Az emberség kategóriái

Nemrég az angol tévé mutatott be hosszú képsorozatot a civil lakosság szörnyű szenvedéseiről, melyek még korántsem értek véget a szerb–horvát–bosnyák harcok közepette. A világ lakóinak nagy részével együtt nem először látok vagy tapasztalok ilyesmit. Először gyermekkoromban, az első világháború alatt apám németül is beszélő bosnyák tisztiszolgájától hallottam, mit csinál asszonyokkal, öregekkel az osztrák–magyar hadsereg Szerbiában és Crna Gorában. Gyermekfejjel akkor azt képzeltem: én vagyok az egyetlen, ki ezt a szörnyű titkot ismeri.

Aztán következett a többi, és itt nem magukra a harci cselekményekre gondolok, hanem arra, amit ezen túl katona katonával vagy a polgári lakossággal elkövetett. A jelenet Robert Graves önéletrajzi könyvében (Goodbye to All That), amikor 1916-ban, sikeres előnyomulás után a német őrmester sorra járja a kiserdőben elfekvő angol sebesülteket és pisztolyával agyonlövi mindet. Kéri Pál öreg barátom elbeszélése a balkáni háborúról, mikor Az Est haditudósítója volt, a katonák orgiáiról, a nyomorról és emberevésről a front mindegyik oldalán.

A lefüggönyzött ablakból titkon felvett film, ahogy a Sanghajba bevonuló japán gyalogosok lemeztelenített kínai kisgyerekeket dobtak fel a levegőbe és kaptak el szuronyaik hegyével. Horvát usztasák Branko Bokum fényképein, mikor lándzsa formájú kerítéseken szerb gyerekeket húznak karóba. A japán hadsereg saját tífuszbeteg katonáit kidobja a dzsungelbe, mert hiszen „attól kaptak tífuszt, hogy nem akartak harcolni”. Az első filmfelvétel franciaországi német koncentrációs táborról a Cotentin-félszigeten; amikor, még a háború alatt, New Yorkban bemutatták, az elájult nézőket mentőkocsik szállították kórházba. És így tovább.

Nem a háború szörnyűségeivel kívánom szórakoztatni az olvasót: e téren az ezredek nem hoztak változást. A lovagiasnak nevezett Nagy Sándor Tyrus védőinek ezreit feszítette keresztre, mert ellenálltak, és Cézár légionáriusaival több millió gallust mészároltatott le, amit emlékirataiban elfelejt említeni. A XX. század, várakozásunk ellenére, nem hozott haladást, sem a németek által lemészárolt 15 millió orosz meg ukrán polgári halottal, az usztasák által legyilkolt 600.000 szerbbel, sem a többi milliókkal. Amennyiben változásról beszélhetünk, úgy ez a háborúhoz és áldozataihoz való hozzáállással történt, többnyire Európában és Észak-Amerikában. Próbálom a hozzáállókat csoportokra osztani.

1. Az első, spirituális kategóriát Kalkuttai Teréz után szeretném elnevezni. A pápa kérelmére egy ideig Libanonban szolgált, hogy ott az egymással hadban álló mohamedánokon és keresztényeken egyformán segítsen. Ugyanezt tette évtizedekig rendjével Kalkuttában. Káli papját, egyik főellenségét, amikor kolerabetegen feküdt útszéli pocsolyában, és senki sem merte érinteni, ő emelte öreg vállára és vitte be szeretetházába, hogy ott emberi körülmények közt halhasson meg.

Kalkuttai Terézt az jellemzi, hogy nem nézi meg, ki az áldozat, nem osztályozza, nem ítéli meg, hanem teljes alázattal, tulajdon egója megsemmisítésével azonnal segít rajta. Ez nem csekélység. Teréz típusához századok óta többen tartoznak, mint akikről annyit tudunk, mint róla; de lényegük, hogy rendszerint ismeretlenek maradnak, mint az egykori lepratáborok önkéntes orvosai és ápolói. Ugyanekkor keresztények és túlnyomó többséggel katolikusok, mint a Skopjéból, albán szülőktől származó Teréz.

Ezt az állásfoglalást a katolikus vallás lehetségessé teszi, de nem kötelezővé. A könyörület érvényesítése nem megy idáig, és háborúknál nem az ítélkezés hiánya számít. Aquinói Szent Tamás, alaposan és pontosan, igazságos és igazságtalan háborúkra osztotta az országok mérkőzéseit, és helyeselte az előbbieket. E teoretikus nézet a valóságban keveset számított. A maga háborúját rendesen mindkét fél igazságosnak mondta, holott többnyire mind a kettőé igazságtalannak bizonyult, a harmincévestől az első világháborúig és tovább.

2. Lord Carrington válaszolta a minap valakinek, aki a szerb–horvát–bosnyák konfliktusban való működését kevesellte: „Ha azt kívánja, hogy többet tegyek, úgy az ön fiát is el kell küldenem egyenruhában és géppuskával Szarajevóba.” Lord Carrington a humanista állásfoglalást képviseli. Kalkuttai Terézzel ellentétben ő figyeli és megítéli az egymással küzdő feleket, igyekszik szétválasztani őket, amennyire békés eszközökkel teheti, és közben, ha lehet, segít a szenvedőkön.

A görög filozófusok közül egyedül Epikurosz ítélte el a háborút. Később, Lorenzo de’ Medici idején, a firenzei neoplátonisták álltak ki a békéért. Giovanni Pico della Mirandola például az egymás ellen felvonult hadseregek közé akart állni, hogy békét prédikáljon nékik. A békepárti, humanista állásfoglalás viszont Rotterdami Erasmustól származik, aki húsz évig intett katolikust, lutheránust és zwingliánust, hogy éljenek békén, vagy legalább tűrjék egymást. Halála után a vallásháborúk következtek.

Ennek ellenére Erasmus nézete közel ötszáz éves örökség az értelmiség tagjai közt. Ezt hangoztatta Jean Jaurès és August Bebel az első világháború előtt; számos liberális, sőt kommunista is, míg Sztálin el nem némította őket. Bizonyos mértékig igaz, hogy a humanista tradíció mégis él, és alkalomadtán igyekszik megszólalni, mint például a vietnami háború idején, ha sok eredményt nem is ér el.

3. Észak-Amerikában, de Európa számos országában elterjedt nézet a szerb–horvát–bosnyák háború megoldására, hogy „bombázzuk, bombázzuk és bombázzuk őket, amíg megbékülnek egymással”. Sajnálatos, hogy háborús mániát és nemzeti gyűlölködést bombázással eloszlatni nem lehet, mint ahogy ez a náci Németország és Észak-Vietnam bombázásánál már kiderült. Militarista jóindulattal a militarizmus ellen legfeljebb azt érnők el, hogy a szerbek még több hulla és még több rom között folytatnák az öldöklést.

4. Az előbbinél egészségesebbnek tűnik a közkedvelt nézet: mészárolják egymást, amíg megunják. Ez a filozófia és emberség nélküli vélemény tartotta magát mindeddig a történelemben, azzal a hozzátétellel, hogy az emberek elfelejtették a dolgot, ha valahol messze – Tanu Tuvában vagy Burundiban – játszódott, míg a közelebbi harcok végét izgatottan lesték, hogy a zsákmányból ők is ingyen kaparinthassanak meg valamit. Ez a szélsőséges nacionalisták taktikája, melyet pontosan követnek, de szigorúan elhallgatnak.

Hol itt a megoldás? Nyilvánvalóan nincs, vagy legalábbis nem látszik még. Egyelőre csak Roger Martin du Gard könyvének, a Les Thibaults-ok hősére, Jacques-ra kell gondolnom, aki az első világháború kitörésekor nem látott más lehetőséget, mint hogy repülőgépre üljön és pacifista röpcédulákat szórjon le, teljesen hasztalanul, az egymásnak rohanó német és francia csapatokra, és aztán gépével együtt lezuhanjon közéjük.