Az udvariasság nullája

Freud egyszer arról írt, hogy a civilizáció legfőbb feladata: megvédeni bennünket „a természet” ellen. Feltételezem, hogy „a természet” szóba beleértette az emberi természetet is. Más szóval, hogy nemcsak a minket körülvevő dzsungel, hanem egymás ellen is védekeznünk kell. E téren számos védőeszközt találtunk és sokféle technikát dolgoztunk ki. Gondoljunk az írott nyelvre, művészetre, tudományra, jogrendre, igazságszolgáltatásra, a tolerancia és harmóniára való törekvésre. Mindezeknek, mint civilizációnk szerves részének, egyetlen célja volt és maradt: az emberi boldogság kiteljesítése.

Természetesen nem kell azt képzelni, hogy az ember, ha reggel hazulról elindul dolgára, tudatosan az emberiséget kívánja boldogítani. De amennyiben civilizáltak vagyunk és civilizált országban élünk, úgy azzal a megtanult ösztönnel, mely sokunkban benn lakik, mindenkit könnyed jóindulattal kezelünk, amit udvariasságnak hívhatunk. Az udvariasság a maga módján a társadalom boldogítására való. Egy sor szabály és törvény, mely visszatart attól, hogy fájdalmat okozzunk másoknak, és e helyett némi örömet vagy legalább kellemességet adjunk nékik.

Gyakran megesik, hogy inkább fájdalmat szeretnénk okozni embertársainknak, mint örömet, de a szabályzás visszatart bennünket, amennyiben civilizáltak vagyunk. Tehát az udvariasságban hamisság is rejlik. Schopenhauer, aki nem állt nagyon távol a cinizmustól, megjegyezte, hogy „az udvariasság hamis pénz; takarékoskodni vele az intelligencia hiányát jelenti”. Máskor viszont a nagymértékű udvariasság lehetetlenné teszi önmagát, és az abszurddal, a lehetetlennel határos.

Ilyen volt ez a francia arisztokrácia XVII. és XVIII. századában. Saint-Simon beszéli el a Mémoires-ban: az egyik herceg kocsija eltörött, mire egy másik herceg meghívta, hogy a maga fogatján viszi el Versailles-ból Párizsba. Útközben rablókkal találkoztak, akik példás udvariassággal kérték őket: adják át pénzüket és ékszereiket. Ezt megtették, és már ott tartottak, hogy a rablók távoznak, mikor az egyik herceg megsúgta a másiknak: sikerült az aranyórát gallérjába rejteni. Mire a másik visszahívta a rablókat az óráért, hogy eleget tegyen az udvariasság szabályainak.

Talán ennél már csak a japán udvariasság bonyolultabb és esztelenebb. Paul Theroux amerikai szerző szerint a japánok odáig tökéletesítették az udvariasságot, hogy nem különböztethető meg a durvaságtól. Mindezek közt meglepett, mikor egyik angol barátom vallomása szerint, melyet e hasábokon közöltem, a magyar jó tulajdonságok közt az udvariasság előkelő helyet foglal el. Meglepett, mert Kanadából jöttem, ahol a formális udvariasságra (az amerikai elárusítók üzleti vigyorán túl) nem fektetnek súlyt. Ehelyett szívélyesek mindenkivel. Torontóban senki ismeretlen nem köszöntött jó napottal vagy jó estéttel, még ha én így üdvözöltem őket, se taxis, se pincér, sem árus az üzletben. Viszont egyik se bánt velem kedvesség nélkül vagy mogorván. Senki, húsz éven át.

Magyarország különbözik ettől. A történelmi katasztrófák sorozatban értek bennünket, mint Európa legtöbb országát, és ezért cinikusak, izgathatóak lettünk, és esetenként több neuraszténiás gyűlölet rágódik rajtunk, mint az amerikaiakban. Ha az udvariasság megszűnik, az erőszak és a gyűlölet lángol fel hirtelen, de ebben a pillanatban még a fogyó udvariasságnál tartunk, és remélni merem, hogy nem fogy el, mint ahogy egyesek szeretnék. Tőlünk délre egészen más a helyzet.

1987 és 1990 közt többször meglátogattam Jugoszláviát. Egyszer jártam Szerbiában, egyszer Hercegovinában és kétszer Horvátországban. Közel hatvan éve rajongok Rebecca West nagyszerű könyvéért Jugoszláviáról, a Black Lamb and Gray Falconért, amiért nem egészen készületlenül repültem át az Atlantin és az Adrián Zágrábba. De már első utazásom alkalmából tapasztaltam, amit azelőtt Európában még nem láttam: egy kultúrát, melyből nagyrészt hiányzik az udvariasság. Amit egyébként Djilász könyveiből is tapasztalhattam.

Zágrábban és Dubrovnikban, ha gyakran csorbán és kelletlenül, de mégis megvolt a viselkedés félig-meddig európai normája. Mostarban vagy Szarajevóban viszont a szállodai szobakulcsot úgy kapja az ember, hogy a portás áthajítja a polcon, mialatt már másvalakivel beszélget. Vendéglőben úgy éreztem, mintha hívatlanul betolakodtam volna oda. Amikor Trebinjében az utcasarkon várakoztam valakire, ismeretlen férfi lépett mellém, szó nélkül megragadta bal karomat, felemelte, megnézte karórámat és továbbment. Mindez nem nagy dolog: az illetőtől semmi sem állt távolabb, mint hogy megsértsen. Csak azt bizonyította, hogy a néhai Jugoszlávia egyik része csupán földrajzilag része Európának.

Hadd jegyzem ide még egyszer, hogy a világ barbár részein is gyakran találkozik az ember nem udvariassággal, de szívélyességgel. Mostar pályaudvarán nem tudtam, hol kell jegyet vennem, mikor hirtelen fiatal mozlim szegődött mellém, megszerezte a jegyet, értesített a vonat indulásának idejéről, majd fölvitt egy pohár sörre. Borzongva hallottam, mikor elmondta: faluja olyan szegény, hogy Csehszlovákiában él, és ott pucol ablakot. Most látogatóba jött haza Pozsonyból. Két pohár sört ittam a fiatalemberrel, aki 1987-ben paradicsomnak nézte Szlovákiát. Nem tudtam elérni, hogy én fizessem ki a sört.

Lehet, hogy túlzott szerepet tulajdonítok az udvariasság fontosságának. Erkölcsi tartalommal aligha rendelkezik. Rengeteg nácit ismerek, németet, osztrákot, magyart és nem egy szerbet vagy horvátot láttam, aki meghalna a szégyentől, ha az ajtónál nem engedi a nőt előre, de gondolkodás nélkül lelőne egy zsidó, cigány vagy bosnyák gyermeket. Mégis elszomorodom az udvariasság látható csökkenésétől köröttünk. Elvégre kissé megkönnyítette az elnehezedő életet. Négy évvel ezelőtt villamosban és autóbuszon az iskolások még felálltak az öregeknek. Manapság már nem állnak fel. Az uralkodó réteg autóin erről, mint annyi másról, még nem szerzett tudomást.

Egyes társadalomtudósok azt gondolják, hogy az udvariasság csökkenése (és közeli eltűnése) az amerikanizmus egyik hatása. Lehet. De annyit szeretnék megjegyezni, hogy a nem nagyvárosok Amerikája jóval szelídebb világ az európainál. Az amerikai tv oly hatásos és olyan idiotikus erőszakkultusza bizonyos mértékig ugyan eltúlozza a valóságot, de az Egyesült Államok nagyvárosai atmoszférájukban és a rémületben, melyet keltenek, Szomáliához és Ugandához hasonlítanak. A kisvárosok Amerikája viszont általában békés és rendezett világ. Udvariassági kódexre nincs szükségük, mert az emberek anélkül is kedvesek egymáshoz.

Európában, éppen ellenkezőleg, szükségünk van reá. Kivált itt, a középen meg keleten, ahol egyeseknek mindig sikerül piszkos és esztelen szenvedélyeket kelteni.

Hadd fejezzem be e kis elmélkedést az írónő, Freya Stark szavával, aki múlt hónapban hunyt el, százéves korában: „Az udvariasság olyan, mint a nulla a számtanban. Egymagában mit sem jelent, de sokat változtat azon, amihez hozzátesszük.”