Fodor József

Húsz éve halt meg Fodor József, a költő. Nem sok emlékezetes verset hagyott reánk, pontosan szólva egyetlen egyet sem. Viszont jellegzetes képviselője volt annak az embertípusnak, mely élete egyik felében kiállt minden jó ügy mellé, a másodikban pedig elárult mindenkit és mindent, aki és ami tiszteletet érdemel.

Csendőr őrmester fiaként született 1898-ban Erdélyben. Fiatalon a Vörös Hadseregben szolgált, nem annyira Kun Béláért, mint inkább a románok ellen. Budapestre került, és költeményeit odaadta olvasásra Mikes Lajosnak. Mikes neves esztéta volt, kiváló kritikai érzékkel bírt, és ítéletei hetven év távlatából is érvényesek. Kivéve az az egyetlen magasztalás, mellyel Fodor József verseit fogadta és szerzőjüket nagy költőnek jellemezte.

Ez a nézet évtizedekre dicsfénnyel övezte Fodort. Hatott Babitsra, Kosztolányira és a hírlapok szerkesztőire is, csak éppen az olvasókat hagyta hidegen. Fodort a harmincas évek elején ismertem meg, és nagyra becsültem, ha nem is verseiért. Mi, fiatalok, valamennyien tudtuk, hogy új Ady Endrének tartja magát, de ezt nem vettük rossznéven. Részint azért, mert sokan tekintettük magunkat annak, de méginkább, mivel Fodor egyszerre volt büszke és szerény. Saját nagyságát sohasem említette, csak viselkedésével jelezte. Ennek ellenkezőjét egyetlen egyszer vettem észre, amikor József Attila temetésére hívtam Szárszóra. „Ez nem érdekel”, mondta kelletlenül.

Fodort azért becsültem nagyra, mert minden jó ügyért bátran kiállt. Felesége tartotta el, mivel írásaival szinte semmit sem keresett. Gyakran ennivalóra sem jutott nékik, de sohasem panaszkodtak. Minden szociális és politikai kérdésben egyetértettünk. Egyformán megvetettük a Bethlen-kor örökségét, a nyílt szavazást, mely egyedül biztosította a kormánypárt uralmát és Gömbös Gyula fasiszta külpolitikáját. Az első zsidótörvény elleni tiltakozást Fodor vitte körbe művészek, írók, politikusok lakására. Gyalog, mert nem volt pénze villamosra.

Mikor 1946 elején, a háború után hazaértem Amerikából, Fodor már jobb helyzetbe került: az Új Idők című lap főszerkesztője lett. Meghívott a szerkesztőségbe és érdekes történettel szolgált. 1937-ben az Új Idők egyik régebbi szerkesztője cikket kért tőlem Puskin halálának százéves évfordulójára. Rövid tanulmányt írtam a költő klasszicista tisztaságáról, sokoldalúságáról, meg hogy nyelvi szépsége lefordíthatatlan, és mennyire hasonlít Mozarthoz! Nizsinszki egyszer sírva fakadt a gyönyörűségtől, mikor a párizsi taxiban Djágilev idézett egy Puskin-verset.

A szerkesztő akkor azt mondta: nem szabad orosz költőt Magyarországon ennyire dicsérni, ez kommunizmus, írjam át a cikket. Nem voltam hajlandó. Fodor megtalálta írásomat az egyik szerkesztőségi fiókban és leadta a lapban, még tavaly. Másnap magyarul keveset tudó szovjet százados jött fel és engem keresett. Azt hitte, a szerkesztőség tagja vagyok. Azt mondta: meggyaláztam Puskin emlékét, le akar számolni velem. Fodor tudtára adta, hogy az amerikai hadseregben vagyok, és ott lelőhet. Ha válaszolni akar, írjon cikket, ő leközli. Ettől rögtön eltűnt.

Fodor először a kommunista pártba lépett be, de annyira meggyűlölte Révai hideg erőszakoskodását, hogy átlépett a szociáldemokratákhoz. Egymással szemközt laktunk, ő a Bimbó úton, én az Árvácska 2-ben. Reggel gyakran láttam, az Új Idők megszűnése után, amikor sétára indult, mint mondta, „a budai hegyekbe”. Késő délutánra ért csak haza. Közben napi négy-öt verset írt fejben. Mondhatni, hogy százat havonta, ezret minden évben.

Még az Új Időknél dolgozott, amikor tudtomra adta, hogy verseskönyve jelent meg éppen, és egy példánnyal meg akart ajándékozni. Nem vettem át a példányt. Lemegyek a városba és vásárolok egyet, mondtam. Megfeledkeztem róla. Két hét múlva ugyanez a jelenet játszódott le közöttünk. Mikor újabb tíz nap múlva mégegyszer felajánlott egy példányt, elszégyelltem magam és azt hazudtam, hogy már megvettem, de még nem olvastam el verseskönyvét. „Nem vehettél”, mondta. „Eddig egyetlen példányt sem adtak el.”

Őszintesége meghatott, de amikor a verseskönyvét végül kézbe vettem, elszontyolodtam. Barátságunk mégis megmaradt, mert erkölcsi, társadalmi, politikai egyetértésünk nem változott. Többször jártam nála vasárnap délután Tersánszky Józsi Jenővel együtt, borozni. Fodor az Új Idők megszűnése után változatlanul szegény maradt, amiért mi hoztuk a bort, bár mi sem mondhattuk magunkat gazdagnak. Rendszerint nem emlegettük a katasztrófát, mely Rákosi idején valamennyiünket körülvett, és inkább nőkről beszélgettünk. Csak ritkán esett meg, hogy Fodor akkor készülő, borzalmas Burns-fordításaiból felolvasott néhányat.

Amikor Recsk után újra felmentem Fodorhoz, jóval kevésbé szívélyesnek találtam, mint korábban. Ugyanekkor Tersánszky helyett Jankovich Ferenc volt a vasárnapi borozások törzsvendége. Ezt az embert nehezen szenvedtem, mert nagypofájú kommunista volt, és a „Sej, a mi lobogónkat fényes szelek fújják” kezdetű silány versével már 1945-ben meg kívánta Sztálinnak hódítani az egész világot. Beszélni előtte nem lehetett, úgyhogy lassanként elmaradtam Fodortól.

A forradalom alatt, október végén vettem csak észre, mi történt. Szinte naponta bejártam az írószövetségbe, ahol fontos kérdések intézése – a munkástanácsok felállítása, az Irodalmi Újság szerkesztése – mellett néha még éhségünket is csillapították. Egyszer, mikor feleségemmel együtt a kapuhoz értünk, éppen Illyés jött ki, egy-egy libával hóna alatt. „Ti is kaptok kettőt”, nevetett, miközben mi ketten a ludakat bámultuk. A zalai parasztok, persze ingyen, egy teherautó libát küldtek a magyar íróknak Egerszegről.

Az egyik délelőtt indítványoztam, hogy társainkat és barátainkat, Csé Szabót, Horváth Bélát, Márai Sándort, Szabó Zoltánt és Zilahy Lajost, kiket az előző rendszer kizárt, vegyük vissza szeretettel az írószövetségbe. Az elnök – már nem emlékszem, ki volt – azt mondta: nem teszi fel indítványomat szavazásra; feltehetően mindenki mellette van. Mire Fodor megszólalt: „Nincs! Ezek a hazaáruló emigránsok maradjanak ott, ahol vannak!” Természetesen leszavaztuk.

Ekkor jöttem rá, hogy Fodor mit akar. Közel a hatvanhoz, miután nagyon nagy költőnek képzelte magát és semmi sikert nem ért meg, elhatározta, hogy a hatalomhoz fordul támogatásért. Talán már akkor, az írószövetségben sejtette, amitől mi is féltünk: hogy megint a Szovjetunió győz. Később Kádár mellé állt, denunciáns cikkeket írt letartóztatott írók ellen, és rossz magyarsággal a nagy Eszme diadalát zengte. Kossuth-díjat kapott, nagylábon élt, de ez nem segített versein 1973-ban bekövetkezett haláláig.

Kádárék Magyaróvárott sietve emlékművet állítottak az ávósoknak, akik száz és egynéhány tüntetőt legéppuskáztak. Az emlékműre Fodor József szerzett verset: „Óh, az a nap a szívembe csap / Midőn a csőcselék / A párt felszentelt csillagát / Lábával zúzta szét. / És folyt a vér, / Hótiszta vér, / Könyvek hamvát vitte a szél… / Akkor is tudtam: Lenin él! / »Ávós kutya! Gaz Kucsera!« / Hallom a söpredék / Ordítását, s a hang ma is / Fájós szívembe tép. / De nem akadt egy pillanat, / Hogy lettem volna ingatag! / Tudtam, a párt / A párt, az él! / Jön még a kutyára dér! / Szent halálotok, hős fiúk, / »Ávós kutyák« – ítél, / Igaz ember, vagy talmi gaz, / Ki rólatok beszél. / Mert a hazában az lehet csak, / Az lehet igaz, / Kiben hullástok emléke / Örökmécsesként virraszt.”

Az undorító versikét leközöltem a londoni Irodalmi Újságban (1957. nov. 1.). Meg akartam mutatni az olvasóknak, hová züllött Fodor József. Meg azért, hogy az angol Nemzeti Bankon át 10 font honoráriumot küldhessek a szerzőnek Budapestre. Mint vártam, az Irodalmi Újságtól kapott pénzt és Fodort bevitték az ávóra. Faggatták, majd kiengedték. Akkor vissza akarta küldeni a honoráriumot, de én utasítottam az angol Nemzeti Bankot, hogy ne fogadják vissza a pénzt.

Végül levelet kaptam Fodortól. Régi barátságunkra hivatkozva kérte: segítsek rajta. Válaszomban felszólítottam: vegyen tíz fontból virágot, és vigye a forradalom napjaiban elesett fiatalok sírjára a Kerepesi temető szélén. És küldjön fényképet erről.