Útban a pénzhez?

A Budapest Week nevű, gyakran kitűnő angol nyelvű hetilap nemrég levelet közölt Richard W. Bruner tollából. Az elsőrangúan megírt levélben a szerző az Egyesült Államok dicséretét zengi, mert „a kommerciális társadalom” anyja és dísze e világban. Egyúttal reményét fejezi ki, hogy Magyarország is nemsokára ezen üzleti társadalom tagjának bizonyul.

Úgy veszem, hogy az ilyen kommerciális társadalmakat, illetve azok felső rétegeit pénzük (bankszámlájuk, vagyonuk) nagysága jellemzi, és mind az egyénnek, mind a közösségnek legfőbb célja a pénzszerzés. Éppen ezért például Dánia vagy Svédország nem mondható üzleti társadalomnak, mert a szociális rétegeződés nem egyedül a pénztől függ, és mert egyúttal jóléti államok, ami bizonyos határt szab a pénz uralmának és imádatának. Ugyanezt természetesen, hasonló vagy más okokból számos más államról is elmondhatjuk, de nem mindegyikről.

Mr. Bruner azt tartja, hogy az amerikai függetlenségi háború „elpusztította minden monarchikus függőségünket… és e függőségeket egyesegyedül kereskedelemmel helyettesítettük. A világ minden más kultúrájával ellentétben az Egyesült Államok kultúrája pusztán kereskedelmi és ez tett bennünket azzá az univerzális társadalommá, melyek ma vagyunk.” Ezek után a szerző elmondja atyja történetét, aki szegény és kevéssé tanult emigránsként érkezett az Államokba és gazdag lett. Mr. Bruner azzal fejezi be levelét, hogy hasonlóan rövid idő alatt ilyen siker manapság nem érhető el, mégis reméli, miszerint „a kommerciális társadalom ideája valóra válik Magyarországon”.

Két dologgal semmiképpen nem tudok egyetérteni. Először is nem hiszem, hogy a társadalom és az emberi élet legfőbb célja a pénz, a bankszámla, a vagyon megszerzése. Elismerem, hogy – mint George Santayana mondta egykor – „a pénz az élet benzinje”; de azért akadnak más motívumok is, melyek az embert előreviszik. Számos társadalom akad, mely az észak-amerikainál jóval szegényebb és sokkal boldogabb. Az ország leggazdagabb államában, Kaliforniában sokkal kevesebb megelégedett emberrel találkoztam, mint a legszegényebb Dél-Karolinában.

A másik jelenség, melynek megemlítését hiányolom, a kommercializmusra felesküdött népek különleges hajlandósága szociális dekadenciára. Valószínű, hogy idővel elhanyagolják, sőt megvetik a civilizáció lényeges alapjait. Itt nem a „magas kultúráról” beszélek, hanem egészségügyről, oktatásról, a törvény tiszteletéről és azok életéről, túlélési lehetőségéről, akik nem akarnak, vagy nem is tudnak elég gyorsan szaladni ahhoz, hogy Mr. Bruner kommerciális társadalmában megmaradhassanak.

Minden honfitársam, aki hosszabb időt töltött az USA-ban, valószínűleg üdvözítőnek érezte, mint én magam is, a szabadság szellemét, mely valósággal ellepi az egész országot. Ugyanekkor kétségtelenül észrevette a romlás mértékét is, mely az utolsó húsz-harminc évben nemhogy megfertőzte, de már-már birtokába vette az uniót. Hadd álljon itt néhány adat a hivatalos statisztikából. Paul Kennedynek a The New York Review of Booksban megjelent cikkéből veszem őket:

– A vezető ipari országok közül a csecsemő- és gyermekhalandóság az Egyesült Államokban a legmagasabb, az elérhető életkor-átlag a legalacsonyabb.

– Az orvosok igénybevételére és a kórházi ápolás egyenlőtlen használatára jellemző, hogy az üzemek vezetői 90-szer (kilencvenszer) annyit keresnek, mint a munkások. 1980-ban még csak 40-szer (negyvenszer) annyit kerestek.

– Az USA lakói a Föld lakosságának 5 százalékát teszik ki, de a kokain 50 százalékát használják. Egyedül 1989-ben 375 ezer gyermek született az Államokban, mint szüleiktől örökletesen fertőzött kokainista vagy más kábítószer használója.

– Az Államokban évente 19 ezer embert gyilkolnak meg. Az életveszélyes bűnözés 1960 óta 355 százalékkal emelkedett. Ez most négyszer, vagy ötször akkora, mint Európa nyugati államaiban. (A kommerciális társadalom vezetői azt állítják: ennek egyedül „a még mindig jelenvaló szegénység” az oka. Detroit gyilkossági arányszáma viszont sokszorosa Kalkuttáénak. Nem kétes, melyik a szegényebb.)

– Az USA minden 100 ezer lakója közül 1426 ül börtönben, vagyis 1,4 százalék. Hollandiában 40 személy ül, azaz 0,04 százalék, negyvenegyszer kevesebben.

– Az Egyesült Államok nemzeti jövedelme 6,8 százalékát költi oktatásra, körülbelül annyit, mint Kanada vagy Németalföld, de sokkal többet, mint Németország vagy Japán. Ennek ellenére a felnőttek jelentős száma funkcionálisan írástudatlan. Történelemben és földrajzban különlegesen sikertelen a középiskolai oktatás. Felnőtt amerikaiak közül egy a hétből nem tudta megtalálni a világ térképén az Egyesült Államokat. Az Irak elleni háborút a lakosság több mint 80 százaléka helyeselte; ennek ellenére a Perzsa-öblöt a kérdezettek 75 százaléka hiába kereste a térképen.

Hasonló adatok fölös számban találhatóak amerikai cikkekben, tanulmányokban és könyvekben is, miután a szabad és korlátlan vizsgálódás Amerika egyik büszkesége, ellentétben számos európai ország narcisztikus titkolódzásával és hazudozásával. Ennek ellenére attól félek, hogy semennyi önkritika nem oldja meg az USA legfőbb problémáját, mármint: hogyan teremtsünk egészséges társadalmat, mely egyetlen komoly ideált ismer, mégpedig a vagyonszerzést.

Természetesen az Egyesült Államok más ideálokat is ismer, köztük az egyén szabadságát, és amit az alkotmány „the pursuit of happiness”-nek, a boldogság keresésének, követésének nevez. A hiba szerintem ott van, hogy ez a boldogság, már Thomas Jefferson ideje óta, egyedül a vagyon keresését, megszerzését jelenti. Ha George Santayana metaforájára gondolunk – „a pénz az élet benzinje” –, úgy azt látjuk, hogy Amerikának minden szükséges benzinje megvan, sőt többje van a szükségesnél, de minden más célja és ideálja hiányzik.

Elég soká éltem az Egyesült Államokban ahhoz, hogy tudjam: Mr. Bruner, tele jóindulattal, a javát kívánja Magyarországnak, mikor azt reméli: hamarosan kommerciális társadalommá alakulunk át. Azt hiszem, nagyon téved. Szegénységünkben és a szabadság, meg a demokratikus berendezkedések tradicionális hiányában valóban használhatnánk egy keveset az amerikai vagyonból és szabad szellemből, de a kommerciális társadalom eljövetelét aligha tartom kívánatosnak.

Váltakozó évtizedek alatt szegény voltam Magyarországon és Amerikában is. Tudom, hogy ez egyik helyen sem kellemes, de Amerikában százszor kellemetlenebb. Ott több mint egymillió milliomos él, és az általánosan elfogadott ideál a gazdag ember. Ha az ember az USA-ban szegény, úgy nem érzi egészen emberi lénynek önmagát, hiszen ez nemcsak fizikai, de szellemi katasztrófa is odaát. Minálunk szegényen is elfogadott emberi lény marad, és ezt társai és szomszédai is jól tudják, kivéve néhány újgazdagot. Az embert nem fenyegeti kísértés, hogy kokaint szerezzen be, vagy útonállásra és gyilkosságra adja magát.

Mr. Bruner azt reméli, hogy hamarost kommerciális, amerikai társadalommá nőjük ki magunkat. Hiúsuljanak meg Bruner úr reménységei! És éljen elég sokáig itt közöttünk, Közép-Európában, amíg megtanulja, hogy más jó is van a földön, mint a pénz, bankbetét, vagyon.