Rudolf Nurejev

Nurejev 54 éves korában halt meg nemrégen. Noha minden újságban megjelent róla valami, úgy érzem, hogy a nagy táncos mégsem kapott nálunk kellő méltatást. Ennek szerintem két oka lehet. Az egyik, hogy Nurejev fiatalon nem járt rendszeresen Budapesten, és pályáját a magyar közönség nem figyelhette. A másik, hogy a balett nem tárgya nálunk a nemzeti szenvedélynek, mint Oroszországban, Dániában vagy Angliában. Ennek eredménye, hogy igazán nagy balettáncosunk kevés akadt, ha pedig akadt, mint a 70-es évek Amerikájában és Nyugat-Európájában Nagy Iván, úgy róla is aránylag kevesen tudnak.

Nurejev szovjet vonaton született 1938-ban. Táncolni későn, tizennégy éves korában kezdett csak. Tizenhat éves korában Ufából egyedül utazott Leningrádba, és ott jelentkezett a Kirov-balettiskolába. Felvették, holott pontosan kétszer olyan idős volt, mint az általános felvételi kor, a nyolc év. Három évvel később levizsgázott, és mindjárt a Kirov egyik sztárja lett. Négy év múlva vendégszereplésre Párizsba utazott a Kirov Balettel. Közben a titkosrendőrség tudomására jutott, hogy a balett vezetését és a szovjet rendszert élesen bírálta. Ezért visszarendelték Moszkvába, azzal a hazugsággal, hogy a Kremlben várják táncra.

Nurejev okos volt, nem lehetett becsapni. A párizsi repülőtéren kiragadta magát a szovjet ügynökök karjából, a francia rendőrhöz futott, átölelte, és franciául azt mondta néki: „Nem akarok innen elutazni!” A rendőr visszaengedte, de nem az utána futó ügynököket. Így érkezett meg véglegesen Nyugatra. Egyik barátom, aki a 60-as évek elején tagja volt annak a két társaságnak, melyekben Nurejev táncolt mint sztár, a következőket mondta róla:

„A huszadik század második felében a nagyobb társaságokban a tánc színvonala olyan magas, hogy a szólista és a balettkar tagjai közt egyedül megbízhatóságuk a különbség. Vagyis a balettkar bármelyik férfitagja általában, de nem mindig, öt piruettre képes, míg a szólista, a sztár mindig ki tud vágni öt piruettet.” E szabály alól Nurejev volt a nagy kivétel. Technikai bizonytalanságát valószínűleg az okozta, hogy későn kezdett el táncolni. Egész pályája alatt a közönség sohasem tudta, mi történik majd. Olyik este tökéletes volt, más estéken három piruettet sem tudott befejezni. Paradoxonnak tűnik, hogy előadásai izgalmához ez is hozzájárult. Egy angol kritikus azt írta róla, hogy „biztonsági háló nélkül táncol”.

„Első előadásán velünk Sonja Arova balerinával táncolta Don Quijote Pas de Deux-jét. Nagyszerűen adták elő az adagiot, de a csoda csak utána következett. Nurejev az üres színpadra sétált ki, hogy szólóját elkezdje. Hihetetlenül kinyújtott arabeszkbe lépett, vagy öt másodpercig egyensúlyozta magát, és amikor a zene felcsattant, a „cabriole en avant”-nal a levegőbe emelkedett. Kinyújtott lábbal úgy lebegett, mintha fekvőszéken pihenne. Legfeljebb, hogy hat láb magasan volt. Az olimpiai versenyen sem láttam senkit ilyen magasra ugrani. Amikor földet ért, nem hallottuk többé a zenét. A több ezer főnyi hallgatóság felállt és üvöltött. Nem tapsolt; üvöltött.”

„Nurejev egymással ellentétes emóciókat ébresztett bennünk. Először imádtuk és tiszteltük, mint zsenit. Aztán azt gondoltuk róla, hogy a legpimaszabb, legarrogánsabb csibész, akit valaha életünkben láttunk. Egyszer, amikor a próbán hihetetlenül durva volt hozzám, egyik táncosnő kollégánknak panaszkodtam: »Istennek képzeli magát.« A lány bólintott. »Sajnos, az« – mondta kissé szomorúan. Jóval később Marlene Dietrich jelentette ki: »Soha senkivel nem találkoztam még, aki ennyire imádta volna önmagát, mint ő.«”

„Nurejev leszerződése után hosszú hónapokig figyeltem a színpad oldaláról a közönség elragadtatását, amikor táncolt. Azt hiszem, csak Nizsinszkiről mondhatni a maga idején, hogy ezt a frenetikus hatást keltette. Ez a hatás, hogy úgy mondjam, elektromos, villámszerű, azonnali volt, és még nem is táncától függött: abban a pillanatban kezdődött, amikor színpadra lépett, mintha vadállat, gyönyörű párduc érkezett volna. De ugyanekkor tánca is mindennél elragadóbb volt.”

„És ez a tánc mégsem volt tökéletes. Barisnyikové mindig az volt később. Ha az olyan erős és kiváló technikus, mint ő, piruettekbe kezd, mindig tudni, hogy végigtáncolja és tökéletesen be is fejezi őket. A korcsolyázó könnyedségével forogja piruettjeit végig. Utána megállapodik, teljes egyensúlyban. Ez korántsem unalmas, de előre látható és ezért nem túlságosan izgalmas. Ahányszor Nurejev piruettezett, egészen föl kellett emelkednie magasan ívelt lábára. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a végén képes legyen visszaerőltetni magát alapállásba. Ezentúl bármi történhetett vele, elsősorban elbukhatott. Különlegesnek tűnik, hogy mindazok, kik a balett technikáját nem ismerték, vagyis a közönség többsége is érzékelte ezt a helyzetet, anélkül, hogy tudta volna, miről van szó. Aztán, amikor hat, hét vagy nyolc fordulat után Nurejev baj nélkül befejezte és valahogy egyensúlyban maradt, mindenki fellélegzett és boldog volt, bár nem sejtette, miért. Nurejev minden szívet meghódított.”

Én csak néhány évvel később láttam először, a hatvanas évek közepe előtt, Londonban. (Vagy 1966-ban lett volna?) Nurejev akkor Margot Fonteynnel táncolta a Rómeó és Júliát. Fonteyn negyvenes évei vége felé járt, de azt mondják: Nurejevvel való társulása megfiatalította, és élete talán legjobb alakítását nyújtotta. A balett, mint közismert, a fantázia játéka, és aligha jár közel ahhoz, amit realizmusnak neveznek. De ezúttal, két órára, a közel ötvenéves Fonteynből a tizenéves veronai kislány lett a színen.

Azért mondom ezt így, mert az előadáson, pedig véletlen szerencsémre jó helyen ültem, Fonteynből legfeljebb a szoknyája szegélyét láttam. Mint a közönség nagy része, csak Nurejevet figyeltem, nem elhatározásból, hanem ösztöneim kényszere alatt. Nem akartunk mást látni, egyedül őt; még a legjobb táncos is elvesztette érdeklődésünket, mihelyt ő jelent meg a színpadon. Ezért történt, hogy néhány híres balerina nem kívánt táncolni vele, mert minden tapsot Nurejev kapott.

Mindez csupán a hetvenes évek legelejéig tartott. Aki Magyarországon ma negyvenéves vagy fiatalabb, nem látta az igazi Nurejevet. Az idősebbek közül is csak azok, akik 1971–72 előtt Nyugaton jártak és valamelyik előadásán részt vettek. A legtöbb táncos negyvenedik születésnapja előtt abbahagyja mesterségét. Nurejev legalább húsz évvel tovább folytatta a táncot, mintsem kellett volna. Gyenge lett, fáradt és végül még groteszk is. Remélhető, hogy életének ezt a periódusát elfelejtik, és azokon a nagyszerű filmeken él tovább, melyeket a fiatal Nurejevről készítettek a hatvanas években.

Nurejevet az AIDS ölte meg, miután három évig küzdött a betegséggel. Ismerősei szerint (mert barátai nem voltak; senkit nem engedett közel magához) mindhalálig azt hitte, hogy puszta akaraterejével legyőzheti az iszonyú betegséget. De vannak határok, melyeket az emberfölötti akaraterő sem tud lebírni. Ugyanez az akaraterő viszont a huszadik század második felének kétségtelenül legnagyobb táncosává tette. A világ színpadi rekordját is ő tartja: 1964 októberében a Bécsi Operaházban nyolcvankilencszer tapsolták függöny elé.