Elkésett követségben

A lapokban nemrég néhány értékes írás foglalkozott a magyar kommunista írókkal. Azt a kérdést tárgyalták: miért ragaszkodtak egyesek a kommunista párthoz, és milyen okból fordultak mások ellene? Régen figyelem ezt a folyamatot, és sokszor csodálkoztam egy-egy váratlan fordulaton vagy egy-egy várt fordulat elmaradásán. Ha hozzáveszem a nyugati írókat, kikről a kritikus időszakban itthon keveset tudtak, az összkép még változatosabb lesz. Hozzászólásomban itt saját dolgukat az élőkre hagyom és csak a halottakról írok. Csak így a nyugatiakról, de azért, mert a nevesebbek közül kommunista az utolsó évtizedekben már nem akadt.

A legszimplább a nagyrészt már el is felejtett, csekély tehetségű magyar kommunista írók ügye, akik mindvégig ragaszkodtak pártjukhoz, ellentétben a tehetségesekkel. Nem az olvasók érdeklődése tette őket íróvá, hanem a párt, amiért kommunisták voltak és maradtak. Az olvashatatlan regényeket író Gergely Sándor és a fűzfapoéta Hidas Antal Kossuth-díjat kaptak, a kontár Tamás Aladár a Szikra vezérigazgatója és az Írószövetség főtitkára lett. Műveiket óriási példányszámban adták ki és lakással, hivatallal és nagy fizetéssel jutalmazták őket.

Így például a költő Fodor József versei 10 és 15 ezer példányban jelentek meg, miközben a könyvesboltokban négy-öt kötet kelt el belőlük. Mindez ugyanekkor nem jelentette, hogy a párt vezetői bármire is tartották volna kedvenc íróikat. Illés Béla többször panaszkodott nékem: valahányszor új könyve lát napvilágot, Rákosi Mátyás telefonál néki és a sárga földig lehúzza – amiben Rákosinak igaza volt. Ugyanekkor azonban a viszony a párt és írói közt (gondoljunk az említetteken kívül Gábor Andorra, Gereblyés Lászlóra, Madarász Emilre és a többire) szakmailag, ideológiailag és kommerciálisan tökéletes volt. Az illetők tudták, vagy legalább sejtették, hogy a párt nélkül segédmunkásnak állhatnak.

A tehetséges kommunista írók többsége 1955 táján elfordult a párttól; ebben lelkiismeretük mellett az is segítette őket, hogy megélhetésük nem a kommunista párttól függött. Egyetlen írót ismertem csupán, valahol a két kategória közt, akit más motívum is vezérelt. Bölöni György az első világháború alatt liberális cikkeket írt a Világ napilapba, majd kommunista lett, emigrált és elég jó életrajzot adott közre barátjáról, Ady Endréről. A ’30-as években Párizsban élt, méghozzá jómódban, mert a Korda-filmek megbízottja volt, elegáns irodával az Avenue Georges V-en. Erőszakossága, mérge és ordítozása miatt mi, fiatalok „a bolsevik alispán” néven tartottuk számon.

1939 augusztusának egyik estjén néhány fiatal emigráns társammal a Boule d’Or nevű kávéházban hallgattuk kellő tisztelettel a két „öreg”, a kommunista Bölöni és a szociáldemokrata Kéri Pál vitáját. Bölöni biztosította Kérit: nem kell féltenie Lengyelországot, mert a kis népek nagy barátja, Sztálin megvédi Hitler ellen. Kéri azt felelte: Sztálin semmiféle népnek, csoportnak vagy egyénnek nem barátja. Attól tart, hogy rövidesen szövetséget köt Hitlerrel és megosztja vele Lengyelországot. Bölöni erre burzsujból fasisztává züllött reakcionáriusnak nevezte Kérit, és kikérte magának Sztálin megrágalmazását. Órákig ordítoztak egymással, majd másra terelték a szót.

Augusztus 23. volt. Éjfél után az Agence France hírügynökségtől megjelent a fiatal kommunista költő, Havas Bandi. Zavarodottnak látszott és könnyezett. Moszkvai sürgönyt hozott magával, mely szerint Molotov és Ribbentrop orosz–német szövetséget kötött. Bölöni azt állította: a távirat hamis, de pár perc múlva rikkancs jött a különkiadással. „Ezzel mentette meg Sztálin a világ békéjét”, szabadkozott Bölöni. „Ezért tör ki pár nap múlva a második világháború”, felelte Kéri. Mikor Bölöni végre feladta a vitát, megkérdezte: „Miért nem vetsz véget kommunista párttagságodnak? Nem látod, hová vezet?” Bölöni pár pillanatig gondolkodott, majd ezt mondta: „Nem adom fel húszéves kommunista múltamat.” „Szóval feladod a következő harminc évedet is”, jegyezte meg Kéri. Így is lett.

A nyugati kommunista írók szakítása pártjukkal mutatványos volt és sokféle. Ignazio Silone 1927-ben Togliatti olasz pártvezérrel együtt utazott Moszkvába, hogy részt vegyen az Internacionálé ülésén. Ott Sztálin arra kérte őket: írjanak alá közös nyilatkozatot, melyben tiltakoznak Trockij beadványa ellen. A beadványban Trockij a kínai kommunistákról szólt és közben szégyenteljesen gyalázta Sztálint és az orosz pártot. Togliatti azt kérte: mutassák meg néki Trockij írását, mielőtt a nyilatkozatot aláírják. Az oroszok azt felelték: nem mutatják; írják alá proletárszolidaritásból.

Trockij beadványát Silone és mások csak hosszú évek múlva látták. A szöveg a kínai kommunistákról szólt és egyetlen megjegyzést vagy célzást nem tartalmazott Sztálinról vagy az orosz pártról. A következő, nyilvános ülésen Silone kijelentette: nem látták, tehát nem írják alá a nyilatkozatot. Mire Sztálin szelíden és ünnepélyesen megállapította: miután az ilyesmit közmegegyezéssel hozzák, visszavonja a Trockij-ellenes nyilatkozatot. Togliatti és Silone Berlinben kapták kézhez a szovjet hírlapokat, ahol azt olvashatták, hogy a Trockij-ellenes kiadványt, az Internacionálé valamennyi tagjával együtt ők is aláírták. Silone ekkor szakított a kommunistákkal.

A jeles amerikai írót, Howard Fastot a második világháborús New Yorkból ismertem. Tudtam, nagy kommunista, amiért 1957 januárjában, mikor átutaztam New Yorkon, felszaladtam lakására a Madison Avenue-n. Egyedül volt, mire rögtön a magyar forradalomról kezdtem beszélni. Félbeszakított: őt már nem kell meggyőzni. Amikor, vagy tíz éve, Moszkvában járt, nagyon összebarátkozott egy Kvitkó nevű orosz íróval. Az utóbbi időben nem hallott róla, és amikor nemrég, de még a magyar forradalom előtt egy másik orosz jó barátja, Borisz Polevoj New Yorkba látogatott, megkérdezte tőle: mit tud Kvitkóról?

Polevoj a legjobb hírekkel szolgált. Elmondta: ugyanabban a házban laknak, Kvitkó közvetlenül a fölötte lévő lakásban. Éppen fordításon dolgozik, de hamarost új regényt készül írni. Néhány hónappal ezelőtt Kvitkó fiatalabb leánya férjhez ment egy állami tisztviselőhöz, és ő – Polevoj – köszöntötte kettőjüket a házi ünnepségen. Egyébként Kvitkó valamennyi amerikai barátját üdvözli. Fast Polevojjal ajándékot küldött néki. Rövidesen megtudta egy lengyel újságból, hogy Kvitkó családja nyomtalanul eltűnt, őt magát pedig koholt vádak alapján már tíz évvel ezelőtt letartóztatták és agyonlőtték.

Arthur Koestler esete a legszebb, mert nem személyes sérelem vagy nagy visszásság láttán vett búcsút a kommunista párttól, hanem általános, humanista meggondolás alapján, és nem kommunista, hanem fasiszta börtönben. Koestler mint haditudósító a malagai angol konzul házában lakott, amikor a köztársaságiak feladták a várost. A konzul és felesége autójukon a köztársaságiakkal együtt távoztak, míg Koestler maradt, mert meg akarta nézni: mit csinálnak Franco katonái a lakosokkal. Nem sok ideje maradt hozzá, mert letartóztatták és négy hónapig tartották a sevillai börtönben, halálítélettel nyakában. Az angol kormány közbenjárására engedték szabadon.

Éjjelente százával hallotta a nagyrészt kommunista és anarchista katalán meg andalúz parasztokat, akik anyjukat hívták, mikor a kivégzőosztag elé vitték őket. Koestler azt állítja, hogy a szánalom és a kínzástól való félelem mellett nagyrészt közhelyek adtak gondolkodásának és érzelmeinek új tartalmat. Hogy a cél nem szentesíti az eszközt. Hogy az etika nem szociális használhatóságra épül. Hogy az irgalom és szeretet nem nyárspolgári sajátság, hanem a civilizáció alapja. Hogy az ő kommunista barátai ugyanazt teszik az emberiséggel, mint Franco bírái és fegyőrei. Amikor a börtönből kijött, még nem tudta, hogy örökre szakított a kommunistákkal.