Váratlan, rövid kitüntetés

1946. nyár elején, alig néhány hónappal azután, hogy New Yorkból hazaértem, levelet kaptam Vojnovich Gézától, hogy jelenjek meg következő szombaton délelőtt tízkor az Akadémián, ahol a Kisfaludy Társaság tagjává választanak. Méltatásával Laczkó Géza vezet majd be a tagok közé. A levélnek nagyon örültem. Félig-meddig hivatalos részről ez volt az első hazai elismerés, amelyben részesültem. Akkor még nem sejtettem, hogy az utolsó is, a következő 44 évre.

Hadd szedem össze az előzményeket. 1937 és 1938-ban megjelent, első öt könyvem közül a Villon-átköltések lettek a legnépszerűbbek. Igaz, a kormánypárti és szélsőjobb lapok a legdühödtebben és leggorombábban támadtak, az egyik kiadást a nyilasok égették el, de a Villon-estek a Zeneakadémián az ország legjobb színészei részvételével tüntetések voltak a demokrácia mellett, a háború és a németek ellen. A könyv megjelenése után polgárok és arisztokraták, parasztok és munkások kívántak szerencsét hozzá, és sok író, – köztük Laczkó Géza, kit tehetségéért és műveltségéért olyan sokra becsültem.

1938 legvégén Párizsba emigráltam; 1940 közepén már Marokkóban laktam. Ott tudtam meg, hogy ugyanabban az évben Szabó Lőrinc Villon-fordítása is napvilágot látott. Maga a könyv csak hosszú évek múltán került kezembe, de valaki Budapestről elküldte nékem Laczkó Géza bírálatát. Napilapban jelent meg, talán a Pesti Naplóban és több hasábot tett ki. Legnagyobb érdekessége számomra abban nyilvánult meg, hogy nem is annyira Szabó Lőrinc kitűnő fordítását dicsérte, mint az én, három évvel korábban megjelent Villonomat ócsárolta, mindazok ellenére, amit odahaza és nem egyszer mondott.

Emigrációban a hazai támadás akkor fájdalmas igazán, ha nem várt, baráti részről érkezik. Válaszra az otthoni sajtóban az emigránsnak akkor sem lenne módja, ha a támadásról azonnal értesülne. Ezért marokkói vándorlásom során fejben jól átgondolt, egyszerre leereszkedőn szívélyes és kegyetlen levelet állítottam össze Laczkó Gézának. Elsirattam finom, franciás műveltségét, melyet Imrédy Béla és a nyilasok oltárán áldozott fel, és mélységes sajnálattal vettem tudomásul, hogy ezzel örökre kizárta magát a magyar irodalomból. Aztán leírtam a levelet, borítékba zártam és a gyönyörű marokkói bélyegek egész sorát ragasztottam rá.

A levelet zsebemből akkor húztam ki, amikor az ország délkeleti végében Zagora elé értünk, és az út mellett magános postaláda állt. A városban azt mondták, hogy a ládát kéthetenként ürítik. Sebaj, gondoltam, van időnk. A postaládától nem messze ágazott le a dél felé vezető karavánút, az arab és francia nyelvű híres felírással: TIMBUKTU – NEGYVEN NAP. Amikor másnap kihajtottunk Zagorából, majom ült a postaládán és hosszú karjával éppen levelet húzott ki. Megnézte, mintha a címzést olvasná, aztán széttépte és eldobta. Már akkor sejtettem, mi lett levelemmel.

A hír Vojnovichtól, hogy Laczkó vezet be a társaság tagjai közé méltatással, még bizonytalanabbá tette sejtelmemet a levéllel kapcsolatban. Budán laktam, és azon a reggelen jó korán elindultam, hogy átérjek az Akadémiába. Szerencsétlenségemre a két part közti egyetlen összeköttetést, a Kossuth hidat odaérkezésem előtt egy perccel lezárták, úgyhogy közel egy óráig álltam, egyre növekvő tömeggel a budai parton. Megkésve érkeztem. Csodálkozásomra a portás nevemen köszöntött. Nem tudtam, hogy az Akadémia portásának ismernie kell a Kisfaludy Társaság tagjait.

Bent a teremben már megkezdődött az ülés. Fent a karzaton a régi, irodalompártoló hölgyek ültek előkelően kopott öltözetben, nagyrészt arisztokraták, köztük néhány ismerősöm, mint Wesselényi Miklós barátom nagynénje, Cziráki grófnő. A társaság tagjai nagyrészt még a régiek voltak, többnyire másodrendű írók, de akadt néhány fiatal, újonnan választott is. Laczkó Géza éppen akkor ment fel a szónoki emelvény lépcsőjén. Fent iratköteget helyezett maga elé, és a papírok közül rögtön elővett egy levelet. A boríték villogó, marokkói bélyegeiről azonnal láttam, mit tart kezében.

A számára lehető legkellemetlenebb bekezdéseket olvasta fel, majd részletes analízissel többnyire igazat adott kamaszos vádjaimnak. Szégyenkezve és verejtékkel nyakamban ültem ott. Aztán, nem annyira a Villon-átköltésekről, mint tulajdon versemről olvasott fel rövid tanulmányt, végül pedig felköszöntött, amiért a kormányok minden szégyene és gyalázata ellenére hétéves emigrációban hű maradtam a magyarsághoz és hazajöttem, szegénységbe és inflációba Amerikából. Amikor lejött az emelvényről, megöleltük és megcsókoltuk egymást.

Vojnovich a társaság tagjaival együtt átvezetett a szomszédos tanácskozóterembe, ahol Széchenyi arcképe alatt leültünk az asztal köré. A főtitkár pénzhiányról panaszkodott, beszámolt az Arany-hagyaték – levelek, versek, jegyzetek – pusztulásáról, mert a pincét ostrom idején elöntötte a víz, ahová bőröndben helyezte el nagyatyja kiadatlan műveit. Szemmel láthatóan bántotta a lelkiismeret, amiért ez történt. Arra gondoltam, hogy az ilyen elázott kéziratokat manapság könnyű olvashatóvá tenni, de mivel tudtam, hogy kidobta az egészet, nem szóltam.

Mások vidámabb dolgokról beszéltek. Hogy ki kéne bővíteni a Kisfaludy Társaságot fiatal írókkal, folyóiratot kellene indítani és a legmagasabb szinten harcolni a kontárok ellen, akik tönkreteszik a magyar irodalmat. Senki sem említette név szerint, kik a régi tönkretevők után az újak, de valamennyien tudtuk, hogy Bölöni Györgyöt, Gergely Sándort, Illés Bélát, Tamás Aladárt és a többi kommunista sarlatánt kell értenünk. Olykor, mikor a tervezgetés elevenebb lett, felderültem magam is. Amikor azonban tanácskozás után lementem az Akadémia lépcsőjén, nemcsak azt éreztem, hogy mindebből semmi sem lesz, hanem azt is, hogy most Magyarországon nincs mit remélni. Először éreztem ezt, amióta New Yorkból hazatértem, de korántsem utoljára.

Néhány héttel később Révai József mint reakciós intézményt, betiltotta a Kisfaludy Társaságot. Laczkó Gézát csak néhányszor láttam időközben. Tíz hónappal később viszont a párt lapjában, a Szabad Népben Két anarchista címmel cikk jelent meg a kommunisták egyik legpiszkosabb háziszolgájának, Keszi Imrének tollából. A cikkben szereplő két anarchistát Keszi az Államvédelmi Hatóság figyelmébe ajánlotta. Az egyik Laczkó Géza volt, a másik én. Igaz, hogy Laczkó Géza ekkor már halálos ágyán feküdt és néhány nap múlva meghalt – de ilyesmi Keszi Imrét nem zavarta.