Róma

Itt vagyok újra, nem is tudom, hányadszor 1926 óta, és ismét megkérdem magamtól: miért tartom Rómát a világ legkellemesebb városának? A múltban csak San Franciscót tekintettem félig-meddig ilyennek, mikor a második világháború idején katonai szabadságom néhány hetét ott töltöttem. Pálmák, napfény, a Golden Gate Bridge, daloló tengerészek a siklókon, az alkony és a tenger szépsége. Fejem fölött ezüst léghajók lebegtek: ezek jelezték volna a japán harci repülők közeledtét, de nem közeledtek. Művelt, okos jóbarát és jóbarátnő villája a Telegraph Hillen. Ha megálltam az utcán, idősebb férfiak léptek mellém, és meghívtak whiskyre, vagy száz mérföldre vittek kocsijukon, valamelyik kilátásos hegycsúcs tetejére.

Mindez csak a háború elleni, ideiglenes menedék előnye volt. Amikor évtizedekkel később visszakerültem Friscóba, a siklókon már nem ültek daloló matrózok. Jóbarátok helyett gyűlölködő fehérek, feketék és sárgák vettek körül. A Golden Gate híd is mintha megkopott volna. Gazdag ember látott vendégül házában: szalónja kellős közepén dísztárgyként a század elején készült, fényesre smirglizett személyautó állt. Az újonnan bemutatott mozi híres főszereplőnője nem tudott játszani, a könyvesboltokban pornográfiát árultak, és a pénzért vívott kegyetlen, de sikeres ütközetben csak a fiatalok arcán maradt némi emberség.

Mi az oka tehát annak, hogy szívesebben venném, ha nem odahaza és nem Friscóban születtem és éltem volna, hanem Rómában? Nem arra gondolok, hogy itt ókorból, középkorból és reneszánszból többet kapok, mint másutt, hanem a város atmoszférájára. Pedig általában Róma ugyanazt az utat tette meg az utolsó száz esztendőben, mint Európa többi nagyvárosa. A népszaporulat itt is elmosta a város ezredes fallal jelzett határát és szétvitte a formátlan kültelkekbe. A bűnözés itt is újra elérte, aztán túlhaladta reneszánszkori maximumát. A Tiberis piszka helyenként a szennycsatornák eltűrt maximumát is meghaladja; a vízimalmok, fürdőházak és halászok mellett a horgászok is eltűntek partjaitól. Marcus Aurelius császár szobra után újabban a Portico d’ Octaviát is lezárták, mert attól félnek, hogy a látogatók fejére dől. Holott ez volt az egyetlen hely, ahol az ember megállt és a régi Rómában érezte magát. Ugyanekkor majdnem teljesen megszűnt, nem a szegénység, hanem a rongyokba burkolt, éhes, félmeztelen, iszonyatos nyomor, mellyel az ember a Trasteveren éppen úgy találkozott, mint a londoni West Enden vagy a Szent László illetőleg a Vörösvári úton. De ezt csak az tudja igazán, aki látta még.

Mi különbözteti meg akkor Rómát Európa többi nagyvárosától? Tegnap délután a Santa Maria in Trastevere tér három kis kávéházának egyikében ültem. A tér egyik sarkában, a templomok és az érseki palota mellett három, vagy tizenhat és két, öt-hatéves fiú rugdosott labdát. A labda olyan magasra repült, hogy többször majd hogy nem beverte a palota másodemeleti ablakait. Más városokban a rendőr vagy a portás elkergeti a fiúkat, de nem itt. Az autók vigyázva kerülgették őket. A kicsinyek többször elvették a labdát az idősebbektől, de azok nem bánták. Ilyet se látni máshol.

A kávéház húsz, meglehetősen piszkos asztala közül mintegy tíz mellett ültek, nagyon is békésen, angol kávéházak merevsége és a franciák izgalma nélkül. Mindenki könnyű öltözetben, egy szakállas öregember mackóban; sehol nyakkendő vagy gondosan gombolt felsőkabát. Más városokban a külföldiek bizonyos kávéházakban ülnek a belterületen, itt mindenütt. Csak hosszú hallgatózás után jöttem rá, hogy három asztalnál angolok, dánok és franciák telepedtek meg. A fiatal hindu pincér a másutt szokványos sebesség, indulatoskodás vagy udvariasság nélkül szolgált fel. Itt senki nem bámult meg és feszélyeztetett másvalakit.

Kis dolgok, gondoltam, bár jellemzőek. Aztán eszembe jutott Luciano de Crescenzo megállapítása a Görög filozófia története című könyvében, Protágorász életrajza legvégén. A mondat nem illik sem Protágorászhoz, sem a hellén bölcselethez. Így szól: „Ha az olasz állami adósság el is érné a 100 000 billió dollárt, mi nem vesszük tudomásul, már csak azért sem, mert a gazdasági válság korántsem új jelenség, és mert nékünk eddig semmi kellemetlenséget nem okozott.”

De Crescenzo nem gúnyolódik, hanem komolyan beszél. Az általános, olasz álláspontot képviseli. Megértésére elég, ha a jelenlegi itáliai helyzetre gondolunk. A köztársaság elnöke lemondott, mert szerinte az ország nem kormányozható, és a kormány ugyanezt tette. Megpróbálnak új kormányt összeállítani, de ez az új kormány is csak hetekig tartja majd magát, és képtelen lesz az eléje tornyosuló feladatokat megoldani. Hasonló helyzetben Magyarországon teljes lenne a felfordulás és az utcán egyik tüntetés követné a másikat. Rómában alig törődnek mindezzel, és a külföldi újságok többet írnak róla, mint az olaszok.

Úgy tűnik, hogy a kétezerhétszáz éves múlt után Olaszország népe rájött arra a korántsem cinikus, hanem nagyon is realista felfogásra, hogy ritka kivételeket leszámítva, a politikusok többsége középszerű vagy kiskaliberű, de nagyszájú senkiházi, ha ugyan nem önző és ügyes tolvaj – és ezektől nem sok várható. Legfeljebb, hogy minden a régi, piszkos módon megy tovább. Úgy látom, hogy ez az elképzelés nem okozott kárt Itáliának, sőt kellemes, békülékeny és baráti atmoszférát teremtett. Az emberek nem várják el a kormánytól, hogy megmentse életüket.

Hozzájárul egy másik motívum is. Olaszország sorsa a múltban aligha volt jobb Magyarországénál; Dante és Petrarca is már ezen kesergett. A múlt évszázadi nemzeti egyesülés után azonban ezek a hangok lassanként elhaltak, és Mussolini retorikájának tárgyát, a Római Császárság feltámasztását csak hivatalos firkászok kórusa kísérte. Itália könnyebben élte túl saját bukásait, mint mi, mert az olaszok, a lehetőséghez képest, tovább ettek, ittak, táncoltak és halásztak, de nem látták folytonosan maguk előtt a múlt, a jelen és a jövendő katasztrófáinak vízióit, mint mi, vagyis nálunknál boldogabbá tették magukat.

És még valami Róma előnyeihez: a szélsőséges nacionalizmus hiánya, vagy még inkább nevetségessége. Ez olyasmi, ami a neofasiszták politikáját is folyton-folyvást megzavarja. Itt helyben nehezen képzelhető el, hogy valaki olyasmit írjon, vagy olyan politikai gondolatokat szőjön, melyeket zavarosságuk miatt két méterre az olasz nyelvhatártól már nem értenek meg. A vad nacionalizmus csődje ebben a városban régóta kísért.

Egy fiatal angol festőnő a 20-as évek elején, rokona, Winston Churchill ajánlására engedélyt kapott, hogy Mussolinit megfesse. A festőnő a Palazzo Chigi egyik termében ült jóideje, amikor a magas, fehér ajtók szétnyíltak és a Duce, magasra tartott állal és karbanfont kézzel megjelent. Az angol festőnő felnevetett. „Bocsánat”, mondta Mussolini védekezően, „de azt gondoltam, hogy ön olasz”. Ő maga se hitte a nacionalista maszlagot, melyet hirdetett.