Dumitriu szelleme

Vallásos nézeteimet gyermekkoromban főként két élmény befolyásolta. Az egyik nyolc- vagy kilencéves koromban ért, mikor szüleimtől hallottam, hogy a mohamedán törökök egymillió örmény keresztényt mészároltak le. Nem tudtam megérteni, hogyan ölhetnek egyistenhívők egyistenhívőket; és e problémával később is sokszor szembekerültem.

A második élmény tizenhárom éves, konfirmációs koromból való. Akkoriban nem egy ismerősömet és iskolatársamat vitte el a vörheny, a diftéria meg a kanyaró. Megtudtam, hogy mi konfirmandusok, vagy harmincan, ugyanabból a serlegből isszuk majd az úrvacsorai bort. Ezért megkérdeztem lelkészünket: nem fertőzhet-e meg bennünket valamelyikünk, aki már beteg? Szabó Imre fasori református lelkipásztort mindannyian tiszteltük és szerettük. Azt felelte: „Isten semmiképpen nem engedi, hogy a bacilusok az úrvacsorai kehelyben bárkit is megfertőzzenek.”

Szavai sokáig visszhangoztak bennem. Nem értettem, hogyan ismerheti a tisztelendő Isten szándékát ilyen határozottan; másrészt nem értettem, miért feltételezi, hogy Isten apró-cseprő dolgainkba beavatkozik. Hamarosan rájöttem, hogy sokan hirdették, teológusok és reformátorok, ezt az állandó isteni beavatkozást. Luther Márton azt állította, hogy Isten bűneink miatt küldte nyakunkra a törököt, és ezért nem szabad védekeznünk ellene, mint ahogy Mohácsnál tettük. Girolamo Savonarola Isten bosszúját várta Firenze ellen, de ami bekövetkezett, a földi történelem menete volt, mikor őt felakasztották.

Ez az isteni beavatkozással való szüntelen operáció, sok mással együtt, eltávolított, ha nem is a vallástól, de a dogmatikus teológiától. Láttam, mi történik, ha a három monoteista vallás, a kereszténység, a judaizmus és az iszlám összekerül egy országban, mint ahogy Libanonban történt, és calcuttai Teréz, akit XXIII. János pápa küldött oda békét csinálni, úgy menekül, hogy egy szót sem szól róla. Hasonló a jelenkori boszniai helyzet is. „Nem ismerek nagyobb gyűlöletet, mint a jámbor emberek gyűlölködését”, írta Montaigne a XVI. században, és úgy látszik, ítélete a XX. századra is érvényes.

Nem kívánom elhallgatni, hogy ugyanekkor sok minden vonzott a kereszténységből és ez nemcsak egykori, művészi alkotásaira vonatkozik. Aquinói Szent Tamás morálfilozófiájának nagy része kamaszkorom óta lenyűgözött, és e vonzódásom, lelkesedésem iránta azóta sem változott. William Occam XIV. századi angol teológus nominalizmusával mindig közel állt hozzám. Az Istenbe vetett hitre az emberi okfejtést, azaz a szkolasztikus teológiát alkalmatlannak találta, és azt ajánlotta: bízzuk az egyházra, de ne törődjünk vele. Higgyünk Istenben, és végezzük a magunk földi dolgát.

Nem gondoltam, hogy valami újjal találkozhatom még, amikor a hatvanas évek elején kezembe került Petru Dumitriu regénye, az Incognito. Akkoriban román emigráns írókról nem hallhattak Magyarországon, sőt romániaiakról sem nagyon. Kányádi Sándor tíz év előtt jeles, magyarbarát román költőt hozott át, akiről, az egy Pannonhalmán kívül, senki sem akart tudomást venni, még az írószövetség tagjai sem. Így Dumitriu neve ismeretlen maradt Magyarországon, pedig 1990-ben példátlan bátorságú nyilatkozatban állt ki a románok ellen, az erdélyi magyarok mellett.

A második világháború idején Dumitriu egyetemi diák volt Németországban. Miután hazakerült, tagja lett a kommunista pártnak, és rövidesen az állami kiadó egyik igazgatója. 1960-ban Kelet-Berlinen keresztül sikerült elmenekülnie Romániából. Azóta Nyugaton él, és regényeit francia nyelven írja. Incognito című első regénye nagy sikert aratott Franciaországban, Angliában, és mindkét országban politikai vihart támasztott. A könyv hőse polgári származású, vagyonos román fiatalember, aki szakít családjával, a Szovjetunió ellen harcol a román hadseregben, elfogják, kommunista lesz, majd a titkosrendőrség egyik magas állású tagja válik belőle.

A következőkben szakít a titkosrendőrséggel, elfogják, hosszan tartó kínzásoknak vetik alá, majd koncentrációs táborba zárják. A könyv lényege azonban nem ez, vagyis a totalitarianizmus táborainak leírása, hanem ami a könyvben ezután következik, naplószerű leírása annak, mint „találja meg Istent” a könyv hőse. Ez a rész ezer meg ezer olvasót ragadott magával, talán éppen azért, mert az istenség, akit a könyv hőse és Dumitriu megtalál, nem a monoteizmus, hanem Spinoza istene a Deus sive Natura: Isten avagy a Természet. Az Incognito nemcsak a XX. század egyik legjobb kelet-európai regénye, de az első elragadó meditáció a panteizmus istenségéről a XVII. évszázad óta.

A következő esztendőkben belelapoztam Dumitriu regényeibe, de semmi különlegeset nem találtam. A nyolcvanas évek elején viszont váratlan és kitűnő teológiai munka következett, Au Dieu Inconnu, Az Ismeretlen Istenhez címmel. A könyv semmiféle hatást Nyugaton nem keltett, mert az értelmiségiek elvesztették érdeklődésüket a kereszténység iránt, és Dumitriu könyve lényegében keresztény. Csupán néhány anglikán pap járult hozzá a mű meg nem értéséhez a maguk kesernyésen unott bírálataival. Szerintük: aki nem teológus, az nem írhat teológiáról. Ezt fújják évszázadok óta, mintha a teológia titkos, kiismerhetetlen tudomány lenne.

Bármit mondjanak is a hivatalos keresztények, Az Ismeretlen Isten kitűnő könyv. Dumitriu elmondja, hogy félig-meddig tanult avagy művelt ember számára a XX. században Krisztus születése vagy feltámadása és számos más bibliai történet elfogadhatatlan mint históriai valóság, és inkább mítosznak tűnnek. A testetlen istenségnek öreguras ábrázolása ugyancsak elfogadhatatlan sok modern hívő számára. Ennek ellenére a legtöbb emberben él az az érzés, hogy van a mindenségben valami, „aminél nagyobbat elképzelni nem tudunk”, mint ahogy Szent Anselm nevezte, és forrása minden földi jónak és szépnek – miért Istenként imádhatjuk.

Könyvében Dumitriu lényegében visszatért gyermekkora vallásához, az ortodox kereszténységhez. A katolicizmus és a protestáns felekezetek az idő folyamán az emberi élet minden viszonylatára határozott válaszokkal és félreérthetetlen utasításokkal szolgáltak. Az ortodoxia nagy általában jóval kevésbé írja elő, hogy politikában, nemiségben, napi dolgaiban mint viselkedjék a hívő. Így Dumitriu szabadabban mozoghatott, de ugyanekkor messzebb is távolodott. Sohasem gondoltam, hogy valaha is hallok ilyesmiről: egy monoteizmusról, mely elismeri az istenség formájáról való teljes tudatlanságát és ennek következtében semmiféle dogmatikus teológiával nem áll elő. Dumitriu azonban megtartja és hite központjává teszi a kereszténység nagy ajándékát az emberiségnek, mármint a szeretetet. A judaizmus, a buddhizmus és Mohamed csak könyörületet hirdetett. Alighanem a szeretet is nagyobb ajándék lett volna, ha többen ölelik fel.

Így tehát művében Dumitriu olyan vallást hirdet, mely szerinte Isten és ember iránti szerelmünknek legsikeresebb közvetítője lehetne. A níkeai hitvallást vagy a keresztény dogmatikát ugyanazzal a tiszteletteljes semlegességgel figyeli, mint például a művelt hindu, aki nem lát ellentétet abban, hogy Krisnához imádkozik, anélkül, hogy Krisna létét valaha is feltételezte volna. Ez intellektuálisan ezredek óta elfogadott álláspont Ázsiában. Az átlagos európai abszurdnak látja, alighanem azért, mert egy ugyancsak ezredéves tradíció arra tanított bennünket, hogy mítoszokat vagy történelmi tényeknek tekintsünk, vagy pedig elvessük őket.

Nem hiszem, hogy sok magyar olvasónak lesz módja az Au Dieu Inconnuvel és Dumitriu monoteizmusával foglalkoznia. Mégis meg kívánom jegyezni, hogy a tengeren túl sok személlyel találkoztam, akik Dumitriuhoz hasonló nézeteket vallottak, akár ismerték könyvét, akár nem. A fiatalok közül, kik leveleket írnak nékem idehaza vagy olykor meglátogatnak, sok keresztény akad – ami meglepi és meghatja az agnosztikus, vén költőt. Nem a keresztény középosztály rémuralmát akarják helyreállítani, hanem végtelen szelídséget hoznak magukkal és a tolerancia szellemét. Boldog vagyok, hogy még elnézhetem őket, és úgy hiszem, hogy Dumitriu szelleme, ha névtelenül is, de itt jár közöttünk.