Hamza prédikátor

Hamza András prédikációira a Madison Avenue-n lévő nagy presbiteriánus templomba nemcsak New York-i magyar reformátusok jártak, hanem katolikusok, zsidók, agnosztikusok is, hazulról érkezett látogatók csakúgy, mint magyarok New Jerseyből, Connecticutből, máshonnan, kik autón jöttek be száz és száz mérföld távolságra. Noha Hamza a szabványos bibliai idézet alapján beszélt, prédikációja tárgyát modern dolgokból vette és mindig hallatlanul érdekes volt. Szellemiekben is példátlanul jártas, sokoldalú, váratlan és domináns egyéniségével évtizedekig az amerikai magyarság vezetője volt – de ennél is méltóbb az emlékezésre.

Munkáscsaládból született 1921-ben Újpesten. A Lónyai utcai református Gimnáziumba járt, és szociáldemokrata édesatyja csodálkozására, gimnázium után református teológiára iratkozott be Debrecenben. Ugyanekkor roppant érdeklődést tanúsított irodalom, zene, filozófia, történelem és tudomány iránt. Hipnotizálni is tudott, embert meg állatot egyformán. Debrecenben, óra előtt kakast hipnotizált, hogy mozdulatlanul álljon féllábon és az állatot a teológia tanár asztalára tette a katedrán. A professzor bejött, megnézte a kakast, aztán megtartotta az órát, miközben az állat ott állt mereven az asztalon. Óra után magához hívatta Hamzát és megmondta: kakassal nem lehet megbeszélni, így hipnotizálása nem erkölcsös. Tanítványa ekkor hipnotizált utoljára.

1944-ben Hamza segédlelkésze volt Bereczkinek, az akkor „újlipótvárosinak” nevezett templomban. A nyilas idő alatt 120 zsidót rejtegettek a templom pincéje alatti alacsony, de tágas helyiségben. Hamza dolga abból állt, hogy százhúsz emberének szerzett élelmet, ami nem könnyű feladat volt. Szerény fizetése miatt szüleinél élt Újpesten és az élelemért órákig utazott villamoson. Újpestről mindig azzal a kalauzzal jött be, aki két-három órával későbbre lyukasztotta bérletét. Egy napon, még karácsony előtt, a Vígszínháznál egy fán ezt a kalauzt látta felakasztva, cédulával rajta: Zsidót rejtegetett. Hamza akkor megfogadta: ha az ő 120 embere megmenekül, elmegy Szálasi akasztására. El is ment.

1945-től, lelkészi működése mellett részt vett a Független Kisgazdapárt munkájában. Ő szerkesztette a kisgazda fiatalok lapját, a Független Ifjúságot. Harcos, bátor cikkeiért hamarosan bevitték az Andrássy út 60-ba. Örömére olyan detektív elé került, aki védence volt a 120 közül. Az illető az ártatlanságát hangoztató lelkészt lehazaárulózta, majd gumibotjával arcát kezdte verni. Hamza hatalmas, nagyerejű ember volt; felpofozta a detektívet. Erre kartársai betörtek a szobába és hatan kishíján agyonverték. Utána hamis vádakat szerkesztettek ellene; tíz évnél kevesebb börtönt aligha kap érte. Amikor átszállították a Markóba, egy másik ávós – ugyancsak a 120 közül – megszöktette.

Hamza azonnal elhagyta az országot és Salzburgon át Amerikába jutott. Egy ideig a Middle Westen lelkészkedett, majd a New York-i presbiteriánus templomhoz került a Madison Avenue-n. A magyar mellett tökéletes angolsággal prédikált és az egyházközség évi, sokmillió dolláros költségvetésének jelentős részét ő, nem a többi lelkész, gyűjtötte a vagyonos, amerikai hívektől. Mint a Kodály Kórus alapítója és nívós előadások szervezője, magasra emelte az emigránsok addig szégyenteljes kulturális színvonalát. Ha a bevándorlási hatóság a Kennedy repülőtéren érdemesebb magyart nem engedett be, Hamza felvette legszebb palástját és kihajtott. A vezető tisztviselők már ismerték. Mindig győzött; akkor is, ha az illetőnek nem volt amerikai vízuma.

Családjával a presbiteriánus templom legmagasabb, tizenegyedik emeletén lakott. Alul két templom, tanácstermek, az egyház irodái, fürdőmedence, tornaterem, zeneszoba és minden egyéb. Családján kívül Joó Árpád lakott ott, a neves karmester, aki akkor Juillardnál tanult; „segédlelkésze”, Kováts Bandi, aki ügyvéd volt és a magyar történelem minden részletkérdését ismerte, azokat is, melyekről még senki sem tudott. Ott szálltak meg ezenkívül az Amerikából és Magyarországról látogató hírességek. Ez volt számomra a világ közepe. A beszélgetések késő éjjelig tartottak, és gyakran már délután kezdődtek.

Hamza azt tapasztalta, hogy a magyar protestáns lelkészek műveltsége hiányos. Barátjától, dr. McCordtól, a princetoni szeminárium elnökétől kölcsön kérte a teológia egyik épületét egy hétre. Vagy két tucat magyar református pap tanult, étkezett és lakott ott, miközben Bay professzor atomfizikára, komputerekre, lézerre, én pedig irodalomra és művészetre oktattam őket. Hamza nem lakott ott, de mindvégig jelen volt, olykor régi és modern zenéről magyarázott, ám főként a köztünk és a lelkészek közti ellentétet igyekezett feloldozni. Ezek ugyanis azt képzelték: Bay a tudományon, én az irodalmon keresztül akarom bebizonyítani nékik Isten létét. Később minden a hasznos és szívélyes együttlétben oldódott fel.

A protestáns lelkészek másik fele nem jött Princetonba, mivel Hamzát kommunistabarátnak tartották, holott ez, már múltja miatt is, nem felelt meg az igazságnak. Ezen felül, néhány évvel később, mikor megvált a presbiteriánus templomtól és másokkal együtt a megüresedett lelkészi állásra pályázott Perth Amboyban, annak ellenére, hogy „nagyszerű szónoknak” ítélték, az állást nála jóval jelentéktelenebb ember kapta.

1964-ben látogatott Magyarországra, a reformáció debreceni, négyszáz éves emlékünnepére. Kádárék is sejthettek róla valamit. Amikor a Nagytemplomból, ahol unta magát, váratlanul visszatért a Bikába és a portástól szobája kulcsát kérte, az azt felelte: „Most nem lehet szobájába felmenni.” Hamza a lépcsőn felszaladt az emeletre. Szobája belülről zárva volt. Kopogott, és mikor nem nyitották ki, feltörte az ajtót. A detektívet még látta, ahogy a balkon mellől az esőcsatornán lecsúszott és elszaladt. Hamza iratai széttúrva a szobában; de nem volt köztük semmi gyanús. Elszaladt a rendőrségre. A kapitány ezzel fogadta: „Már lefogtuk a tolvajt, lelkész uram.”

Egy érdekes jelenetnek magam is tanúja voltam. Hamza már Manville-ben lelkészkedett, mikor látogatni érkeztem hozzájuk. Hamzáné fogadott: „Be ne menjen, Gyurka. A váradi püspök ül nála, ez a bandita.” Papp László püspökről, erdélyi ismerősök révén, sok mindent tudtam. Hogy Ceauşescu gátlástalan szolgája és kéme. Hogy feljelentéseivel sok derék magyart juttatott börtönbe, sőt a halálba is. Hogy istentiszteleten ezt mondta: „Mikor 1564-ben Méliusz Juhász megalapította a református egyházat Debrecenben, Romániában…”

Bementem. A püspök nem zavartatta magát jelenlétemtől és éppen azt kérte: engedje meg, hogy jövő vasárnap ő prédikálhasson a denville-i templomban. Hamza egy pillanatig elgondolkodott. „Nem tehetem”, mondta, „mert akkor gyilkosságra való felbujtásért letartóztatnak.” A püspök elálmélkodott: „Hogyhogy?” – „Ha híveim meglátnak téged a szószéken, agyonvernek”, felelte Hamza. „A rendőrség pedig azzal vádolna, hogy én bujtottam föl őket. Nem is tagadnám.”

Hamza protestantizmusát leginkább Bethlen Gáboréhoz tudom hasonlítani. Annyiban legalább, hogy mentes volt a genfi egyeduralmi fanatizmustól, szikkadt puritanizmustól, mániákus pénzgyűjtéstől és szelídebb képet alkotott Istenről és emberről – mintha csak részt vett volna a dodrechti zsinaton.

Sokkal fiatalabb volt nálam: amikor megkértem, ígérte: ő temet el Torontóban. Utoljára jártam nála: reggelinél túrót, tejfelt, zöldpaprikát, kolbászos rántottát evett, és amikor a harmadik csésze kávét itta, attól félek: rosszallva néztem rá. „Ne neheztelj”, mondta. „Itt azbesztgyár dolgozott a faluban. Minden héten temetek egy magyart, aki tüdőrákban hal meg, mert ott dolgozott. Azt szeretném, hogy az Úr gyorsan vigyen, amikor meg kell halnom.”

Így történt.