Az információ hiánya

Ha több, mint húszéves kanadai tartózkodásom után megkérdeznének: mit hiányolok idehaza a legjobban, úgy azt felelném: az információt. Torontóban, mikor készülő Erasmus-könyvemhez biográfiákra volt szükségem, bementem az egyetemi könyvtárba, ahol a katalógusban megtaláltam Rotterdami Erasmus angol, francia és német életrajzainak jegyzékét, melyeket 1536 óta írtak. A könyvek is nagyrészt megvoltak; ami hiányzott, azt azonnal és ingyen beszerezték. Nálunk nincs ilyesmi.

Ha készülő törvényre voltam kíváncsi, telefonáltam az illető minisztérium kirendeltségének, és másnapra postán megkaptam a törvénytervezet szövegét. Ilyesmi minálunk el sem képzelhető. Ha operába, színházba, koncertre akartam menni, jó előre láttam a hirdetést a két nagy reggeli napilap egyikében, és a jelzett időben elmentem jegyet venni. Az utóbbi – úgy képzelné az ember – nálunk is így van; de nincs.

Több mint egy hónappal ezelőtt olvastam az egyik budapesti napilapban – úgy hangzott, mintha pletyka lenne –, hogy az Angol Nemzeti Balett a Magyar Állami Operaházban március 23-án előadja az Etűdöket. Ezt a balettet rendkívül szeretem, és Harold Landert azóta tisztelem, hogy ezt a darabját láttam. Telefonáltam az Operaházba, ahol felvilágosítottak, hogy február 24-én kezdik árulni a jegyeket az Etűdökhöz. Aznap elmentem az Opera jegypénztárához. Ott tudomásomra adták, hogy soha nem hallottak még az Angol Nemzeti Balettről.

De én írni akartam ezeken a hasábokon az Etűdökről, és átmentem a Filharmónia jegypénztárához, ahol ugyancsak nem hallottak még az Angol Nemzeti Balettről. Odahaza telefonáltam a Music Mixnek. Azt gondolják, mondták, hogy talán az Interbalett kezeli az ügyet. Kerestem az Interbalett számát új telefonkönyvemben, de nem találtam. Öt telefon után végre megkaptam a számot. Nagyon szívélyes hangú hölgy világosított fel, hogy az Etűdökre minden jegyet eladtak.

Szomorúan ültem íróasztalomnál, és Marshall McLuhan A Gutenberg-galaktika című könyve jutott eszembe. Ebben a művében McLuhan elmondja, hogy az emberiség múltja orális kultúrával kezdődött. Utána következett a nyomtatott könyv kultúrája, Gutenberg galaktikája. A régi görögök, rómaiak meg a középkor emberei értesüléseik többségét szóbeszédből, hallomásból, tanítás útján szerezték. A reneszánsz óta a Nyugat tudását, híreit tankönyvekből, folyóiratokból, hírlapokból, szótárakból, enciklopédiákból állította össze.

Kelet-Európában és Oroszországban az orális kultúra félig-meddig élve maradt. Nemcsak a kommunista rendszer álszent titkolódzása következtében, nemcsak az információ hiányossága miatt, hanem elsősorban azért, mert mindenki megszokta, hogy fontos dolgokról nem hírlapokból, nem könyvekből, hanem szóbeszédből és pletykából értesül. Akárhogy is legyen azonban, írja McLuhan, az orális és a könyvkultúra után most az elektronikus civilizáció ideje következik, és mindannyian tagjai leszünk annak, amit ő „globális falu”-nak nevez.

A más nemzetiségűek, más színűek, más vallásúak, más fajtájúak iránti viselkedés: ez kultúránk és civilizációnk egyik alapvető mértéke. A régi, törzsi társadalmakban senkit nem tartottak méltónak az élethez, aki másik törzshöz tartozott. Ez az érzés öröklődött modern társadalmakban is, az idegen iránti gyanakvás, a tőle való félelem, a gyűlölet és az öldöklés formájában. Végeredményben ez a szélsőséges nacionalizmus és sovinizmus megy át a fasizmusba; de hol kettejük közt a határ, azt senki sem tudja megállapítani.

Azt hiszem, fölösleges az iskolapéldát, az 1933 és 1945 közti Németországot megemlítenem, de jó lesz feljegyezni a szerbek és horvátok törzsi gyűlöletét egymás iránt, ahol – a józan emberek szép száma mellett – számosan nemcsak rabolnak, gyújtogatnak és ölnek, de egymás holttesteit is bestiálisan megcsonkítják és (ez a főmotívum) a gyermekeket sem kímélik. Ezekhez képest némileg fanyar elégedettséggel állapítható meg, Magyarországon aránylag kevesen vannak, kik a más embert nem tekintik embernek. És itt nem annyira a szerencsétlen, egyszerre gonosz és bamba bőrfejűekre gondolok, mint a parlament egyes tagjaira. Nem tudom, hogy viselkedésüknek tudatlanság-e az oka, vagy szimplán politikai gyávaság.

Mégsem hiszem, hogy ez a szélsőjobb, üres szólamaival és példátlan unalmával, nagyobb hatást váltson ki a magyar társadalomból. A magyarok általában vendégszeretőbbek valamennyi szomszédunknál. Ez nem a magam véleménye, hanem külföldi utazóktól tudom. Nemrég egy kanadai újságíróval beszélgettem, akit Kijevben, Varsóban, Prágában és végül Ljubljanában a kellemetlenségek egész sora ért, hatóságtól és személyektől egyaránt. Budapesten, mondta, úgy érezte magát, mintha a Paradicsomba szállt volna le.

Különösnek tartom, hogy ugyanekkor Franciaországot, de mindenekelőtt fővárosát az emberek a nyugati civilizáció királynőjének tekintik, kivált viselkedés szempontjából. Ezt nehéz megérteni. Évekig éltem Párizsban, de csak épületeit és fáit tudtam igazán megszeretni. Mostanság – mind a világháború évei alatt, mind utána, vagy az algériai háború idején – az idegen, nem egészen pontos francia kiejtéssel ugyanannyiszor találkozik kellemes viselkedéssel hivatalban, kávéházban vagy üzletben, mint a magyar fővárosban kellemetlennel – vagyis szinte soha. A francia neofasiszták előretörésénél legújabban az lepett csak meg, hogy ilyen sokáig kellett várnunk, hogy újra megjelenjenek.

A helyzet, úgy hiszem, mégsem reménytelen. Múlt ősszel egy török professzor magyarázta el nékem Isztambulban, mennyire megváltozott gyermekkora óta országa társadalma, mely akkor, nemzeti büszkeségében és az elveszett birodalomért kárpótlásul, kivetett magából minden idegent és minden nemzetiséget. A japánok, mint olvasom, most már kinevetik azt a tíz éve még híres tudósukat, ki azt bizonygatta, hogy „a japán nyelv struktúrájának ereje a japán agyvelő genetikus szuperioritását példázza más nemzetek fölött”. És Izraelben, hol sok jó mellett a nürnbergi faji felsőbbrendűség törvényei érvényesek, egyre többen ébrednek rá, hogy ezen változtatni kellene.

Addig is kellemesebb a Váci utcán sétálni, mint a Champs Elysée-n. Ha pedig cigány koldusok ülnek és arab feketepiacosok ácsorognak ott, úgy a rendőrség jól teszi, ha véget vet ennek. Nem azért, mert cigányok, és nem azért, mert arabok, hanem mert megszegik a törvényt.