Vámbéry Rusztem

Nem tudom, hol kezdjem írásomat Vámbéry Rusztemről, mert annyi a mondanivalóm, hogy aligha fér el e rövid cikkben. Mint a neves orientalista egyetlen gyermeke, Rusztem 120 éve született Budapesten. Apja, Vámbéry Ármin úgy akarta, hogy Ázsia-kutató legyen, de a fiút a jog érdekelte, és ügyvéd, egyetemi tanár és publicista lett. Az apa, sántasága és nyomorúsága ellenére, fiatalon friss és erőteljes tudott lenni, de öreg korára besavanyodott. Rusztem viszont olyan maradt mindig, amilyennek arca mutatta: a görög bölcs és a dervis keverékének, ajkán Voltaire mosolyával.

Vámbéry Ármin konzervatív volt, Rusztem liberális. A történet közismert, amikor Jászi Oszkárral és Somló Bódoggal hármasban meg akarták alapítani a radikális pártot. Fölmentek az öregúrhoz és megkérték: vállalja el a párt díszelnökségét. Vámbéry Ármin megrázta fejét: „Mi az? Magyar radikális pártot szándékoztok alapítani? Megbolondultatok? Miért nem inkább mészárszéket nyittok Mekkában, vagy legyezőgyárat Kamcsatkán?”

Vámbéry Ármin a konzervatív Timesban írt, Rusztem a liberális Manchester Guardianben. Mindketten, és nem kevés önfeláldozással, sokat tettek Magyarországért. Jellemző, hogy Perszepoliszban, ahol az utazó még fiatalon járt, a nagy romfal alján ma is még jól olvasható a felirat: „Vámbéry Á, 1862. Éljen a Magyar.”

Idehaza külföldi hírnevéért irigyelte és állította félre az uralkodóréteg. 1900. augusztus 27-én európai túrája alkalmából megérkezett a Nyugati pályaudvarra Muzáffár ed-Din perzsa sah. Mint gyermek és trónörökös, több mint 30 évvel korábban Teheránban ismerte és megszerette Vámbéry Ármint. A peronon a kormány tagjai várták, József főherceggel az élen. A gyémántokba öltözött sah kiszállt és körülnézett: Vámbéry kudjászt? (Hol van Vámbéry?), kérdezte. Aztán ott állt a peronon, míg a küldönc elhozta az akadémiáról Vámbéryt, Magyarország egyetlen emberét, aki ismerte Muzáffár ed-Dint és tökéletesen beszélt perzsául. Az urak felháborodottan figyelték, amikor összeölelkeztek.

Vámbéry Rusztemet az idegenek – többnyire neves angolok, mint MacDonald miniszterelnök – közvetlenül keresték fel. Közismert volt, hogy az igazat mondja, és a „Duna királynőjének” szépségei mellett a Valéria-telepre is kiviszi a látogatót, meg Tibolddarócra, ahol a lakosok nagy része földbe vájt lyukakban aludt. 1919 után Horthyék menesztették Rusztemet az egyetemről, bár – vagy inkább mert – feddhetetlenül viselkedett, Kun Béla elől Bécsbe emigrált és elveit törhetetlen bátorsággal hangoztatta. Ügyvédi praxist folytatott, hamis vádak ellen politikai perekben ingyen védte a vádlottat, és okos tanácsokkal szolgált az angol követségnek, melyeket azok nem fogadtak meg.

Csécsy Imrével együtt szerkesztette Jászi lapja, a Huszadik Század utódját, a Századunkat. 1938-ban Csehszlovákiában nyaralt, és kitűnő cikket írt Hitler ellen a Manchester Guardianben. Budapestről figyelmeztették: ne jöjjön többé haza. Feleségéhez, aki csomagolt – a Bérc utcában laktak – feljöttek a Gellérthegy kertészei, és megkérték: maradjanak, ők megvédik mindenki ellen. Sajnos, ez nem volt elég. Elébb Londonba mentek, de Vámbéry képtelen volt elviselni Chamberlain politikáját. Továbbutaztak New Yorkba, ahol rövidesen a New School főiskolán a nemzetközi jog professzora lett.

Még a koalíciós kormány idején, azt hiszem, 1947 elején washingtoni követté nevezték ki. Állását csak néhány hónapig tartotta meg, mert látta, hová törekszik Rákosi. Tudta azonban: ha lemond, ügyét diszkréten kezelik, és ő nyilvánosságot keresett. Erre hamar alkalma nyílt, bár a történetet idehaza gondosan elhallgatták. Truman elnök vacsorát adott a Fehér Házban a követek és nagykövetek tiszteletére. Az asztalnál megkérdezte Vámbérytől: miért romlott meg a viszony Magyarország és az Egyesült Államok között? „Excellenciádnak”, felelte Vámbéry, „nem vagyok képes válaszolni. De miért nem kérdi meg szomszédját, Gromiko urat, aki jobban tudja?”

Vacsora után bement a követségre, és megírta a lemondását.

 

*

 

Vámbéryvel a 30-as évek közepe táján ismerkedtem meg. Gyakran hívott délutánra Bérc utcai villájába, ahol sokmindent tanultam tőle. A mindmáig érvényes, objektív igazságot fasisztákról és kommunistákról. A jogrend és a társadalom viszonyát. A Magyarországért való kiállás erkölcsi kötelezettségét. Jókedvet, humort és szatírát. Ő oktatott, nem szóval, hanem példájával, hogy az ember, ha Plátót, Eötvöst vagy Mocsáryt idéz, húzza ki könyvtárából a könyvet, és nézze meg: helyes volt-e az idézet? Tőle tanultam, hogy a tea akkor a legjobb, ha az ember angol módra, tejjel issza.

Rusztem érzelmeit szigorúan titkolta. Ezt természetesnek találtam, elvégre a múlt században született, és 38 évvel volt idősebb nálam. Különösnek csak azt éreztem, hogy ismerős halottakról – apjáról, György fiáról – sohasem beszélt. Emberi méltóságában mélységesen szégyenkezett, hogy meg kell halnunk. Annál nagyszerűbb volt, ha történeteket mondott a múltból és jelenről. A nagyon sokból hadd mondok el egy, úgy hiszem, ismeretlent.

Tartalékos tüzérhadnagyként húsz és egynehány éves korban részt vett valamelyik 1890-es hadgyakorlaton Schwechat és Hainburg között. Ekkor használtak először léggömböket, hogy az ellenfél és tüzérségének helyzetét felderítsék. Két léggömböt eresztettek fel az ütegállásnál, egy-egy megfigyelővel, aki lekiáltotta észleleteit. Ekkor érkezett oda Ferenc József. „Mi az, maga léggömbökkel játszadozik hadgyakorlaton?”, kérdezte a tábornokot. „Nem játszom, felség. Az ellenfél tüzérségének helyzetét derítjük fel.” „Micsoda? Szóval kémkedik, és még nem is szégyenli magát? Meg fogom fenyíteni. A léggömböket pedig húzassa be, de azonnal!”

Rusztem szerette és ismerte a költészetet, és segítségére sietett művelőinek, ha törvényszék elé kerültek. Ez gyakran esett meg, a többi közt Attilával és velem is. Verset írtam a szárszói temetésre, és elküldtem a kolozsvári Korunknak, mert idehaza nem akadt lap, mely közölni merte volna. A Korunkban sokan dolgoztunk, mint Déry, Illyés, Remenyik, Veres Péter és mások. Gaál Gábor, a szerkesztő rendszerint lehozta versemet, és azután továbbküldte Moszkvába. Ezúttal az a baj történt, hogy pénzhiány miatt a Korunk később jelent meg, és versem az Új Hangban elsőnek látott napvilágot. Én ezt a lapot addig még nem láttam, és a dologról egyik erdélyi barátom telefonjából értesültem. „Puculj hazulról, Gyurka!”, ajánlotta.

Felszaladtam Vámbéryhez tanácsért. Eléje tettem a vers kéziratát; míg olvasta, ujjain számolt tizenkettőig. „Szép vers”, mondta. „Tizenkét rendbeli nemzetgyalázás van benne. Akar börtönben ülni?” Azt feleltem, nem akarok. Egyelőre ne térjek haza, aludjak valamelyik barátomnál, tanácsolta. Menjek fel másnap a miniszterelnökségi sajtóosztályra Balla Boriszhoz, aki ott ül majd, folyóiratokkal asztalán. Beszélgessek vele, és kérdezzem meg közben: mi az a sötétkék, Nyugat-formájú folyóirat az asztalon? Ez lesz az Új Hang, az egyetlen példány, mely Moszkvából Magyarországra érkezik, és Balla Borisztól az ügyészségre megy. Kérjem tőle kölcsön, és ne adjam vissza többé, amivel az ügy el lesz intézve. Így történt.

Valamivel korábban, 1937-ben feljött hozzám Nemes Julka, akit miskolci előadásaim során ismertem meg; ’46 után szociáldemokrata képviselőnő, majd Szakasits Árpád második felesége lett. Elmondta, hogy sógorát, aki valamelyik szovjet egyetemen (talán kémiát Karkovban?) tanított, lefogták és olyan észak-szibériai rézbányába küldték, ahol a rabok néhány hónapon belül meghaltak. Segítsek rajta. Magam persze semmit sem tudtam tenni, és felmentem Vámbéryhez.

Előadtam a dolgot, mire azonnal táviratozott Romain Rolland-nak, és közbelépését kérte. Két nap múlva megérkezett a válasz. Rolland szívélyes hangú, de erőteljes sürgönyt küldött az ügyben Sztálinnak. Vámbéry ennyivel nem elégedett meg. Szovjet részről addig már sokszor kérték: látogassa meg Bokharát és Kívát, ahogy apja tette, és írjon könyvet róla. Rusztem folyton ismételgette ígéretét, de nem tett eleget ennek, mert tudta: a látogatás és a könyv után a Szovjetunió elveszti iránta való érdeklődését. Így viszont már többször járt fenn, és jó viszonyt tartott a szovjet követtel. Együtt mentünk fel ebédre, természetesen detektívvel a főkapitányságról, nehogy kommunista összeesküvéssel vádolhassanak.

A követ örmény fiatalember volt, Bekzadiánnak hívták, szép feleséggel, és úgy emlékszem, két kisgyerekkel. Nagyszerű ebédet adtak, és a világ minden dolgáról beszélgettünk. Végül Vámbéry szóba hozta a tanár esetét, és Bekzadián segítségét kérte. A követ elkomorodott, szabadkozni kezdett, majd kijelentette, hogy Rusztem a trockista Kun Béla „likvidátor cimboráit” pártolja. Vámbéry felállt. „Követ úr”, mondta, „önt egy napon hazahívják és tarkón lövik, mint a többi követet. Addig tegyen jót, amíg tehet.” Mint Romain Rolland, Vámbéry sem ért el semmit.

A második világháború alatt a Szabad Magyar Mozgalom vezetője volt, én a mozgalom titkára. A New York-i időkről más alkalommal adok számot. Itt csak annyit, hogy 1945 végén gyűjtést rendeztünk a nyomorgó magyar színészek, művészek, írók, újságírók számára. Vámbéry szegény volt – apja perzsaszőnyegei, kincsei a budapesti angol követség pincéjében égtek el –, és a nagy bőröndben keresgélt, melyben felesége apja írásait hozta ki. Viktória királynő két levelét találtuk. Ezeket árverésen adatta el, hogy jelentősebb összeggel járulhasson a gyűjtéshez.

Az irományok közül fényképet húzott elő. „Emlékszik, Gyurka, hogy ezek kik?” Nem emlékeztem, de amikor a képet jobban megnéztem, eszembe jutott. „Bekzadián és a felesége”, mondtam. „Mi történt vele?” Vámbéry csodálkozott tudatlanságomon. „Hazahívták és agyonlőtték”, állapította meg.