Dunapentele Sztálinváros lesz

A párttitkár nem örült az előző nap kapott táviratnak. Nyolc írót küldenek Budapestről az acélművek látogatására, éppen most, mikor a gépek fele sem érkezett meg, a házaknak nincs még teteje és a csapból sárga víz folyik! De azért türelmesen várakozott, míg délután három felé megérkeztek nagy kocsiban. Igaz, hatan voltak nyolc helyett, de ott ült köztük Örkény István meg Palotai Boris; ezektől már olvasott valamit. Szívélyesen üdvözölte és végigkalauzolta őket, elébb Dunapentele új városnegyedében, aztán a gyárban.

Az írók mindent türelmesen végignéztek és meghallgattak, de nem mutattak nagy érdeklődést. A párt küldte őket, tehát jöttek, bár nem nagyon tudták, mi közük nékik, vagy akár az országnak ehhez a nagyüzemhez, mely majd Lengyelországból kapja a szenet és az Urálból az ércet. A párttitkárt bántotta az írók közönye. Két gyárépület közt megállt és a Dunára mutatott, mely szürkés-sárga homokbuckák módjára hullámzott előttük. „Meglátják az elvtársak,” – jelentette ki – „néhány hónap múlva itt a gyárban úgy folyik majd az acél, mint amott a Duna árja”. Az egyik író röviden biccentett. A többi öt nem törődött vele.

Az üzemi vendéglő különszobájában vacsoráztak, a hat író, a párttitkár és hatan a helybeli vezetők közül, összesen tizenhárman. Az üzemi dolgokról lassanként egyéni ügyekre tértek át, és a hangulat fokozatosan megjavult. A párttitkár Örkény és Palotai közt ült és a túróscsusza után a szokványosnál is bőségesebben ivott. „Igaz-e, – fordult Örkény felé, – igaz-e, Örkény elvtárs, hogy a nagy patika a Körúton, a Nemzeti Színházzal szemközt ezelőtt az önöké volt?” – „Igaz”, válaszolta Örkény.

A párttitkár egy pillanatig gondolkodott. „Akkor én is mondok magának valamit, Örkény úr, – szólt jó hangosan, – lóhúgy folyik majd itt, nem pedig acél”. Voltaképpen ezzel sem mondott semmi újat, mert mindkét gondolat egyszerre kísértette: hogy nagy acélmű készül itt, és övé, a fiatal párttitkáré lesz a dicsőség, meg az, hogy ilyen acélműre nincs szüksége az országnak. Az utóbbi gondolatot azonban még nem mondta ki nagy társaság előtt. Most kiszaladt a száján.

A körülötte ülő tizenkét emberből néhányan pontosan értették, mit gondol. Akadt, aki megbotránkozott rajta, mások nem hallották avagy nem vették komolyan. Fél óra múlva az írók visszaindultak Budapestre, a helybeliek pedig aludni feküdtek. Másnap reggel hét órakor, amikor felesége eléje tette a reggeli kávét, a párttitkárnak eszébe jutott, mit mondott előző este és elfehéredett. „Mi bajod?”, kérdezte az asszony. „Semmi, semmi”, mondta, megcsókolta és dolgára indult.

Az építkezés vezetőivel kellett tárgyalnia, majd a kikötőben, a buszállomáson és a vasútnál akadt dolga. Pontosan tíz órára érkezett az irodába. Titkárnője azzal fogadta: öt perccel ezelőtt telefonáltak az Akadémia utcából. Jöjjön fel azonnal a pártbizottsággal együtt. Szóval feljelentettek – gondolta. Ugyan ki lehetett? És mit mondjak védelmemre? Vagy egyáltalán lesz módom védekezni? Hazament, a szokottnál jóval szívélyesebben csókolta meg feleségét és megnézte három hónapos kisfiát, ki ágyában aludt. Most látom utoljára – jutott eszébe.

A vezetővel együtt tízen ültek a kis autóbuszon. Kilencen mentek be a pártvezetőségbe: az egyik hivatalnok kis szobába vezette őket egy tucat székkel, katedrával, asztallal. Üljenek le és várjanak. Pontosan fél tizenkettőt mutatott az óra. A párttitkár előrehúzta székét a katedra elé és hallgatott. A többi egy ideig trécselt, azután ők is elhallgattak. Háromnegyed egy volt, mikor Farkas Mihály honvédelmi miniszter belépett az ajtón. Mindnyájan tudták: erőszakos, komisz és buta ember kezébe kerültek.

„Súlyos ügyekről van szó”, kezdte a miniszter, miután összefonta kezét a hasán és a párttitkárra nézett, kinek verejtékes lett álla alatt a nyaka. Aztán beszélni kezdett arról, hogy a Nagy Sztálinnak minden szocialista országban már megvan a maga városa, csak Magyarországon nincsen. „Meddig tűrjük ezt az állapotot? – kérdezte. Sztálingrád, Sztálino, Sztálinszk, Sztálinabad – Sztálinváros nélkül. Ki felelős ezért?”

A szobában mindenkit nyugtalanított a behívás, akár sejtették, mitől fél a párttitkár, akár nem. Most túlvilági boldogság öntötte el valamennyiüket. A párttitkár felugrott és azt ajánlotta: nevezzék el Dunapentelét Sztálinvárosnak, de Farkas Mihály lehurrogta: „Ezt a nép hivatott eldönteni, nem mi”, mondta. „Van-e Dunapentelének 20 ezer lakosa?” – „Van”, felelte a párttitkár. „Biztos benne?” – „Biztos vagyok”, válaszolt az, noha egyáltalán nem volt biztos.

Farkas az asztalon heverő csomagra mutatott. „Ötszáz nyomtatvány, egyenként 50-50 személynek aláírásra. Mindegyik fölött kérelem Sztálin elvtárshoz: engedje meg, hogy Dunapentelét róla nevezzük el. Hat hét múlva, vagyis április 12-én elhozza nékem a 20 ezer aláírást és én továbbítom a generalisszimusznak a csomagot. Figyelmeztetem, hogy csalást nem tűrök. Az aláíróknak kivétel nélkül dunapenteleieknek kell lenniök. Régi vagy új dunapenteleieknek. Megértett?”

A párttitkár mindent megértett és odahaza szétosztotta az íveket 44 pártmunkás között, azzal, hogy négy héten belül írassák alá a község lakosságával, régi parasztokkal, új munkásokkal, mindenkivel. Négy hét múlva a pártmunkások visszajöttek 16.988 aláírással. Megmondták, hogy az iskolásgyerekek is rákerültek, de több lakója nincs a városnak. Igaz, hogy naponta családostul mintegy negyvenen költöznek Dunapentelére, de két hét alatt ez sem tesz ki többet, mint 700 lelket. Mit tegyenek?

A párttitkár nem tudott mit válaszolni. Másnap azonban ötlete támadt: próbáljanak az emberei két-háromezer személytől újabb, másodszori aláírást szerezni. A kísérlet nem vezetett eredményre. Az ácsok a háztetőről lekiáltották: „már aláírtam!”. A gyermekek az iskolában kinevették a pártalkalmazottakat: a kofák a piacon elfordultak tőlük. Senki nem akarta a nevét másodszor is leírni. A párttitkár keserűen vette tudomásul a rossz hírt és szobájába vonult gondolkodni. Mikor semmilyen megoldást nem talált, leitta magát, de így sem jutott semmi eszébe.

Negyednap sétálni indult a még kövezetlen utcákon, hátha rájön valamire. Nem jött rá. Végül besétált a falu régi temetőjébe és leült egy sírra. Dunapentelét a török háborúk után svábok népesítették be; a feliratok köröskörül majdnem mind németek voltak. Az idő azon a délutánon hirtelen szinte nyáriasra fordult; ha a gond nem bántja, a párttitkár jól érezte volna magát. A sírkövön vele szemközt Martin Kolbenheyer – 1758-1811 – nevét olvashatta. A nő neve elkopott, csupán a második évszám látszott még alatta: 1840.

A párttitkár éppen fel akart kelni, hogy hazainduljon, amikor eszébe jutott valami. Farkas Mihály „a régi meg új dunapenteleiek” aláírását követelte rajta. Lehet, hogy „régiek” alatt a község itt született, eleven lakóit értette, akik a falu iparosítása előtt is már itt laktak; de ahhoz sem fért kétség, hogy ezek a halottak itt körben is egytől-egyig régi dunapenteleiek. Így aligha vehetik tőle rossznéven, ha embereivel ezek nevét is feljegyezteti a listára.

Másnap mind a negyvennégyen kijöttek a temetőbe és 1900 nevet szedtek össze a sírokról. Közben, öt nap alatt, vagy 160 személy érkezett a városba, nagyrészt vasmunkások családjukkal, úgyhogy a kérelmezők száma 19.050-et tett ki, de még mindig nem húszezret. A párttitkár összeszedte az élőket és a holtakat és nem tudta, mit tehet tovább. Újabb, három napi hiábavaló töprengés után egy délután elindult a község öreg papjához, nem sok reménnyel. Látták ugyan, de nem ismerték egymást.

Amikor a párttitkár a plébánia kettős üvegajtaján át bepillantott, a plébános kopott, fekete bőrdívány közepén ült a terem másik végén és aludt. A kopogást az öreg nem hallotta meg, úgyhogy a párttitkár belépett a szobába. Az ajtó fölötti kis harang megkondult. A pap kinyitotta apró, kék szemét és néhány pillanatig értetlenül szemlélte a vendéget. Aztán felállt.

„Jó napot!”, mondta a párttitkár.

„Jó napot!”, felelte a plébános. „Mit kíván tőlem?”

A párttitkár arra várt, hogy hellyel kínálják, de ez nem történt meg. Az apró, kövér öregember ott állt előtte, nyugodtan, ellenségesen és kezével kifésülte haját homlokából. „Mit kíván tőlem?”, ismételte.

„Nem kívánok, csak kérek. Szükségem volna az egyház születési, bérmálási, házassági és halálozási anyakönyvi kivonataira. Meg kell magyaráznom, miért kérem ezeket a feljegyzéseket, mert…”

„Ne magyarázzon”, vágott szavába a pap éles hangon. „Engem híveimmel együtt nyolc esztendeje zaklat és üldöz az új állam. Ebből az üldözésből ön is alaposan kivette részét, amióta itt van. Semmiféle anyakönyvi kivonatot önnek én nem adok ki. Jól tudom azt is, mi következik. Nyakamra küldi az államvédelmi hatóságot, és azok megkeresik, vagy kiverik belőlem, ha tudják, hová dugtam el ezeket a feljegyzéseket. Engem pedig lecsuknak. Hatvankilenc esztendős, vén pap vagyok. Felkészültem rá. Érti?”

„Értem, de nem erről van szó”, felelte a párttitkár és aztán töviről-hegyire elmondta az egész történetet, attól kezdve, hogy Örkénynek vacsora után megmondta, mi folyik majd a gyárban. A plébános eleinte gyanakodva hallgatta, de aztán kissé megenyhült, amikor a párttitkár elmondta: még vagy ezer aláírásra volna szüksége, és ezért akarja látni az anyakönyvet, hogy kimásolja a neveket.

„Üljön le”, mondta a pap, és a kis, kerek asztalhoz vezette a szoba sarkában, szilvóriumot hozott és töltött. „Nem érdekem, hogy Dunapentelét egy időre Sztálinvárosnak nevezzék el” állapította meg. „Ennek ellenére hajlandó vagyok segíteni önnek, csak éppen azt nem tudom, mivel. Az anyakönyvek a sekrestyében 1944 őszén elégtek. Azóta mintegy százhúsz-százharminc nevet jegyeztünk fel. Szívesen rendelkezésére bocsátom ezeket.”

„Nem sokat segít rajtam”, sóhajtotta a párttitkár.

Ittak, aztán a plébános rákönyökölt az asztalra és elgondolkodott. „Van egy ötletem”, jelentette ki. Az egyik ósdi szekrényhez ment a szoba végében, és bőrbe kötött, kapcsos könyvet szedett ki. Letörölte róla a port és az asztalhoz hozta. „A vendégkönyv”, magyarázta. „Régebben Pozsonyból, Budáról, Esztergomból egyházi személyek utaztak Kalocsára és megszálltak itt. Világiak is akadtak köztük, mint Perczel Mór és mások. Egyesek két, sőt három napot töltöttek a parókián. Nem mondhatom őket dunapentelei lakosoknak, de azért mégis… Mit gondol?”

„Hány nevet tartalmaz a vendégkönyv?”

„Nem tudom, de legalább ezerötszázat.”

„Honnét szedtek össze ennyi embert?”

„A dunapentelei plébániát 17 évvel a törökök kiűzetése után alapították 1703-ban. Valóban olyan soknak tartja az évi hat vendéget?”

A párttitkár nem csekély örömmel lapozta végig a vendégkönyvet. Elhatározták, hogy másnap eljön tíz pártmunkással és lediktál nékik vagy ezer nevet. Így is történt. A hét végén a párttitkár felvitte a kérvényező íveket Budapestre. Sztálin valamelyik hivatalnoka kézhez kapta a küldeményt, papírkosárba dobta Farkas levelét, de megengedte a magyar kommunistáknak, hogy Dunapentelét azontúl Sztálinvárosnak nevezzék.

Az utolsó ezer név közt szerepelt Magyarország valamennyi kalocsai érseke a XVIII. századból és a XIX. első feléből, akik mind Esztergomból mentek le és Dunaföldvárnál keltek át a Duna medrén. A legutolsó név azonban, aki Sztálin engedelmét kérte, hogy Dunapentelét Sztálinvárosnak kereszteljék, Savoyai Jenő herceg volt.