Koestler vacsorája

Néhány nap múlva tíz esztendeje lesz Arthur Koestler halálának. Kár, hogy nem élte meg ezt az évtizedet, mert két alapvető kívánsága teljesült volna. Az egyik magyarországi látogatása volt. Szülővárosát, Budapestet utoljára a harmincas években látta. A háború után ismét ide akart jönni, de megtudta, hogy a Szovjetunió fő ellenségeinek listáján a második vagy a harmadik név az övé. Mint ahogy a Bricks to Babel című könyvében említi: mikor a helyzet megjavult, közvetlenül a nyolcvanas évek előtt, a bécsi magyar követségen kért vízumot. A követ készségesen rendelkezésére állt, de megkérte: adja szavát, hogy nem ír Magyarországról. Koestlernek ez nem állt szándékában, de ilyen ígéretet nem adhatott.

Másodszor arra vágyott, hogy könyvei megjelenjenek Magyarországon. Ezt sem érte meg. Horváth Béla, a katolikus költő ugyan Münchenben nagyszerűen lefordította a Sötétség délbent, de elégette a szöveget, amikor a hatvanas években emigrációból hazatért. Így Koestler már nem látta e könyv budapesti kiadását 1988-ból, sem a Tizenharmadik törzs (1990) és a Mint éjjeli tolvaj (1992) megjelenésének sem örülhetett. A közeljövőben, úgy tudom, a Roots of Coincidence lát napvilágot, Koestler kommentárja a parapszichológiához. Magyarra, némi szabadsággal, „A véletlen titkai”-nak fordítanám.

Az ötvenesztendős cenzúra okozta, hogy a magyar közönség Koestlerrel életében nem ismerkedhetett meg, bár angol, francia és német nyelvű könyveinek példányait néhányan behozták Magyarországra. A határon és a repülőtéren e könyvek közül a hatóság sokat elkobzott, de tudomásom szerint nem égették el, hanem titkon és magas áron eladták. Ez azonban korántsem volt elég ahhoz, hogy a magyar olvasó sokrétű működését végigkísérhesse, mint a nyugati közönség és a magyar emigráció java, sem ahhoz, hogy élete múló érdekességeit sorra követhesse. Ezekből szedtem össze néhányat, teljes összevisszaságban.

Koestler egyik utolsó írása az EXIT Társaság pamfletjének előszava. Anglia, mint közismert, az a civilizált és mégis ritka ország, ahol az öngyilkosságot nemrég még bűnnek tekintették. Ha valakit kihúztak a folyóból, vagy mérgezésből életre keltettek, rendőrt ültettek melléje, törvényszék elé állították, és ha nem tudta igazolni magát – hogy belökték a vízbe és véletlenül szedte be a mérget –, gyilkosságért felakasztották. Az EXIT csak reménytelen és embertelenül kínos betegség ellen ajánl pamfletjében fájdalommentes, gyorsan ölő mérget és adja elő, milyen módon kell beszerezni és használni.

Előszavában Koestler Pope: A haldokló keresztény szavai lelkéhez című versét idézi, és megjegyzi, hogy a misztikus hit esetleg euthanáziát tud előidézni, de az agnosztikus nem félne annyira a haláltól, ha tudná, hogy fájdalommentesen következik be. Németalföldön már törvényes az euthanázia, azaz az orvosok hozzásegítik a beteget a békés és gyors halálhoz, ha ezt kívánja. Angliában és más országokban még sokáig tart, míg idáig elérnek; ezért a pamflet. Egyébként Koestler az EXIT egyik vezetőjeként működött, mielőtt rákbeteg lett. Amikor áttételeket kapott és megalázó kínok előtt állt, ugyancsak rákbeteg feleségével együtt az EXIT szabályai szerint követett el öngyilkosságot.

Amikor 1957-ben feleségemmel együtt Londonba kerültünk, Koestler a fővárostól talán hetven kilométerre, Long Barnban lakott, nagyon régi házban, óriási park közepén. Mivel sokat ivott és vezetés közben több katasztrófa érte, nem járt vendégségbe senkihez, hanem hozzá kellett kimenni, pénteken vagy szombaton délután hétfő reggelig. Bennünket Mikes György barátunk vitt ki autóján. Rendszerint sokan voltunk, többnyire csak magyarok.

Egy alkalommal a vendégek már aludni tértek az emeleti szobákban, és Koestler felesége, vagy akkor még csak titkárnője, Cynthia is lepihent, úgyhogy hármasban maradtunk Arthurral. Tél volt, és a nagy kandalló mellett ültünk, ahol felhasított fatörzsek égtek. Valahogyan, már nem is tudom, miért, az athéni filozófusokra tereltem a szót, mire kurta vállrándítással megjegyezte, hogy „ne beszéljünk Szókrátészről és Plátónról, az athéni burzsoázia e két bérencéről”. Hallgattam, inkább gyávaságból, mint meggyőződésből, mivel nem szeretek ilyen modorban vitatkozni, de Zsuzska, a feleségem, Arthurhoz fordult: „Maga – mondta szívélyesen – a harmincas években bámulatos nagytakarítást végzett fejében. Ezért mindnyájan tiszteljük és szeretjük. De úgy látszik, ezt az egy szobasarkot, ahol a görög filozófiát tartja, elfelejtette megtisztítani. Arra kérem: forgassa meg ott is az elektromos porszívót.”

Néhány másodpercnyi dermesztő csönd következett. Koestler mindig gondolkodott, mielőtt valamit csinált. Aztán a ház ajtajához ment a nagy terem végén, feltépte, és kinyújtott karral mutatott a sötétbe: „Ki veletek!” Felmentünk az emeletre, összeszedtük holminkat a kistáskába, felvettük a télikabátot. Mikor újra leértünk, Koestler még mindig kinyújtott karral állt az ajtóban. Biccentettünk, amikor elhaladtunk mellette és kiértünk a koromsetétbe.

Szombat éjjel, illetve vasárnap reggel volt, vagy két óra tájt. Véletlenül tudtuk, hogy vasárnap csak valamikor nyolc óra után indul az első vonat a legközelebbi állomásról, vagy tizenkét mérföldre Long Barntól. Öt óra alatt mindenképpen megtesszük az utat. Egymás kezét fogtuk és lassan lépkedtünk; sehol világítás a közelben. A kis országút szélét nem árkolták, úgyhogy időnként a tarlón találtuk magunkat. Arthur nagy farkaskutyája viszont sokáig kísért bennünket, és időnként visszaszorított az útra. Talán fél órája gyalogolhattunk, mikor Koestler autójának reflektora feltűnt mögöttünk. „Hadd, hogy sokáig kérleljen – bíztattam Zsuzskát –, nagyon sokáig.”

Koestler szeretett utazni, imádta a jó ételt, még jobban a jó borokat, de leginkább a nőket kedvelte. Azok is őt, és féltékenyebbek voltak reá, mint ő reájuk. Egyik szép barátnőjét, akit elsőnek láttam barátnői közül, Daphnénak hívták, angol lány volt. 1939-ben, Párizsban láttam őt. Német Andorékhoz voltunk meghíva vacsorára vagy tízen, a szállodai szobába. A díványon négyen ültek, négyen szemben, ketten-ketten az asztal oldalán, a szomszédoktól kölcsönkért székeken. A gulyás és a makaróninak való víz spirituszfőzőn főtt a padlón, az éjjeliszekrényen tizenkét szelet sütemény. Az asztalon nagyrészt kikölcsönzött tányérok, poharak, evőeszközök, két vagy három nyitott üveg vörösbor, sajtleves a tálban. Juci, Német Bandi felesége éppen osztotta a levest.

Első feleségem, Vali nagyon szép volt; talán szebb Daphnénál is. Amikor asztalhoz telepedtünk, Arthur alaposan megnézte magának. Amikor Juci osztani kezdte a levest, megnézte még egyszer. Daphne és Arthur az asztal két végében ültek, egymással szemközt. Amikor kikanalaztuk a levest, Arthur harmadszor is megnézte Valit, miközben kanalát az üres leveses tányér fölött tartotta. Daphne ekkor összefogta a lepedő két végét – mert lepedő volt, nem abrosz –, és az egészet: tányért, poharat, evőeszközt, tálat és borosüveget Koestler arcába dobta.

Arthur arca, ruhája csorgott a vörösbortól, a földön tört tányérok és poharak csörömpöltek. Így ért véget Német Bandiéknál a híres vacsora.