Károlyi Mihályról

Az alábbi sorok sem felületes életrajzot, sem rövid jellemzést nem kívánnak adni a Magyar Köztársaság volt elnökéről. Egyedül néhány apró jelenetet jegyeztem fel, melyek e nélkül alighanem feledésbe merülnének.

Az első epizódot, úgy hiszem, valamelyik könyvemben megírtam. Ezenfelül nem saját élményem, mert a húszas évek elején történt, amikor még kisgimnazista voltam. Fényes László mondta el nékem. Károlyi és felesége ebben az időben, mint menekültek és emigránsok, Dalmáciában éltek. Régi barátjuk és hívük, Fényes László Budapestről meglátogatta őket. Károlyiék szerény lakásban éltek, de volt egy kis vendégszobájuk a folyosón, ahol Fényesnek szállást adtak. Első este, mielőtt lefeküdt, Fényes nagy zajjal kidobta cipőjét az ajtó elé. Megszokta, hogy a szolga kitisztítja azt, akárhol aludt is.

Az ágyban eszébe jutott, hogy Károlyiéknak nincs sem inasuk, sem szobalányuk. Felkelt, bevette a cipőt és ágya elé rakta, aztán elaludt. Hajnal táján arra ébredt, hogy valaki bejött szobájába. Károlyi volt, mezítláb és lábujjhegyen. Fényes nem mozdult és könyöke alól figyelte, ahogy Károlyi felvette és kivitte a két cipőt, majd néhány perc múlva visszatért, ágya elé helyezte a kitisztított párt és nesztelenül elhagyta a szobát. Fényes egy ideig gondolkodott, mit tegyen? Köszönje meg a nem várt figyelmet? De azután úgy határozott: nem szól semmit, nehogy Károlyi elszégyellje magát.

Párizsban, 1939-ben ismerkedtem meg – mert így szólítottuk – az „elnök úrral”. Egy napon meghívott reggelizni szállodai szobájába, reggel nyolcra. Addig és azóta sem hívtak meg reggelizni ilyen korai időpontra, sem későbbre. Pontosan nyolcra érkeztem; Károlyi akkor – felesége máshol tartózkodott – félig-meddig előkelő szállodában lakott, de ennek a szállodának szobáihoz még nem tartozott külön fürdő. A mosdó, nagy tükörrel együtt, a bejárat ajtajával közvetlenül szemben állt a falnál. Amikor beléptem, Károlyi meztelenül borotválkozott a tükör előtt. Egyáltalán semmi sem volt rajta.

Bocsánatot kért, amiért így fogad. Jóval korábban szokott felkelni, de éjszaka súlyosan beteg, emigráns magyar munkás ágya mellett ült és próbálta vidítani. Későn került vissza szobájába. Megemelte a telefont, reggelit rendelt és folytatta a borotválkozást mezítelenül. Amikor a kopogásra entrez-t mondott, azt képzeltem, inas jön, de szobalány lépett be. Nagy tálcán hozta a gyümölcslevet, teát, lágytojásokat, narancsbefőttet, tejet, croissantokat és citromot kistányérokkal, csészékkel, poharakkal. Meglátta a meztelen Károlyit és kis sikollyal, vagy inkább nyögéssel elejtette a tálcát.

Károlyi törülközőt csavart derekára. Mindketten ott guggoltunk a szobalány mellett a gőzölgő tócsánál, hogy a cserepeket összeszedjük. Amire kiment, Károlyi elgondolkodott. „Visszaestem fiatalkori tradíciómba”, mondta, és öltözködni kezdett. A dolgot nem említette többé, csak a szobalánynak jegyezte meg, mikor másodszorra behozta a reggelit, hogy természetesen helytáll a kárért. „Fiatalkori tradíció” alatt feltehetően azt értette, hogy gyermekkora kastélyaiban az urak, köztük ő is, nem szégyellték meztelenségüket a cselédlányok előtt. És most ebbe a tradícióba „esett vissza” – pedig nem tesz többé különbséget úr és cseléd között.

Az 1939-es év közepe táján régi emigráns barátai Párizsban – Fényes László, Kéri Pál, Lorsy Ernő – elhidegültek Károlyitól, és velük én is. Az elhidegülésnek nem volt más oka, mint hogy Károlyi ismét – már annyiszor tette – Sztálintól várta a világ megváltását. Igaz, Chamberlain és Daladier gyalázatosan viselkedtek, dehát mi nem az ő kedvükért voltunk liberálisok vagy szociáldemokraták, és a moszkvai perek után lehetetlennek véltük a közeledést Sztálinhoz. Összeültünk, hogy Károlyi Mihályt újra megválasszuk a Párizsi Magyar Egyesület elnökévé.

Károlyi büszke volt egyetlen címére, melyet egykor Munkácsy Mihály viselt. A választásra azonban rossz szelleme, Bölöni György kíséretében érkezett, és amikor Fényes László világpolitikai véleményét kérte, Károlyi magasztalni kezdte Sztálint. Beszéde hatására Német Andort, az esztétát választottuk meg az egyesület elnökévé. A magas, szálegyenes Károlyi görnyedten távozott a teremből a mérgében vérveres, köpcös Bölöni oldalán. Legjobb hívei szavazták le.

Hamarosan átköltözött Londonba, ahol kommunista szimpátiái csökkentek, vagy ahogy mondták, „hetenként csak egyszer jelentkeztek”. A franciákkal, az egy de Gaulle kivételével, nem tudott kijönni, amióta Franchet d’Esperay marsall 1918-ban a fegyverszüneti tárgyaláson Belgrádban oly durván bánt vele. (A háború kitörésekor 1914-ben Károlyi Párizsban tartózkodott, ahol mint ellenséges idegent, letartóztatták, de hazaengedték, amikor írásban szavát adta, hogy nem vesz részt a háborúban. Mint a parlament tagját, nem is hívták be, de amikor a románok megtámadták Erdélyt, kiment a frontra, amit a franciák esküszegésnek minősítettek. Innét a marsall haragja.)

1946 áprilisában ért haza, 27 év után. Az ünneplést örömmel fogadta; egyébként naiv volt, vidám és bizonytalan. Sokszor láttam. Egyszer délután négyre hívott magához teára, 1947-ben. Nem volt otthon; feleségével, Andrássy Katinkával ültem az Endrődi Sándor úti villa nagy szalonjában, Csontváry festménye, A lovasok a vízparton alatt. Több mint fél órával később érkezett és láthatóan zavart volt. Aztán beszélgetésünk során elmondta késése okát. Nem szívesen, bár önként tette, de megalázónak érezte.

Rákosi hívatta parlamenti szobájába, párperces, lényegtelen megbeszélésre. Már majdnem végeztek, amikor bejött Rajk László és szemrehányással illette Rákosit, amiért valaki az ő, tehát a belügyminiszter háta mögött útlevelet adott Sulyok Dezső ellenzéki vezérnek és ki is engedte az országból. Ezután hosszú vita indult meg kettejük közt. Rajk az ajtóban állt, Károlyi széken ült, de ez a kettő úgy tett, mintha ő nem is lenne, vagy inasuknak tekintenék, aki nem is értheti párbeszédüket. Rákosi azt állította: Sulyok nagyon népszerű, így helyes volt, ha menekülni engedték, mert odakint néhány cikket ír és utána elfelejtik. Rajk azt hangoztatta: itthon kellett volna tartani és lecsukni. Előbb elméletileg vitáztak, majd Rákosi megmondta: ő adatott útlevelet Sulyoknak. Rajk ekkor megingott és nagynehezen elismerte Rákosi intézkedését.

Vagy negyven percig vitáztak, mondta Károlyi, ezért késett. Noha mindketten Rákosit gyűlöltük jobban, ezúttal néki adtunk igazat. A dologról minden bizonnyal megfeledkeztem volna. De két évvel később, a népbírósági tárgyaláson Rajk azt vallotta: Rákosi háta mögött ő juttatta ki titkon az ellenforradalmár Sulyokot külföldre. A tárgyalás rádióközvetítését a Népszava szerkesztőségében hallgattam, ahol ez kötelező volt. Rajk sokmindent vallott önmaga ellen, ami aligha volt igaz, és amiért felakasztják, de erről az egyről biztosan tudtam, hogy nem igaz. Mit gondol erről Párizsban franciaországi nagykövetünk, Károlyi Mihály?

Néhány nap múlva Károlyi hazatért. Később találkoztam vele, miután már beszélt Rákosival. Azért jött haza, hogy megmondja néki: Rajk hazugságokat vall önmaga ellen, hiszen két éve itt ült és hallotta, hogy ő – mármint Rákosi – engedte ki Sulyokot. Rákosi szeme ekkor gonoszul villant, de csendesen mondta: „a nagykövet úr rosszul emlékszik, pontosan fordítva történt”, és ezután majdhogynem kiutasította szobájából. A kiutazási engedélyt Károlyi csak nagynehezen kapta meg. Mihelyt Párizsba ért, lemondott nagyköveti állásáról és az ÁVH mint a haza ellenségét emlegette.