A bálna halála

Ki a legnagyobb élő költőink közül? És ki a második, a harmadik? E kérdést évszázadok óta veti fel a közvélemény és az irodalmilag kiműveltek társasága. Az eredmény gyakran nem kielégítő. A kiegyezés korának legelején sokan Tóth Kálmánt tartották az ország „mély érzelmű, széplelkű lírikusának”. Megfeledkeztek az „öreg”, akkoriban ötvenéves Arany Jánosról. Ady ellenzéke még a húszas évek végén is óriási volt. Amikor 1927-ben a gimnáziumban a Riedl–Pintér-féle Poétika utolsó verséhez, Ady Föl-földobott kövéhez értünk, derék, de roppant konzervatív tanárunk, dr. Szigethy Lajos azt mondta: „Ezt a szemetet pedig átugorjuk.” Ő Kozma Andort tartotta a század nagy magyar költőjének.

Mikor 1937 könyvnapján a Nagyon fáj, József Attila utolsó verseskötete megjelent, talán százan, de lehet, hogy kevesebben ismerték és tartották nagyra. A többi „érthetetlen baloldali bolondnak” ítélte, Németh Lászlóval együtt. Magamat a száz közé soroltam, de önbecsülésemet lényegesen rontja, hogy – Attilával együtt – Horváth Bélát nagy, vagy legalább igen jelentős költőnek tekintettük. Közel hatvan év múltán szinte senki sem emlékszik már Horváth Bélára, amihez legfeljebb azt tudom hozzáfűzni: igazuk van.

Sok minden jut eszembe, ha tévedésünk okán elgondolkozom. Elsősorban, hogy a neokatolikus mozgalom elterjedésével mindnyájan vártuk a nagy, katolikus költő felbukkanását. Olyan katolikus költőét, aki, nem úgy, mint Verlaine vagy Rilke béke idején, amikor erre nem volt szükség, hanem most, a közelgő vész előtt felemeli hangját a nácizmus ellen, és így lesz nagy költő. Béla sorai akkoriban erre utaltak: „bamba svábok, / a pofátokba döghalált okádok, / én élve-halva vadászom tirátok, / ti gyilkosok! ti vérivó pogányok!”

Másik oka, hogy Horváthot kedveltük, Mécs László nagy és szerintünk teljesen indokolatlan népszerűsége volt. Mi írók-költők valamennyien szívből utáltuk. Utáltuk pocsék rímeiért („testvér, barátom, ízibe / gyerünk Assisibe”), szörnyű hasonlatai miatt („a leánykahús csalárd szerelmi hárfa”), de főként mert tulajdon jóságát, nagyságát emlegette folyton és állandóan a mennybe készült („most újra kinyújtóztatom titánságom a hegygerincen” vagy: „Mécs, Isten szavának harsonája”) és így tovább.

A háború idején Ukrajnába induló katonákat látott a pályaudvaron. Megírta, hogy „e fiúkért valaki felelős”, de azt félénken elhallgatta, ki a felelős. „Drága Aquinói doktor / óvj meg a barna gyiloktól” – írta ugyanekkor Horváth Béla. Ő nem titkolta, ki az ellenség. Többször is megtette a háború alatt, hogy a Garay téri piacon felállt egy hordóra. Kezében fél citromot tartott. Utolsó cseppig kicsavarta, aztán eldobta. „Ezt teszik veletek a németek” – magyarázta hallgatóinak.

Volt még egy oka, amiért annyian kedvelték és egyúttal kissé féltek is tőle. Béla a világ egyik legszórakoztatóbb embere volt, vidám, ötletes, sokoldalú, váratlan és megmagyarázhatatlan. Pepita kabátot hordott, fekete nadrágot, lakkcipőt, gomblyukában nagy virágot: bazsarózsát vagy akár napraforgót. Hófehér arcával, keskeny ajkával, óriási, görgő szemével és bozontos szemöldökével fanatikus prédikátornak gondolta volna az ember. Egyszerre volt jámbor, ájtatos és tökéletesen szemérmetlen.

A nagy társaságban, ahová együtt jártunk, nemegyszer berúgott. Ilyenkor szellemileg ép maradt, de járni nem tudott. Hajnal felé levittük egy taxiba. Rendesen térdre esett az ülés elé, és a nyitott ajtón át gyönyörű beszédben megáldott valamennyiünket – Olti Magdát, Kassákot, Major Tamást, Goda Gábort, Pálóczi-Horváthot. Nemegyszer került nemzetgyalázásért vagy a nácik megtámadásáért bíróság elé. Ilyenkor a Summa theologiae-ből idézett valami szépet tulajdon javára, és a bíró mindig felmentette.

Szeretkezni vidékre járt le, többnyire kazlakba és szénapadlásokra, Balatonfűzfőre, Csopakra, Szentkirályszabadjára, de volt idő, mikor Pannonhalma közelét kedvelte. „Diszkréciót ne várj tőlem” – mondta a lányoknak, akik rajongtak érte. Feljött Pestre, és mindjárt mindenkinek elmondta, kivel volt, hol és hogyan. Egyszer fiatal feleségemmel, akit pár napja vettem el, ültem a Central kávéházban, amikor leült hozzánk, és elmondta, mint töltötte az éjszakát Veszprém mellett egy leánnyal. „Kedvenc szentem”, mondta – azt hiszem, Sienai Szent Katalin volt az akkor –, „kedvenc szentem segített hozzá, hogy hétszer bizonyítsam be férfierőmet Eszternek reggelig”. Feleségem tiltakozott az ügy részletezése ellen: „Nem szégyenli magát?” „Már meggyóntam érte” – felelte Horváth teljesen ártatlanul.

A háború alatt emigráltam; mire hazajöttem, ő emigrált, úgyhogy 1956-ig csak hallomásból tudok róla. Emigrációja után állítólag XII. Pius testőrségének lett a tagja. Tulajdon feljegyzése szerint 1948 márciusa és ’50 februárja közt a genovai Santa Maria degli Angeli kolostornak volt szerzetese (?), de megnősült, és gyermekei születtek ugyanekkor. Később, amikor erről kérdezősködtem nála, kitért a válaszadás elől. Sok rosszat is hallottam róla, de ezt a szokásos irodalmi gonoszkodásnak tudtam be, és nem hittem el.

Mint a Szabad Európa Rádió munkatársa, Horváth kitűnően viselkedett a magyar forradalom idején, mikor a rádió egyrészt mint hortysta lázadást köszöntötte a magyar nép harcát, másrészt az amerikai hadsereg azonnali segítségét ígérte. Béla bátran állt ki mindkét hazugság ellen. Nagyszerűen szerkesztette a Látóhatár című lapot és jó cikkeket írt. Versei azonban, és nemcsak az újak, de a régiek sem tetszettek többé. Unalmasak és erőtlenek voltak, tele a világ romlásának frázisaival és sok-sok ismétléssel eljövendő, mennyei boldogságról.

Münchenben megújítottuk régi barátságunkat, és azontúl ő Münchenből, én Londonból havonta hosszú, személyes pletykaleveleket írtunk egymásnak. A londoni nyomdászsztrájk miatt egyszer Münchenbe utaztam, hogy az Irodalmi Újságot kinyomassam. Béla látott vendégül. Kora reggel a kocsmába mentünk, és sonkát, kolbászt, sült tojást ettünk kávéval, sörrel, snapsszal. Utána elkísértem a mosodába, ahová piszkos ingeit vitte. Az üzlet előtt a nagyon fiatal férj állt, és a tiszta ingeket rakta autójába, hogy Tegernsee-be vigye őket. Bent a boltban a fiatal, vagy húszéves asszonyka gyönyörű volt. Néhány szót suttogtak Bélával, de nem értettem, mit.

Az utcán Béla, ki ekkor jó ötvenéves volt már, azt tanácsolta: térjek vissza a kocsmába, egy óra múlva értem jön. Kíváncsi voltam, és egy kapualjból néztem végig a történet kezdetét. Béla elment. A férj berakta az ingeket, és útnak indult Tegernsee-be. Béla visszajött, bement az üzletbe, az asszonyka pedig belülről lehúzta a bolt redőnyét. Visszatértem a kocsmába, ahol jó óra múlva felfrissülve és vidáman Béla is megjelent.

Londonban élt egy barna szemű író barna szemű feleségével. Gyermekük született. A pletyka azt állította: a nőnek viszonya van a kék szemű íróval, kinek szemei oly távol állnak egymástól. Feleségem meglátogatta az asszonyt, és nevetve jött vissza: mikor felemelte a gyermeket, látta: szemei oly távol vannak egymástól és olyan szép kékek! Mindezt, a többi pletykával, megírtam Bélának. Néhány hónap múlva a barna szemű író berontott hozzám: „Mit írtál a feleségemről?” „Mi az?”, kérdeztem, „Béla megmutatta néked a leveleimet?”. „Nem. Béla eladja darabonként öt dollárért a leveleidet a bécsi amerikai követségnek. Ott olvastam őket.”

Abbahagytam a levélírást. Bélával még csak egyszer beszéltem telefonon, 1960 táján, amikor megkérdezett: menjen-e haza? Mondtam, ebben nem lehet tanácsot adni, tegye, amit akar. De te mit éreztél, amikor 1946-ban hazamentél? Azt válaszoltam: a legenda szerint a bálna, ha beteg, ha fáradt, ha undorodik az élettől, a víz alatt marad, nem vesz lélegzetet. Ezt éreztem én is. Béla lecsapta a kagylót, de néhány hónappal később, a pesti Láthatárban vers jelent meg tőle. Az volt a címe: A bálna halála.