajnalban dolgoznom kell.

Az asszony cigarettára gyújtott.

– Hajnalban – bámult ki az ablakon, hol az ősz már faleveleket görgetett. – Furcsa ember maga. Nem talált még olyan pillanatot, amikor mondani kell valamit, ami szép? Amire sokáig visszaemlékezhetünk? Mikor hűvös van és csönd a Notre-Dame-ban… vagy a Marseillaise-t éneklik… Vagy őszi estén… nem tudom. De van pillanat, amit meg kell érezni.

A pincér a márványasztalra tette az italt. Zimonyi megpöccintette körmével a pohár szélét, és a pendülő hang után küldte fanyar mosolyát.

– Szappanbuborékot fújtam egyszer – mondta. – Már nagyobb volt, mintha egybeteszem a két öklöm. Lehelni is alig mertem, mikor kiütötték a számból a papírcsövet. Fát kellett lehordanom Mayer úrnak a pincébe, két pengőt fizetett. Nagy pillanat volt.

Koccintott az asszonnyal, és ivott.

– Menjünk – mosolygott. – Hajnalban kezdődik a robot, és addig tart, míg rám nem szögezik a koporsó födelét. Tudósféle mondta itt, Párizsban. De hát ez nem baj, csak egyenes maradjon a gerinc. És ne féljünk se Istentől, se királytól.

– Hát a királytól én se félek – nevetett az asszony.

– Nem is szabad – bólintott. – Mert nincs is igazi király, csak a mesében.

– És az Isten? Abban sem hisz?

Zimonyi elnyomta a cigarettát.

– Nem tudom – szólt tűnődően. – Mikor apámra zuhant a gerenda, kértem nagyon őt, fél éjszakát mondtam a Miatyánkot a Szegényház téri templomban, pedig dörögtek kint az ágyúk komiszul. Aztán másnap reggel a kórházban megtanultam, hogy az imádság annyit ér, mint halottnak a csók.

Megitták a maradék italt.

– Szeretik magát a nők?

– Nem hiszem, hogy ugrálnának értem – mondta őszintén. – Tudja, ha az ember darabos munkát végez, darabossá válik. A nők szeretik a szép szavakat, bókokat, az meg nem az én kenyerem.

– Menjünk – állt föl az asszony. – Késő van már.

Az asszony megforgatta a kulcsot a hófehérre lakkozott ajtóban, azután előrement.

– Tegye le a kabátját – szólt. – Főzök jó forró feketét.

Nem sokkal később hozta a gőzölgő kávét, meggyújtotta a nagy kalapú, pergamen állólámpát, majd a rádióhoz hajolt, és megkereste Budapestet. S a távoli hazából megszólalt egy hang magyarul. Az asszony az öblös fotelba kuporodott, arca elveszett a félhomályban, csak cigarettája parazsa izzott föl időnként.

Kint az előszoba csöngője berregett élesen. Zimonyi kérdőn nézett föl, de az asszony sem tudta, ki lehet a késői látogató. Ajtót nyitott, és egy magas férfival tért vissza.

– Jó estét – hajolt meg udvariasan Zimonyi felé. Az asszonyhoz fordult. – Hatvan méter anyag kell reggel korán. Világoskék.

– Rendben van, Pierre. Reggel gyere át a műhelybe, elviheted.

– Új fiú? – kérdezte.

– A legújabb.

– Sovány – Zimonyihoz fordult. – Egyél csak, ne zavartasd magad. Hogy megerősödj. A gyümölcsben sok a vitamin. És ez igen olcsó hely, ingyen mérik.

Zimonyi fölállt.

– Ki vagy te, barátom?

– Régi bútor e házban. – A férfi csóválta a fejét. – Féltelek, Yvonne. Könnyelmű vagy. Ha kirabolják a lakásodat, repülőgéppel se találod meg őket. Futkároznak ezek összevissza a világban.

Zimonyi az arcába csapott. Szédülten állt, rázta a fejét, de a második ütésnél lezuhant a linóleumra.

– Miért ütötte meg? – mondta kétségbeesetten az asszony. – Hiszen béna. A bal karja teljesen béna.

A heverőre fektették őt, az asszony vizes kendőt hozott, törölgette a férfi arcát. A szája elrepedt, szeme alján tojásnyi dudor volt.

– Erős kezed van – szólalt meg. – Ha számítok rá, hogy ütsz, rajzszöggel föltűzlek a plafonra… félkézzel is.

– Én nem szeretek verekedni – mondta Zimonyi. – Mit akarsz tőlem? A szeretődet nem veszem el.

– Nem tudod elvenni. Nem az enyém. – Föltápászkodott a heverőről, az asszonyra nézett. – Reggel átjövök az anyagért.

– Jó éjszakát, Pierre – köszönt az asszony.

Duzzadt szájával rájuk mosolygott, azután elment. Zimonyi a cipőjét bámulta.

– Sok szeretője volt? – kérdezte.

– Nem tudom – felelte az asszony. – Én nem emlékszem vissza a csókokra.

Gitár állt a szögletben, Zimonyi lehajolt, megpendítette.

– Gitározni is tud?

– A férjemé, de ő sem ért hozzá.

Zimonyi megvakarta a feje búbját. Mosolygott.

– Erős ember?

– Ne féljen, ő már nem jön ide.

A heverőre kuporodott, szemét a fiúra függesztve várt.

– Én tőled félek – szólt csöndesen Zimonyi.

– Menj el. Talán jobb is így.

Zimonyi odaült mellé, és magához vonta.

– Az utolsó télen sokan meghaltak nálunk – mondta lassan. – Azt mondtam, háború van. De aztán a téren nem maradt egyetlen gesztenyefa sem. Nem akarok hazamenni, elloptak tőlem mindent. Ha te is meglopnál, semmim se maradna többé.

Pirkadt a háztetők fölött. Beszökött szürkén a hajnal, átfestette a bútorokat. Az állólámpa elsápadt, mint a halálraítélt.

– Szeressél – szólt az asszony. Szeme tág volt, két tiszta tükör. – Én nem hagylak el.

Később dongó tévedt a szobába. Talán az őszi napsugár küldte, amikor bágyadt szemével virágot lelt a koppenhágai vázában. Az aranypotrohú vándor megült rajta, döngött sokáig, mint parányi dinamó. De ők azt sem hallották, amikor elröpült.

 

A varrógépek aludtak sorban a fal mentén, egyetlen lámpa égett. A meszelt falra dobta Zimonyi árnyékát, és játszott vele. Fölnyújtotta a mennyezetig, törpére zsugorította tojásnyi fejjel, azután görögdinnyét csinált belőle, nevetni való elefántfülekkel. Mikor Zimonyi a vödörbe mártotta a rongyot, eltűnt az árnyék. Azután lesújtott a vasalóval. Karján duzzadt az ér, atlétatrikója testére tapadt. Akkor vette észre Pierre-t, mikor már a lámpa fénykörébe ért. Letette a vasalót.

– Öltözz föl – mondta nyersen a férfi, száján gyűrődött a ragtapasz. – Beszélni akarok veled.

Lustig úr sietett be. Ügyetlenül botorkált a homályban, fölborított egy próbababát.

– Sztrájkolunk, barátom? – kiabált tréfásan, de láthatóan az idegen férfit fürkészte. – Vagy csak elfáradtunk?

Pierre nézte a mozgékony, kövér emberkét, azután udvariasan meghajtotta magát.

– Elfáradtunk – szólt öngúnnyal. – Valahol Dunkerque-nél. Engedjen néha egy kis pihenőt, uram.

– Dunkerque-nél volt? – kérdezte csöndesen a főnök.

– Ne vegye a szívére – mosolygott Pierre. – Én minden marhaságra azt hiszem, becsület dolga. Ide is eljöttem. – Arca homályba merült, csak kemény nevetését hallották.

 

Olcsó kávéházban ültek a rue de Rivolin, ablakából pontosan a St. Paul templomra láthattak. Kopott pianínón pókláb ujjakkal cingár, sápadt férfi kalimpált, szemét időnként álmosan lehunyta. Madárnyakán hegyes ádámcsutka nyugtalankodott. Pierre a karórájára nézett.

– Nos? – kérdezte.

Zimonyi sokáig dobolt az asztalon.

– Nem értettél meg, Pierre. Holnap újra eljönnék tőle.

Pierre ivott egy kortynyit a poharából.

– Annak az asszonynak nem hazudtam soha – szólt szárazon. – Ő tudja, hogy ma éjjel visszamész hozzá, mert én tettem rá az ígéretet.

Lassan kiürült a kávéház. Kivénült utcalány ölelgette még a fáradt zongoristát, mellettük néhány osztrigaárus vitatkozott a pincérrel. A sarokban részeg metróalkalmazott aludt. Az elfüggönyözött üvegajtón szikár férfi lépett be, ápolt haján vastag ezüst ült. Pierre-nek villant a szeme.

– Avsarov! – kiáltott hirtelen vidámsággal. – Tisztelj meg bennünket!

Az idős ember az asztalukhoz jött. Pierre cigarettával kínálta, konyakot rendelt neki.

– Játsszál nekünk, Avsarov – kérte azután. – Valami szépet.

Avsarov maga elé igazította harmonikáját, és teleszívta levegővel.

– Rahmaninov – mosolygott. – Cisz-moll prélude.

– Nem – szólt Pierre. – Az Internacionálét.

Avsarov összetolta a harmonikát.

– Azt nem ismerem – nézett hidegen. – Mást kérj.

– Énekelem neked. Kétszer egymás után.

– Nem vagyok kíváncsi rá.

Pierre tíz darab ezerfrankost számolt le az asztalra.

Farkasszemet néztek. Az öreg törölte a homlokát.

– Tudod, hogy lázas az asszonyom – szólt remegő hangon. – Miért, Pierre? Azért neked nem volna szabad ilyent. Te mindig jó fiú voltál. Pierre, hallgasd meg, milyen szép a doni kozákok dala.

Pierre összehúzta a pénzt, vállat vont. A csontos, görcsbe meredt ujjak lassan mozdultak, tétován keresték a sárguló billentyűket. A becsípett metróalkalmazott bizonytalanul fölállt, és kopott fahangon énekelte az Internacionálét. Azután elment az öreg, mázsás teherként cipelve harmonikáját.

– Miért bántottad? – kérdezte fáradtan Zimonyi.

– Mert emelt fővel koldult Párizsban – mosolygott kegyetlenül. – Én pedig nyüszítve. Ha ittunk, sírtam. Ő nevetett, a lováról mesélt. De Avsarov ezredes ma éjjel, néhány frankért, elárulta a cárját. Én csak a magam álmait kínálom egy sihedernek. – Tarkóját hátrafeszítette, nevetett hangtalanul. Zimonyi mozdult.

– Részeg vagy, Pierre.

– Tíz esztendeje – felelte gorombán. – Ma reggel eljött hozzám. Gyereket akar tőled. Megsimogattam a kezét, azt mondtam: visszahozom őt. Ez nehezebb volt az Internacionálénál.

Ittak szótlanul. Fiatal pár jött be az utcáról, a homályos sarokba ültek. A zongorista álmos ujjakkal végigfutott a billentyűkön.

– Hajnalodik – szólt csöndesen Pierre. – Menned kell, Etienne.

– És te?

– Elkísérlek – mosolygott. – Ez a nászajándékom.

St. Paul temploma már kihúzta magát az éjszakából, amikor az utcára léptek. A ködből munkások suhantak elő, álmosan bólogattak a kerékpárokon, köszöngettek az ébredő városnak.

Pierre fölhajtotta gallérját, azután elindultak a rue de Rivolin a Bastille irányába.

Etűd II.

Párizst este ismerték meg. Álltak sokáig a Gare de l’Est előtt, megilletődötten és tanácstalanul, mint a gyerekek, kiket szüleik egy nyári estén ottfelejtettek valahol a vurstliban. Azután sokáig kószáltak az alvó utcákon, míg kibukkantak a Place Pigalle-ra. A mulatók fölött transzparensek ugráltak, a Gaumont Palace-ból áradó nép zsivajogva hozta magával a mozi izgalmát, a lámpa alatt szpáhitiszt alkudozott egy szép arcú lánnyal. A tiszt kárminköpennyel borított vállán apró majom gubbasztott, és mogyoró burkával mérgesen dobálta a járókelőket. Ők a Lamarcot keresték, míg azután egy vasutas megmutatta az irányt. Szája csücskébe ragasztott cigaretta mellől, egyetlen szó nélkül távoli lépcsősor felé mutatott.

Gázlámpák sorfalánál kapaszkodtak mind följebb a Montmartre oldalában, de a rengeteg lépcső nem akart elfogyni, azt hitték már, kimennek a világból.

– Ha az utolsón majd Szent Péter áll egy barom nagy kulccsal – mondta Zimonyi –, egyáltalán nem fogok meglepődni.

De meglepődött. A tetőn pelerines rendőrök nyüzsögtek, forogtak, emeletes épületből toprongyos alakokat tereltek gumibotokkal egy rabomobil tátott szájába. Ők egy bokor mögül figyelték a lármát, melyet a szedett-vedett népség csapott.

– Razzia – mondta szakértelemmel Rósz. – Otthon csöndesebben csinálják. – Azután a rendőrautó éles szirénaszóval elrobogott, és hatalmas csönd lett.

– Kétszer nem jönnek egy éjszaka – szólalt meg Rósz. – Muszáj valamit aludnunk.

A bokrokból csavargók bújtak elő, kényelmes léptekkel elindultak a kőház felé, melynek homlokzatán márványtábla állt: Armée de Salut. Ők is odamentek. Az ajtóban Taniszter döbbenten megállt.

– Jézusom…

A mennyezeten csupasz dróton, egyetlen villanykörte égett, a helyiségben penetráns bűz áradt. A padlóra terített szalmazsákokon koldusok aludtak, a kecskelábú asztalon mocskos arabok csapkodták a kártyát. A sarokban részeg nő káromkodott valami cifra, pergő nyelven, míg valaki hozzá nem vágott egy rossz cipőt. Lépésnyire tőlük a falhoz támaszkodva egy férfi rajzolt.

– Pestiek? – kérdezte.

Boldogan felelték a magyar szóra:

– Pestiek, persze hogy pestiek. A Tisza Kálmán térről.

A törött ablakon benézett a virradat. A férfi meglátta, és nem törődve semmivel, kiszaladt az ajtón.

Kint, a tető peremén megállt. A fákon halványkék volt már a harmat, nagyon messze citromszínű az ég. A férfi cigányos arcából elővillant egészséges foga, hosszan, szerelmesen nézte a lábuk előtt heverő kőrengeteget. Ködökben füstölgött Párizs. Csöndes áhítattal szólalt meg:

– Az igazi hajnal. Látják, az ott a Szajna… – mutatta vékony karjával – ott meg a Tour Eiffel. Az a két lecsapott torony a szigeten a Notre-Dame. Barátaim, ez Párizs… őrült álmok és lopott szobrok kegyetlen városa.

– Régen él itt? – kérdezte Rósz.

– Az idők kezdetétől.

– És mivel foglalkozik?

A férfi rádobta koplalástól lázas tekintetét, és látta a fiú arcán a mosolyt.

– E törpe golyóbison lézengő ostobák között én vagyok a Művész – felelte gőggel. – Freud barátja, a nagy Daumier örököse. – Hóna alá szorította mappáját, és szép tartással elindult a sikátorok felé. Taniszter megfogta a karját.

– Művész úr? – kérdezte. – Művész úr nem tud nekünk valami szállást?

A férfi nézte az ijedt, szemüveges fiút. Szomorúan elmosolyodott. Majd hanyatt feküdt a harmatos füvön, egy bokor tövében, feje alá tette a mappát. Csöndesen nevetett.

– Aludjanak nálam.

Rósz helyet keresett magának, letette a hátizsákját.

– Ne marháskodj! – mondta ingerülten Zimonyi. – Munkát kell találni.

– Azért nem érdemes úgy sietni – nevetett a Művész. – Míg a koporsó födelét magára nem szögezik, addig egyfolytában csak dolgozni fog. Sajnos, szegénykém, maga az a fajta.

– Apám sem volt koldus – felelte Zimonyi. – Sem művész.

A Művész fanyar mosollyal nézett az arcába. Hallgatott egy percig.

– Fog még koldulni, büszke kis emberem. Majd ha az utcán táncoló nép nevetve odábblöki, talán a Notre-Dame-ban, éjfélkor, ha búg az orgona. Nem tudom… No, csak menjenek… és ha nagyon árva lesz, ha egyetlen jó szót akar majd koldulni ebben a városban, akkor visszajöhet. Én megvigasztalom.

Még aznap találtak munkát. Két háznyira a Folies Bergère-től egy nyitott ablaksor alatt Taniszter hirtelen megállt.

– Halljátok? – fülelte a gépek zümmögését. – Szabóság.

– Eredj! – mondta Zimonyi. – Megvárunk.

Tízezer frank előleggel lépett ki a kapun. Izgatottan.

– Reggel te is jössz – mondta Zimonyinak. – Mert erős embert is keresnek.

Taniszter nehezen bírta a hatalmas iramot, az állandó túlórát. Ha fölállt a géptől, gyulladt szemét alig tudta nyitva tartani, arca zöld volt, remegett a lába. Zimonyi összeszorított foggal, atlétatrikóban emelgette, csapkodta a hétkilós vasalót, hetenként nemegyszer száz órán át is.

– Csak szorgalmasan – nevettek a franciák délután, amikor hazamentek. – Ősszel megveszitek a metrót, és mi karácsonyig ingyen utazunk.

Ősszel, szombaton este, fáradtan ment haza Zimonyi, alig vonszolta föl magát a lépcsőkön a negyedik emeletre. Rósz otthon volt, az ágy szélén ült, harisnyát stoppolt.

– Megfogtam az Isten lábát – mondta. – A rue de Charonne-ban lakik egy francia asszony, potya vacsorákat ad. Azt mondta, hívhatom a barátaimat is.

Zimonyi lehúzta az ingét, a mosdóhoz ment.

– Utállak, mint a bűnt – nyitotta ki a csapot. – Meg az asszonyodat is a potya vacsorájával. Mondd meg neki. Utálom az egész életet.

Tarkójára csorgatta a hideg vizet, lekergette az ágyról Rószt, ledőlt, és már aludt is.

Arra ébredt, hogy kopogtatnak.

– Tessék! – szólt álmosan, de nem nyitotta ki a szemét.

– Ó, pardon! – hökkent meg az ajtóban egy elegáns nő, elfordította furcsa tornyú frizurával díszített fejét. Zimonyi magára húzta a takarót, és fölkönyökölt.

– Ön eltévesztette az emeletet – mondta. – A bokszoló pontosan fölöttem lakik.

– Én magához jöttem, Monsieur Zimonyi. Remélem, kialudta magát?

– Én is remélem – megnézte a nikkel ébresztőt, két órát mutatott. – Elárulná, mit óhajt tőlem?

Az asszony bólintott.

– Vasárnap itt ebédelek mindig a rue de Turenne-ben a szüleimnél, gondoltam, magát is meglátogatom.

– Ez kedves… Tehát most meg vagyok látogatva.

– Eddig úgy hittem, Monsieur, hogy a magyarok példásan udvariasak.

– El ne higgye – legyintett Zimonyi. – Egész héten lovagolunk, vasárnap már arra sincs erőnk, hogy megegyük a nyers húst.

Az asszony nevetett.

– A barátja tegnap sok bort ivott, még a kezemet is megkérte. Azt mondta, hogy maga utál engem. Nevettünk, de ő ezt a leghatározottabban állította, kijelentette, hogy maga becsületes, és soha nem hazudik. Hát eljöttem most ezt megkérdezni egy becsületes embertől.

Zimonyi cigarettára gyújtott.

– Mindenkinek megvan a maga keresztje – mondta. – Én a barátomat cipelem. Ostobaság. Tegnap fáradt voltam, ingerült, ő meg lelkendezett valami potya vacsoráról. De én ezt nem magára értettem, hiszen nem is ismerem.

– Egész délután ágyban akar maradni? – kérdezte az asszony.

– Nem is rossz ötlet.

– Gondoltam, meginnánk valahol egy Raffaelt.

Zimonyi fáradtan beletúrt a hajába. Elmosolyodott.

– Ha megígéri, hogy nem fog vigasztalni.

– Ne féljen tőlem – nézte őt az asszony –, egy óra múlva elbocsátom. Egyetlen vigasztaló szó nélkül.

 

Kemény tél jött. Csípős szél söpörte Párizst, a metróállomások rácsozatán már talpalatnyi melegért veszekedtek a koldusok, amikor az első levél megérkezett otthonról.

A sarokban hangulatos karácsonyfa állt, az asszony megkoccintott rajta egy parányi harangot.

– Monsieur, mindjárt itt a Jézuska – nevetett. – Ma este illetlenség meztelen nőket bámulni.

Zimonyi sötét öltönyben, vakító ingben, ezüst nyakkendővel ült az asztalnál. Behajtotta a magazint, odament az asszonyhoz, megcsókolta.

– Ilyen szép karácsonyfát még sohasem láttam, pedig otthon nekem tízméteres volt.

– Hát az meg hogyan lehet?

– Mert a téren állították föl a szegényeknek.

– És földíszítették?

– Föl bizony! Apró villanykörtékkel.

Kint csöngettek. Az asszony az előszobába ment, és egy levéllel tért vissza.

– Postád van, Etienne! – szólt mosolyogva. – Eszébe jutottál egy budapesti kislánynak.

Rövid volt a levél, Zimonyi letette az asztalra.

– Meghalt az anyám – mondta. Cigarettára gyújtott. – Két sor, géppel… mint egy báli meghívó. Eltemettük folyó hó negyedikén, üdvözöllek, bátyád.

A heverőre ült, kerek, üveglapú asztalka mellé.

– Mindig dicsekedett, hogy mekkora cukorrépa terem náluk – szólt tűnődőn. – Fegyverneki volt, beszélt tótul is. Már iskolába jártunk, akkor derült ki, hogy nem tud sem írni, sem olvasni. Mi meg csúfoltuk érte.

– Elmegyek veled a templomba – mondta félénken az asszony. – Gyertyát gyújtunk.

Zimonyi tekintete messze járt, határokon is túl.

– Megpofozná érte az angyalokat – mosolygott furcsán. – Spórolós lelke volt szegénynek.

Márványkockára erősített üveggömböt emelt föl, melynek közepébe a Tour Eiffelt zárták. Lassan megfordította, a gömbben hullani kezdett a hó.

– Nálunk karácsonykor fehér a város. Egész éjjel csikorogtak a hólapátolók.

– Etienne… tavasszal megvesszük a házat.

– Szeretem a tavaszt. Tavasszal zöld a tér, és kinyílik az orgona a homokosláda mögött. – Halkan nevetett. – A csőszök meg fütyörésznek.

Az asszony a tükörhöz ment, riadtan bámulta magát, tétova ujjakkal igazított a haján. Zimonyi felé fordult, mozdulatlanul állt arannyal hímzett, fekete ruhájában, csuklóját szép művű karperec fonta körül.

– Etienne – próbált mosolyogni. – Etienne, szebb vagyok, mint a tér?

Zimonyi sokáig nézte őt, mint aki álomból ébredt.

– Szép vagy – mondta. És lehajtotta a fejét.

Az asszony elékuporodott a tükrös linóleumra, arcát a fiúra emelte.

– Én szeretlek tégedet – tagolta magyarul. – Pista az enyém, Yvonne boldog vagyok.

Zimonyi megcsókolta a haját.

– Hol tanultad ezt?

Az asszony franciára váltotta a szót.

– Rósz megtanít magyarul.

– Minek az neked?

– Talán akkor nem lesz honvágyad.

– Nekem már nem lesz honvágyam…

Az asszony hallgatott egy percig.

– Ma éjjel imádkozni akarok egy gyerekért… ne menjek egyedül, Etienne…

– Nem, Yvonne. Ma éjjel elmegyek veled akár az Istenhez is – mondta csöndesen, szomorúan.

A Notre-Dame-ban Krisztus megfeszített teste alatt hóhajú pap térdepelt, lila ruháját súlyos drágakövekkel verték ki, körülötte kétoldalt fehér csipkébe öltözött, kipirult arcú gyerekek énekeltek. Zengő hangjuk fölszállt az évszázados boltívek között, áhítattal töltötték meg a komor csarnokot. Ők az oldalhajó szögletébe húzódtak. Az asszony az oltár előtt térdepelt, imádkozott. Zimonyi mellette állt, hátát az oszlopnak támasztotta, tűnődő arccal nézte őt. Amikor keresztet vetett, lehajolt érte, fölsegítette. Az asszony elmosolyodott, elindultak szótlanul a kockás kövezeten a kijárat felé.

A Notre-Dame előtt emberek kavarogtak, nevettek, boldog ünnepeket kívántak lármásan egymásnak. Zimonyi megfogta az asszony kezét a hullámzó tömegben. A gázláng fényében alacsony termetű, idősebb férfi ugrott eléjük. Barna, háromnegyedes kabátot viselt prémgallérral, laza, élénkpiros sálat, fekete svájcisapkát. Arca ráncos volt, cipőgombszemét a fiúra sütötte. Két karját, mint a rugósbabák, feldobta az égre.

– Yvonne! – kiáltotta. Átkarolta, nagy nevetéssel odábbcipelte. – Ide nézzetek, kit hoztam!

Az asszonyt átölelte a család, a tömeg, a zsivaj. Csókolták, a kezét szorongatták, kacagtak, ő pedig forgolódott közöttük, hangosan, vidáman nevetett, boldog ünnepet kívánt. Azután ijedten a templom felé fordult.

– Etienne! – kiáltotta.

Lábhegyre állt, félretolta apját, testvérét. De az üvegdobozba zárt gázégő alatt már nem állt senki, csak a hó zuhogott.

Levél a Rokonnak

Ezeket a sorokat Neked írom, Rokon, aki megint szégyenkeztél miattam, mint ismeretségünk óta talán mindig. Ezúton kérem elnézésedet, és hidd el, én ártatlan vagyok. Ezt a levelet is azért írom, mert társaságban – nem illő mindenről beszélni. Úgy olvasd, mint egy utolsó – ígérem, és erre számíthatsz –, legutolsó beszélgetést…

No, akkor kezdjük az elején.

A sánta szabó úgy siklott át a halálba, mint tű a puha szöveten. Mikor a gázgyár delet dudált, szokása szerint ledőlt pihenni a díványra, és nem törődve a félig kész munkával, örökre elaludt. A felesége sokáig járt nesztelenül a szobában, hogy föl ne ébressze, és már a rongyszőnyegen állt a próbababa árnya, mikor észrevette a kék üvegszemeket. Bejöttek a szomszédok, és a nagy sírás, sápítozás közepette rólam mindenki elfeledkezett. Mire hazaértem a munkából, már elvitték az apámat.

Csikorgó havon, szikrázó napsütésben, szánon toltuk a koporsót. Anyával megálltunk a gödör szélén, és rengeteg sok ember font széles koszorút körénk. Te is ott voltál, Rokon. Távolabb álltál Ilonka nénivel, és bizonytalanul szemlélted a gyászoló gyülekezetet. Láttam, hogy könnyeztél.

Vegyesebb társaságot, szentigaz, nem látott még a rákoskeresztúri temető. Kocsmárosok, betörők, iparoslegények és utcalányok, szabadnapos rendőrök és pincérek, János bácsi, az utcaseprő, sőt, keménykalapban, cvikkeresen Hirschmayer úr is ott volt, a háztulajdonos. Búcsúzott a Tisza Kálmán tér. A „Jóbarátok asztaltársasága” lila szalagos koszorút hozott, és Sebők Antal asztalosmester mondta el a beszédet. Emlékszem, a temetés után, míg Ilonka néni anyámat vigasztalta, mi a varrógép mellett ültünk.

– Dolgozz becsületesen – mondtad akkor. – És ha valami bajod van, fiam, tudod, hol lakom…

Később második próbára kész szmokingodat, apám utolsó alkotását becsomagoltam, és a búcsúzásnál száz pengőt dugtál a zsebembe.

Mikor elmentetek, anyám nem akart lefeküdni, és én nem is erőltettem. Ültünk a sötét szobában, és hallgattuk Jancsit, a sündisznónkat, amint kemény körmével kopogva a padlón, kergette a svábbogarakat. Aztán fölkattintottam a villanyt, kikotortam Jancsit a szabászasztal alól, és kivágtam az ablakon.

Anya egész napon át az ablak mellett ült, a tavasz is így találta. Bámulta az udvarban levő lutheránus templomot, és harangszóra hangtalanul sírt. Este pedig, az ágyban, vékony hangján Sződligetről mesélt nekem, ahol egyszer régen két hetet nyaralt.

– Csupa virág volt a barackfa, és apád ingujjban ült, és sört ivott… Este meg köveket dobáltunk a Dunába, és ő szivarra gyújtott, hogy a szúnyogokat elzavarja… Meg halat vett a halászoktól, és szatyorban hozta haza. Nagy hal volt, a szomszédéknak is adott belőle… Jó ember volt az apád…

Ilyenkor a szeme mérhetetlen távolságba látott, és sovány, sápadt arca szelíden mosolygott.

Az öreg orvos, aki megvizsgálta őt, környezetváltozást javasolt.

Ekkor határoztam el, hogy beszélek Veled. Úgy gondoltam, Újpesten, a kertes villában anyám egy nyáron át elfér Nálatok.

Egy vasárnap délután toppantam be.

Az ebédlőben nagy és elegáns társaság ivott éppen az egészségetekre, és én megálltam a fal mellett. A zongorára állítottad poharadat, hozzám siettél, és zavartan megcsókoltál.

Aztán mosolyogva karon fogtál, és kivezettél a konyhába.

– Valami baj van? – kérdezted aggódóan.

– Nem, nincsen – mondtam. – Csak kijöttem…

Akkor megsimítottad barátságosan a fejemet, és szóltál a cselédnek, csomagoljon süteményt.

– A jövő héten meglátogatlak benneteket – néztél rám szeretettel. – Tervem van veled, fiam.

Aztán – mint ez a mai napig is szokásod – keményen megszorítottad a kezemet, és visszamentél.

A lányt fecsegő természettel áldotta meg a sors, s míg a süteményeket a papírra rendezgette, megtudtam, hogy egy gyümölcsnagykereskedő lányával ma volt az esküvőd, és családi házat kaptál Megyeren.

Anya az ágyban majszolgatta a süteményt, és izgatottan nevetgélt.

– És azt mondta, hogy csókoltat?… Biztosan elhozza a feleségét… Csak tudnám, melyik napon jönnek. Lecsót főzök neki, azt nagyon szereti…

És hajnalban, mikor munkába indultam, felkönyökölt az ágyban.

– Én tudom, mi a terve – mondta boldogan. – Házmesterséget szerez! Megjavítod a vízcsapokat a lakóknak, meg a villanyt is. Lakbér, világítás ingyen lesz, és a kapupénzből kijön a koszt. Ez a terve, tudom biztosan…

De nem ez volt a terved, Rokon. Sokkal merészebb lehetőséget terveztél a számomra, olyant, amire anyám gondolni sem mert, és nekem sem jutott volna eszembe nélküled soha. Most, mikor így kotorászom, pergetem ujjaim között az emlékeket, bevallom, szép napok születtek akkor számomra.

Te, ígéretedhez híven, rövid időn belül meglátogattál bennünket.

Egyedül jöttél, mert feleséged az üzletet vezette, és anya ott tartott lecsóra. Késő délután volt már, mikor lekísértelek, és a Hauer-cukrászdában leültünk beszélgetni. Emlékszem, konyakot rendeltél, és míg hallgattalak, a cigarettafüstben kirajzolódott eljövendő sorsom.

– …Holnap este velünk jössz az Alpesi Faluba. Öltözz fel, borotválkozz meg, köss nyakkendőt. Légy figyelmes, okos… Egy lányt mutatunk be neked, már tudnak rólad. Az apja gazdag textiles az Anker közben… Hitler mozgolódik, zsidótörvény… Iparosemberé a jövő… Műhely, pár gép, mellé valaki, aki bánni is tud velük… Kedves légy, fiam, kezedben a jövőd.

Egész éjjel nem aludtam. Kezembe adtad a jövőmet, és leírom őszintén – remegtem, hogy eleresztem.

Műhely, gépek… Lakást veszek, háromszobásat… Nem. Pest környékén családi házat… Meg motorbiciklit… Precíziós műszereket csinálok. Feszmérőket, pirométereket, abból most rengeteg kell… Elhozom a gyárból Szabó Paját meg Ney Karcsit… Meg a Zimonyit… Azok ráverik a melót, ha pénzt látnak. Lehet, hogy a lány csúnya… Anya szereti majd… Ő mindenkit szeret…

A lány szép volt. Mikor bemutatkoztam, hosszan, figyelmesen megnézett, ahogy kiállított tárgyakkal teszik, és én ettől zavarba jöttem.

– Menjetek táncolni – szólaltál meg mosolyogva, hogy átsegíts a nehezén, és kedvesen a lány felé toltál.

– Nem tudok – pirultam el, és elátkoztam a műhelyt, a gépeket és azt a percet is, amikor idejöttem.

Akkor az apja felém fordulva nevetett.

– Na, ülj csak ide, fiam, te az én emberem vagy!

Barátságos ember volt, azon az estén megszerettem. Beszélt velem a munkámról, és én részletesen elmondtam, mint készülnek a különböző műszerek, milyen gépek szükségesek, hogyan lehet anyagot megtakarítani, és ő jegyzetelt, számolt, bólogatott. Én szívesen beszéltem volna egész este csak vele, de a felesége felénk csörgött a vastag karperecekkel.

– No, Jenő, ha nem hagyjátok abba, én bizony isten hazamegyek!

Mi ijedten néztünk föl, és jövendő apósom gyorsan zsebre dugta a noteszát. Az asszony festett szája szétnyílt, és nedvesen előcsillant a foga.

– Nem szabad ilyen udvariatlannak lenni, fiatalember – szólt mély hangon. – Unatkoznak az asszonyok…

Félénken néztem kibuggyanó keblét és csupasz vállát a nyári ruhában, és nem mertem szólni. Te megint a segítségemre voltál, Rokon. Bort töltöttél a poharakba, és jókedvűen kacagtál.

– Igyunk a szép asszonyokra, és az Istenre, aki a mi gyönyörűségünkre teremtette őket!

Mindenki koccintott, aztán az asszony cigarettára gyújtva, unottan kérdezte tőlem.

– Mostanában miket olvas?

Mintha ma látnám az arcodat, Rokon, amint összevillant ijedt tekinteted a feleségeddel. Aztán feszült, szégyenkező zavarral figyeltetek.

Valami langyos bizsergés áradt szét az ereimben, és úgy tettem, mint az ügyes kártyás, aki jó lapokat tart kezében, de arcának egyetlen rezdülésével sem árulkodik róla.

– Epiktétoszt – mondtam. – A sztoikus filozófiát korunkban nem árt forgatni. Talán hasznát vehetjük. Ön nem így találja?…

Bólogattatok valamennyien, bölcs mosolyt öltve, és az asszony rám bámult.

– Nézzétek csak, a végén kiderül, hogy a mi műszerészünk valami filozófus.

Ekkor a lány megszólalt.

– Jöjjön, sétálunk egyet az Angol Parkban. Ismerkedjünk egymással, hátha lesz belőle valami…

Ezen aztán az egész társaság derült.

A kuglipálya mellett leültünk a padra, és bámultuk az embereket. A lány elpöccintette a cigarettáját, parazsa izzó ívet húzott.

– Epiktétosz – mosolygott a hangja. – Zavarba hozta őket… Apám álmában is az egyszeregyet mondja, anyám… ő az Új Magazint olvassa a szeretőjével.

Rám nézett hosszan, fürkészően. Arcára a transzparens zöld fényt hintett, a szeme világított, mint a macskáé.

– Magának van szeretője? – kérdezte.

– Nem… nincsen – mosolyogtam rá.

– Jöjjön! – állt föl hirtelen. – Szöktessen meg, vigyen a tóra csónakázni.

Kisétáltunk a Ligetbe, majd a rövid mólónál a csónakba segítettem. Lassan mártogattam a lapátokat, és mikor elsiklott mellettünk a híd pillére, megszólalt.

– Látja: holdfény, romantika… Üzleteket kötnek, hazudnak, csalnak, fegyvert csörgetnek… Most semmi nincs, csak csönd és csönd…

Mellettünk ladik úszott el, csókolózó utasait a hold ezüst ábrázata megcsodálta.

– A szentek pillanatai – mosolygott a lány, és lehunyta a szemét.

Akkor előrehajoltam, és először éreztem a csók ízét. Kézen fogva egymást, mint akik álomban járnak, mentünk vissza a sötét fák alatt, és a bolondos nyári szél meghajtotta előttünk a lombokat.

Szép napok jöttek, Rokon, ezt most megköszönöm Neked.

Megbolondított az első szerelem, és ebédidőben a satupadra álltam.

– „Rád gondolok, ha nap fényét füröszti a tengerár” – szavaltam a fiúknak, és ők olajos ábrázatukkal nevettek rajtam, de nem haragudtam érte, mert minden olyan szép volt.

Anyám a szomszédokhoz járt dicsekedni a szerencsénkkel, és márványsírkövet álmodott apának.

A lány a Thököly út tíz szám alatt lakott a szüleivel, gazdagon berendezett, ötszobás lakásban. Én mindennap, munka után hozzájuk siettem, és ők családtagként bántak velem. Egy nyári vasárnap bérautóval kirándultunk a Velencei tóhoz. Lubickoltunk a langyos vízben, és a kerti vendéglő asztalába belevéstem a lány nevét.

– Nem csinálunk nagy fölhajtást – törölte szalvétával száját az ember. – Csak a szűk családi kört hívjuk meg. A jövő héten házasodtok, gyerekek.

Szalmakalapját a homlokára tolta, és megcsókolt bennünket. És akkor a szülők előtt én is megcsókoltam a lányt.

Jövendő apósom akkor elmondta, hogy a Cserhát utcában kibérelt egy betonozott pincehelyiséget, és a gépek vásárlásánál szeretné, ha én is ott lennék. Én bólogattam, de a lányt néztem, barnára sült arcából világító zöld szemét, és Te, Rokon, én olyan boldog voltam, hogy most, mikor ezeket a sorokat írom, most sem találok jelzőt rá.

Hogy a házasságból nem lett semmi, igazán apró véletlenen múlt, ahogy Te akkor ingerülten mondtad: az én ostobaságomon. De azért leírom a történetét, talán ma már másként ítélkezel.

Másnap akkora csokor virágot vásároltam, mint egy kocsikerék. A lány nem volt otthon, az anyjával kiültünk az erkélyre beszélgetni. Már alkonyodott, mikor a kőpárkányon sorakozó muskátlik között megláttam őt egy kétszemélyes sportkocsiban. A sarkon álltak meg, a járda mellett. A sötétkék ruhás, csinos repülőtiszt, aki az autót vezette, kezet csókolt neki, és a lány a fal mellett sietős léptekkel elindult. Mikor kilépett hozzánk az erkélyre, kipirultan nevetett, és megcsókolt.

– Régen itt vagy?

Én fölálltam a nádszékről, úgy kérdeztem.

– Hol voltál?

– Fent az ötödik emeleten. Mártánál tanultunk – válaszolta, mert a kereskedelmi érettségire készült.

Nyitott tenyérrel ütöttem pofon. Olyat csattant, hogy a selyempincsi fölriadt, és álmosan áttotyogott a szobába.

Látod, Rokon, ilyen apróságon múlott, hogy nem lettem kizsákmányoló.

Anyám nem sokáig búsult, mert a halál elszólította. Abban az időben rákaptam az italra, noha Te többször figyelmeztettél, hogy ez ostobaság. Aztán levetted rólam segítő kezedet, és hosszú ideig nem találkoztunk…

Emlékszem, ezerkilencszáznegyvenöt tavaszán, egy verőfényes délelőtt megláttuk egymást a Nemzeti Színház előtt. Öleltél, csókoltál, mint akkor az emberek a rég nem látottakkal tették, és a Keszeynél leültünk egy pohár borra.

– Nem tudni, fiam, milyen világ jön, de okos ember óvatos… Most kell gyűjteni – kacsintottál rám, de ez engem nem érdekelt. Én tengerekről álmodtam, nagy, kék hegyekről, örök napsütésről.

Akkor gyümölcsfelvásárlással foglalkoztatok, utaztad a vidéket. Este meglátogattalak benneteket. A feleséged halk volt és udvarias, mint régen, és aranyban meg dollárban számoltátok a cseresznye meg a karalábé napi árfolyamát. Te a távolabbi terveidről beszéltél, úgy emlékszem, háromtonnás teherautót akartál vásárolni, és engem szerettél volna rá sofőrnek.

– Nem, ne számíts rám – mondtam akkor Neked. – Holnap a Tisza Kálmán térről a fiúk átszöknek a határon. Velük megyek…

Tízdollárost adtál nekem búcsúzóul, és megszorítottad a kezemet.

Én, Rokon, beutaztam egész Európát. Voltam szemetes Münchenben, Belgiumban bányász és Velencében is a két kezem tartott el. Zsákoltam hajón, mosogattam tányérokat, és ragasztottam gumikabátokat Párizsban. Sok mindent csináltam, míg ezerkilencszáznegyvennyolc tavaszán a rue de Berryben, a követség lehúzható ablakánál azt mondtuk mi öten a Tisza Kálmán térről: „Kérem szépen, haza akarunk menni.”

Furcsa betegség a honvágy, Rokon. Az ember nyugodtan ül a bistro teraszán, bámulja a Rivoli forgalmát, mikor az egyik fiú megszólal.

– Te, Pesten a srácok már kint fürdenek a Holt Dunán…

– Hadd fürödjenek! – förmed rá a többi, aztán belebámulnak a poharakba.

És mikor a magyar vagont megláttuk, nem csodálkoztam, hogy egyikünk végigcsókolta a feliratot:

 

MÁV HUNGARIA

 

Már három hete voltam itthon, mikor a Boráros téren szembetalálkoztunk, és elfordítottátok a fejeteket. Csodálkozva bámultam utánatok. Feleséged igen egyszerűen volt öltözve, Te nyakkendő nélkül, kopott ballonban, és nagy, hullámos hajad helyén tüskefrizura virított. De hát akkor én még ezt nem értettem.

Teltek az esztendők, és őszintén szólva, Rokon, azt is elfelejtettem, hogy a világon vagytok. A Mechanikában dolgoztam, a Déry utcában albérletben laktam, udvaroltam a lányoknak, és ha jó hónapom volt, hát megittam egy-két liter bort.

Fél éve annak, hogy az éjjel-nappal közértben éppen cigarettát vásároltam, mikor megfogtad a karomat. Meglepődtem, és mikor megcsókoltál, meg is hatódtam, mert én szerettelek Téged.

– Elkerülsz bennünket! – korholtál, míg karonfogva baktattunk a lámpafényes Körúton. – Pedig tudtommal nem vagyunk haragban.

A Rákóczi térnél elbúcsúztam Tőled, és megígértem, hogy másnap este meglátogatlak benneteket. Akkor, szokásod szerint, keményen kezet szorítottál velem.

A csengetésre Te nyitottál ajtót, és megcsókoltál, utoljára. De akkor, ott a barátságos előszobában még ezt nem tudtuk.

A lakásodban, enyhén szólva, meglepődtem. A zongora fölött vezető politikusok kerámia plakettjei néztek rám, az íróasztalon Sztálin nagy mellszobra gipszből, és mindenütt, szerte a szobában ideológiai könyvek. Te álltál a vastag perzsaszőnyegen, kezedben a Szabad Néppel, teljes vértezetben, kihívó tekintettel, a vitára kész harcos testtartásával, és figyeltél éberen. És akkor megláttam a parkettán heverni a XX. kongresszusról kiadott brosúrát.

Ó, Te, Rokon elvtárs, csókok atyamestere, Te okos, Te óvatos, Te…

Bocsáss meg, hogy elnevettem magam, belátom, neveletlenség volt.

Később a feleséged megjött, és hideg vacsorát tálalt. Halk volt, udvarias, és szelíd mosollyal ilyeneket mondott:

– De szép lehet esztergályozni… Olyannak képzelem, ahogy reggel a géphez állsz, mint a menyasszonyt, akit oltár elé vezetnek…

– Nyavalyát – mondtam gyorsan, mert attól tartottam, hogy megtapsoltok. – Hajnalban agyontaposnak a villamoson, az öltöző hideg, mint a jégverem, aztán veszekedés a részlegvezetővel, a szerszámkiadóval, anyagmozgatóval. Szóval, ez a menyasszony história nem stimmel egészen…

Akkor megláttam az arcodon: bánod, mint a kutya, aki hatot kölykezett, hogy beengedtél otthonodba.

És szót kértél, Rokon elvtárs.

– Gyorsan felejtesz, hogy éltünk azelőtt… A szocializmusba nem lehet kényelmes luxusvonaton utazni. Azért küzdenünk kell, fiam.

És néztetek rám, és én lehajtottam a fejemet.

Elmondtad, hogy kereskedelmi vonalon dolgozol mint osztályvezető. A feleséged valahol a Szövosznál adminisztrátor, és most hathónapos iskolába jár. Azt hiszem, nem történt volna semmi baj, ha a szomszédból nem toppant volna be a házbizalmi.

– Az unokaöcsém – mutattál be, és szerényen hozzátetted – sztahanovista esztergályos.

Te, Rokon, olyan szépen néztél rám, hogy én erre nem szóltam semmit.

A házbizalmi vasmunkás volt, és perceken belül már benne voltunk a szakmai vitában. Sajnos, nem voltam elég politikus, elragadott a vita heve, és a tragikus mondatot így kezdtem:

– Ide hallgasson, szakikám! Én Párizsban dolgoztam egy padon…

Elsápadtatok. A szaki nem vette észre, mert noszogatott.

– Na, mi volt azzal a paddal?

De ti, mint a nyúl, ha váratlanul reflektorfénybe kerül, dermedten bámultatok rám, és én akkor úgy megsajnáltalak benneteket, hogy a karórámra nézve, sebesen elbúcsúztam. Az ajtóig kísértél, Rokon elvtárs, de én úgy siettem, hogy nem tudtunk kezet fogni.

De látod, furcsa az élet.

Vihar támadt, korhadt gyökerű fákat szakított, tótágast buktak a rikoltozó reklámoszlopok, és fütyült, káderezett az októberi szél.

Tegnap hallottam: Párizsban vagytok.

Nos, Rokon elvtárs, most, mielőtt örökre elbúcsúzom Tőled, és megköszönöm mindazt, amit értem tettél, szeretném rendezni az adósságomat.

Te adtál egyszer tíz dollárt világ körüli utazásomhoz. Ennek fejében címet kapsz tőlem. Eredj el a rue de Jeuner 84-be, s hivatkozz rám bátran, abban a műhelyben sok pénzt kerestem. Meglátod, monsieur Chachignon derék ember, markold meg nyugodtan a vasalót, dolgozhatsz nála hetenként száz órát is.

Ha pedig az ittfelejtett olvasmányaidat kérnéd, én – für alle Fälle – velük együtt az Üdvhadsereg címét is készségesen utánad küldöm.

És annak reményében, hogy kvittek vagyunk, őszinte szívvel kívánok sok szerencsét ez új élethez.

Ceruzavázlatok

Monumentális csarnok.

Nem érteni itt a szót, a kiáltást is alig. Lánc csörömpöl, daruk úsznak, lent mázsás ólomszelep sikolt a horizontálesztergán, gyalugépek szánkáznak, orrukon rapidkés bukdácsol, mintha nyelvét öltögetné egy sor egymás mellé ültetett, esetlen medve.

Fölhördül a gyár szirénája. Előbb megcsuklik, mint aki nem egészen biztos a dolgában, azután teli tüdőből fújni kezdi.

Megáll a munka. Furcsa, szinte hihetetlen a nagy csönd.

Műszakváltás. Emberi hang kavarog minden irányból.

Sematikus kép. Egymáshoz közel bélyegzőórák, a rácsos kapu mögül bizalmatlanul figyel a portás.

Megnézi az igazolványomat.

Nem szól. Indigót igazít egy nagy könyvbe, csonka ujjával ügyetlenül fogja a ceruzát. Hivatalos ábrázattal dolgozik. Letépi a recézett belépőcédulát, és átnyújtja. Szervilis mosollyal búcsúzik.

Nem indulok el, megkopogtatom a motozást jelző készüléket.

– Fogadjunk, hogy ötből egyet eltalálok.

Gondolkodik.

– Nem játék ez, kérem. Nem arra való.

Egy olajos képű fiú megáll mellettem a villanytargoncával.

– Nem talál el egyet sem!

Ránézek.

– Tessék! Egy üveg sörbe!

Elengedi a kapcsolókart.

– Ötből? – kérdezi.

– Ötből!

Megvakarja hosszú pakonpartját. A füle tövéig ér. Aztán leugrik a betonra.

– Kezdje el!

A gyárrendészet két egyenruhás embere közelebb lép. Az idősebbik azt mondja:

– Tízre nem csönget. Harmincra sem. Tisztára lutri.

A targoncás fiú engem fürkész. Méreget, hátát a kopasz akácfa törzsének támasztja. Mindenképpen hanyag pózt keres.

Húzom az időt.

Cigarettára gyújtok, azután lassan a géphez lépek. Lenyomom a sok kéztől kifényesedett kart.

A harmadiknál berreg a készülék, kigyullad a piros lámpa.

Az emberek nevetnek.

Az öreg portás csóválja a fejét. A fiú kotorász a zsebében. Három forintot talál, hanyagul felém nyújtja. Nem fogadom el.

– Ez kevés, szakikám!

Vállat von.

– Panaszoljon be a járásbíróságon.

Szemtelenül, kicsit zavartan nevet. Nem néz rám.

– Másodikán keressen meg, kifizetem az egészet.

Indítja a targoncát. Dinamókat szállít. Pillanatok alatt messze jár, elbújik a kazánház vörös téglás épülete mögött.

Csak a mély dudaszó hallatszik. Nyomja vadul, dühösen.

 

Szűk irodafolyosó könyökén szikár könyvelővel beszélgetek. Vallásos ember, katolikus egyházfi. A kőbányai öntödét szidja. Hatmillió forintot nem igazoltak vissza határidőre. Most elkezdődött a kötbércirkusz. Napok óta vizsgálják a számlákat, diszpozíciókat, belégeket. Hála Istennek, az ő kartonjain minden tétel tisztán szerepel. Ezt elismerte a vállalat ügyésze is.

Finoman mosolyog, zsonglőrként dobálja a számadatokat. Így:

– Átutaltunk nekik nyers öntésre a múlt hó tizenötödikén egyszámlán huszonkétezer-egyszáz bronzcsapot, egymillió háromszázötvenezer forint értékben. Ez ugyebár…

Megállítom.

– Hol lakik?

– A Rózsa Ferenc utcában.

– Kérdezhetek még valamit?

– Parancsoljon, uram.

– Boldog?

Szájához emeli a cigarettáját. Nikotinos az ujja.

– Igen. A legteljesebb mértékben.

Műszak után még láttam őt a klubban. Hanyagul keresztbe tett lábbal ült a rikítókék, modern fotelban. Kavarta a feketekávét, szórakozottan nézte a televízió műsorát.

Mondják, mindennap itt üldögél záróráig.

Tavaly házasodott. Ötvenhárom éves özvegyet vett feleségül, akinek berendezett lakása van a Rózsa Ferenc utcában.

 

Fölhívják a figyelmemet egy segédmunkásra. Néhány hónapja szabadult a börtönből.

– Lopott?

– Morfinista.

Megkeresem őt.

Leülünk hátul az udvarban, az ócskavasak közé.

A segédmunkás igen barátságos, tizenkilenc éves, szép cigányfiú. Petőfiről, József Attiláról már hallott valamit. Arany Jánosról még nem.

Minden zavar nélkül, őszintén, szelíden beszél. Azt mondja, jók az emberek. A munkásszálláson nem bántja senki. A KISZ vett neki bérletet, megint járhat az Operába. Szereti Szeszler Tibort oboán. Meg a Tátrai vonósnégyest. A kamarazene ünnep. Ő fogalmazza így.

– Grieg? – kérdezem.

– Napokig nem hagy aludni.

– Játszik valami hangszeren?

– Nálunk otthon vályogot vetnek a cigányok. Én csak átélem a muzsikát. A muzsikánál nincs nagyobb varázslat… Csak a szerelem.

– Ki tanította erre?

Lehajol. Bakancsának fűzője belelóg a sárba. Összeköti.

– Egy kalauznő.

Kérdezés nélkül beszél. Nem törődik a blokkfüzetemmel. Nem érdekli, hogy újságba kerülhet a története.

Míg hallgatom, egyre inkább érzem, nem is nekem beszél. Talán a gyárkémény fölött úszó felhőcsoportnak, talán a pocsolyának a salak tetején.

Nem tudom.

Sápadt arcában világít a szeme. Messzire lát, túl a börtön falain.

Röviden a történet:

A kalauznőt Máriának hívják, arany szemüveget visel. A villamoson ismerkedtek meg. Azon a napon érkezett a fővárosba, először látta Budapestet. A villamoson kiszállót kért. Mindenki nevetett, csak a kalauznő maradt komoly. A végállomáson elvezette őt egy cukrászdába.

– Halványkék cukrászda volt. Erre mindig emlékezem.

Alig harangoztak delet, eljött hozzá.

– Azt mondják, októberben nem viselkedett emberhez méltóan. Hogyan lehetséges ez? Mária Párizsban tanult, ködszínű hegyeket látott. Vörös sziklát a tengerben. Két gyertyát gyújtott mindig a zongorán. Férje orvos volt, a keleti fronton halt meg. Engem így szólított: egyiptomi. Szép egyiptomi. Este lebontotta szőke kontyát. Zongorázott a gyertyafényben. Nem lehet bűnös, láttam a szemét. Az injekcióval sem akart rosszat. Hiszen röpültünk…

Benépesedik az udvar. Lármáznak az emberek, mennek a zuhanyozók felé.

Föláll, nyújtóztatja vékony derekát.

– Megyek fürödni. Rakott krumpli van ebédre. A szombati kaja. Nagyon szeretem.

Este megnézi a Csodálatos Mandarin-t. Tisztelője Bartóknak.

 

A mosdónak két ablaka van. Tejüvegesek. Bent gőz, pokoli lárma.

Az öregek a körmosdónál tisztálkodnak, szemérmesen, félmeztelenül.

A fiatalok zuhanyoznak. Lökdösik egymást, forognak a csempékkel borított fülkékben. Pattog testükön a fémrózsákból zubogó víz.

Egy vékony, vörös hajú fiú levizeli társa lábszárát, de az röhög, kiabál, nem veszi észre.

Az öltözőben nyugalom van.

Gondosan, türelemmel fésülködnek, kötik a nyakkendőt. A ruhák vállfákon lógnak az újságpapírral tapétázott szekrényben.

Egy géplakatos puha ronggyal törüli a cipőjét. Minden mozdulatán látszik hatalmas ereje. Fejét megbillenti, erősen bandzsít.

Leülök mellé a padra.

Összevonja dús szemöldökét, szúrós szemmel vizsgál.

Ezt mondja:

– Kérdezősködjön a házmesteremnél!

Körülöttünk elhallgatnak az emberek. Lesik a választ.

Ha most megsértődöm, elmegyek, napokig röhögnek rajtam. Ennyit tudok mindössze. A fiatal művezető odalép, nem szól. Az alapszervi titkár pattanásos arcát a tükörből látom. Gúnyosan mosolyog, figyel.

Cigarettára gyújtok.

– Egyetlen kérdésem lenne.

A géplakatos lábára húzza a zöld nyilas zoknit. Komoly ábrázattal, öblös hangon válaszol.

– Elvtársam, részt veszek a munkaversenyben, tagja vagyok egy szocialista brigádnak, nem iszom szeszes italt, és minden este nyolc órakor lefekszem.

– Miért fél a lányoktól? – kérdezem.

Sajnos, most nem nevet senki. Az alapszervi titkár a szekrényben matat, a művezető kikapcsolja a ventillátort, az emberek mozgolódnak, csoszognak a homokszínű kövezeten.

Az udvar közepén sárgabarackot árul egy paraszt. Szabvány figura. Fekete, zsíros kalap, csizma, magyar bajusz.

A munkások körülveszik a szekerét, óvatosan paskolják a sovány ló nyakát.

Élcelődnek a paraszttal. Nevetnek hozzá. Nem jó ízű nevetéssel.

– Mennyi pénzt ingadozik össze egy hónap alatt?

– Fater, hány zongorája van?

A vén paraszt mosolyog. Koszos kezével leszedi a mérleg tányérját, önti a hamvas barackot az aktatáskákba, szatyrokba.

A bélyegzőóránál meglátom a géplakatost. Engem figyel. Rövid ujjú ingben van, vastag csuklóján karóra. Mikor találkozik a szemünk, erélyesen csönget. Odajön hozzám.

– Beszélni akarok magával!

– Haragszik? – kérdezem. A válláig érek.

Gondolkodik a válaszon, ráncolja a homlokát.

– Jöjjön át a Púposba. Egy fröccs mellett megmondom.

Nincs kedvem a Púposhoz. Leitat és kiröhög. Egy rundó, két rundó, sok rundó. Fizet, mint egy mágnás, ha én nem rendelek, semmi ember lesz a nevem. Ha versenyt iszom ezzel a nagy darab lakatossal, estére kiakaszt a gyár elé, a főkapu rácsozatára.

A bandzsa emberek idegesítő fejtartásával, moccanás nélkül várja a válaszomat.

Megvonom a vállamat.

– Menjünk!

A napfény a paraszt fejére tűz. Egyfolytában mosolyog, számolja a pénzt, önti a barackot.

Az italboltban hűvös van. Az ablakhoz ülünk, mellettünk szürke galamb tipeg, csőrével üti a párkányt. Akácfa virágzik az udvaron.

Üres a terem, ketten ülünk a gyalult asztalnál.

A géplakatos hangosan, gorombán beszél a pincérrel. Liter bort kér, üveg szódával.

Iszunk.

Jó hideg bor. Könnyű homoki, észrevétlenül teríti le az embert.

A géplakatos rám lő.

– Hiszi maga az Istent?

– Fene tudja. Néha igen.

– Csak a bolond hiszi!

– Hiszik néha okos emberek is – felelem. – A nagy búcsúzásnál.

Gyanakvóan fürkész.

– Miféle búcsúzásnál?

– Mikor megértjük, nemsokára másoknak csönget a drága pesti villamos. És ez nem is olyan könnyű.

Hallgat egy percig.

– Marhaság – válaszolja.

Koccintunk.

– Maga újságíró?

– Novellákat írok.

– Az mi?

Elmagyarázom. Figyelmesen hallgat, majd határozottan kijelenti:

– Csak a bolond hiszi az Istent.

– Milyen vallású? – kérdezem.

– Katolikus – feleli. Rám néz. – Maga antiszemita?

Elmosolyodom.

– Ne vicceljen!

Tölt a poharakba, ügyetlenül mosolyog.

– Mért mondta, hogy félek a nőktől?

Mielőtt válaszolhatnék, koccint velem. Mutatja, hogy nem haragszik, beszéljek nyugodtan, ez most igen komolyan érdekli, igyunk csak rá, azután nézzünk a dolog mélyére.

Előbb a pohár fenekére nézünk.

Alig szédül a fejem. Tudom, a következő pohár után zsibbadni kezd mind a két ajkam. Szomorú leszek, elnéző, szívembe fogadom az embereket. Később majd verem az asztalt, gúnyolódom, és igen csúnyán megvernek.

– Miért félek én a nőktől? – kérdezi a lakatos.

Fogalmam sincs róla. Hátha nem is fél tőlük. Az öltözőben megvadított, bohócot csinált belőlem, törleszteni akartam.

– Mert ökölbe szorítja mindig a kezét – mondom lassan, óvatosan. – A lélektan szerint ez gátlásokat, állandó szorongást, belső félelmet jelent. Ez már a csecsemőknél világosan kimutatható.

Félénken keresem a szemét.

Hatalmas öklét kinyitja, őszinte kíváncsiság van az arcán. Bólint, hogy figyel engem, nagyon érdekli, amit beszélek.

Most én töltök a poharakba. Fenékig iszunk. Barátságosan figyelmeztet.

– Mondja csak.

Mondom.

– Maga erős ember. Nem fél az Istentől, fölemel száz kilót, szakmunkás, nem fenyegeti a munkanélküliség, pénze van. Ha bántanák, megverne akár tíz embert is.

Megtörlöm a homlokomat.

– Így van?

– Így.

– Mégis ökölbe zárja mindig a kezét.

Gondolkodik.

– Szóval, ez a nők miatt van?

Határozottan felelek.

– Igen. Mi mástól lehetne?

Két liter bort ittunk meg.

Beszélgettünk, vitáztunk életről, halálról, szerelemről, munkalapokról, esztergakésekről, háborúról, békéről, bátorságról és a gyávaságról is.

Náluk aludtam.

A konyhában rumot ittunk. Nagyon elérzékenyült, bandzsa szeme könnyezett. Egy széles csípőjű zsidólányról mesélt. Azt mondta, gyereket vártak, de a lányt elégették Auschwitzban.

Az öregasszony vigasztalta, tipegett körülöttünk, egyre csak mondogatta:

– Az Isten mindig tudja, mit akar, fiam! Az Istennel nem szabad pörösködni.

Én akkor már az asztalt vertem, kiabáltam.

– Marhaság!

Reggel kissé szégyelltem az egészet. Másnaposan mindig szégyelli magát az ember.

 

Éjszakai műszak.

Sárga lámpák fénykörében bókolnak az esztergályosok. Éjfél után csöndesül a kiáltozás, szelídül a tréfa, a jókedv.

Messze, valahol a rádiósszobában talán elaludt, talán kiment a mikrofonkezelő. Lejárt a gramofonlemez, a gép nem forog.

Itt lent a forgácsolóműhelyben idegtépően recseg a fölerősített hangszóró.

Az emberek dühösek, átkozódnak, szidják a bűnöst, csavarokat dobnak a falra szerelt, politúrozott ládikóra.

A csoportvezető inti őket, veszekszik velük.

A művezető bemegy az üvegezett irodába, telefonon keresi a rádióst. Eredménytelenül.

A hangszóró recseg, hörög, mint egy állat.

Hátul, a műhely szögletéből figyelem a kiabálókat. Egymás indulatától részegek.

Mellettem zömök férfi rezet forgácsol. Megállítja a motort. Bicskát vesz elő. A fal tövében húzódó zsinórt egyetlen rántással elvágja.

A hangszóró elnémul.

Az emberek szótlanul hajolnak a gépek fölé, bókolnak a lámpák fénykörében. Csöndesen surrognak a motorok.

A zömök férfi kibontja csomagját, egy fölfordított ládára ül. Újságpapírt terít az ölébe. Nyugodtan, kényelmesen, két jókora heringet fogyaszt el. Csámcsog kegyetlenül.

– Vacsorázik? – kérdezem.

– Uzsonnázom – feleli.

Fene tudja.

A villanyórán negyven perccel múlt éjfél.

 

Nézegetem a feszmérőket, pirométereket a kazánházban. A fűtők igen barátságosak.

Részletesen, érthetően magyarázzák a zárószelepek, szellőzőaknák, hőszabályozó készülékek, elvezető csövek, vízszintszabályozók számomra túlságosan bonyolult működését.

Öten dolgoznak.

Lift húzza föl a szenet a pincéből. Nagy lapátokkal dobálják a tűztérbe.

Megvárom, míg befejezik az adagolást. Akkor leülünk a hosszú padra.

– Nem félnek a robbanástól? – kérdezem.

Nevetnek.

Atlétatrikós, szemüveges fiú mondja:

– Rendszeresen ellenőrzik a vízkövet. Ha szükséges, lemaratják.

Ellenségük a vízkő.

Vezetőjük ötvenkilenc éves. Mongol arca van. Izmos, egyenes, kopasz, mint egy tatár kán.

Azt mondja:

– Emlékszem, ezerkilencszázharminckettőben robbant egy kazán. A külső Váci úton, a Lemezgyárban. Négyen meghaltak.

Vakító fogakkal nevet.

– Így lesz az ember fatalista. Két nappal előtte adták ki a munkakönyvemet.

– Nős?

– Legény vagyok. Ez a válogatós ember sorsa.

– Még válogat?

– Amíg élek!

– Főbérlő?

– Az bizony! Házam van Sashalmon és szép gyümölcsfáim.

– Mi a kedvenc szórakozása?

– Mit tippel?

– Futballmeccsre jár.

– Soha.

– Kutyákat idomít.

Mosolyog. Fölemeli a lapátot, forgatja, azután rám néz.

– Színdarabokat írok, húszéves korom óta. Sokat. Most fejeztem be megint egy ötfelvonásost.

– Miről írt?

– Püthagorasz életéről.

– Megmutatná?

Mosolyog, őszinte hangon mondja:

– Kedves uram, kár az időért. Tehetségtelen vagyok.

És széles, tempós, begyakorolt mozgással lapátolni kezd.

 

Egeret dugtak egy lány tejesüvegébe. A szőke lány sírógörcsöt kapott, hányt, két órát fektették őt az orvos szobájában.

A tettes önként jelentkezett. A fegyelmi bizottság megvonta két hónapra az ebédpénz-hozzájárulást, és kötelezte, kérjen bocsánatot az idétlen tréfáért.

Műszak után a klubban megkereste a lányt, bocsánatot kért.

A szőke lány azt válaszolta, nem haragszik.

A múlt héten volt az esküvőjük.

Megkeresem a szőke fiatalasszonyt a présműhelyben. Barátságos, udvarias, helyet csinál nekem a gép mellett egy alacsony széken.

Szép asszony, finom kölnit használ. A haját kék kendő takarja. A kendő használata kötelező a gépek között.

– Hány éves? – kérdezem.

– Húsz leszek szeptemberben.

– Hányszor volt szerelmes?

– Kétszer.

– A férje a második?

– Nem. A harmadik.

– Mért őhozzá ment feleségül?

– Mert nem szeret táncolni.

– Ez elég egy élethez?

– Remélem, igen. Én nagyon szeretem őt.

Később a szerszámkiadóba hívják. Elmegy.

Akkor látom, sántít.

 

Férje a forgácsolóban dolgozik.

Gyors gépe van, ezerkétszázat forog percenként. Most sugárcsöveket esztergál, folyik a tejkék fúróolaj.

Előbb a külső menetet vágja, úgy halad végig a szérián. Az utolsó darabot leköpi, nevetve mondja:

– Téged kerestelek!

Átállítja a gépét. Köszörüli a késeket, gondosan beméri az anyagot, fújja a finom port a subler szája alól. A tűrés plusz-mínusz két tized, állítja a nóniuszt. Azután indít.

Most már dörzspapírral simít minden darabot. Rángatja a kapcsolót előre-hátra, blokkol, vágja a belső menetet.

Mindkét keze dolgozik, kapkod négyszáznyolcvan percen át.

Ezt rabló munkának nevezik minden üzemben.

Mert van olyan munka is, hogy elszívhat az esztergályos egy cigarettát, míg végigszánkózik a kés az anyagon.

Az ifjú férj nem áll meg, míg beszélgetünk.

– Hány éves? – kérdezem.

– Harminc.

– Mennyi volt a borítékban?

– Kettőezerkettő.

– Hol laknak?

– Anyámnál. Takarít az SZTK-ban.

– Édesapja?

– Zabigyerek vagyok.

– Párttag?

– Nem.

– Vágyai?

– Fürödni szeretnék a tengerben. Már befizettük az IBUSZ-nál, Bulgáriába megyünk.

– Hárman?

– Igen.

– A felesége mennyit keres?

– Ezerkettő-ezerhárom.

– Édesanyja?

– Kilencszázat.

– Bútoruk van?

– Csőbútort vettünk.

– Milyen könyveket olvas?

– Oroszokat. Dosztojevszkij, Csehov, Tolsztoj, Gorkij. Nagyon szeretem Ibsent is. A Nórá-t, Peer Gynt-öt. Gorkijtól láttam az Éjjeli menedékhely-et. Feledhetetlen előadás volt.

– A mai magyar irodalom?

– Tersánszky. A többi fűrészpor.

– Miért dugott egeret a tejesüvegbe?

– Nem olyan nagy ügy.

– Csak mert elég furán kerített asszonyt.

Megállítja a motort, szembefordul velem.

– Látott már igazán boldog embert?

– Keveset.

Elmosolyodik.

– Írja be a noteszába, hogy szilveszterre gyerekem lesz.

A villanyórára néz. Ugrál a hosszú percmutató.

Nem törődik többé velem. Kapkod, spricceli a rezet, szinte remeg keze alatt a gép.

 

Monumentális csarnok.

Nem érteni itt a szót, a kiáltást is alig. Lánc csörömpöl, daruk úsznak, lent mázsás ólomszelep sikolt a horizontálesztergán, gyalugépek szánkáznak, orrukon rapidkés bukdácsol, mintha nyelvét öltögetné egy sor egymás mellé ültetett, esetlen medve.

Felhördül a gyár szirénája. Előbb megcsuklik, mint aki nem egészen biztos a dolgában, azután teli tüdőből fújni kezdi.

Megáll a munka. Furcsa, szinte hihetetlen a nagy csönd.

Műszakváltás. Emberi hang kavarog minden irányból.

Vigyori

Karácsony előtt pár nappal ismerték meg egymást.

– Né csak, tán napozol? – így szólt ámultan az öreg, és megállt a pad előtt. – Vagy odaragadt a feneked?

De a fiú csak nézte tovább a sűrű hóesést, olyan mosollyal, mint aki hangot hall a fehér, esti csöndben.

– Figyelje csak, énekelnek – szólt aztán, és ujját a szája elé tartotta. – Meg a varjak is szállnak. Félnek valamitől…

– Na igen, persze… – vakarta tarkóját az öreg, és tanácstalanul nézte a hóba süppedt padokat, az alvó csúszdát és a fehér paplanú, néma homokfürdőt is. Majd hirtelen a fiú szájához hajolt. – Te ittál! – kiáltott boldogan, és felrángatta őt a padról. – Nem takarodsz haza!

A fiú riadtan hátrált, mint aki pofontól tart, pilláján hócsillag remegett.

– Ráérek – szólt halkan, és félénk mosollyal így folytatta. – Mert én főbérlő vagyok. Saját kulcsom van. Ma kaptam Kopétitől.

– Ki az a Kopéti? – kérdezte az öreg, amikor elindultak.

– Széntróger. Kapna tőle egy pofont, bukfencezne.

– Rokonod?

– Igen – bólintott a fiú –, anyámnak volt a szeretője…

– És már nem az?

– Nem hát! De nagyon szépen viselkedett délután. Húsz forintot adott a sírásónak, és nekem is fizetett két féldecit.

Befordultak az Aggteleki utcába. A fiú megállt az iskola pinceablakánál, hol az áramfejlesztő kísérteties fénnyel duruzsolt, és melengette magát. Az úttesten kopott sereg lapátolta a havat.

– Holnap én is jövök – bámulta őket a fiú. – Aki annyit eszik, mint én, annak pénzt is kell keresni. Kopéti megmondta. Újságpapírt csavarok majd a lábamra.

– Az jó – felelte az öreg, és bólogatott is hozzá. – Ügyesen kell, a harisnya alá…

Aztán gondolt egyet, behívta a fiút a kocsmába, és két stampedli rumot kért.

– Anya, ha ivott, mindig énekelt – tette le poharát a fiú és mosolygott. – „Hajmási Péter, Hajmási Pál.” Mint a gramofon. Nem hagyta az embert aludni.

– Mit nevetsz! – förmedt rá az öreg, és sokáig dühösen krákogott. – Beteg volt?

– Megcsapta a vas. A mellén – felelte a fiú. – Borogatta ólomvízzel, ecettel, mégis levágták. Azt mondja Kopéti, az orvosok elfuserálták őt…

Később az öreg begombolta a kabátját.

– Majd csinálunk valamit – mondta csöndesen. – Valamit kitalál mindig az ember…

Aztán elmentek.

 

Még sötét volt a városban, és kegyetlenül hideg, de a zsinórokon lógó lámpák alatt az esztergályosok már itatták a csapágyakat, és rekedt kiáltásokkal űzték egymás szeméről a korán kelő emberek hajnali bódulatát.

Csak az öreg búgatta egyedül a motort.

– Ahogy a fű nő, olyan lassan engedd rá – szólt aztán fáradtan, és megtörölte a kezét. – Ha újra eltöröd, bottal kergetlek ki!

A fiú nem bánna egy-két pofont. Boldogan elfutna, ki a kapun, akárhova, csak el ettől a géptől. Hisz láthatná az öreg, hogy fél tőle, szédül vad forgásától, mért kínozza? De nem szólt, sóhajtani sem mert.

Lehajtott fejjel lépett a deszkára, és megrántotta a kapcsolót.

S megint pattant a kés, a fúró, sikoltozott a kínzott rézcsap, és görbe tánccal szórta olajkönnyeit.

Az öregből kirobbant a visszafojtott düh.

– Te átok! – rázta hatalmas öklét. – Te két lábon járó átka annak a huncut Istennek!

A fiú a falhoz lapult, szorosan a hátával, és az odasereglőkre kerekítette rémült szemét.

– Nézzétek, még vigyorog – szólt egy esztergályos, és erős ujjával a mellébe bökött. – De hülye fia vagy az anyádnak.

A fiú nem is köhintett tőle, nevetett a többiekkel, hisz érti ő a tréfát. Csak később, mikor egyedül hagyták, és felbúgtak mind a motorok, tapogatta meg óvatosan vékony csontját az ingen keresztül.

Aztán nagyon sokáig állt a padnál, de vele senki sem törődött többé. A téli napfény a porlepte villanyórát is elérte, mikor egy kislány a kezéhez nyúlt.

– Más is eltöri a kést – nevetett. – Meg a fúrót is. Nem olyan nagy baj az…

Ő hárfázott tovább maszatos ujjával a fűtőtest bordáin. Aztán kihúzta magát.

– Elmegyek – mondta határozottan, és szipogott kettőt az orrával. – Hiába kiabál az öreg. Nem félek én tőle sem…

Az öreg a hegesztőből lépett ki, mikor meglátta őt a dermedt csövek és hólepte ládák között az udvaron.

Odament hozzá.

– Nem megy ez neked – dörmögte csöndesen. – Feltekernéd magadat a szíjra. Aztán engem csuknak be…

– Igen – felelte a fiú, és a cipőit bámulta. A szakadt bőrön át látszott az ázott harisnya. Topogni kezdett a hóban, az öreg is odapillantott.

– A fenének élsz te a világon? – kérdezte, és dühösen meglóbálta a hosszú tűzfogót, melynek beharapott szájában füstcsíkot húzott az izzó acél.

De hogy erre a fiú nem tudott választ adni, nagy sóhajjal leeresztette a mérgét.

– Menj, pucold le a padot – mondta lemondóan.

És megvetően utánaköpött, mikor behúzott nyakkal iszkolt előle, vissza a műhelybe.

Az emberek pár nap alatt megbarátkoztak a fiúval.

– Szervusz, te Vigyori! – köszöntötték hajnalban, és megálltak a padjánál. – Kivel aludtál az éjjel?

– Senkivel sem – felelte ő vigyorogva, és mindig elpirult.

Ezen is lehetett nevetni, de az igazi mulatság később jött. Tudták, hogy remeg az öregtől, s ha bajt csinál, még a motorját sem állítja meg. Csak behunyja a szemét, és áll a deszkán mozdulatlanul.

– Már imádkozik – bökdösték ilyenkor egymást az emberek, sokáig lesték őt, míg kipukkant a kacagás.

– Boga bácsi! – kiabálták. – Vigyori szétszedte a masinát! Motorbiciklit csinál belőle!

Az öreg, akár a bőszült bika, odarohant, földhöz csapta a szerszámokat, és megragadta a fiút.

– A kezedet töröm el! – rázta kegyetlenül. – Azt a süket két kezedet!

De csak az egyiket törte el. Nem is a kezét, hanem a könyökét. Pillanatok alatt történt. Az ideges munkán nincs áldás, a hosszú rézrúd a sebes forgástól felhajolt, és megütötte a háttal álló fiút.

Vigyori akkor ijedtében végigfutott a műhelyen, de nem nevetett senki. A vasajtónál kapták el, és a kislány óvatosan lefejtette róla a kis vászonkabátkát. Kifordult könyökén tojásnyi dudor volt, közepén vörös gyöngy.

– Nem fáj – szólt fehéren és vigyorgott. – Csak meleg van…

Másnap este meglátogatták.

Az öreg sajtot, kolbászt, friss cipót hozott, és termoszban forró teát. A kislány szaloncukrot. Mikor a szakadt pokrócra pergette őket, Vigyori feltápászkodott. Szeme fénylett a láztól, mint a gondosan pucolt kirakatablakok.

– Arany – szólt ámultan, és beletúrt a színes sztaniolkockákba. – Valóságos aranyak…

És vékony kacagásától a rozoga vaságy is nyikorgott.

Az öreg a jégvirágokat bámulta az ablakon, a kislány sem tudott szólni. Vigyori is elkomolyodott, összeráncolta szemöldökét, úgy nézett az öregre.

– Ha meggyógyulok – és nyelvével megnedvesítette cserepes ajkát –, visszamegyek a műhelybe…

A kislány letörölte verítékes homlokát kölnivizes zsebkendőjével, a párnát is a feje alá igazította.

– Ahogy jobban leszel – simogatta meg. – De addig pihenned kell. Holnap hozok egy vödör szenet… Meg aranyból szaloncukrot is… Most aludjál, Vigyori, és álmodj szépeket…

 

Korán reggel beállított a műhelybe.

Foltozott katonakabátban, gipszelt könyökkel, büszkén, mint egy sebesült harcos.

Az öregen villant a drótkeretes szemüveg, feje céklaszínt öltött.

– Befizettem az ebédemet – szólt gyorsan Vigyori.

Már nem büszke harcos, segélykérőn pislogott a sarok felé, hol a kislány gépe állt. Az emberek nevették, hogy hajnalban jön ebédelni, az öreg is elmosolyodott.

– Na, ülj le valahova! – verte le bozontos üstökéről a havat. – Mielőtt valamelyik gép virslit csinál belőled!

De Vigyori nem ült le. Járkált a gépek között, nézegette a hajlongó esztergályosokat. Később odament a kislányhoz.

– Jobban vagy? – kérdezte a lány, de nem állt meg, rángatta a kapcsolót, kontrázott, pörgette a motort előre-hátra. Időre dolgozott, a villanyórán mérte magát állandóan, még kilenc menetvágás hiányzott. Remegett keze alatt a pad. Vigyori látta, hogy a teknő üres, a szivattyú már buborékot küld a cső végére. Egy kannába fúróolajat töltött, vizet hozzá, és felkeverte habzóra. Odacipekedett a lányhoz, és egy kézzel, erőlködve a padba csorgatta a tejkék folyadékot.

– Kösz! – bólintott mosolyogva a lány, és kapkodott tovább. Vigyori nézte őt.

Arra rezzent fel, hogy kacag az egész műhely. Meg kiabálnak összevissza. A szereldéből is beszaladtak, a művezető is előbújt üvegezett kalitkájából. Most már kórus alakult, és ütemre kiáltottak:

– Csókold meg, Vigyori! Csókold meg, Vigyori!

A kislány is megállt.

– Szégyelld magad! – szólt mérgesen. – Látod, hírbe hoztál!

Majd megcsókolta a fiú homlokát, és hátrafeszített derékkal nevetett.

Zsibbadt lábakkal sompolygott el a gépek között Vigyori; széttúrta mind a forgácskupacokat. A vasajtónál arcának futott az éles levegő, fázósan összehúzta magát. Csak a homloka parázslott tovább változatlanul…

Ebédidőre már el is felejtette az egészet. Egy felfordított ládáról biztatta a hógolyózókat, és vidámakat rikkantott. A nyurga szerszámkészítő tetszett neki a legjobban. Mindenkit eltalált. Még a zászlórúd aranyozott gombját is a kapu felett. Jóformán nem is célzott; összemarkolta a havat, és már hajította.

– Még! – lelkesedett Vigyori, és páros lábbal ugrált a ládán. – Dobd fel a madarakra! A kémény tetejére!

A kislányt is a szerszámkészítő célozta meg, mikor az kijött az ebédlőből, kezében a gőzölgő fánkokkal. Ijedtében sikoltott egyet és hanyatt vágódott. A fánkok szertegurultak a havon. Vigyori nekirontott a szerszámkészítőnek. Az emberek meghökkentek, abbahagyták a játékot és körbe állták őket.

– Nyomd ki a szemét, Vigyori! – kiáltott valaki. – Szegény ember házán egy ablak is elég!

A szerszámkészítő is nevetett. Nem akarta megütni a fiút, lefogta egészséges kezét. Vigyori nyöszörgő erőlködéssel rángatta magát, és rúgni akart. Már a lány is ott ágaskodott, és bámulta a viadalt.

Az öreg vetett véget az ingyen cirkusznak.

Elkapta Vigyori gallérját, és az öltözőbe cipelte.

– Megőrültél? – csapta pofon. – Verekszel? Kitől tanultad ezt? Kopétitől? Itt nem trógerok közt vagy!

– Hát nem látta? – kiáltott Vigyori vadul – a mellét csapta meg! És ha meghal?…

– Marha! – mondta az öreg, s mivel más nem jutott az eszébe, leültette őt, és cigarettával kínálta. Vigyori fintorogva szipákolt, köhögött is tőle. Olyan volt, mint aki sír meg nevet egyszerre: az Isten sem tudott rajta eligazodni.

Végül is az öreg hazakergette.

Az ablakból nézte, ahogy gipszelt karját maga elé tartva, esetlenül bukdácsol a méteres hóban, mint a menekülő. Aztán a Tüzér utcán, a kerítés mögé vonszolva lila árnyékát, eltűnt a szeme elől.

 

Kitavaszodott.

A főzelékszagú folyosón asszonyok civódtak élesen és súlytalanul: maguk sem vették komolyan. Csupán a napokat kergették, mint szél a lomha felleget. Kint, a macskaköves járdán, a ringó ívlámpa fényében lányok énekeltek, kedves hangjukon nagy titkokat súgtak a távoli csillagoknak, majd elhallgattak, összebújtak az olcsó kardigánok, s ők álmodoztak némán tovább.

Az öreg ágyazott már, pofozta a párnát.

– Szépen tudnak énekelni – szólt Vigyori, és eljött az ablaktól. A púpos díványra ült, fűzni kezdte a cipőjét.

– Mint a macskák a háztetőn – morgott az öreg a vekkerrel bajlódva. – Viszketnek… Reggel ötkor ébresztő: Kegyednek is, fiatalúr…

A fiatalúr nem tehet ellene semmit. A könyöke munkára alkalmas. Megmondták a felülvizsgálaton. S holnap az engedetlen gép, a gúnyolódó emberek, az öreg is bántani fogja. A műhelyben megvadul, üvölt, mint az állat.

Az öreg lekattintotta a villanyt, de nem volt sötét, az utcai lámpa tovább világította a földszinti szobát. A döngölt úttesten valaki csúnyán, részegen káromkodott.

– Péter bácsi – szólt halkan a paplan alatt. – Én nem akarok a gépen dolgozni…

– Jó… – felelte álmosan az öreg. – Majd elmész grófinasnak. Ha felszabadulsz, te leszel a gróf…

Vigyori egész éjjel hallgatta az öreg horkolását.

 

Nyáron csúszik a tenyér, gonosz hőt lehel a dinamók páncélja, és a por is savanyú, mely a reszelők alól bágyadtan a satukra telepszik. Ősszel az öregek behajtják az ablakot, a gépek ködszínűek. Ősszel szürke a műhely. S ha lámpát gyújtanak, szomorú.

Télen ezüst. Ünnepélyes. A hosszú rudak a raktárakban fehér csipkét öltenek.

De tavasszal!… Tavasszal fényoszlopok szelik át, s ha belepattan a rézforgács, lángot vet a röpke bukfenc. Áttetsző rubin a zsír, s szőke méz a hosszú csőrű kannán az olajcsepp. A kések pedig sustorognak, forró csókjuk alatt tündöklő tükrök születnek… S jók az emberek…

Vigyori hunyorgott a sok fényben. Nem bántották őt. Később sem, napok múltán sem. Mióta az öreg Boga a fiának fogadta. Tisztelték az öreget, és kissé tartottak is tőle, mert hirtelen haragú, goromba ember volt.

Vigyori egyszerű munkát kapott – M–6-os anyákat, készítette száz- és százezerszámra, akár hunyt szemmel is. Nem volt többé baj vele.

S mégis elhúzódtak tőle az emberek, hiába mosolygott egész nap mindenkire. Nem szólt hozzá senki. A kislány sem.

– Ne légy mulya! – mondta egy este az öreg, míg hámozták a burgonyát. – Menj közéjük játszani… Milyen katona leszel, ha mindenkitől félsz?

És Vigyori játszani kezdett. Ledobta kabátkáját ő is, és kicselezett mindenkit. Elfutott oldalt sebesen, és a legélesebb szögből teljesen váratlanul gólt lőtt. Fejelt is. Úszott a levegőben, és a homlokáról pattintotta a labdát a kaput helyettesítő két tégla közé. Ezen ámultak. Sőt hanyatt is dobta magát, lábával ollózott, ez pedig vakmerő és csodálatos megoldás.

Nemcsak vacsora alatt, egész éjjel futballozott. Még hajnalban, a zsúfolt villamos tornácán is. Délelőtt is folytatta, míg beidegződött kézzel kezelte a padot.

Csak délben hagyta abba.

Távolról figyelte a lábak között kavargó port, és elkerülte az öreg biztató tekintetét.

Mert Vigyori halálos bizonyossággal tudta: ha csak hozzáér, keresztülbukfencezik a labdán, elnyúlik a porban, itt, a kislány előtt, mint a fejen kólintott béka. De egy nap, amikor a labda begurult hozzá, és megállt a lába előtt, száz szempár leste őt, és nem lehetett elkullogni. A szerelde kék üvegtetejéről a nap is rádobta kíváncsi sugarát.

Ekkor elszánta magát. Cipőjével megcélozta a labda közepét, és minden izmát megfeszítve, hatalmasat rúgott.

Nem botlott el, semmi baja sem történt.

Szállt a labda, fel a magasba, és hangos csörömpöléssel bezúzta az iroda ablakát.

Mint Vitéz János a bábszínházban, hadonászott az üres keretben a főkönyvelő. A szavát sem értették, belefúlt a nevetésbe.

 

Alkonyodott, mikor a kislány megállt a hídon. Lent, a vízen ringó étterem dobogóján, elegáns emberek itták a sört, a vakító abroszok között pincérek suhantak, a gombaernyők alól asszonykacagást hozott a könnyű szél.

A parton ingujjas munkások halásztak, lesték hosszú botjaik végén a szerencsét. A budai oldalon motorcsónak korbácsolta a hullámokat.

Bámészkodott egy ideig, majd a hosszú sétától sajgó bokáit két ujjával dörzsölgette. Aztán lejött a hídról. Az utolsó lépcsőről látta meg Vigyorit. Felhúzott térdekkel ült a kövön, hátával a pillért támasztotta.

– Szevasz! – mondta nevetve, és mellételepedett a kőre. – Hát te mit csinálsz itt?

Vigyori összerezzent, bámulta a lányt, mintha az égből pottyant volna.

– A halászokat nézem – szólt csöndesen. – Nem fognak semmit, mégis olyan nyugodtak… És te? Te hogyan kerülsz ide?

– Csavarogtam. Vasárnap mindig megnézem a kirakatokat. Nem kerül egy fillérbe sem, csak a lábaim nem bírják.

Vigyori a kislány szépívű lábára pillantott, aztán behajtotta az ölében heverő könyvet.

A kislány tükröt kotort elő, fürkészte a szeplőit.

– Igaz, hogy kilószám olvasod a könyveket? – kérdezte. – Az öreg meséli…

A hídon kinyitották sárga szemüket a lámpák, billió szúnyog táncolt körülöttük. Távol, a hegyek felett már tinta ömlött az égen.

– Van egy barátom – mondta Vigyori –, kopott ruhájú, vékony legényke… a kalapácsot sem bírná el… De akármilyen erős emberre ránéz, az lesüti a szemét.

– Miért? – csodálkozott a kislány. – Mért félnek tőle?

– Mert sohasem hazudik. Ezt nem bocsátják meg neki, gyűlölik őt és félnek tőle.

– Butaság! – nevetett a kislány. – Hol van ez a barátod?

Vigyori ránézett hosszan, szótlanul, és a kislány elkerülte a tekintetét.

– Mindenki hazudik – szólt zavartan. – Talán csak a pápa nem… A fene tudja… Lehet, hogy néha ő is…

Vigyori szétnyitotta a könyvét, lapozgatta.

– Egyszer fogadalmat tett egy diák – szólt tűnődve –, hogy az igazat mondja csak… Mindig, mindenkinek… Így van leírva…

– Kitalálás! – legyintett a kislány. – Te ezt elhiszed? Becsuknák a bolondok közé.

– Nem. Ha őszinte vagyok, ők is azok – mondta határozottan Vigyori. – Akkor nem tudnak mások lenni az emberek.

– Vigyori! – kacagott a lány. – Hát ilyen butaságokat olvasol?

Teherautó zörgött előttük, leterített fényszőnyegét bekergette az aluljáróba. A járdán rekedt hangú fagylaltárus hívta a vevőket, fáradtan bicegett a kétkerekű láda mögött.

De üres volt már a part, csak az étteremből hallatszott a cigányzene.

– Vége a napnak – mondta szomorúan a kislány. Felállt, és leporolta a szoknyáját. – Az ember reggel felöltözik, és már hétfő van.

Elindultak szótlanul a part mentén. A Dunán vontató szuszogott az ár ellen, álmos uszályok követték, mint az árnyak.

– Ültél már hajón? – kérdezte a lány.

Vigyori tagadóan ingatta a fejét.

– Csodálatos utazás lehet – szólt később. – Fut az ég, a víz, a part, a szél… És az emberek hallgatnak, mert a hajón nem szabad beszélni…

– Miért ne szabadna? – kérdezte bosszúsan a kislány. – A hajó nem templom. Ha megfizetik a jegy árát, kiabálhatnak is rajta. Beszélsz megint összevissza a levegőbe!

Vigyori a sötét vizet bámulta, a lágy hullámokon guruló habokat.

– Nézd, milyen csöndes – mondta. – Némák a halak is, hogy ők se zavarják…

– A halak azért némák, mert így születtek! – pattintotta nyelve hegyéről a kislány, mert mérges lett ennyi butaságtól. Aztán baktattak tovább.

A Molotov téren kirobbant a lányból a kacagás.

– Látod! – rángatta Vigyori karját, és a lámpafüzéres sétahajóra mutatott. – Itt a te néma hajód!

A fedélzeten tombolt a zene, és összekeveredett a táncoló lábak dobogásával.

Vigyori sokáig nem tudott szólni.

Aztán a kislány kezéhez nyúlt.

– Akkor is fut az ég, a víz és a part – mondta csöndesen. – Gyere, ma este megmutatom neked…

A pénztár ablakához sietett, s az utolsó percben mentek fel a hídon, már oldozták a hajó láncait.

Minden esztendőben egyszer, fülledt augusztusi éjszakán meztelenre vetkőzik a világ. Mint őrült asszony, szaggatja izzó testéről a fátyolfelhőket, és kitárja magát izgatóan és szemérmetlenül.

Ilyenkor az útkövező megpihen a járda szegélyén, kulacsából hűti égő torkát, és a csillagokra bámul. A főkönyvelő pedig félénken ébreszti asszonyát, és szégyellősen, zavartan mosolyog a holdsarló ezüstjében.

Ők a korlátra támaszkodtak, hajukat borzolta a meleg szél, alattuk púpos hullámok fecsegtek, ölelték egymást szelíd szerelmesen. Már a Margitsziget felső csúcsát is elhagyták, mikor messze, magasan, valahol az Isten tenyerén felröppent egy zöldszárnyú csillag. Sebesen suhant, mint az élet, nyom sem maradt utána.

– Valaki meghalt – szólt a kislány, és keresztet vetett. – És most sírnak valahol…

– Anya temetésén varjak szálltak – bámult az égre Vigyori. – Egész alacsonyan. Azt néztem… Egyszer meg óriáskiflit akartam, és Kopéti részegen az arcomba csapott… Akkor sem sírtam…

– Nevetni se tudsz – felelte a kislány. – A műhelyben azt mondják: ha tél, ha nyár, te csak vigyorogsz mindenen.

Monitor siklott mellettük, fehér csíkot hasított, folyamőr ruhás bronzszobrok álltak a korlát mentén.

– Talán igazuk van… – szólt tűnődve Vigyori. Cigarettát vett elő, morzsolgatta, majd rágyújtott. – Hiszen még a farkasok is tudnak énekelni… Csak ha egyet kicsapnak maguk közül… Egyedül fél, barátkozni szeretne, társat keres… vigyorog mindenkire…

A parton kutya ugatott, de nem látták a sötétben, a lombok között lámpa kacsingatott az éjszakával. A hajó lassan, széles ívben fordult, úszott visszafelé.

– Én is szoktam nevetni – mondta halkan Vigyori. – Ha jókedvem van. Csak te nem látod… ezt senki nem látja… Mikor lázas voltam, szaloncukrot hoztál, és azt mondtad: álmodj szépeket… Te jó vagy, egyszer megcsókoltál… Azóta én is megcsókollak, mielőtt elalszom, és néha butákat, szépet álmodom… Látod, ma este nem félek, ma nem tudsz nevetni rajtam… Holnap, ha süt a nap, már nem bánom… Akkor már engem nem érdekel…

S futott velük a part, a víz, a hatalmas éjszaka, és a kislány lehajtotta a fejét és hallgatott. Vigyori fütyörészni kezdett. Valami ostoba slágert, vadul és élesen, mint a gyermekzokogás, aztán hirtelen abbahagyta.

– Te sírsz – szólt ijedten a kislány. – Vigyori, te sírsz?

– Nem – mondta Vigyori –, csak a szél… attól van…

Beletrombitált a zsebkendőjébe, és furcsa hangon valami vidám történetbe kezdett.

 

Az öreg még ébren volt, az újságot böngészte az ágyban.

– A mafla szerencsédet! – nevetett jókedvűen. – Beletaláltál a közepébe! Az Isten se tudta visszatartani, jött zsinóron végig, mint a fergeteg. Gyönyörű állat, ötvenszeres pénzt hozott.

Vigyori szórakozottan bólintott, lehúzta az ingét, és az ablakhoz ment.

– Hol csavarogtál? – kérdezte az öreg. – Hoztam egy csésze fagylaltot, de megettem, olvadt már nagyon…

– Péter bácsi – szólt csöndesen Vigyori, és odaült az ágy szélére. – Maga mért nem talált feleséget?

Az öreg a padlóra eresztette az újságot, a szemüvegét is levette.

– Ni csak! – hunyorgott rövidlátón. – Ez a te gondod? És ha szabad tudnom, mért tartozik ez rád?

– Péter bácsi… én ma este együtt voltam egy lánnyal. Sétahajóztunk… És én csak beszéltem neki, de ő…

– Csak nevetett! Igaz? Ismerem őket.

– Úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek…

– Pedig értette – bólintott az öreg. – Csak nem kellesz neki.

– De miért nem?! – kiáltott Vigyori. – Hiszen szeretem!

– Ne kiabálj! – mordult rá az öreg. – Azt hiszed, mert két hónapja borotválkozol, minden nő a lábadhoz borul? És ha így lenne? De sok zsilettpengét koptatsz el, míg olyan akad, akit igazán szeretni kell… Aztán lehet, hogy ő is elmegy… Akkor nevetünk, hülyéskedünk, hátba csapjuk a szaktársakat a kocsmában… Az ember azért megtalálja magát…

Levette az éjjeliszekrényről a cigarettadobozát, és a fiú elé tartotta. Rágyújtottak.

– Különben is, nem hozzád való – mondta az öreg csöndesen. – Csinos lány, de nem hozzád való. A jövő héten nyaralni megyünk… Sakkozunk majd. Meglátod, csudaszép a Balaton… És adok száz forintot, vehetsz könyvet is magadnak… De ígérd meg, hogy nem találkozol vele…

– Megígérem… – hajtotta le a fejét Vigyori. – Megígérem, Péter bácsi…

– Akkor takarodj aludni! Mindjárt reggel van!

 

– Beszélnünk kell – mondta reggel a kislány. – Kettőkor várj meg a sarkon, az akácfánál.

S már ment is a gépéhez.

Vigyori sokáig babrálgatta a kapcsolót, aztán odaballagott az öreghez.

– Kettőkor megvárom őt – szólt zavart, bocsánatkérő hangon. – Tudnom kell, mit akar…

Az öreg szótlanul bólintott, kezefejével megtörölte verítékes homlokát, és lassú, hullámzó mozgással reszelt tovább.

Mikor Vigyori kifutott a kapun, a kislány az akácfa alól nevetve integetett felé.

– Ráérsz? – kérdezte, és belekarolt a fiúba. – Gyere, kimegyünk az állatkertbe!

Felejthetetlen délután volt.

Vigyori beszélgetett az állatokkal, s ezen a kislány szívből kacagott.

– Te behemót fráter – szólt a két lábon kéregető medvéhez –, mért nem mész dolgozni? Ha ezt látná az öreg, a füledet is letépné.

– A mackó nem tud esztergályozni, se mást – mondta a kislány –, csak megeszi a mézet.

A medve bólogatott, billegett, majd leült és lustán tapsolt.

– Ne örülj! – fenyegette öklével Vigyori. – Anyagmozgatónak pontosan megfelelsz!

Aztán a zebráról állapította meg, hogy beteg ló, azért viseli a pizsamát, a majmok fenekét míniummal rozsdamentesítették, a teve pedig lúdtalpas, mint a műszaki osztály vezetője, még a szája is örökké mozog.

– És a hattyú? – állt meg a kislány a tó partján. – Mitől olyan büszke?

– Nem büszke – szólt csöndesen Vigyori –, csak reménytelenül szerelmes… Ezért gőgösen kihúzza magát, azt hiszi szegény, akkor nem tudják a társai…

– És tudják a társai?

– A szerelmet senki sem titkolhatja… De régen nem nevetik. A hattyú érzékeny, s ha bántják, meghal…

– És ha ő buta?… Ha őt is szeretik? – kérdezte halkan a kislány.

A vén csősz, ahogy kilépett a lombos platán alól, meglátta őket. Hegyes botjára felszúrt egy papirost, és mosolyogva elindult az ellenkező irányba. A madarak is tovaúsztak, hogy a remegő tükörképet se zavarják.

 

Vigyori ezen a nyáron nem utazott el az öreggel. De szerelmes szemével cserében hajnalokat láthatott, melyeket még soha, a kelő napban hajlongó aranyarcúakat a rózsaszín gépek felett, amint olajos kezükkel bókoltak a búgó, zenélő Istennek, s először hallotta kacagni a fürge fúrót és a csillaghegyű késeket is, ha belesimulnak a hűs olaj ölelésébe.

Munka után az akácfánál várták egymást, majd átsétáltak Budára.

Fenn, a hegyek oldalán csönd volt, és ők szerették a hintázó rigókat, az apró kertek üveggömbjeit, nap fényében a fehér kápolnán fürdő repkényt, és a kopott kőkereszt alatt térdepelő anyókát is.

Egy napon kicsiny cukrászdára bukkantak, s attól kezdve ott húzódtak meg. Ilyenkor Vigyori a félhomályos szögletben, mint lázas piktor, dobálta a szó ezernyi színét, melyből jövőjük végtelen freskóját bontotta ki.

– Nyáron virágot hozok neked – mondta. – Gyöngyvirágot meg orgonát… A hajadba pedig rózsát hozok, hófehéret. Télen te leszel a virág, és a színházban összesúgnak majd az emberek. Nézd, mondják, milyen csodálatos asszony. Ott, azzal a vigyorgó alakkal. De én nem haragszom érte, s talán én is szép leszek… Attól, hogy szeretlek…

– Beszélj még – kérte őt a kislány fénylő szemekkel –, most a télről…

– Télen csönd van… Kint vársz majd a konyhában, míg csöngetek, és akkor az ezüstfenyőről ezer gyertyaláng mind téged köszönt…

– És csillagszóró? – nevetett boldogan a kislány – csillagszóró nélkül nem igazi!

És Vigyoriból szállt a szó, szőtte álmaikat a cigaretta foszló, kék füstjében.

Aztán ha beesteledett, a parányi házakat kékre festette a hold, s míg ballagtak összesimulva a meredek utcákon hazafelé, a dőlt palánkok mögül virágok illata szállt. Egyszer a fiú egy gázlámpa tövénél megállt.

– Ha nem vagyok melletted – kérdezte –, gondolsz-e rám…

– Nekem még nem volt senkim – felelte a kislány szomorúan. – És nekem olyan rossz otthon… Ha akarod, én elmegyek most hozzád… Megfőzöm a vacsorádat, és a tied leszek örökre…

A kislány arcára a gázláng zöld fényt hintett, és olyan szép volt, mint még soha.

Vigyori tágra nyílt szemmel nézte őt.

– Templomból viszlek majd haza… És akkor fehér lesz a ruhád… Mert én igazán szeretlek…

A Baross téren búcsúztak el mindig, így akarta a kislány. Ott Vigyori villamosra ült, ő pedig lesétált a Thököly úton a Sport vendéglőig. Hátrament a füstös teremben a törzsasztalhoz, a porlepte tükör alá, és az étlapról vacsorát rendelt.

A borostás képű, kopott csavargók tréfálkoztak a zsíros kártyák felett, ajánlatokat tettek neki egyetlen éjszakára, és az anyját biztatták, hogy beszéljen helyettük, legyen a segítségükre.

– Frászt a beletekbe! – röhögött hangosan az anyja, mert ilyenkor már sok volt benne a rum. – Az én lányomat elviszi a velszi herceg, vagy eladom egy zsidó ügyvédnek! Különben is úrinő! Vasesztergályos!

A festett lányok nevettek, hyperoxidos hajuk fehér volt a tejüveges burák alatt.

Vacsora után az anyja megcsókolta őt, és hazakergette aludni.

S míg az álom érte nem jött, Vigyorira gondolt, sőt tűnődő mosollyal néha a Fényképészre is, kit a Thököly úton mindenki kedvelt barátságos természetéért.

Délutánonként sokat mesélt róla Vigyorinak.

– Te, még a lányok se malackodnak vele – magyarázta elgondolkodva –, és a koldusoknak mindig egyforintost ad.

Vigyorit nem érdekelte a Fényképész, de mosolyogva, jószívvel hallgatta a róla szóló történeteket, hisz a kislány úgy szerette mesélni. Megtudta, hogy a Fényképész németül is tud, meg aztán, hogy mikrós lemezjátszó gépe van, kétpár-evezős csónakja a Dunán, és amerikai rendszerű horgászfelszerelése. Sőt olyan napolaja is, hogy félóra alatt indiánszínű lehet tőle bárki.

Vigyori pedig csak nevetgélt ezen a sok butaságon, magához ölelte a kislányt a cukrászda pamlagán, és mesélt neki szerelmesen olyan országról, hol a cseresznyefa örökké virágzik.

Pár nappal később fényképeket mutatott a lány, színes volt mind, és Vigyori kiválasztotta a legszebbet.

– Ne vedd el – szólt a kislány, és zavartan elmosolyodott. – A Fényképész holnap felnagyítja őket… Abból majd kapsz…

Múltak a napok, de a kislány nem tett említést a képekről. A Fényképészről sem beszélt többé.

Mint a hajó finom műszere, Vigyori is érezte a közeledő vészt. De nem merte kérdezni a kislányt, csak áradt belőle a szó, ontotta kétségbeesetten legszebb álmait.

 

Ezen a nyáron búcsúzott el tőle a kislány örökre.

Vigyori keményen fogadta.

– Szép volt – mondta. – És megköszönöm… De nem akarlak többé látni.

– Nem látsz többé – felelte halkan a kislány. – Én már nem megyek a műhelybe soha…

Aztán sietve búcsúzott.

 

Az öreg könyökig szappanos volt, inget mosott a lavórban, amikor Vigyori hazajött.

– Feküdj le – mondta. – Bűzlik belőled a pálinka.

Vigyori a sámlira kuporodott, átkulcsolta a térdeit.

– Talán azt szeretik, aki üti őket – tűnődött. – Beléjük kell rúgni. A fene ismeri ki magát… Maga pofozott már nőt?…

Az öreg a kicsavart inggel belesuhintott a levegőbe, és a kifeszített spárgára terítette. Aztán kiöblítette a lavórt, és fáradtan bedugta a konyhaasztal alá.

– Ha visszajön, karórát veszek neki – mondta Vigyori. – Én nem tudok gorombáskodni.

– Én majd mosom a kombinéját – bólintott az öreg. – És csináljatok egy gyereket is, nehogy unatkozzam.

– Menjen el hozzá – emelte fel sápadt arcát könyörgően a fiú. – Mondja neki, hogy nem haragszom… Várom őt… Így nem lehet élni…

– Hetek óta iszol, mint a gödény! – csapta le a törülközőt az öreg. – Nem szóltam. De ezt a nyavalygást nem tűröm! Rongy vagy! Hitvány, pipogya fráter, akit már sajnálni sem lehet.

– Hát ne sajnáljon – nevetett gúnyosan Vigyori. Felállt, és odalépett egészen közel az öreghez. – Maga sokra ment a büszkeségével… Egyedül maradt vénségére, utálja mindenki… Én is itthagyom, elegem van a gorombaságaiból!

Az öreg elmosolyodott.

– Ideállsz elém? – kérdezte lassan. – Így?

Megmarkolta a fiú mellén a vászonzakót. Gyűrte, szorította erős ujjaival, aztán rázta kegyetlenül.

– A Vigyori! – kacagott rettenetesen, és az arcába köpött. – Elege van belőlem! Fellázadt a Vigyori!

Majd eleresztette a kabátját, és a fejét csóválva, öreges nevetéssel kiment a folyosóra.

Vigyori a kocsmában találta meg.

Egyedül ivott a gyalult asztalnál, és széles jókedvében énekelt is. Mikor odaült mellé, elhallgatott, és keményen a szeme közé nézett.

– Igyál! – parancsolta aztán és koccintott.

Felhajtották a bort, és újra töltött a poharakba.

– Gyerünk! – nevetett. – Ember vagy te a javából! Kemény legény, az Úristenit!

Az ötödik pohár remegni kezdett a kezében. Letette.

– Szédülök – mondta szomorúan. – Vén hülye vagyok, és szédülök…

– Sokat ittunk – szólt halkan Vigyori. – Menjünk haza, Péter bácsi…

– Talán visszajön… – bólogatott az öreg. – Majd forgatja a szemét. Ez olyan. Nevet és a farát riszálja.

– Ha visszajön – mondta a fiú –, újra boldog leszek.

– Nem igaz! Nem igaz! – kapkodott az öreg. – Csak most érzed így! De ez elmúlik! Egy-két liter bor még, és elmúlik!

– Soha… – mosolygott szomorúan Vigyori. – Maga sem keresett mást… Ivott és várt… Amíg él, várni fogja…

Az öreg lehajtotta a fejét.

– Nem attól félek, hogy elmész – szólt később, és nevetni próbált. – Megszoktalak, hát nem volna jó… Hisz nem is kéne elmennetek… Együtt laknánk… Az ember eljátszhat a gyerekkel… De ő nagyravágyó, és ez gyógyíthatatlan… A műhelyben tudják, hogy szereted a könyveket… Őszre talán iskolába is járhatsz. Segít mindenki… Csak le kell nyelni a békát, iszunk rá, aztán mehet a kocsi tovább!

A házmesternek a könnye is potyogott, amikor beengedte őket. Valóban kacagnivaló volt, ahogy karon fogva egymást, peckesen lépdeltek a gyéren világított kapualjban, és az öreg, éktelenül hamisan, indulót is fütyült hozzá.

 

Kint az udvaron, a földre terített csövek között hajlongott, egyikre-másikra ráharapta a sublert, mely fényes, mint a tükör, és a szomorú, őszi felhőket mutatta.

– Kövér vagy, disznó – dünnyögött. – A fene essen beléd…

De ezt nem méregből mondta, csak öreg volt már, és szeretett beszélgetni a csövekkel. Végül is talált köztük megfelelőt, szuszogva húzkodta ki a többi közül. Aztán derekát ropogtatva odakiáltott egy csellengő anyagmozgatónak.

– Vidd a fűrészgép elé!

Ekkor látta meg a lányt.

Ballonkabátban, fején színes kendővel ott állt a portásfülke ablakánál, és valamit idegesen magyarázott.

Fáradt, nehézkes léptekkel odament, és megállt előtte.

– Visszajöttem – szólt a kislány. Kavicsot morzsolt a cipőjével, azt nézte.

– Hiányoztál – felelte az öreg, és kiköpött oldalra. – Mint üveges tótnak a hanyattesés…

A lány felemelte könnyes tekintetét.

– Dolgozni akarok… Élnem kell, Boga bácsi…

– Sírtok és nevettek! – krákogott az öreg. – Ebből áll a tudomány… Hát dolgozz! Én nem teszek ellene semmit… De kérlek… szépen kérlek téged, ne haragítsuk meg egymást… Mert abból baj lenne… Nagyon nagy baj…

Csak munka után, a körmosdónál szólt a fiúnak.

Vigyori nem lepődött meg, kezére szórta a mosóport.

– Nehéz volt nélküle – mondta. – Többé nem engedem el…

Elmosolyodott, és lassan szétkente a fehér pépet az ujjai között.

Csak ők ültek ketten a padon, a sétány kihalt volt. A gyér lombú bokor felett ökörnyál úszott lassan, nehézkesen, valahonnan egy gépzongora ideges zenéjét vonszolta maga után.

A kislány az eget bámulta, mely szürke volt és vigasztalan. Vigyori a füvön guruló leveleket figyelte: zizegtek, mint a papiros.

– Hiszen szeretlek – szólt szelíden. – Mért nem akarod?…

A kislány megrezzent, és a felhőkre nevetett halkan, idegesen.

– Azt mondtad, gyűlölöd őt – próbálkozott félénken Vigyori. – Magad mondtad…

– Te sem kellesz!… – felelte nyersen a lány. – Menjetek a jóságos szerelmetekkel a pokolba!

Cigarettára gyújtott, és Vigyori ostoba, értetlen arcát látva, hirtelen kacagni kezdett.

– Mit bámulsz! – kiáltott a rémült fiúra. – Van száz forintod? Velem alhatsz! Az öregnek megszámítom ötvenért! Gyertek csak sorjában, én sem vagyok ügyetlenebb az anyámnál!

– Takarodj! – mondta sápadtan Vigyori. Felállt, és pillanatnyi szünet után, foga közül szorítva megismételte: – Azt mondtam, takarodj…

– Egyszer fogadalmat tett egy diák – mondta halkan a lány –, hogy az igazat mondja csak. Te mesélted. Vagy már nem emlékszel? – Felhúzott szemöldökkel, kihívón várta a választ, de Vigyori néma volt.

– A lehelet, ami a szájatokon kijön, az is hazug. – Szerelem – súgjátok, és benyúltok a blúzom alá. Aztán elfáradtok, és már nincs szerelem. De engem szép szóért nem vásárol meg többé senki. Köpök rátok, és okos leszek.

Vigyori egyetlen szó nélkül ütötte pofon.

A kislány ráemelte csodálkozó tekintetét. Szemesarkán két könny buggyant, csupasz karú fák remegtek bennük fázósan. Aztán végigszánkóztak a hamvas bőrön, és a földre pottyantak.

– A héten a második – mondta, és lassan elmosolyodott. – Úgy látszik, ez már így lesz… – Elhajította cigarettáját, s fejét előreejtve, hangtalanul zokogni kezdett.

A rozsdás avaron legény kerékpározott, ormótlan bakancsával sebesen taposta a pedált. Mészpettyes kabátja spárgával volt átkötve, fején a szobafestők hetyke papírcsákója ült.

– Puhítani, apuskám! – kiáltott jókedvűen Vigyorinak. – Puhítani a végtelenségig!

S ottfelejtve nevetését, már el is suhant.

– Gyere – szólt csöndesen Vigyori. – Esik az eső…

Mire a Dózsa György útra értek, bőrig áztak. Átfutottak az úttesten, s egy kapu alatt a kislány kicsavarta selyemkendőjét, aztán tartotta a tenyerén tanácstalanul. Hajáról is csöpögött a víz, bebújt a nyakánál, s végigcsurgott forró bőrén.

– Mint az ürgék – mosolygott dideregve. – Fel kéne húzni magunkat egy fregolira…

Vigyori ázott cigarettacsomagot vett elő, válogatott benne, aztán erős szipákolással rágyújtott.

– Hol laksz? – kérdezte.

A kislány az aszfalton pukkanó buborékokat nézte. Mintha egy égi kereskedő végtelen és szürke felhőfüggönyt gombolyítana le a földre, kilátástalanul zuhogott.

– Szobát kell találnom – felelte később, és fáradtan vállat vont. – Tegnap a pályaudvaron aludtam…

Vigyori szótlanul morzsolta nedves ujjáról a szétmállott cigarettát, majd belekarolt a kislányba.

– Igyunk valamit – mondta. – Átmelegszünk tőle.

 

A teremben finom meleg volt, fürge lábú pincérek kerülgették az asztalokat, magasra emelt tenyerükön tálak gőzölögtek.

Vigyori nagy buzgalommal a fogpiszkálók derekát roppantotta, és apró kereszteket rakott belőlük. A kislány a fehér abroszon könyökölt, hallgatta a cigányzenét.

– Furcsa egy alak – csóválta fejét Vigyori. – Így az utcára kitenni valakit…

– Igen – hagyta rá a lány. – Atlétatrikót hord az inge alatt, és kölnizi magát…

– Kölnizi? – nevetgélt rosszindulatúan. – És pávatollat nem dug a fenekébe? Az istenit, hát hol hagytad te a szemedet?

A kislány a poharához nyúlt, felhajtotta maradék borát. A csillár csiszolt üvegén ezernyi szivárvány játszott, kedves arcát ünnepivé tette.

– Szép ember – szólt tűnődve. Most olyan volt, mint téli kirakat előtt, karácsonyfára mosolygó, szomorú kisgyerek. – Ha sétálni vitt, mindenki utánunk fordult… olyan furcsa bolondságokat beszélt… Hogy elvisz a tengerre, és kék pisztrángot eszünk…

– Marhaság! – mondta bosszúsan Vigyori. – Mi az, hogy kék pisztráng? Drapp harcsa! Nesze! Lila ló! Hülyeségeket én is tudok mondani!

– Tudom, hogy nem mondott igazat – felelte halkan a kislány.

– Nem baj! Fő az, hogy sok a pénze!

– Igen. Mindenfélét vásárol, aztán eladja.

– Becsukják – mondta határozottan Vigyori. – Az ilyen pasasokat nyakon csípik.

– Az sem érdekes – igazította száradó haját fáradtan a lány. – Szomorkodjon érte az, akivel megcsalt…

Vigyori odaintette a pincért, fél liter bort rendelt.

– Te most is őt szereted – szólt később csöndesen.

A kislány cigarettára gyújtott, levett ajkáról egy dohányszálat, s kihegyezett tekintetét a fiú arcára küldte.

– Nem igaz… Az éjjel bekopogtam anyámhoz – mondta lassan. – Várjál, kiabálja, vendégem van. Be volt csípve, veszekedett… Te!… Ott áll a Grassalkovich utca sarkán, húsz forintért az ágyába bújhatsz… Ő már nem áltatja magát hülyeségekkel, nem is tudják becsapni! Neki van igaza…

Vigyori várt, míg a pincér leteszi az üveget.

– Mit mondhatok én, hogy megtarthassalak? – nevetett fanyarul. – Nyáron én is beszéltem neked… néha szépeket is… mégis itthagytál… Azóta okosabb lettem… Te szép vagy, sok mindent kezdhetsz az életeddel… Utánam soha nem fordulnak meg a nők, gazdag sem leszek… Sokan vagyunk így… Az emberek nagy része gyakrabban eszik paprikás krumplit, mint kék pisztrángot… Élnek, dolgoznak, boldogok… Én láthattam…

Töltött a poharába, és ivott egy kortynyit.

– A Hűvösvölgyben olvasgattam a füvön – mondta tűnődő mosollyal. – Rengeteg sok ember volt. Fürdőruhában bolondoztak a napon, az árnyékban csókolóztak. Aztán váratlanul sötét lett. Nyári vihar, egyik pillanatról a másikra… Csak én futottam egyedül a villamoshoz. A fák alól kiáltoztak felém, hívtak jószívvel, nevettek rajtam, de féltem a villámtól, botladoztam, rohantam tovább a síkos füvön, és szétázott a kezemben a könyv… Buta történet, a lányok a hősöket szeretik… De ott, a fák alatt sem hősök álltak… Ha velem vagy, nem ázom meg… Veled könnyű nevetni a viharban…

– Velem csak sírni tudsz – felelte halkan a lány. – Vigyori, én kisbabát várok…

A fiú nem szólt többet. Ujjával egyenként széttúrta a fogpiszkáló kereszteket, aztán pénzt tett az asztalra, s nehéz járással elment.

De kint az üvegajtó előtt, a zuhogó esőben megvárta a lányt.

– Nem kell, hogy sajnálj – nevetett rá a kislány erőltetett vidámsággal, arcán nagy cseppekben folyt a víz. – Anyám ezer forintért elintézi… Azt mondják, semmi az egész… Nem félek…

A trolibusz a járdához suhant, és sziszegve kitárta előttük redőnyös ajtaját. Vigyori óvatosan felsegítette őt a lépcsőn, és könyökével helyet szorított az utasok között.

A kislány szorosan hozzásimult, s nagy, csodálkozó szemét kérdően ráemelte.

– Ne félj – nevetett Vigyori, és megcsókolta a homlokát. – Ketten nem ázunk meg soha…

Az emberek bámulták a két kacagó, csuromvizes fiatalt, s mintha értenék is őket, velük mosolyogtak.

 

Az öreg nem lepődött meg, szeme se villant, mikor félénken beállítottak. Nem is mosolygott. Még egy tányért tett a konyhaasztal linóleumára, és leültek vacsorázni.

– Pocsékul zuhog – próbálta megtörni a csöndet Vigyori. – A tél hideg, de legalább szép…

Az öreg kezében megállt a kanál, s furcsán, szomorúan elmosolyodott.

– Főleg karácsony táján – mondta lassan, ahogy néha emlékről beszélnek. – Hull a hó, lessük benn a Jézuskát… Talán harangot is hallunk… A tél hideg és kegyetlen… Nem szeretem.

Vigyori a tekintetét kutatta, de tiszta, kék szemén az öreg, drótkeretes üveget megvakította a leves párája. Már evett tovább, kanala kocogott szaporán, mint fehér bot kocog a járda szegélyén.

– Péter bácsi! – szorította vissza könnyeit. – Befűtünk ám a lakásba… Rádiót veszünk… Esténként cigánymuzsika lesz, és énekelünk… Péter bácsi, hallja?…

Az öreg a homlokára tolta szemüvegét, és sokáig nézte őt. Aztán megsimogatta a fejét.

– Persze – nevetgélt. – Persze hogy hallom… A lakást is kifestjük, ne csípjen a poloska… A sezlont pedig kihozom a konyhába, majd függönyt húzunk elé… Nincs itt semmi hiba, nem igaz?

Majd a fiatalok bámuló, boldog arcát látva, mérgesen rájuk kiáltott.

– Egyetek, vagy nyakon csapom mind a kettőt! Egyelőre még én vagyok a főbérlő!

És nagy szürcsöléssel ő is hozzálátott.

 

Fogást vett a gépen, bekapcsolt, s mikor a kés szánkózni kezdett előre, hátrasietett a kijárathoz.

– Nem bordély ez, nagysága! – kiáltott már az ajtóból, s mert hirtelen természetű volt, dühében egy szöget hajított felé. – Az istenit a jó normádnak!

A kislány, hátát kényelmesen a falhoz támasztva, egy ládán ült a raktár előtt, és az eget bámulta.

– Csak elszédültem – szólt halkan, mikor az öreg elébe állt. – Megyek már vissza…

Az öreg, olajos homlokát ráncolva, lassan a karjához nyúlt.

– Te… Neked gyereked lesz…

– Nem… – fordította el verítékes arcát a lány. – Nem lesz… Fizetéskor elcsináltatom…

– Állítsd meg a gyalut! – kiáltott egy fiatal munkásnak. – És a Vigyorit zavard ide!

Aztán bevitte őket a műhelyirodába.

– Kérünk egy családi kilépőt. Majd rádolgozunk.

– Hova mentek? – csodálkozott a művezető.

– A koronázó templomba! – felelte gorombán az öreg. – Imádkozunk a trónörökösért!

A Fóti út sarkán, a lépcsős kocsmában ültek le. Az öreg két fröccsöt kért, a kislánynak szörpöt.

– Erő, egészség! – koccintott Vigyorival és nevetett. – Az ügyességedre!

– Ezért hívott ide? – kérdezte ellenségesen a fiú. – Mondja meg, mit akar!

Az öreg szeme kiélesedett, de nem vágott vissza.

– Semmit – szólt csöndesen. – Jogom sincs… Csak kérni szeretnék… Ne bántsátok azt a kis srácot…

– Ez nem magára tartozik – mondta szárazon Vigyori. – Ne avatkozzon bele.

– És te? Te mit szólsz?…

– Most nem akarjuk – hajtotta le fejét a lány. – Talán majd egyszer… Van még időnk, Péter bácsi…

Sokáig hallgattak.

– Mennyiért csinálják? – kérdezte később mosolyogva, de hangjával bántani akart. – A kalkuláció miatt.

– Nem fog pénzébe kerülni – felelte a fiú. – Majd eladom a kék ruhámat…

– Hát igen – bólintott az öreg, és kibámult az ablakon, a dércsípte akácra. – Drága mulatság…

Aztán a kislányhoz fordult, nagy lapát tenyerével megsimította az arcát.

– A Magyar Acélban dolgoztam egy fiúval – nevetett érdesen, és cigarettára gyújtott. – Még anyád karonülő lehetett… Szép kölök volt, ügyesebb is a férjednél, nem sokat volt munka nélkül… Szerették a lányok, ritkán aludt egyedül. Csak egy akadt, azt nem tudta lekapni a lábáról… Sokáig nem… Ibolyának hívta mindenki… A szeme miatt… Olyan olcsón halt meg… Talán egy kék ruha áráért… Már nem is tudom… Mesélik, egy napon temették a vénasszonnyal… Az kaparta… Bolond kölök volt, arcába csapta az égő petróleumlámpát… Mikor kijött a börtönből, ivott sokáig… Marhaság… Én is beszélek itt összevissza…

– Orvos csinálja – szólt sápadtan Vigyori. – Ezer forintért.

Az öreg a szemét se mozdította felé.

– Én nem szeretlek téged – mondta a lánynak. – Nem akartalak. Talán a gyerek összetart titeket…

 

Pár nappal később házasodtak.

Alacsony, kopott hangú emberke, mellén széles, nemzetiszínű szalaggal, sokáig beszélt, majd egy nagy könyvet tárt eléjük, és ahol nikotinos ujjával mutatta, a sercegő tollal beírták nevüket.

Este moziba mentek.

Az öreg már a híradónál elszundított. A fiatalasszony is fáradt volt, idegesen odébbtolta Vigyori izzadó tenyerét. Majd látva ijedt, csodálkozó arcát, fásultan hozzábújt, és nézte tovább a haragos hullámokat és a távolodó, parányi vitorlást.

A gyerek négy kiló volt, mikor megszületett, szőke és kék szemű, mint az angyalok. Péternek keresztelték.

– Strici lesz az aprópénz – újságolta az öreg a műhelyben. – Tejből van a bőre.

– Maga majd kitanítja – nevetett egy esztergályos. – Beül vele az eszpresszóba, és megmutatja, hogy kell.

– Kuss! – mordult rá. – Unatkozik a padod!

De egyáltalán nem volt dühös, fütyörészett egész nap. A fiatalasszony már nem jött vissza a műhelybe, az öreg akarta így. Takarított, mosott, vezette a háztartást, és ahogy a hónapok múltak, egyre jobban gyűlölte az öreget. A vénember valóban megbolondult. Belekötött minden szavába, s ha ellenvetést próbáltak tenni, az asztalt verte, vagy a poharakat a konyhakőhöz. Mióta a gyerek megszületett, még komiszabb lett. Esténként elszámoltatta az asszonyt, mit csinált, hol járt, és ilyenkor gyanakvón leste őt. Vigyori néha vitázni próbált vele, de ettől még jobban megvadult.

– Neked is van szavad? – kiáltott rá. – Te pipogya!

Csak Péterke szerette az öreget.

– Öreg! – szaladt elé mindennap, és két dundi karjával átkarolta a térdét. – Hopp, hopp, Öreg!

Az öreg lenyúlt érte, lapát-tenyerével megmarkolta apró fenekét, és már táncolt is Péterke a levegőben.

Az öreg már nem járt a lóversenyre. Jó időben sétált az unokával, máskor meg felforgatták az egész lakást.

Egy nap kicipelte a kiságyat a konyhába, hiába tiltakozott az asszony.

– Engem nem zavar éjszaka sem! – mondta gorombán. – Az éjjel is hagytátok sírni!

Az asszony csak bólintott. Elfáradt már, az egyhangú napok felőrölték. Néha a tükör elé állt unalmában, forgott, nézegette csinos alakját, frizurákat csinált magának, vagy fogott egy könyvet, de éppúgy nem volt türelme hozzá, mint Péterkéhez. S a veszekedések gyakoriak voltak. De az utolsó összecsapás teljesen váratlanul robbant ki.

Kora tavaszi este volt, s az öreg bekapcsolta a rádiót.

– Megint sikongatnak! – zárta el aztán bosszúsan, mert utálta az operát.

– Tudja, mi kéne? – nevetett az asszony. – Lemezjátszó. Olyan mikrós. Az ember felteszi az Yma Sumacot, és egy óráig is el lehet hallgatni.

– Mi az, hogy Yma Sumac? – nézett szemüvege felett az öreg Vigyorira.

– Fogalmam sincs – tette le könyvét a fiú. – Hol hallottad ezt?

– Az egy nő – felelte zavartan az asszony. – Indiánul tud énekelni. Csuda érdekesen csinálja…

Vigyori nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét, az öreg pedig egyszerre megvadult, és rázni kezdte az újságot.

– A kölködön járjon az eszed! – kiabálta. – Ne a kurválkodáson! Minden délelőtt a fodrásznál ülsz!

– Semmi köze hozzá! – kiabált az asszony is. – A gatyáját mosom, mint egy cseléd! Mégis baja van? Mit akar tőlem állandóan!

Vigyori betapasztotta a fülét.

– Elég! – ugrott fel kétségbeesetten, öléből a könyv a padlóra koppant. – Meg kell bolondulni! Magának legyen esze, Péter bácsi!

– Lökjél az utcára! – nevetett az öreg. – Majd keresek egy padot, hátha felszed valaki!

Azzal kirohant, csattant mögötte az ajtó, mint a puskalövés.

Az asszony fél éjszakán át zokogott.

– Vigyél el innen – könyörgött. – Félek tőle. Nézd meg a szemét, hogy gyűlöl.

Vigyori pedig mosolygott rá, nyugtatta száz apró csókkal, ölelte karcsú, szép testét, és álomba ringatta szerelmes asszonyát.

Másnap hajnalban, míg baktattak a villamos megállójához, beszélt az öreggel.

– Miért kell így élnünk? – emelte rá álmatlan szemét. – Hogy örökké féljen magától…

Az öreg átlépett egy pocsolyát, mely sűrű volt és szürke az olvadó hótól, aztán megállt.

– Ne hidd, hogy fél – mondta fáradtan, szomorúan. – Akkor is elhagy téged, ha simogatom…

– Mit tud róla? – döbbent meg. Fogta az öreg karját keményen. – Beszéljen, vagy belevágom a sárba!

Az úttesten ipari tanulók futottak, lompos komondort kergettek nagy lármával.

– Valamirevaló férfi nem ígérget – mondta az öreg. – Üssél meg, vagy csapj bele a sárba, de ne bohóckodj, fiam…

– Hiába mocskolódik – szólt fojtottan Vigyori. – Nem fogja elmarni tőlem.

– Menthetetlen asszony – mondta az öreg és elindult. – Már belekósolt a flancba. Pénz kellene… Gyíkcipőre, Yma Sumacra.

Befordultak a sarkon, és átmentek a keskeny járdaszigetre. A villamos nagy csörömpöléssel érkezett, két oldalán s az ütközőn is fürtökben lógtak a munkások.

Az öreg végignézett a sínek mentén, egészen Újpestig.

– Menj vissza – szólt aztán rekedten. – Mondd meg neki, ne féljen tőlem… Én nem bántom többé…

A kora tavaszi nap egy felhőrésen át maroknyi aranyat dobott ráncos arcára. Lehajtotta a fejét.

Vigyori csak bámult rá bambán, majd hirtelen megkapta a vállát és arcon csókolta. Aztán sarkon fordult, és nem törődve a pocsolyákkal, rohant visszafelé az úton hazáig.

 

Az asszony csodálkozó szemén még az álom homálya lappangott.

– Csak nincs valami baj? – ült fel ijedten. Apró mellei remegtek a gyűrött hálóing alatt.

– Vissza kellett jönnöm – gyújtotta meg a cigarettáját. – Az éjjel rosszat álmodtam…

– Édes Istenem! – kacagott az asszony. – Hát te már sose leszel felnőtt?

– Azt álmodtam, hogy elhagytál…

A fiatalasszony a párnára könyökölt, elővillant gömbölyű válla.

– Butaság… Látod, itt vagyok…

Vigyori a foszló füstöt nézte, amint szétterült a levegőben.

– Élek, mint a süket, mint a vak – mondta csöndesen. – Szeretlek, és azt hittem, te is boldog vagy…

– Sokat vagyok egyedül. Az nem jó… Meg az állandó marakodás…

– Az öreg nem bánt többé. Azt üzente…

– Nem hiszek neki. Gonosz. Börtönben is volt. Azt hiszed, nem tudom…? Ő volt az… a petróleumlámpával. Figyeld, mikor rajta van a bolondéria. Olyan a szeme, mint a kés…

– Nem árt ő senkinek. Csak kiabál. A műhelyben is kiabál, mégis szeretik… A gyerekért tűzbe menne…

– Igaz…

Vigyori eloltotta a cigarettát az üvegtálon.

– Téged ajándékba kaptalak – szólt halkan. – Érezte az Isten, hogy igazságtalan volt velem… Ha elhagynál egyszer, azután már nem tudnék mit kezdeni az életemmel…

Az asszony felnyúlt szép mozdulattal, és meztelen karjával átfonta Vigyorit.

– Nem akarok elmenni tőled… Hiszen a feleséged vagyok… Holnap munkát keresek én is…

A Huba utca sarkán, a kéttornyú templomban kondult a harang, megrezdült tőle az ablak üvege.

– Temetnek – mondta lassan az asszony.

– Esküvő – nevetett Vigyori. – Esküvő van az egész világon!

A halottaskocsi ott döcögött el a ház előtt, mély nyomot hagyott a sárban, de ők már ködülte szemekkel csókolták egymást.

 

Az asszony felvételre jelentkezett a Vendéglátó Vállalatnál, s egy körúti mozi büféjében helyezték el. Az öreg egyetlen szó nélkül tudomásul vette.

 

Egész nyáron át kínlódott a derekával, s hiába könyörögtek, hogy vizsgáltassa meg, nem volt hajlandó.

– Meghúzódott – legyintett mindig az öreg. – Majd kimegy belőle…

De nem ment ki belőle. Egyre merevebben mozgott, s ha lehajolt valamiért, szégyenkezően csóválta fejét.

Július végén Vigyori szólt a művezetőnek.

– Mit okoskodsz, Péter bácsi – mondta neki a művezető. – Eredj el az orvoshoz.

– Rossz volt az átlagom, nem akarom, hogy a fiatalok tartsanak. Adjatok munkát, amiben pénz van, feltornászom magamat.

Három hónapig gyártotta az ötvenkilós ólomszelepeket. Nyögött, sziszegett, káromkodott, de végül is közel háromezer forintos átlagot szorított ki.

Aztán elment az orvoshoz.

Ez novemberben történt, és örökké emlékezetes napja lett az öregnek.

Hazafelé jövet látta meg az asszonyt egy jól öltözött férfi karján. Nem vette őt észre, nevetgélve bementek egy fényképészbolt ajtaján.

Ő megállt akkor a járókelők között, és hunyorgó szemekkel felbámult a súlyos égre.

Egy fiatalember a karjához nyúlt.

– Nem jól van, bácsi?

– Hó lesz – mondta szomorúan, és bólogatott. – Nemsokára…

 

Kora délután volt még, de a konyhában már égett a villany, mikor az asszony hazaérkezett.

Az öreg a sámlin ült, és a lyukas lábasokat foltozgatta.

– Mit mondott az orvos? – kezdett hozzá az asszony a vacsora készítéséhez.

– Valamit felírt… Meg iszapot is pakolnak rám.

– Az biztosan jó. Villannyal is szokták az ilyet csinálni.

– Elmész a gyerekért?

– Nem. Fáradt vagyok. Vigyori majd hazahozza.

Az öreg megpumpálta a benzinlámpát, zöld láng süvített belőle.

– Hol voltál?

– Az anyámnál.

– Azt hittem már, a fényképésznél.

– Hol? – zárta el a vízcsapot. Nem mozdult.

Az öreg lefuttatta a cint. A forró páka alól sárga csípős füst szállott.

– A nők szeretik fényképeztetni magukat – nevetgélt. – Némelyik még le is vetkőzik. Az még ám az igazi.

Az asszony letette a fazekat.

– Mit akar megint?

– Láttalak. Karonfogva flangálni.

– Utánam mászkál?

– Ringyó után nem kell. Azt megtalálni az utcán.

– Persze! Érdekből mentem Vigyorihoz! Maga volt a hozománya!

– Szeretőd van…

– Látott már az ágyában?

– Szép fiad van, a férjed szeret, nem is nélkülöztök… Ki érti ezt…?

– Sőt, két fiam van! Én olyan szerencsés vagyok, hogy a férjemből se lett felnőtt. És maga is az Isten áldása a gorombaságával.

Az öreg letette a pákát, nehézkesen felállt.

– Vigyori nem tud semmit… ő azt hiszi, szent vagy… Szerencsétlen lenne…

– Most begyulladt! – nevetett idegesen. – Hogy elvinném a gyereket!

– A gyerek az apjánál maradna – sápadt el az öreg. – A bíróság sem adná egy utcarongyának…

Az asszony nem bírta tovább, felszakadt a keserűsége.

– Tudja, ki az apja? – kacagott. – Az, akivel meglesett! Nem titok, kérdezze meg a mamlasz fiát! A maga baromsága miatt szültem.

Aztán hatalmasat sikoltott. Az égő benzinlámpa a konyha kövére zuhant, meggyújtotta a szemetesládát.

– Eredj innen – motyogta az öreg. – Eredj, míg elmehetsz…

A csaphoz ment, és hideg vízzel sokáig mosta az arcát.

Odakint, a sötét udvaron még hallatszott az asszony rémült sikoltozása.

 

Az első napokban még gyűlölte a fiút, ottfelejtett könyveit is elégette.

De most már nem haragudott rá. Talán szomorú sem volt.

Csak nagyon öreg.

Néha, míg bámulta a sötétedő szobából a hólepte utcát, arra gondolt, ha most betoppanna, beszélhetnének mindenféléről. A villanyt sem csavarnák fel. Aztán meg nevetnének is.

– Látogatóba biztosan eljön – gondolta máskor –, tudja, hogy beteg vagyok. Annak idején én is elmentem hozzá. Kolbászt vittem neki, friss cipót meg termoszban forró teát…

Múltak a hetek, de nem látogatta meg őt senki.

Aztán rákapott a kocsmára.

Már ritkán borotválkozott, és borostás ábrázattal, gyűrötten, mint egy vén koldus, itta a rumot.

– Neki is rossz ám – mondogatta az embereknek. – Egyedül senkinek sem könnyű…

Éjfélkor pedig kigombolta az ingét, és ahol a szívét sejtette, odabökött a mutatóujjával.

– Pukk – mondta dühösen. – Itt pattant el neki! Azért vigyorog megint, mint a fakutya. Nem tud már ő sem nevetni. Mesélik! Dolgozik éjjel-nappal. De én még dolgozni sem tudok… Nagyon ügyetlen volt. Sokat kínlódtam vele…

– Mit nyavalyog! – nézett rá irigyen szemüvege mögül a tüdőbeteg újságárus. – Háromezer forintos átlaggal. Menjen nyugdíjba, pipázhat, mint egy miniszter!

Ezt nem értette.

– Ilyen ziccert nem szabad elengedni! – bosszankodott az újságárus. – Háromezer forint! Ha ad egy százast, én elintézem a szaladgálást.

Azzal már írta is a meghatalmazást.

– Ennyi csak az egész? – nevetett az öreg, és hunyorogva aláírta.

Aztán ittak rá sokáig, vidáman.

Másnap úgy rémlett neki, hogy még énekeltek is. De ebben nem volt egészen biztos…

 

Karácsonyt megelőző délután kihalt volt a kocsma. Csak az öreg húzódott a máriaüveges kályha mellé, és ivott konokul.

Már az utcáról sem hallatszott a ródlizó gyerekek zsivaja, mikor egy idős férfi bejött. De nem ült le, féldeci kevertet kért a pultnál.

Az öreg megmozdult.

– Szép fája van – szólt oda mosolyogva. – Hogy vette?

A férfi is mosolygott, kicsit büszkén megforgatta a spárgával átkötözött fenyőt.

– Negyven forintért.

– És a ráakasztani való? Megvan?

– Meg. De az már az asszony dolga.

– Persze! – bólintott az öreg. Bámulta a vörösen izzó kokszot.

– Hát boldog ünnepeket! – köszönt el a férfi.

A csapos tüntetően rámolni kezdett, csörömpölt a poharakkal. Az öreg is felállt.

 

– Mi az, hogy boldog ünnepeket? – dörmögte bosszúsan. – Az egyik nap olyan, mint a másik nap.

– Menjen haza aludni – nevetett a csapos. – Megivott egy hordó rumot.

– Nem nevetség ez – mondta sértődötten. – Az életben semmi sem nevetség!

A csapos szerette volna már lerázni, rásegítette a télikabátját.

– Akinek magas nyugdíja van – morfondírozott az öreg –, az mindenfélét csinálhat. Kezet is nyújthat valakinek, mert tudják, nem pénzre spekulál…

A csapos fogta a rolóhúzót, és az ajtóhoz ment.

Nem is válaszolt ennyi ostobaságra.

Kapkodó lélegzettel sietett a néptelen utcákon, lába csúszkált a havon. Sokat ivott, meg aztán nagyon öreg is volt már.

De a Tüzér utca sarkán, mikor a fehér tányérú hold elé dobta a kerítéslécek éles árnyékát, ijedten megtorpant.

– Meggyulladok – mondta félhangosan. – Tele vagyok rummal…

Nekidűlt a dermedt akácnak, megtörölte verítékes homlokát. Aztán tanácstalanul vállat vont, és bizonytalan léptekkel átment a kapuhoz.

Csak Vigyori dolgozott már egyedül a műhelyben. Fejét megmerítette a lámpa fényében, homlokán egy hajtincs a motor ütemével remegett.

Az öreg a fúrógép állványához támaszkodva nézte őt egy ideig.

– Csilingel az adagolója – nevetett. – Még mindig nem tudja meghúzni.

Aztán a homályba borult gépek között odabotorkált hozzá.

Vigyori csak most vette őt észre. Megállította a motort. Hirtelen csönd lett, mint a temetőben.

– Hogy kerül ide? – kérdezte hűvösen.

– Ismerősöm a portás – vonta meg a vállát. – Azt mondta, bejöhetek.

Aztán körbefuttatta tekintetét az alvó gépeken. Megnyúltak a félhomályban, hallgatagon és mereven. Az ablak alatt olajban fürdött a holdsugár.

– Süket így a műhely – mondta. – Emberek nélkül…

Vigyori a kapcsolót babrálta.

– Én így szeretem…

– Hát, nem tartalak fel – mozdult az öreg is. – Erre jártam, gondoltam, bejövök…

– Jó éjszakát!

Az öreg lehajtotta a fejét.

– A késedet meg tudod már köszörülni?

– Igen. Egyedül köszörülök.

– Az fontos…

Hallgattak.

– És a szobád? Megfelelő?

– Keveset vagyok otthon. Vasárnap meg alszom. Fáradt vagyok.

– Én is fáradt vagyok… Pedig nem csinálok már semmit.

A fiúra nézett, ráncos arcában már a kék szemek is tompák, öregek voltak. Elmosolyodott. Bölcsen, szomorúan, bocsánatot kérően.

Vigyori a kapcsolóhoz nyúlt, de az öreg hevesen megrázta a fejét.

– Várj! – kiáltotta izgatottan. – Embert csináltam belőled, és egy utolsó ringyó miatt, akibe a cipőmet sem törlöm…

Heves köhögés rázta, de utána már csöndesen folytatta.

– Heteken át a házmester váltotta ki a gyógyszeremet. És féltem is. Nem szégyellem. Hiába gyújtottam fel a villanyt. Az ember egyszer ezt megérzi… Akkor már nem szégyell többé semmit…

A szűk helyen lassan megfordult, és elindult az ajtó felé.

– Péter bácsi!

Megállt. Vigyori odaugrott, megfogta a karját. Szembefordultak. Néztek egymásra, tágra nyílt szemekkel, és hallgattak a hatalmas csendben.

Az egyik pad alatt zörrent a forgács.

– Egér – szólt mosolyogva Vigyori. Fényes volt a szeme.

– Egér – mondta csöndesen az öreg is.

Aztán úgy kacagtak ezen, hogy kibuggyant a könny a szemükből.

Eljegyzés

Szótlan, zsugori, goromba ember volt, ezt mindenki tudta róla, és így senki sem törődött vele. Napközben szorgalmasan bujkált a kocsik alatt, hajladozott a motorok felett, és ha engedték, túlórázott éjfélig is. Esztendőkön át nem ebédelt. Míg a többiek az apró lábosokból kanalazták az ételt, ő sovány testét végignyújtóztatta a deszkán, és szigorúra vont szemöldökkel töprengett.

Csak a normás bírta őt szóra. Ez jó hecc volt, ilyenkor mindenki figyelte, hogyan fut le arcából a vér.

– Nesztek! Engem ne raboljatok ki! – szaggatta szét a munkalapot. – Megcsinálom ingyen! Dögvész belétek!

– Begerjedt már! – nevettek a szerelők, és fölültek a motortetőkre.

Kongva táncoltak a szerszámok a betonpadlón, ahogy odacsapta őket, kék szeme villogott, és szitkozódott kegyetlenül.

A normás, visszafojtva jókedvét, vitázott, játszott vele, majd megunta, és másik munkalapot adott. Ekkor megnézte a kijavított időt, és mint aki csatát nyert, szélesen elmosolyodott.

A télen rigót talált a hóban. Sokáig melengette a fűtőtestnél, kalitkát csinált neki, és hogy a benzingőz ne bántsa, az öltözőben szögezte föl a falra.

A madár ott ugrált, és ő munka után bedugta olajos ujját a drótok közé, hogy megcsipkedje.

Aztán, mikor a tavaszi napsugár lecsalogatta az udvari munkások vattamellényeit, szélnek eresztette.

Nézte a madarát, amint lassú csapásokkal emelkedett a kémények fölé az ezüst felhőkhöz, és így szólt mérgesen.

– Menjen a nyavalyába. Egyedül úgyis megdöglött volna…

Mindenképpen furcsa ember volt.

Ha papokkal találkozott, tisztelettel köszöntötte őket, templom előtt kalapot emelt, de az Istent munka közben szidta szüntelen. Vasárnaponként csíkos, barna ünneplőjét vette fel, bordó nyakkendőt kötött, és elment a templomba. Ezt még a lelencházban eltöltött esztendők hagyták rá örökségként, és ő kitartott mellette. Hallgatta az orgonaszót, bámulta a nőket, majd keresztet vetett, és megkezdte szokott sétáját a kirakatok előtt. Déltájban a Sörszanatórium pultjánál gulyást evett sok kenyérrel, aztán hazament, és egyhuzamban aludt hétfő reggelig.

Így teltek az évek.

De egy novemberi délután csodálatos dolog történt.

A Lehel piacon hurkát vásárolt vacsorára, mikor a bakancsára pottyant egy csomag.

– Szűzanyám! – kiáltott egy lány, és csak nézte a sárba süppedt szalámit.

Ekkor ő zavartan köhintett, és azt mondta:

– No, nagyobb baj is történt már Mohácsnál…

– Az Mohácsnál volt, szakikám – válaszolta bosszúsan a lány. – Lőttek a vacsorámnak!

Elindultak a szemerkélő esőben, és nem bírta levenni tekintetét a lányról, mert ő ilyen szépet még sohasem látott, és váratlanul megszólalt.

– Meghívnám az Ilkovicshoz… – aztán megijedt a bátorságától, és félénken hozzátette –, ha meg nem sérteném…

– Mondja, nem nős ember maga? – kérdezte a lány.

– Én? – tiltakozott boldogan. – Már mit is gondol rólam.

Borjúpörköltet ettek kovászos uborkával meg linzersüteményt is.

Kinyitotta a nadrágján az első gombot, és felkönyökölt az asztalra.

– Tudja, milyen ember vagyok én? Megkérdezheti. Ha én ráverem a melót, jöhet mindenki a hátamra púpnak!

– Mi a mestersége? – mosolygott a lány.

Hátradőlt a széken.

– Univerzál szerelő. – De hogy a lány nem szólt semmit, könnyedén hozzátette. – Benzin-, Diesel-, istennyila-motorja, nálam nem érdekes.

– És a pénz?

– A borítékban van! Nálam a normás sem érdekes.

A harmadik féldeci után beletúrt a hajába.

– Voltál már szerelmes?

– Minden héten! – kacagott a lány.

Sokáig nem szólalt meg. A pincér megint hozta a rumokat.

– A szerelem az nem vicc – mondta aztán szigorúan.

– Maga honnan tudja?

Megint hallgattak.

– Meg a gyerek, a család… az sem…

– Igen – hagyta rá a lány.

– Mert én megrakom a cserépkályhát, este, mikor hazamegy az ember, meleg minden csempe. Az ember odatámasztja a hátát.

– Az jó.

– Meg nyáron cseresznye, eper meg szilva… Húsz üveggel is el lehet tenni… Az ember csak előszedi, aztán eszik…

– Ha pénze van – koccintott a lány. Ittak.

– Az ember tud spórolni…

– Igyunk még – csillant a lány szeme. – Maga nagyon rendes ember…

És gyengéden megsimította a férfi széles kezét.

A pincér, mikor letette a féldeciket, elmosolyodott az esetlen kézcsókon.

– Van valakid?

– Égen, földön senkim. Csak lötyögök a világban – szólt halkan a lány, és fölemelte a poharát. – Egészségünkre!

– Két ember az nincs egyedül. Az Isten mindig tudja, hogy mit akar…

– A lakás, az nagyon nehéz – sóhajtott a lány.

– Hol laksz?

– Messze… nagyon messze – válaszolt bizonytalanul a lány. – Egyedül egy szobában…

– Társbérletet azt lehet venni. Azt mondják, kétezer forint.

– Kétezer forint! – buggyant ki a lányból a nevetés.

– Az van! – ütött a mellére, és szerényen hozzátette. – Az ember tud spórolni… Jegygyűrű is kell, meg bútor, ágynemű…

Szédült szemmel nézte a lány nagy, barna szemét.

– Van egy kis kápolna, a kölcsönzőből hozunk fehér ruhát meg koszorút is…

– És te? – bújt hozzá a lány.

– Én a barna ünneplőben… aztán veszünk egy nagy tortát, és otthon megesszük…

– Hát így akar majd maga spórolni?

Akkor ő nevetett, és hatalmas boldogságában öt forint borravalót adott a pincérnek.

Karonfogva egymást, lassan mentek a Lehel utcán. Az Élmunkás-hídnál, a gyorsfényképész parányi kőháza mögött, ahol a sápadt lámpa fénye sem tudott kíváncsiskodni, a lány megállt. Két tenyerébe fogta a férfi sovány arcát, nézte sokáig, majd átfogta karjával a nyakát, és hosszan megcsókolta.

Ő reszketve ölelte magához a lányt, az pedig mint fészket talált madár bújt meg a mellén, és gyermekként nevetett. Aztán kibontotta magát az ölelésből, és megsimította a férfi haját.

– Menj, késő van már… holnap korán kelünk… Aludj jól, és álmodj szépeket… Ott, a mozinál! – mutatott a túloldalra. – Abban a kis cukrászdában várlak délután…

Állt, és nézte a lányt, amint átfutott az úttesten, aztán, hogy a gyümölcsösbódék között a cipő kopogása is elhalt, elindult hazafelé.

A Nyugatinál vette csak észre, hogy eltűnt a tárcája. Kapkodott a melléhez, kiforgatta minden zsebét, de már nem lelte sehol.

Szennyes, szürke novemberi hajnalon bolyongott az utcákon. Ázott lódenje súlyos volt, mint a sár, gyér haja az arcába lógott, és rémült szemmel kereste a vigasztalan égen meg a pocsolyákban is elvesztett boldogságát.

Két héten át, végtelen délutánokon a cukrászdában ült.

Aztán többé nem ment el.

Mostanában gyakran jár be részegen. A szereldében mindenki tudja róla, hogy szótlan, goromba ember, és senki sem törődik vele.

Csak a régi heccet sajnálják.

Mert akármilyen munkalapot kap, bujkál tovább a kocsik alatt, hajladozik a motorok felett, és nem szól egyetlen szót sem.

És ezt a szerelők végképp nem értik.

Mocorgó

Október eleje volt, hűvös éjszaka. A Vidám Kávéház tornácán ültem, és a tárt ajtón át bámultam a részeg, dülöngélő alakokat, amint maradék krajcárjaikat előkotorászva, bamba szemekkel követelőznek, tolakodnak a söntés pultja előtt.

Volt köztük egy villamoskalauz, őt sehogy sem értettem. Jóformán percenként csapta a sapkáját az olajos padlóhoz, és szaporán taposott rajta. Ezt igen komoly, láthatóan megfontolt ábrázattal tette, noha erre a mutatványára rajtam kívül senki sem ügyelt. Meg egy nő énekelt valami érzelgős slágert, a szeméből csak úgy patakzottak a könnyek. Akkor sem hagyta abba, mikor a pincér kihajította őt. Nem messze tőlem átkarolta a lámpaoszlopot, és virágcsokrát lóbázva dalolt tovább a permetező esőben.

Akkor észrevettem, hogy valaki a telefonfülke árnyékába húzódva engem figyel. Apró, szürke szemét kitartóan függesztette rám, csak ha felé pillantottam, bámult mesterkélt közömbösséggel más irányba. Eleinte csak bosszantott, idegesített, de később félni kezdtem tőle. Ezért mind gyakrabban odanéztem, és ő ilyenkor forgatta a fejét, s úgy tett, mintha csak unalomból álldogálna itt éjszaka, pár lépésnyire az asztalomtól. Alacsony, tömzsi, kissé karikalábú ember volt, kerek koponyával, keskeny, vértelen ajkát szigorúra zárta, és olyan hihetetlenül rongyos gúnyát viselt, mintha valamelyik Gorkij-novellából lépett volna ki ide, a Körútra. És csak állt, áztatta magát az esőben, mint akinek valami titkos parancsa van, hogy ne moccanjon – és lesett rám. A részeg nő meg kántált elnyújtott hangon, a könnyek és az esőlé szétmázolták arcán az olcsó festéket.

Ekkor megtapogattam a zsebemet, és elhatároztam, hogy elindulok. „Ha utánam jön – gondoltam –, ha megtámadna, megütöm őt a kulcscsomóval és elfutok.”

De nem indulhattam el, mert mintha csak megérezte volna e szándékomat, lassú léptekkel átplattyogott a tócsákon, bejött a tornácra, és leült az asztalomhoz.

– Fizessen kérem egy feketét – szólt csöndesen, elnézést kérő hangon. – Ha lesz pénzem, majd visszaadom…

Olyan furcsán, szinte mókásan szorította ki a száján a szavakat; azt gondoltam, részeg, de amint később kiderült, színjózan volt.

– Tessék – válaszoltam nyugodtan, s igyekeztem, hogy a hangomon ne érezze szorongásomat. – Rendeljen bármit magának.

Szótlanul bólintott, lehúzta cipőit, kicsorgatta belőlük a vizet, majd meztelen lábfejét megnyújtóztatva, felhúzta őket újra. Aztán csupasz mellén összegombolta a rongyos zakót, valószínűleg fázott.

– Nem iszom szeszesitalt már régen, de most jólesne egy kis pálinka – szólalt meg, és szomorú, tréfás mosollyal felém hunyorított. – Van ez így néha, nem igaz?

Féldeci cseresznyéket rendeltem, mert határozottan szükségét éreztem én is egy kis szíverősítőnek. Mikor felhajtotta, megrázkódott tőle, sokáig hevesen köhögött; láttam, hogy nem szokta az italt.

A Baross utcából két rendőr bukkant elő, gumiköpenyükön csillogott a víz. A részeg nőhöz ballagtak, vitáztak, veszekedtek vele egy ideig, aztán elvezették.

Már régen eltűntek a sarkon, de a nő keserves zokogását még sokáig hallottuk. Később csak az eső neszezett, és mi szótlanul bámultuk az oszlop tövében felejtett, árva virágcsokrot.

– Mennyi nyomorúság – szólalt meg a vendégem, és hosszú csíkban fújta a cigarettafüstöt a fejünk felett kifeszített piros csíkos ponyvára. – Sokat gondolkoztam ezen… Isten tudja, az ember valahogy megokosodik a börtönben…

Én akkor, rövid hallgatás után, megkérdeztem tőle barátságosan, hogy mi bűnt követett el, de rókatekintetén, melyet felém küldött, azonnal láttam, hogy ez ostobaság volt.

– Maga hol dolgozik? – kérdezett vissza lassan, és most jobban éreztem különös, furcsa beszédhibáját. – A rendőrségnél van?…

– Nem, dehogyis – válaszoltam sietve, de nem tudtam, mit mondjak mesterségemül. Hisz nincs a világnak szánalmasabb figurája az ismeretlen költőnél. Abban bizonyos voltam, hogy a nevemet sohasem hallotta; de ezen az éjszakán a csapkodó kalauzok, zokogva daloló nők és éber rendőrök között nem kanyarodtam el az igazságtól, csendesen, szégyellősen megmondtam:

– Író vagyok…

Ő bámult rám kutatóan, majd elmosolyodott.

– Szóval ezért kíváncsiskodik – mondta –, miféle vagyok. Tolvaj-e vagy lecsúszott arisztokrata. Száz évig sem találná el, mért zártak be… Megmondom. Én voltam a csehszlovák úr… Miért csodálkozik? Ez így igaz!… De ma délután négy órakor – nézett rám, és most már gunyoros volt a hangja, s apró szeme parázslani kezdett –, ma délután mint magyar léptem ki a börtönkapun, megtisztulva bűneimtől…

Aztán hirtelen előrehajolt.

– Ajánlok magának egy üzletet – szólalt meg, izgatottan váratlan ötletétől. – Ez lenne az első, amit másfél esztendeje kötök. Én babonás ember vagyok, ne utasítson vissza, mert ha a startot rosszul veszem, mehetek a fenébe. Száz forintért elmondom az életemet. Nem hallgatok el belőle semmit, talán megéri magának…

Én tudtam, hogy ostobaságot teszek, hisz negyedórán belül valami olcsó történet után magamra hagy, de hát az én kusza anyagi helyzetemen igazán nem változtat már ez az üzlet, átnyújtottam neki szótlanul a százforintost. A szivarzsebébe gyűrte, mint valami díszzsebkendőt, és két cseresznyét rendelt.

– Hűvös van, jönnek a zord idők – koccintotta össze a poharakat. – De mire a hó leesik, megint lesz télikabátom, kézzel varrott cipőm… talán takarékkönyvem is…

Cigarettára gyújtottunk, kezében remegett a gyufa lángja, mikor az orrom alá tartotta.

– Rólam a mai napig azt tartják, gyáva ember vagyok – szólalt meg aztán csöndesen. – Igaz, nem emlékszem, hogy lett volna valaha is gondtalan, nyugodt éjszakám. De a sors akármint is adta a lépést – márpedig adta kegyetlenül –, én soha nem hátráltam meg. Féltem mindig, nagyon féltem, de csináltam, és ez nem volt gyávaság… Mert nézze! Ma jöttem csak ki, és már jár az agyam: hogyan, mint kezdjem, lesz-e szerencsém, idegem, bátorságom hozzá? Mit tudom én?! De azért csinálom újra, ha kezem-lábam citerázik is…

Elhallgatott. Mellette, a ponyva szélén keskeny szálként csurgott a víz. Alátartotta széles tenyerét.

– A terv az törvény, elvtársam – nézett rám gúnyosan, és valami konok dühvel a hangjában így folytatta. – Lesz, nekem is lesz tervem megint, és ha nem jön közbe semmi cvikli, naponta végre is hajtom. – És az asztalt verve nevetett ezen, mint valami jó tréfán, de a szemén kifénylett egy könnycsepp, mintha a jövőjébe látna.

– Nézze, én megmondom őszintén – mondtam akkor –, még csak nem is sejtem, elképzelni sem tudom azokat a terveket, melyekről beszél, az életéről is annyit tudok, hogy elhibázta valahol…

– A születésemnél – válaszolta –, ott hibáztam el. Nem jó az, hogy akárki megszülethet.

Aztán hallgatott újra.

– Mindenkinek joga van az élethez – kezdtem el beszélni, de ingerülten közbevágott.

– Ugyan, ne beszéljen gyerekségeket! – mondta nyers hangon, az arca krétafehér volt a dühtől. – Honnan veszi ezt az őrültséget?! A könyvekből? – S a szemét rám szegezte választ követelően. Az orrából keskenyen kiszivárgott a vér.

– Vérzik – szóltam ijedten. – Vérzik az orra!

Kezefejével letörölte.

– Jön ki a nátha – mondta. – Törött volt az ablak a szalmazsákom felett, mindig megfáztam…

Nem szóltam rá semmit. Csak bámultam az aszfalt horpadt mellén meghúzódó fekete tócsát, amint a tükre alá az őszi szél apró hullámokat gyűrt. Az ívlámpa sápadtan, remegőn támolygott benne.

És akkor megszólalt:

– Ne haragudjon, nem akartam megbántani. Én most itt elmondok magának mindent. Mindent, ahogy történt – tegyen igazságot. S ha valamit nem ért, akár a beszédhibám végett, vagy egyes részek talán zavarosak, ott állítson meg nyugodtan. Újra mondom majd. Meg különben is, én nem tudok úgy fogalmazni, mint maguk…

De én egyszer sem szakítottam félbe csendes, furcsa, nehézkes beszédét, csak szívtam a cigarettákat a suhogó esőben, hajnalig. Nem változtattam rajta semmit, nem is színeztem, úgy írtam le, ahogy a szájszögletében bujkáló, fáradt, gunyoros kis mosolyával elbeszélte.

A hűség kedvéért azonban meg kell mondanom, hogy beszédhibáját sehol nem érzékeltettem, mert megítélésem szerint komikussá tenné egy ember életét.

S ezt mindenképpen el akartam kerülni.

 

Kinek milyen a szerencséje, olyan a nyereménye – mondják mifelénk. És ez igaz is. Jegyezze csak fel a füzetébe, később rájön, hogy ezen áll vagy bukik az élet. Időm van, másom sincs – kezdem az elején.

Mikor én megszülettem – ezt később gyakran mesélték –, a szomszédok hajnalig ittak a szerencsémre, és azon vitatkoztak, hogy mi legyen majd belőlem.

Végül is a kocsmáros eldöntötte a sorsomat.

– Ide hallgasson, Makics úr! – mondta az apámnak. – Míg világ e világ, az emberek biciklizni fognak. Ahhoz pedig bicikli kell!

Persze mindenki bólogatott, hisz a kocsmárosnál nagyobb tekintély nem létezett a Vay Ádám utcában.

Az öregem utcaseprő volt, és attól a naptól kezdve gyakran megállt kétkerekű taligájával Essen úr műhelye előtt cigarettát sodorni, kíváncsian figyelgetve a felfordított biciklik között sürgölődő, koszos inasokat.

Én ezalatt szépen fejlődtem, már látszott: tömzsi, kemény markú legény leszek, és az apám esténként nevetgélve állapította meg, hogy elbírom majd a kalapácsot. Ötesztendős lehettem, mikor egy kis baleset történt velem.

Annyi történt csupán, hogy a földszinten lakó szobafestő segéd hosszú, piros csákót tett a fejére, vattából szakállt meg bajuszt ragasztott, és körbe kopogtatott a lakásokon.

Talán a Mikulás dörgő hangjától, de lehet, hogy a hatalmas árnyéktól, melyet a petróleum lángja ingatott a falon, én úgy megijedtem, hogy két héten át nem tudtam megszólalni. Mikor aztán beszélni kezdtem, a szomszédok dűltek a nevetéstől.

– Berozsdált a nyelve! – kiáltott a házmester. – Meg kell olajozni!

– Aggyon neki rumot – lökdösték apámat a szomszédok –, attól majd beindul.

Apám szégyenkezve csóválta a fejét, a tréfás szobafestő pedig cukrot hozott nekem, és elnevezett Mocorgónak.

A sráckorom… Nem sok érdekeset mesélhetek róla… Golyóztunk az utcán, és kijártam én is az öt elemit. Aztán az öregem műszerésznek adott. Ügyeskezű kölyök voltam, senki sem centírozott gyorsabban, pontosabban kereket nálam. Essen úr meg is tartott segédnek, és annyi pénzt kerestem, hogy az apám körbe dicsekedte a sarki kocsmákat.

Úgy emlékszem, azok az esztendők szépek voltak… Munka után a Városi Színház oldalában rúgtuk a rongylabdát, meg a lépcsőkön ülve rengeteget veszekedtünk… Az Újpest, Fradi, Sárosi Gyurka… bokszmeccsek… csupa ilyen izgalmas dolgokról. Na meg a mozi! Tom Mix, Tarzan és Miszter Moto, de attól féltem, mert sohasem mosolygott.

Még valami. Ekkor ültem először. Persze, nemcsak én, ez olyan volt nálunk, mint a bárányhimlő, majd minden srác átesett rajta.

A Víg utcai kapitányságon harminc napot mért rám a rendőrbíró, mert nem jártam leventére. Nem történt semmi bajom tőle, csak a kopasz fejemet szégyelltem a lányok előtt.

Fene butaság az első szerelem… Nem volt valami nagy szépség, de olyan csöndes, halkszavú, csak úgy lapult közöttünk, és senki sem törődött vele. A Rákóczi úton dolgozott, a Hönig kalaposnál; néha este tízig is – és gyakran megvártam őt.

Egyszer, mikor a tangónál vörös meg lila világítás volt, megcsókoltam a haját, és megígértem, hogy csinálok neki egy női biciklit, aminek még a váza is krómozott lesz. Nem szólt rá semmit, csak egészen picit hozzám simult. Én pedig lélegzeni is alig mertem, csak lépegettem vele a tükörfényes parkettán, mint a holdkóros.

Istenem, muszáj nevetnem, milyen hülye is néha az ember.

Volt a téren egy aranyalmafa, egyetlenegy az óvoda mellett, gondolhatja, mennyire vigyázták. S én mégis leloptam róla négy ráncos, szőke almát, és este, mikor lejött a színház elé, odaadtam neki. Majd félrevonva őt, megsúgtam titkomat, s megkértem: legyen a feleségem. Azt válaszolta: neki már egy kereskedősegéd udvarol, aki sátrat nyit majd a Teleki téren.

Tudja, ha ideges vagyok, nehezebben beszélek. Hát akkor ideges voltam. A barátaim pedig azt kiabálták, hogy felvágják a nyelvemet, mint a mátyásmadárnak. Persze a lány is kacagott. Akkor ez még fájt nekem, és teljes erőmből fellöktem őt, szegény betörte a fejét a járda szegélyén.

A fiúk pedig agyba-főbe vertek, s én az aszfaltra borulva sokáig, keservesen sírtam. Érdekes, hogy én milyen könnyen elsírtam magamat a későbbi években is. Az ördög érti, hisz másokkal szemben sohasem voltam valami érzékeny…

Most mondok magának valami bölcset.

Ma már tudom, hogy annál a szerencsétlenül sikerült kézfogónál lettem felnőtt. Vagy azt hiszi, ez az évek számától függ? – Nem…

Mert én még nem voltam tizenhét esztendős, mikor először éreztem keserűnek a cukor ízét is.

Piszok egyedül, barátok nélkül csatangoltam esténként, és munkaidőben meg a kisinast pofoztam, mert nem értette a szavamat. Talán csak a háború alatt beszéltem olyan keservesen, mint azokban a hónapokban… Ekkor történt, hogy elhatároztam magamat egy számomra akkor hallatlan nagy dologra.

Tavasz volt, és egy éjszaka beosontam a Kender utcába.

A lányok ott álltak a házakhoz simulva meg a járda mentén végig, s én egy szomorú szemű nő kezébe három pengőt dugtam. Szólnom sem kellett, csak beléptem utána a sötét udvarra, és ő kedves volt, jó volt hozzám. Mikor elbúcsúztam tőle, azt kérdezte, eljövök-e máskor is.

– El – mondtam neki. – Eljövök mindennap…

Már hajnalodott a Kerepesi temető felett, mikor hazaértem.

„Nem baj, ha három pengő… tíz pengő – gondoltam. – Ha szeretik az embert, az nem baj…”

Most pedig nevessen ki, én azon a hajnalon eldöntöttem, hogy gazdag leszek. Éles eszű kölyök voltam, tágra nyitottam a szememet, és rájöttem: nem fogok éhen halni az emberek között.

Egyszer – sok ámulás után – beszöktünk a Városi Színház színpadára. A kastély vászon volt és büdös, szóval percek alatt kiderült minden.

Hogy is magyarázzam csak…

Már tudtam, hogy az elegáns, pökhendi borbélymester rabolta ki az Ernst-múzeumot, s Jocó, az őszülő, sétapálcás orgazda jelentette fel az ezüstholmi ára miatt. Meg hogy Smidt úr hátul a boltjában a rizses-zsákok között a kislányok szoknyái alá nyúlkál, és a jó öreg Wagner bácsi, a háztulajdonos, mozijegyeket osztogat a fiúknak. A vörös képű rendőrtől sem féltem már, hiába kiabált, míg a biciklijét javítottam, hisz a lelkét régen eladta Essen úrnak a fröccsökért. Röhej, uram, az egész élet. Vasárnap misére járnak, hétközben lopnak az emberek. Ne csóválja ezen a fejét, ez nemcsak akkor volt, ma is így van. Persze a lopást nem szó szerint értem. Van annak száz módja is. Mindenki másként csinálja, tehetsége és bátorsága szerint.

Ott volt például a Dukesné. Totyogott a perzsabundában, selypegve, finomkodva beszélt, de én csak Haidekkernének hívtam őt, mert tudtam, hogy kerítéssel foglalkozik, lányokat árul, és azt is, hogy Szendi néni a trágyaszagú udvar zugában, az imaház alatt tíz pengőért angyalt csinál.

De legjobban az apámat vetettem meg.

Utáltam szörnyű seprűjét, ostoba, zsíros ábrázatát, savanyú szagú ruháját, és az avas szalonnát is, amit egy életen át csámcsogott. Emlékszem, egyszer karácsony este a konyhában kártyáztunk, és a fejembe szállt a szilvórium.

– Mért pont ezt a mesterséget választottad? – kérdeztem tőle – hisz itt lopni sem érdemes a haszonból.

Nagy prédikációba kezdett, és alaposan kidicsekedte magát a becsületességével.

– A becsületért nem mér a hentes semmit! – legyintettem bosszúsan – úgy beszélsz, mint egy ütődött kispap, s közben a nyomortól nekimész a falnak. – Ezen nagyon megsértődött, mert előző este részegen beesett egy boltajtó üvegébe, s csúnyán összeszabdalta az arcát, kishíján meg nem vakult.

– Az én szememnek nem fogja mondani soha a varjú, hogy csecsebogyó! – verte dühösen az asztalt. – Fene a betyár fajzatodat! – Ezt a varjú-dolgot az akasztófára értette, mert – Isten tudja, mért – attól szinte babonás félelemmel reszketett egész életében, noha erre a legkevesebb oka az egész világon neki volt.

És kiabált, szitkozódott, hozzám dobálta a kártyákat, anyám meg, mint a pereces, csak hajtogatta: „Jézus Isten! Jézus Isten!” De nem verekedtünk össze, hiszen respektálta a zsebpénzt, amit szombatonként kapott tőlem. Mert én akkor már olyan simán, akár egy jól olajozott kocsi, elindultam a meggazdagodás útján.

Pofonegyszerű kereseti lehetőséget találtam magamnak. Essen úr délutánonként a Simplonba járt biliárdozni a környékbeli mesterekkel, s ilyenkor a fékjavítás, pedál, küllő, lánccsere ára nálam maradt. Attól, hogy rájön és följelent, nem féltem egyáltalán. Sőt tudtam, még csak el sem küldene.

Mert Essen úr lopott bicikliket vásárolt, amiket én vettem kezelésbe. Lehúztam a zománcukat, forró ónnal eltömtem a számokat, és újat ütöttem a helyükre. Aztán másik nyerget, kormányt kapott, és ment a dukkózóba. Essen úr pedig passzust szerzett hozzá, legalizáltatta, és a cserélő parasztoknak adta el, akik messze vitték. Tehát sok ugrálnivalója nem volt.

De sajnos, a lényeget: hogy a pénzt könnyebb megkeresni, mint megtartani, csak jóval később, a háború után tanultam meg.

Azt viszont már akkor tudtam, hogy a Markó utcában mindenkinek van egy téglája, és ezt a téglát ki egyszer, ki többször, de megtapogatja.

Ott volt például a Visó-család. Hat, szálas fiú, vakmerőek, erősek, minden rendőr előre köszönt nekik. Mégsem lehetett volna róluk családi képet készíteni, mert egyikük mindig a börtönben volt.

Látom, mosolyog. Pedig, ahogy mifelénk mondják, az ismerőseim többet ültek, mint álltak. Ezért én nem tartottam sokra a tudományukat, hiába volt időnként tömött a tárcájuk. Hisz jóformán alig mulattak, ölelkeztek a szabad levegőn, máris vitték őket vissza. Essen úr sem kerülte el később a sorsát, mert egy újonc tolvajocska az első pofon után ráhozta a detektíveket, és nyolc hónapot kapott. Mégis létezett egy elég nagyszámú társaság, akiket én végtelenül tiszteltem, mert munka nélkül éltek és jól, anélkül hogy egyikük is megismerkedett volna a börtönnel.

Ezek az ószeresek voltak.

Megszerettem őket vidám természetükért, és csodáltam gyors észjárásukat. Reggelenként kopott gúnyákban, hátukon zsákkal bejárták a várost, és rekedt hangjukon elénekelték, mi mindent is vásárolnak. Déltájban pedig a Teleki tér zsivajában teli torokkal veszekedtek a zsibárussal, és úgy dobálták, forgatták a portékájukat, mint valami varázslók. De pár órával később már a Breitner-csehóban, melynek két kirakat-ablaka a Tisza Kálmán térre nyílt, gondtalanul biliárdoztak, dominóztak és keverték a kártyákat a márványlapú asztalokon.

Mind finom selyeminget viselt, és súlyos pecsétgyűrűt is, én meg hallgattam dicsekvésüket, bámultam a lila százasokat, amit úgy szerettek lobogtatni, és boldog voltam, ha rám bízták a fekete táblát a krétával, hogy írjam a partikat. Tőlük tanultam meg a simulékonyságot, kíméletlenséget, és azt, hogy az életben szemrebbenés nélkül kell esküdni. Ezt később magam is tapasztaltam, és sokszor ámultam, hogy az egyszerű embereknél milyen simán eloszlatja a kételyeket.

Tudom, minden embernek volt egyszer egy álma.

Maga író, más bokszbajnok, filmszínész, mozdonyvezető, szóval, ahány ember, annyi elképzelés…

Az én álmom csupán egy sátor volt a Teleki téren, zsúfolva használt ruhákkal, és az iparengedély. És erről ma sem tettem le, szívós, konok fickó vagyok, ha az ég lejön a földre, én akkor is kiverekszem még, amivel a sorsom adósom maradt. De hadd folytatom.

Egy napon Essen úr rájött, hogy lopom őt. Nagy tűzijátékot rendezett, csapkodott, hálátlanságról kiabált, fenyegetőzött, és mikor a képébe röhögtem szemtelenül, elrohant az apámhoz, és kipakolt neki.

Este, mikor hazamentem, az öregem lila volt a dühtől.

– Te akasztófavirág! – támadt rám bőszült hangon. – Hát erre neveltelek! Meglopod azt, aki kenyeret adott a szádba!

– Csönd – válaszoltam nyugodtan. – Ne avatkozz a nagyok dolgába. Te csak söprögess a lovak után, az a te feladatod.

Ököllel jött nekem, de nem sokáig dulakodtunk, mert jóval erősebb voltam nála. Szorosan átkaroltam, hogy mozdulni sem tudott, majd mikor az arcomba köpött tehetetlen dühében, az orrába fejeltem. Csurom véresek lettünk mind a ketten, anyám meg kifutott a gangra és sikoltozott. A szomszédok nagy szakértelemmel választottak szét bennünket, aztán összecsomagoltam a ruhámat, és elköltöztem Kleinékhez albérletbe. Klein rádióműszerész volt, és a kis szobát adták ki, ahol napközben dolgozott, javította a beteg készülékeket. Nem zavartuk egymást, hisz én késő este jártam haza, ott aludtam a dobozok, lomok között egy keskeny díványon. Néha, péntek estén, mikor az asszony bekötött fejjel gyertyákat gyújtott, engem is leültettek a vacsorához. Mikor felvettem én is a kalapomat, ahogy Kleintől láttam, Vera mindig nevetett rajtam, és azt mondta: nekem nem kell, mert én keresztény vagyok. Vera volt a szemük fénye, egyetlen gyerek, akkor még a polgáriba járt… A sült gesztenyét nagyon szerette, emlékszem, téli estéken belenyúlt a kabátzsebembe, hoztam-e neki?… Hol is hagytam abba? Ja igen!

Persze, Essen úr nem küldött el, még csak a délutáni biliárdpartikat sem szüntette be. Hiszen keresett ő eleget az én működésemen. Felemelte a fizetésemet, én megígértem, hogy többé nem lopok. Aztán ment minden tovább, mint régen.

Az öregem már másnap odasomfordált a műhelyhez, és könnyes szemmel rimánkodott, hogy menjek haza.

Tudtam jól, a zsebpénz izgatja, és a kezébe nyomtam két pengőt. Következő nap megint odaállított részegen, de akkor már csúnyát mutattam neki, és kioktattam őt, hogy a becsületes ember lop magának, ha könnyebben akar élni.

Ezért éveken át, bárhol meglátott az utcán, szitkozódott, mint valami cigány, s az öklét rázta felém.

Most új szakasz jön. Már mondtam magának, hogy Essen úr lebukott. Egy májusi reggelen elvitték a detektívek, de nem sokáig maradtam kereset nélkül. Elszegődtem az egylábú mellé kocsihúzónak. Kopasz kis emberke lett a főnököm, tele gonoszsággal. Ha koldus kért tőle, gumiszerű arcán millió ránc futott össze, csücsörített szájával pöfögni kezdett, mint egy ócska mozdony a kapaszkodóban, és mankóját rázva szidta kegyetlenül.

– Te tolonctöltelék! – lökdöste a szerencsétlent. – Pont engem találtál meg! – Babonás ember volt, azt tartotta, ha koldulnak tőle, akkor hiába kiabál, nem szólítják fel őt egyetlen emeletre sem.

Olyan napon, amikor csak rongyos matracot vett, meg ócska, térdnél szakadt nadrágot, majd megevett.

– Árad belőled a pech! – kiabált nekem a járdáról. – Ha holnap is leégek, elmehetsz a nyavalyába!

De aztán, mikor szerencsés napja akadt, és varrógépet vásárolt, szép és jó méretű öltönyöket meg szekrényt, asztalt is, akkor megálltunk hazafelé a kocsma előtt, fröccsöket fizetett, veregette a vállamat, sőt, ha sok volt benne már a féldeci – mert azt itta télen-nyáron –, még csókolgatott is:

– Aranyat érsz, cimbora – mondogatta ilyenkor. – A Jóisten küldött hozzám…

Délután pedig a csehóban konyakot rendelt, és aranyfogát villogtatva handabandázni kezdett.

– Tetvesek, nimolisták! – kiabálta. – Essen ki a szemetek!

Azzal vastag köteg pénzt ráncigált elő a nadrágzsebéből, és az asztalra csapta.

A többiek meg csak mondogatták, hogy az egylábú megint nem bír magával, de a játékra nem akadt vállalkozó. És utálták őt tovább, mint mindenkit, kinek húsz fillérrel több volt a zsebében.

De engem valahogy szeretett az egylábú. Jól fizette a munkámat, és őszi napokon, míg a csehó ablakánál vártuk, hogy alább hagyjon az eső, elbeszélgetett velem.

Tudta, hogy az én eszményképem Kis Krausz, a kétméteres, örökké nevető, kövér zsibárus, hisz övé a piac legszebb sátra, és a leghangosabb ószeres is kalapot emelt neki. Mert a zsibárusnál nincsen nagyobb úr sehol a világon, és én úgy vágyódtam egy sátor után, hogy az egylábú csak mosolygott rajtam.

– Ne akarj te kereskedő lenni – mondogatta. – Tök vagy ahhoz. Becsüld meg a pénzedet, és nyiss egy kis műhelyt. Ne tarts még inast sem, az alkalmazott mindig fizetett ellenség, dolgozgass magad. Ha lesz valamennyi tőkéd, kiadod uzsorára. Van itt a környéken elég csavargó, aki, ha megszorul, boldogan ad rá tíz százalékot. Csak szokják meg, hogy tőled bármikor, ha rosszul jár a kártyalap, éjjel kettőkor is lehet pénzt kapni. Aztán jönnek, mint a legyek. De tőkét szerezz! Mert tanuld meg: pénzt csak pénzzel lehet keresni…

Így beszélt hozzám az egylábú, szomorú, őszi napokon, aztán elindultunk, húztam vidáman a kocsit, ő meg mocskos szájjal szidalmazott, és gazember disznónak nevezett, ha nem hívták az emeletekre.

Persze nem állt meg nálam a pénz. Esténként a Dumi-kocsmában, ahol az Árpi muzsikált, boldog-boldogtalan a vendégem volt, és akkor szerettek az emberek, nem gúnyoltak sohasem, barátom volt az egész világ. Reggelenként, mikor az utcára jöttem, még Bambó, a szifiliszes is felém röfögött a szemétláda tetejéről, mert ott üldögélt, míg csak a tél az üdvhadsereg pincéjébe nem kergette.

– Adj tíz fillért, Mocorgó! – mondogatta furcsa torokhangján, mert a nyavalya megette a hangszálait. – Tíz fillért adjál…

– Kilenc nem elég, Bambó? – évődtem vele mindig, és csörgettem a zsebemet. – Adok kilenc fillért.

Ilyenkor lekászálódott a ládáról, és koszos kezével az orrom előtt hadonászott. Nevettem összefüggéstelen, izgatott hadracsolásán, de vigyáztam, hozzám ne érjen, mert undorodtam tőle, és féltem szörnyű arcától. Fél orra helyén sötét lyuk éktelenkedett, szájából örökké csorgott a nyál, és nadrágjából mindig csípős szag áradt.

Az aszfaltra dobtam a tízfillérest, Bambó meg röhögve futott a guruló pénz után, míg csak ormótlan cipőjével rá nem taposott.

– Megvagy! – kiabálta. – Megvagy, tíz fillér!

Csókolgatta a zsákmányát, majd vinnyogva elfutott a lóhússzék felé.

Én, kedves uram, ezt a vinnyogást sokkal később, jóval Bambó halála után még egyszer hallottam… de akkor iszonyúbb volt…

Ezt is följegyzi? Jól van, addig rágyújtok egy cigarettára… Egyszóval, jól ment a sorom, nem féltem én sem Istentől, sem királytól. Csak Bambótól meg a köhögősöktől. Az utóbbiaktól azért, mert olyan fénye volt a szemüknek, mint a krómnak, ha víz alá dugják. Nemegyszer figyeltem őket a tánciskolában. Volt ott egy lány, Vitalek Mártának hívták. Kapkodtak utána a fiúk, mert jól táncolt, könnyen, mint a pille, csak úgy suhantak vele a parkettán. Mikor meg rájött a köhögés, otthagyta a partnerét, és a falhoz dőlve rázkódott, mintha a vállába áramot vezettek volna. Aki nem látta ilyenkor az arcát, azt gondolhatta, hogy fuldokló jókedvében valami sikerült tréfán kacag. De én egyszer láttam a szemét, és soha többé nem mertem felkérni. Akár a csirkének, mikor a torkát megnyitó kés alól megindul a vér, olyan volt akkor Vitalek Márta szeme. Mintha celofánt húznának két szép, tiszta tükör elé.

Persze sokan köhögtek így a tánciskolában, nem rontotta ez meg egyáltalán a hangulatot. Igazán vidám fickók voltunk, és a szünetben, míg a zenekar pihent, a társalgó asztalain harsányan énekeltük a szebbnél szebb nótákat.

Így szórakoztunk mi jókedvűen, hetenként háromszor a tánciskolában. Ki hosszabb, ki rövidebb ideig. Például Vitalek Márta addig, míg a kérője érte nem jött. A lány nem szerette a kérőjét, sokszor kacagott rajta, ki is csúfolta, szökött előle mindig, de egyszer – bent talán tangó szólt – gyengéden a lány vállára tette a kezét, és így kérte el őt: Márta, ne táncolj többé!

A lány nem akarta otthagyni a tánciskolát, gondolom, pörlekedett a halállal, szidhatta is, mert néztem az arcát, mikor kihozták a vécéből, bizony iszonyú düh nyoma látszott rajta. Még tajték és vér is mutatta, hogy kardos lány volt Vitalek Márta világéletében.

Még valamit elmondok ebből az időből, mert aztán behívtak katonának, és megváltozott utána minden.

Szerettem egy lányt, ő is engemet. Őszintén szeretett, és a legtöbbel bizonyította be, az életét adta értem. A vezetéknevét nem tudom, a sírját sem ismerem.

Látja, megint halál. Sajnálom, hogy vidámabb emlékekkel nem szolgálhatok, pedig szívesen tenném. Tudom, az emberek szeretnek nevetni, és ha megírja talán, amit itt összefecsegek magának, regénynek vagy másnak, találjon ki hozzá vidám részeket. És erről a lányról pedig szépen írjon majd…

Mindenki Jucinak ismerte, csak nekem volt Judit.

Magának talán van önzetlen barátja – ha igen, becsülje meg, mert ebben a törtető, hitvány világban ritkább az a fehér hollónál is.

Nekem ő volt csak egyedül, és ha van Isten, hát legyen hozzá jó szívvel.

Hajnalonként, mikor színes taftruháját levette és pongyolába bújt, felkerestem őt. Már várt ilyenkor, erős feketét főzött, én meg előszedtem a csokoládés nápolyit, amit úgy szeretett, és elbeszélgettünk.

– Fáradt vagy, Jóskám? – így kérdezett mindig, mert ő nem szólított Mocorgónak soha, és megcsókolt. – Szeretsz-e még engemet?…

És gyakran panaszkodott az ingerlékeny kis könyvelőre, aki az asszonyától elsikkasztott pénzzel tolvajként osont be hozzá, a goromba, borszagú fuvarosgazdákra, meg az ostoba zsokéra is, aki tízpengőst ragasztott az ő homlokára kint az utcán, és a többi lány kinevette ezért.

Én gyakran kértem, jöjjön el velem abból a házból, kértem őt feleségül, de csak gyűjtögette a pengőket a politúrozott ládikójában, és kedves hangján váltig hajtogatta: várjunk csak, eljön majd az is.

– Egy postás volt itt – mondta egyszer. – Harminc pengőt adott, és lefoglalt egész éjszakára. Hozzám sem nyúlt, csak sírt az a szép, barna ember. Megcsalta a felesége, pedig kisfia is van, láttam a fényképen… ó, ha nekem is lesz gyerekem, majd meglátod azt… Csak legyen együtt a bútor, stafírung, a sátor ára a Teleki téren…

Erről álmodozott velem a parányi, ablaktalan szobában, ahonnan elment egy téli éjszakán örökre. Nem voltam ott, úgy mondták, szótlanul ment és sápadtan, mint a hősök…

Most csúnya világ jön. Talán éreztük a sorsunkat, mert majd minden éjszaka a Duminál mulattunk, vedeltük a bort a régi pajtásokkal. Kevés él már közülük, de azt elmondhatom, nagyszerű fiúk voltak. Én láttam őket könnyezni és embert ölni – ártatlanokat is –, becstelen egy sem akadt közöttük. Illetve egy akadt, az örökké vitázó, mindig jókedvű Blüweiss – zsidó fiú volt –, kit én lőttem agyon, én, a leggyávább mind között.

Persze akkor még a kocsmaasztal mellett ki gondolta, hogy veszett farkasokká válunk mindannyian.

 

Blüweiss sem hitte, hogy én fogok az arcába lőni. Hisz mi szerettük egymást. Kárpitossegéd volt a Horovitznál, s jól keresett, mert lopta ő is a gurtnit, afrikot. De az volt a hibája, ahogy mondani szokták: minden hangszeren játszott. Tehát kártya, lóverseny meg a gázlámpa tövében a kocsisokkal fej vagy írás. Sokszor kért tőlem kölcsön, és én pár pengővel mindig kisegítettem, noha csak nagy veszekedések után adta vissza a pénzemet. Hosszú, hajlott hátú fiú volt, néha látom ijedt szemét, mielőtt rázuhant a hóbuckára…

1943. október 16. Ekkor kaptam a behívómat Várpalotára a légvédelmi tüzérekhez. Vacak dolog a katonásdi, de nem panaszkodom.

Csapkodtam a bokámat, vertem a díszlépést, és ha azt kiabálták: „nóta” hát nóta, ha röhögni kellett, röhögtem minden marhaságon.

Judit hetenként csomagot küldött és mellé ákombákom betűit: „Szeretlek – írta mindig. – Vigyázz magadra és gondolj rám sokat.”

Még új mesterséget is tanultam, mert a gépkocsizókhoz osztottak be, és egy tiszti kocsival furikáztam álló nap. Igazán úri dolgom volt, híztam is vagy hat kilót, mert szerettem a babgulyást, s persze Judit mákos-diós süteményei sem maradtak hatástalanul.

De a jó szerencse is felkeresett.

Én az ószeresek között tanultam meg biliárdozni. Ott komoly pénzbe ment a játék – tehát nem is akárhogyan.

No, a főhadnagyom – Tűz Viktornak hívták – szenvedélyes játékos volt, s egy alkalommal említettem, hogy én is konyítok hozzá.

– Ide figyelj, svihák! – mondta. – Ha csak a szád járt, és a posztó alá dugod a dákót, kiköttetlek!

Azzal behívott a kaszinóba. A tisztek nem tettek egyetlen megjegyzést sem, nem szóltak érte semmit, hisz az oroszok átkeltek már valahol a Dunán, Pétfürdő felől is hallatszott az ágyúszó, így hát kíváncsian körülállták az asztalunkat.

Kiválasztottam egy könnyű dákót, és az első beszállásra hetven poént löktem. Másodikra kivolt a száz. Attól kezdve Tűz Viktorral állandóan biliárdoznom kellett.

A Boforcok ugattak éjjel-nappal a Mátyás-vár tetején, körben a hegyeken is, de én csak lökdöstem a csontgolyókat, és magyaráztam a különféle falsokat a főhadnagyunknak. Néha rezegtek a kaszinó ablakai a légnyomástól; ilyenkor stampedli rumot ittunk, aztán játszottunk tovább.

Egy reggelen a barakk előtt bámultam a kondenzcsíkokat, amiket az amerikai bombázók húztak az égre. Nagyon magasan repültek, csak néha csillant alumíniumtestük a napfényben, nem is lőttük őket.

Aztán megjött a főhadnagy, és én feszesen tisztelegtem.

– Gyere, svihák – mondta. És elindultunk a kaszinó felé.

Megkrétáztuk a dákókat, de Tűz Viktor a harmadik lökés után behasította a posztót.

– Vége a játéknak – csapta a dákóját dühösen a sarokba.

– Főhadnagy úr, meg lehet azt foltozni – válaszoltam készségesen. – Egy kis ragasztó kell hozzá, szerzek én a cipészektől.

– Minek? – vonta a vállát, s rumot töltött a poharakba. – Ma éjjel indulunk Ausztriába. Tudsz te svábul?

– Nem – válaszoltam. – Csak magyarul tudok.

– Ahogy te magyarul beszélsz – legyintett megvetően, s nyújtotta a poharat. – Igyál, svihák, a győzelemre!

Mikor megittuk a rumot, rám kacsintott.

– Megszököl te a századtól. Pesti strici vagy.

– Dehogyis, főhadnagy úr! – tiltakoztam. – Én nem akarok szökni.

– Mért, svihák? – kérdezte. – Mi az apád?

– Utcaseprő, jelentem alássan!

– Látod, de mafla vagy! – csóválta a fejét. Sokat ihatott, mert vigyorgott állandóan, ami egyáltalán nem volt szokása. – Ahogy én ismerlek, leszel te még miniszter Szent István államában… Na, mindegy, leléphet, nem biliárdozunk többé!

Azzal felkapta a rumosüveget, és kemény léptekkel kiment a szobából.

Ezen az éjszakán megszöktem, nem tudtam, hogy a pokolba indulok.

Fölbolydult éjszakán futottam át a városon. Tigrispáncélosok torlódtak a szűk utcákon, tábori csendőrök fröcskölték motorkerékpárokkal a sarat, az égen Sztálin-gyertyák lógtak, a gépfegyverek mellett nyilaskeresztes katonák álltak a bánya körül, s Pét irányában láttam az égre villanó nehéztüzérségi torkolattüzeket.

Az elsötétített pályaudvar előtt lelassítottam, a bejáratot német katonák őrizték, ezért az országút mentén elindultam a messzi sínekhez.

Nem féltem, összekavart hangyaboly volt már ott minden.

Talán ötszáz méternyire lehettem az állomás épületétől, mikor egy katona a fa mögül elém lépett, s géppisztolycsövét a mellemhez szorította. Én akkor megláttam tányérsapkáján az SS-jelzést, és szótlanul az ég felé emeltem a karomat.

– Szöknek a patkányok – kuncogott a katona. – Imádkozzál, Mocorgó!

Szendi Berti volt. Az angyalcsináló Szendi néni zabigyereke, kit valamikor a színház előtt tán többet gúnyoltak, mint engemet. De Berti soha nem sírt, a vállát vonogatva nevetett rajtuk. Pedig őt gyakran bántották, kéz a kézben fontak láncot köré a fiúk, és valami ismert sláger dallamára ugrálva, táncolva énekelték: „hol a papája, ki a papája, az nincs neki, nincs, nincs, nincs!”

Emlékszem, egy ízben, mikor a járdaszigeten közrefogták, teljesen váratlanul a tejesüveget belevágta Ruck Gyuri fejébe. A mentőautó már elvitte a pajtását, de ő csak ráncigálta a rendőr kezét, s vadul kiabálta: „Itt az apád, én vagyok az apád, te dög!”

Bertit veszedelmes és kiszámíthatatlan fiúnak ismertük.

– Mit akarsz csinálni? – kérdeztem rémülten. – Én sohasem bántottalak téged.

– Térdelj le és imádkozz! – parancsolta. – Csókold meg a kezemet, gyónjál, én majd segítek szökni… Messzire küldelek, a nyavalyába!

Én térdre borultam előtte a sárba, és kitört belőlem a zokogás.

– Berti, engedj haza… Már nem tart soká ez a cirkusz… Gyere te is, haza kell érnünk…

– Fuj, de csúnya katona vagy – köpött le mérgesen, majd mellém ült egy rönkre. – Én minek menjek haza, te hülye!

– Miért? – kapkodtam a szavakat. – Mert otthon…

– Nincs otthon! – szakított félbe nyersen. – A Mutter Márianosztrán ül kaparásért, én meg leléptem a kalauztáskával, elmulattam a bevételt. Itt a kaja-pia megvan, mindegy, hol döglik meg az ember…

Nem tudom, Berti él-e még, mi lett a sorsa, én azon az éjszakán láttam őt utoljára. Ott lépkedett fel-alá a pesti zsidókért induló marhavagon előtt, melyben meghúzódtam, őrködött rám géppisztolyával, s mikor a mozdony megrántotta a kocsikat, az ajtóhoz futott.

– Kelenföldön igazoltatnak! – kiáltotta. – És a Mutternak írd meg, jól vagyok, várjon!

Én akkor idegességemben sírtam, integettem is felé, búcsúzni akartam tőle, de Berti hátat fordítva lépkedett át a síneken, sovány alakját foszforfénnyel rajzolta körül a háború…

A börtönben hosszúak az éjszakák. Emlékszem, felhúzott lábakkal ültem a szalmazsákomon, s a kukucson – így nevezik tréfásan a rabok a kémlelőnyílást – belesett a fogházőr. Majd kinyitotta az ajtót, és belépett hozzám.

– Mit üldögél? – kérdezte szigorúan, s körülnézett a zárkámban, nem bontottam-e falat vagy rácsot az ablakomon. – Éjszaka van, kötelező az alvás!

– Nem tudok aludni, világít a lámpa – mutattam a vasrács mögött vigyorgó holdra. – Gondolkozom, felügyelő úr…

– A lelkiismeret bántja, nem a lámpa! – válaszolta a fogházőr. – Attól nem alszik…

Talán igaza volt, nem tudom. De ha lenne varázslat, mint a mesékben, életem most következő szakaszának a legparányibb emlékét is megsemmisíteném…

Mondja, maga sohasem szomjas? Persze, mert magának legfeljebb a tinta szárad ki a tollából, de nekem, uram, a torkom… Cseresznyét, ha már azzal kezdtük… Ne féljen, nem csípek be, csak akkor állok fel az asztaltól, ha végigmondtam az egészet. Nem sok öröme lesz benne. De egy-két kupica nélkül nehéz egy életet kiteregetni… Egészségére!…

Tehát Berti figyelmeztetéséhez híven én Kelenföld előtt leugrottam a lassító vonatról, s a Horthy Miklós hídon át hazagyalogoltam.

Apámmal találkoztam elsőnek. A téli napfényben derűs ábrázattal szivarozott, hátát a kapuhoz támasztva. Bőrkabátot viselt, felette antantszíjat, karján árpádsávos szalagot, a csípőjéhez pedig fekete pisztolytáska lapult.

– Né csak! Hát te hogy kerülsz haza?! – kiáltott már messziről, és láttam, örül nekem. – Mutasd magad, milyen katona lettél!

– Mi az, öreg? – ráztam a kezét. – Abbahagytad a szakmádat?

– Veszélyben a magyar – szólt apám komolyan. – És én tudom a kötelességemet.

Karonfogva mentünk fel a lakásba, és anya – áldott kis öregasszony – ölelt, csókolt, könnyeivel összemázolta arcomat, s százszor végigtapogatott, helyén vannak-e csontjaim. Aztán futott a konyhába csirkét rántani.

Damasztabroszon ebédeltünk, metszett kristálypohárból ittuk a bort, lábam alatt perzsaszőnyeg takarta a kopott padlót, és szép mívű ezüstkanálból szürcsöltük az arany tyúklevest.

Anya meg csak lapult az asztal sarkán, hiszen ő tudta, hogy ezért a rövid és nyugtalansággal teli gazdagságért egyszer fizetni kell.

De miért ő fizetett, ezt a mai napig sem értem. Két és fél esztendőt ült apám helyett, aztán visszament takarítónőnek a Fiumei úti rendelőintézetbe.

Én nem értek a politikához, nem is foglalkoztam vele soha. De egy biztos… Mindig, mindenért a proli fizet. Ezt ne jegyezze fel, ez csak úgy eszembe jutott…

Ebéd után apám érdeklődni kezdett.

– A frontról mesélj – tartotta elém a szivartárcát. – A harcokról. Hányszor voltál bevetésen, hogy álltad a sarat?

– A harcokról? – szóltam lassan, hisz a fél háborút átbiliárdoztam. – Én gépkocsizó vagyok, öreg. A légelhárító üteget vontatom a hadállásba, és lőjük csudára az ellenséges repülőgépeket.

– És hányat szedtetek le naponta? – firtatta fontoskodva. – Tízet, tizenkettőt? Mondjuk, tegnap hányat lőttetek?

– Harmincat – válaszoltam határozottan. – Harminc darabot szanaszét lőttünk!

– Négereket is? – vihogott boldogan. – Potyogott szerecseny az égből?

– Azokat is – hagytam rá. – Meg bolsevistákat.

De neki a négerek tetszettek.

– A Schmoll-paszta képű istenüket! – röhögött. – Bumm! és lent vannak! Jól van, fiúk, derék munka volt.

Aztán elkomolyodott.

– Zsidó az mind – igazította a pisztolytáskáját –, zsidó kéz van mindenben.

– Azokat is leszedjük – bólintottam. – Mindenkit lövünk, aki a cső elé jön.

Felállt, és keményen kezet szorított velem.

– Magyar ember vagy, fiam – mondta –, állj a poszton becsülettel. Én is azt teszem. Az éjjel megint razziázunk. Szöknek a disznók, angol rádiót hallgatnak. Azt mondom, a papírjaidat még ma pecsételtesd le, nehogy valahol bajba kerülj te is.

– Igen, öreg – feleltem –, lepecsételtetem…

Akkor megcsókolt és átment a pártba. Soha többé nem találkoztunk. Anyámnak azt mondtam, ma éjjel már visszautazom, és elbúcsúztam tőle.

– Imádkozom érted mindennap – sírt keservesen. – És ne menj oda, ahol lőnek, ne hallgass apádra, maradj csak mindig hátul… Istenem, csak vége lenne már… Csak egyszer legyen ennek vége…

Hol albérletben laktam, csillagos ház lett, előtte a járdán nyilaskeresztes formaruhában Ruck Gyuri állt őrséget.

– Szevasz, Mocorgó! – üdvözölt. – Szabadságon vagy?

– Igen – fogtunk kezet. – A ruhámért jöttem. Itt maradt a holmim, mikor bevonultam.

Felkísért a második emeletre. Mikor beléptünk a sötét udvari lakásba, az öregasszony sikoltozni kezdett, és átölelte görcsösen a lányát.

– Ne tessék félni – mondtam –, a ruhámért jöttem el. Nem bántunk mink senkit.

– Megölnek minket, Mocorgó – zokogott. – Visznek a téglagyárba.

– Az ilyen szegényeket, mint maguk, nem bántják – próbáltam nyugtatni –, csak a gazdagokat, Klein néni…

– Az uramat akkor mért? – suttogta. – Mocorgó, az uramat kiverték az ágyból… Agyonlőtték a kapu alatt…

Ruck Gyuri felé fordultam.

– Ki ölte meg az öreget?

– Én – vonta meg a vállát. – A faterod utasítására. Ő a körzetvezető. Angol rádiót hallgatott.

Azzal a padlóra köpött, és visszament a kaput őrizni.

A kis szobában, hol annyi időn át laktam, össze volt dobálva minden. Kondenzátorok, zsinórok, banándugók, rossz lámpák, dobozok és egyéb alkatrészek közül bányásztam elő a holmimat, s mikor kijöttem az előszobába, az öregasszony még mindig ott állt, átölelve a lányát.

– Nekem nincs közöm hozzájuk, ugye tudja Klein néni is – mondtam zavartan, de ők szótlanok, mozdulatlanok maradtak, mint a plasztikumban a viaszbabák. – Engem nem érdekel az apám – kezdtem újra. – Nem is beszélünk egymással. Maguk tudják jól… Verekedtem is vele, mielőtt ideköltöztem… Klein néni, drága, énrám ne haragudjanak… Holnap engem lőnek agyon… Én szökött katona vagyok… Megdögölhetek, mint a kutya… Bujkálnom kell, s még nem tudom, hol alszom. Én is félek… Maguk ismernek engem, Klein bácsi is szeretett… Csak nem hiszik, hogy gyilkos vagyok…

Ekkor az öregasszony maga elé húzta a lányát.

– Gyere el érte, Mocorgó – szólt csöndesen. – Te jó fiú vagy. Nézd, szép lány, és tisztességre neveltük. Főzni, varrni tud, olyan még… ahogy a jó Isten megteremtette. Bújtasd el, aztán vedd feleségül, jó asszonyod lesz… És éljetek majd boldogan!…

Én megpróbáltam visszafojtani könnyeimet, de ez nekem még soha nem sikerült. Sírtunk mind a hárman.

– Eljövök érted, Vera – így búcsúztam tőlük. – Ne félj, élni fogunk.

De nem jöttem érte, féltem. Iric Pista hozta el nekem őt azon az éjszakán, mikor Ruck Gyurit felakasztottuk a Városi Színház oldalában arra a vasrácsra, amely az ócska díszleteket őrizte.

Rövid történet következik.

Sötétedett, mikor elindultam kevés holmimmal Judithoz. Az Alsóerdősor utca sarkán, a Divatcsarnok utolsó kirakatához simulva láttam meg őt.

Amint pár lépésnyire értem tőle, elém libbent vékony ballonjában.

– Hová megy, vitéz úr? – így szólított meg. – Jöjjön már közelebb!

– Judit – szóltam halkan. – Nem ismersz meg?

– Jóskám! – sikoltotta. – Jóskám édes, hazajöttél?

Ott aludtam nála. Reggel sonkát, vajat hozott, és míg ettem, odakuporodott a lábam elé.

– Nem is szabad visszamenned – bólogatott. – Én majd elbújtatlak, s hozok neked mindennap ennivalót.

– De hol? – kérdeztem idegesen. – Ki fogad be?

Emlékszem, mosolygott.

– Találok helyet – simogatta a kezemet, és én megnyugodtam. – Estére lesz hol laknod. De most öltözz át civilbe, és eredj innen. A járőrök gyakran ellenőrzik a házat. Moziba menj, ott biztonságosabb, és estére gyere vissza…

Estére egy nyilas osztag megtalálta katonaruhámat a szekrénye mögött, s Juditot a Rózsák terén, a templom oldalában felakasztották. Megkékült, vékony nyakára táblát függesztettek, azt írták rá: hazaáruló… Gyáva ember vagyok, de akkor éjjel a felriasztott galambok kurrogásánál lekötöttem őt a vizes ágról, egy bokor tövéhez fektettem, elkínzott arcát piros svájci sapkájával takartam le… Később rendőrök jöttek, zseblámpájuk fénye előbb rám, majd Juditra kúszott, akkor hirtelen eloltották.

Nem láttam semmit, csak a hangjukat hallottam.

– Menjen – mondta az egyik –, menjen innen, mielőtt elkapják…

– Tűnjön el gyorsan – szólt rekedten a másik is –, azt’ igya le magát…

Kétszáz pengőm volt, Judittól kaptam, futottam vele ki a Körútra. A Tarján-étteremben bort rendeltem. Sokat ittam, de nem fogott rajtam, legalábbis én tisztának éreztem a fejemet, emlékszem, valami nótát is dúdoltam. Később Visó Lali telepedett az asztalomhoz, a hírhedt betörőcsaládból a legkegyetlenebb. Övében kézigránátok, vállán géppisztoly volt.

– Miért sírsz, testvér? – nevetett. – Megcsalt a babád?

Tudom, más ököllel megy neki, de én az abroszra borulva zokogni kezdtem.

– Te! – szólt idegesen. – Ne csinálj itt feltűnést!

Sietve fizetett, és kimentünk az utcára. Míg a Király utcáig értünk, elmondtam neki mindent.

– Vacak pali vagy – vakargatta a fejét tanácstalanul. – Ha kiviszlek a srácokhoz, én kapom a balhét…

Emlékszem, szállingózni kezdett az első hó, s tőlünk pár méternyire, a Halló-büfé bejáratánál csizmás nyilasok igazoltatták a járókelőket.

– Na, gyere! – döntötte el a sorsomat Visó, és elindultunk a villamosmegállóhoz. – Lehet, hogy Iric kibelez miattad…

Zuglóban, a Dorozsmai utca végén, elhagyatott, kertes kis házban laktak. Visó az ablak leeresztett redőnyén végighúzta a géppisztoly csövét, aztán az ajtóhoz mentünk.

– A Mocorgó van velem. Engedjetek be!

De várnunk kellett, míg ajtót nyitottak.

A lakás olyan pazarul volt berendezve, hogy elámultam. A cserépkályhában lobogott a tűz, selyemmel vont fotelekben, csipketerítős asztal körül ültek a fiúk, előttük kártya, pisztoly, konyakospoharak, a kárpitozott falak mentén puskák, géppisztolyok, hatalmas ezüsttálakon kötegszám a kézigránát. Iric Pista szólalt meg elsőnek.

– Azt mondják a barátaid, gyáva vagy…

Én odahúzódtam a kályhához, és elmeséltem nekik is a szökésem óta történteket. A fiúk szótlanul hallgattak, de a tekintetükből láttam, nem örülnek a jelenlétemnek egyáltalán.

– Ez nem menedékhely, kiskomám – mosolygott Iric. – Van nekünk elég bajunk, mit kezdünk egy ijedős emberrel?

Én akkor még nem ismertem őt. Magas, karcsú alakján finom ruhát viselt, és halkan, udvariasan beszélt, mintha valami jó társaságban ülne.

– Elmehetek – mondtam nagy csendben. – Valahol talán megbújok én is…

És most Schreier Sanyi, a Kun utcai kántor fia, nagy darab, lúdtalpas gazember, elnevette magát:

– Itt marad cselédnek – fordult a többiek felé. – Fűt, takarít, stoppol, kimossa az ingeket, gatyákat!

A fiúk hangosan nevettek az ötleten, föloldódott a hangulat. Közéjük ültem, szendviccsel, libamájjal kínáltak, aztán kártyát osztottak nekem is. Később Iric felém fordult.

– Te, annak a zsidóasszonynak azt ígérted, elhozod a lányát…

– Nyilasok őrzik a házat – feleltem zavartan. – Ruck Gyuri áll géppisztollyal a kapu előtt…

– Azért kell elhozni a lányt – mosolygott Iric. – Kiskomám, azok most várnak téged…

– Aranyuk van? – kérdezte Visó.

– Dehogyis – legyintettem –, koldusszegények.

– Akkor menjenek a Dunába – vonta meg a vállát. – Nem töröm ki a nyakamat.

– No, menjünk aludni – ásított Iric, és ledobta a kártyákat. – Holnap velem jössz, Mocorgó. Ketten megyünk, kifizeted az adósságodat a szerencsétlen kis kurváért… Könnyebben alszol majd utána…

Én két fotelt toltam össze, abban forgolódtam, szívtam a cigarettákat hajnalig. Ismertem Ruck Gyurit, tudtam, gondolkozás nélkül belém lő, ha a legkisebb gyanút észleli. Csak kiáltson, száz méternyire, a Szilágyi utca sarkán a nyilasház, melynek apám a parancsnoka. Képtelenség, őrültség, amit Iric akar. Meg is mondtam reggel.

– Nem ugrom olyan medencébe fejest, amiben nincsen víz!

– Balga vagy, gyermekem – válaszolta Iric barátságosan, és kibújt a selyempaplan alól –, közénk jöttél, és garancialevelet vársz, hogy te életben maradhass. Sajnos, olyan érzésem van, hamar befejezed a pályafutásodat… Furcsa időket élünk, félni kezdek tőled… A gyáva ember veszélyes, kiskomám…

– Csak bajt csinálna – legyintett akkor megvetően Schreier. – Ismerem őt. Majd én veled megyek.

Iric nem válaszolt rá semmit, és én boldogan kitakarítottam, megraktam a tüzet, aztán kártyáztunk egész napon át.

Úgy kilenc óra tájban Iric elővette a pisztolyát, és gondosan kiolajozta. Aztán megborotválkozott, nyakkendőt kötött, sokáig fésülte a haját, mint aki a szeretőjéhez készül, és belebújt elegáns télikabátjába.

– Készülj, Mocorgó – mondta. – Fegyvert nem kapsz, ma este szerezz magadnak. Majd én is segítek…

Én riadtan néztem Schreier Sanyira, de ő helyben hagyóan bólintott, és bőrkabátjának ujjára nyilas karszalagot húzott.

– Jövök én is – állt fel kedvetlenül Visó. – Az Isten verje meg a zsidóját!

Később tapasztaltam, mindenhova hárman mentek. Visszaeső bűnözők voltak, Hartáról, a dologházból együtt szöktek, ahol négy esztendőt töltöttek el sorozatos rablásokért.

Az úton nem beszéltek egyetlen szót sem. Tudtam, valami őrült kalandra indulunk, lövöldözni fognak, emberek halnak meg; de az én szerepem mi lesz, mit akarnak tőlem, arról fogalmam sem volt. Olyan idegesen fészkelődtem, hogy mikor a Divatcsarnok előtt leszálltunk a villamosról, Schreier azt mondta:

– A Mocorgó igyon egy rumot!

Bementünk a Vadász-vendéglőbe, s gyors egymásutánban megittam két féldecit, többet nem engedtek.

– Szemben a kapuval, az erkélyajtóhoz húzódunk, ott sötét van – szólt aztán Schreier. – Áthívod a havert arra az oldalra, elcsendesítjük… Akkor lehozod a lányt, és a Bezerédy utcán mentek el. Nem rohantok, karonfogva, kényelmesen… A Tarjánnál találkozunk…

– És ha más áll ott? – kérdeztem. – Nem a Ruck Gyuri?…

– Akkor Iricék odamennek – válaszolta.

– Ha dadogsz – tette le a poharát Visó –, megdöglesz!

Ők a Luther utca egyik, én a másik oldalán indultam el. Nem volt szerencsém, a tér sarkától már megláttam a kapu előtt Ruck Gyurit.

– Szevasz, Gyurka! – kiáltottam rá hangosan. – Nem jössz át a Dumihoz?

– Mit üvöltesz? – nézett rám. – Nem vagyok én süket.

– Megszoktam a fronton – nevettem izgatottan. – Gyere, igyunk valamit, hajnalban utazom!

– Félóra múlva leváltanak – válaszolta. – Menj előre, ott van a faterod is. Odajövök.

Elakadtam. Éreztem magamon a fiúk tekintetét a túloldalról, és tudtam, ők nem tréfálnak, ha sokat vacakolok. De semmi nem jutott az eszembe, csak a sírás fojtogatta a torkomat.

– Honnan jössz? – kérdezte Gyuri. – A faterod azt mondja, nem aludtál otthon.

– Mulattam egész éjjel – válaszoltam. – Aztán elmentem a fürdőbe…

– Miért nem jöttél be a Dumihoz? – mondta – az Árpi muzsikál.

– Gyere! – kaptam kétségbeesetten a szóra. – Gyere, mulatunk egy igazit!

Ekkor megláttam Iricet és Visót, amint egymás mellett jönnek felénk.

– Kitartás, éljen Szálasi! – köszönt csendesen Iric. Visó mozdulatlanul állt fekete formaruhájában, karján árpádsávos szalag, feszesen tartotta a géppisztolyát.

– Kitartás, éljen Szálasi! – csapta össze bokáját Ruck, és fellendítette a karját. Iric hozzám fordult.

– Maga kicsoda, és mit keres itt?

– A barátom – felelte szolgálatkészen Ruck Gyuri. – Szabadságos katona.

– Ellenőrizni a papírját, testvér!

Visó nyersen félrehúzott, s én a tárcámból cédulát kotorásztam elő. Bólintott és visszaadta.

– A magáét is kérem! – szólt Iric. Ruck átnyújtotta a pártigazolványát, és Iric gondosan megnézte rajta a pecsétet. – A házban kommunisták bujkálnak – mosolygott félelmetesen. – Most érkezett a följelentés. Maga erről nem tud semmit?

– Nem – válaszolta ijedten Ruck. – Ezen a kapun senki nem mehetett be.

– Ruck testvér velem jön! – lépett a házba Iric. – Maguk maradjanak a kapunál!

Aztán hallottuk a tompa pukkanást, mikor belelőtt Ruckba. A hátán hozta le, és akkor döbbentem rá, hogy ez a halk szavú, úri külsejű fiú nem normális. Nevetve futott át vele a kihalt úttesten, és a halottat a gallérjánál felakasztotta a vasrács hegyes csúcsára.

– Mocorgó! – hallottam a hangját. – Ide gyere!

Lábam csúszkált a havon, arcomat kiverte a veríték.

– Csinos? – kérdezte nevetve. – Na, vedd el a pisztolyát, elmegyünk apádért is!

– Ne játssz! – szólt gorombán Schreier, és megrázta őt. – A lányért jöttünk!

Iric jókedvűen kuncogott, a szeme zavarosan lobogott.

– Akkor, kiskomám, hozd a leányzót – ütött vidáman a hátamra. – Ha csinos, feleségül veszem!

A gyomrom annyira remegett, hogy lehánytam a kabátomat.

– Ó, kiskoma – csóválta a fejét Iric. – Hát ilyen szerencsétlen emberke vagy?

Átment a kapu elé, ahol Visó őrséget állt, lehozta az öregasszonyt is, elindultak a Bezerédy utca felé.

– Szíjazzátok meg őket – mondta mérgesen Schreier. – Rájuk van írva az egész hitközség!

Schreier volt köztük az ész, nélküle a társaság már százszor lebukott volna. Most sem vitáztak vele, Visó pillanatok alatt egymáshoz kötötte a két nő csuklóját.

– Az úton egy hangot sem – figyelmeztette őket Visó. – Egy szót sem, mert baj lesz.

A villamos peronján az emberek távolabb húzódtak tőlünk, mint a leprásoktól, csak fél szemüket merték kockáztatni az összefagyott, kócos nők felé. A Keleti pályaudvar előtt nyilasok szálltak fel. Iric és Schreier a zsebükbe süllyesztették a kezüket, Visó ujja ott játszott a géppisztoly ravaszán, de csak kölcsönös üdvözlések születtek és jókedvű, trágár megjegyzések.

Vera a padlót bámulta, Klein néni engemet. Nem tudta, hova visszük őket, életben maradnak-e.

De hát ki az Isten tudta ezt akkor Budapesten?

Aztán kint, a messzi Zuglóban Visó gorombán leutasította őket a villamosról, és elindultunk a vaksötétben.

A fiúk káromkodtak, mikor a jeges szél az arcunkat tüzes hókristállyal szórta tele, s minduntalan botladoztunk a fagyos göröngyökön. Csak a nők mentek némán előttünk.

Sziráki Paja mosolyogva várt otthon bennünket, gőzölgő teával kínált, és Schreier kurtán, pár szóval elmondta a történteket.

– Nem tetvesek? – kérdezte Klein nénitől Visó, míg kioldozta a szíjat. – Mert akkor vakaródzhatunk mindannyian.

– Nem – felelte zavartan az öregasszony –, ott a házban tisztálkodhattunk…

Én forró fürdőt készítettem nekik, és a holmijukat, a többiek parancsára, eltüzeltem. Vadonatúj férfipizsamákat kaptak, amik komikusan lötyögtek rajtuk, úgy ültek az asztalhoz vacsorázni.

Itt megint meg kell állnom, több ok végett. Először, mert elzsibbadtam ezen a kerti széken, aztán kínáljon meg egy cigarettával, mert az enyém elfogyott… Köszönöm, gyufám van… és harmadik okom pedig a történetemmel kapcsolatos. Maga negyvennégy telén Pesten volt? Nem? Hát akkor képzelje el a várost, az emberek már fásultan léptek át a hullákon, a hó temetett mindenütt, s nálunk, mint valami kedves, tavaszi kiránduláson, kivirágzott a szerelem. A csőre töltött pisztolyok között halk sóhajok születtek, fátyolozott tekintetek, igazán csak az őrült Isten érthette, aki passzióból úgy összekeverte a világot, hogy a végén maga sem tudott kimászni belőle.

Azon az estén kezdődött, mikor az asztalhoz ültünk.

Iric, hófehér selyemingben, melyet a csuklójánál szép tűzű briliánsgomb zárt le, vitte a szót. Én csak bámultam őt, úgy beszélt és viselkedett, kedvesen és könnyedén, mintha ötórai teán vagy a Park Klub társalgójában lenne.

– Maga okos kislány – mondta kedves mosollyal Verának. – Megérti, hogy csak az ostoba fél, ha nincs más választása.

– Nem ilyen egyszerű – válaszolta halkan Vera. – Az okos ember talán inkább érti, hogy élhetne még…

– Marhaság! – szólt közbe Sziráki Paja, aki Horthy-ligetről szökött, mikor a repülőgépgyárat a munkásokkal Németországba telepítették. – A mi üzemünk bombázásánál egymást döntötték fel az emberek a szerelőcsarnokban, úgy futottak. Kivétel nélkül.

– Én még soha nem féltem – mondta őszintén, minden póz nélkül Iric. – Soha, senkitől.

– Te agybajos vagy! – legyintett Visó nevetve. – Azért!

Sajnos, Visó az igazat mondta a barátjának, akkor már én is tudtam. Hatalmas csönd támadt, de Iric nem nyúlt a pisztolyáért, csak valami különös szomorúsággal mosolygott, és én nagyon megsajnáltam őt.

– Lehet – mondta az ő mindig csöndes hangján, majd letette a villát, és cigarettára gyújtott. – De azért szeretek én is élni… És még embert, ki hozzám tartozott, sohasem hagytam cserben… Nem igaz?

– Igaz – bólintott Visó. – Havernak haver vagy!

– A szádra pedig vigyázz – mosolygott Iric. – Mert hamar megrágnak a kukacok…

Láttam Visón, hogy megijedt.

– Mit akarsz tőlem? – mondta. – Én sem adtalak el soha.

Én ekkor fölkaptam a konyakosüveget, és gyorsan töltöttem a poharakba.

– Igyunk, gyerekek! – kiáltottam. – A barátságra és a bátorságra!

– Egészségedre! – emelte poharát Iric. – Egészségedre, Oroszlánszívű Richárd!

Mindenki nevetett, koccintottunk sorjában, csak Iric nem ivott.

– S tőlem ne féljenek – fordult Klein nénihez azzal a szomorkás mosolyával. – Énhozzám tartoznak, nincs okuk rá…

– Nem félünk egyáltalán – nézett rá nagy csillagszemével Vera, s az asztal felett megfogta a fiú kezét. – Mi hálásak vagyunk, és megköszönjük az életünket…

Mi értettük akkor a lányt, azt is, amit nem mondott ki, hisz, mint a templom üvegén a szentek, mikor átsüti a nap, olyan volt az arca, és hallgattunk. Csak Visó csapott nagyot a térdére, spicces volt már.

– Puszit aggyon neki! – röhögött. – Mert mindjárt elolvad a fiú!

Akkor Iric erős kezével a barátja arcához kapott, és kétoldalt, az állkapcsa felett, olyan nagyon szorította, hogy annak már kidülledt a szeme.

– Nem osztottam lapot, kiskomám – mondta valami furcsa, magas hangon, hogy lúdbőrös lettem tőle. – Mondtam, vigyázz!

Schreier ugrott oda, hisz közülünk más moccanni sem mert, és lefejtette Iric ujjait.

– Tisztára őrült! – tapogatta sápadt ábrázatát Visó, és nagyot húzott a konyakosüvegből.– Ne féljenek tőle! Jámbor lelke van, mint a kisfogház papjának!

Iric meg állt póznamereven, és akkor Vera odalépett hozzá, gyengéden átkarolta őt, leültette a fotelba.

– Elmúlik a háború – simogatta a fiú haját –, és elmúlik az idegességünk is… És eljönnek majd hozzánk vasárnaponként mindannyian, úgy beszélünk akkor ezekről a napokról, mint egy rossz álomról…

– Aki ezt átvészeli – mondtam –, mindent megérdemel.

– Mik a tervei, Pista – kérdezte Vera mosolyogva, talán, hogy feloldja a nyomott hangulatot. – Ha vége lesz… Mondjuk, ma új napot írunk, mit kezdene az életével?…

De Iric a cigarettáját bámulta, és nem válaszolt.

Sziráki Paja nevetve felállt, csillogott a szeme.

– Srácok, ha a mennykő nem csap a nyakamba – mondta lelkesen –, nekem nem lesz gondom!

– Rendőrkapitány leszel? – kérdezte Visó.

Paja talán nem is hallotta, járkált fel-alá, zsebre dugott kézzel.

– Az utcán hevernek a roncskocsik, ti nem tudjátok, az mit jelent. Összehozok egy háromtonnásat, és fuvarozok vele. Vidékre, Pestre, mindenhova!

– Te meg elmész apád mellé kántornak – ütött Schreier vállára Visó.

– Ne félts te engemet – nevetett Schreier. – Én gyűjtök annyit, hogy megéljek.

– És te, Mocorgó? – kérdezte Paja – lopod megint a biciklicsengőt?

– Nem! – válaszoltam határozottan. – Én zsibárus leszek!

Kitört a nevetés, még Klein néni is kacagott.

– Miért? – mondtam dühösen. – Ki látott már olyan ószerest, aki nem tudta eltartani a családját?

Akkor Vera Iricre pillantott.

– És maga, Pista – kérdezte még mindig nevetve. – Maga mivel akarja eltartani a családját?

Iric összerezzent, és szemét a lányra emelte.

– Az én családomat nem kell eltartani – szólt csöndesen. – A tiszteletes úr egyébként sem reflektál a támogatásomra, igénytelen emberek… öt esztendeje nem láttam őket… Minek tervezgetni? Élni kell. Bátran, elegánsan a világ szemébe nevetni… Mocorgó… Nem lesz belőle soha ember… Kuporgat majd, esténként lábat áztat a lavórban, elolvassa az Esti Kurírt, és megeszik a kukacok…

– De a család, az otthon, Pista – mondta Vera. – Az ember gyereket akar nevelni…

– Az fontos – bólintott Iric, és mosolyogva Schreierre mutatott. – Látja, őt is puritán, ortodox nevelésben részesítették a kedves szülők. Csakhogy unalmasnak találta a Talmudot, megszökött a pontozatlan héber betűktől, és meglehetős ügyességgel gyakorolta az üzleti betöréseket. Nem is volt Budán, a Lúdláb Királynőben nála gavallérabb vendég.

Schreier válaszolni akart rá, de kint megzörgették a faredőnyt. A nők riadtan néztek ránk, én moccanni sem mertem. A fiúk a pisztolyokért nyúltak, Visó kiment az ajtóhoz, és Blüweisszel jött vissza.

– No nézd csak, a Mocorgó is – ámult az ajtóban. – Szaporodtatok?

– Hoztál pénzt? – kérdezte Schreier.

– Nem – lehelt fagyott ujjaira Blüweiss, majd a kályha csempéjéhez érintette őket. – Sajnos, Jocót nem érdekli a szajré.

– Az istenit! – káromkodott Visó. – Még villamospénzünk sincs!

– Nálad mennyi van? – kérdezte Iric.

– Semennyi – vont vállat. – Talán tíz pengő.

Schreier fölállt, és odasétált a kályhához.

– Defekt van – szólt mosolyogva. – Ma este beszéltem Jocóval. Megvette az árut.

Én csodálkozva néztem Schreierre, hisz este Klein néniéket hoztuk el. De Blüweiss bedőlt a blöffnek.

– Nála van az áru, de nem fizetett – mondta zavartan. – Hogy még alszik egyet rá…

– Motozzátok meg! – intett Schreier. – Hazudik!

Iric tizenkétezer pengőt talált nála. Elvette a pisztolyát is, és ideadta nekem.

– Tedd el! – mosolygott. – Belga automata. Neki már nincsen szüksége rá.

Blüweiss krétafehér arcán láttam: megértette, hogy csengettek az életének, mint a Fortuna moziban csengetnek egy perccel az előadás vége előtt a szerelmespároknak.

– Most kaptam címeket – mondta remegőn. – Jó címek, a Lipótvárosban… Arany kilószám… Perzsabundák… Megér százezret… Nem ölhettek meg, én is üldözött vagyok… bujkáló, mint ti…

És akkor Vera könnyekkel a szemében Schreierre tekintett.

– Engedjék el – kérte. – Ne öljünk mi is embert…

– Tűnj el – szólt csöndesen Schreier. – Tűnj el innen, és felejtsd el a nevünket, címünket, azt is, hogy a világon vagyunk…

Sziráki Paja is bólintott, hisz régi pajtása volt Blüweiss, még Iric is elbocsátóan legyintett, és velem kísérte őt az ajtóig. De alighogy elment, a földhöz vágta a cigarettáját.

– Gyere! – mondta hirtelen, és kirántott az ajtón. – Gyere, a mindenségét!

Nekem futnom kellett vele, át a havas udvaron, a néma réteken végig, és az országút mellett, a benzinkút bódéja mögé húzódtunk.

– Ha félsz – mondta halkan –, te is ittmaradsz…

Blüweiss sietős léptekkel jött felénk, bakancsára hópapucs ragadt, és tisztán hallottam, amint idegességében hangosan beszél.

– Gyerünk! – nevetett Iric, és kilökött a fal mögül.

Blüweiss megtorpant, és én meghúztam a ravaszt. Háttal esett az alacsony hóbuckára, két karját széttárta, és többé nem mozdult. Csak nézett rám üvegszemével a holdfényben… Nevessen ki, de néha, bolond börtönéjszakán láttam őt az apró lyukkal a megperzselt ajka felett…

 

Persze, józanul ítélve a történteket, Iricnek igaza volt. Nem a rongyos pénzért, hisz Iricet az sohasem érdekelte, a többiek biztonságáért kellett Blüweisszel leszámolni. Azon a télen nem lehetett játszani a bizalommal.

Akkor elkezdődött a haláltánc. A németek Budáról, az oroszok valahonnan Újpest irányából lőtték Pestet. Nyögtek a házak, tűzoszlopok világították a havas tetőket, és mi üzleteket feszítettünk fel, lakásokat fosztottunk ki éjszakákon. Izzadva cipeltük bőröndszám a rabolt holmikat a leomló falak között, és Iric meg Visó rendőröket öltek meg, akik utolsó pillanatig teljesítették a kötelességüket.

Otthon, a Dorozsmai utcai házunkban gyűlt az arany, ékszer, drága bundák, és Schreier igazságosan szétosztotta mindig közöttünk. Tudtuk, ha még pár napot élünk, gazdagon kezdjük el az új életet. S felőrölt idegekkel, hangos lármával, egymás szavát kapkodva vitáztunk további sorsunkon.

Csak Iric maradt a régi. A részesedése sem érdekelte őt. Néha kiválasztott valami szép láncot, mit Vera nyakára függesztett, s úgy emlékszem, egy karórát tartott meg a saját részére. A többit Schreiernek és Visónak adta, bennünket Pajával nem sokra becsült. Felettünk táncolt a tető, rezegtek az ablakok, Visó részegen káromkodott, de ő Verával a sarokba húzódva ült, kéz a kézben, és nézték egymást órákon át szótlanul. Klein néni zavartan nézett rám időnként, hisz a lányát nekem ígérte, de én mosolyogtam, Iric százszor különb volt nálam, még külsejében is. Pedig tetszett Vera nagyon…

Már az oroszok pár száz lépésnyire lehettek a házunktól, mikor egy ostoba akna beütött a fürdőszobába. A mennyezet sarkában robbant fel, s Iricet betemette téglatörmelékkel és porral. Schreier és Visó kaparták őt ki, és egymást váltva, karjukon cipelve futottak vele a süvítő golyók között az Uzsoki utcai kórházba. Mi, Verával, egymás kezébe kapaszkodva loholtunk mindenütt mögöttük. A folyosókon hegyén-hátán nyögtek a sebesültek, a lépcsők síkosak voltak a vértől, az ápolónők fásultan szaladgáltak, szavunkat sem hallották.

Akkor Schreier intett a fejével, és Visó elrohant. Nyiszlett, szemüveges orvossal tért vissza, hátulról taszigálta a pisztolyával. Az orvos álmatlan, gyulladt szemmel Iricre pillantott, és szótlanul elindult.

Mi mentünk utána, a műtőasztalra fektettük Pistát, s kint az ajtó előtt sokáig vártunk.

Hatalmas turbán volt a fején gézből, mikor kihozták őt, és Visó ágyat szerzett barátjának a kertre nyíló ablak mögött. Ott álltunk körülötte, míg élt, hallgattuk káromkodását, szörnyű átkait, majd hirtelen, minden átmenet nélkül, este tizenegy órakor elhallgatott örökre. Míg Visó lent a kertben, kettétört fa tövében ásta a fagyos földet, én konzervesládákból koporsót készítettem. Schreier többször beleállt az eszkábált lécek közé, róla vettem a mértéket, Vera pedig remegő gyertyalánggal világított.

Mire hazaértünk, már bent a városban, valahol a Baross tér környékén állt a harc. A lakásunkat kirabolták, a bútorok és a csupasz falak maradtak. Klein nénit és Sziráki Paját a pincében találtuk meg. Elképzelheti: Schreier őrjöngött a dühtől, akkora pofont adott Pajának, hogy a szerencsétlen a fenekére esett. Visó is megvadult, pisztolyával fenyegette Paját, kétszer a lába elé is lőtt, bele a parkettába, mert hiába kutatott a konyakosüveg után. Még az éjjel ott aludtunk a Dorozsmai utcában, s másnap elindultunk haza…

 

Most pihenjünk egy sort, tegye csak le a töltőtollat… S ha kér egy féldecit, megígérem, olyan boldog béke jön, puskalövést sem fog hallani… Csöndes, piszkos esztendők következnek… Na, ne tréfáljon velem, én egyedül nem iszom… Dehogyis csíp be, nem lesz tőle semmi baja… Jó ez a cseresznye, okos, bölcs ital… Bátrabb lesz tőle az ember, magabiztosabb… Iric Pistát kérdi? Nem tudok róla sokat, hisz azelőtt nem ismertem. Schreier meséli, egy ízben ráborította a rendőrtisztre az asztalt, és a tintát a fejéhez vágta. Valameddig bolondházban is volt. Szkizofrénia. Van ilyen? Azt mondják, ha bort ivott, a barátai is remegtek tőle. Klasszikus vagány volt, nagyszerű fiú, de a társadalom jól járt a halálával… Most én kérdeznék, helyesebben kérnék magától valamit… Nézzen rám: elhiszi nekem, hogy olasz, angol, belga vagy csehszlovák úr vagyok? Nemcsak maga, más sem hiszi el. Ezekben a rongyokban legfeljebb kiállhatok koldulni a Rókus elé… Egy használt öltönyt kérnék magától. Nem kölcsön, és nem ajándékba. Két héten belül megfizetem az árát. És ha azt mondja, nincsen, azért nem haragszunk egymásra. Az asztalától sem állok fel, hisz tudja, hogy nem a vacak száz forintjáért üldögélek itt… Egyszer beszélni kellett már az egészről. Ha papnak mondom el, annyi Miatyánkot róna ki, életem végéig sem lennék készen vele… Szürke, csíkos és kopott? Nagyszerű, és köszönöm szépen!

 

Most pedig nyissa ki a füzetét, és jegyezgessen tovább. Múlik az idő, mesélnivalóm pedig akad még bőven…

Tehát, piszkos esztendők következtek. Legalábbis a részemre… Szégyellem, milyen ostobán, nevetségesen buktam el… De nem haragszom senkire, nincs bennem gyűlölet… Csak utálom az embereket…

Anyámat bíróság elé állították. Itt kezdődik.

A tárgyalás a Zeneakadémián volt, zúgott a terem a kiabálástól. Anya meg az orgonát bámulta, és folyton csak bólogatott.

– Meghibbant a szerencsétlen! – ugrott föl a padról dühösen Schreier. – Nézd, mit csinál!

Azzal félretaszigálva az embereket, odament a bírák elé, és megmondta, hogy az öregem nyilas volt, körzetvezető, de anyámnak ehhez semmi köze.

Verát is kihallgatták. Még sírt is, mikor elbeszélte, hogy én szöktettem, bújtattam őket, ismeri a körülményeket, engedjék anyát szabadon.

Már mondtam: két és fél esztendőt kapott. Láttam az arcán: boldog, hogy elvezetik a lármás teremből.

Ha a pokolba kerülök, megkeresem a bírákat és az apámat is. Sok örömük nem lesz a találkozásban…

Klein néni állta a szavát.

– A fiam vagy – mondta szeretettel –, ott laktok majd nálam, és én gondoskodom a háztartásról.

De én előbb beszéltem Verával. Megmondtam: ne tartsa kötelezőnek ezt a házasságot, ha más van a szívében, becstelen dolognak tartanám erőltetni.

– Te jó fiú vagy – válaszolta halkan. – És én jó feleséged akarok lenni…

Vera szép lány, becsületes is. Tudtam, hogy nyugodt életem lesz mellette. Nem az ő hibája, hogy másnak lett a felesége… Schreier Sanyinak… Már két gyerekük van… Jól élnek…

Szóval én akkor gyűrűket vásároltam, és Veráéknál tartottuk az eljegyzést.

Schreier italt hozott, Sziráki Paja virágot, Visó Lali egy arany cigarettatárcát grófi koronával s pengőnyi aranymedált, amit a tenyerén táncoltatott, majd ledobta Vera elé az asztalra.

– Ez a magáé! – nevetett, de nem ült le, kezet szorított velünk, és mutatta a vonatjegyét Szombathelyre. Nyugatra szökött, már körözték őt.

A medálban Iric Pista fényképe volt. Én szaporán töltögettem a poharakba, de a hangulat kókadt maradt, hiába koccintgattam a társasággal. Végül aztán dühbe gurultam.

– Úgyis fölakasztották volna! – csaptam az asztalra – született bűnöző volt!

– Ne bántsd – mondta halkan Vera. – Nem árt ő már senkinek…

Schreier gyorsan lemezt tett a gramofonra, és Vera kis mosollyal meghajolt előttem.

– Én nem tudok halottakkal konkurálni! – erősködött bennem az ital. – Csókolj meg itt, a barátaim előtt.

Akkor puha, meleg szájával megcsókolt.

Aztán ittunk tovább, később megcsókoltam Klein nénit, mást az eljegyzésemről nem is tudok mondani. Most ostoba, ízléstelen történet következik, de míg élek, emlékezni fogok rá.

Vacsorázás után elbúcsúztunk Verától. Nagyszerű hangulatunk volt, emlékszem, a fiúk ugrattak a jegygyűrűmmel, s mindenféle butasággal, azt is mondták, eljönnek majd nézni, ha mosom a pelenkákat. Én azt válaszoltam, hogy irigyek rám, és essen ki a szemük, mikor a kisfiam meztelen popsiját csókolgatom. Schreier indítványozta: igyunk még valamit a Gambrinuszban, fog egy nőcskét éjszakára. No, rendben van. Aztán Paja éjfél körül hazament, mi ketten tovább maradtunk. Mondom, csuda jól éreztük magunkat, szólt a zene, ízlett a konyak, Schreier pedig szemezett már egy fekete nővel, aki a mellettünk levő asztalnál ült a barátnőjével. Afféle éjszakai tündérek, vastagra mázolt száj, sok púder, hamis ékszerek, hosszú szipka. Szóval olyan olcsó portékák a Körútról.

Nem kellett sokat vacakolni velük, Schreier is tudta azt. Felkönyökölt az asztalra, hogy arany karórája látható legyen, majd feléjük emelve poharát, ivott az egészségükre.

A két nő aztán átköltözött hozzánk, a feketét Licinek, az idősebbet Marának hívták. Hát ittunk tovább Licivel meg Marával.

– Lici az én feleségem – nyilatkozott később Schreier, és megtapogatta a fekete nő combját az asztal alatt. – Mara kisasszony a tied.

Engem nem nagyon érdekeltek a hölgyek, de tudja, milyen az ember, bújt hozzám a vénecske, sustorgott a konyak is, birizgálta a véremet, hát megsimogattam őt.

Nagyon sokat ittunk, de mindenre pontosan emlékszem. Schreier szó szerint ezt mondta:

– Figyeljetek, lányok! – ezzel elővette a pénztárcáját és kinyitotta. – Pénzünk annyi, mint a pelyva. Gyöngéd, figyelmes kiszolgálást kérünk, nem fizettek rá.

Felmentünk a fekete nő lakására, és késő délelőttre járt már az idő, mikor felébredtünk.

Akkor a lányok kedvesen mosolyogtak, és pénzt kértek. Schreier ezen szerfelett ámult, csóválta nagyon a fejét.

– Istenem – mondta nekik szemrehányó hangon. – Ti nem szerelemből szerettek? Hát milyen lányok vagytok?

– Piszkos stricik! – kiabáltak a hölgyek. – Mi hasznunk belőletek!

– Az – felelte oktatóan Schreier –, hogy nem visszük el a kabátaitokat.

De én azért adtam pénzt nekik, hisz ők is a piacról élnek, és végig az úton nevettünk Schreierrel, milyen dühösek voltak.

Még csak annyit, Verával szemben nem éreztem lelkiismeretfurdalást. Az ilyen kiruccanás a legjámborabb férjekkel is előfordul, hát még magamfajta vőlegénnyel.

Talán említettem már, hogy műhelyt nyitottam… Nem?… Akkor jegyezze csak föl azt is. Nem jószántamból tettem, az biztos. Csodálatos infláció volt, isteni lehetőségekkel, és ha fél év alatt nem ügyeskedtem volna össze egy sátrat a Teleki téren, ugató kutya legyek. De Klein néni erről hallani sem akart.

Fene se érti az öregasszonyt, mért kötötte meg úgy magát. Akkor vitázott velem napokon át, de pár esztendővel később egyetlen szóval sem tiltakozott ellene. Talán Schreierben több fantáziát látott? mindegy, elmúlt! Én akkor már megszerettem a házasság gondolatát, így hát hallgattam Klein nénire…

Végül is kiváltottam az ipart, és a környékünkön, pici bolthelyiségben hozzáláttam a munkához.

Javítottam kerékpárt, triciklit, varró- és írógépet, még orvosi műszereket is. Nem dicsekvésként mondom, de ügyes kezem van, értek én mindenhez a műszerész szakmával kapcsolatosan. Egyszer szétszedtem egy National-kasszát, ott feküdt szatyorban a rengeteg alkatrész, három napig törtem az agyamat, de a végén működött.

Szóval, babakocsitól az anyahajóig mindent elvállaltam, és jókedvvel dolgoztam sokszor éjszaka is, ha a fejemre nőtt már a megrendelés. Mert olyan az ember, ha értelmét látja, ég a keze alatt a meló.

Vera velem volt nyitástól zárásig. Kint hullt a hó, ő pedig rakta a fűrészport a kályhára – egyébként magam csináltam a kis dobkályhát –, és terveztük a jövőnket. Klein néni lábosban hozta le az ebédünket, a vacsorát közösen fogyasztottuk el, bármilyen későn mentünk is haza. Én a kis szobában aludtam, ők ketten a másikban. Májusra terveztük az esküvőt…

No, elérkeztem a legnehezebbhez, most kérheti a cseresznyét… És elveszek még egy cigarettáját… Essünk túl rajta, talán könnyebb is lesz… Ne legyen szomorú tőle, már én sem vagyok az…

Influenza lappangott bennem, bár lázt nem éreztem. Verának nem mondtam, mert akkor ágyba dugnak, aszpirin, izzadás, az ilyesmit utálom. Különben is, ki sem láttam a munkából.

De nem ment sehogy a meló. Hamar fáradtam, a karom, mintha ólommal töltötték volna, egyszer pedig lehajolok a franciakulcsért, megszédülök, és zúgni kezd a fejem. Mintha lefordított pohárba dongót zárnak. Ez kezdett ismétlődni, a végén olyan volt a fejem, mint egy eleven méhkas.

Járt hozzám egy sovány, púpos orvos, műszereket javítottam neki.

– Hallja, doktor úr! – mondom neki. – Valamelyik alkatrészem vacakol.

– Mert zabálsz ész nélkül – válaszolja. – Nyomja a fasírozott a beledet.

Vasárnap délelőtt hazavittem a kvarclámpa állványcsövét. Levetkőztetett, kopogtatott, hallgatta a szívverésemet, alaposan és lelkiismeretesen megvizsgált. Még vizeletet és vért is vett tőlem, parányi kalapáccsal a térdemet is ütögette.

– Vasból vagy – ütött a hátamra. – Erős, akár a bivaly. Száz évig élsz.

– Azt nem bánom – mosolyogtam –, csak ez a zúgás a fejemben…

– Dolgozz nyugodtan – búcsúzott tőlem –, aztán szerdán gyere el.

Szerdán leültetett a fotelba, cigarettára gyújtottunk.

– Hát szifiliszed van, fiam – nyújtotta a leletet. – Nézd csak, nincs itt semmi tévedés. Wassermann, Meinecke, Kahn: pozitív.

Most azt várja, forogni kezdett velem a rendelő, öngyilkosság, ahogy azt maguk a könyvekben írják…

– Adja becsületszavát, hogy ezt soha senki meg nem tudja – ezt mondtam. – Senki a világon!

Megnyugtatott. Az orvosi etikáról beszélt, titoktartásról, mit törvény véd.

– Ha okos vagy, lelkiismeretes – állt fel aztán az íróasztaltól –, másfél év múlva házasodhatsz… Vagy legfeljebb két év… Majd meglátjuk… – Belém karolva kísért az előszoba ajtóig, s mosolyogva kezet ráztunk. Különös, valahogy alám keveredett a foxikutya, a vinnyogó hangtól szörnyű ostoba dolog történt velem. Bambót hallottam nevetni. Tisztán, pontosan.

Bambót, a szifiliszest, akinek néhány éve, reggelenként tízfilléreseket dobtam az úttestre… A karfába kapaszkodva, remegő lábakkal jöttem le a lépcsőkön… Ekkor értettem meg a leleten a két keresztet…

Hát ezért meséltem el magának azt az ostoba kis históriát Licivel és Marával…

De ne gondolja, hogy rettenetes tragédia az ilyesmi. Nagyon ritkán jut az eszembe az egész. Egészséges vagyok, mint bárki más… Gyerekeim lehetnének… Két éven át szurkáltak kegyetlenül: egy a karba, egy a farba… Olyan voltam már, mint a szita… Persze néha megijed az ember… Egy furunkulus, rohan az orvoshoz…

Otthon arra hivatkoztam, míg anyám börtönben van, nem házasodom. Vera úgy tett, mintha mi sem lenne természetesebb, de Klein nénin láttam, fáj neki. Úgy hitte: a vallásuk miatt gondoltam meg a házasságot.

Akkor elhatároztam: nagyon takarékosan élek, ha elég pénzem lesz, kimegyek a piacra, befejezem ezt az állati hajszát, és rendbehozom az elfuserált életemet. Most már nem szólhat bele Klein néni sem…

Ezután még két esztendeig dolgoztam a műhelyemben, és ott laktam tovább albérletben Veráéknál. Schreier gyakran járt fel hozzám, illetve, mint később kiderült, Verához. Színházjegyeket hozott, táncolni mentek, de én nem tartottam velük soha. Mert olyankor egy-két konyakot mindig ittak, s nekem nem volt szabad. Ha ott vagyok, erőltetik, és mivel magyarázkodjam? Egyébként sem volt hangulatom szórakozni. Dolgoztam éjjel-nappal. Vera később férjhez ment Schreierhez. Több mint kétezer forintért vettem az ezüst étkészletet nászajándékul.

Hogy mért rúgtam fel a műhelyt? Azt is megmondom. Az adómat állandóan emelték, jóformán naponként jártak a nyakamra, láttam, ha tisztességesen könyvelek, lehúzhatom a rolót, ha ügyeskedem a bevétellel, kiadással, előbb-utóbb nyakon csípnek. Az anyagbeszerzésem is, enyhén szólva, súrolta a törvényes határokat.

Szombat esténként Schreieréknél ultiztunk, és elpanaszoltam a bánatomat.

– Ne add vissza az ipart – tanácsolta Schreier. – Majd én segítek a könyveléssel, megbulizzuk valahogy.

Sziráki Paja más véleményen volt. Ő akkor már a Közlekedésügyi Minisztériumban dolgozott.

– Eredj szövetkezetbe, ott lehet még pénzt keresni – mondta. – Mert előbb-utóbb lebuksz.

– Sátrat kéne nyitni a piacon, gyerekek – rukkoltam elő végül is. – Most van egy kis pénzem, társuljunk össze, Sanyi…

Schreier akkor megmagyarázta, hogy hamarább kapni útlevelet Amerikába, mint zsibárusengedélyt.

Végül is felmondtam az ipart, mert féltem a börtöntől, és hat hónap múlva kizártak a szövetkezetből.

Sziráki Paja miatt.

A honvédségtől leszereltek egy pasast, politikai tiszt volt, két feleséggel és négy gyerekkel. A reszelőt sem tudta kézbe fogni. Ő volt a hangadó. Alig dolgozott valamit, csak pártügyeket intézett meg szónokolt, a pénze mégis összejött… Kettő, kettő és fél ezer minden hónapban…

Ne gondolja, hogy én kenyéririgy ember vagyok, de ez nagyon bántott. Mert milyen alapon szedi le a tejfölt? Uram, dolgoztam becsületesen, ha kellett túlóráztam is, a munkámat kiállításra küldhették, a bérem pedig százasokkal alul maradt. Sziráki Paja azt mondta: meg is érdemlem, mert hagyom.

Na, jó!

Jött a közgyűlés, felálltam, és elmondtam a szívem bánatát. A tagság megtapsolt.

A pasas hallgatott, az elnök pedig ígéretet tett: kivizsgálnak mindent.

A következő héten rendkívüli közgyűlést hívtak össze, akkor a pasas beszélt, és én hallgattam. Kiderült, hogy anyám fasiszta, börtönben ült, apámról is megemlékezett, én pedig mindenfélét le akarok járatni.

Őt is megtapsolták, jobban, mint engemet, és egyhangúan megszavazták a kizárásomat.

És akkor nagy marhaságot csináltam.

Az öltözőben, mikor összeszedtem a cókmókomat, odajött a pasas, hogy nyissam ki a csomagot, látni akarja, mit viszek el.

A kezemben levő lakattal, amit a szekrényemről vettem le, pofán csaptam.

Elrepedt az állkapcsa. Taxival vitték a kórházba, engem pedig gyalog a Teve utcai kapitányságra. Nem tagadtam én semmit, aláírtam a jegyzőkönyvet. Akkor átvittek az ügyészségre és letartóztattak. Jogosan tették, nem volt abban semmi törvényellenes. Nézze, az ember legyen tárgyilagos. Én még nem találkoztam elítélttel, aki bűnösnek érezte magát. Kivéve Brillantin urat, de ő nagyon okos ember. Egyébként ezt is ő magyarázta el nekem. Hogy míg törvény van, foglyok is lesznek. Azok meg addig bizonygatják az ártatlanságukat, míg végül maguk is elhiszik.

A tárgyalásom elég soká tartott. A pasas halandzsázott a begipszelt ábrázatával, hogy én politikai okok miatt gyűlölöm őt, szóval elmondott mindent, amit a Szabad Népből összeolvasott. Már azt gondoltam, felakasztanak.

Végül is két hónapot sóztak a nyakamba. Ezt méltányos ítéletnek éreztem, és köszönhetem az ügyésznek, mert emberségesebb volt a védőmnél, aki motyogott valamit, és vállvonogatva leült. Mai napig sem tudom, ki volt, valahol a folyosón csípték el.

Így kerültem először lakat alá. Tudom, a törvénynek igaza volt, de én valóban ártatlannak éreztem magamat.

Ekkor ismertem meg Brillantin urat. Talán azért hívták így, mert borotválta az elítélteket, de lehet, hogy gondosan ápolt külseje végett. Mindenkit magázott, s ő volt az egyetlen, kit a fogházőrök sem tegeztek.

Hát én nagyon elanyátlanodtam ott bent. Sóhajtoztam bőségesen, az első bűntényes tudja még sajnálni magát, az étel sem kellett. A zárkában én voltam a rövididős, így a csajkamosástól a takarításig minden munkát velem végeztettek. Mert a rangsorolás úgy megy, kit milyen időtartamra ítéltek. Egy este odaül Brillantin úr a szalmazsákomra.

– Ne szomorkodjon, Mocorgó – mondta nevetve. – Laknak itt magánál becsületesebb emberek is. Például nézze azt a mókust, ott a sarokban. Aki olyan rondán horkol. Bércsaló. Vagy ott van az esztergályos. Folyton sír, mint egy fürdőslány. Eladta a mikrométert hatvan forintért, és bevásárolt érte két esztendőt. Most meg nyavalyog, hogy a gyerekért, a gyerekért. Mintha a bíróságot érdekelné Lacikájának a cipőtalpa. Csak azért mondom, ne keseregjen. Mit akar a két hónapjával, azt egészséges ember egy lábon tölti el.

– Tudom, Brillantin úr – válaszoltam. – De ha kimegyek? Akkor mi lesz?

Föltápászkodott mellőlem, vállat vont, hogy ez már nem rá tartozik, és otthagyott.

Pár nappal ezután szabadult, s csak tőlem búcsúzott el.

– Ha a Körúton jár, nézzen be a Híradó-eszpresszóba – nyújtotta a kezét. – Délelőtt ott talál…

Nos, ennek az embernek sokat köszönhetek.

– Nézze csak, egészen kiürült a helyiség, jóformán magunkra maradtunk… Igen, azt hiszem, ötkor zárnak… Még jó háromnegyed óra? Addig a végére érek… Hűvös van, a mindenit, fázom… Igyunk még egy utolsó cseresznyét… Jól palira fogtam itt magát, de hálából megtanul most tőlem egy huncut szakmát, nem kell hozzá más, csak két deka bátorság és két deka szerencse. Meg szorgalom. Ne mosolyogjon, maga sem lát a sors könyvébe. De azt is megmondom, az ellenségemnek sem kívánom ezt a kenyeret… No, Isten, Isten!… Ízlik ez most!

Hol is tartottunk? Ja, igen!

Szóval, kitöltöttem az időmet, s kicsit szégyelltem magamat Klein néniék előtt. Tudja, az ember úgy érzi, kívül-belül fertőtlenítőszaga van. No, de ez csak egy-két nap. Hanem mihez kezdjek?…

Fölmentem Schreierékhez, éppen nagy vitában volt a család. A két öreg Palesztinába készült, Sanyi azonban hallani sem akart róla.

De az öreg kántor nem tágított.

– Itt utálnak bennünket – szólt csöndesen. – El kell innen menni…

Akkor vitatkoztak tovább, és én nem akartam a magam gondjával előhozakodni.

Elmentem Sziráki Pajához is. Összecsókolt, kicsit szégyellte magát előttem, és ezer forintot akart kölcsönadni, de nem fogadtam el.

Másnap ellátogattam a Híradó-eszpresszóba.

Brillantin úr mosolyogva fogadott, és elpanaszoltam összes bánatomat.

– Ne törje a fejét fölösleges dolgokon – mondta. – Tanuljon türelmet, és rakja össze a pénzét. Lesz még magából zsibárus.

Délfelé járt az idő, mikor felemelte elegáns aktatáskáját, és hívta a fizetőt.

– Holnap reggel kilencre jöjjön ide – mondta –, szerződtetem magát.

 

Így kerültem Brillantin úr mellé táskahordónak. Furcsa munka volt ez, cipeltem a táskát mellette az utcákon. Időnként, csak úgy találomra megállt valamelyik üzlet előtt, és alig észrevehetően keresztet vetett. Ez volt a kabalája.

– Adja ide, Mocorgó – kérte aztán a táskát –, ott a sarkon várjon…

Majd megjött, és sétáltunk tovább. Kétszer, háromszor ismétlődött ez, akkor visszatértünk a Híradó-eszpresszóba, s kifizette a száz forintomat. Ennyit kaptam tőle naponta. Így múltak el hetek, hónapok, s nekem fogalmam sem volt, miből él Brillantin úr. Egy ízben láttam, jó hangulata van, próbáltam érdeklődni a délelőtti sétákról, de összeráncolta azonnal a homlokát.

– Hamar megöregszik, Mocorgó – válaszolta –, ha kevés a fizetése, sztrájkoljon…

Azt sem tudtam, hol lakik. Szeszes italt nem fogyasztott, ellenben süteményt és csokoládét sokat. Vigyázott a kondíciójára, úgy mondta: ha gikszer jön, a börtönt bírni kell.

Szilveszter napján meglepődtem: meghívott a lakására.

Kellemesebb szórakozást is elképzelhettem magamnak, mint Brillantin úrral józanon átüldögélni az éjszakát, de őszintén szólva, nem mertem visszautasítani.

Kocsonyával kínált és kitűnő borral, de alig váltottunk szót. Később szerettem volna elbúcsúzni tőle, kimenni az utcára, a trombitáló emberek közé, akárhová, ahol nevetnek, vidámság van, de szavamra mondom, sajnáltam őt.

Csak ült a fotelba süppedve, szívta hallgatagon a cigarettákat, és mikor időnként mondtam valamit, összerezzent, s zavart mosollyal bólogatott. Elnézést kérően, hogy én csak beszéljek, hallgat engem, figyel rám.

Később, talán a negyedik palack után, sétálni kezdett, majd a vállamra tette a kezét.

– Elmegyek a jövő hónapban – mondta. – Akkor szabadul a fiam… Masszív gyerek, Bécsben született, a börtönben… Az anyja klasszis volt a szakmában… Tavaly összeállt egy szőke finánctiszttel, legyen boldog vele, ha az jó neki… De a fiút elviszem. Gyűjtöttem valamennyit, kint új életet kezdünk… Nyugodt öregséget akarok… Elfáradtam…

És január első hetében így szólt hozzám a Híradó-eszpresszóban.

– Ma megtanítom valamire, de míg az országban vagyok, nem csinálhatja. Aztán nem bánom.

Elindultunk szokásos sétánkra, majd egy cukorkásüzlet előtt elvette tőlem a táskát.

– Menjen, vásároljon valamit – mondta. – És fogja ám a száját, engem nem ismer!

Én besiettem az üzletbe, és kértem pralinét meg cukorkát.

Akkor elegánsan, derűs mosollyal bejött Brillantin úr.

– Janap kíván! – köszönt hangosan, mintha otthon vagy régi ismerősök között járna, és odalépett a kiszolgáló elé. – Van neked pénz?

De nem várt választ, kihúzott a táskájából egy összehajtott szövetet, és a pultra dobta.

– Gyapjú! – nevetett vidáman. – Száz százalék! Jöttem sportoló, ez három szövet maradt. Csehszlovakáj hoztam. No, nézte meg, nem harap! gyűrte össze, ember, milyen igazi portéka! Óra múlva megy enyém vonat, adom most olcsó! Vett belőle professzor Kubányi, Rókus-kórház, meg Karádi Katalin kosztümnek.

– Mennyit kér érte? – kérdezte egy asszony, aki nápolyit vásárolt.

– Akarsz venni? – kacagott jóízűen. – Előbb nézz meg, asszonka, hátha becsaplak! Három meter, százötven széles, nem mint ungarise szővet!

Azzal Brillantin úr előhúzott még egyet, szétnyitotta, majd szálat húzott ki a széléből, fürge ujjakkal megpödörte, és a gyufa lángjához tartotta, füstölt, sercegett, de nem gyulladt meg. Akkor ceruzával belebökött a szövet közepébe, és mikor megdörzsölte, a lyuk eltűnt.

– Hatszáz fórint – mondta, és pillanatok alatt összehajtotta a szöveteket –, kettőszáz egy meter. Akarsz megvenni?

– Négyszázért – szólt ravaszul, felém kacsintva a kiszolgáló. – Annyit adok érte…

– Van sok eszed! – válaszolta bosszúsan a csehszlovák úr, a táskába dugva a szöveteket. – Mert mondtam, kell utaznom haza. Ez nem szép dolog. Tíz darab adtam el hatszázért a szálloda.

– És mit csinál a forinttal? – kérdezte a felszolgáló.

– Vagy te huncut! – gombolta be mosolyogva a kabátját Brillantin úr, és az ajtóból mondta már. – Elárulom titkot, csináld utánam. Viszek szalámi, eladom csehszlovák ember. Jó üzlet.

– Hát akkor adja négyszázért – szólt sietve a nápolyis asszony. – Keres úgyis eleget.

– Ötszáz! – rázta a fejét. – Akkor nem viszem haza!

– Négyszázötven.

– Alkuszol mint zsidó – nevetett Brillantin úr –, aztán eladod magyar embernek nyolcszázért.

De odaadta a szöveteket, eltette a pénzt, kezet fogott velük, megígérte: legközelebb hoz olcsón nylonharisnyát és karórát is, azzal elment olyan ábrázattal, mint aki szívességet tett az embereknek.

Hát én csak bámultam. Úgy képzelje el, hogy mindez szinte percek alatt játszódott le. Brillantin úr nevetett, mókázott, felkapta a szöveteket, ledobálta, és ha hiszi, ha nem, szinte kedvem támadt vásárolni tőle.

Abban viszont bizonyos voltam, hogy én ezt utánacsinálni sohasem tudnám.

A Híradó-eszpresszóban várt rám.

– Érti már, Mocorgó? – kavargatta a tejeskávét. – Ennyi az egész…

Később mutatta az ÁTEX-számlákat: hetven forintért vásárolta méterét a szöveteknek. Ennél olcsóbb már nem is volt. Tehát a három szövet hatszázharminc forintjába került, és ezerháromszázötven forintot kapott érte. Egyszóval, mintegy negyedóra alatt keresett hétszázhúsz forintot.

Ez már pedig nem tréfa!

– És ha találkozik velük? – kérdeztem idegesen. – Akkor meg rendőrt hoznak az emberre…

– Maga rizikó nélkül akar pénzt keresni? – nézett rám, de elmosolyodott. – Pénz legyen a zsebében mindig, akkor nincs veszély… Mikor a károsult lármát csap, azt mondja, coki: ha feljelent, semmi haszna, a bíróság nem fizet kártérítést. És akkor odadug neki öt-hatszáz forintot, a legtöbb esetben boldogan elviszi. Csak megijedni nem szabad. Fölényesnek, magabiztosnak maradni mindig… Számla pedig legyen magánál, ha a rendőrségre kerül, a lopás gyanúját ezzel védi ki.

Aztán pár trükköt elmagyarázott.

Hogy villámgyorsan kell dolgozni, a vevő megszédüljön. Beszélni és beszélni. És hogy nyálazzam a két ujjamat, úgy sodorjam a szövetszálat, akkor az nem ég el, csak füstölög. A ceruzának csak a hegyét bökjem a szövetbe.

Mondott még sok apróságot, ami azért lényeges volt, aztán nagysokára azt válaszoltam neki:

– Csak ám én dadogok, Brillantin úr…

Elnevette magát.

– Akkor ne menjen rádiószpíkernek – mondta. – De attól még szövetet árulhat. Aki törve beszéli a magyart, az hebeghet, makoghat, eladja a portékát. Ha ügyes… Ha nem, menjen kapálni.

Nem mentem kapálni.

Brillantin úr azon a héten elment a fiával, úgy tudom, óracsempészek vezették át őket a határon.

„Na, Mocorgó – gondoltam –, mutasd meg, mit tudsz, ha talpra akarsz állni.”

Bevásároltam a kellékeket. Nagyméretű, finom aktatáskát és három szövetet. Felöltöztem elegánsan, hogy bizalma legyen a vevőnek, aztán nekiindultam a városnak. Sokáig kóboroltam, míg végül a Kossuth Lajos utcában egy cipőbolt előtt keresztet vetettem, és benyitottam az üvegajtón,

Azt az érzést nem tudja elképzelni. A szívem fenn éreztem a torkomban, s úgy remegett kezemben a táska, mint akit elkapott a hideglelés.

– Szervusz, Mocorgó! – köszönt rám mosolyogva az egyik kiszolgáló. – Mit keresel mifelénk?

Én a mai napig sem tudom, honnan ismerjük egymást, lényeg az, hogy ijedtemben vásároltam egy pár durábel sportcipőt, a hozzávaló sámfákkal, s kifizettem érte közel ötszáz forintot. Aztán kezet ráztunk az ismerősömmel, és hazamentem. Akkor rájöttem, így ezt nem lehet csinálni, hisz a városban sok az ismerősöm.

Persze a nagy kereset lehetősége nem hagyott nyugodni. Már kiszámoltam, hogy talán egy év sem kell, és egyenesbe jövök.

És párnapos töprengés után kitaláltam mást.

Reggel ittam egy féldeci rumot, felültem a HÉV-re, és kiutaztam Csillaghegyre. Az első családi ház kapuján becsengettem. Fiatal nő jött elém, s megkérdezte, kit keresek.

– Jónap kíván, szép aszonka! – mosolyodtam el – jöttem Csehszlovakáj – közben már elő is vettem a szövetet –, hoztam szép szövet…

Aztán bent meggyújtottam a szálat, áttörtem ceruzával a szövetet, és eladtam ezer forintért kettőt, nem tartott félóráig sem. Az asszony átjött velem a szomszéd utcába, ő beszélte rá a sógorát, s az megvette a harmadikat. És én ígértem olcsó nylont meg karórát, azzal elbúcsúztam tőlük.

Tehát átugrottam a nehezén, mint az a nő, ki hosszú kínlódás után végül is elhatározza, hogy összeköti a kellemest a hasznossal. Ideges, nyugtalan, de mikor az első kosztümöt megrendeli a belvárosi szalonban, már mosolyog. És hazafelé menet a templom előtt az öreg koldusasszonynak öt forintot ad.

Most nem hiszi el, én minden reggel imádkoztam. Ez így igaz. Mielőtt a táskás, szövetes bevetésre indultam, az Örökimádás-templomban kértem az Istent, ne büntessen. Hogy csak addig csinálom, míg összejön a pénz, csak egy kis raktárra való ruhához… Aztán soha többé.

És minden alkalommal, ha a táskám egy szövettel könnyebb lett, az első koldusnak öt forintot adtam.

Nem a börtöntől féltem. Megmondanám, hisz különb dolgokat is hallott tőlem. Attól, hogy egyszer az utcán, a Népstadionban vagy a mozielőadás szünetében az asszony, férfi, mit tudom én, akinek az arcára sem emlékszem, a nagy nyilvánosság előtt a képembe kiabálja: csaló, csibész, szélhámos! Mert én akkor elsüllyedek, nem találom fel magamat, hiába tanított erre Brillantin úr.

Gyakran álmodtam erről. Körülálltak az emberek, és harsogott a téren, hogy „csaló”. „Csaló!” A falak mentén pedig szép, fiatal lányok összesúgtak, kuncogtak rajtam. Én pedig rendőrért kiáltoztam, és csuromvizesen ébredtem mindig.

De a valóságban nem került rá sor sohasem.

Jól kerestem, alig akadt nap, hogy a három szövetet hazahoztam. És gyűlt a pénzem. Lassan bemerészkedtem a városba, és a lakóházak folyosóin kopogtattam, ajtóról ajtóra. Előfordult, hogy rendőrtiszt lakásába vezetett a sors. Nem ijedtem meg, játszottam a szerepemet, s mert ő is olcsón és jól akart vásárolni, hát hagytam nála emlékben három darabot. Hadd örüljön a csempészárunak.

Persze az előbb említett okok miatt lassan földönfutónak éreztem magamat. Ha az utcán köszöntek, összerezzentem, valahol kiáltottak, bemenekültem az első kapu alá, mint az ostoba strucc, aki homokba dugja a fejét.

Szórakozni már régen nem jártam. Nagy ritkán, ha már nem bírtam az otthoni gubbasztást, a híradó alatt beosontam valamelyik moziba. A szünetben újságot tartottam az arcom elé, és az előadás végén pánikszerűen törtem át magam a tömegen. De olyan feszültség volt végig bennem, hogy nem tudtam élvezni a filmet, így aztán ezt is befejeztem.

Mint a hajszolt, halálosan fáradt vad, úgy éltem már. Attól is félnem kellett, nehogy tiloson átmenjek, vagy lelépjek a mozgó villamosról. Mert ha a rendőr kéri a munkaigazolványt, mi az istent csinálok! Közveszélyes munkakerülésért súlyos éveket osztogattak.

Azt hiszem: én abban az időben talán klinikai értelemben sem voltam már százszázalékos. Ha csámcsogott mellettem valaki, betapasztottam a fülemet, hangosabb szóra ölni tudtam.

De nem hagytam abba ezt a szövetcirkuszt. Futott az üzlet, és raktam a pénzt élére.

Nagyon vigyáztam, az utolsó hetekben már egy fagylaltot sem engedtem meg magamnak.

Mert Schreier már intézte az engedélyt.

Akkor ő a MÉH-nek dolgozott, vidékre járt rongyot gyűjteni.

És egy nyári este azzal fogadott, hogy tegyem le a táskát.

– Pár nap múlva kint leszünk a piacon – mosolygott. – Nem érdemes tovább kockáztatni.

Csókoltam őt is, Verát is, és mikor hazamentem, megtáncoltattam Klein nénit a konyhában.

Másnap reggel nem fogtam meg a táskát, elmentem a Vay Ádám utcába az anyámhoz.

Örült szegény a váratlan látogatásomnak. Kendőt terített az öreg hokedlira, nehogy kárt szenvedjen finom ballonöltönyöm. Szentül hitte, hogy pártember vagyok, képtelen voltam kiverni a fejéből.

– Látom én a kezeden – mondogatta kétségbeesetten. – Bolond vagy, mint apád volt.

És várta mindennap a katasztrófát, hogy bíróság elé állítják, mint apám végett is tették.

– Beszédem van veled – mondtam neki –, ülj le, anya…

Emlékszem, a szék sarkára ült, két keze remegett az ölében.

– Üzletet nyitok – mosolyogtam rá. – És hazaköltözöm, te pedig vezeted majd a háztartást.

Elképzelheti: tátotta a fogatlan száját, aztán futott volna a szomszédokhoz, de elkaptam az ajtóban.

– Nana! – fenyegettem az ujjammal, mint a gyereket. – Nem csinálunk feltűnést!

Nevetgélt, bólogatott, de tudtam, ha kilépek az ajtón, nem bírja megállni a dicsekvést. De hát ekkora boldogságot más sem tudna eltitkolni.

Izgalmas nap jött. Sanyi az asztalra terítette az iparengedélyt.

– Ide hallgass, Mocorgó! – mondta. – Ez a fecni nyolcezer forintomba került, és kettőezer volt az orvosi igazolvány. Egyetlen fillérem sem maradt. Most te következel.

– Mennyi pénz kellene? – kérdeztem.

– Nyolcezer forintért építik a sátrat – felelte. – Rendesen zárható redőnnyel. És a legkevesebb tőke, amivel indulni érdemes, ötvenezer forint.

Nekem huszonkétezer forintom volt a takarékban, és a tárcámban talán háromezer.

– Az kevés – mondta Schreier. – Ne haragudj, de a barátság és az üzlet, az kettő.

Azt tudtam, hogy társat minden ujjára talál, hisz ilyen ipart ma kapni lehetetlenség.

Annyi erőm sem volt, hogy szóljak valamit, s Vera ezt látta rajtam.

– Próbáljátok meg – kérte a férjét. – Hiszen szorgalmasak, ügyesek vagytok mind a ketten…

– Ötezer forintot én is kölcsönzök – segített Sziráki Paja is. – Majd visszaadjátok…

Akkor Schreier elég kedvetlenül, de ceruzát fogott, és számoltunk éjfélig.

Okosan kalkulált, számításba vett mindent, még az előre nem látható meglepetéseket is.

– Most nem csináltatok bódét, csak valamilyen sátrat – mondta. – Megkérjük a szomszédot, és esténként hozzá pakolunk majd be. Te pedig vegyél fel egy sötét napszemüveget, nehogy valamelyik károsultad ott botrányt csináljon.

Kiterjedt a figyelme a legapróbb részletekre, és a végén láttuk, hogy a becsületes megélhetésünk biztosítva van.

S akkor, életemben először, nagy nyugalom szállt meg. Azt hiszem, csak hadvezérek érezhetik ezt sok-sok csata után. Végre csönd, lerakott fegyverek, teljes győzelem…

 

Nézze csak, elállt az eső… Nem, köszönöm, nem iszom többet. Fáj a fejem… Az italtól nekem sosem fájt. Valószínűleg az influenza, vigye el az ördög azt a nyitott ablakot! Meleg holmit meg nem küldött senki… Ha annyi pénzem lenne, mint Rothschildnak van, mindenkit szalmazsákra fektetnék, és fütyültetném rájuk a szelet. Sírjanak, mint a kivert kutyák… Tanuljanak emberséget…

De folytatom, mielőtt a pincér kidob bennünket, hallgassa meg a végét is…

 

Schreier napokon belül elintézett mindent.

Összeszögeltetett valami sátort vászontetővel, és az elejére kiaggattuk vállfákon az öltönyöket. Fülledt, augusztusi napon kezdtük meg működésünket. A telepen alig lézengett ember, mi is a sátor alá húzódtunk a tikkasztó hőség elől.

Dél körül járt az idő, mikor az első hal horogra akadt. Egy idősebb munkás ballont vásárolt, és ketten szolgáltuk ki.

Haszon alig maradt rajta, de megköpdöstük a pénzt – apád-anyád ide jöjjön –, és Sanyi ünnepélyes mozdulattal tette a vaskazettába.

– Ez az, Mocorgó! – csapott jókedvűen a hátamra. – Megindult a kocsi, kapaszkodhatunk a gyeplőbe!

Aztán lestük tovább a jószerencsét, de nem mutatkozott senki a rekkenő hőségben.

Kora délután valahol Kispest felett megdördült az ég.

– Vihar jön – mondtam –, lehűl a levegő.

Pár perc múlva már hatalmas porfelhőt kergetve megérkezett.

Uram, olyant még nem látott! Eltűnt a szemünk elől minden, csattogott az istennyila, nyöszörögtek a lécek, aztán egy hatalmas szélroham összedöntötte a sátrat, s vitte a léceket, ruhákat, mint a hópihét.

Mi pedig botladoztunk, káromkodtunk, futottunk csuromvizesen összevissza, mint a megkergültek.

Nem tartott soká az égiháború, aztán sütött a nap, forrón, szinte láthatóan száradtak a tócsák.

A telep kőkerítésén úgy csüngtek a zakók és nadrágok, mintha száradni terítették volna fel őket. A zsibárusok pedig izgatottan ráncigálták le, cibálták egymás kezéből, mind bizonygatva, hogy a saját tulajdonuk.

Mi a kis raktárunkból egyetlen darabot sem találtunk. A vihar átdobta a szomszédos Mária Valéria-telepre, és a csőlakók pillanatok alatt szétkapkodták. Én ekkor már tudtam: azt az ember soha többé vissza nem kaphatja.

A rendőrtiszt nem is akart jegyzőkönyvet fölvenni.

– Értse meg – mondtam csöndesen –, egyetlen fillérem sem maradt…

Elteheti a füzetét, a tollát is, nincs tovább. – Hazarohantam a táskámért, és útnak indultam. Egy fiatal mérnök rendőrt hozott rám, egyezkedni sem tudtam, húsz forint volt a vagyonom… A vádirat: fondorlatos csalás, közveszélyes munkakerülés… Schreier? Talált másik társat, ott árulnak most is az Ecseri úton… Ők segítenének? Nekem? Én, uram, míg élek, nem állok szóba velük… Dehogyis! Tudom, hogy a vihart nem ő rendelte meg… Nézzen rám, ezeket a koldusrongyokat rajtam… másfél év alatt egyetlen sort sem írtak, egy csomag cigarettát nem küldtek… A börtönt… hogy anyám temetésén nem lehettem ott… az életemet nem tudom megbocsátani senkinek…

Most pedig fizessen! Eleget beszéltem a száz forintjáért…

 

…Hajnalodott, mikor föltápászkodtunk a kényelmetlen székekről, és elindultunk szótlanul a Körúton. Az Üllői út sarkán a vendégem megállt.

– Hol lakik? – kérdezte mókás-furcsán, mintha nyelve tetején bukfencet vetne a szó.

– Itt a szomszédban – húztam lejjebb a kalapomat, mert az éles októberi szél az arcomba fújt. – Jöjjön fel hozzám, főzök jó erős feketét…

A síneken guggoló munkásokat bámulta, és a kék fényt, amit a kezük alól varázsoltak elő.

– Teát innék – mondotta szórakozottan. – Forró teát…

Otthon, míg a gyorsforralóra tettem a teáskannát, ő a polcok előtt, oldalt fordított fejjel a könyvcímeket olvasta.

– Egyszer én is voltam a Bábszínházban – gyújtotta meg mosolyogva a cigarettáját. – „Szarvaskirály”… Még a címére is emlékszem. Hogy tudják csinálni, nem is tudom. Fizetnék érte, ha egyszer hátulról megnézhetném. Mint az igazi tenger, még hajó is jött rajta… A puskák csöve pedig füstölgött… Az biztos, hogy nagyon szép volt…

Később észrevette, hogy kerülöm a megszólítást. Elmosolyodott.

– A tanácselnök azt mondta: ifjabb Makics József, de maga hívjon csak Mocorgónak. Arra jobban odafigyelek.

Majd átöltözött csíkos öltönyömbe, és megforgott a tükör előtt.

– Pár száz forintom van, rabmunkán kerestem – nevetett jókedvűen –, átváltom az ÁTEX-nél valódi angol szövetre, és megbüntetem a várost!

– Látom még, Mocorgó? – kérdeztem tőle, amikor kezet szorítottunk.

– Magát múzeumban kéne mutogatni – felelte. – Hogy ilyen is van. Azt hittem, prédikál egy sort. Tisztesség, becsület, munka, satöbbi… Egyszer eljövök, szeretnék magával sok mindenről beszélni…

 

De én már csak a sírjával találkoztam.

Halottak napján színészbarátom lakásáról baktattam hazafelé, át a sötétbe borult városon.

A Bakáts téren, a csonka tornyú templom homloka előtt én is megálltam az emberek között, kik a sírok körül imát mondtak, vagy hozzátartozóikat keresték a ceruzával írt, ázott fejfákon.

Az utolsó síron ez állt:

 

IFJ. MAKICS JÓZSEF

ÉLT HARMINCÖT ÉVET

 

Otthon előkerestem a jegyzetfüzetemet, és az állólámpa fényében felidéztem újra Mocorgót.

„Ha a pokolba kerülök, megkeresem a bírákat és az apámat is – olvastam egy helyen. – Sok örömük nem lesz a találkozásban.”

Akkor a kusza sorok közül kiszedtem a képeket, mint a mozaikkockákat, és sorjában a helyükre illesztettem.

…Kétkerekű taligával az utcaseprő… vágyak… börtönök… és a megvalósult álom, az ő legszebb álma, amit egy forró nyári délután elmostak a földre szakadt felhők…

Csak egyetlen kocka hiányzott – az utolsó.

Harmincöt esztendő előttem, és nincs meg a mondatom, amely befejezte.

S variálni kezdtem.

Harcolt? Én ismertem őt, olyan izzó hangulatot semmi sem teremthet, hogy fegyvert fogott volna. Megpróbálta a fosztogatást? Ez sem valószínű, hiszen Iric meg a Visó nélkül aranyért sem kockáztatta az életét. A bátorság nem volt neki erős oldala… Vagy eltévedt golyó? Vak véletlen? De hát miért ment harcok idején az utcára?

Hosszú töprengés után elhatároztam, hogy elmegyek a Vay Ádám utcába.

Nyúlfarknyi utca ez, hamar a végére értem. Az ósdi ház felügyelője részvétlenül vonogatta a vállát, mikor elmondtam, mi járatban vagyok.

– Nagy hóhányó volt – felelte. – De az egész család. Az anyja is börtönben ült. Menjen a Köztársaság tér kettőbe, ott lakott utoljára…

Özvegy Klein Dezsőné megrendülten hallgatott végig.

– Istenem – tördelte a kezét. – Nem is tudom elhinni… Azon a napon, hogy hazajött a börtönből, volt itt utoljára. Nagyon rosszul nézett ki, szutykosan… Kereste a ruháit, és mikor megtudta, hogy eladtuk, olyan csúnyákat kiabált, amit énelőttem sohasem tett… Az édesanyját, ugye, mi temettük el, és elsőosztályú temetést akartunk… Hát arra kellett a pénz. De ő leköpte a vejemet, és elrohant. Mondom kérem, teljesen meg volt zavarodva…

Felkerestem Schreier Sándort is a Kun utcában.

– Együtt nőttünk föl – mondta elgondolkozva. – Nyugtalan, ideges fiú volt. Kicsit mániákus… Nagyon verte őt a sors, nem hittem, hogy így fejezi be…

– A börtönben is mindig fegyelmije volt – vette át a szót a szép fiatalasszonyka. – Próbáltunk cigarettát, fehérneműt küldeni, de nem vették át… Két ízben is próbáltunk…

Nem jutottam közelebb ahhoz, amit tudni akartam. De hazafelé, váratlan ötlettel bementem a Bakáts téri templomba.

Öreg pap jött ki velem a sírokhoz, ezüst haján szikrázott a novemberi napsugár. Talán Madách álmodhatta egykor ilyennek Péter apostolt.

– Őt kérded, fiam? – mutatott a sírra. – Én zártam le a szemét, nem szenvedett, a homlokán érte a golyó… A csönd perceiben az árkádok alól futott ki… így érte őt el a halál. Már a téren a templom előtt bukott el… Kijöttem hozzá, de a lelkét már nem találtam… Ruhákat szedett össze valahol, kopottas, öreg ruhákat… Ki tudja, minek kellett neki… Szegény, úgy markolta a mellén a csomagját, nem akarta elengedni… azzal is temettük el…

Tegnap arra jártam, de már elvitték a sírokat.

Vízágyú

Esztendőkön át céltáblája voltam goromba tréfáinak. Beszögezte az öltözőszekrényemet, gépzsírt kent a kanalamra, az aktatáskámat dróttal kötötte a mennyezethez, és megtörtént, hogy az orrom alá dugott egy karéj zsíros kenyeret.

– Edd meg, én már nem bírom.

– Nem kell, édesapám – mondtam neki. – Az előbb ettem lekvárosat.

– Nem ettél napok óta. Zabálj!

Hátrább léptem, és megfogtam a gumicsövet.

– Misikém, ne bántsuk egymást – szóltam csöndesen.

Mikor az érdes héja fölkarcolta a bőrömet, az arcába csaptam a csővel. A fűrészgépig futott, és kacagott, kiabált.

– Megetettem! Nézzétek, megetettem a csórót!

– Legközelebb a kést vágom a pofádba! – köptem a lába elé.

– Az írók nem szoktak köpködni – csóválta a fejét, majd a lámpám alá tartotta dagadt arcát. – Nézd, milyen hülye vagy…

Én megragadtam a lélektani pillanatot, és könyörögve mondtam.

– Misikém, ne köszönjünk mi egymásnak. Baj lesz még abból.

Egy ideig nézte, ahogy dolgozom, majd eltolt a géptől.

– Szerezz valahol egy százast. Huszadikán visszaadom. Addig melózok helyetted.

Mikor odaadtam a pénzt, bólintott.

– Jól van, írj róla egy regényt.

És vigyorogva otthagyott.

Másnap döglött egeret dugott a tejesüvegembe, és mikor a földhöz csaptam, térdét verdeste, úgy nevetett.

– Nézzétek, az írót megszállta az ihlet!

Tehetetlen voltam.

Egy alkalommal az udvaron gumilabdával két kapura fejeltünk. Miska a csiszoló ajtaja előtt ült, és mikor elfutottam előtte, keresztülestem elém nyújtott lábán. Ököllel mentem neki. Kiütötte elöl a fogamat, én pedig a keramitkockákra rántva őt, eltörtem a könyökét. Mindkettőnktől megvonták egy hónapra az ebédpénz-hozzájárulást, és engem másik műszakba helyeztek át. Hosszú időn át jóformán nem is találkoztunk.

Egy téli délután a sakkversenyen szembekerültünk egymással. Szórakozottan játszott, tíz perc alatt végeztem vele. Kézfogás nélkül otthagytam őt. Később, mikor a kabátomba bújtam, odajött, és megfogta a karomat.

– Te, író, beszélni akarok veled!

– Megint nem nyugszol? – léptem hátra.

– Zűröm van – legyintett. – Sietsz?…

A Fóti út sarkán leültünk az italboltban.

– Kiugrottál a normával? – kóstoltam meg a fröccsömet.

– Az Istent! – mosolygott. – A Vargánál ki lehet ugrani? Ha a beledet kimelózod, akkor sem…

– Akkor mi a bajod?

– Ismered a feleségemet – tette le a poharat. – A környéken nincs még olyan szép asszony…

– Az igaz.

– Tudod a szádat tartani?

Bólintottam.

– Összeállt egy zsibárussal.

– Hát, pajtás, az már baj – mondtam, és hoztam a pulttól még két fröccsöt.

– Egy író mit csinál, ha elmegy az asszony? – nézett rám fürkészően.

– Nem tudom. Levonja a konzekvenciát… Meg szomorú…

– Szomorkodni, az marhaság – mondta. – De ha nagyon sokba volt, akkor mit csinál? Azt kell meggondolni.

Nem értettem.

– Ide figyelj! – jött méregbe. – Az ezeröt-ezerhatszázat összehoztam minden hónapban, és odaadtam borítékostól… Csináltatott ruhát meg cipőt, kilencszázért ballont meg encián kardigánt. Nylon bugyi, fodrász, minden nyavalya… Zabáltam a zsíros kenyeret, aztán most, apám, itt maradtam a csupasz fenekemmel…

Megvakartam a fejemet.

– Misikém, ez már késő bánat. Most majd magadra költheted a keresetedet.

– De egy ilyen ne röhögjön rajtam! – csapott az asztalra. – Se az ószeres!

– Hát mit lehet tenni? – kérdeztem tanácstalanul.

Most ő hozta a fröccsöket.

– Arra gondoltam – válaszolta –, elmegyek, fölrúgom a pasast, őt pedig a hajánál hazahúzom. De akkor meg rendőrség, cirkusz, az nem jó. Mást gondoltam… Te fogod őt hazacsalni!

– Én? – ijedtem meg. – Hogyan?

– Azt egy írónak tudni kell. Hazudj neki valamit, az a szakmád. Mondd, hogy beledöglöm a szomorúságba, hasba szúrom magamat egy horgolótűvel – engem nem érdekel, de hozd őt haza.

– Misikém – próbáltam menekülni –, ez nem valami férfias dolog. Visszakönyörögni egy asszonyt.

Rám bámult.

– Te azt gondolod, hogy még egyszer az ágyamba engedném feküdni? Marha! Én akarom kidobni! Egy szál ruhában! Érted?

– Értem.

– Pedig szép asszony… csudára szerettem…

Kiitta a bort és felállt.

– Holnap délutános vagy. Délelőtt elmész a Népszínház utcába. Ott eszpresszózik most, mondjál neki szépeket. Holdról meg csillagokról, úgyis annyi mindent firkáltál. Nem baj, ha bőg egy sort, ezt már rád bízom. Ha a héten hazajön – itt a kezem –, igazi író vagy!

Másnap elmentem a Népszínház utcába.

A szépasszony egy sarokasztalnál ült, és barátságosan hellyel kínált.

– Nézze – emelte rám csíborszemét –, nem rossz fiú, azt én sem mondhatom róla. De nem voltunk mi egymáshoz valók.

– Hiszen éveken át boldogan éltek – mondtam. – És ő nagyon szereti magát még mindig…

– Unalmas ember – tette keresztbe karcsú lábát. – Én élni szeretek, táncolni… meddig fiatal az ember? Örökké nyavalygott, hogy fáradt, ha ismerősökkel el akartam menni, kiabált. Más asszony való hozzá.

– Sajnálom – néztem az órámra –, és ne haragudjon, hogy felkerestem, én csak jót akartam.

Odahívtam a felszolgálónőt és fizettem.

– Azt gondoltam, talán most szebben élhettek volna, hogy Miska készen lett a vízágyúval.

– Vízágyúval?

– Igen – álltam föl. – Van egy találmánya, az egész világon azzal öntözik majd a veteményeskerteket. Rézből van, és motor nélkül, a víz nyomásától saját magát hajtja. Öt perc alatt tesz meg egy kört a tengelye körül, és hatvanméteres sugárral permetezi a vizet.

– Körbeforog és spriccel? – kérdezte.

– Nagyon ügyes szerkezet – válaszoltam. – A jövő héten tízezer forintot kap érte. Az újságok is megírják. Csak az a baj, hogy még nem adják a Kossuth-díjat. De hát jól jön az később is…

Még egyszer elnézést kértem, kezet is csókoltam, és kimentem az üzletből.

Miska várt rám az öltözőben.

– Mi van, te író!

– Kidobhatod – kezdtem fűzni a cipőmet.

– Esküdj! – jött a szekrényemhez. – Mi a fenét mondtál hát neki?

– Holdfényről meg csillagokról meséltem. Mert, Miska, attól meghatódnak ám az asszonyok…

Miska még azon a héten, egy szál ruhában kidobta a feleségét, és váltig meséli a műhelyben fűnek-fának, hogy igazi író vagyok.

Mostanában elkerülöm a Népszínház utca környékét.

A bűvész

A család szentül azt hitte, hogy a könnyű homokitól mókázik, kacag olyan hangosakat az egyébként zárkózott, csöndes kis emberke. Pedig Valentin Oszkárnak a boldogság ártott meg. Attól is becsíphet ám bárki, ha váratlanul a nyaka közé pottyan. Nem egy ilyen esettel találkoztunk már. Persze azért ne gondoljuk, hogy e napig a deres hajú pipereügynök különös módon, talán a boldogtalanság mély vizében lubickolt. Dehogy. Sok esztendő óta egyformán haladt az élete, amiben nem talált ő szemernyi hibát sem.

Szombatonként, fürdés után megvacsorázott, aztán lila színű, zsinóros házikabátjában a zongorához ült. Mindig Chopint játszott, lehunyt szemmel olyannyira elmerülve a hangok varázslatában, hogy a hamis melléfogásokat nem is észlelhette. S ha igen, hát Istenem. Hiszen nem kottából idézte ő a nagy álmodót. Ilyenkor eltévedt ujjai beleszőttek valami más, de igazán szép és bús dallamot.

De nemcsak ennyiből állt az ő tudománya. Míg a konyhában rántást kavart, bal kézzel szájharmonikázott. Most nem szépet és szomorút, hanem harsány, vidám indulókat. Ez a vasárnap délelőtti műsor volt. Majd, hogy megpuhult a bab, és a kolbász is szaftot eresztett már a levesben, zsebre vágta a harmonikát, és jóízűen megebédelt. Akkor lefeküdt, és aludt egy órácskát.

Adózott ő másféle szenvedélynek is. Nagy, fekete bőralbumban reprodukciókat gyűjtött. Vonalzóval és zsilettpengével metszette ki a képeslapokból, és pontos margót hagyva, rajzlapokra ragasztotta azokat. Ebben a gyűjteményben meglelhető volt a Mona Lisától a Levél a frontról című műalkotásig minden.

Rodin-albuma is volt Valentin úrnak, német illusztrációkkal. Meg Beethoven-feje gipszből. Csontszín csipkén, két piros gyertya között a zongorán. És egy vigyorgó zenebohóca is. Széttárt karokkal ott állt az éjjeliszekrényen, s ha fejebúbján meggyújtották a lámpát, szinte hallotta az ember, mekkora zenebonát csap. Kedves, jópofa zenebohóc, és Valentin úr igen kedvelte. Különös gonddal törölte róla a port, és ha éjjel cigaretta után matatott a szekrényke üveglapján, óvatosan kikerülte, nehogy kárt tegyen benne.

Mert bolond tréfát tett Ámor, mikor annyi fiatal legény helyett őt szemelte ki céltáblául. Hisz jól aludt mindig Valentin úr. Utazott szerte az országban, kínálgatta a szagosvizet, borotvaszappant, aztán szombaton este és vasárnaponként elmuzsikálgatott otthon. Meg pálcikákat faragott, s hófehér vattából gombócokat szúrt a végükre. Ez is művészi célokat szolgált, de az országban senki nem tudott bánni velük, csak Valentin úr, s erre büszke is volt.

Mégis, mióta Sárika beköltözött az életébe, és éjszakákon át képzeletében beszélgetett vele, ezeket a pálcikákat valami megmagyarázhatatlan szeméremből kint tartotta a fürdőszobában. Csak hétfőn hajnalban süllyesztette őket a kopott aktatáskába, mikor a vonathoz indult.

De mindenért kárpótolták őt a csodálatos éjszakai beszélgetések. – Látod, megismerted a zene varázsát, a széna illatát a nyári réteken – mondotta halkan, mosolyogva a sötétben. – Festők álmait… az igazi szépet… – Olyan jó hallgatni téged – válaszolta ilyenkor Sárika. – Szeretlek és veled maradok, amíg csak élünk…

Akkor Valentin úr szelíden megcsókolta Sárika szirom arcát és elaludt. Mindig egyformát álmodott, de szerette ezt az álmát.

Fényben úszó színpad elején széttárt karokkal hajlongott, de nem cintányér, mint a kerámia bohócnak az éjjeliszekrényen, hanem az ő kezében karmesteri pálca volt, és a sötét nézőtéren félelmetes csend. Aztán felcsattant a tapsvihar, de ő csak egyetlen arcocskát lát, Sárikáét.

 

Valentin urat, ha felutazott a fővárosba, első útja a Nagyfuvaros utcába vezette. Ilyenkor a bivalyerős borbélymester megszorongatta hosszú, vékony ujjait, és máris a kedvenc téma következett. Ehhez a borbély valóban értett, a szomszéd kocsmában is mindenki elismerte. Pontosan elemezte Bevan felszólalását az alsóházban, az arab kérdést, belátott a Kreml kulisszái mögé, és biztos forrásból tudta, hogy a nyugatnémet tiszteknek atompisztolyokat osztottak.

És nem félt a harmadik világháborútól, hisz úgysem tart tovább kétszer huszonnégy óránál.

– Kinevetteti magát, kérem! – torkolta le a vitázókat. – Négy elemi sem kell, hogy az atomkorszakban az ember bizonyos dolgokkal tisztában legyen!

De Valentin úr régen nem vitázott vele. Szaporán bólogatott a szóáradatnak, s a pillanatot leste, hogy az alacsony székre ülhessen manikűröztetni.

Micsoda félórák voltak ezek…

Sárika puhán, pilla mozdulatokkal simította, reszelte a körmeit, ő pedig bámulhatta a lány arcát. S közben beszélhettek is.

– Maga olyan gyönyörű, Sárika – mondta félszegen mosolyogva. – Egyszer, ha bátor leszek, megkérem a kezét…

– Jaj, ne mocorogjon annyit – felelte Sárika. – Ha mindig butáskodik, még belevágok a húsba.

Persze, Valentin úr tudja, hogy valóban butaság az egész. Százszor is megfogadta, nem jön ő többet ebbe az üzletbe. Hisz a borbély oly ritkán vásárol tőle borotvaszappant, vagy néha púdert, kenőcsöt, és olyankor válogat, alkuszik, boldogítja őt, mint valami koldust… Sárika pedig… Sárika szép arcát nem simíthatja meg soha… Az álom más, mint a valóság…

Elképzelhető, mit érezhetett Valentin Oszkár, mikor egy nyári reggelen, manikűrözés közben zavartan, szégyenlősen így válaszolt Sárika.

– Ha akarja, Oszkár… én a felesége leszek…

Valentin úr akkor nem is tudott szólni. Megmerítette fejét az asztali lámpa fénykörében, s mint a spanyol reprodukciókon a hidalgó, megcsókolta Sárika szappanvizes ujját.

– Eljövök szombaton – rebegte felindultan. – Ünnepi ruhámba öltözöm, és megtartjuk az eljegyzést.

– Ha szeret – törölte szemesarkáról a cseppnyi könnyet Sárika –, holnap házasodunk…

Valentin úr meghökkent a sors ilyen váratlan fordulatától, de aztán sebesebben a szélnél is, rohant gyűrűket vásárolni.

Azon az estén eljegyezte Sárikát, és másnap oltár elé vezette.

 

A bolt mögötti lakásban vacsoráztak. A két nővér szótlanul kanalazta a levest, de időnként olyan pillantásokat váltottak, hogy a borbély nyugtalan lett tőle.

Mert a szépen terített asztalnál csak Valentin úr nem tudta, hogy a borbély felesége két nappal az esküvő előtt felkapta a lúgosüveget a konyhában.

– Az arcodba csapom! – sikoltozott eszelősen. – Elegem van már ebből az életből!

Esztendőkön át sejtette, hogy Sárika szerelmes a borbélyba, de pár nap óta tudta, mit a környéken mindenki suttogott: a szeretője is.

Nincs ezen sok ámulni való, hisz a messzi Kálvária térről is eljönnek az asszonyok daueroltatni a szép borbélymesterhez. Még az ékszerész vén felesége is mindennap vele fésülteti a haját.

Ki tudná, hányszor zokogta a párna csücskére Sárika: férjhez megy, elég a hazugsággal telített, bujkáló életből, de mikor hófehér köpenyében jó reggelt kívánt a szép borbély, és puha szájával kezet csókolt, elhagyta őt az ereje.

S elmaradtak mind az udvarlók, és az esztendők is elhagyták sorjában…

Mondom, csak Valentin úr ült boldogan a díszes asztalnál, bár kissé nyugtalan volt ő is.

A gyűrűk, a kölcsönző, virágok, taxik, a szertartás, ebéd a Palace-ban – ez a borbély ötlete volt –, a két vonatjegy másodosztályra, egyszóval ez a váratlan házasság felborította megszokott költségvetését.

Ha azt gondolná valaki, hogy különösebben szereti a pénzt, vagy éppenséggel fösvény ember Valentin úr, hát az csalódik. A Morgan-ház vagyonát is kiszórná ő az utcára egyetlen mozdulattal Sárikáért. Másról van itt szó.

Tizenkét forint lapul már csupán a tárcájában, és az első szent napokat nem töltheti el Sárikával… A borbélytól nem kérhet kölcsön. Gúnyolódó, kellemetlen ember, a vállát vonogatná… És mi lesz a vonaton? Fagylalt, egy hideg málnaszörp, csomag cukorka?… A hordár?… Arra is kevés a pénz…

A nyugtalanító gondolatoktól már megáll az evéssel, de ijedten felrezzen, mert a borbély oldalba böki.

– Mi az, öregem! Aludni ráérsz majd otthon is!

Valentin úr könnyen jön zavarba, most is láng borítja már az arcát, és megpróbál valami tréfásat mondani. Aztán, látva a két nővér szigorú tekintetét, sietve eszik tovább.

Akkor a borbély is elkomolyodik, és kettőt-hármat köhécsel, mintegy jelezve, hogy nem tréfáról lesz szó.

– Sárika egyszerű lány – mondja. – A hozománya is elfér egy bőröndben. Viszont nálunk azért megvolt mindene…

Valentin úr bólint, iszik egy korty bort, és az életéről beszél csöndesen. Nem sokat, hisz a borbélyra nem tartozik minden. Nem is értené ez a bivaly ember… Majd egyszer, otthon, Sárikának… Most csak annyit, hogy ő magányos ember, a csöndes életet kedveli. Néha színház, kis muzsika… Nyáron a cirkuszt is megnézi. Nem ismeri a kártyát, de a bort sem. Debrecenben a lakás sajátja, adóssága nincsen, s ha szolídan is, de a megélhetésre valót előteremti mindig.

A borbély felesége válaszol rá fátyolozott tekintettel.

– Maga rendes ember, Oszkár, és mi nagyon szeretjük. Tudom, hogy vigyázni fog a húgomra.

Valentin úr hálás a jó szóért, hisz a világ adósa maradt ezzel ötvenhárom éven át. A lába elé térdepelne ennek az asszonynak, úgy köszönné, de hát kinevetnék őt. Ezért csak annyit mond meghatódottan:

– A szél fúvásától is megóvom őt, asszonyom…

És olyan boldogság önti el: kap a pohara után, kacag, mókázni kezd, hogy mint erről már szó esett, a család szentül azt hitte: a könnyű homoki ártott meg Valentin úrnak.

Összevissza fecsegett mindenféle butaságot, amin a borbély csak a fejét csóválta.

Hogy a dán király kerékpározik az utcán. És a tervureni búcsúban látott egy flamandot, húsz keménytojást evett egymás után.

– Te hányat eszel napjában? – vigyorgott a borbély.

Talán meg sem hallotta, azért nem válaszolt rá. Koccintott vidáman, és csak áradt belőle a szó. Még harangról is beszélt. Harangról, ami olyan tisztán szól, hogy a Salz folyó tükre szélcsendes napokon is megremeg tőle…

Már nem figyelt rá senki, de ő, mint a megszállott kotorta elő emlékeit, és szórta őket széjjel a kopottas bútorok között.

Sárika sem hallja férjének szavát, csak elnézi a sovány, lelkes embert, amint izeg-mozog a széken, és még mosolyog is, mikor Valentin úr az orrára állítja ügyesen a kést, és megkerüli vele az asztalt anélkül, hogy lepottyantaná.

Ez a borbélynak is tetszik.

– Ügyes pók vagy, Oszkár! – dörmögi álmélkodva, és Valentin úrnak láthatóan jólesik az elismerés. Most úgy áll az asztal mellett, mint egy széles mosolyú kerti törpe, csak a szakáll hiányzik róla. Gyorsan eltünteti a sótartót, és máris elővarázsolja a gallérjából.

A borbély is megpróbálja, de elejti, és összetöri a parkettán. Az asszonyok kacagnak. Valentin úr csodálatosabbat is tud. Vékony ujjaival madárhangon fütyül. Trillázik, mint tavasszal a szerelmes pacsirta, majd huhog és vijjog is, akár a sas. Most már biztatják is, Sárika megfogja a kezét, úgy kéri, de Valentin úr a fejét rázza.

– Nem tudok már többet – mondja zavartan.

A jó hangulat azért megmarad, sőt Valentin úr keringőzik is a két asszonnyal, már amennyire a szűk helyen ez elképzelhető.

 

A nászút megint csak álom, legalábbis Valentin úrnak úgy rémlik.

Visszafelé rohanó táj az ablak nyitott keretében, és a szél Sárika haját borzolja. Meg valahol gólya, kacagni való, igazi, egylábú gólya csillanó víz partján, mint a képeskönyvekben. És Valentin úr lehúzza a rózsaszín függönyt, Sárika arca a szűrt fényben, akár egy piruló kislányé.

– Estére vacsorát főzök – mondja. – Meghizlalom ám, ne féljen…

Valentin úr nem fél, csak nyel nagyokat, és átöleli Sárikát. S hallgatják a sínek kattogását, míg az asszonyka elszenderül. A deres fejű pipereügynök, hogy álmát se zavarja, mozdulatlan-mereven az ablakon repkedő színes vászonfüggönyt bámulja…

Sárika mosolyogva ébredt, s mivel a férjét nem lelte a fülkében, elindult megkeresni őt.

Az utolsó kocsi folyosóján látta meg, amint kis csoport közepén teli tüdőből fújta szájharmonikáját. De a következő pillanatban hihetetlen dolgot művelt Valentin úr.

Apró termetét meghazudtoló, hatalmas hangon kiáltozni kezdett.

– Hát, hölgyeim és uraim! – kapta elő a vattagombócos pálcikákat – amit én most bemutatok önöknek…

S meglobbant a gyufa, hatalmas tűz csapott ki Valentin úr torkából, és ő fújta, öklendezte magából a lángokat, mint a mesebeli sárkány.

Egy kisgyerek ijedten felsírt, az utasok tapsoltak, Valentin úr pedig köpködött az olajos padlóra, és fehér kendővel törölgette a száját.

Aztán a művész meghajolt. Kezében a pálcikával, melynek végén az égett gombóc bűzös volt a petróleumtól.

Könnyed, elegáns tartással hajlongott, tekintetét messze küldve túl a vonattetőn, az ég boltozatain is, mint egykor Rodin az Örök Tavasz születésénél, és talán Chopin, ha ujjai alatt elhalt az álom utolsó hangja is…

S egy katona szánakozó mosollyal pénzt dobott a földre ejtett sapkába, és az utasok is a zsebükbe nyúltak.

Valentin úr fülében csengett az édes taps, míg felszedte a hulló forintosokat, aztán – a büfékocsin keresztül – kopott aktatáskájával elindult asszonyához.

De már csak az üres csomagtartó fogadta őt, és az ablakon át látta Sárikát, amint fut, botladozik keresztül a síneken, az állomás épülete felé.

Valentin úr nem nyúlt a vészfék karjához. Csak állt az ablaknál, és talán Debrecen közelében járt a vonat, mikor észrevette, hogy a fagylalt szétolvadt, és maszatosra kente mind az indiánereket meg a csúcsos csokoládésat is.

Akkor kihajította a papírtálcát az ablakon, és előkereste a zsebkendőjét, mert valami buta korom a szemébe hullt…

 

Valentin úr ma is utazik szerte az országban, és kínálja a szagosvizet, kenőcsöt, borotvaszappant. Otthon pedig lila színű, zsinóros házikabátjában Chopint játszik az öreg zongorán, és ha elfáradt, hát ott vannak az albumok.

Csupán a kedves, jópofa zenebohóc hiányzik az éjjeliszekrényről, mert egyszer, egy nyári alkonyon a goromba Valentin úr a falhoz csapta őt.

Persze, ha álmatlan éjszakán cigaretta után matat a sötétben, eszébe jut a vigyorgó, régi cimbora, és ilyenkor hiányzik neki, őszintén szánja a bohócot.

De hát Istenem…

Kéktiszta szerelem

Tenyerét égették a cserepek, míg végigkúszott a háztetőn. A lányok szappant dobtak hozzá, stricinek nevezték. Csúnyábbakat is kiáltottak a zuhanyozó ablakából, és nevettek. Nyár volt, műszakváltás. A fiút is szerették. Csinos volt, álmodozó, szelíd szemekkel.

Az udvaron Kendur, a karikalábú embertelenül pofoncsapta, aztán elment.

Kevesen látták.

Néhány férfi, habfehér blúzban egy lány és Schnírer Pál könyvelő. A könyvelő hangosan megjegyezte:

– Elegem van az ízetlenkedésből.

Sápadtan mosolyogni próbált. Bolondosat mondott, amin nevetni lehet. De nem figyeltek rá. Elnémult. Hanyagul, egyenlőtlen léptekkel átment a Púposba. A cimborák Rexbiliárdot játszottak. Hideg sört ivott, Vitok Pali fizette a háztetős tréfáért. A vörös hajú Gróf röhögött. Szerinte a háborút mindig nők okozzák. Történelmi példákkal igazolta.

Kis Rotyi így szólt.

– Miért kell más feleségét meglesni?

Hábetler a padlóra köpött.

– Át kell szúrni Kendur tüdejét.

Kis Rotyi behúzta a nyakát.

– Sárga szemed van, Hábetler – mondta Kis Rotyi. – Senki sem szeret.

Remegő nyakkal hajolt a posztó fölé. Kinevették. Nem tudták, hogy álmában Hábetler mindig megveri.

Egész délután terelték a csontgolyókat, korsó sör volt a tét. Sokat veszekedtek. Preisz Feri alkonyat előtt abbahagyta a játékot.

– Nos? – kérdezte gúnyosan Hábetler.

Egy-két pillanatig lehajtott fővel bámulta az olajos padlót. Fekete szemével megsimogatta Hábetlert.

– Nem tudok gyűlölni – szólt csöndesen. – Nem is akarok…

Elnézést kérő mosollyal lépett az utcára.

Becsületes embernek ismerték. Szépen született száján a szó. Varázslatos útra tévedt.

 

Kora őszi estén, színház után még leültek egy pohár borra. Hábetlernek fájt Romeo és Júlia halála. Ingerülten rendelt még egy fél litert. Stanec Lajos a köszvényét panaszolta, az őszt, a kora hajnali ködöket.

– Mindennap végigmegy a gépemen egy napsugár – tűnődött Preisz Feri. – Két órakor elköszön, és fölmászik a falra… Most várhatom tavaszig.

Az asszony ránézett, és a lányok is mind megkeresték őt a tekintetükkel.

Később – hazafelé az aluljáróban – Hábetler csöndet parancsolt. Malac viccet mesélt. Kacagták buta fintorait. Csak Kendur maradt komoly. A karikalábú ritkán nevetett. A vörös téglás kórház előtt egy kövér lány átkarolta Preisz vállát.

– Udvarolj, cigányszemű.

– Csak annak, akit szeretek – mondta a fiú.

– Szeretsz te mindenkit – nevetett a lány. – Te farizeus! Az vagy! Az vagy!

A lányok fölzúdultak. Öklüket rázták, csörgették ezüst karpereceiket. Százszínű, dühös kacagással kiáltották a néma éjszakába:

– Farizeus! Farizeus!

Fekete szemével megmérte őket. Elcsöndesedtek.

– Hiába – szólt szemtelenül. – Nem házasodom. Ha azt mondom, nyáron halok meg, mikor szépek a csillagok, bőgni kezdtek és szidalmaztok, mert sohasem házasodom.

Azután menekült.

Nézték, amint puha tartással fut a könnyű ködben. Csak az asszony kiáltott.

– Megházasodsz, farizeus, templom vár az utca végén!

És messzecsengő nevetéssel megfogta Kendur kezét.

Hűvösödött a szél, Kendur felhajtotta az asszony gallérját. Csöndesen köszönt, elindultak hazafelé a gyér fényű, unalmas Szabolcs utcán.

A szilveszteri bál most is jól sikerült.

Éjfél után a márványos terem tele volt kacagással. A Kucuk fivérek járták a táncot. Amelyikük elesett, azt kiáltotta: Konstantinápoly! Egyik ősük török nagyúr volt Egerben. Pesterzsébetről jártak be dolgozni. Minden Fradi-meccsen pofozkodtak.

A tombolán Preisz egy üveg pezsgőt nyert. A Kucuk fivérek asztalára tette.

– Te jó fiú vagy – mondta Kucuk Lajos –, Kendur mégis megütött. Félsz a karikalábútól?

Kendur fölemelte fejét a másik asztalnál. Kihívóan nézte a fiút. Nem szólt. Preisz lassú mozgással emelte poharát.

– Engem néhányszor pofonütöttek már – szólt szelíden. – Nem dicsekvésből mondom, ha én törlesztek, kő kövön nem marad…

Nem sokkal később Schnírer Pál támadta meg. Előző hajnalon hóembert épített a könyvelő szobájában. Ez általános szenzációt okozott. A takarítónők nem akartak havat lapátolni egy második emeleti irodából. Azt mondták: Schnírer zárja el a fűtőtestet, akkor tavaszig semmi baj.

Schnírer sápadtan kiabált:

– Maga a háztetőre is fölmászott! Asszonyokat lesni!

Preisz ingerülten legyintett.

– Igaza van, uram! Máskor magát is fölviszem!

Leült az összetolt asztalokhoz, hallgatta Kis Rotyi korholását. Ruzskó Sándor is megmondta véleményét a hóemberről. A párttitkárnak sem válaszolt. Hunyorgó szemmel nézte a táncolókat. Ivott egy pohár bort, két karján eligazította fürtös fejét, elaludt.

Az asszony ébresztette föl.

Alig voltak már a teremben. A vörös hajú Gróf azon tűnődött, a léleknek milyen súlya van.

– Mondjuk, ha egy hatvankilós ember meghal, akkor egy finom rezgésű mérleg mit mutat?

– Tüdő van. Meg gyomor – felelte Hábetler. – Meg más. Lélek nincsen.

Hozott egy üveg bort, és visszaült Ancsura mellé. Kendur elmerülten, aprólékosan a gépkocsivezetés elméletét magyarázta Kis Rotyinak.

– Maga szerint a lélek súlya mérhető? – nevetett az asszony.

Preisz megnézte karóráját. Negyed kettő volt.

– Fáradt vagyok. Valószínűleg hőemelkedésem van. Soha nem voltam beteg…

Stanec megkereste a pulzusát. Megállapította, hogy az érverés kifogástalan. Énekelni akart, de nem engedték.

– Azért cipeltünk négy zsák havat a hátunkon – mondta recsegő, farkastorok-hangján –, mert Preisz Feri így tanítja Schnírer Pált emberhez méltó viselkedésre.

Ezen a hosszúra nyúlt, bolondos téli éjszakán még szerették a fiút. Tréfálkoztak vele. A vörös hajú Gróf gyerekhez illő türelemmel magyarázta, hogy a nátha nem igazi betegség. Katonadolog. Hábetler belefújt egy papírtrombitába. Vastag hangon röhögött.

– Ne félj, cigányszemű! – kiáltott Ancsura. – Te nyáron halsz meg! Amikor szépek a csillagok!

Nevetett mindenki, a távolabbi asztaloknál is. Az asszony hátrafeszített derékkal kacagott. Nézte őket egyenként, csodálkozón. Az asszony kipirult arcán megállította tekintetét. Gyámoltalan kis mosoly jelent meg szája körül, fölállt, és elment.

Az asszony még elérte a ruhatárban. Szép volt, sápadt, mint a lázadók.

Egy márványoszlop mögé húzódtak. A teremből hallatszott a zene, átszűrődött a kétszárnyas ajtón. A szignált játszották, az utolsó számot. A ruhatárosnő álmosan megigazította drótkeretes szemüvegét.

Kíméletlen fagy ült a városon. A hold nem akart már továbbmenni, ott didergett egy gyárkémény tetején, Újpest irányában. Az asszony az utcán Kendurhoz simult. Szemében kék fények nyugtalankodtak, gyerekét akarta látni. Kendur átkarolta, érezte: remeg. Fázott ő is. Ásított. Bosszúsan mondta:

– Semmit nem ér az ilyen mulatság.

Nem váltottak több szót hazáig.

 

Ahol a tizennégyes villamos apró sikolyokkal Angyalföldnek kanyarodik, csöndes cukrászdában bújtak el rettegve, szégyenkezve, egymástól részegen, hónapokon át.

Szerette az asszonyt. Szerette az árva ember hálás, boldog szerelmével. Az asszony hallgatag lett, soványodott. Emésztette ez a csodálatos, kék lángú lobogás.

Augusztusban szakítottak.

Nem bírták tovább a kínt, a reménytelenül szőtt álmokat, a lopott perceket. Az asszony sírt, szeme kivörösödött, csúnyán bedagadt. Meleg délután volt, kószált a puha aszfalton, majd elment a nővéréhez, elmondott mindent.

Későn került haza.

Megcsókolta férjét, mint hat éven át mindig, és most először, váratlanul úgy érezte, el kell számolnia eltöltött idejével. Elmondta: ágyneművásznat nézett a városban, a kislánynak kötényt, elég messze, a Bajcsy-Zsilinszky úton, azután még elszaladt a nővéréhez.

Kendur már az ágyban feküdt. Élesen nézte a vetkőző asszonyt. Ő elhallgatott. Engedelmesen lehajtotta szőke fejét, leoltotta a villanyt.

Két napig kerülték egymást.

A harmadik nap reggelén Preisz borostás, elkínzott arccal bement a présműhelybe, megállította az asszony dobogó gépét.

– Elmegyünk, Mária…

Elmosolyodott. Szeméből kibukott a könny. Fölállt az alacsony zsámolyról, megható, szép mozdulattal lesöpörte köpenyéről a fémhulladékot. A lányok némán, döbbenten nézték a sokkockás ablakon, amint egymáshoz simulva, nyugodt léptekkel távolodnak a csőraktár szigorú oszlopai között.

Alkonyatkor visszaadta jegygyűrűjét Kendurnak. Kendur csak annyit mondott:

– Akkor éjszaka tudtam. Azóta lehajtott fővel élek. Maradj nálam. Szeretlek.

Remegő kézzel öltöztette kislányát, és karjába kapva menekült. A taxiban Preisz megcsókolta sápadt arcát, végtelen alázattal.

 

Hazaköltözött a családjához.

Reggel már tudták, a villamoson beszélték. Az öltözőben csönd volt. Preisz nyugtalanul, elszántan fűzte cipőjét. Gépéhez ment. Maroknyi napsugár várta. Egyetlen rántással megpörgette.

Tíz órakor Kendur odajött. A napfény mutatta az időt. Két arasznyit távolodott a forgórésztől.

– Ismered a szüleit?

Elengedte a kapcsolót. Nem lépett hátrább, szemét a másikon tartotta.

– Nem. Még nem.

Kendur nagy kortyokat nyelt tejesüvegéből, olajos kezével megtörölte a száját.

– Ne mondjatok rosszat… a lányomnak…

Elment, tejesüvegével játékosan megkoccintotta a gépeket. Többé nem jött vissza. Az emberek hallgatták a lihegő motorokat. Bolond hőség volt, verítékeztek.

Az öltözőben a vörös hajú Gróf hangosan kérdezte:

– Hogy van a lányod?

Vitok Pali felelt:

– Nagyon jól.

– Hasonlít rád?

– Azt gondolod, loptam?

– Nőtlen volt mind a kettő.

Nem szólt semmit. Kinyitotta szekrényét, öltözni kezdett.

Az udvaron nászajándékot kapott. Stanec leköpte. Már kint, túl a kapun, a hazatérő emberek zsivajában Schnírer Pál zavartan mondta:

– Törölje meg, kérem, az arcát…

Szórakozottan bólintott, elővette zsebkendőjét.

Sokan követelték kiközösítését, hangosan és engesztelhetetlenül. Néhány nap múlva, késő délután, a párttitkár magához kérette. Ekkor elmondta gyötrelmeiket, szakításukat.

– Három napig őt láttam a falon, a gépemen, a párnámon…

– Kendur? Vele nem gondolsz?

– Már nem. Nem érdekel.

– És a gyerek?

– Elviheti. Hetenként kétszer is…

Az ablakhoz lépett. Az udvaron teherautó tolatott, félmeztelen emberek lármáztak. A nap már lement, mozdulatlan levegő várta az éjszakát.

Csöndesen megszólalt.

– Arcul köptök, mert nem tudok hazugságban élni. Nem félek tőletek. Nem tehettek semmit ellenem.

Elment.

Nem bujkáltak többé, munka után megvárták egymást, szerelemtől szédülten sétáltak a városban.

Augusztus utolsó napján, egy telefonfülke mögül váratlanul eléjük lépett Kendur. Lesoványodott, szeme megnőtt üregében. Szégyenkező mosollyal, szelíd koldus hangján kislányát kérte.

– Szombaton elhozná édesanyám..

Az asszony tekintete rátapadt. Halkan, megrendülten beszélt.

– Elviheted, Jóska. Mindig, amikor akarod. De kérlek, vasárnap délben küldd haza, bábszínházba megyünk.

Félszegen, udvariasan köszönt. Nem nyújtott kezet, elindult.

Nem küldte vissza a gyereket. Múltak az órák, nyugtalanságuk egyre nőtt, mind kevesebbet beszélgettek, kerülték egymás tekintetét. Az asszonyt sírás fojtogatta. Kapuzárás előtt még egyszer hazaszaladt, nővérével tért vissza a cukrászdába. Preisz bemutatkozott. Ingerülten mondta:

– Haza akarja csalni. A lakásába.

A nővér hallgatott. Baltával csonkított hüvelykujját nézegette.

– Bolondul szereti Máriát.

Preisz egyedül ment a kislányért.

Fülledt éjszaka volt. Nagyon magasan, minden irányból nehéz felhők futottak, gyülekeztek a város fölött. Villamoson utazott a Zsidókórházig, onnan sietős léptekkel kanyarodott a Szabolcs utcába. A bizalmatlanul hunyorgó házmesternek négy forintot adott, azt mondta, Kendurt keresi, néhány perc múlva visszajön.

Soha nem felejtette el ezt a találkozást.

Az előszoba ajtaját nyitva találta. Keresztülment a szűk helyiségen, belépett a barnára festett ajtón, és megállt.

Rózsaerdő fogadta. Erős illatú virágszőnyeg az ágyon, a székeken, eltakarta a padlót is. Kendur karosszékben ült, mosolyogni próbált, de nem volt az mosoly. Nézték egymást, szótlanul, míg tízig számol az ember, aztán fölállt. Lesimította ünneplőruháját, hátat fordított, az ablakhoz lépett. Hallgatta a föltámadt szél zúgását, míg ő kivette Katinka kezéből az építőkockákat, a kislányt karjába emelte, és lehajtott fejjel kiszökött a lépcsőházba.

Ömlött az eső. Szinte percenként dobálta villámait a búcsúzó nyár. Nekiiramodott és rohant, elfulladó lélegzettel, nem törődve semmivel, keresztül a tócsákon, a táncoló lámpák sárga fényében. Ötszáz lépés után, egy boltív alatt letette a gyereket.

– Jól van – mondta csöndesen. – Jól van. Mindjárt otthon leszünk.

Katinka kérdő szemmel nézett rá, sátoros pilláján kövér vízcsepp remegett.

– Otthon?

Várták a villamost.

 

Szeptember első hetében Mária azt mondta:

– Anyám meg akar ismerni.

Vasárnap délután tíz szál szegfűt vásárolt egy sarki árusnál. A kilencedik kerület egy macskaköves utcáján megkereste a vén, lármás proliházat, fölment a koszos lépcsőkön.

Mária nyitott ajtót. A homályos sarokban csontig sovány, alig őszülő, idős asszony asztmásan köhögött. Megcsókolta eres kezét.

Az öregasszony ránézett. Égő, száraz és éles volt a tekintete.

– Adj bort a vendégnek!

Mária elsápadt.

– Ő nem vendég, anyám…

Nem felelt, a kredenc mellől demizsont emelt az asztalra, három poharat színültig töltött. Keze remegett, arca is mutatta, hogy izgatott.

– Nemrég, Jóska születésnapján bekapcsoltuk a rádiót, táncolt a lányommal. Maga a második vőlegény. Ehhez nem értek. Negyvenkét éve élek a férjemmel, nem kerestem mást.

Megdöbbent, gondolatai szétszóródtak. Kereste őket a hímzett falvédőn, a konyha sikált kövén, Mária fehér arcán. Belefúrta tekintetét az öregasszony fürkésző szemébe, száraz hangon mondta:

– Nem akartam bánatot okozni senkinek.

Várakozva, keményen nézték egymást. Az öregasszony a pohárhoz nyúlt, és elsírta magát.

Csöndesen elköszönt, a sötét folyosón megvárta Máriát. A lámpa alatt álltak, a rossz fényben, mint két kiátkozott. Halkan azt mondta:

– Hárman vagyunk a világon, Katinka, te meg én…

Az asszony némán bólintott.

 

Decembert írtak. A csöndes cukrászdában, cserépkályha melegénél, Katinka babakocsit kért meg alvóbabát, meg egy retikült.

– Meglátjuk – mondta Preisz.

Megcsókolta jó szagú kobakját, kért egy adag gesztenyepürét, és mesélt neki meseországról, ahol igen szigorú, ezüstkabátos madár ül a kapuban. Aki elkésik, attól megvonja az ebédpénz-hozzájárulást.

Katinka nevetett.

– Apu nem késik el soha. Korán reggel borotválkozik.

Mária megsimogatta őt.

– Egyél csillagom…

A válópörről beszélgettek.

Keményre fordult az idő. Kendur még mindig nem adott életjelt magáról, nem küldött a kislányért. Mária rosszakat álmodott. Preisz látta, mennyire fél. Néhány nappal az ünnep előtt töltött magának egy pohár sört, kiitta, és az asszonyra nézett.

– Holnap megkeresem.

Mária hálásan elmosolyodott, kezét nyújtotta neki, de a nyugtalanság nem tűnt el az arcáról.

Másnap Kendur telefonon jelentkezett. Találkozót kért még egyszer, utoljára, négyszemközött. Nyugodtan, majdnem közömbösen beszélt. Az asszonyt rémület járta át. Letette a hallgatót, csak állt egy helyben és töprengett.

Preisz kisírt szemmel találta őt a cukrászdában. Elsápadt a haragtól.

– Mit akar hát? Kísértetként végigvonulni az életemen? Nem sánta, nem púpos, mért játszik mártírt?

Mária csöndesen felelte:

– Még friss a seb. Fáj…

Cigarettára gyújtott. Gyanakvóan nézte az asztal fölött.

– Szereted? – kérdezte hirtelen.

Ráemelte a szemét, elgondolkozott.

– Kicsit mindig a fiamnak éreztem. Mondtam is néha, nekem két gyerekem van.

Messzenéző szemmel elmosolyodott. A halántékánál megigazított néhány hajszálat.

– Látod, őszülök – halkan nevetett. – Őszül a menyasszony.

Csak nézte őt. Törékeny, kislányos alakját.

– Nem tudok élni nélküled – mondta halkan. – Egyetlen pillanatig sem.

És megcsókolta a kezét.

Együtt mentek a találkozóra.

 

Kendur a sarokban ült, új ruha volt rajta. Lesegítette Mária kabátját, a fiúval kezet szorított. Három konyakot rendelt. Elmondta, hogy távolsági buszon sofőr, alig van otthon, megkeresi a kettőezernyolcszázat is.

A pincér hozta a konyakot, koccintottak. Preisznek remegett a keze, zavartan körülnézett, de nem látták. Kendur fenékig ürítette poharát, ivott egy kevés szódavizet, néhány percig szórakozottan dobolt jegygyűrűs ujjával.

– Szentestén szolgálatban leszek – mondta, hogy mondjon valamit.

– Mért hívtál? – kérdezte az asszony.

Gondolkozott a válaszon. Tekintete a fiúra suhant, alig észrevehetően vállat vont.

– Magam sem tudom. Nehéz elhinni, hogy a gyerekemet nélkülem nevelik.

– Nem nevelik nélküled. Elviheted bármikor. Ezt már megbeszéltük.

– Gondoltam, megér még néhány szót. Ha egyszer a világra jött.

Most már türelmetlenül válaszolt.

– Katinka szeret téged. És a jövőben még inkább így lesz. Erre nagyon vigyázunk.

Preisz sietve három konyakot kért. Mária ellenezte, de Kendur véleménye is az volt, nem árthat.

– Mamika egészséges? – kérdezte az asszony. Miután férje bólintott, folytatta. – Én szerettem őt, sose bántottam. Kérd meg, Jóska, ne mocskolódjon. Elment az üzembe, elmondott mindennek.

Kendur nem tudott erről. Láthatóan bosszantotta.

– Ez ostobaság! Majd beszélek vele.

– Fölösleges ostobaság – mondta Preisz.

Kendur ivott. Letette a poharat, eltolta maga elől.

– Nem szabad haragudnod – mondta szelíd gúnnyal. – Légy elnézőbb. Anyám öreg, meg kell őt is érteni.

Az asszonyra nézett, most már rossz mosollyal.

– Egyetlen fiát oldalba rúgták, unokáját elvitték. Esténként imádkozik. Könyörög az Istennek, büntessen kegyetlenül.

Hívta a pincért, és fizetett.

Metsző szél fújt a Mester utcán. Fázósan bámulták egymás arcán a fényt. Preisz fölnézett a zöld neonbetűkre.

– Sápasztó – szólt csöndesen.

Kendur némán meghajolt, és elindult a Boráros tér irányába.

Karácsonyt megelőző hajnalon havazni kezdett, és hullt a hó másnap délig. Preisz új inget vásárolt, fodrászhoz ment, sötét öltönyét elhozta a zálogházból. Gondosan készült a szentestére. Noha Mária azt ígérte, szeretettel várják, mégis egy italboltban két féldeci cseresznyét ivott.

Korán érkezett, még a konyhában ült a család. Az öregasszony komiszul köhögött, orvosságot keresett a mérleg tányérján. Mindenki tudta – ő maga is –, talán egy rossz éjszakán megfullad. Nem félt a haláltól. Okos szemét most az unokákon tartotta.

Egy négyéves fiú az ajtónál ágaskodott, rövid lába már remegett. Katinka izgatottan elhúzta őt a kulcslyuktól.

– Láttad a Jézuskát?

– Láttam!

– Milyen volt?

A fiú gondolkozott, erősen ráncolta homlokát.

– Fekete – mondta végül is.

– Fekete??

Katinka szeme kitágult. Anyjára nézett, de az pálinkát töltött keskeny poharakba. Koccintott a fiúval. Nevetve megcsókolták egymást. Ekkor Preisz meglátta az öregasszony tekintetét. Szólni akart, ne gondolja senki, hogy fél a nyugalmas szempártól. De csak ingerülten megvonta a vállát. A suta mosolyt nem tudta letörölni az arcáról.

Az öregasszony nézte őt, szája körül ráncok rebbentek.

Nálunk otthon vagy… fiam.

Akkor ittak. Az öregasszony letette a poharat, hirtelen haraggal megrázta csontos öklét, az asztalra ütött, és fenyegető hangon, majdnem dallam nélkül rákezdett:

– „Krisztus urunknak áldott születésén!”

A kárhozottnak szólt. Férjének, aki egy tavaszi estén besurrant részeges Jolánkához. Húsvét másodnapján a szomszédasszony kifecsegte szégyenteljes titkukat, és most – húsz esztendő múltán – még mindig ott bujkált a vén asztalossegéd hangjában a sírig tartó bűnhődés. Ijedten, izgatottan kiabált:

– Mindjárt! Mindjárt! Valaki vizet öntött a csillagszóróra!

Preisz szeme már ködös volt a pálinkától. Az ellenségeiről beszélt, ingerülten bizonygatta: hazugságban nem lehet élni. Hangosan, minden rendszer nélkül, saját magával vitatkozott.

– Jogom van a boldogsághoz! Leköphetnek, mondhatnak bármit, míg élek, el nem engedem!

Arca zöld volt, fekete haja a homlokába hullt. Katinka ijedten nézte a kredenc homályából.

Preisz megható ragaszkodását a családhoz leginkább az öregasszony értette – maga is szülők nélkül nevelődött.

Kendur minden második szombaton elküldte édesanyját Katinkáért. Vasárnap, sötétedés előtt az özvegy visszahozta. Ilyenkor fecsegett, megmutatta új, bélelt cipőjét, panaszkodott a veséjére, csak tekintetén látszott, ott lapult álmos szembogarán a tehetetlen gyűlölet.

Preisz ügyvédekkel tárgyalt. Az egyik háromezer, a másik háromezerötszáz forintot kért. Nehéz válópörről beszéltek. Az öregasszony dühöngött, rabló gazembereknek nevezte őket, azt mondta, nem engedi a pénzt kiszórni az utcára. A vén asztalossegéd másként ítélte meg a helyzetet. Szerinte Jóska nem akar válni, magának követeli Katinkát, cirkusz lesz a gyerektartás körül, és akad még számos komplikáció, amihez ügyvéd kell. Preisz véleménye is ez volt. Mária az öregasszony oldalára állt. Vitatkoztak sokáig. Katinka elálmosodott, sírt, azt mondta a fiúnak, menjen már el. Preisz megcsókolta őt, és hazament az albérleti szobába.

A televízió nagy meglepetést okozott. Március tizenhetedikén, az öregasszony születésnapján, este nyolc órakor a Boy-vállalat emberei megérkeztek a készülékkel. Aláírta a nyugtát, húsz forint borravalót adott, helyet csinált a dióhéjszín doboznak, kihúzta a szobaantennát, és a sikerült csíny örömével Máriára kacsintott. Azután leoltotta a villanyt. Keringő szólt, a képernyőn jégtáncosok suhantak.

A két öreg nézte. Fogták egymás kezét, kék fény vetődött riadt arcukra. Mária átölelte a fiút.

Igazán szép este volt.

Preisz később, magányában, ha elkerülte őt az álom, kiválogatta emlékei közül, nézegette boldog önmagát.

Március végén, lázas hangulatban, nagyon sokáig fogalmazták a válópör indokait. Azután üldögéltek még a konyhában. Preisz fecsegett, Mária hallgatta őt, halkan nevetgélt. Időnként megcsókolták egymást. Szemük fényes volt és nyugtalan, mint az operációra készülő betegnek.

Találkozót kértek Kendurtól.

A Városkapu cukrászdában várták őt. A MÁVAUT-sofőrök egyenruhájában érkezett. A ceruzával teleírt papírt nem olvasta el. Azt mondta, írjanak róla bármit, elfogadja, hat évig együtt éltek, nem akar ő mocskolódni. Annyit kért, hogy később, válás után égessék el a papirosokat, ne olvasson Katinka hamis dolgokat az apjáról.

Ezt Mária megígérte. Hallgattak egy ideig, Preisz cigarettára gyújtott.

– Természetesen minden költség engem illet.

Ő fizette a számlát is.

Néhány csillag a szemét nyitotta a Kálvin tér fölött, amikor elbúcsúztak. Az asszony még mondani akart valamit, de a karikalábú már elvegyült az emberek között.

A meleg nappalok után meleg esték érkeztek. Katinka már nyitott ajtónál játszott. Néha zavartan kiküldte Preiszt a folyosóra, ilyenkor bilit kért. De nem csinált semmit, fecsegett Máriával. Ezt igen gyakran megismételte. Az öregasszony véleménye az volt, nem ártana elverni a finom lelkű kislány fenekét, és ez Kendurnak is jót tenne, mert hecceli őt.

– Jóska nem aljas – mondta az asszony. – Ha majd együtt leszünk, egy födél alatt, megnyugszik a gyerek.

Lefektette Katinkát, melléjebújt, megvárta, amíg elalszik. Akkor visszajött a konyhába, egy üveg cseresznyét bontott. Preisz szerette a cseresznyét.

Augusztusra tervezték az esküvőt. Mária Hajdúszoboszlóra akart utazni. Csöndre vágyott.

Az első tárgyaláson elrendelték Kendur öccse és özvegy Kendur Antalné kihallgatását. Felszólították az asszonyt, nevezze meg a tanúit. Rövid, ideges gondolkodás után nővérét nevezte meg, és Preisz Ferencet.

A műhelyben azt beszélték, szakítottak. Nem volt igaz, szerették egymást. A város volt az otthonuk, kóborlásaikon tiszta álmok születtek, s ha éjfélkor más áramkörre kapcsolták a lámpákat, nekik bólintott a gyöngysoros fény, őket köszöntötte az új nap. Ilyenkor megcsókolták egymást.

Ki tudná, honnan származhatik a kósza hír, de az forog, dagad, színezhető, akár a szappanbuborék. Szeretik a felnőttek. Ez az ő játékuk. Kis Rotyi bizonygatta, szentül hitte, hogy Kendur, a karikalábú visszavárja boldogtalan, szőke asszonyát. Stanec Lajos nevetett ezen a képtelenségen. A vörös hajú Gróf úgy vélte, nem érdemes találgatni, szerelmeseknél minden elképzelhető, a halál is. Hábetler a gyereket szánta. A lányok szidták a farizeust, a gazembert, keresték titkon tekintetét a sugaras gépnél, úgy látták, az éles májusi fény megöregíti arcvonásait.

Katinka fokozódó ellenszenve intő jel volt. Kendur tenyerén érezte magát, tudta, ha e kéz büntetni akar, ökölbe zárul.

Néhány nappal a második tárgyalás előtt fölkereste Ruzskó Sándort. Rövid mondókával jött, lakást akart. Leült a fotelba, cigarettára gyújtott. Mondataitól megtelt a szoba nyugtalansággal és félelemmel.

Őszinteségi rohamát nem értette. Talán a csönd hozta, a szép kristályváza különös fénye az íróasztalon.

Talán a rászegezett, alig mozduló szempár.

Várható eseményekről beszélt. Nem adott hangsúlyt egyiknek sem, mutatva, nem érzi magát bűnösnek. Kitaposott úton jár, elmondták ezt már mások is. Kendur bosszúját embertelennek tartotta. Katinka tegnap váratlanul kijelentette, az ő édesanyja Kendur Józsefné, és az is marad. Az öregasszony átkozódott. Azt mondta, fogadjanak azonnal ügyvédet. Preisz tárgyilagosan ítélte meg helyzetét, nem volt rózsás. Néha összekeveredett, ismételte ugyanazt. A fölvillanó gondolatok kavarogtak, ütköztek, egymásba olvadtak. Megnőttek, mint a viharfelhők.

Ruzskó fokozódó szánalommal hallgatta. A fáradt, mindenre elszánt fiú televízióval, gyermekjátékokkal bizonygatta önmaga és a világ előtt boldogsághoz való jogát.

Álmaiban élt. A kínlódások alig hagytak lelkében valami benyomást. Ez többnyire így történik. A harc súlyát most érezte, hogy a szenvedések váratlanul, veszedelmes erővel újra fenyegetni kezdték.

Nem használt nagy szavakat. Egy jezsuita kíméletlen konokságával készült a küzdelemre. Azt mondta, lemond a gyermektartásdíj jogáról. Ez Kendurnak több mint tíz éven át havi négyszáz forint megtakarítást jelent. Remélte, Kendur szót ért, nyugton marad. Lelke mélyén hitte, így elkerülnének egy fölösleges, kiadós verekedést. Ruzskó megjegyzésére elismerte, hogy ököllel nem jutnak semmire. Csak türelem dolgában már cudarul állt. A keringő pletykákkal nem törődött. Tudta, az ő kérvényét nem írja alá a műhelybizalmi, az alapszervi titkár, nem támogatja a szociális osztály kollektívája. Mégis nyugodtan, a rangos esztergályos magabiztosságával beszélt jövendő otthonáról. Csőbútort akart, az ablak alá húsos kukoricalevelet.

A tárgyalás esélyeit latolgatta. Kendur iránt nem érzett szánalmat. Ha egy szerelem elmúlik, mind a két ember hibás.

Sokáig beszélgettek. Amikor elbúcsúztak, hitték, a beszélgetés változtathat négyük sorsán.

Nem változtatott.

Ruzskó heves viták árán szerezte meg a lakást. Amikor az üzemi lap a boldog tulajdonosok között megírta Preisz nevét, a forgácsolóban azt mondták, galádság. Schnírer Pál az ellenkezőjét bizonygatta. Meg is mondta Ruzskónak: nem követett el bűnt. Ez a szerelem minden próbát kiállt, emberséges dolog támogatni.

Megrázta a kezét, és zavart, kissé erőltetett nevetéssel eltűnt a szűk irodafolyosó könyökén.

Még le sem hullt a hó, Ruzskó Sándor elkapta őt. Gúnyosan, keserűen számon kérte nevetséges kijelentését. Ekkor Schnírer Pál, ez a száraz, vallásos könyvelő, katolikus egyházfi, vállalta a felelősség terhét, megosztotta vele. Rendületlenül tartotta korábbi állítását. Meglepő módon, a biblia ellenére, ijesztő okfejtéssel be is bizonyította.

Kendurral hamar, alig fél óra alatt végeztek. Preisz óvatosan, elég ügyetlenül mondta el ajánlatát. Mária át is vette mindjárt a szót. Idegesen kijelentette, nincs hatalom, mely őket elválaszthatná. Ha a törvény ellenük ítél, vadházasok lesznek. Kendur meglepődött. Őszinte hangon, finom mosollyal bizonygatta, nem akar akadályt gördíteni boldogságuk elé. Preisz ajánlatáról nem tett említést. Egyet kért, ne beszéljenek róla a gyerek előtt. Legutóbb sírt, azt mondta, egyedül maradtál, mert nem szereted anyut. Rövid csönd után Mária halkan felelte, ők soha nem beszélnek róla. Kendur bólintott, eloltotta cigarettáját, kezet szorított velük, és elment.

Ők még ott maradtak a Sörkertben. Ez június közepén volt. Egy nappal a második tárgyalás előtt.

Kendur állta a szavát.

Szeptember tizedikén, délután két órakor a bíróság fölbontotta a házasságot. Megilletődötten, némán jöttek le a lépcsőkön, a villamoson is alig szóltak egymáshoz. A Haller téren leültek egy padra. Még mutatta erejét a nap, a bódék tetején olvadt a kátrány. Nem messze tőlük nyikorogtak a hintaállvány karikái. Mária nem vette le tekintetét a fiúról. Így szólt:

– Megint lány vagyok. Ha elhagysz, nem tudok férjhez menni.

Nevettek.

Harminc nap után lett jogerős az ítélet. Preisz kölcsönöket kért. Ágyneműt, csőbútort vettek. Katinkának elmondták, anyu neve rövidesen megváltozik. Nem kérdezősködött. Apjától diavetítőt, filmeket kapott, azzal volt elfoglalva. De mikor Preisz hazament, és ők ágyba bújtak, titkot mesélt Máriának. A filmeket Erzsike néni vette. Erzsike néni gyerekeket tanít, apuval jár uszodába, hosszú, barna haja van. Rögtön hozzáfűzte: sokkal szebb vagy, anyukám.

Elmosolyodott. Megsimogatta arcát a sötétben. Érezte, könnyes. Sokáig ringatta, mesélt neki. Így aludtak el.

Preisz kínos helyzetbe került. A család, főként az öregasszony nekitámadt, megkérdezték, mért mondott le Katinka járandóságáról. Ingerülten felelte, nem csapja be Kendurt. Ha két ember nem tud eltartani egy gyereket, kösse föl magát. Mária sem állt mellé, rábeszélő hangon védte gyermekét. Szerinte sincs joguk megfosztani Katinkát, a havi négyszáz forintot betennék a takarékba. Egyébként a zavartalan válópör nem Kendur József érdeme. A hosszú hajú Erzsikének jár a hála.

Október tizenötödikén volt az esküvőjük.

Előző nap kivették a szabadságukat. Mária a teknőhöz állt, mosott délig. Az öregasszony két pár tyúkot vett, rövid spárgán tébláboltak a konyhában. Katinka ceruzával piszkálta őket. Unatkozott. Délután megjött Preisz. Bolondos jókedvében kezet csókolt a gyereknek. Preisznénak szólította Máriát, kicsavarta a ruhákat, fölaggatták a szárítóra. Azután sétálni mentek.

Erről a sétáról nem beszéltek soha.

 

A szép lakásba hívatlan vendég költözött velük, a csönd. A hideg már elűzte ablakukból a húsos kukoricalevelet, mikor Preisz megértette, nem szabadulhat néma társbérlőjétől.

Moccanás nélkül, keresztbe tett lábbal ült a fotelban, pergette az őszi délután emlékeit. Nevetséges, ostoba érzése támadt: nem álmodta-e.

Szép, őszi délután volt, emlékezetes. A falevelekkel borított Mester utcán találkozott a gyűlölettel. Nem védte magát, nem esett hangos szó. Úgy cselekedett, ahogy fáradt lelke megkívánta.

Most megcsendült képzeletében minden elhangzott szó, látta Katinka szánalmas arcát, arcának minden rezdülését, látta elhúzódni a borbélyüzlet előtt, hátát a falhoz támasztotta, úgy nézett rájuk, hogy Mária halkan, furcsán sírni kezdett.

Gyáván, szótlanul mentek haza, kerülték egymás szemét a gyöngülő napsütésben. A krétával firkált lépcsőházban Katinka megint könyörögni kezdett, engedjék el az apjához. Lakkcipős lábával rúgta a korlátot, ismét fenyegetőzött, elmond mindent, és többé nem jön vissza. Mária rángatta, vonszolta, tüdeje zihált, homlokán kivert a veríték, míg feljutottak a harmadik emeletre.

Nyitott tenyérrel ütötte a kislányt. Minden pofon hallatszott a szobából.

– Mit mondasz meg?

– Mindent! Tudok mindent!

– Mit mondasz meg?

Vékony hangon kiáltoztak.

A konyha ajtaját becsukták, a kartonfüggönyön alig érkezett fény, nem gyújtotta meg senki a villanyt. Az öregasszony pogácsát tett az asztalra, meleg volt, óvatosan ették a cseréptálból. Majd visszakuporodott a kredenc mellé, köhécselt, azt mondta:

– A televíziót taxin vigyétek.

Később elcsitult a hisztérikus kiabálás, a pofonok csattogása. Katinka megrendítő fájdalommal zokogott, azután csönd lett. Akkor bementek a szobába.

Mária halottfehéren ült a sezlonon. Szája puhán remegett, halkan kérdezte:

– Mit mondasz meg?

Katinka előtte állt, mereven nézte az anyját. Nem volt a szemében gyűlölet, sem szemrehányás. Üres volt.

A tanácsházán esküdtek.

Néhány héttel később, Mária tudomása nélkül, visszavitte a gyermektartásért járó pénzt Kendurnak. Egy borozóban találkoztak. Kendur fröccsöt rendelt. Álmos volt, vérerek ültek a szemén. Szapulta az időjárást, a nyálas utat.

Azután elhallgatott.

Ültek szemben egymással, később Preisz fölnézett, mintha mondani akarna valamit. Talán csak a másik szemét kereste. Nem tudott szólni. Elvitte csüggedt tekintetét, megitták a bort, és lassan elindultak az ajtó felé.

Hideg, vak éjszaka volt.

A borozó előtt mozdulatlan fényoszlop kutatta az utcát a sűrű, téli ködben.

Vonó Ignác

Tavasz óta bámulták a felhőket. Nótáztak, féltek a haláltól, és mind gyakrabban álmodoztak forró asszonyölelésről az olasz éjszakában.

– Nézze csak, zászlós úr – szólt egy nyári estén Vonó Ignác –, megint hív a zöld szemű asszony.

A kopaszra nyírt bakák mozdultak a lövészárokban.

– Bolond vagy, Ignác! – nevetett a zászlós. – Hol a te asszonyod?

– Ott ül a nyárfa tetején – mondta Vonó Ignác. – Napok óta kacsingat rám.

És fölnyújtotta kezét egy hunyorgó csillagra.

Ekkor lőtték át a csuklóját.

A tábori kórház udvarán szólt a zene, apácák mosolyogtak, egy ezredes érmét tűzött a mellére.

Hazaküldték.

– Jó szemű golyó volt – mutatta kacska kezét az ismerősöknek. – Isten áldja meg a derék talijánt.

Altiszt lett az OTI-ban.

Cipelte az aktákat, üldögélt a barnára pácolt padon, később Olajos Irénnek kakaót hozott szalmaszállal, és puha kiflit. Míg a titkárnő elfogyasztotta, beszélgettek. Kassáról, a Felvidékről. Szerette a lány csöndes szavát, fényes köpenyét, tűhegyes ceruzáit, vékony ujján a parányi rubint. Pontosan tizenkét órakor bekopogott Del Medico Antalhoz. Ilyenkor Del Medico Antal föltette lábát egy székre.

– Mért nem házasodsz, Ignác? – érdeklődött. – Rossz ugyan az egyik kezed, de szép hivatalod van.

– Eljön majd az ideje, tanácsos úr – válaszolta mindig.

És puha bársonnyal áttörölte Del Medico Antal cipőjét.

Egy októberi délután kaktuszt vásárolt Olajos Irén. A kék mázas cserepeket Vonó Ignác szállította el, nagy hátizsákban.

A szerény budai lakásban székkel kínálta őt a lány, erős pálinkával. Kassáról beszélt, a régi közkert gesztenyefáiról.

– Emlékszik-e még az otthonára? – kérdezte.

Emlékezett. Patak folyt apja kovácsműhelye előtt. És a nagysurányi cukorgyár, ahol édesanyja zsákokat varrt. De másra terelte a szót. Harcokról beszélt. Meg egy tábori kórházról, a kitüntetéséről.

– Nem jó így egyedül – sóhajtott a lány. – Árván nem jó…

Vonó Ignác kidomborította széles mellét.

– Asszony miatt sebesültem meg. Szép volt, zöld szemű, akár a nagyságos kisasszony.

A lány bedugaszolta a pálinkásüveget. Mosolyogva fölállt.

– Az én apám bíró volt Kassán – mondta hűvösen. – Csergő Olajos Zsigmondot ismerték a Felvidéken.

Vonó Ignác szótlanul ballagott utána, nézte hintázó csípőjét. Egyik lábára bicegett Olajos Irén.

Az ajtóban egy pengő borravalót adott.

A Duna fölött sűrű köd ült. Eltakarta a fákat a víz partján. Vonó Ignác megállt a Lánchídon, figyelte a folyót. Hátizsákján őszi eső pergett.

Vasárnap fakanalat vásárolt, melynek lapátjára kékarany csillámmal szívet rajzoltak. Bágyadt napfény szitált a Baross téren. Sokáig kószált, félszegen, idegenül hallgatta a hangos, nagy tenyerű lányok nevetését. Alkony előtt hazament.

Egy hószagú délután az Új Időket lapozgatta a barnára pácolt padon. Furcsa elbeszélést talált. Zichy Tekla a töltés mellett lóhátról megpillantott egy félmeztelen pályamunkást. Beleszeretett, mert szép volt, akár egy antik bronzszobor. De mikor ünneplő ruhában meglátta őt, tíz pengőt adott neki, és szomorúan hazaküldte.

– Milyen lehetett az a ruha? – töprengett Vonó Ignác.

Nem merte megkérdezni Del Medico Antaltól. Ha puha bársonnyal letörölte cipőjéről a finom port, azt hajtogatta: – furcsák a nők, tanácsos úr…

És zavartan nevetgélt.

Nehéz esztendők jöttek. Pest, a jókedvű, pletykás város elkomorodott. A néptelen utcák megtanultak hallgatni. Magasan, láthatatlanul, félelmes robajjal bombázók húztak.

– Szmolenszk a miénk – mondta Del Medico Antal.

Vonó Ignác örült. Kacska kezével boldogan cipelte az aktákat. S ha sziréna szólt, üldögélt az óvóhelyen.

– Kassa elesett – szólt egy napon Olajos Irén.

Vonó Ignác kétségbeesetten nézte zöld szemén a könnyeket.

Karácsonykor sápadt emberek imádkoztak a gyertyafénynél. Remegett a hallgatag város. Aknák, bombák tépték.

Bezárult a kör.

A májusi szél vörös zászlót talált a Reichstag tornyán.

Az OTI-ból SZTK lett, a tanácsos úrból segédmunkás. Vonó Ignác altiszt maradt. Magányos. Agglegény.

Minden vasárnap délelőtt, mise után, meghívta Del Medico Antal egy pohár borra. A Bástya sörözőben ültek le.

– Európa alszik – mondta Del Medico. – Elfeledték a magyart.

– Bíznunk kell, tanácsos úr – felelte Vonó Ignác. – Hinni az Istent. Eljön még a megváltás.

Cipőt vásárolt Del Medicótól, selyemingeket, máskor zsebórát. Ezt három részletben fizette. Utoljára egy antik cigarettatárcát vett, száztíz forintért. Szép mívű, címeres tárcát. Pár nappal később meghalt a tanácsos úr. Olajos Irén nem ment a temetésére. Pártnap volt.

– Európa alszik – mondta Vonó Ignác szánakozóan. – Elfeledték a magyart.

Ötvenedik születésnapján meglepte magát egy tropikálöltönnyel. Szép öltöny volt, világos színű. Elindult megmutatni a városnak. A Lenin körúton váratlan zivatar érte. Ijedten futott be az első cukrászdába.

A zsúfolt teremben tanácstalanul körülnézett. A kirakatnál sovány hölgy ült. Odalépett hozzá, engedelmet kért, azután helyet foglalt. Konyakot rendelt.

A közelben villám csattant, elhallgattak az emberek, azután zsivajogtak tovább. A sovány hölgy keresztet rajzolt világoskék blúzán. Vonó Ignác is megmutatta, hogy istenhivő. Cinkos szemvillanással vetett keresztet, majd ezüsttárcájából cigarettára gyújtott.

Beszélgetni kezdtek. Pár szót az esőről, elázott ruhájáról.

– Nagyságos asszonyom messze lakik? – kérdezte barátkozóan. Udvariasan megemelte a fenekét. – Nem szeretnék alkalmatlankodni, Vonó Ignác a nevem.

– Csak nem a pécsi Vonó-família? – ámult a hölgy. Kedves, szív alakú arca volt.

– Nem, tisztelettel. Nagysurányi vagyok.

A hölgy az antik cigarettatárcára pillantott. A vésett címerre.

– Engem Virág Teklának hívnak – mosolygott barátságosan. – Talán földbirtokosok?

Tűz lobbant ekkor Vonó Ignác szemében. Parányi, mint a tű gömbje.

– Ezerötszáz hold – mondta lassan. Levett egy dohányszálat az ajkáról. – Zsíros, fekete föld…

– És most?

– Altiszt vagyok…

Virág Tekla megérintette a kezét.

– A Csáty Pityu is. Szórády Bubi kardigánokat köt. Így vagyunk…

Vonó Ignác hosszan nézte a cirádás mennyezetet.

– Az Isten megsegít – mondta. – Hinni kell. Imádkozni.

Két konyakot rendelt.

Virág Tekla szelíden, határozottan tiltakozott. Nem iszik soha szeszesitalt. Így lehetett, mert azonnal a fejébe szállt. Megható emlékeket idézett Soror Angelikáról, aki nagyon szerette őt, és beszélt egy ferencrendi szerzetesről, akinek vétkes szeme volt. Elmondta, hogy egyedül él, rendhez hű életet.

Vonó Ignác a felvidéki erdőkről mesélt, ahol barátja, Del Medico Antal medvét lőtt. Ő meg vaddisznót.

Talán így kezdődött a szerelem.

Egyházi esküvőt tartottak. Csöndesen, néhány ismerőssel.

Az életük is csöndes volt. Virág Tekla hajnalban kelt, apró staniclikat ragasztott. Vonó Ignác kacska kezével cipelte az aktákat, vagy üldögélt a barnára pácolt padon. Lenézte Olajos Irént, udvariasan köszönt neki, a pártcsoportbizalminak kijáró tisztelettel. Munkaidő után elvitt egy hátizsák staniclit a háziipari szövetkezetbe. Később takarított. Óvta franciaerkélyes, szépen berendezett, új otthonát.

Szerelemmel szerette a feleségét. Virág Tekla is őt. Este korán lefeküdtek.

Vasárnap eljött Csáty Pityu, Szórády Bubi, az öreg pap, aki a zsíros húst szerette, és a kedves Mater Terézia.

Kupica szilvórium után Mater Terézia nevetgélt, kedvenc történetét mesélte. Mikor az orosz csapatok közeledtek, engedélyezte a zárda, hogy aki fél, polgári ruhát ölthet.

– Minden nővér divatos ruhába bújt – mondta vidáman. – Szűzanyám, hogy feszült rajtuk a selyem!

Szórády Bubit fonalgondok izgatták. Az öreg pap csúnyán csámcsogott. Csáty Pityu gyűlölettel nézte.

Vonó Ignác a nagysurányi kastélyról mesélt. Kertjében – százados fák alatt – tiszta vizű patak. Holdfényes partján zöld szemű asszony, titokzatos hölgy, kiért párbajban átlőtték a csuklóját.

– Egyszer meg fogadásból egy üveg családi sört ittam – dicsekedett. – Az utolsó kortyig nem vettem le a szájamról. Del Medico Antal barátom fizette.

– Ignác bátyám – mondta Csáty –, magyar úr nem iszik sört.

– Európa alszik – legyintett. – Elfeledték a magyart.

Becsülték az erős lelkű, vidám felvidéki urat. A történelem egyetlen pillanatig sem roppantotta meg.

Virág Tekla mindennap jobban szerette.

A rajongásig.

Október huszonharmadikán a szövetkezetből jött. A Kálvin téren találkozott az éneklő diákokkal. Hátizsákjával közéjük állt, zászlók alatt énekelt végig a városon. A Petőfi-szobornál szavalatot hallgatott, a Bem-szobornál rekedten kiáltotta: vesszen Gerő!

Olajos Irénnel a Parlament előtt találkozott. Olajos Irén Kassát követelte.

Mámorosan ért haza. Virág Tekla kivette gomblyukából az ökölnyi kokárdát.

– Féltelek, Ignác – mondta. – Heves vagy. Meggondolatlan.

Libát, zsírt, téliszalámit, cukrot vett Virág Tekla. Háromezer forintot költött élelemre.

Vonó Ignác kilószámra hozta a röpcédulákat. Izzó hangon olvasta őket.

– Ne izgasd magad, édes úr – könyörgött Virág Tekla. – Egyél szépen.

Szórády is csillapította. Csáty Pityu feszült arccal ült a rádiónál. Az öreg pap áldást mondott az asztal fölött. Mater Terézia kétségbeesetten mutatta átlőtt kalapját.

Löwenstein herceg szózatát együtt hallgatták. Csáty zárta el a készüléket. Sokáig járkált fel-alá a szobában. Virág Tekla a kredenc mellett térdepelt. Vonó Ignác mosolyogva nézte imádkozó asszonyát.

Szerelemmel szerette.

November harmadikán komoly arccal érkezett Csáty. Sötétszürke raglánban. Kezet csókolt Virág Teklának.

– Ajándékot hoztam – nézett az asszonyra. – Nem fér el a zsebemben.

Vonó Ignáchoz fordult. Uralkodott a hangján.

– Doktor Fazekas Balázs, a jogtanácsosom intézi birtokaid ügyét. Keresd fel őt, Náci bátyám, az irataiddal.

Ekkor elmosolyodott. Lábát a cserépkályha díszes kilincsére tette. Finom por ült Csáty István cipőjén.

Vonó Ignác sápadtan nézte.

Virág Tekla altwien-csészékbe teát töltött. Elmesélte, hogy tévedésből agyonvertek egy fináncot. Csáty három nevet mutatott a noteszében. A szemükbe kíván nézni. Meg akad még néhány. Aztán Habsburg Ottóról beszélt.

Alkonyatkor elbúcsúzott Csáty. A kezét nyújtotta. Keskeny keze volt.

Hideg, mint a lámpavas.

Vonó Ignác a cserépkályha mellé ült. Nézte homályba tűnő otthonát. Virág Tekla bejött a fürdőszobából. Álmosan beszélt Zsabka Erzsébetről, aki belépett a pártba.

– A ringyó – mondta. – A ringyó.

Vonó Ignác az öklére köhögött.

– Mégiscsak az unokahúgod…

– Fizessen minden hazug lélek!

Az ágyban még elmondta az esti imádságot.

Alig látszott már a szőnyeg az ablak alatt. Vonó Ignác figyelte, mint vész el maradék birtoka is.

Ekkor levette zsinóros házikabátját.

Télszagú éjszaka jött. Felhő takarta a csillagokat. Virág Tekla mosolygott álmában. Vonó Ignác mozdulatlanul nézte szív alakú arcát. Hallgatta az ólomlapú csöndet.

A dörrenés kilökte ágyából. Ugrott az ablakhoz, nyitotta két szárnyát.

– Lőnek! – kiáltotta. Forgatta fejét a hajnali szélben. – Jézusom! Szerelmes Istenem!

Virág Tekla már szaladt, rémülten szaladt, meleg köntöst borított a hátára. Vezette röhögő emberét, karolta, vitte a cserépkályhához.

– Édes úr! – könyörgött sírva. – Édes úr, nyugodj meg…

Vonó Ignácból bugyborékolt a nevetés. Térdét csapkodta.

Az asszony puha tenyérrel simogatta ősz haját.

Támaszpont

– A galcsi áll a sarkon, jobbnál jobb szerkóban, kopott farmer, térdig érő zakó, hosszú haj. Mindenki megnézi őket, de őket nem érdekli, hogy mindenki megbámulja, aki még nem látott ilyent.

– Miért állnak a sarkon? – kérdi a lány.

– Azért állnak a sarkon, mert most pillanatnyilag nincs kéglijük, na meg pénzük.

– Ó – mondta szomorúan a lány.

– Ez nem szomorú. Amíg ott állnak, jobbnál jobb dumát engednek el. Jön szembe egy csaj. Egy gyerek kilép közülük, elengedi a hármas számú dumát: „Te, barátnőm, ne haragudj, tudod, én egy rossz kis tüdőbajos lelencházi árva gyerek vagyok, akinek nincs se apja, se anyja, nincs egy betevő falatom, egy szál cigim sem, nem tudnál megkínálni?” A csaj kiveszi táskájából a cigarettát, és a krapek felé tartja. A srác kivesz belőle hat darabot, és megszólal: „Ne haragudj, a barátaim is dohányoznak.” Erre a csaj megsértődik, és elküldi a fenébe. A krapek erre: „Mire tartod magad, te kis rossz dög, akkora csápod van.” S hátat fordít neki. A többiek röhögnek. „Mi az, becsajoztad? Jó kis anyag, mondhatom!” A krapek erre: „Maradjál most már, mert szétvágom a pofádat, mire teszed magad, arra a gizda füledre?” A többiek: „Ha neked ilyen füled volna, nem győznéd dicsérgetni.” – Ezzel a vita abbamarad.

– Te is szoktál bolondozni?

– Ha állnak, beszélgetnek, röhögnek, előbb-utóbb mindegyik krapek megszólal.

– Te ilyenkor mit mondasz?

– „Megyek, lelejmolom azt a csajt.” Erre a többiek: „Mi van, nem látsz a hajadtól, nem látod, hogy az krapek?” – Átszaladok a túlsó oldalra, és leszólítom a krapekot: „Te, barátom, látod ott azt a sok bikát?” – s mutatok a galcsira. „Látom” – mondja ő. – „Képzeld, ha nem adok nekik két ruppót, akkor menten agyonvágnak, de viszont ha te nem adsz nekem hármat, akkor én váglak szét.” – A krapek benyúl a zsebébe, kivesz egy tízest. „Csak mallérom van.” – „Nem baj, szevasz, barátom, és máskor is csak pénzzel gyere erre” – és kikapom a pénzt a kezéből.

– Rendetlen vagy, tudod? Gyalázatos a ruhád, a füled, a nyakad is piszkos.

– Kevés víz ér hozzám, az iskolában is mindig koszos voltam. Egyszer elveszett pénz meg valami töltőtoll, rögtön engem gyanúsítottak. A gyerekeket rettegésben tartottam, elvettem tőlük a kaját, a pénzt, de csak amit adtak, lopni sose loptam. Szerencsére az osztályfőnök letett valahová két forintot, figyelte, ki viszi el. Én is láttam, de az ilyenfajta csórás engem sohasem érdekelt. Így lett meg a tolvaj. Mert az a fiú erre is ráment.

– Tudom, rosszul tanultál. Mulasztottál, késtél.

– Kaposváron jobban csináltam, olyan négyes-ötös voltam, de sokat verekedtem. Itthon, a Bezerédi utcában kettes-hármas tanuló voltam, nyírtam, aprítottam a srácokat, tetszett is, hogy én vagyok az, akitől az iskola fél. De reggel hétkor mindig ott voltam, akkor is, amikor már csöveztem.

– Már lejártál a galeriba?

– Igen. Volt úgy télen, hidegben, hogy az öregfater nem engedett be a lakásba, mert későn mentem haza. Ott aludtam a lépcsőházban. Jéghokizok, későn van az edzés, sokszor a Jégrevü műsora után. Egyszer az öreg kérdi: „Már megint csavarogni mész?” – „Nem. Nem jövök többé vissza” – mondtam. Otthagytam a cuccot, és ettől kezdve két évig csöveztem.

– Hol aludtál?

– Haveroknál, ha a szülők nem voltak otthon. Nyáron a Ligetben. Télen a Csúcshegyen találtunk egy elhagyott, rossz kalibát. Se fűtési lehetőség, se víz, csak tíz-tizenkét kilométerre, a Roszka-forrásnál. Szereztünk egy ócska vödröt, azzal sikáltuk, meg smirglivel, minden nyavalyával, abban hoztuk a vizet, de csak inni, mosakodni nem tudtunk. Egy hónapig laktunk itt, három nyíregyházi csajjal és egy aszódi javítóintézeti fiúval. Tízkilométeres körzetben senki és semmi nem volt, jégcsapok lógtak a házban, volt egy faoszlop, abba véstük a napokat. Néha a haverok ennivalót hoztak. Itt ért minket a karácsony is. De akkor nem volt ennivalónk.

– Ember nem élhet így.

– Hehe azt mondja, okos ember a pince mélyén kezdi, akkor emelkedik az életszínvonala. Hehe operabuzi, ha a rádióban szólni kezd a fajsúlyos, ő is énekli. Azt hiszem ilyenkor, elvágom magam, olyan röhejes! De az igazi buzikat utáljuk. Kikezdünk velük, és megverjük őket.

– Sokan vagytok?

– Ma estig tizenöten. Van köztünk iskolás, nyomják a technikumot, a gimnáziumot. A többi segédmunkás vagy munkanélküli, aszódi szökevény vagy szabadult. Ha unalmában ránk szirénázik a rendőrség, mindig akad közveszélyes munkakerülés, egy kis garázdálkodás. A Műjégen egyszer részegek voltunk. Felborítottuk a lócát, ahol fűzték a cipőjüket a srácok. Nem tudtuk, hogy azok is galcsiban vannak. Kint várt vagy negyven srác, bokszerrel megvertek, rugdostak, Pimpi csak úgy szedte ki a fogait elölről. Na, mondom, becsülöm, nem is haragszom rájuk! Kijött az URH, pucolt, aki tudott. Hehe azt mondta, imádkozzunk, néhány repülőgép nem tért vissza, elveszítette a támaszpontot. Ilyenkor változik a létszám. De a galcsiba úgy nem jöhet senki, hogy odaáll, és azt mondja: galcsitag szeretnék lenni. Ha valaki lehozza őt, és látjuk, jó fej, és nem smucig, jöhet. Smucig fej, aki azt mondja: ez az utolsó cigije. Az ilyen krapek nem jó. És tudjon lejmolni. Szólítson meg valakit: „Bátyám, nincs egy mallérod?” – Ha odaadja: – „Csak ennyi? Na, nézz csak körül jobban! Tedd csak ide, bátyám!” – Az muris, amikor egy hosszú krapek mondja egy kicsinek. Meg ilyen balhé: Nyáron, a Velencei-tónál este szól a zene, két csaj ül az asztalnál. Odamegy a krapek, kérdi: „Szabad?” A csaj veszi a kardigánt. „Nem maga, a szék!” – Ez is mindig röhögés.

– Hol tanyáztok?

– Miénk a Rákóczi tér, a csarnok meg a környéke. Este leülünk a padra, és valamelyik elkezdi, ki látta ezt meg ezt a filmet? Elmeséli: piás, idős krapek fia hegedül, gazdag ember taníttatja, nagy művész lesz belőle. Tíz év eltelik, az apa részeges csavargó, hull a hó, rongyokban az öreg, plakáton a fiú neve. Sír és megy a hóesésben. Ilyenkor csönd van, és sírni volna kedvünk. Komálom Psotát, Bodrogit, Törőcsiket, Darvast, Belmondót, díjazom Jean Gabint, mert megszökött a gályáról, és a bátor Jean Marais-t. Utálom Roger Moore-t. Ha az Angyal kimászna a vajszínű Volvóból a Rákóczi téren, nálunk kezdene szaglászni a tolvajok után, letörölném arcáról azt a mindentudó, aranyos mosolyát.

– Lopni is jártok?

– A csövezés idején hárman megpróbáltuk. Kaját, csokit, cigit, gyufát. Felvettem a tolvajszerkót. Ez a mackófelsőrész, mert alul gumi van, és nem potyog ki semmi. Fent bedugja az ember, amíg a másik a kiszolgálóval bajmolódik. Egyszer egy almát dugtam el, amikor rám szóltak: „Hagyja abba!” – „Mit? Ja, az almát?” – Azért ilyenkor ég az ember. Egyszer két hétig beszéltük, hogyan csinálunk meg egy bankrablást. Milyen szerkóban, útcsinálás ürügyén, a riasztócsengő elvágása hogy és hol. Néha még éjfélkor is ezen rágódtunk, csináltuk a terveket.

– És a lányok?

– Amíg egyvalakihez tartoznak, tiszteletben tartjuk, más nem száll rá. Kivétel a házibuli. Az más. A bugyibulinál kalapban a bugyik, mindenki csak tapogat a finom selyem után. Vagy sörösüveget pörgetünk a kör közepén, aki felé megáll, azt viszi el a pörgető. A kis kégliben sok ember szorong egymás mellett, ilyenkor nem fázik senki. Amerre néz – de hát ez megszokott dolog. Nyáron lemegyünk Agárdra vagy Velencére. Néha stoppal, ki hogy tud. Felváltva alszunk a csajokkal a sátorban, a csónakok alatt is. Amikor elfogy a stolla, feldobjuk a csajokat. – „Bátyám, akarsz egy jó nőt?” – Két kiló. Öt kiló. Ezer is volt már. Egy galcsitag, volt mindenkié, akinek kellett a galcsiban, de jó haver volt. Tizenkilenc éves, jó test, nagy mellek, jó láb. Mini, kék szoknya, fehér blúz, magas sarkú cipő, frufru elöl és lógó, hosszú haj, igazi tinézser frizura. Ülünk, Bambit szopogatunk a Cápa nevű mulatónál. A krapek úgy ötven év körüli Nyúl Béla.

– Nyúl Béla?

– Minden külföldi Nyúl Béla. Előtte az asztalon piásüvegek. Int, hogy menjünk oda. Kézzel-lábbal mutogattunk. Én sört ittam, a csaj bonbonmeggyet. Kétszáz forint körül fizetett. Int, üljünk be a kocsiba, az is volt neki. Rátérünk egy mellékútra, erdőfélébe. Én mondom: „Ha nem fizetsz tisztességesen, szétverem a pofádat!” – Kezembe nyomott a kocsiból egy orkánt, mutogattam, hogy pénz is legyen még. Bólogatott, a csaj is mondta, legyek nyugodt, csak menjek már. Kint leültem az országúton egy kilométerkőre. Vártam. Sokáig vártam, gondoltam, megviszem a hírt a többieknek. Három óra múlva jött a csaj, és már messziről lobogtatta a pénzt, ezer forint volt. Olyan is volt, hogy ülök a Katival a kerthelyiségben, egy asztalnál külföldiek. Egyiken állati baró ing, szívemből megkívántam. Félóra múlva jött Kati és hozta. Már tizenhét éves ez a csaj, az apja főorvos.

– Szerelmes voltál?

– Az a köpcös, mély növésű krapek bámul. A pofámba bámul. Odamegyek és megkérdem, mit óhajt.

– Semmit – mondta a lány. – Csak üldögél.

– Titi tizenhat éves, második gimnazista. Az apja diplomata. Csinos csaj, jó alakú, nagy, szőke hajjal. Technikumban buliztunk a zenekarral, ott láttam meg. Írtam egy cédulát: „Gyere ki!” Odajött. – „Te hívtál? Te? Te?” – „Na, mi a mák? Tetszel nekem!” – Másnap randi. „Van pénzed?” – kérdeztem. „Van” – mondta. – „Gyere, jó film megy a Napban: Lobó, a farkas.” – Ő volt életemben az első, három nap múlva, a jégkorongozók öltözőjében. Kínos volt, mindig vett cigit. Három hónapig tartott. Egyszer elvittem őt egy házibulira, rémülten nézte a párokat, haza akart menni. Kikísértem, felraktam a villamosra. – „Na, kislány, jön a villamosod, tűnj haza.” – Ez volt a búcsú. Iszol valamit? Vagy még egy fagylaltot?

– Nem – mondta a lány. – Köszönöm.

– Az ember sokat nevet. Egyszer a Várhegyen játszott a zenekar, egy kollégiumban, nem kíméltük a gitárt. Az ott lakó csajokkal megbeszéltük, hogy a műsor végén felmegyünk a hálóterembe. Fel is mentünk. Mindenki megtalálta a párját, elbújt egy ágyba. Később bejött az ügyeletes tanár, és felkapcsolta a villanyt. Szeme forgott, mint a bűvésztányér. – „Gyermektartást nem vállalok!” – ordította, mi meg a fenekünket mutattuk, húztunk kifelé.

– Milyen zenekarotok van?

– Sok jó együttest hallottam, kitűnő a Hoks, a Liver Sing, a Colour, az Orkán, a Monde. A mienket Vad Fiúknak hívják. Nem vagyunk rosszabbak akárkinél, ha kedvünkre megkeverjük, van ám rázás, őrjöngés, sikítás, Londonban sem jobban. Most a Vegyesipari Club van szerződésben velünk. Beugró tizenöt forint, lekérés van, verekedés óránként. A bevétel bizonyos százaléka a zenészeké. Hehe a menedzserünk, ő köti le a helyeket, ezért tőlünk százalékot kap. Valami intézetben dolgozik, ez olyan másodállás neki. Nem komálom őt, elég link alak, mértéktelenül zabál, a verekedéseknél a kalapokat gyűjti, olyan mint a Dömötör, aki, ha ígérnek neki egy pofont, másnap azt meséli, leütötték.

– Te mit játszol a zenekarban?

– Csörgőzök. Én segítek cipelni a hangfalakat, dobot, szerelést. Az a mély növésű, köpcös krapek meg bámul, bámul, bele a pofámba. Amíg rá nem ülök a szájára, amíg meg nem taposom.

– Nem bámul – mondta a lány. – Százan is ülnek a kertben, hallgatják a zenét, nem törődik veled senki. A családod egyetlen tagjával sem találkozol?

– Az öregfater, hogy is mondjam csak, afféle Dzsudó Jack, cingár, semmire sem jó, pipogya, nyugdíjas kőműves. Ha a nagymuter rászól, berántja a nyakát, hallgat, mint a hal a szatyorban. A nagymuterék nem szúrtak minket, a fater miatt. De hová lett a fater? Mikor kopott le? Hiába töröm az agyam, nem tudok rájönni, hogy a faterom és a muterom Kaposváron milyen viszonyban volt. Nagy a család. Emlékszem, talán négy éve, egy születésnapon összejött a nyáj, engem meg az öcsémet kiküldtek a konyhába, ne legyünk közöttük. Ami mócsing, csont, lótúró kimaradt az unokatestvérek tányérjából, azt hozták ki. – „Na, nesztek, egyétek meg!” – Anyám krapekol. Szúrja az egyenruhásokat, rendőröket, katonákat, ez különösen bánt, hogy mit tud náluk keresni, rejtély. Ül az Ibolya presszóban. Csinos, szőke, talán már harmincöt éves.

– Te erős fiú vagy. Miért nem dolgozol?

– Miért ne melóznék? Fölemelek hetven kilót, csak örökké álmos vagyok. Ha egy kis időm van, elbújok és alszom. Ettől és a hajamtól mindenkinek az idegeire megyek. Egyébként rendes, gavallér, belevaló krapeknak tartanak, ha kölcsönkérek, a fizetés napján mindig megadom. A górém azt mondja, a munkában számítani lehet rám, bizonyos értelemben becsületes vagyok. Azt feleltem, szép szóval mindent el lehet érni nálam, csak a hajvágást nem. Ezer forint a fizetésem, nem kell puttony hozzá, mert az előző munkahelyemről önkényesen távoztam. A rendelet szerint ilyen esetben a fizetést egy évig nem lehet javítani. Nem egész egy hónap volt hátra az egy évből, mikor a hajam miatt kiléptem.

– Nem volt nagy butaság?

– Lehet, hogy az volt. Itt az egyik góré megígérte, ha levágatom, fölszámolják a segédmunkási munkakört, elhelyez a Boy Vállalathoz. Levágattam, és nem tartotta meg az adott szavát. Nem érdekes, sűrű hajam van, nő, mint a fű, két hónap múlva majdnem a vállamig ért, mikor a főgóré kidobott miatta. Próbáltam elhelyezkedni máshol, a MAHART-nál is. Azt mondták, még nem vagyok tizennyolc éves, nem alkalmazhatnak. Ezután próbáltam disszidálni.

– Disszidáltál?

– Nagyon természetes. Bűntársam, Császár Sándor, huszonegy éves nyomdász, jogosítványa is van, James a beceneve. Stoppal mentünk Szegedig. Innen gyalog Röszke felé. Kaja nem volt. Egy falu határában jött két csaj. Mondom: – „Adjatok két ruppót!” – Elmondtuk, hogy pesti krapekok vagyunk. Úgy néztek ránk, mint a nagyokra. Hoztak zsíros kenyeret, kajoltunk, ott is aludtak velünk a szénakazalban. Reggel mondtam: – „gyertek vissza két óra múlva.” – Addig fogtunk egy stoppot és elmentünk. Amikor este lett, messziről fények látszottak, örültünk, nemsokára elérjük Röszkét és Ringo Star számát, a Yellow Submarine-t, a Sárga tengeralattjárót énekeltük. De akkor már rég a határon jártunk. Így fogtak el.

– Hová készültetek?

– Jugóból Olaszba. Nem nagy ügy, nem kell mélyen mellre szívni, a sitten legalább fűtenek, meg kaját is adnak, de a szabadság persze mindent megér. Ott tetováltattam ezt a Roling-fejet a karomra, a mellemen meg van egy megfeszített Jézus, az ágyékkötője, a töviskoszorúja piros. Akad még más is, de azt itt nem lehet most megmutatni.

– Anyád?

– Azt mondják, nincsen új a nap alatt. Megidézték a tárgyalásra. Elmondott stricinek, gazembernek, aztán elment. És mégis, nem tudom, miért, ott még én is bepörögtem, ha valaki az anyámat szidta. Sitten, frankón, annyira érzékeny az ember.

– Felnőttekkel voltál?

– Egyet helyeztek csak be hozzánk, a szobafőnököt. Azt mondta, gépkocsivezető, és karambolozott, azért ül. Hatvan év körüli, rohadt alak, mert kiderült, hogy a lányát erőszakolta meg, ezért került a sittre. Utáltuk őt, meg is mondtuk neki. Karácsonykor söprűből csináltunk karácsonyfát, és énekeltük a Mennyből az angyalt. Az egész börtön. Esküszöm, volt szipogás.

– És most? Hogyan tovább?

– Ha a mély növésű krapek nem szól közbe, elárulom.

– Hagyd már őt!

– A galcsi áll a sarkon, jobbnál jobb szerkóban, kopott farmer, térdig érő zakó, hosszú haj. Mindenki megnézi őket, de őket nem érdekli, hogy mindenki megbámulja őket, aki még nem látott ilyent.

– Azért állnak a sarkon – mondta a lány –, mert most pillanatnyilag nincs kéglijük, na meg pénzük.

– Ez nem szomorú. Amíg állnak a sarkon, jobbnál jobb dumát engednek el. Te is szoktál bolondozni?

– Nem – mondta a lány. – Mi szeretnél lenni?

– Férfifodrász. Ez minden vágyam. Ha behívnak a katonasághoz, megtanulom a sofőr szakmát. Szeretnék havonta ezernyolcszáz forintot, egy szobakonyhás kéglit. A falakat teleraknám kivágott, jó képekkel. Kell két ágy. Az öcsémet kihozom az intézetből, magamhoz veszem. Kell két alacsony szék, egy kisasztal, az öcsémnek tanulópad, szekrény, magnó, hangfallal, gyertyák, szőnyegek. Más nem kell. Huszonkét-huszonhárom éves koromban megnősülök, természetesen szerelemből. Aztán négy évre rá jöhet a krapek. Annak mindent megadok. Az biztos, ütni nem fogom!

 

A mély növésű krapek fizetett. Gyalog ment át a Margitszigeten, az Árpád-hídon a lakótelepre, és lehozta a kutyáját. A mély növésű, köpcös krapek már túl volt élete felén, régen nem akart ő már semmit, összeférhetetlen természete miatt elhúzódtak tőle az emberek. Igaz, ő is egyedül csak a mandulaszemű farkaskutyához ragaszkodott. Nehezen barátkoztak össze, hiszen nem értették egymás nyelvét, most is akad még félreértés közöttük. De sunyiságot nem tapasztalt nála, elölről támadt, ezért egyenes jellemnek tartotta, és nagyon becsülte is érte. Ha zaklatott állapotban volt, ha megalázták, egyre ritkábban rázta az öklét, leült a fűre, a kutyája mellé, átkarolta izmos nyakát, és bámulta a tolató mozdonyt, a gyárakból kiáramló embereket. Ma este egy betonoszlopon ül, nézi a farkasát, amint büszkén tartott fejével úszik a holdfényes Dunán. Cigarettázik, tűnődik. Amikor a kutyára rákapcsolja a pórázt, hazafelé baktatnak a párás melegben, arra gondol, hol is lehet az a hivatal, ahol férfifodrász-tanulókat keresnek, ki tudhatja ezt?