Kesztyűs kapitány

A háború után az Óbudai Hajógyár – a Ganz Hajó – luxusgőzösöket gyártott jóvátételbe a Szovjetuniónak. Ahányszor a hajó elkészült, lehorgonyozták az újpesti Népsziget mellett. A szovjet megbízott, akit „kesztyűs kapitány” néven ismertek, átmotorcsónakozott az üzem vezérkarával a hajóra és gondosan szemre vette a felszerelést. Aztán lepecsételte a gépházat, a hajóhidat, a kabinokhoz, a konyhához és az étteremhez vezető lejáratok ajtaját. Utána bankettre gyűltek össze a gyárban, rendesen államtitkár vagy miniszter részvételével. A luxushajó pedig ott állt, amíg érte jött a szovjet vontató, levitte a Fekete-tengerbe, fel a Donon, át a csatornán a Volgára. Válogatott párttitkárok hajókáztak rajta családjaikkal nyaranta.

A szovjet megbízott, a kesztyűs kapitány, a gyárban lakott és mindenre ügyelt. Joviális embernek ismerték. Nyakában távcső lógott. Ha a gyárudvaron húsz lépésre csinos nőszemély került eléje, szeméhez kapta a távcsövet és azon át nézegette. Heherészett hozzá, mert ezt nagyon mulatságosnak találta. Kesztyűs kapitánynak azért nevezték, mert a fehér cérnakesztyűk garmadájával rendelkezett. Talán még az ostrom idején szedte őket össze valamelyik Rákóczi úti boltban. Étkezés előtt minden alkalommal előszedett zsebéből egy párat, gondosan felhúzta és csak azután ült le enni, látcsővel nyakában.

Egy alkalommal, még mint a szociáldemokrata Népszava munkatársa, részt vettem az egyik banketten, és aligha emlékeznék már erre, ha jellegzetes epizód nem játszódik le a szemem előtt. A kesztyűs kapitány nagyerejű karja meg kése alatt a disznókotlett megugrott, jókora darab hússal rajta. Egyenest a kapitány mellett ülő miniszter zakója és mellénye között ért partot. (Az illető, volt kormánytag, talán még nem felejtette el most sem a roppant zsírfoltot mellényén.) A kesztyűs kapitány ekkor felugrott, és mintha csak villájára akarná szúrni a minisztert, visszahódította a disznócsontot, miközben nagyot nevetett. A miniszter kínosan vigyorgott.

Bankett alatt a kesztyűs kapitány az előtte lévő vodkás üvegből annyira elázott, hogy négy élmunkás vitte a testes férfiút ágyába. Ott helyben mindjárt megtudtam: ez ismétlődik minden hajóátadási bankett után. A történet érdekesebb folytatásáról nem értesültem, csak jóval később, londoni emigrációm alatt. Az Óbudai Hajógyár egyik vezetője világosított fel.

A kesztyűs kapitány természetesen szigorúan ragaszkodott, hogy minden a hajóban legyen, amit a szovjettel kötött szerződés előírt. Nem volt könnyű feladat, mert a gépházban orosz golyóscsapágyak helyett svéd golyóscsapágyat követeltek. Beszerzésük nem csekély pénzt emésztett fel. Az asztalokhoz nemesfát kívántak. A kabinokat torontáli szőnyegekkel kellett felszerelni. Külön gyártották a szabványosnál szélesebb karimájú porcelán éjjeliedényeket, hogy a párttitkárok hitvesei biztosan beletrafáljanak.

Bajba az ezüst evőeszközökkel kerültek. Több száz kést, halkést, deszertkést, villát követeltek, továbbá kiskanalat a feketének, nagyobbat kávéhoz, hosszúszárút a fagylaltnak, meg leveses kanalat. A második, vagy harmadik hajó után ekkora ezüstszervíz Magyarországon nem volt beszerezhető. Közös kínjukban a vállalatvezető és a párttitkár együttesen találták a megoldást.

Én csak annyit láttam, hogy bankett után az élmunkások szobája felé vitték a kesztyűs kapitányt. Annak már nem lehettem tanúja, ahogy zsebéből kiszedték féltve őrzött pecsétnyomóját. Aztán a vállalat vezetője meg a párttitkár, féltucat megbízható munkással, átmotorozott a hajóra. Feltörték a pecséteket, kiszedték az ezüstöt, hogy újra meg újra belerakják a következő hajókba. A résztvevő munkásokat torontáli szőnyegekkel, asztalterítőkkel, damaszt szalvétákkal kártalanították. („Fogjátok, fiúk, amennyit fogni tudtok!”) Aztán újra lepecsételték az ajtókat, és a pecsétnyomót visszacsempészték a jámborul horkoló kapitány kabátzsebébe.

Az üzemvezetőt és a párttitkárt évekig szorongatta a rémlátás: mi lesz velük, ha az ÁVO megkapja a feljelentést a Szovjetunióból, hogy a hajók kifosztva érkeznek? Feljelentés nem jött. Csak ekkor ébredtek a való helyzet tudatára. Mármint arra, hogy a szovjet hatóság, mely Rosztovban átveszi a hajót, szükségszerűen feltételezi: a magyarországi szovjet megbízott vagy más útközben már megdézsmálta az ezüstöt. Ezt nem betöréses lopásnak, hanem a dolog normális menetének tekintik, és így számukra sem marad más, mint hogy folytassák a fosztogatást. A kéjutazásra meghívott párttitkárné-asszonyokat pedig alighanem értesítették: hozzanak pléhkanalat magukkal, ha luxushajóhoz illő módon kívánnak étkezni.

Minden jól végződött és az ezüst is idehaza maradt. A véletlen megsegített, hogy a kesztyűs kapitány további sorsáról is be tudjak számolni. Mindig sejtettem, hogy primitivitása mellett is értelmes ember, ha érzi, hogy a Szovjetunióba, illetve Szibériába való hazahívása elközelgett. Feleségemmel és vagy kétszáz honfitársammal 1956 november utolsó napján menekültünk Ausztriába, a Fertő-tó keleti partjának ingoványán át. Fekete, gyászos, irgalmatlan éjszaka volt, de a magyar határőrség zöld rakétái olykor felvillantak előttünk, hogy a szabad utat jelezzék. Egy ilyen felvillanáskor láttam, hogy fehér cérnakesztyűs, szuszogó, kövér ember halad mellettünk. Civilben volt, és gomblyukában nemzetiszínű kokárdát hordott.

Holubeck bécsi szocdem rendőrfőnök az ilyen oroszoknak azt ajánlotta: mondják magukat Békés megyei tótoknak, és szlovák névre kiállított Nansen-passzust adatott nékik.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]