Magyar tudós Indiában

Egyik cikkemben nemrég említettem nevét egy pillanatra, de azt hiszem, többet érdemel. 1966 táján a British Múzeum könyvtárában ültem, és Rotterdami Erasmus életrajzához gyűjtöttem anyagot, amikor asztalomnál valaki kiolvasott és otthagyott egy könyvet. Kézbe vettem. Indiai „Szociális Regiszter” volt, valamikor az 1880-as évekből: apró, vastag könyvecske. Az angol szerkesztők fajeszméje és sznobizmusa két részre osztotta: először jöttek az angolok és európaiak, aztán a bennszülöttek. A Goában élő, neves portugál tudósokat a bennszülöttek közé sorolták.

Az angolok és európaiak közt egyetlen magyar szerepelt, annak ellenére, hogy neve szerint aligha volt arisztokrata vagy dzsentri: Rehatsek Edvárd. Ezt a megtiszteltetést alighanem egyetemi tanári állásának köszönhette; de rögtön hivatása után az áll, hogy ennek ellenére a bennszülött negyedben él, szégyenletes mocsokban. Néhány esztendeig tartott, míg újra találkoztam nevével, és ekkor örökre megszerettem Rehatsek Edvárdot. Az Indiát megjárt, vagy ott letelepedett, múlt századi, nagy magyar tudósok-utazók közt ő a harmadik, a másik kettőnél nem kisebb, de jóval kevésbé ismert.

Kőrösi Csoma Sándor nagy műve az első tibeti–angol szótár és nyelvtan összeállítása volt. Hazai érdeklődésünk és tiszteletünk viszont azért irányul feléje, mert a XIX. század elején, a nacionalizmus hajnalán elindult Erdélyből, hogy a magyarok rokonait és őshazáját megkeresse. Tibet határán hamarost rájött, hogy a tibetiek nem rokonaink és a magyar őshaza nincs arrafelé. Csak 1842-ben, élete végén jutott ismét eszébe, hogy Mongólia felé induljon, ahol az őshazát sejtette. A halál, mely Darjeelingben érte, megakadályozta abban, hogy csalódnia kelljen.

Vámbéry Ármin, a másik utazó, török dervisruhában eredetileg ugyancsak azt a török vagy csagotáj nyelvet kereste, melyből a magyar elszármazott. Nem találta. Ezért indult tovább, hogy Bokhara és Khiva titkait felfedezze. Később Európa-szerte híres könyvekben számolt be utazásairól. Az angol külügyeknek sok kitűnő és néhány rossz tanáccsal szolgált, megtelepedett idehaza és az Akadémia könyvtárosa lett. Mindhalálig kitartott amellett, hogy a magyar nyelv török, és nem finnugor eredetű.

Rehatsek mindkettőjüknél vonzóbb egyén. Éppen ezért csodálkozom, amiért munkásságát nem tartjuk számon. Néhány évvel ezelőtt egyik jóbarátom a Magyar Tudományos Akadémiánál érdeklődött iránta Kanadából, és azt a választ kapta, hogy nem ismerik. 1819-ben született Ilokon, a Duna horvát oldalán, nem messze Újvidéktől. 1842-ben, miután mérnöki diplomát szerzett idehaza, kivándorolt az Egyesült Államokba. Öt évet töltött New Orleansban, az akkor még nagyrészt franciául beszélő, főként rabszolgakereskedésből élő kikötőben, míg rájött, hogy nincs ott mit keresnie.

1847-ben Liverpoolon és a Fokföldön át elhajózott Bombaybe, és néhány archeológiai kiránduláson kívül ott élte le maradék negyvenöt esztendejét. Brit India kormánya azonnal alkalmazta, elébb mint mérnököt, hamarosan azután mint egyetemi tanárt. Rehatsek idehaza, magyar anyanyelve mellett kitűnően beszélt horvátul, latinul és németül. New Orleansban megtanult angolul és franciául, Bombayben pedig arab, hindu, máráthi, ógörög, perzsa és szanszkrit nyelven. Mind a tizenkettőt tökéletesen ismerte.

A bombayi egyetemen Rehatsek latint és matematikát tanított. Ugyanekkor történelmi kutatásairól több mint negyven évig heti cikkekben számolt be a Bombay Timesban és angol folyóiratokban. Elsősorban a perzsa és arab történelem kevésbé ismert időszakát kutatta. Az újperzsa birodalom alapítását és I. Szápor uralmát, aki elfogta Valerianust és a római császár hátán szállt nyeregbe; Alexandria arab bevételét, mikor al-Ász hadvezér állítólag felgyújtatta a könyvtárat, azzal a megjegyzéssel, hogy káros, ha tartalma nincs benne a Koránban, és felesleges, ha benne van; az arabok 751-es tálászi győzelmét a kínaiak felett, mikor foglyaiktól eltanulták a papírkészítés titkát – és így tovább. Rehatsek adatai részben a történelem könyveibe kerültek, részben elvesztek az angol hírlapokban.

Legnagyobb irodalmi érdeme Száádi Gulisztánjának angol fordítása. Az Ezeregyéjszaka után a Gulisztán a leghíresebb közel-keleti mű. Száádi (állítólag: 1098–1204) Shírázban élt és ott írta a Rózsakertet, anekdoták, gúnyos versek, rövid történetek hosszú sorát; a könyv egyik érdekessége szerzőjének keleten ismeretlen embersége, majdhogynem humanizmusa. Rehatsek fordítása 130 év után ma is utolérhetetlen: híjával a korszak viktoriánus szólamainak és ócskaságainak, csakúgy, mint álszentségének – Száádi elegáns szabadszájúságát és humorát a maguk egészében kapjuk. Emellett Rehatsek mindkét nyelvet felnőtt korban és sajátmaga tanulta.

Élete ugyanekkor azonos a tudós remeték élete folytatásával, az epheszoszi Hérakleitosztól a trappista szerzetes Thomas Mertonig, aki fakunyhóban élt nemrég a Getsemane kolostor mögött, Kentuckyben. Miközben a Wilson kollégiumban tanított, Rehatsek több mint negyven évig parányi, kétszobás viskóban lakott Khetwadyban, Bombay szegénynegyedében. Így jelentős fizetése nagy részét megtakarította. Kenyéren, tejen, teán, rizsen és banánon élt egyedül. F. F. Arbuthnotnak, a róla szóló megemlékezés későbbi szerzőjének, a Royal Asiatic Society tagjának kijelentette, hogy „szolgaszemélyzet nélkül élni a béke, a kényelem és a nyugalom örök forrása”. Majd hozzátette: „Schopenhauernek igaza volt, mikor azt állította: vezérelvem, hogy fájdalom és unalom nélkül éljek.”

Ugyanekkor Rehatsek szegény fiatalokat taníttatott saját költségén. Kunyhóját néhány hindu és portugál tudós mellett angol felfedezők és orientalisták látogatták, hogy tanácsát kérjék a perzsa nyelvtant, az afgán geográfiát vagy az arab, Mohamed előtti, irodalmat illetően. A gyakori látogatók közt volt a kortársak legnagyobbja, a Nílus forrásait felfedező Sir Richard Burton, az Ezeregyéjszaka fordítója is.

Rehatsek Edvárd 1892-ben, 73 éves korában halt meg. Addigra akkoriban jelentős összeget, 30 ezer rupiát takarított meg. Ebből az összegből fejedelem módjára élhetett volna, de ez nem érdekelte. Nyolcnyelvű, hatalmas könyvtárát szegény hindu fiúk tanulmányának céljára hagyta, a 30 ezer rupiát pedig tudós bizottságra, hogy ebből szegény fiúkat neveljenek és iskoláztassanak, faji, nemzetiségi, vallási és kasztkülönbség nélkül. Ugyanekkor, tudomásom szerint, Rehatsek volt az első európai, aki nem temettette, hanem hindu módra elégettette magát. A máglyát portugál orvosa mellett máráthi tanítványai vették körül. A megbotránkozott angol uralkodóosztály távol maradt.

Kőrösi Csoma élete tarkább Rehatsekénél, és a magyar közönség kétségtelenül jóval többet tud róla. Kőrösi Csoma mint jeles tudós és szenvedélyes nacionalista él emlékezetünkben. Rehatsek nagy tudós és szenvedélyes humanista volt: talán ezért felejtettük el.