Gunzo Mori vége

A holland származású, dél-afrikai születésű Laurens van der Post közismert angol író. Nálunk kevesen ismerik. Néhány évtizeddel ezelőtt nevelőnek nyerték meg az akkor még kihívóan bárdolatlan walesi herceg mellé. Némi sikert ért el, mert az angol trónörökös azóta foglalkozik ökológiai problémákkal. Egyúttal megtanulta, hogy az ötvenes-hatvanas évek angol építészete katasztrofális volt, és most sikeresen kardoskodik jobb megoldások mellett.

Van der Post irodalmi alkotásai fontosabbak ennél. Fiatalkorában Tokióban járt, és szinte tökéletesen megtanult japánul. A második világháború elején először az olasz front mögött – és ellen – harcolt Abesszíniában, majd a líbiai sivatagban, végül Jáván. Ott a szövetséges hadak főparancsnoka, Ten Poorten generális egyetlen csata után megadta a holland, angol és jávai seregeket a kisebb számú japán erőknek. Ugyanaz történt, mint Szingapúrnál.

Van der Post ezredes, más holland és angol katonákkal együtt, szégyenletesnek tartotta a megadást. Mint partizánok tovább harcoltak a japánok ellen, noha ez, ha elfogják őket, azonnali kivégzést jelentett. (Sokszor szuronygyakorlatokhoz bábuknak használták a foglyokat.) Amikor Van der Post partizánjait majdnem bekerítették, utasítást adott nékik, hogyan szökjenek meg, ő maga pedig a japánok felé indult, hogy megadja és agyonlövesse magát.

A partizánok megmenekültek, őt pedig az ellenséges parancsnok nem lövette agyon, mert kifogástalan japánsággal szólította meg, és elbeszélgetett vele. Utána azonban a hírhedt bandungi fogolytáborba zárták. Egyedül Jáván a japánok több mint százezer foglyot tartottak. Ott szenvedte végig az iszonyú bánásmódot 1945 augusztusáig. Minderről Van der Post, de főként a japánok lelkivilágáról, kiket változatlanul szeretett, több könyvet írt. Ezek közül a leghíresebb, az alig százhúsz oldalas The Night of the New Moon – Az újhold éjszakája – most jelent meg ismét a Penguinnél.

Van der Post egyik főérdeme, hogy másokkal együtt a japánok megértéséhez segítette a Nyugatot. Felesleges idejegyeznem, hogy mai világunkban a japánok legalább olyan fontosak, mint a németek. Érteni őket a múltban senki sem értette. Nem a magyar politikusról beszélek, aki 1942-ben azt ígérte, hogy „Roosevelt amerikai elnök hamarost letérdel Hirohito császár elé”, hanem az angolokról és amerikaiakról. Akkor az utóbbiak közt éltem.

1941 decemberében az Egyesült Államok polgárai nem értették, hogy „a kis Japán” hogyan merte megtámadni őket. Van der Post jól tudta, hogy a japánok a négy évszázada győzhetetlen nyugati gyarmatosítókat nem tekintik embereknek, csak egy gyászos múlt provokatív szimbólumának. Meg kell verni őket, mint a század elején az oroszokat. Akkor Japán lesz a történelmi bosszú lelke, és az angol, francia és holland kolonizáció Ázsiában örökre megszűnik.

Az amerikaiak nem tudták felfogni a japánok bátorságát és roppant sikereiket, melyekkel néhány hónap alatt pozdorjává zúzták ellenfeleiket, és Kínától Új-Guineáig mindent elfoglaltak. Az amerikai hadvezetőség mindvégig takarékoskodni igyekezett emberei életével, mert mindennél többre tartotta. Japánban az ember élete „annyit számított, mint a tollpihe”. Ezt japán katonák mondták így, nemcsak a hadvezetőség. Később, ha egy szigeten valamelyik amerikai hadosztály körülfogott egy japán zászlóaljat és megadásra szólította őket, nevettek rajtuk. Az utolsó japánt is le kellett lőni. A halottak alá kibiztosított kézigránátot fektettek. A parancsnok ott feküdt egy sarokban, miután harakirit követett el.

A japánok tehát az ellenség embereit szemétnek tekintették, mert megadták magukat, és eszerint bántak velük. Van der Post leírja, hogy közvetlen fölötteseik, Gunzo Mori tiszthelyettes és segédje, Kánájámá, mit tett velük. Csekély fegyelmi vétség miatt egyik tiszttársát állva, nyakig ásták bele a földbe. A gyülekezőtéren a fogolytábornak ott kellett állni vonalban és nézni, míg az angol tiszt kiszenvedett.

Ugyanekkor Gunzo Mori olykor példátlan nagylelkűséggel viselkedett, míg máskor úgy reagált, ahogy azt európai nem tudta kiszámítani. Erre több példát tudok másoktól is. Egy nyarat George Sully ezredes házában töltöttem, jóval a háború után Cornwallban. Sully a Kwai folyó melletti tábor parancsnoka volt Thaiföldön. Egyszer egyik katonája jött hozzá, és elmondta: nem bírta a japán őr kegyetlenségét. Ásóval fejbe vágta, és holttestét a mellettük nyíló pöcegödörbe dobta. Az ezredes összehívta a vezetőket, és már arra gondoltak: megbüntetik a katonát, hogy a japánokat kiengeszteljék. Erre nem volt szükség. A japánok megenyhültek attól, hogy angol katona meg mert ölni egyet közülük.

Van der Post jobban ismerte az ellenséget. Egyszer, már túl a háború derekán, a japánok, kik addig mit sem törődtek, kinek mi volt a foglalkozása, ezúttal a mérnökök, technikusok, orvosok stb. jegyzékét kérték. Használni akarták őket. A vezetőség nem válaszolt. Gunzo Mori ekkor összehívta a tiszteket az udvaron, és a szokott japán üvöltéssel, mely mintha hasfala mellől, és nem torkából jött volna, legazemberezte mindüket. Aztán előléptette a sor szélén álló MacGuire pilótát, és a halálra fogyott ember fején szétverte a karosszéket, melyen máskor, mint basa szokott ülni.

Ezután a karszék darabjaival sorra verte a következő hármat, míg Van der Postra került a sor. Tűrte a szörnyű verést, de mikor visszatért a sorba, eszébe jutott, hogy Mori erejével még a maradék ötven ember verését bírja. Visszalökte a mellette állót, a következőt, és visszament, megállt vigyázzban a tiszthelyettes előtt még egyszer. Mori már ütni készült a karszék lábával Van der Post fejére, mikor észrevette, hogy ugyanaz az ember áll előtte, mint egy kísértet. A japán rendmánia végzetes sebet kapott. Mori leengedte a karszék-lábat és elódalgott.

Amikor a németek megadták magukat és a japánokat visszaverték Okinaváig, világos volt, hogy a következő lépés partraszállás Honsu szigetén. Vereségeik ellenére a japánok úgy harcoltak tovább, mintha semmi sem történt volna. Az amerikai hadseregben valamennyien sejtettük akkor, 1945 nyarán, hogy a harc nehéz lesz ötmillió katona és az egész lakosság ellen Honsu-n. Van der Post nálunk többet tudott. Tudta, hogy a japánok, kultúrájuk buddhista, taoista és sintoista rétegei alatt nem a felkelő napot, az életet, hanem a holdat, a halált imádják igazán. Arra készülnek, amit ők a szellem diadalának neveznek, azaz, hogy a szégyenteljes vereség helyett a nemzet öngyilkosságát, a dicső halált válasszák.

Táboron kívüli barátai híradásából meg abból, hogy a hadifoglyok tízezreit velük együtt átköltöztették Jáva közepére, azt is tudta, ami később a japán iratokból kiderült: aznap, amikor a nagy amerikai támadás megindul, valamennyi foglyot kivégzik, hogy azután „gond nélkül” halhassanak meg a hazáért. Ez ellen nem tudtak mit tenni, míg egy kora augusztusi napon titkos rádiójukon hírt hallottak Delhiből, hogy az USA valami iszonyú, földrengés- vagy kitörő vulkán erejű bombát dobott le Hirosimára.

Később Van der Post elértette, hogy ez adta a lehetőséget a japán megadásra. Mert azt mondhatták maguknak: nem az ellenség, hanem egy földöntúli, isteni erő győzedelmeskedett rajtuk. Egyelőre azonban két hétig még kétségbeesés és remény közt vergődött. Aztán egy forró augusztusi napon japán hadapród jött érte, és autón elvitte egy villába Lembangba, ahol egykor Wavell hadiszállása volt. Van der Post lyukas, rövid nadrágot és csupa folt inget viselt fapapuccsal. Az éhezéstől olyan gyenge volt, hogy alig tudott a lépcsőn felmenni. Még mindig azt hitte, hogy kihallgatásra viszik és agyonverik.

Amikor belépett a terembe, az összegyűlt főtisztek felálltak, mélyen meghajoltak előtte, és poharaikat emelték: „Az önök győzelmének tiszteletére iszunk.” Van der Post remegett a gyengeségtől, mikor a japán tábornok kijelentette: „Parancsoljon. Azt csinál velünk, amit akar.”

Erről szól Az újhold éjszakája, The Night of the New Moon.

 

*

 

A napokban két levelet is kaptam; íróik szeretnék tudni: mi történt Gunzo Morival a háború után. Véletlenül tudom a választ. Vagy Van der Post egy másik könyvében olvastam a történteket, vagy ő említette nékem egy hosszú délutánon és esten, mikor együtt ültem vele és feleségével, Ingarettel egy londoni szállodában, 1963. november 22-én. A dátumra azért emlékszem, mert ott kaptuk a hírt, hogy John F. Kennedyt meggyilkolták.

A háború után Van der Post tovább szolgált Jáván mint ezredes, majd az ottani angol nagykövet tanácsadója lett. Akkor, valamikor 1946-ban értesült róla, hogy Gunzo Morit a batáviai – később dzsakartai – törvényszék mint háborús bűnöst halálra ítélte. Gunzo Mori nem fellebbezett az ítélet ellen, hiába is tette volna, de táviratot küldött Van der Postnak, aki abban az időben távol Dzsakartától, Jáva szélső sarkában tartózkodott. Arra kérte: látogassa meg a börtönben, mert élete utolsó éjszakáján valami nagyon fontosat szeretne kérdezni tőle.

Minden kegyetlensége mellett Gunzo Mori időnként elképesztően nagylelkű volt, nemcsak Van der Posttal, hanem a foglyok egész táborával, például megengedte, hogy árusok járjanak be, élelmet eladni. A hivatalos élelemadag állandóan csökkent a háború folyamán és a hadifoglyok egy része minden bizonnyal éhen hal, ha ezt az engedélyt meg nem kapják. Jávában kétévenként ötször arattak rizst, amiért ebből mindig jutott a hadifoglyoknak is. Van der Post tehát elindult kocsijával délben, és a rossz jávai utakon késő éjszaka Dzsakartába ért. A tiszthelyettes akasztását kora reggelre tervezték.

A börtönben Morit frissen borotválva, kipúderozva és valamennyi kitüntetésével mellén találta. Mori elmondta, hogy ő is, mint a többi japán, a császár parancsára feltétel nélkül megadta magát az amerikaiaknak; ennek ellenére büszke arra, hogy azok felakasztják. A haláltól sem fél, bár nem hiszi, hogy utána bármi is következne. Csupán egyetlen dolgot nem ért, mármint hogy miért akasztják fel őt az amerikaiak? Van der Postot azért kérette, hogy erre válaszoljon néki. Köszöni, hogy eljött.

Van der Post az felelte, hogy a tiszthelyettes több mint tíz foglyot kínzott halálra a bandungi táborban; világos tehát, hogy ezért a tíz és néhány életért tulajdon életét kell adnia. Mori azt válaszolta, hogy felettesei, köztük Teraucsi tábornak körzeti főparancsnok azt mondta: ölje meg szép lassan mind az ezerötszáz foglyot, ehelyett ő csak tizenkettőt ölt meg, alig egy százalékát a kívántaknak, és közben felülről állandó parancsokat és vészes intelmeket kapott, hogy végezzen minddel. Ez hát az igazság, hogy a tizenkettőért végeznek vele, ahelyett, hogy felmentenék az ezerötszázért?

Van der Post figyelmeztette a tiszthelyettest: ez a kérdés nem alku tárgya. Hadifoglyokat gyilkolt meg, és e gyilkosságokért halál a büntetés, már a genfi nemzetközi szerződés értelmében is. Mori azt felelte: e szerződést Japán nem írta alá, tehát a hadifoglyokkal való bánásmódot egyedül a japánok megítélése határozza meg. Ezen a ponton Van der Post abbahagyta az érvelést, mert belátta: nincs rá módja, hogy a japánt a maga igazáról meggyőzze, mi több, a japánnak a maga szemszögéből teljesen igaza van.

A következőkben tehát elbeszélgetett vele, míg a tiszthelyettest hajnalban akasztani vitték.