Démonológia és boszorkányüldözés

Századunk egyik legjobb történelmi részletmunkáját a nálunk kevéssé ismert Hugh Trevor-Roper, időközben Lord Trevor-Roper írta 1967-ben. A mű címe: „Az európai boszorkánytéboly a XVI. és XVII. században” (The European Witch-Craze of the 16th and 17th Centuries). E könyvet, legújabban a Penguin kiadásában, háromszor, vagy talán négyszer is elolvastam. Nem annyira a boszorkányok miatt, mint azért, mert a történetíró fejtegetései más dolgokra is fényt vetnek, köztük a magyar társadalom jelenkori állapotára.

Az emberiség ősidők óta hisz a boszorkányokban. A régi római írók közül Petronius és Apuleius is szerepelteti őket. Ám ezek még nem égetni való boszorkányok, hanem titkokat ismerő vénasszonyok, akik hatékony gyógyszert tudnak bizonyos betegségekre, és az impotenciát is meggyógyítják. Jóval később Lorenzo de’ Medici is így gondolkozott, amikor Itáliában 1480 után a nagy boszorkányüldözés elkezdődött. Azt parancsolta rendőrfőnökének: hagyja békén a boszorkányokat, mert jó tanáccsal szolgálnak kétségbeesett szerelmeseknek, és pontosan fizetik adójukat.

Ezerkétszáz tájáig, írja Trevor-Roper, az egyház és az állam a boszorkányok létezésében való hitet pogány babonának minősítette. A kilencedik századból származó Kánonjog egyik törvénye, a Canon Episcopi szerint mindenki képzeleg, aki seprűn röpködő boszorkányokat vél látni éjszaka. Ezen az alapon állította Kálmán magyar király, hogy boszorkányok nincsenek. A boszorkányokba vetett hit szegény, nagyrészt hegyvidéki és elmaradt települések néphite maradt.

Ugyanekkor a „sötét” középkor nem ismert nemzetiségi és faji megkülönböztetéseket és jelentős toleranciát mutatott a kisebbségekkel, mint például a zsidókkal szemben, ha akadt is kivétel, mint a türelmes és jól menő ariánusból katolikussá vált és nyomorult vízigót Spanyolországban. Eretnekeket sem égettek, minthogy az eretnekség sehol sem vált tömegmozgalommá. Az eretnek Gottschalkot 860 táján Hincmar reimsi érsek tartotta házában, és esténként arról próbálta meggyőzni: nincs igaza, a bűnt nem Isten teremtette, mint minden mást. Megbotránkozás helyett az emberek még szórakoztak Rennesi Marbod vagy Hilarius Anglicus szerzetesek versein, melyeket lányok meg fiúk iránt érzett vad szerelmükről írtak.

A nagy változás a XIII. századdal következett. Trevor-Roper szerint azért, mert az eretnekségek egész országrészeket hódítottak meg, mert a keresztesháborúk elvesztek és mert a városok kialakulása megbontotta az addigi társadalmi rendet. Az emberek félni kezdtek a jelentől és a jövőtől, és e félelmük okát kiterjesztették a szektákra, a vénasszonyokra, a kisebbségekre, a zsidókra. Az országok sötét sarkaiban meghúzódó népi babonák szárnyra kaptak mindenhol, és a klérus hozzálátott, hogy rendszert formáljon a balhitekből.

Aquinói Szent Tamás démonológiája ebben, sajnos, vezető szerepet játszott. A tradicionális, kusza fantazmagóriákat a teológusok összefogták. A boszorkányok szombat éjszaka seprűnyélen repülnek gyülekezőhelyeikre. Nagyon sokan: vagy tíz-tizenkétezren vannak minden egyes helyen. Ők a sátán hadserege; céljuk a keresztény hívők legyőzése és a világhatalom átvétele. Gyűléseiken mindig megjelenik az ördög, egy fekete hajú, szálas férfi, jéghideg testtel. Hódolatuk jeléül a boszorkányok fenekét csókolják. Utána nagy lakomát csapnak: varangyosbékát, áspiskígyót és rokonaik kiásott hulláit eszik. Aztán általános orgia kezdődik.

A boszorkányok, mondták, megmérgezik a kutakat, járványokat terjesztenek, szemmel verik a gyermekeket, szárazságot meg áradást hoznak, gyilkos füveket főznek és így tovább – mindezt a kereszténység elpusztítására. Érdekes, jegyzi meg Trevor-Roper, hogy pontosan ugyanezeket a vádakat hozták fel eretnekek, nemzeti kisebbségek, zsidók és mórok ellen. A zsidók mágusok: éjente farkassá változnak és úgy irtják a barmokat és keresztényeket. Az ördög is tud gyereket nemzeni: másként hogy születhetett volna Luther Márton? Húsvétkor a zsidók ártatlan kislányok vérét isszák, máskor összeesküsznek a világhatalom megkaparintására: egyszer Mohamed szultánnal, máskor a szabadkőművesekkel avagy Churchillel és Roosevelttel.

Trevor-Roper nem érti – én sem –, miért nem szabadította meg a reneszánsz racionalizmusa a világot a boszorkányságba vetett hittől. De nem szabadította meg, sőt jóval intenzívebbé tette, bár Erasmus, Rabelais vagy Montaigne kigúnyoltak mindenkit, aki boszorkányokban hitt. A nagyarányú üldözés éppen a reneszánszban indult meg, 1480 után, és tartott jó kétszáz esztendeig. A boszorkányok mint Belzebub hívei, eretnekeknek számítottak, így a törvénykezési eljárást gátlástalan mennyiségű kínzás kísérte.

Ez azt jelentette: a bíró megkérdezte tőlük: mikor repültek seprűn a boszorkányszombatra és melyik ismerősüket látták ott? Ha azt válaszolták: nem jártak boszorkányszombaton, addig kínozták őket, míg beismerték, hogy voltak és megnevezték mit láttak ott. Így a vallomásokat voltaképpen nem a vádlottak tették, hanem a bírák kényszerítették reájuk, pontosan úgy, mint a kommunista politikai perekben. Irgalmat az inkvizítor nem ismert. Johann von Schöneburg trieri érsek és választófejedelem például előbb a protestánsokat, aztán a zsidókat irtotta ki; a boszorkányokat a végére hagyta. 1587 és ’93 közt huszonkét faluban 368 boszorkányt égetett el. Áldozatai közt nemcsak vénasszonyok voltak, hanem vagyonos férfiak és gyermekek is, akik „az ördöggel közösültek”.

Nem ő volt az egyetlen. A protestánsok ugyanúgy égettek boszorkányokat, mint a katolikusok. A lutheránus Benedict Carpzov például hosszú élete során ötvenháromszor olvasta el elejétől végig a Bibliát, és mintegy húszezer boszorkányt égetett el. Spanyolországban és Franciaországban, valamint Dél-Itáliában hasonlóan óriási volt az elégetett boszorkányok száma; Angliában, ahol a törvény nem ismerte el a kötelező kínzást, jelentősen kevesebb. Egyedül Németalföldön nem sikerült a református papságnak a törvénykezés hatalmát megkaparintani, és a polgári humanista magisztrátus nem kívánt boszorkányüldözést. 1597 óta sem boszorkányt nem égettek, sem zsidót nem üldöztek.

Trevor-Roper megállapította, hogy az üldözők sohasem végeztek szimultán munkát, hanem mindig a helyi hisztériához igazodtak. Vagyis: Franciaországban boszorkányokat égettek a dominikánusok, aztán átmentek Spanyolországba zsidókból meg mórokból lett keresztényeket égetni, kikről valamelyik szomszédjuk azt jelentette, hogy nem vásárolnak disznóhúst a piacon. Németországban, a katolikus–protestáns vallásháborúk idején nem törődtek boszorkánnyal, zsidóval, porosz pogánnyal, de amikor időnként békét kötöttek, kétfelől estek nekik.

Már a XVI. század elején több kitűnő könyv jelent meg – például Johann Weyertől, Reginald Scottól –, melyek arról tanúskodtak, hogy boszorkányok nincsenek. E művek semmiféle eredményt nem értek el, és az emberek buzgón olvasták tovább a szemetet méregkeverő és gyermekgyilkos boszorkákról. Aztán hirtelen, nem nagyon sokkal a harmincéves háború után, senki többé nem hitt boszorkányokban. Trevor-Roper nem tudja, mi volt ennek oka. Talán az új, tudományos gondolkozás, mely fantázia helyett a tapasztalatra épített. Talán, hogy az emberek nem hittek többé a személyes, eleven ördögben, aki vénasszonyok után koslat. Vagy valami egészen más volt, amiről nem tudunk.

Így a középkori és újkor eleji konformizmus egyik gyógyíthatatlan ellenfele, a boszorkányhit feltehetően egy, és mindörökre eltűnt a színről. A többi megmaradt, bár a keresztények közti vallási gyűlölködés és az antiszemitizmus is jelentősen enyhült a XIX. században. Az utóbbi a huszadik században újra feltámadt, de az 1940-es évek milliós vérfürdője után úgy tűnt, hogy az öldöklés nem ismétlődik többé. Ma ebben nem lehetünk biztosak, ha körülnézünk és meglátjuk magunk közt Hitler és Rosenberg utódainak tudatlan, örömtelen és gyűlölködő fejét.