Ha az élet teherré válik

A középkor óta a halálról való beszélgetés bizonyos mértékig tabu a fehér emberek társaságában. Nem szorosan baráti társaságban a halált felhozni nem kis mértékben vett neveletlenség – olyasmi, mint egy müncheni coctail partyn a holocaustot emlegetni.

Gyermekkorom első tíz évében szüleim rokonról-ismerősről nem mondták meg nékem, hogy elhalálozott, amiért azt hittem: köröttem mindenki örökké él, és kétségbeestem, mikor annyi sok halálról egy nap értesültem. De ez az eljárás nemcsak gyerekekkel és nemcsak polgári körökben volt szokványos. Vámbéry Rusztem, a kiváló tudós és nagy műveltségű jogász családjával együtt sohasem emlegette korán elhunyt fiát, mivel a halált szégyenteljes megalázásnak tartották, melyről jobb hallgatni. Hasonló volt a helyzet – ugyancsak elvesztett fia miatt – Károlyi Mihállyal is.

Mindez azért is különleges, mert más színű népeknél nem szokás. Az ókorban e tárgyat nem leplezték hallgatással. A klasszikus ókori irodalomban legalább tízszer annyi idézet gúnyolja avagy dicséri a halált, semmint a halálfélelmet emlegetné. „Magnum beneficium est homini quod necesse est mori” – írta Cicero, vagyis: „Nagymértékben javára szolgál az embernek, hogy egy nap meg kell halnia.” A középkor embere is nemegyszer a halált az élet céljának tekintette, és jóval kevesebb aggodalommal nézett eléje, mint mi, és köztünk azok is, akik a lélek halhatatlanságában hisznek.

Amikor gyermekkoromban a sok ismerős és rokon haláláról hirtelen értesültem, hosszú ideig éjszakánként nem tudtam elaludni, és ágyamban kétségbeesetten hánykódtam. Akkoriban nem attól féltem, hogy holmi kínos betegség miatt, hosszú szenvedés után kell meghalnom, hanem attól, hogy egy naptól kezdve nem leszek többé, soha többé nem leszek – bármilyen messze is legyen ez a nap. Időközben azután, mint legtöbb kortársam, nagyon sokszor kerültem halálveszélybe: a második világháború alatt többször, aztán Recsken, majd később, amikor súlyos betegségbe estem. A halálveszélyt, ha szabad így mondanom, megszoktam, közönyös lettem iránta, de legjobb körülmények közt is változatlanul félek, hogy egy nap nem leszek.

Négy esztendővel ezelőtt a kanadai orvosok mirigyrákot állapítottak meg rajtam. Daganataim láttán első esetben kerültem szembe nem azzal a helyzettel, hogy meghalok, de hogy hosszú, kínos és megalázó szenvedés után kell meghalnom. Ennek ellenére meghökkentem, mikor jó barátom nyomban írt a National Hemlock Societynek, és felvilágosítást kért tőlük. Ez az amerikai társaság azért alakult, hogy az eutanázia törvényes bevezetéséért harcoljon. Vagyis hogy gyógyíthatatlan betegek nagy szenvedések közben vagy közvetlenül előtte – tulajdon kívánságukra – öngyilkosságot követhessenek el, és ehhez orvosi segítséget kapjanak.

Addig is a szövetség felvilágosítással szolgál minden komoly betegnek, mint szabadítsa meg magát a kínoktól, illetve ha erre már nem képes, miféle segítséget kérjen valamelyik rokonától vagy barátjától. Eleinte magam is szörnyülködtem mindettől, de hamarost rájöttem, hogy a társadalmi konvenció háborog bennem. Sok esztendővel betegsége előtt Koestler Arthur barátom egyik alapítója lett az EXIT-nek, egy ugyanilyen célú angol társaságnak. Mikor aztán súlyosan megbetegedett rákban, a kikerülhetetlen szenvedések előtt nyugodtan és békésen halt meg.

Betegségemből a kanadai orvosok pár hét alatt maradéktalanul kigyógyítottak, de álláspontomon ezentúl sem változtatok. Az élet célja: boldogság, vagy szerényebben: a megelégedettség állapota. A gyógyíthatatlan fájdalom nem hoz boldogságot vagy megelégedést. Olykor természetesen az ilyen ember is kötelességének érzi, hogy éljen, mert másnak vagy másoknak kell segítenie: azokon, akiket szeret – de ez alighanem elég ritka, bár a kötelesség teljesítése egymagában is boldogság, még ilyen esetekben is.

Azt hiszem, az ókori, klasszikus filozófiának volt ez esetben leginkább igaza. Hadd hozok fel a sokból példának három idézetet; mind a három Senecától származik. „Az életért nem kell bármilyen árat fizetni.” „Az Örök Törvény számunkra jóindulatúan úgy rendezte, hogy míg az életnek csak egyetlen bejárata létezik, addig sok kijáratról tudunk.” És végül: „Egy okból nem panaszkodhatunk az életre, ugyanis nem nevezhetjük börtönnek. Tűrhetőnek tartod? Élj! Tűrhetetlen? Akkor szabad az út számodra, és visszatérhetsz oda, ahonnét jöttél.” Természetesen mindezt nem vonatkoztatom szerelmi csalódás miatt elkövetett öngyilkosságokra vagy azokra, akik virágzó üzletük tönkremenetele miatt ugranak ki az ablakon. Ezeknek nem gyorsan ható, szelíd méreg, hanem felvilágosítás kellene; de ezt nem fogadják el.

A kereszténység eleinte elfogadta az öngyilkosságot: görög és kis-ázsiai sziklákról számosan ugrottak le, akik el akarták kerülni az oroszlánokat a cirkuszban. A katolikusok az ötödik század óta bűnnek bélyegzik az öngyilkosságot, mert a legkínosabb betegségeket, megpróbáltatásunkra, Isten küldte ránk, amiért tűrnünk kell őket. E dogmatikus álláspontot az anglikánok is átvették, és a múltban a megmentett öngyilkosokat törvény elé állították, és gyakran halálra ítélték. Emlékszem, hogy József Attila eltemetését a boglári plébános megtagadta, pedig a költő tettét szellemi összeomlása után követte el.

E dogmatikus álláspontot természetesen elismerem mindenkinél, aki hisz benne. Itt egyedül azokkal kívánok vitázni, akik – és ez a döntő többség – búcsút mondtak a keresztény dogmatikának, a vallás iránt annyira sem érdeklődnek, hogy évente egyszer menjenek templomba, de az öngyilkosság elleni keresztény előítéletet, minden ok nélkül, gondosan őrzik. Magyarország egyik vezető az öngyilkosok világstatisztikájában, de ugyanekkor az eutanáziát szóba hozni tabu a társadalom szemében.

A magyar törvények nem tekintik büntetendőnek az öngyilkosságot. Ugyanakkor, ha az ember halálosan beteg, szörnyen szenvedő és már mozogni is képtelen, és felesége, kérésére morfiumot ad néki, úgy, ha észreveszik, többévi börtönnel büntethető. (Ezt az esetet Olaszországban magam is megértem. Ha észreveszik, hogy halálosan beteg, még néhány hétig élt és csontvázzá fogyott feleségemnek morfint adagolok, életfogytiglani fegyházra ítélnek.) Magyar újságban mindeddig e tárgyról csupán 1992. november 25-én olvastam, Lencsés Károly cikkében a Magyar Hírlap hasábjain. „Az eutanázia a magyar jog szerint bűncselekmény” – volt a cikk címe. Alatta kérdés következett: „Még beszélni sem ildomos róla?” A válasz: nem ildomos.

Jelenleg Hollandia az egyetlen ország Európában, ahol az eutanázia legális. A németalföldi törvényszékek már hosszú évek óta nem ítélték el az orvost, aki kezelése alatt lévő, súlyosan szenvedő, halálosan beteg páciensének, annak kifejezett kérésére, segítséget nyújt az élet gyorsabb elhagyásához. Nemrég megszületett erről a törvény is; és aligha kell attól félni, hogy Amszterdam „Európa öngyilkossági központja” lesz, hiszen mindez csak holland orvosokra és holland betegekre vonatkozik. Ugyanekkor segítettek azok ellen is, akik eddig rátörtek az öngyilkos betegre, kimosatták gyomrát, és irgalmukban sok hónapi, tehetetlen szenvedésre kárhoztatták. Az ilyen közbenjárást a törvény bünteti.

Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy e dolgokról idehaza is nyíltan beszéljünk. Hadd ismétlem még egyszer: tiszteletem illeti azokat, kik úgy vélik: a szenvedést Isten küldi reánk, és ezért türelemmel tűrni kell. Mi sem áll távolabb tőlem, hogy dolgukba avatkozzam. Egyedül a másik fél, a túlnyomó többség véleményét kívánom képviselni. Mi nem hiszünk abban, hogy a szenvedést Isten küldi reánk, és ezért nem kívánjuk a kínzó, halálos betegséget hónapokra vagy évekre eltűrni. Segíteni kívánunk magunkon, illetve igényt tartunk embertársaink segítségére, ha már ezt magunk nem tudjuk megtenni.

Erről szeretnénk józan diszkussziót és törvényt is. Addig pedig, minthogy információval szolgálni tudtom szerint nem büntetendő, hadd írom ide a fent említett szövetkezés és kiadó címét: The National Hemlock Society, P. O. Box 118930, Eugene, Oregon, USA 97440-3900. Szerény áron könyvet is ajánlanak, sajnos csak angol nyelven – The Book for Self-Deliverance for the Dying –, ahol elmagyarázzák, mint lehet békésen és emberi méltósággal meghalni.