Hősi halott, vagy áldozat

A második világháború dokumentumai közül azok a leglelkesítőbbek, melyek a nagyrészt fiatal férfiakról és nőkről szólnak, kik keresztényi hitükért szenvedtek mártírhalált Hitler idejében. Nyugat-Európában és Észak-Amerikában többé-kevésbé ismerik őket. Nálunk a hosszú kommunista évtizedek alatt szinte semmit sem hallottak róluk. Legfeljebb az 1945-ben kivégzett evangélikus lelkész, Dietrich Bonhöffer nevét ismerik. A többi százakról semmit sem tudunk. Mint például Lars Flindtről, a tizenkilenc éves német tengerészről, akit 1943-ban nyakaztak le Hamburgban, mert azt állította, hogy „Hitler halálos ellensége az Úr Jézus Krisztusnak”.

E mártírok áldozatvállalása annál nagyszerűbb, mert szinte senki nem állt ki melléjük. A kevésbé ismertek közül talán Franz Jaegerstaetter a legérdekesebb. Gordon C. Zahn amerikai szociológus, maga is hívő katolikus, hallott róla ausztriai nyaralása idején. Felkutatta életét, és könyv alakban adta ki tanulmányát (In Solitary Witness: The Life and Death of Franz Jaegerstaetter, Holt, Rinehart and Winston, New York, 1964). Legújabban a magyar származású George Klein stockholmi professzor foglalkozott vele részletesebben Pieta című kitűnő könyvében (The Massachusetts Institute of Technology Press, Cambridge, Mass., 1992).

Jaegerstaetter 1907-ben született egy kis osztrák faluban, nem messze Hitler szülőfalujától, Braunau an der Inntől. Törvénytelen gyermek volt, de anyja későbbi férje örökbe fogadta, mielőtt elesett az első világháborúban. A faluban mindenki tudott Franz törvénytelen születéséről, de ezért nem okoztak néki nehézséget. A Gordon Zahn gyűjtötte adatok szerint mindnyájan, akik ismerték, tréfacsináló, de egyúttal igen durva és kikapós fiatalembernek ismerték. Több alkalommal letartóztatták kocsmai verekedésért, és egy ideig fogva tartották.

1936-ban feleségül vett egy lányt a szomszédos faluból. Nászútra Rómába mentek, ahol Jaegerstaetter semleges és lagymatag katolicizmusát radikálisan eleven hitre változtatta. Amikor hazaértek, egyszer és mindenkorra lemondott a kocsmázásról, verekedésről, és a katolikus hit alapvető tézisein gondolkodott. Sokan ezért fanatikusnak nevezték, de Jaegerstaetter korántsem lett az. Nem prédikált, és senkire sem akarta hitét rákényszeríteni, csupán ő maga tartotta be, s eközben jókedvét és humorát is megőrizte. A humor azt jelenti, hogy nem tekintjük önmagunkat a mindenség közepének; és még nem láttam fanatikust, aki nem annak tartja magát.

Amikor a németek bevonultak Ausztriába, Jaegerstaetter volt az egyetlen falujában, aki az anschluss, a németekhez való csatlakozás ellen szavazott. Ha valaki a szokványos „Heil Hitler!”-rel köszönt néki, „Pfuj, Hitler!”-rel válaszolt. Hitlert egyébként der Gröfaznak hívta – der grösste Feldmarschall aller Zeiten –, azaz minden idők legnagyobb hadvezérének. Noha rendkívül szegények voltak, és felesége három kislányt szült időközben, bőségesen adakoztak. Az egyház tagjait Jaegerstaetter arra buzdította, hogy maguk gyakorolják a jótékonyságot, és a náci államtól ne kérjenek és ne fogadjanak el semmit.

A háborúról egyik tanulmányában ezt írta: „Ugyan mit fecsegtek a haza védelméről, miután országokat támadtatok meg, melyek nem tartoznak nékünk semmivel, és ott raboltok és gyilkoltok?” Mikor 1943-ban megkapta a katonai behívót, elhatározta, hogy nem engedelmeskedik a parancsnak. Joseph Karobath, a helybeli plébános arra buzdította, hogy menjen ki a harctérre, és ne áldozza fel életét a pacifizmus oltárán. De Jaegerstaetter nem volt pacifista. Előzőleg többször mondta, hogy boldogan harcolna az osztrák hadseregben, ha megtámadnák Hitler Németországát. Akkor is, ha a harc nem ígérne eredményt.

Fliesser Linzi püspök is többször beszélt lelkére Jaegerstaetternek. Arról akarta meggyőzni: gondoljon inkább családjára, és bízza az erkölcsi kérdéseket az állam vezetőinek belátására. Jaegerstaetter azt válaszolta, hogy erkölcsi kérdésekben magunknak kell ítélkeznünk. Szent Tamás igazságos és igazságtalan háborúról beszél. Ez a háború pedig minden bizonnyal a világ legigazságtalanabb háborúinak egyike. Több katolikus pap akadt, aki értette és megcsodálta Jaegerstaetter álláspontját, de egyikük se mert kiállni érte.

A linzi börtönből átvitték Berlinbe, ahol bíróság elé került. A törvényszék tagjai eladdig katonaszökevényeket ítéltek halálra. Jaegerstaetteréhez hasonló ügy még nem került eléjük. Eleinte kegyetlen közönnyel bántak vele, de amikor érveit meghallották, segíteni próbáltak rajta, mert Jaegerstaetter józansága, nyugalma és fölényes logikája megindította őket. Igyekeztek rábeszélni: vállaljon legalább fegyvertelen katonai szolgálatot, hogy a halálítélettől megmeneküljön. Jaegerstaetter nemet intett.

Cellájában katolikus papok látogatták, és védőügyvédje, F. L. Feldmann, kivel az életrajzíró Zahn húsz évvel később hosszan beszélgetett. Jaegerstaetter mindig azt állította: elképzelhetetlen, hogy a nácikért harcoljon, kiknek egyik végső célja a katolikus egyház elpusztítása. Feldmann azt válaszolta: a katolikusok milliói fogtak fegyvert hazájuk parancsára, és nincs püspök avagy pap a német katolikus egyházban, aki hangot adott volna ellenkező felfogásnak. Mire Jaegerstaetter azt felelte: „Úgy látszik, nem részesültek isteni kegyelemben.”

Az ügyvéd és a papok ezután az „Add meg a császárnak, ami a császáré” bibliai idézettel érveltek, Jaegerstaetter, mondták, teológiai érvekkel áll elő, holott ez a pápa, a kardinálisok és papok dolga. A halálra ítélt fiatalember azt felelte: nem teológiai érvekkel hozakodott elő, hanem lelkiismerete szavát követi; ez erkölcsi kérdés, és ebben magunknak kell ítélkeznünk. Mikor Jochmann káplán kivégzése előtt cellájában meglátogatta, Jaegerstaetter nyugodt volt, és vidám. Asztalán ott feküdt az írás, mely szerint megváltoztatta véleményét, és jelentkezik fegyver nélküli katonai szolgálatra. Ha aláírja, Jaegerstaetter az utolsó pillanatban is megmenthette volna életét, de nem írta alá.

Jehova tanúi és más szekták a második világháborúban több országban megtagadták a katonai szolgálatot. A németek lefejezték vagy koncentrációs táborba zárták őket. Horthy magyarjai sem viselkedtek másként. Jaegerstaetter kiállása azonban különbözik az övékétől. Magányos és egyedülálló a történelemben. Ő nem a háborúnak, hanem a gonosz célú háborúnak üzent hadat, és így került ellentétbe a klérussal. Fiesser, a linzi püspök, aki lelkére beszélt, halála után is évtizedekig megakadályozta, hogy élettörténetét nyilvánosságra hozzák. „Jaegerstaetter viselt dolgai”, írta a püspök, „csak zavart kelthetnek a hívők közt, és összekavarnák lelkiismeretüket”.

Az egyháznak – Szent Ágoston, de még jobban Szent Tamás óta – megvan a maga határozott álláspontja: az igazságtalan háború kerülendő, az igazságosat viszont pártolni és segíteni kell. Sajnálatos, hogy a háború igazságosságának vagy igazságtalanságának megállapítására a klérus legalább olyan alkalmatlannak bizonyult, mint az illető kormány. Végül kialakult a helyzet, mikor saját háborúját mindkét fél elkerülhetetlennek, hazafiasnak és igazságosnak mondja, az ellenfélét pedig rabló hadjáratnak. Holott rendszerint mindkettő rabló hadjárat.

Így történt, hogy a második világháború osztrák hősi halottainak száma rendkívül csekély. Az elsőt közülük Franz Jaegerstaetternek hívták. Nékünk is volt számos hősi halottunk a múltban, mint azok, akik hazánk védelméért estek el Mohinál, Mohácsnál vagy Isaszegnél. A többit azonban, kik emlékbeszédet, részvétet, szeretetteljes emlékezést érdemelnek, nevezzük inkább áldozatoknak, Ferenc József és Tisza István, Horthy Miklós és Bárdossy László áldozatainak, semmint hősi halottaknak.