„Anatole F.”

Sok jó könyvet felejtettek el oktalanul, de egy könyvet sem őriztünk meg ok nélkül, írta az angol kötő, W. H. Auden. A méltatlanul elfelejtett könyvek közül talán éppen Anatole France műveit említeném elsőnek. Lehet, hogy Amerikában, Angliában, Franciaországban még jobban elfelejtették, mint nálunk, ahol 1989-ben az Európa kiadta két könyvét – de a köztudatból mégis kiesett. Ha az ember antikváriumba megy, és ott kikeresi és elolvassa három könyvét – a Tháiszt, Az istenek szomjaznak-ot és a Lúdláb királyné konyháját említeném –, úgy alighanem rájön, mit vesztett.

Igaz, hogy a hajdan híresebbeket, a Pingvinek szigetét, A vörös liliomot vagy a Pártütő angyalokat elvitte az idő. Az irodalmi stílus az utóbbi ötven esztendőben rengeteget változott. Anatole France olyan selymesen elegáns, hogy az olvasó első pillantásra még viktoriánusnak nézheti. Pedig nem Dickenshez, Victor Hugóhoz vagy Flaubert-hez hasonlít, hanem Voltaire-hez. Dehát a huszadik század legvégén az olvasó állandó tűzijátékot vár stilárisan írójától, amilyent Esterházytól, Hrabaltól, Konrádtól vagy a nálunk még ismeretlen Szasa Szokolovtól kap, és ezt France nem adja.

Párizsi könyvkereskedő fiának született. Roppant műveltségét atyja könyveiből szerezte, meg atyja asztaláról. Ott vasárnap délben két úriember volt hivatalos az 1850-es években. Két öregember, akik végigélték a három francia forradalmat. Vitatkoztak egymással. Az egyik elmondta: Napóleon olyan volt, mint egy istenség, amikor győzelmei után, babérkoszorúval fején belovagolt Párizsba. Mindenki imádta. Mire a másik: roppant alacsony volt, nagyképű és csámcsogott az udvari ebédnél. Apró farka miatt a nők kinevették.

Így folyt a vita minden történelmi témáról; France sokat tanult tőlük. Később, mikor „erkölcstelen élete” miatt szülei kidobták házukból és hosszan nyomorgott, tovább tanult, szinte mindent, katolikus teológiától irodalomig és tudományig. Mestereinek Ernest Renan mellett Voltaire-t és Berhelot-t nevezte meg. Közelebb járt ötvenhez, mint negyvenhez, mikor írni kezdett. Azontúl szüntelen siker kísérte. A Dreyfus-ügyben a kapitány vádlói ellen foglalt állást, és elegáns gúnnyal készítette ki a Harmadik Köztársaság átkát, a francia klérust. Mikor tagnak jelölték az akadémiára, tradíció szerint sorra látogatta az akadémikusokat és szavazatukat kérte. Párizs érseke ellenségesen fogadta, még székkel sem kínálta. „Nem olvasom”, mondta, „a maga könyveit”. – „Én sem az ön pásztorleveleit”, mosolygott France.

A háború utolsó évében, mikor a német haderő láthatóan meggyengült, kiáltványt szerkesztett. Ebben felszólította a francia kormányt, hogy legjobb hadosztályait Svájcon keresztül adja kölcsön a németeknek. Ez esetben a háború még jóideig tarthat, és a kapitalisták tovább öregbíthetik vagyonukat. Öregségében France közeledett a szocialistákhoz, de humanizmusát nem adta fel. A háború után elnyerte a Nobel-díjat, és az egész összeget a fehérorosz menekültek támogatására adta.

France szkeptikus epikureus volt, aki zseniálisan tudta gúnyolni a történelmet, a vallást, az emberek életmódját, de rendületlenül hitt két dologban: a szépségben és a jóságban. Az utóbbiban látom aktualitását, mert semmitől sem kerültünk távolabbra, mint e kettőtől. Regényei főalakjaiban az előrelátást ábrázolta, mellyel szemre veszik az élet tragikus és kikerülhetetlen oldalát: szegénységet, magányt, tulajdon halálukat és azokét, akiket szeretnek, de ugyanekkor a gyengédséget, a részvétet, a nyugalmat és toleranciát ölelik fel e veszedelmek ellen.

Legrokonszenvesebb alakjának Coignard Jeromost tekintem, az állásnélküli papot a XVIII. század Franciaországában, az elbűvölő csibészt, aki szoknyákat kerget, ha éppen nem részeg, lop és hazudik, de ugyanekkor imádja a tudást, roppant műveltség birtokosa és – mindenek ellenére – szereti az Istent. France Lúdláb királyné konyhája című könyvében olvastam róla, tizenhat éves koromban. Azóta tudom, hogy az ember boldog lehet majdnem minden körülmény között. Ennek titka: hogy szeressen, legyen lojális mindahhoz, amit szeret, és biztos nyugalommal merítse leheletét mindebből. Az éhség pedig éppen olyan kevéssé akadályozza a boldogságot, mint a sok étel és ital.

A leckét, melyet France-tól tanultam, még bővítette élményem, amikor valamivel később szerintem legjobb regényét, Az istenek szomjaznak-ot elolvastam. A szerző azzal az elhatározással ült neki ennek a könyvének, hogy megírja az 1789-es forradalmi idők hőseinek, Robespierre-nek és társainak dicsőségét. Ám France nem volt az az író, kit elvek vagy ideológiák félrevezetnek; még tulajdon elvei sem. Alakjairól egyszer azt írta: „Nem adtam meg nekik a gondolkodás erejét, mert jóindulatú istenség vagyok.” És: „Minden ideál korrumpál; fanatikus ideálok pedig fanatikusan korrumpálnak.”

Anatole France leült írni. Regényének dicsőséges főfigurája Robespierre, vagy inkább St. Just csekélyebb mása, Gamelin, a forradalmár lett volna. De ahogy könyvét írta, kiábrándult Rousseau szerelmeséből, Gamelinből, aki az ember alapvető jóságában hisz, és jót akar tenni, de ideológiája miatt mindig a rosszat cselekszi. Ugyanekkor a nyaktiló várományosa, Maurice Brotteaux, az epikureánus arisztokrata, aki könyve negatív hőse lett volna, egyre rokonszenvesebbnek tűnt előtte. Brotteaux élvezni akar mindent, amit az élet még nyújtani képes, de minden cselekedete, mely ebből a vágyából fogant, jóra vezet. Brotteaux érzi, hogy a mások boldogsága egyúttal az ő boldogsága – és ez valami, mire dogmatista még nem ébredt rá.

France legjobb könyvei nem hasonlítanak a legtöbb regényíró műveihez, mert azt írja le (de nem tanácsolja), hogy a történelem nyaktörő mutatványai közt az ember hogyan tud tisztességes és elégedett maradni. Bizonyos mértékben ugyanazt teszi, mint Voltaire a Candide-ban. Magyarországon a jelen pillanatban az ilyen olvasmány nagyon kívánatosnak tűnik. Dogmatikus ideológiáktól többet szenvedtünk errefelé a században, mint Nyugaton és a világ legtöbb táján. Erkölcsi és filozófiai összevisszaságunk ennek következménye.

Leginkább természetesen azoknak lenne szüksége erre az írói lelki támaszra, akik ahelyett, hogy lassan kigyógyultak a szovjet dogmatikából vagy erőteljesebben végeztek vele, egyszerűen átváltottak kommunizmusból az egyszer már a másik nemzeti katasztrófával végződött náci faj-eszmére. Vagy talán ennek egyelőre szelídebbnek tűnő változatára; dehát ez a fekélyes nacionalizmus 1932-ben is szelídebbnek látszott, amíg be nem következett. A legnagyobb baj, hogy az ilyen irányzatok képviselői megátalkodott konokságukban és nagyszájú műveletlenségükben nem olvasnak könyveket. Például nem tudom Király B. Izabella asszonyságot elképzelni, ahogy France valamelyik könyvét tartja kézben és többet ért belőle, mintha urdu nyelven volna írva.

Másoknak France sokat segített és nemcsak szórakozással szolgált. Az afrikai vichyi koncentrációs táborban, a második világháború alatt, Recsken, és most, az Istenhegy lejtőjén is szüntelenül éltet, pedig nem volt mindig kezemben. France minden könyvét lefordították magyarra. Rendszerint igen jó fordítók. Az egyik Kúnfi Zsigmond volt, akit zöld lámpás íróasztala mellett láttam gyermekkoromban, a ház udvarán keresztül, a Damjanich utca 54-ben, ahol laktunk. Egy másik a hajdani Királyszínház orvosa, Salgó Ernő volt, közeli rokonunk. Orvosi vizitre nagyapám kísért fel hozzá. Udvarias és kedves lenézéssel fogadott bennünket, nyárspolgárokat, barlangszerűen elsötétített, nagy lakásában a Király utcában, ahol, mint később hallottam, szeretői, híres színésznők és grófnők rejtőzködtek.

A Lúdláb királyné 1932-es Révai-kiadásának bordáján „Anatole F.” áll. A kiadó magyarnak hitte.