Attila temetése

Amikor Farkasházy Tivadar meghívott a szárszói összejövetelre, levelet írtam néki, melyben elmondtam, mi történt ott József Attila temetésén. Mire megkért: beszéljem el ezt Szárszón is. Amikor az ünnepségen megemlékeztem erről, felszólítottak: írjam meg mindezt a Magyar Hírlapban. A felszólításnak azért is szívesen teszek eleget, mert Cserépfalvi Imre halála óta már csak ketten maradtunk Fejtő Ferenccel, akik jelen voltunk a temetésen. Meg aztán sokat láttam és még többet éreztem ott, amit akkor senkinek nem volt módja megírni; azóta sem nagyon.

Attila öngyilkossága után Cserépfalvi telefonált nékem, és megkérdezte: van-e elég merszem, hogy a temetésre lejöjjek vele Szárszóra? A lemenetelért nem tulajdonítottam magamnak semmiféle bátorságot, és nem értettem, Cserépfalvi mire gondol. Talán arra, hogy Attilára a kormány és a jobboldal ellenségesen nézett mindig, és a csendőrség esetleg megzavarja a temetést. Imre kocsijában Mónus Illés, a szociáldemokrata párt titkára jött le velünk. Gyönyörű, téli nap volt december elején: az utat vagy két centi porhó borította, kék ég és ragyogó napfény a Balaton fölött.

Lassan gyülekeztünk az országúton, a temető mellett. Fejtő, Gáspár Zoltán, K. Havas, Horváth Béla, Ignotus Pál, Német, Remenyik Zsiga – nem voltunk sokan. Ignotus elmondta: mert görögkeleti pap nem akadt a közelben, a boglári plébánost kérték fel, de az megtagadta részvételét a temetésen, mert Attila öngyilkosságot követett el. Az orvosi bizonyítványt lelki betegségéről hiába mutatták neki, nem vette tekintetbe. Így református papot bíztak meg a szertartással, de mert József Attila nevét sem hallotta még, megkérték, hogy beszéljen röviden.

Ott álltunk, és bár az út porhavas volt, azt hiszem, úgy éreztük magunkat, mint a tizenhárman a nyári zivatar alatt, akik a montparnasse-i temetőbe jöttek egykor Baudelaire temetésére. Mindnyájan tudtuk, hogy Attila a kor legnagyobb költője volt, és minden gyászunk mellett némi büszkeséget éreztünk, hogy idejöttünk, nagyon kevesen, akik ismerjük a valóságot. Az úton ekkor temetési menet közeledett. Mikor már majdnem hozzánk értek, az élen haladó pap jobbja rózsás hüvelykjével többször felénk bökött. „Kik ezek?” kérdezte ministránsától, aki mellette haladt a füstölővel. „Pesti urak”, válaszolta az. „Egy bolond temetésére jöttek.”

Alighogy eltűntek, Jolán, Attila nővére kezdte verni a kaliba zárt ajtaját, mely mögött a koporsót tartották a költő testével. „Attila, drága bolondom, gyere ki! Attila, drága bolondom, gyere ki!” harsogta rekedten, szünet nélkül. Addig csendesen beszélgettünk, de most egyszeriben elhallgattunk. Arra gondoltam: mi vagyunk a bolondok, néhányan itt, meg a hatvan vagy nyolcvan ember az országban – mert nincs több –, akik Attila nagyságában hiszünk. A millióknak van igaza, akik nem hisznek benne. És mit hoz a jövő? Hitlert és cselédeit, akik Attila emlékével együtt minket is elmosnak. Ahogy a többit néztem, úgy sejtettem: ők is valami hasonlót gondolnak.

A falu népe közben a másik oldalról, a Balaton felől bevonult a temetőbe, és mi is fölmentünk. Attila koporsója már ott feküdt a kiásott sírhely mellett. Ami meghökkentett, az öt csendőr jelenléte volt. Ezek közül kettő-kettő a koporsó két oldalán állt, mintegy négy és nyolc méterre tőle, míg az ötödik, a fiatal hadnagy, ide-oda szaladgált, láthatóan minden ok nélkül. Mi volt a célja a csendőrök kivezénylésének a temetésre? Egyelőre elválasztottak bennünket, úgynevezett pestieket a falu népétől, akik a csendőrök túloldalán álltak. Így az érintkezés lehetőségét elzárták előlünk, bár ilyesmi nem volt szándékunkban. A falusiak közül egyik se tudta, ki volt Attila.

A szertartás elég simán zajlott le, és a beszédek sem hangzottak túlságosan lázítónak, kivált azok számára, kik, mint a csendőr hadnagy, láthatóan nem értették, mit mondtunk. Csupán akkor merevedett mozdulatlanná, amikor Horváth Béla olvasta fel Attila halálára írt, valóan lázas hangú költeményét. Le akartunk már menni az autókhoz, amikor a hadnagy odalépett Horváth mellé, és megkérdezte: „Maga írta ezt a költeményt?” Horváth igenlő válaszára azt felelte „Akkor, kérem, lázításért és nemzetgyalázásért letartóztatom.”

Felteszem: parancsot kapott, hogy kössön belénk. Az egyik csendőr már hozta is a bilincset. Ez még a régifajta volt. A két csuklót és a két bokát egy-egy lánc kapcsolta össze, túl a bilincsen, de a láncok közepe is össze volt kötve egy hosszú lánccal a test közepe előtt. Mónus Illés ott állt velünk, és megnyugtatta Horváthot: ne féljen, mert Fehérvárról telefonál a belügybe, és elintézi a dolgot. A hadnagy erre gúnyosan mosolygott és intett a két csendőrnek: vegyék közre Horváthot. Mi meg autóba szálltunk, nem tudva mást tenni.

Az ügyről akkor senkinek nem állt módjában írni. Úgy tudom, hogy a Szép Szóban közölt temetési tudósítás is elhanyagolta az incidenst. Horváthot viszont másnap vagy harmadnap láttam újra, azt hiszem éppen Cserépfalvi könyvkereskedésében a Váci utcában. Elmondta, hogy a bokáját összekötő rövid lánctól botorkálva jutott el a csendőrőrsre. A hadnagy szobájába vezették, senki nem szólt hozzá egy árva szót, és magára hagyták.

Rövid idő múlva a hadnagy is megérkezett, aki szintén nem vett jelenlétéről tudomást: leült íróasztalához és a Nemzeti Újságot kezdte olvasni nagy gonddal. Horváth nehéznek érezte a bilincset, leült a földre, előkotort a zsebéből egy cigarettát és rágyújtott. Jó félóra múlva megszólalt a telefon. A hadnagy kiment a szobából, hogy másutt vegye fel. Nem jött vissza. Tíz perccel később a két csendőr nagy karosszéket hozott be – a szobában, a hadnagyén kívül, nem volt más ülőhely –, és udvariasan lekapcsolták róla a bilincset. Megkérdezték: kíván-e valamit inni.

Ezután megjelent a hadnagy. Szervusszal köszöntötte és elmondta, hogy vacsorára csirkepaprikás lesz házában, felesége már főzi is. Vacsora után, tíz órakor kikíséri a pesti személyvonathoz, mert más vonat már nincsen. Minden így is történt. A vacsora kitűnő volt, és ha a hadnagyot unta is, jól szórakozott csinos feleségével, aki csöppnyi gyerekét fél kézzel tartotta mellén vacsora alatt. Aztán, mint ígérték, kikísérték vacsora után a pesti vonathoz. Horváth Béla hozzátette elbeszéléséhez: milyen jellemző mindez a korra – Horthy korára –, ahogy a csendőr hadnagy hideg közönnyel láncra verette, majd a belügyminiszter telefonja után szeretetteljesen megvendégelte és a vonathoz kísérte. „Ha nem lenne tél, még virágokat is adott volna kertjéből.”

Váratlanul Attila országos elismerése és diadala jóval hamarább jött ezután, mintsem gondolni mertem. Szinte mindjárt, mégpedig a számára korántsem kedvező háborús évek előtt és alatt. Temetése résztvevőit nem kísérte szerencse. Röviddel Attila halála után Remenyik Zsiga kivándorolt az Egyesült Államokba, Ignotus Londonba, Fejtő, Hatvany, Német Andor és én Franciaországba. K. Havas Gézát német SS lőtte le, Mónus Illést a nyilasok gyilkolták meg, és Gáspár Zoltánt, mikor 1945 februárjában kijött egy budai házból és boldogan szétnézett, hogy vége a háborúnak, eltévedt golyó találta homlokon.

József Attila temetésén néhány fényképet készítettek a koporsóról és rólunk. Imrédy, Bárdossy miniszterelnöksége alatt és később a sajtóban nagyrészt mint hazaárulók szerepeltünk; így József Attila életrajzaiban arcképeink kínosan hatottak. Később, a kommunizmus idején börtöntöltelékek, majd emigránsok lettünk, és arcképünk még kínosabb lett Attila sírjánál. Ezen a különféle biztosok, cenzorok és kiadók úgy segítettek, hogy arcunkat felismerhetetlenné torzították, bajuszt és kecskeszakállat rajzoltak reánk, csak azért, hogy az olvasó ne tudja, kik vettek részt Attila temetésén.